Tavaly összeütöttem egy sorozatot az első világháborút megelőző flottaversenyekről – mert több is volt –, melynek végén kissé meggondolatlanul azt az ígéretet tettem, a teljes kép kedvéért folytatni fogom az írást az első világháborút követő flottaépítési versennyel is. Hogy erre szükség van, abban már nem vagyok egészen biztos, de azért ha már megígértem, hát megcsináltam ezt is.

Nagyjából ott indítom a történetet, ahol az elsőt abbahagytam, vagyis a háború végén, de időnként óhatatlanul is előfordulnak átfedések, ismétlések a két szövegben. Remélem, nem zavaró mértékben. Akadémiai értekezést persze ezúttal se várjon senki, csak úgy nagyjából átfutok a háború után talpon maradt három nagyhatalom, Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Japán, flottaépítési tervein, szinte kizárólag a még mindig elsődleges csapásmérő fegyvernek tartott csatahajókra fókuszálva. A sorozatot a washingtoni konferenciával, és az azt követő nagy leépítésekkel zárom, és próbálom elkerülni, hogy ígéretet tegyek az újabb folytatásra, a második világháború előtti flottaépítési verseny ismertetésére.

Az első világháború úgyszólván minden szempontból különlegesnek tekinthető a korábbi idők háborúihoz képest. Nem pusztán méretei és kiterjedése miatt, és nem is csak azért, mert a modern kor technológiai vívmányait első ízben használták tömeggyilkolásra, hanem azért, mert igazából azóta se tudja senki, tulajdonképpen mi értelme is volt ennek az egésznek?

A korábbi korokban a háborúknak általában világos célja és értelme volt. Rendszerint kisebb-nagyobb, vitatott hovatartozású területek, fontosabb erődök, vagy megüresedett trónok megszerzéséért folyt a harc, mely kompromisszumos békével zárult, mihelyt az erősebb, vagy ügyesebb hadviselő fél elérte céljait, vagy olyan fölénybe került, ahonnan a rivális fél már nem, vagy csak túl nagy áldozatok árán tudta volna megfordítani a háború menetét. 1914-ben viszont nem voltak területi követelések – mármint hivatalosan bejelentett követelések –, leszámítva a franciák által visszakövetelt Elzász-Lotaringiát, mely viszont a háború kitörésének okai között legfeljebb csak közvetve szerepelt. A Monarchia fel akarta számolni a pánszláv nacionalizmus fészkét Szerbiában, de nem volt szó arról, hogy területeket akar elcsatolni déli szomszédjától. Oroszország és Franciaország szolidáris volt Szerbiával, az angolok Belgiummal, de konkrét területi és gazdasági/politikai követelésekről, amik indokolták volna a hadba lépést, nem esett szó. Ezek már csak később, a háború alatt kezdtek ötletszerűen formát ölteni, de világos célok valójában sosem voltak, és igazából a háború végi osztogatásnak-fosztogatásnak se volt semmilyen jól átgondolt koncepciója.

Akárhonnan is nézzük, nem nagyon lehet mást mondani, minthogy mindkét fél pusztán csak azért harcolt, hogy győzzön, de nem igazán tudták, hogy tulajdonképpen miért? És miután nem voltak értelmes célok, a háborúnak nem lehetett értelmes lezárása sem. A küzdelem a végkimerülésig tartott, nem volt mód megegyezéses békét kötni, hiszen nem igazán tudták, egyáltalán miről is kellene megegyezni? A háborúnak nem volt világos célja, nem voltak olyan lokális célkitűzések, például egyes területek átadása, vagy gazdasági kedvezmények kicsikarása, amit elérve békét lehetett volna kötni. A cél, amihez makacsul ragaszkodtak, a teljes győzelem volt, hogy feltétel nélküli megadásra kényszerítsék a másik felet, és addig folytatták a háborút, amíg ezt el nem érték. A háború vége a vesztesek számára totális összeomlás volt, és a győztesek nem is hagyták volna, hogy más legyen.

Voltak néhányan, akik előre látták az újkori háborúknak ezeket a sajátosságait. 1901 májusában, egyik parlamenti beszédében, az ekkor éppen liberális és pacifista Churchill a következőket mondta: „Egy európai háború nem lehet más, mint kegyetlen, gyötrelmes küzdelem, amely – ha ugyan valaha is élvezni fogjuk a győzelem keserű gyümölcseit – szükségképpen igényli, esetleg több éven keresztül, a nemzet teljes férfilakosságát, a békebeli gazdálkodás teljes felfüggesztését, és a társadalom minden életenergiájának egy célra való koncentrálását. Mindez csak a legyőzött pusztulásával, és a győztesek kereskedelmének alig kevésbé végzetes összezavarodásával és kimerülésével végződhet. A demokrácia bosszúállóbb, mint a kormányzatok. A népek háborúi borzalmasabbak lesznek, mint a királyok háborúi.”

Az idézet egyben megadja a választ is arra, miért történt mindez úgy, ahogyan történt. Korábban az ország egyenlő volt az uralkodó dinasztiával, s a dinasztia érdeke egyben az ország érdeke is volt. A háborúkról és azok lezárásáról az uralkodók döntöttek, vagy a helyettük eljáró kancellárok, miniszterelnökök. A tömegeknek vagy egyáltalán nem volt beleszólásuk az eseményekbe, vagy csak nagyon korlátozott mértékben.

