Bár a Roosevelt névről ma többnyire mindenkinek az oldalági rokon, Franklin Delano Roosevelt jut eszébe, de azért Theodore Roosevelt sem véletlenül került fel a Mount Rushmore oldalára. A robusztus, életerős Roosevelt általános habitusa sok szempontból erősen emlékeztet Churchillére, eltekintve attól, hogy sokkal műveltebb és intelligensebb volt, s emberi kvalitásait tekintve is felülmúlta a cinikus, és teljesen gátlástalan Brit Oroszlánt. Egyik életrajzában így jellemzik: „Roosevelt képmutató volt, de nem csaló. Ez a tehetséges, intelligens, olvasott és tiszta beszédű férfiú olyan tekintélyt és befolyást adott az elnöki hivatalnak, mely azt korábban sosem jellemezte.”

A Harvardon végzett Roosevelt már korán kapcsolatba került a haditengerészettel, történészi körökben máig nagyra tartott diplomamunkáját – „The naval war of 1812” – ugyanis az US Navy 1812-es háborúban való részvételéről írta, 1897-ben pedig a tengerészeti államtitkár helyettesének nevezték ki. (Az US Navy szervezeti felépítése más, mint a tradicionális európai haditengerészeteké, nincs például sem Admiralitás, sem Tengerészeti Miniszter. Helyette vannak olyan szervezetek, mint például a Department of the Navy, General Board of the United States Navy, illetve tengerészeti miniszter helyett tengerészeti államtitkár, United States Secretary of the Navy.) A spanyol háború idején Roosevelt lemondott állásáról, és önkéntesként, egy szabadcsapatot vezetve vett részt a kubai harcokban. (Mint Churchill nagyjából ugyanekkor a búr háborúban.) Felterjesztették a Becsületéremre is – Medal of Honor –, amit akkor ugyan nem kapott meg, ám jóval később, 2001-ben, poszthumusz odaítélték neki, így ő az Egyesült Államok egyetlen elnöke, aki birtokosa a legmagasabb katonai kitüntetésnek. (Idősebb fia, a normandiai partraszállásnál szívrohamban elhunyt Theodore, később szintén poszthumusz Becsületérmet kapott.) A propaganda által nemzeti hőssé emelt Roosevelt ezután a választásokat fölényesen megnyerve New York állam kormányzója lett, majd 1901-ben William McKinley elnök helyetteseként, vagyis alelnökként került be a Fehér Házba. McKinley-t néhány hónappal később meggyilkolták, így 1901 szeptemberében alelnöke, az ekkor mindössze 42 éves Theodore Roosevelt került az elnöki székbe, aki az 1904-es választásokat megnyerve 1909-ig töltötte be ezt a tisztséget.

Elődei politikáját folytatva Roosevelt igyekezett erősíteni az elnöki hatalmat, és csökkenteni a nagytőke befolyását. Korlátozta a holdingok hatalmát, és 44 tröszt ellen indított eljárást, az általuk alkalmazott törvénytelen eszközök miatt. Az amerikai elnökök javára legyen mondva, a XIX. század végétől kezdve egyik legfőbb erőfeszítésük arra irányult, hogy visszaszorítsák a trösztök túlhatalmát, és a gazdasági életben biztosítsák a szabad versenyt. Egészen Wilsonig bezárólag minden elnök komoly erőfeszítéseket tett ezért, bevezetve a „progresszív” politikát, mely a liberalizmuson és egyenlőségen alapuló amerikai társadalmat felülről kívánta szabályozni, hogy elejét vegyék a személyes szabadság bizonyos túlkapásainak, melyet a rendszer lehetővé tett. A nagytőkével vívott küzdelem az első világháború vége felé végül vereséggel zárult, s Wilson mandátumának lejárta után a politika kapitulált a bankházak és a trösztök előtt.

