A hadihajók iránt érdeklődők szűk hazai tábora számára kiemelt jelentősége van a Tegetthoff osztályú csatahajóknak, hiszen ha nem is töltöttek be említésre érdemes szerepet a haditengerészetek történetében, mégis ezek voltak az egyetlen dreadnoughtok, melyek kapcsolódnak a magyar történelemhez. Vagyis kicsit sárga, kicsit savanyú, de mégis a miénk. Legalábbis valamennyire.
Az érdeklődés középpontjában természetesen főleg a Szent István áll, hiszen ez a hajó konkrétan magyar építésű volt, vagyis a többinél nagyobb joggal tekinthetjük a sajátunknak. A magyar szakirodalomban kissé el is halványul mellette a másik három hajó. Sok mindent persze nem is lehetne írni róluk, harci dicsőség nem fűződik a nevükhöz, és rövid pályafutásuk sem alakult szerencsésen. A négyből három hajó végül a víz alá került, és kettő most is ott van.
A Szent István mellett az osztály másik elsüllyedt, és ki nem emelt csatahajója a Prinz Eugen, melynek háború utáni végzetéről nem lehetett sok mindent tudni. Az egyik neten talált orosz nyelvű írásban – Szergej Jevgenics Vinogradov: A Viribus Unitis osztályú csatahajók, http://ah.milua.org/linkory-tipa-viribus-unitis – azonban viszonylag részletesen – úgy értem, néhány bekezdésben – megemlítik a csatahajó utolsó napjait. Miután magyar nyelven a Prinz Eugen elsüllyesztésének körülményeiről eddig szinte semmit nem lehetett olvasni, talán érdemes lehet ismertetni azt, amit az orosz forrás alapján erről tudni lehet.
A Prinz Eugen a Tegetthoff osztály harmadik egységeként állt szolgálatba 1914 július nyolcadikán, alig három héttel a háború kitörése előtt. A hajó névadója a magyarok közt Jenő hercegként ismert Eugen von Savoyen, a XVII-XVIII. század híres hadvezére, aki a török háborúkban, illetve az örökösödési háborúkban a franciák ellen harcolva szerzett nagy hírnevet magának. A 152 méter hosszú, teljes terhelés mellett 21.689 tonnás hajó az STT (Stabilimento Tecnico Triestino) trieszti hajógyárában épült meg, figyelemre méltóan rövid idő, alig két és fél év alatt. Mire a csatahajó ténylegesen is szolgálatba állt, vagyis befejeződött a gépek és a fegyverzet beüzemelése, a legénység kiképzése, a háború már javában tartott, vagyis a flotta többi egységével együtt a Prinz Eugen is beszorult az Adriára.
De, a többi csatahajóhoz hasonlóan, ott se csinált semmit. A hajó a háború négy éve alatt csak kétszer hagyta el a polai öböl közvetlen környékét. 1915 májusában Ancona ágyúzásában, majd 1918 júniusában az otrantói zár ellen tervezett hadműveletben vett részt. Utóbbi bevetésén a Viribus Unitissal egy kötelékben hajózva a Dubrovniktól északra fekvő Slano kikötőjéig jutott. Itt értesültek a Szent István elsüllyesztéséről, ezt követően a hadműveletet lefújták, a hajók pedig visszatértek Polába.
A háború végére az o-m flotta a széthullás küszöbére jutott. A legénység a zendülés szélén állt, és bár erre végül nem került sor, az utolsó hetekben a tisztek uralma gyakorlatilag megszűnt a hajókon, melyeken a matróztanácsok vették át a tényleges irányítást. A helyzet olyan feszült és bizonytalan volt, hogy a Prinz Eugen parancsnoka, Alexander Milosevics sorhajókapitány, végül nem bírta az idegfeszültséget, és öngyilkosságot követett el.
Károly császár rendeletének megfelelően a flottát október 31-én átadták a Délszláv Nemzeti Tanácsnak, mely már egyébként is ellenőrzése alatt tartotta a hajókat. A hadiflotta tehát az újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén állam tulajdonába került, akik tényleg voltak olyan naivak, hogy azt hitték, majd valóban meg is tarthatják azt. Ebbéli illúzióikat az antant államok igyekeztek gyorsan eloszlatni. Az olaszok már november harmadikán kijelentették, hogy nem ismerik el a flotta tulajdonjogának ilyen szimpla átruházását. Kilencedikén megszállták Pola kikötőjét, és valamennyi ott horgonyzó hadihajó árbocára felvonták az olasz lobogót. A Délszláv Nemzeti Tanács, miután más választása nem is volt, következő napon beleegyezett a hadihajók olaszok által követelt átadásába.