A XIX. század során azonban a választójog a tömegek egyre nagyobb részére terjedt ki, és ezzel arányosan nőtt a tömegvélemény befolyása is. Ahogy a tömeglélektan első komolyabb tanulmányozója, Gustav le Bon – akinek könyvei mai napig alapműnek számítanak minden reklámszakember, és minden demagóg politikus számára – 1895-ben írta: „Alig egy évszázaddal ezelőtt az államok hagyományos politikája és az uralkodók versengései voltak a fő-fő mozgatói az eseményeknek. A tömegek véleménye alig nyomott valamit a latban, legtöbbször semmit. Napjainkban a politikai hagyományok, az államfők személyes céljai és versengései többé nem számítanak, a tömegek véleménye ellenben nyomatékos lett. Ők diktálják a királyoknak szándékukat, és ezek rajta vannak, hogy tudomásul vegyék. Most már nem a fejedelmek tanácsában, hanem a tömegek lelkében készül a nemzetek sorsa.”

Ennek megfelelően a politika most már nem az általános érdekek és értékek mentén mozog, ezeket csak annyiban veszi figyelembe, amennyiben a szavazók tömegeivel azokat el tudja fogadtatni. A politika azokat a célokat követi, amiket el tud adni a szavazóknak. Ez magyarázza a modern politikus rugalmas hozzáállását az ideológiákhoz, mindig azt követi, amit a választók éppen szavazatokkal honorálnak.

Az első világháború hadüzeneteinek egyik oka – a sok közül – is éppen az volt, hogy a tömegek közt népszerű volt a háború gondolata. Az annak idején a búr háború ellen kampányoló, pacifista jelszavakkal hatalomra került angol liberális párt is alapvetően azért támogatta a hadüzenetet, mert hanyatló népszerűségét szerette volna helyreállítani a jól eladható háborúval. A tömegek Európa minden nagyobb városában őrjöngő lelkesedéssel ünnepelték a hadüzeneteket.

Az ujjongás persze nem volt annyira általános, mint a korabeli felvételek alapján tűnik. Főleg a vidéki kispolgárok, és a parasztság mutatott mérsékelt lelkesedést a háború iránt, akik történelmi tapasztalataik alapján nyilván előre érezték, hogy ezt megint ők fogják a legjobban megszívni. Azt azonban ennek ellenére sem lehet letagadni, hogy a közhangulat nagyon határozottan a háború mellett volt. Erre egy apró példa az angliai önkéntesek toborzása. A háború elején Kitchener arra számított, az első hat hónapban 100 ezer önkéntes jelentkezik, és összesen talán félmillió. Ténylegesen aztán az első hónapban félmillió önkéntes jelentkezett, utána másfél éven át havi százezer, s a háború végéig mindösszesen több mint hárommillió.

Az öncélú háború iránti lelkesedést valahogy persze végig fenn kellett tartani, amire kiváló eszköz volt a korabeli sajtó, mely már ekkor is kiválóan alkalmazta a Gustav le Bon -féle tömegpszichológiára épülő tömegmanipulációt. A sajtómunkások, akiket a frontvonalnak többnyire a közelébe sem engedtek, a belvárosi kocsmákban és kávéházakban írták meg „harctéri tapasztalataikat”, arról, milyen barbár, kegyetlen ellenséggel állnak is szemben. A németekből, Goethe és Hegel népéből, ekkor lettek barbár hunok, a civilizáció ellenségei, s az ellenük vívott küzdelem ekkor lett a Jó harca a Gonosszal. A sajtó által keltett, és államilag támogatott uszításnak köszönhetően a hátországokban sikerült olyan irracionális gyűlöletet szítani a németek ellen, amilyenre a vallásháborúk kora óta nem volt példa. A tömeghisztéria olyan méreteket öltött, hogy Angliában még a németjuhász kutyákat is átkeresztelték az Alsatian névre. (Csak 1977-ben kapták vissza eredeti fajtanevüket.) A lakosság a hátországban is állandó harctéri izgalomban élt – amit persze a sajtó is igyekezett folyamatosan fenntartani –, mindenhol német kémeket véltek látni, és állandóan német partraszállásoktól rettegtek.

Ebben a közhangulatban hogyan lehetett volna kiegyezni Németországgal? A napóleoni háborúk után, melyeket szintén lehetett volna világháborúnak tekinteni, nagyjából a korábbi status quo-t állították helyre. Franciaország nagyhatalmi pozíciója, és fegyveres ereje érintetlen maradt, s először még Napóleonnak is adtak Elbán egy mini királyságot. De 1918-ban – vagy előtte –, miután éveken át folyamatosan heccelték a tömegeket a németek ellen, hogyan lehetett volna egyszerre csak azt mondani a választópolgároknak, egyezzünk ki a németekkel, és legyünk újra jó szomszédok? Hogyan maradhatott volna a trónon Vilmos, akit a propaganda végig sátáni színben tüntetett fel, és amikor a sajtó egyik legfőbb háborús követelése is az volt: Akasszuk fel a Kaisert! Hogyan magyarázhatták volna el a tömegeknek, hogyha a legyőzése érdekében általuk meghozott óriási anyagi és emberi áldozatok után az addig folyamatosan átkozott Németország mégis nagyhatalom marad? Egy kölcsönös kompromisszumokkal megkötött béke a politikusok ellen fordította volna saját választóikat.