Roosevelt igyekezett visszaszorítani a politikai korrupciót is – ami szintén a trösztellenes politika része volt, hiszen leginkább ők próbálták meg befolyásolni a politikusokat –, szociális reformokat vezetett be, és a korban szokatlan módon számos környezetvédelmi rendelettel igyekezett megóvni a veszélyeztetett természeti értékeket. Megduplázta a természetvédelmi parkok számát, vadrezervátumokat létesített, és fásítási programokat indított. Ugyanekkor viszont Roosevelt szenvedélyes vadász is volt, és ebben nem szokott mértéket tartani. 1909-es afrikai szafarija során társaival együtt néhány hónap alatt csaknem 12 ezer állatot, köztük több mint 500 nagyvadat puffantottak le. A jól sikerült vadászat után európai körútra indult, melynek során 1910 áprilisában Magyarországon is töltött pár napot.

Hivatalba lépése után a tengerészeti ügyek iránt mindig is élénken érdeklődő Roosevelt új stratégiát honosított meg az US Navy-nél. A flotta a hajók száma szerint már addig is komoly ütőerőt képviselt, csakhogy ezt az erőt szétforgácsolták a világ tengerein. A hajóhad feladata elsősorban ugyanis az volt, hogy a fenyegető amerikai jelenlétet fenntartsák az USA érdekövezetébe tartozó területeken. A csatahajók tehát nem azért épültek, hogy tengeri ütközeteket vívjanak a rivális nagy haditengerészetek csatahajóival, hanem inkább azért, hogy ijesztegessék velük Közép- és Dél-Amerika, illetve a Csendes-óceán országait. A hajókat egyesével, vagy kisebb kötelékekben állomásoztatták a szóban forgó területek kikötőiben. Nagyobb kötelékben megvívott flottaütközetekre az amerikaiak egyáltalán nem készültek, ennek megfelelően még csak hadgyakorlatokra sem vonták össze a csatahajóikat.

Roosevelt azonban, aki már főiskolai diákként tanulmányozta a kérdést, egészen másként látta a tengeri hatalom lényegét. Ő úgy gondolta, az Egyesült Államoknak egy erős, központosított flottával kell szembenéznie ellenségeivel, és csatahajóit egyetlen kötelékbe kell összevonnia a hazai vizeken, még akkor is, ha távoli területei ezzel védelem nélkül maradnak. Az elgondolás nyilván Mahan elméletéből táplálkozott, és a flotta tisztikarának egy része is támogatta azt. Az orosz–japán háborút tanulmányozva egyébként az US Navy szakértői is arra a megállapításra jutottak, hibás volt az az orosz koncepció, mely a flottát több részre bontotta, és egymástól távol eső vizeken egyszerre kívánta fenntartani jelenlétét, lehetővé téve ezzel a japánoknak, hogy az egymástól elszigetelt orosz erőket külön-külön verjék szét. Az amerikaiak szerint az oroszoknak egyetlen flottába kellett volna összevonni teljes erejüket, még akkor is, ha a háború kitörésekor ez a flotta tízezer mérföldre van a hadszíntértől. (Igazából egyébként az oroszok is hasonló következtetésre jutottak, és haditengerészetük legjobb erőit a Távol-Keleten akarták összpontosítani. A japán támadás azonban még az előtt érte őket, hogy ezt meg tudták volna valósítani.) Az elemzők úgy vélték, hasonló helyzetben a japánok ugyanazt tennék a Fülöp-szigeteken állomásozó amerikai kötelékkel, mint a Port Arthuri orosz flottával, vagyis túlerejüket érvényesítve gyorsan megsemmisítenék azt, még mielőtt az anyaországból küldött erősítés megérkezhetne.

Az új koncepciónak megfelelően tehát az US Navy 16 csatahajóját 1907-ben egyetlen kötelékbe, az Atlanti Flottába vonták össze. Ezt a Nagy Fehér Flottát küldte aztán Roosevelt világ körüli útra, hogy demonstrálja, a flotta ugyan az atlanti partoknál állomásozik, ám ha szükség van rá, a világ bármely pontján képesek bevetni azt.

Az erődemonstráció és elrettentés céljából felvonuló Nagy Fehér Flotta páncélosai világ körüli útjuk idejére igazából már elavultnak számítottak, legalábbis az új, dreadnought osztályú csatahajókkal szemben. Az Egyesült Államok első, ilyen kategóriájú hajói ekkor már ugyan épülőfélben voltak, de a Nagy Fehér Flottában még nem lehettek jelen.