A hajók további sorsáról végül csak a párizsi békeszerződésekben döntöttek. A Szerb-Horvát-Szlovén állam úgyszólván semmit nem kapott, csak néhány torpedónaszádot, és az öreg, katonailag már teljesen hasznavehetetlen Kronprinz Erzherzog Rudolf páncélost, amit két évvel később le is bontottak. A többi hajót a győztes antant országok között osztották szét. Többségüket rögtön lebontották, csak néhány cirkáló és romboló, illetve a modernebb torpedónaszádok maradtak még egy ideig szolgálatban. (Legtovább a 87F torpedónaszád, mely 1963-ig teljesített szolgálatot a jugoszláv haditengerészetnél.)
A két megmaradt dreadnought francia és olasz kézre került. Elosztásuk nyilván nem véletlen kiválasztás alapján történt. A XIV. Lajos hadseregét sokszor legyőző Savoyai Jenőről elnevezett Prinz Eugen ugyanis a franciákhoz, az olasz flottát csúfosan megverő Tegetthoffról elnevezett hajó pedig az olaszokhoz került, nyilván azért, hogy ezzel is afféle utólagos elégtételt szolgáltassanak az érintett országoknak. A franciák úgy tűnik, sokat nem foglalkoztak ezzel, az olaszok azonban kiélvezték a bosszú édes örömét. A Tegetthoffot már 1919 márciusában átvitték Velencébe, ahol hatalmas győzelmi parádét tartottak, és a haditengerészet minden hajójára felvonták a „Lissát megbosszultuk!” zászlójelzést.
A két csatahajó további sorsa egy ideig bizonytalan volt. Az olaszok komolyan fontolóra vették a Tegetthoff szolgálatba állítását, ám anyagi helyzetük ezt végül nem tette lehetővé. A csatahajó felújítása, a gépek és a fegyverzet olasz szabványokhoz való igazítása hatalmas összegekbe került volna, az olaszoknak pedig még arra sem volt pénzük, hogy a nagy anyagi ráfordítások árán kiemelt Leonardót kijavítsák, vagy hogy a nagyságrenddel magasabb harcértéket képviselő Caracciolót befejezzék. A Tegetthoffot egy ideig győzelmi trófeaként mutogatták Velencében, majd 1924–25 során végül lebontották.
Amennyire tudni lehet, a franciák nem is foglalkoztak a Prinz Eugen saját flottájukban való szolgálatba állításának gondolatával. Ők is annyira le voltak gatyásodva, hogy sem félkész csatahajóikat nem tudták befejezni, sem a meglevőket szolgálatban tartani. 1922-ben négy csatahajó kivételével az összes többit tartalékba állították, a haditengerészeti költségvetés ugyanis csak ennyit bírt el. A Bretagne osztályból csak a névadó egység maradt szolgálatban, míg a Courbet osztályból a névadó hajót vonták ki. Ilyen körülmények között a franciák nyilván nem is gondolhattak egy újabb csatahajóra.
A Prinz Eugent a franciák négy vontatóval szállították Toulonba, ahová 1920 szeptember ötödikén érkezett meg. A haditengerészet szakértői ezt követően alaposan átvizsgálták a hajót, és tanulmányozták annak technológiai megoldásait. Leginkább a háromágyús lövegtornyok érdekelték őket. Hogy vizsgálódásaik során milyen eredményre jutottak, és mennyire értékelték az osztrák-magyar csatahajó műszaki színvonalát, arról nincs feljegyzés. A háromágyús lövegtorony ötlete a húszas évekbeli francia csatahajóterveken később feltűnt néhányszor, a harmincas években épülő új csatahajóikon azonban a franciák végül a négyágyús tornyokat rendszeresítették. Hogy valami mást vettek e át az o-m hajókról, nem tudni.
A vizsgálódások befejeztével, 1921 január és március között, a hajót leszerelték, fegyverzetét eltávolították. A 150 és a 66 mm-es ágyúkat eredetileg azzal a céllal szerelték le, hogy majd eladják őket külföldre. Miután azonban nincs nyoma annak, hogy ezek az ágyúk később feltűntek volna valamelyik másik ország haditengerészeténél vagy hadseregénél, valószínűleg a franciák nyakán maradtak. További sorsuk nem ismert.