Hasonló eset egyébként történt nem sokkal korábban, amikor az orosz-japán háború végén megkötött békeszerződést kifogásolták a japán választók, akik úgy vélték, az általuk meghozott áldozatokhoz, illetve a flotta és a hadsereg által aratott – és a sajtó által persze alaposan eltúlzott – fényes győzelmekhez képest az elért eredmények túlzottan is szerények. A békekötést követően a japán nagyvárosokban utcai zavargások törtek ki, melyek leverésére a hadsereget is be kellett vetni. Tokióban ostromállapotot kellett kihirdetni, és még a császárnak is magyarázkodnia kellett a sajtóban a békeszerződés miatt.

Aligha kétséges, hogy ugyanez történt volna az angol, francia, és amerikai városokban is, ha a németekkel kötnek egy olyan békét, mely Németország nagyhatalmi helyzetét érintetlenül hagyja. A zavargásokat persze itt is le lehetett volna verni, de a következő választásokon garantáltan bukott volna minden politikus, aki egy ilyen békekötés mellett szavaz. (A japánoknak ez nem volt probléma, a tényleges irányítás a császár személye köré szerveződő klikk kezében volt, és minden politikai erő feltétlenül lojális volt irántuk.) A béketárgyalások hangulatát így alapvetően a sajtó által korábban kiadott jelszó határozta meg: Fizessenek a németek! Mármint ugyebár mindenért fizessenek, és mindent ők fizessenek.

A fennmaradt levelek és feljegyzések alapján úgy tűnik, a vezető politikusok többsége eredetileg jobbnak látott volna egy Németország irányában megengedőbb, jóval enyhébb feltételekkel megkötött békeszerződést, de az elégtételre szomjazó tömegekkel senki nem mert szembeszállni. A természetes szelekció eddigre már nagyrészt úgyis eltüntette a politikai életből a távlatokban gondolkodó, országos érdekek és elvek alapján politizálókat, s az új generáció tagjai kerültek előtérbe, akik számára a politizálásnak csupán egyetlenegy célja és értelme van, az, hogy a következő választás után is képviselői szék legyen a seggük alatt. A békeszerződés cikkelyeit tehát nem a józan ész és a politikai érdek írta, hanem a tömegek vágyai és indulatai, melyek az egész XX. századi történelmet írták, és melyek iránt a politikusok, akik kiválóan meg tudják lovagolni mindkettőt, mindig nagy respekttel viseltettek.

(Bár végképp nem tartozik ide, de mégis óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon minek volt köszönhető ez a szokatlan lelkesedés a háború iránt? Erről nyilván köteteket lehetne összeirkálni, és nem lehet néhány bekezdésben jó választ adni. Egy aspektust azonban érdemes lehet megemlíteni.

A XIX. század utólag, a XX. -ikkal összehasonlítva, a béke, a nyugalom, a stabilitás, és a józan ész évszázadának tűnhet, és érthetetlennek látszik az a lappangó belső feszültség, mely 1914-ben ilyen elemi erővel robbant ki. Ezt a rejtett feszültséget azonban már a kortársak közül is sokan érzékelték, például a filozófusok, mint Nietzsche, akik korukat romlott, hazug világként írták le. Egy másik filozófus, a dán Sören Kieerkegard, a század közepén így írt erről: „Korunk a görög állam felbomlására emlékeztet. Minden fennáll, de senki sincs, aki hinne benne. Az a láthatatlan szellemi kötelék, amely érvényességet ad, eltűnt, és így az egész kor komikus és tragikus is egyúttal. Tragikus, mert pusztulóban van, és komikus, mert még mindig fennáll.”

A skizofrén állapot, melyben a korabeli Európa élt, valószínűleg nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a feudális rend, és az egyház uralma, mely a korábbi kort meghatározta, külsőségeiben még fennállt, de a szellemi alapja valójában már eltűnt. A reneszánsszal kezdődő, és az úgynevezett felvilágosodással tetőző folyamat elhozta a természettudományok felvirágzását, a demokrácia, és a liberalizmus eszméinek elterjedését, melyek uralomra jutását azonban Napóleon bukása, és az utána következő visszarendeződés megakadályozta. A régi rendet teljesen visszaállítani azonban már nem lehetett, a felszín alatt tovább terjedtek a demokratikus eszmék, és a század végére Európa legtöbb államában alapjában véve demokratikus, polgári társadalmak alakultak ki, melyek tetején azonban oda nem illő felépítményként megmaradt a régi rend arisztokráciája, és az egyház intézménye. Az emberek szavazati joghoz jutottak, parlamentáris demokráciák alakultak ki, a villannyal kivilágított városokat vasútvonalak kötötték össze, a gőzhajóknak köszönhetően rendszeressé és folyamatossá vált az áruk és emberek áramlása a kontinensek között, a századforduló után a levegőbe emelkedtek az első repülőgépek, de a parlamenti üléseket még mindig koronás fők nyitották meg, a csatahajókat vízrebocsátásukkor főpapok szentelték fel, az utcákon nagyobb ünnepekkor egyházi körmeneteket tartottak, és a társadalmi rend csúcsán még mindig ott ültek a lényegében már funkció nélküli, de a nemzeti vagyon nagy részét továbbra is birtokló főnemesek és főpapok. A régi rend kulisszái tehát megmaradtak, de már nem volt mögöttük valódi tartalom.

