Bár a részletes haditerv, mely megvilágíthatná, a Korfu hadműveletben melyik csoportnak mi volt a konkrét feladata, nem maradt fenn, a hajók elhelyezkedéséből néhány következtetést talán le lehet vonni. Bár mindenhol az otrantói zár elleni támadásként emlegetik, a Korfu hadművelet valódi célja igazából mégsem a zár szétrombolása volt, hiszen ehhez a néhány gyorscirkáló és romboló tűzereje kevés lett volna. A zár elleni támadás inkább csak azt a célt szolgálta, hogy az ellenség Valonában és Brindisiben horgonyzó hajóit kifutásra késztessék, majd a közelben várakozó csatahajók ágyúi elég csalogassák. A kulcspozícióban kétségkívül Horthy zászlóshajója, a Viribus Unitis volt, mely egészen Brindisi magasságáig nyomult volna előre, igen nagy kockázatot vállalva ezzel.

1917 február nyolcadikán bekövetkezett halála után Anton Haus vezértengernagyot Maximilian Njegovan altengernagy követte az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének főparancsnoki tisztségben. Az 1858-as születésű Njegovan addig az I. Csatahajóraj Első Osztályát, vagyis a Tegetthoff és Prinz Eugen dreadnoughtokat irányította. Kinevezésének talán legfőbb oka horvát származása volt, ugyanis a birodalmi vezetés igyekezett minél több szláv nemzetiségű tisztet vezető beosztásokba helyezni, hogy a hátországban és a hadseregben egyaránt egyre nagyobb gondot jelentő szláv nacionalista, szeparatista mozgalmak hatását ezzel is csökkentse. (Ekkortájt nevezték ki Svetozar Boroevicet is az olasz front főparancsnokává.) Az addigi gyakorlatnak megfelelően egy személyben Njegovan töltötte be a haditengerészet mindhárom vezető tisztségét. Ő volt a haditengerészet parancsnoka, a flotta operatív parancsnoka, és a Hadügyminisztérium Tengerészeti Osztályának a vezetője is.

1942 július 29-én, a Szuezi-csatorna déli kijáratánál fekvő Port Tewfik kikötőjében az utasok megkezdték a beszállást a móló mellé álló Laconia gőzösre, mely Afrika megkerülésével Angliába indult vissza. Az utasok többsége nem saját elhatározásából szállt hajóra, a Dél-Afrikába, illetve Angliába tartó civilek és katonák mellett 1793 olasz hadifoglyot is bezsuppoltak a Laconiára. Rajtuk kívül 283 angol és 103 lengyel katona utazott a hajón, valamint 80 nő és gyerek, többnyire a katonák rokonai közül, és további 463 civil, utasok, és a hajó legénysége.

A lengyel katonák az 1939-ben orosz hadifogságba került alakulatokból kerültek ki. Ők elég szerencsések voltak ahhoz, hogy megússzák a tarkónlövést, s mikor 1941 után az oroszok és az angolszászok közös platformra kerültek, szabadon engedték őket, s a Szovjetuniót Iránon keresztül elhagyva csatlakoztak az Egyiptomban és Líbiában harcoló angol csapatokhoz. A hajóra került lengyelek a Nyolcadik Hadosztályból érkeztek, s az olasz foglyok őrzése volt a feladatuk. Velük együtt tehát összesen 2.770 utas szállt fel a Laconiára.

Miután életem első 50 évét szinte teljes egészében a Nyugat-Dunántúl területén töltöttem, a második 50 évbe lépve úgy gondoltam, megérett már a helyzet arra, hogy kicsit kidugjam az orromat a tágabb környezetbe is. A tágabb környezet fogalmát elég tágan értelmeztem, mert elsőre rögtön nagyot léptem, egészen Amerikáig. (A hajókra vonatkozó úti élmények megtalálhatók itten: https://htenger.blog.hu/search?searchterm=anziksz&searchmode=OR&submit=Keres%C3%A9s )

Átlagfizetésből élve nem lephetem meg magam túl gyakran ilyen utakkal, de kisebb kirándulások a környékre – úgy értem, Európán belülre – néhány évente szerintem a magamfajta átlagparasztnak is elérhetőek. Ha olyan környékre vetődöm, ami a blogra kívánkozó témákkal is szolgál, ezekről előbb-utóbb itt is írok. Most is egy ilyen élménybeszámoló következik, innen a szomszédból.