Az „all big gun ship” ötlete már régóta levegőben lógott, nemcsak Európában, hanem az óceán túlsó partján is. Egy tüzérségi szakértő, Philip Alger, már 1902-ben egy nyolc darab 305 mm-es löveggel felszerelt csatahajó megépítését javasolta az US Navy-nek. Ugyanebben az évben egy másik, 12 darab 254 mm-es ágyúval felszerelt hajó tervvázlatai is megfordultak a tervezőirodákban, sőt mi több, szintén 1902-re tehető a háromágyús lövegtorony első terve is.

Az amerikai konstruktőrökre nagy hatást gyakorolt az olasz Vittorio Cuniberti 1903-ban napvilágot látott, 12 darab 305 mm-es löveggel felszerelt „tengeri kolosszusának” terve is, s még ebben az évben egy konferencián vitatták meg az „all big gun ship” ötletét. (Az amerikaiak egyébként elismerik a Cuniberti terv rájuk gyakorolt hatását, míg az angolok letagadják.)

Akár a többi haditengerészetnél, az US Navy-nél is megoszlottak a vélemények az új hajók célszerűségét illetően. Ma már mindenki magától értetődőnek tekinti a dreadnoughtok fölényét a korábbi csatahajókkal szemben, akkoriban azonban a tengerészeti szakértők korántsem fogadták egyöntetű tetszéssel ezeket az új típusú hadihajókat. A méretek további növelésének és a turbinás hajtóművek bevezetésének szükségessége elég egyértelmű volt, azonban az „all big gun” koncepció erős vitákat váltott ki.

Érdekes módon mind a koncepció ellenzői, mind pedig a támogatói az orosz–japán háború tapasztalataival igyekeztek bizonyítani a maguk igazát. A nagy ágyúk hívei szerint az események bizonyították, hogy az erősen páncélozott célpontok ellen csak a nagy kaliberű, 254-305 mm-es lövegek hatásosak, rajtuk kívül a csatahajónak csupán a torpedónaszádok ellen használatos kis kaliberű gyorstüzelőkre van szüksége. Az elgondolás szerint az új csatahajók fegyverzete csupán kétféle kaliberű, 305 mm-es és 76 mm-es lövegből állt volna.

Az ötlet ellenzői viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy Csuzimánál a legnagyobb károkat éppen a közepes kaliberű ágyúk okozták az orosz hajóknak, melyek nagy tűzgyorsasága lehetővé tette, hogy a japánok szabályos gránátesőt zúdítsanak az oroszokra. Ugyanezt erősítették meg a spanyol háború tapasztalatai is, melynek két ütközetében egyaránt a 203 és 152 mm-es ágyúk lőtték tönkre a spanyol hajókat.

Az „all big gun” koncepció arra alapozott, hogy a jövő tengeri ütközetei a korábbiaknál sokkal nagyobb lőtávolságból fognak lezajlani, ezt azonban akkoriban egyáltalán nem találta egyértelműnek minden tengerészeti szakértő. Az angol Fisher ekkoriban már 5-8 kilométeres lőtávolságra számított, ám ugyanekkor olyan tengerészeti szaktekintélyek, mint Mahan vagy Dewey, a 2,7 km-t (3 ezer yardot) tekintették optimális lőtávolságnak. (Az orosz Makarov még ennél is radikálisabb volt, a századforduló körül ő még úgy vélte, döntést csak egészen közelről, alig 400 méteres lőtávolságról lehet elérni.) Ez ismét összhangban volt a csuzimai ütközet tapasztalataival, ahol a két harcoló fél csatasora közti távolság néhányszor kétezer méter alá csökkent. A spanyol háborúban szintén 3-4 km alatti lőtávolságokról tüzeltek, és még ezen a távolságon is nagyon rossz találati aránnyal.

A csuzimai ütközetet elemezve Mahan úgy vélte, a japán győzelem a mozgékony, a problémákra rugalmasan reagáló, egymással összehangolva, de mégis önállóan működő kötelékek győzelme volt a túlkoncentrált orosz erő felett. Mahan szerint maga a dreadnought is egy ilyen túlkoncentrált erő, mely hátrányban van a kisebb, de nagyobb számú hajók kötelékével szemben, melyek taktikai mozgékonysága nagyobb, mint a lomha óriásé.