Ennek az ellentmondásos állapotnak, és az általa okozott társadalmi igazságtalanságoknak a felszámolását várták az emberek a háborútól, melyre úgy tekintettek, mint egyféle tisztítótűzre. A háborútól a régi rend pusztulását, és Európa újjászületését várták, s boldogok voltak, hogy erre éppen az ő idejükben kerül sor. Ahogy a hadüzenetek hírére kontinens szerte örvendeztek: „Adjunk hálát az Úrnak, hogy méltónak talált minket!” A régi rend a háborúban aztán valóban elpusztult, de az újjászületés valószínűleg nem egészen úgy sikerült, ahogy várták.)

Haditengerészeti szempontból a háború egyáltalán nem úgy zajlott, ahogy azt előzőleg gondolták. A nemzetek navalistái korábban meg voltak győződve róla, hogy a nagy európai háború sorsát majd a haditengerészetek összecsapása fogja eldönteni, elsősorban természetesen az angol és német haditengerészeté, és ennek az összecsapásnak az új dreadnoughtok lesznek a döntő tényezői.

Ehhez képest a haditengerészetek egészen marginális szerepet játszottak csak a háborúban, az addig agyonajnározott dreadnoughtok, melyek építése még az olyan nagyhatalmak költségvetését is megrendítette, mint Anglia és Németország, meg gyakorlatilag semmit. A hatalmas, méregdrága kolosszusokat senki sem merte felesleges kockázatnak kitenni, és mindenki tartogatta őket a nagy, döntő ütközetre, ami persze sosem jött el. Az új csatahajókból álló flották parancsnokainak mindenhol ugyanaz volt a jelszava: „Nem vállalunk semmilyen kockázatot!”

Senki nem vallotta be, hogy ezek a hajók egyszerűen túl nagyok, és túl drágák ahhoz, hogy a gyakorlatban értelmes célokra használni lehessen őket. Az új típusú csatahajókat a haditengerészetek legtöbb hagyományos feladatára, konvojkíséretre, szárazföldi célpontok lövetésére, partraszállások támogatására, ellenséges kereskedelmi hajók elleni vadászatra, illetve az ellenség hasonló tevékenységet végző egységei elleni harcra használni olyan felesleges és gazdaságtalan volt, mint ágyúval lőni verébre. A dreadnoughtok igazából egyetlen feladatra voltak csak értelmesen felhasználhatóak, más dreadnoughtok elleni harcra. Hogy pusztán ezért megéri e a haditengerészeti költségvetések túlnyomó részét kizárólag ezekre a hajókra költeni, azt megint nem jutott eszébe firtatni senkinek.

A dreadnoughtok nyilvánvaló kudarca nem vette el a haditengerészetek kedvét az új típusú csatahajók építésétől. Aki megtehette, vagyis az Egyesült Államok és Japán, a háború alatt és után rendületlenül folytatta tovább az egyre nagyobb csatahajók építését. A legtöbb haditengerészet azonban nem volt olyan állapotban, hogy építési programját folytatni tudta volna.

Németország, mely a háború előtt alighanem a legnagyobb áldozatokat hozta a dreadnoughtok megépítéséért, 1914 után már csak két csatacirkálót, és két csatahajót tudott befejezni. A többi egység befejezetlenül maradt, vagy el sem tudták kezdeni az építését. De persze nem azért, mintha felismerték volna a flottaépítés haszontalanságát, hanem pusztán csak a háború okozta nyersanyaghiány, és gazdasági válság miatt. A német mérnökök egészen a birodalom összeomlásáig készítették az újabb és újabb csatahajó és csatacirkáló terveket, melyeket a háború után szándékoztak volna megépíteni.

A háború után azonban Németország egyáltalán nem volt abban a helyzetben, hogy nagy hadihajók építésére akárcsak gondolhatott volna. A flotta legénysége, akik a dreadnoughtok létezésének értelmetlenségét a négyéves, morálromboló tétlenség és semmittevés formájában tapasztalták meg, a háború végére belefáradtak a katonai szolgálatba, melynek az ő esetükben semmilyen célja és értelme nem látszott. A baloldali szervezetek agitációja ilyen körülmények között termékeny talajra talált, s a flottában 1918 október végén lázadás tört ki, mely kétségkívül siettette az általános összeomlást.

A fegyverszünetet a németek még abban a naiv hitben írták alá, hogy vereségüket elismerve tisztességes békefeltételekre számíthatnak. A józan ész mindenképpen ezt diktálta volna, csakhogy mint fentebb említettem, a Nyugaton ekkor már nem a józan ész irányította a politizálást. A német flotta november közepén még úgy indult az internálásba, hogy a hadvezetés azt hitte, semleges kikötőbe vezetik őket, és csak erőtlen tiltakozásra futotta tőlük, amikor kiderült, hogy hajóik a legnagyobb angol haditengerészeti támaszpont, Scapa Flow közepén kötöttek ki. A későbbi események alaphangját az angol flottaparancsnok, David Beatty, rögtön az internálás első perceiben megadta, amikor – attól tartva, hogy a legyőzötten bevonuló német flotta látványa esetleg valakiben még részvétet ébreszt – a német hajók érkezésekor a következő jelzést adta le flottájának: „Ne feledjék, az ellenség egy megvetendő vadállat!”