Az első világháború utáni évtizedben szűkös idők jártak az olasz haditengerészetre. A háborúban szinte csődbe ment ország költségvetéséből nem futotta nemhogy a flotta bővítésére, de még a meglevő hajók fenntartására sem. A harmincas évekre minden csatahajót tartalékállományba helyeztek, vagy leselejteztek, a flotta részére rendelkezésre álló keretből a kisebb hajók építését finanszírozták. Készültek ugyan tervek csatahajókról is, ezek megépítésére azonban még sokáig nem futotta.

Mikor a franciák építeni kezdték a Dunkerque osztály második hajóját, az olasz haditengerészet vezetése ismét erőteljesen lobbizni kezdett Mussolininál, engedélyezze új csatahajók építését. Mussolini elviekben jóváhagyta a flotta által igényelt új, a washingtoni szerződés által engedélyezett, 35 ezer tonnás vízkiszorítású csatahajók építését, de tett még egy próbálkozást a rivális franciákkal való megegyezésre. Felajánlotta nekik, ők is 26 ezer tonnára csökkentik új csatahajóik vízkiszorítását, ha a franciák a kisebb hajók terén is belegyeznek a paritásba, és egyeztetik egymással a további fejlesztéseket. A javaslatot a franciák nem utasították el, de el sem fogadták. A minisztériumok egymás között tologatták az olasz indítványt, majd egyszerűen elfektették az aktát. A franciák hallgatása véget vetett Mussolini tétovázásának. Áprilisban – tengerészeti miniszterként és miniszterelnökként egyaránt – jóváhagyta az új, 35 ezer tonnás csatahajók építését. (Az engedélyezett vízkiszorítást persze az olaszok is túllépték, a csatahajók standard vízkiszorítása végül 41 ezer tonna lett.) Május 26-án hivatalosan is bejelentették az új hajók építését, melyek gerincfektetésére még abban az évben, 1934 október 28-án, a Marcia su Roma évfordulóján sor került. A Littorio a genovai Cantieri Ansaldo, a Vittorio Veneto pedig a trieszti Cantieri Riuniti dell Adriatico hajógyárban készült.

A csatahajók manőverezőképességét befolyásoló torpedótalálatok leghíresebb példája nyilvánvalóan a Bismarck esete. A hatalmas hajó egyetlen találattól vált béna kacsává, és könnyű prédává az őt üldöző angol hadihajók számára. A nevezetes eseményt rengetegen feldolgozták már, s a sztori minden, a hajózás iránt kicsit is érdeklődő ember számára jól ismert. Ez alapján a többség nyilván abban az illúzióban él, hogy valóban jól ismerjük ezt a történetet, holott valójában ez egyáltalán nem így van. Igazából még azt sem tudjuk biztosan, tulajdonképpen milyen sérülés is érte pontosan a német hajót, tehát ebből adódóan minden egyéb következtetés és megállapítás csupán találgatás, és bizonytalan alapokon nyugvó vélekedés. Az egyetlen, amit többé-kevésbé biztosan tudunk, az, hogyan érte a sérülés a csatahajót, az összes többi, amit az utána következőkről tudni vélünk, homályos feltevés.

Az év eleji újsághírek között találtam rá véletlenül egy szomorú, de nem váratlanul érkező hírre, ami a blog törzsvendégeit is érdekelheti, hiszen annak egyik főszereplőjéről többször is esett már itt említés. A hír röviden abból áll, hogy az US Navy eladta két leselejtezett anyahajóját egy hajóbontó cégnek, darabonként 1 centért. A két szóban forgó anyahajó a Kitty Hawk, és a John F. Kennedy.

Utóbbi hajóról esett már itt is szó, a Belknap cirkálóval való összeütközéséről született egy poszt ( https://htenger.blog.hu/2018/04/26/eges_183 ), illetve nemrégen írtam egy összefoglalót az amerikai múzeumhajók járvány alatti sanyarú helyzetéről ( https://htenger.blog.hu/2020/11/13/sarga_zaszlo ), melyben a Kennedy szintén említésre került. Az anyahajó igazából nem volt múzeumhajó, bár a szolgálatból való 2007-es kivonását követően a haditengerészet felajánlotta egy alapítványnak, mely egy Rhode Island-i emlékparknál szerette volna kiállítani a hajót. Az adománygyűjtés és a felújítási munkák szervezése azonban olyan nyögvenyelősen haladt – pontosabban sehogy sem haladt –, hogy a haditengerészet 2017-ben visszavonta a hajó „donation hold” minősítését, és ismét a bontásra kijelölt egységek közé sorolta be a Kennedy-t.