Mahan védelmébe vette az „all big gun” koncepció által feleslegesnek tartott közepes tüzérséget is, rámutatva, hogy Csuzimánál az oroszok elvileg kétszeres fölényben voltak a nagy kaliberű lövegek számát tekintve, ám fölényes tűzerejüket nem tudták érvényesíteni, egyrészt mert a japán kötelékek tűzerejük megosztására kényszerítették őket, másrészt pedig a taktikailag mozgékonyabb japánok képesek voltak a számukra előnyösebb kis lőtávolságot rákényszeríteni az ellenségre. Erről a kis lőtávolságról aztán a közepes és kis kaliberű gránátok olyan záporával árasztották el az ellenséges hajókat, ami tönkretette a távolságmérőket, elsöpörte a parancsnoki állásokat, és általában szinte lehetetlenné tette a fedélzeten való tartózkodást, vagyis „megvakította” az orosz hajókat.

A sokat emlegetett „flexibilitás” Mahan értelmezésében nem feltétlenül a sebességi fölényt jelentette. A tengernagy egyáltalán nem tulajdonított akkora jelentőséget a sebességnek, mint angol kollégája, Jacky Fisher. Véleménye szerint a kötelékben harcoló flotta legnagyobb sebessége megegyezik a kötelék leglassabb hajójának a sebességével, a minél nagyobb sebesség erőltetésének tehát csak akkor van értelme, ha az illető haditengerészet megengedheti magának, hogy az új, gyors hajók szolgálatba állításával egy időben leselejtezze a régi, lassú egységeket. Ezen kívül Mahan a hajók egyik legsebezhetőbb pontjának a kéményt tekintette, melyet akár kis kaliberű gránátok is megrongálhatnak, és akkor máris oda van a gyorsasági fölény. Az amerikai tengernagy a nagyobb taktikai mozgékonyságot tehát nem a sebességtől, hanem a drága óriás-dreadnoughtoknál olcsóbb, következésképpen nagyobb számban építhető, kisebb hajók számbeli fölényétől várta. (Igazság szerint Mahan és Dewey már az addig épített 16 ezer tonnás csatahajókat is túl nagynak tartotta.) Úgy gondolta, ezek a hajók egyszerre több irányból vehetik kereszttűz alá az ellenséget, mint a japánok Csuzimánál az oroszokat, és ha valamelyikük számára túl forróvá válik a helyzet, könnyen félbeszakíthatja a harcot, és távolabb húzódhat, miközben visszavonulását egy másik hajó, vagy kötelék más irányból való támadása fedezi.

Mahan ezen kívül tartott attól, hogy a dreadnoughtok építése destabilizálja a nagyhatalmi erőegyensúlyt, és fegyverkezési versenyt indít be. Ahogy írta: „A méret és a sebesség szabványa attól függ, a szomszédod éppen milyen hajót bocsát vízre. Most egy olyan sorozat kezdetén vagyunk, melynek nincs logikus vége, ha fenntartjuk a tengerészeti mérnökök méretnövelő hatalmát.” Mahan úgy gondolta, míg korábban a rivális haditengerészetek nagyjából azonos méretű csatahajókat építettek, a Dreadnoughtra, mely ezt a közmegegyezést felborította, csak az lehet a válasz, hogy a konkurencia még nagyobb hajót épít. Az új hajók tehát csupán addig lesznek képesek élvonalbeli minősítésüket megtartani, amíg a rivális haditengerészet nagyobbat nem épít, vagyis élettartamuk gyakorlati szempontból alig pár év lesz csupán. Mindez egy olyan, egyre gyorsuló tempójú fegyverkezési versenyt generál, ami nem csupán a katonai és a politikai feszültséget gerjeszti az abban résztvevő országok között, hanem pénzügyi szempontból is súlyosan megterheli az adott országok költségvetését, és gazdaságát.