A német hajókat szigorúan elkülönítették, a német tengerészek nem léphettek partra, és nem is érintkezhettek senkivel. A hajókon be kellett vonni a német zászlót, és azt nem is húzhatták fel újra. A britek semmilyen ellátást nem biztosítottak, a legénység számára mindent Németországból kellett hozni. A hajókon csak a karbantartáshoz szükséges minimális személyzet maradt, mintegy hatezer fő, majd a britek követelésére ezt a számot fokozatosan még tovább csökkentették, a németek gyanúja szerint azért, hogy az angolok majd annál könnyebben elfoglalhassák a hajókat. Nyár végére a hajókon összesen 1700 tengerész maradt, ami a legalapvetőbb karbantartási feladatok ellátásra se nagyon volt elegendő.

A németek szinte az utolsó pillanatig bíztak a korrekt békekötésben, és úgy gondolták, a hajók legalább egy része hazatérhet majd Németországba. A versailles-i egyezmények, melyeket legfeljebb idézőjelben lehet csak békeszerződésnek nevezni, azonban nagyon távol álltak a korrektségtől. 1919 májusára kiszivárogtak a szerződés haditengerészeti részei is, melyek alapján Németország semmilyen nagy hadihajót, csatahajót vagy csatacirkálót nem birtokolhatott. Ezeket át kellett adni az antant államoknak, bár további sorsukról nem született végleges döntés. Az angolok a békeszerződés aláírását követően azonnal el is akarták foglalni a német hajókat. Az akció végrehajtását június 23-án délutánra tervezték.

A briteket már jól ismerő németek pontosan erre is számítottak, ezért a szerződés aláírásának eredetileg tervezett időpontjában, június 21-én délben – a hajókon nem tudták, hogy a békediktátum elfogadásának határidejét két nappal meghosszabbították – a hajókon felvonták a német lobogót, majd megnyitották a fenékszelepeket. Szerencsés véletlen volt, hogy a Royal Navy nem sokkal korábban teljes létszámban kivonult gyakorlatra, így a kikötőben maradt csekély angol erők nem tudták megakadályozni a németeket hajóik elsüllyesztésében. (Az elsüllyedt hajók többségét a húszas-harmincas években kiemelték, és lebontották.)

Hogy a frusztrált angol tengerészgyalogosok valahogy azért levezessék a feszültséget, tartottak egy kis céllövészetet a hajóikat elhagyó, egyébként teljesen fegyvertelen német tengerészekre, kilencet megöltek, és legalább két tucatnyit megsebesítettek. (A sebesültek golyóktól, szuronyoktól, és attól szereztek sérüléseket, hogy a partra kiérve a dühöngő angolok összeverték őket. A britek szerint ők természetesen mindig csak figyelmeztető lövéseket adtak le, és a meglőtt németek véletlenül kerültek ezek útjába.) A partra kiérkező németeket azonnal hadifogolynak nyilvánították, és fogolytáborba zárták, bár a harcok ekkor már közel egy éve véget értek. A német flottaparancsnokot, Ludwig von Reuter tengernagyot, letartóztatták, és megpróbálták hadbíróság elé állítani, de sehogy sem tudták kitalálni, tulajdonképpen milyen vádpontok alapján is ítélhetnék el. Következő év januárjában végül, az internálószemélyzet többi tagjával együtt, Von Reutert is hazaengedték.

A német tengerészek szabadon bocsátásának egyik feltétele volt a német flotta internálást addig elkerült egységeinek az átadása. Ezek javát a német dreadnoughtok első két osztálya, a Nassau és Helgoland osztályú hajók jelentették, melyek addig leszerelve német kikötőkben maradtak. A modernnek már nagy jóindulattal se tekinthető, de mégis még mindig valamelyes harcértéket képviselő hajókkal végül azt tették, amit valószínűleg a német flotta Scapa Flowban elsüllyesztett hajóival is tenni szándékoztak, szétosztották őket az antant haditengerészetek között. Nagy karriert persze már nem futottak be, néhány éven belül lebontották, vagy lőgyakorlatokon célhajóként elsüllyesztették őket.

Maguknak a németeknek a békeszerződés nem sok mindent hagyott. Az egyezmények mindössze hat darab, legfeljebb tízezer tonnás nagy hadihajó szolgálatban tartását engedélyezték nekik, és megtiltották azt is, hogy a későbbiekben ennél nagyobbat építsenek. A korlátozásoknak csupán a régi építésű, dreadnought előtti páncélosok feleltek meg, ezekből, a Deutschland és Braunschweig osztály egységeiből tarthattak meg három-három darabot. (Plusz két másik egységet leszerelve, tartalékként.) Tényleges harcértékükről alighanem mindent elmond a tény, hogy a Braunschweig osztályú hajókat nem sokkal korábban, még a háború alatt, nyilvánvaló elavultságuk okán egyszer már kivonták a szolgálatból.