A versaillesi egyezmények által rájuk kényszerített kvóták betartásával a németek a húszas években kezdték el a háború utáni első nagy hadihajóik építését, melyek tízezer tonnás engedélyezett vízkiszorítása nem tett lehetővé olyan képességeket, amik a német haditengerészet kívánalmait kielégítették volna. A zsebcsatahajók később alapvetően jó konstrukcióknak bizonyultak, melyek továbbfejlesztett változatai alighanem megfeleltek volna a német haditengerészet tényleges szükségleteinek és lehetőségeinek, ám a flotta már tervezésükkel egy időben tanulmányterveket készíttetett 305 mm-es ágyúkkal felszerelt csatacirkálókról, melyek jobban megfeleltek a tengernagyok ízlésének, akik úgy vélték, a méretek és kaliberek terén állandóan egymásra licitáló haditengerészetek vetélkedéséből nem maradhatnak ki ők sem.

A tízezer tonnás keretet feltűnően túllépő vízkiszorítású hadihajók építése azonban a harmincas évek elejéig nem volt lehetséges a németek számára. A versaillesi egyezmények betartását ekkor már nem ellenőrizték olyan szigorúan, mint korábban, ami lehetővé tette, hogy a zsebcsatahajók valós vízkiszorítását óvatosan felemeljék 14 ezer tonnáig, de a további méretnövekedés már nagyon szembeötlő lett volna, kiváltotta volna a volt antant országot tiltakozását, és az egyezmények megsértése valószínűleg szankciókat is vont volna magával.

Az előző posztban részletesen tárgyaltuk, hogyan bénította meg egyetlen torpedó az angolok akkor legmodernebb csatahajóját, a Prince of Wales-t. Említettem, hogy a hasonló esetek nem mentek ritkaságszámba, a különösen sebezhető hajócsavarok és kormánylapátok szinte mágnesként vonzották az ellenséges torpedókat. Itt a blogon is volt már szó ilyen történetekről, például a Scharnhorst tatját eltaláló torpedóról, és hasonló, már szintén említett eset volt a japán Hiei csatacirkálóé is, melyet egy 203 mm-es gránát tett béna kacsává. Összeszedtem még egy-két hasonló, érdeklődésre számot tartható történetet, ezeket ismertetem most itt a következő néhány posztban.

Az első világháború és a washingtoni flottaegyezmény által okozott két évtizedes szünetet követően a francia haditengerészet 1934-ben kezdett ismét nagy, 35 ezer tonnás csatahajók építésébe. A franciáknak volt azonban egy komoly problémájuk. Akárcsak az angolok, ők is még az első világháborút megelőző időkben építették dokkjaik nagyobb részét, és ezek túl kicsik voltak az új csatahajók számára.

A japán gépek második hulláma 11.38-kor indított támadást az angol hajók ellen. A Genzan ezred tizenhat, torpedókkal felszerelt G3M bombázója két hullámban közeledett az angolok felé. Kilenc bombázó a Prince of Wales, hét a Repulse ellen indult. A gépek a Type 91 légitorpedókkal voltak felszerelve, melyek 150 kg-os, tehát viszonylag kicsinek számító robbanótöltettel rendelkeztek. A szokásos gyakorlatnak megfelelően a torpedóvetőgépek a tat felől közeledtek a Prince of Waleshez.

Phillips tengernagy, aki a rossz kilátást nyújtó tengernagyi híd helyett ezúttal is a parancsnoki hídon, Leach mellett foglalt helyet, nyugodtan ült karosszékében, és ahogy a túlélők utóbb elmondták, szinte figyelemre se méltatta a támadó gépeket. A tengernagy, a legtöbb angol tiszthez hasonlóan, meg volt róla győződve, hogy a kétmotoros gépek bombatámadásra készülnek. Az angolok nem tudták, hogy a japánok képesek bombázókról torpedókat indítani, így tehát most nagyon meglepődtek, amikor látták, hogy a közeledő repülőgépekről torpedókat dobnak le. A britek egyszerűen nem hitték el, hogy a japánok jobb repülőgépekkel rendelkeznek, mint ők, és most megdöbbentek, amikor ezeket a gyors és modern repülőgépeket összehasonlították a saját Swordfish gépeikkel. A hajók légvédelmi tüzéreinek korábban még soha nem volt dolguk ilyen gyors torpedóvető gépekkel, és most komoly nehézségeket okozott nekik, hogy a gyorsan, 280-330 km/h sebességgel közeledő célpontokon tartsák lövegeiket.