A 305 mm-es ágyúkat a francia partvédelemnek szánták. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a komplett lövegtornyokat beépítik a St.Nazaire kikötőjét védő erődítményekben, különböző műszaki problémák miatt azonban erről végül lemondtak. Az ágyúkat ezután egy darabig tartalékként a haditengerészet touloni Arzenáljában tárolták, de miután nem voltak kompatibilisek a francia hajókon rendszeresített 305 mm-es lövegekkel, végül a hadseregnek adták át őket. Franciaország 1940-es megszállásakor az ágyúk német kézre kerültek, akik feltehetően az Atlanti Fal erődítményeibe építették be őket, bár erről igazából nincsenek ezt bizonyító dokumentumok. A szintén nem bizonyított híresztelések szerint néhány ágyú később, a háború alatt, a finn és a dán partvédelemhez került. További sorsuk szintén nem ismert, a háború után nyilván beolvasztották őket.
A fegyverzet leszerelését követően, 1921 tavaszán, a franciák teljesen kibelezték a Prinz Eugent. A hajóról minden használhatót, vagy értékesíthetőt kiszereltek. Eltávolították a gépi berendezéseket, a turbinákat, generátorokat, a csővezetékeket, leszerelték a villamos kábeleket, a tűzvezető berendezéseket, az optikai távolságmérőket, a fényszórókat, szinte mindent amit mozdítani lehetett. Gyakorlatilag nem maradt más, csak az üres hajótest, melyet robbantási kísérleteknél, és a lőgyakorlatok célhajójaként kívántak hasznosítani. A lövegtornyok tetőlemezeit ezért visszaszerelték, a válaszfalakon és a fedélzeteken pedig a kiszerelt csövek és kábelek nyílásait eltömítették.
Május végén a csatahajót a Toulon előtt fekvő Porquerolles-sziget északi partján levő Alicastre-öbölbe vontatták, ahol a légierőnél használt bombákat akarták tesztelni a hajón. A sekély vízben a Prinz Eugent a fenékszelepek megnyitásával leültették a fenékre, hogy a hajó ne sodródjon, és ne süllyedjen el, s a bombázásokat követően tanulmányozni lehessen rajta az okozott károkat. A franciák úgy vélték, a bombázások után a hajó annyira szét fog roncsolódni, hogy másra már nem is lehet majd használni, s a csatahajók számára eredetileg a leselejtezett Vergniaud páncélost jelölték ki célhajónak.
A sajtó addigra már világszerte lelkesen ünnepelte a légierőt, mely a sajtómunkások szerint elhozta a csatahajók tengeri uralmának a végét. A háborút követő bombázási kísérletek a firkászok szerint döntő csapást mértek az elavult tengeri dinoszauruszokra, és feleslegessé tették azokat. Valójában azonban ezek a kísérletek a szakértők számára éppen azt bizonyították, a korabeli repülőgépek képtelenek valóban súlyos károkat okozni egy erősen páncélozott, modern csatahajónak.
A bombázások ezúttal is azt igazolták, a légibombák pusztító erejét erősen túlbecsülték. A franciák akárhogy is hajigálták a bombákat a Prinz Eugenre, az nemcsak a süllyedésre nem mutatott hajlandóságot, hanem még csak komolyabb károkat sem tudtak okozni neki, még akkor sem, amikor az AT–9 léghajóról 400 kilós bombákat dobtak le rá. Miután a korábban elárasztott rekeszekből kiszivattyúzták a vizet, a Prinz Eugen ismét úszóképessé vált. Amennyire tudni lehet, a bombák sem a páncélfedélzetet, sem a lövegtornyok tetőlemezeit nem szakították át. (Bár a kísérletek lefolyásáról és eredményeiről részletes adatok nincsenek.)
A Prinz Eugenen november másodikán tűz ütött ki, a kiürített hajóban azonban már nem volt sok minden, amit az megrongálhatott volna.
A csatahajót 1922 január 27-én átvontatták a Saint-öbölbe, ahol víz alatti robbantási kísérlethez használták fel. Egy torpedó leszerelt robbanófejét megfelelő mélységben a hajó oldalához erősítették, és távirányítással felrobbantották. Hogy a Tegetthoff osztály torpedóvédelme nem igazán megfelelő, ezúttal is bebizonyosodott. (Bár a francia csatahajóké még gyengébb volt.) A robbanás átszakította a belső válaszfalakat is, és a víz teljesen elárasztotta az érintett rekeszt. A leszerelt csövek és kábelek helyén maradt nyílások sebtében rögtönzött tömítésein és fedőlemezein át a vízbetörés tovább terjedt, és a csatahajó végül teljes hosszában leült a tengerfenékre. A hajó orra 10, tatja 13 méter mélyre merült.