A szerződés engedélyezte még hat darab, legfeljebb hatezer tonnás cirkáló, illetve két tucat romboló és torpedónaszád szolgálatban tartását. A cirkálók mindegyike még 1904 előtt épült, és eddigre már szintén teljesen elavultak voltak. Ennek annyi előnye volt, hogy ezek a hajók, a Braunschweig osztályú csatahajókkal együtt, már olyan öregek voltak, hogy a békeszerződés aláírása után néhány évvel elérték a lecserélésük feltételeként megszabott húszéves élettartamot.

Már 1920-ban meg is alakult egy bizottság, mely azt vizsgálta, a rendelkezésre álló tízezer tonnás limitet hogyan használhatnák ki a legcélszerűbben. Tulajdonképpen elég egyértelmű volt, hogy csak két megoldás jöhet számításba. Az elsőnél a hangsúly a védettségen és a tűzerőn volt, aminek a sebesség és a hatótávolság látta a kárát. A végeredmény egy viszonylag erős páncélzatú és fegyverzetű, de nagyon lassú, legfeljebb 16 csomós partvédő páncélos lett volna, amilyenből a szomszédos skandináv haditengerészetekben is szolgált jó pár darab. A másik verzió értelemszerűen a sebességet helyezte előtérbe. A gyorsaságot, és a viszonylag nagy tűzerőt itt viszont a védettség hiányával kellett ellensúlyozni.

Hosszas viták után végül a második koncepció mellett döntöttek, és ez alapján kezdték el 1929 februárjában az új német haditengerészet első nagy hadihajójának, a Deutschland-nak az építését. Hogy az új hajók pontosan milyen kategóriába is sorolhatók, arról azóta sincs egyetértés. Maguk a németek egy új kategóriát találtak ki ezeknek a hajóknak, és a „páncéloshajó” (Panzerschiffe) címkével látták el őket. A hajókon aztán nem sokkal később rajta ragadt a gúnyolódó kedvű angolok által kitalált „pocket battleship”, vagyis „zsebcsatahajó” elnevezés.

Valójában persze a paramétereik alapján elég nyilvánvaló, pontosan milyen hajók is voltak ezek az új német hadihajók. Egyszerűen csak nehézágyúkkal felszerelt cirkálókról van szó, ami tulajdonképpen megfelel a csatacirkálók eredeti elképzelésének. A feladatuk is egyértelmű volt, a gyors, nagy hatótávolságú hajók egészen nyilvánvalóan az ellenség kereskedelmi hajózása elleni bevetésekre készültek.

A németek nyilván világháborús tapasztalataikból indultak ki. A felszíni hadihajók közül egyedül a távoli vizeken portyázó cirkálók és segédcirkálók tudtak látványos eredményeket felmutatni, a rettenetes költségek árán felépített csatahajóflotta legnagyobb sikere az volt, hogy túlélte a skagerraki ütközetet. A németek most, már csak kényszerűségből is, erre a portyázó hadviselésre építették fel egész haditengerészeti stratégiájukat.

Aminek megalapozottsága persze erősen megkérdőjelezhető. A számokat alaposabban átböngészve azt találjuk, hogy a cirkálók közül valójában csak az Emden, és talán a Karlsruhe ért el olyan eredményeket, melyek működésüket rentábilissá tették, a többiek elvesztése nagyobb kárt okozott a német haditengerészetnek, mint amekkora kárt ők okoztak az angoloknak. A segédcirkálók közül ugyanígy legfeljebb talán féltucat működött igazán hatékonyan, a többiek csupán szerény eredményeket értek el, vagy éppen semmilyent.

A propaganda azonban óriási felhajtást csapott a „romantikus” újkori kalózkodás körül, ami úgy látszik a német hadvezetést is megszédítette. Ami már csak azért is érthetetlen, mert a németek amúgy Mahan legnagyobb rajongói voltak, márpedig az amerikai tengernagy pont az ellenkezőjét tanácsolta az ambiciózus haditengerészeteknek, mint amit a németek a két háborúban végül csináltak. Mahan végkövetkeztetése az volt, hogy a portyázó hadviselés, a „guerre de course”, a kudarc biztos receptje. Az ilyesféle gerilla hadviseléssel legfeljebb másodlagos jelentőségű sikereket lehet elérni, melyeknek a háború kimenetelére szinte semmilyen hatásuk sincs.

A németek kényszerűségből választották a portyázó stratégiát, azonban valamiért még akkor is kitartottak mellette, amikor ez a kényszer megszűnt. A harmincas évek közepétől ismét elkezdhették a nagy hadihajók építését, de még ezt követően is csak a portyázásban tudtak gondolkodni. Évekig tartott, és nagy veszteségekkel járó kudarcok sorozatába került, mire a német flottavezetés belátta – ami pedig már az első háború után is nyilvánvaló kellett volna, hogy legyen –, hogy a portyázó hadviselés igazi fegyvere nem a felszíni hadihajó, hanem a tengeralattjáró. Addigra azonban már túl késő volt, a második háborúban a német haditengerészet ugyanúgy csődöt mondott, mint az elsőben.

A háború másik nagy vesztese, az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete számára nem volt újjászületés. A K. und K. Kriegsmarine az őt létrehozó állammal együtt úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Alig két évtizeddel később a nyugati országokban már nem is értették, honnan kapta a tengernagyi rangját egy tengerpart nélküli ország kormányzója?