Mahan tanulmányára a dreadnoughtok legeltökéltebb amerikai híve, William Sims válaszolt. Sims felhívta a figyelmet arra, hogy a csuzimai csatát a nagy kaliberű japán lövegek döntötték el az ütközet első húsz percében, amikor elsüllyesztették az Oszljabját, a Szuvorovot, a zászlóshajót, pedig súlyosan megrongálták. A japánok taktikai mozgékonysága pedig nem a nagy számuknak, hanem a gyorsasági fölényüknek volt köszönhető, ezzel voltak képesek rákényszeríteni az oroszokra a számukra kedvező lőtávolságot is. Sims szerint a gyorsasági fölény jelentősége nyilvánvaló, s aki ezt birtokolja, dönti el, vállalja e az ütközetet vagy sem, ő diktálja a menetirányt és a lőtávolságot, és ő dönti el, mikor és milyen irányból támad, illetve mikor vonul vissza. A közepes kaliberű lövegek által okozott kár pedig részben az orosz hajók túlterheltségének volt köszönhető, melyek következtében a fő páncélöv felső széle sok esetben a vízvonal alá került, kisebb kaliberű lövedékek számára is sebezhetővé téve a hajókat.

A csuzimai ütközet ellenpéldájaként mint sokan mások, Sims is a Sárga-tengeri ütközetre hivatkozott, melyet végig hatezer méter feletti lőtávolságokon vívtak meg. A nagy távolságnak köszönhetően a közepes kaliberű lövedékek itt nem tudtak komoly károkat okozni a hajókban, a kis kaliberű lövegek pedig gyakorlatilag részt sem vettek a harcban. A japán hajók az első 305 mm-es találatot az akkor hihetetlennek tűnő 13 ezer méteres távolságról kapták. Sims szerint sokkal inkább ez a csata jelezte előre a jövő tengeri ütközeteinek lefolyását, nem a csuzimai. Az ilyen nagy távolságokon pedig csak a nagy kaliberű lövegek lehetnek hatásosak.

Sims vitatta azt is, hogy a kisebb hajók építése gazdaságosabb, mint a dreadnoughtoké. Számításai szerint tíz darab 20 ezer tonnás dreadnought megépítése és fenntartása nagyjából 30%-al olcsóbb, mint 20 darab, Mahan által favorizált kis csatahajóé. A nagy hajók ezenkívül összességében véve kisebb létszámú legénységet igényeltek, nagy méreteiknek köszönhetően pedig sokkal erősebb védettséggel, nagyobb teljesítményű gépekkel, nagyobb sebességgel, és nem utolsósorban sokkal nagyobb tűzerővel rendelkeztek, mint a régi páncélosok. (A Tegetthoff osztályú csatahajók például 60 millió koronába kerültek, míg az őket megelőző Radetzky osztályú pre-dreadnought csatahajók 40 millióba. A másfélszeres árért kaptak egy nagyobb és jobban védett, elődjénél közel háromszor nagyobb tűzerejű hajót.) Ahogy Sims a korabeli, jellegzetesen amerikai mondást idézte: „A legnagyobb a legjobb, és a legjobb a legolcsóbb.”

Sims amellett, hogy bírta Roosevelt feltétlen támogatását, felismerte a sajtó jelentőségét is, míg a régi gárdába tartozó kollégái, mint például Mahan és Dewey, igyekeztek méltóságteljesen távol tartani magukat a firkászoktól. Sims ügyesen az ujja köré csavarta az újságírókat, és rajtuk keresztül a közvélemény haditengerészeti ügyek iránt érdeklődő részét is maga mellé állította.

A dreadnoughtok végül kiütéses győzelmet arattak, ám ennek ellenére továbbra is vegyes érzelmeket váltottak ki nemcsak a laikusokból, hanem a tengerészeti szakértők egy részéből, és az új flottaépítési programok költségvetései miatt prüszkölő politikusokból is. Utóbbiak egyike így kommentálta az amerikai dreadnought építési programot: „Akár a gyerekek, akik a legdrágább és legcsillogóbb játékokat kívánják, a világ nemzeteivel együtt mi is a legnagyobb és legdrágább csatahajókat építjük, hogy kielégítsük nemzeti büszkeségünket és hiúságunkat.”