A kiemeléshez először egyenletesen el kellett osztani a hajóba betört vizet, mely nagyrészt a sérülés oldalán levő rekeszeket árasztotta el. Ha a hajót így emelik meg, felborult volna. Miután áttörtek néhány válaszfalat, és a páncélfedélzetet, a csatahajó nagyjából egyensúlyba került, és tíz nagy teljesítményű szivattyú együttes munkájával sikerült megemelni, és a lékeket befoltozni. A Toulonba visszavontatott hajó helyreállítása több mint egy hónapig tartott.
A franciák tehát elégedettek lehettek az o-m csatahajóval, melynek felhasználása nagyon gazdaságosnak bizonyult. Egyetlen hajón sikerült elvégezni a bombázási teszteket, és a víz alatti találatok okozta sérülések tanulmányozását. Ráadásul még ezeket követően is elég jó állapotban maradt ahhoz, hogy fel lehessen használni a francia csatahajók célhajójaként is.
A Prinz Eugent 1922 június 28-án vontatták ki utolsó útjára Toulonból. A dátum Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának évfordulója volt, bár nem valószínű, hogy ebben valami szándékosság lett volna. A hajót Toulontól mintegy tíz mérföldre délre oldották le a vontatókötélről, hogy a gyakorlatra kivonuló francia csatahajók célpontja legyen. A lőgyakorlaton részt vett mind a négy, szolgálatban maradt csatahajó, a franciák azonban főleg a haditengerészet legütőképesebb, 340 mm-es ágyúinak teljesítményére voltak kíváncsiak.
A lövészetet ezért a Bretagne kezdte meg, mely 340 mm-es ágyúiból összesen 25 lövést adott le a Prinz Eugenre. A csatahajó nem gyakorló, hanem éles páncéltörő gránátokat használt. A franciák szétlőtték az egyik lövegtornyot, a 15 cm-es ágyúk egyik tűzvezető állását, egy gránát szétrobbantotta az egyik kéményt, két másik pedig átütötte az övpáncélt. Hogy ez teljes átütés volt e, vagyis a gránát ezt követően átment a páncélfedélzet lefelé döntött szélén is, és a hajó belsejében robbant, nem tudni.
A francia csatahajó tehát legalább öt találatot ért el a Prinz Eugenen. (Lehet, hogy többet is, de részletes beszámoló erről sincs, az orosz szerző könyve csak ezt az öt találatot említi meg.) A magas, legalább 20 százalékos találati arány, és az, hogy a gránátok gond nélkül átütötték az o-m csatahajó 280 mm vastag, elismerten kiváló minőségű páncéllemezeit, azt valószínűsítik, hogy a lőtávolság nem lehetett tízezer méternél nagyobb. Ez megfelelt a francia haditengerészet doktrínájának, mely a háború előtt legfeljebb 6-8 kilométeres lőtávolságokra készült. A francia csatahajók nehézágyúinak lőtávolsága ennek megfelelően nem is volt nagyobb 13-14 kilométernél, bár a háború után ezt azért megnövelték 21 kilométerre.
A Bretagne találatait követően a már amúgy is nagyon megviselt, lepusztult állapotban levő Prinz Eugen lassan süllyedni kezdett. Ekkor nyitott rá tüzet a másik három csatahajó, a Jean Bart, a Paris, és a France. Ezek a hajók már töltet nélküli gyakorló gránátokat használtak, s már nem a gránátok hatását, hanem csak a célzás pontosságát vizsgálták. Az első két csatahajó még végiglőtte a már süllyedőfélben levő Prinz Eugent, a France azonban már csak egyetlen sortüzet tudott leadni rá, mielőtt az végleg elmerült volna.
A Prinz Eugen roncsa jelenleg is Toulontól délre nyugszik. A város továbbra is a francia haditengerészet egyik legfontosabb támaszpontja, s állítólag nem adnak merülési engedélyt a kikötő előtti vizekre. (Könnyűbúvároknak persze nem is ajánlott próbálkozni. A Prinz Eugen süllyedésének helyén a tenger már sok száz méter mély.) Hogy maguk a franciák jártak e azóta a Prinz Eugen roncsainál, és ott mit láttak, nem lehet tudni. A felszínen a csatahajóból mára nem maradt más, csak a Prinz Eugen harangja, melyet a hajó Franciaországba való szállítása előtt sikerült elemelnie a csatahajó egyik tisztjének. A harang jelenleg a bécsi Hadtörténeti Múzeum gyűjteményében látható.