A flotta háborús tevékenységéről még annyit sem lehet írni, mint a németekéről. Az osztrák–magyar csatahajók a háború négy éve alatt Ancona egyszeri lövetését leszámítva egész egyszerűen semmit nem csináltak, amikor pedig a háború végén mégis megpróbáltak csinálni valamit, az egyik dreadnought rögtön elsüllyedt, a többi pedig még a kijelölt hadműveleti övezetet sem érte el. A dicstelen történet lezárása is méltó volt a flotta addigi (le)szerepléséhez, a zászlóshajót a háború hivatalos befejezése után egy nappal süllyesztették el olasz búvárok, ott, ahol gyakorlatilag az egész háborút töltötte, a polai öböl közepén.

A flottát, Károly császár rendeletének megfelelően, a háború végén átadták a birodalom szlávok lakta déli területeiből újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén államnak. (Ekkor még nem a későbbi Jugoszláviáról volt szó, a Szerbiához való csatlakozást csak hónapokkal később erőltették ki a győztes antant államok.) Az új állam az első hetekben még valóban olyan naiv volt, hogy azt hitték, tényleg megtarthatnak majd mindent. Illúzióikból azonban gyorsan fel kellett ébredniük. Sem az olaszok, sem a franciák nem tartották jó ötletnek, hogy a Monarchia flottáját szerb-horvát zászlók alatt éltessék tovább. Az olaszok amúgy is igényt tartottak a boldogult Monarchia gyakorlatilag minden tengerparti területére, és napokkal a fegyverszüneti egyezmény után megszállták az összes fontosabb kikötővárost. Hogy legalább néhány hajót megmentsenek maguknak, a legénység néhány hadihajót kimentett Polából, és a déli kikötőkbe hajóztak velük, abban bízva, amerikai felügyelet alá helyezve talán sikerül kimenteni őket a franciák és az olaszok kezéből, s a békekötések után majd visszakapják őket.

Ebből persze szintén nem lett semmi. A háború minden megpróbáltatásától oly féltő gonddal óvott osztrák-magyar csatahajókat a győztes antant országok szétosztották egymás közt, majd a következő években valamennyit a hajóbontókba küldték. A két megmaradt dreadnought olasz, illetve francia kézre került, de egyiket sem tartották szolgálatban. Persze nem azért, mintha a három évvel későbbi washingtoni flottaszerződés ezt megtiltotta volna, hanem mert a csőd szélén álló két ország képtelen volt finanszírozni a hajók felújítását, és saját flottájukban történő szolgálatba állítását. Az eltérő szabványok szerint készült, más rendszerű gépekkel, és más típusú fegyverekkel felszerelt hajók hozzáigazítása a francia és olasz szabványokhoz már önmagában is nagyon költséges művelet lett volna, ami a jóval kisebb hajókon, például a szintén hozzájuk került három könnyűcirkálón is nagyon komoly problémákat okozott. A Prinz Eugent végül a francia flotta csatahajói süllyesztették el 1922 júniusában egy lőgyakorlaton, a Tegetthoffot pedig az olaszok bontották le 1924-ben.

A kisebb hajók túlnyomó többsége hasonló sorsra jutott, csak három könnyűcirkáló, illetve a modernebb rombolók és torpedónaszádok egy része maradt szolgálatban a győztes haditengerészeteknél. Az utódállam, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság – 1929-től Jugoszlávia – mindössze 12 torpedónaszádot, és néhány más, kisebb hadihajót tarthatott meg. Miután az osztrák és cseh nehézipar, mely addig a flotta mögött állt, már nem állt rendelkezésre, és miután az olaszok kezére került szinte az összes jól felszerelt kikötő és hajógyár, ennél nagyobb haditengerészetet persze amúgy se nagyon tudtak volna fenntartani.

A dolgok ilyen alakulása igen nagy elégedetlenséget váltott ki a szerbek részéről, és állandó konfliktusok forrása lett köztük és az olaszok között, akik ironikus módon szintén elégedetlenek voltak a békeszerződésekkel, mert eredetileg egész Dalmáciát meg szerették volna kapni. Mindkét fél úgy gondolta, a többi nagyhatalom kijátszotta őket, és mindketten a békeszerződés revízióját szerették volna, csak persze mindegyikük a maga szempontjai szerint.

A központi hatalmak harmadik, a háborúban erősen másodhegedűsi szerepet játszó tagja, Törökország számára a háború vége a Monarchiáéhoz mérhető teljes összeomlás volt. A dinasztia megbukott, az államszervezet szétesett, az ország darabjaira hullott. A győztesek eredeti elképzelései szerint az új török állam területe Anatólia északi részeire korlátozódott volna, gyakorlatilag arra a területre, ahonnan az oszmán terjeszkedés hatszáz évvel korábban elindult. A törökök azonban képesek voltak arra, hogy eredményes fegyveres ellenállást fejtsenek ki a megszállók, elsősorban a görög csapatok ellen, és végül jóval kedvezőbb békefeltételeket harcoljanak ki maguknak annál, mint amit eredetileg rájuk akartak erőltetni.

A háború előtt török haditengerészet alig létezett, aminek az igen hátrányos mellékhatásait a törökök többször is tapasztalták. Az ütőképes flotta hiánya miatt nemcsak az olaszok és a görögök elleni háborúkban kerültek hátrányos helyzetbe, hanem fennállt annak a lehetősége is, hogy emiatt a tengerszorosokat sem tudják majd megvédeni egy esetleges orosz támadással szemben. Valószínűleg éppen az orosz flottaépítési program hatására a háború előtti években a törökök is egy igen ambiciózus flottafejlesztést indítottak el, melynek központi eleme hat dreadnought megépítése lett volna. A török tervek nem voltak légből kapottak, a háború kitörésekor az első két csatahajó már közvetlenül a befejezés előtt állt. Az angol gyárakban épülő hajókat azonban a britek azonnal lefoglalták, méghozzá minden udvariaskodást mellőzve, gyakorlatilag erőszakkal szállták meg őket, ami feltehetően nem javította a törökökkel való viszonyt. Kis mértékben talán ezek az incidensek is hozzájárultak ahhoz, hogy Törökország néhány héttel később a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba.

Ez egyben azt is jelentette, hogy a törökök lemondhattak külföldön épülő hajóikról. Viszont némi kárpótlást jelentett, hogy a németek átadták nekik a háború első napjaiban török kikötőbe menekült csatacirkálójukat, a Goebent, mely 1914 őszétől török zászló alatt, Yavuz Sultam Selim néven vett részt a Fekete-tengeri harcokban. Az ex-Goeben névleg török hadihajóként tevékenykedett, de valójában persze német legénységgel, és német irányítás alatt működött.

A csatacirkáló eredményesen tevékenykedett, de az első orosz dreadnoughtok szolgálatba állítása, vagyis 1915 ősze után, a kezdeményező szerep fokozatosan átkerült az egyre erősebb orosz flotta kezébe. Ebben a Yavuz egyre romló műszaki állapota is szerepet játszott, a csatacirkáló megfelelő karbantartását és javítását ugyanis a szinte nem is létező török nehéziparral a háttérben nem tudták elfogadhatóan megoldani.

A háború végét a Yavuz sérült, leromlott állapotban érte meg. A hajót antant felügyelet alá helyezve leszerelték, és az izmiti öbölben horgonyozták le. Ezt követően azonban úgy tűnik, a zűrzavarban mindenki megfeledkezett a Yavuzról, ugyanis antant részről elmulasztották elvontatni vagy elsüllyeszteni, és még a lebontását sem rendelték el. A török függetlenségi háború végén a csatacirkáló így ismét a török állam tulajdonába került.

A Yavuz ekkor már olyan rossz állapotban volt, hogy féltek kivontatni az izmiti öbölből, tartottak tőle ugyanis, hogy egy erősebb hullámzásban a hajó magától elsüllyedne. A felújítását így helyben oldották meg, egy németektől vásárolt úszódokkban, mihelyt sikerült erre elegendő pénz összeszedni. A három évig tartó felújítást olyan súlyos korrupciós botrányok övezték, melyek a tengerészeti miniszter bukásához, majd az alig néhány évvel korábban felállított önálló Tengerészeti Minisztérium megszüntetéséhez vezettek. A flotta 1927 végétől visszakerült a Hadügyminisztérium felügyelete alá.

Az atatürki reformoknak, és Törökország erőszakos modernizálásának köszönhetően az ország megítélése Nyugaton gyorsan javult, s már a húszas évek közepén megkezdték a háború utáni békeszerződések felülvizsgálatát, és az országot sújtó korlátozások enyhítését, majd feloldását. A harmincas évekre Törökország ismét a nemzetközi közösség elfogadott tagjává vált, és elvileg újra elkezdhette volna flottaépítési programját. A haditengerészet modernizálása valóban beindult, de nagy hadihajók építéséről többé már szó sem volt, csak rombolókról, torpedónaszádokról, és tengeralattjárókról.

Ez egyébként közös vonása volt majdnem minden, háború utáni haditengerészetnek, és jelzi, milyen mértékben devalválódott a csatahajók megbecsülése. A háború előtt úgyszólván minden kis haditengerészet, az argentintól kezdve a portugálon át a görögig, dreadnoughtok beszerzését tervezte, a költségekkel mit sem törődve. A háború aztán hirtelen véget vetett ennek a csatahajó építési/vásárlási láznak, holott a húszas évek ennek minden korábbinál jobban kedveztek. A washingtoni egyezmény után tucatjával kerültek a piacra a leselejtezett csatahajók és csatacirkálók, melyek ugyan már nem tartoztak az igazán élvonalbeli, csúcskategóriás egységek közé, de azért még mindig nagyon komoly ütőerőt képviseltek, többségük alig tíz évet töltött aktív szolgálatban, és gyakorlatilag ócskavasáron meg lehetett volna vásárolni őket. Csak éppen már nem kellettek senkinek. Az egyes haditengerészetek gyakran még azokat a csatahajókat sem voltak hajlandóak átvenni, melyek a háború miatt befejezetlenül maradtak, vagy amelyeket az építő ország a háború kitörésekor lefoglalt magának, és most visszaadott volna.

A dreadnought láz tehát végleg lecsengett. A haditengerészetek többsége rájött, hogy tulajdonképpen egész jól boldogulnak a csatahajók nélkül is, melyek korántsem azok a mindent megoldó abszolút fegyverek, aminek előzőleg hitték őket. A csatahajó-építéseket 1918 után már csak az a néhány nagy haditengerészet folytatta tovább, melyek ezt valóban megengedhették maguknak.

(Folyt. köv.)