Mahan jóslatainak egy része is bevált. A Dreadnought, mely eredetileg abból a célból épült, hogy vitathatatlanná tegye a Royal Navy fölényét és vezető helyét, s ezzel értelmetlenné tegyen minden haditengerészeti versengést, pont az ellenkező hatást érte el. A csatahajó olyan flottaépítési versenyt generált, ami nemcsak a nemzetközi feszültségeket növelte, hanem közgazdasági szempontból is súlyos terhet jelentett az ebbe a versenybe beszálló országoknak. Bejött az a jóslat is, hogy a méretek terén állandóan egymásra licitáló haditengerészetek versengése miatt a nagy áldozatok árán felépített új csatahajók már néhány év alatt el fognak avulni. A megépítése idején forradalmi újdonságnak számító Dreadnoughtot például már 1915-ben kivonták az első vonalbeli egységek közül, de 1920-ra már szinte minden, 1914 előtt szolgálatba állított egység elavultnak számított az új csatahajókhoz képest.

Némi huzavona után az US Navy vezetése végül már jóval az orosz–japán háború és a Mahan/Sims vita előtt, 1903 októberében megrendelte az első „all big gun” hajók terveit, miközben teljes gőzzel folytatták tovább a hagyományos csatahajók építését is. A haditengerészet tervezőirodája nem találta sürgősnek a feladatot – a flotta se nagyon kapkodott a tervek után –, és végül csak majdnem egy évvel később, 1904 szeptemberében kezdték el ímmel-ámmal a munkákat. A kiírásnak megfelelően a tervek ekkor még vegyes kaliberű nehézágyúkkal felszerelt hajóról szóltak, az első és a hátsó toronyban a hagyományos módon beépített négy 305 mm-es löveggel, a szárnytornyokban pedig nyolc 254 mm-es löveggel felszerelve. Összességben véve tehát a hajó egy szokásos felépítésű, csak valamelyest erősített tüzérségű pre-dreadnought csatahajó lett volna. (Vagy a másik kategorizálás szerint semi-dreadnought.)

Nem sokkal később azonban az egységes kaliberű főtüzérség mellett született döntés. Nem az eltérő kaliberű lövegek tűzvezetési nehézségei miatt, hanem egyszerűen csak praktikus megfontolásokból. Az azonos kaliberű ágyúk gyártástechnológiai és logisztikai okokból egyaránt kedvezőbbek voltak, ezen kívül a csatában is gyakorlati előnyt jelenthetett, hogy a sérült lövegtornyok lőszerét át lehetett szállítani bármelyik, sértetlenül maradt löveghez. Az egységes kaliber ismét némi méretnövekedést eredményezett, az addig szabványnak számító 16 ezer tonnáról 18 ezer tonnára.

Az igazi áttörést azonban az jelentette, amikor a főkonstruktőr, Washington Capps, egy radikális újítást vezetett be a hajókon. A szárnytornyokat mellőzve a csatahajók fő tüzérségének lövegtornyait a hajótest középvonalában helyezte el, egymás előtt, illetve mögött, úgy, hogy a hátsó tornyokat megemelte, hogy azok az előttük levő torony felett is képesek legyenek tüzelni. Az úgynevezett „superimposed”, vagy „superfiring” elrendezés később általánosan elterjedtté vált, mivel ez biztosította a lövegtornyok legoptimálisabb kilövését – minden ágyú részt tudott venni egy bármely irányú oldalsortűzben, illetve az ágyúk fele képes volt előre, vagy hátrafelé tüzelni –, emellett kiküszöbölte a strukturális szempontból kedvezőtlen elhelyezésű szárnytornyokat, melyek tüzelése gyakran okozott szerkezeti károkat a hajótestben.

Az elrendezés előzményei nyilván az 1900-ban szolgálatba állított Keasarge csatahajón először alkalmazott, úgynevezett „emeletes busz” (double-decker) lövegtornyok voltak, ahol mai szemmel nézve kissé bizarr módon a másodlagos tüzérség 203 mm-es lövegtornyait egyszerűen rárakták a 305 mm-es tornyok tetejére. Az elrendezés, bár később a Virginia osztály hajóin is használták, nem vált be, a tornyok erősen akadályozták, a gyakorlatban szinte lehetetlenné tették egymás tüzelését. Valószínűleg azonban innen eredeztethető az egymás felett tüzelő lövegtornyok gondolata.

Az elrendezésnek ugyanakkor voltak hátrányai is, melyek miatt elterjedése viszonylag lassú volt. A hátul elhelyezett tornyok emelt barbettái sebezhető felületet nyújtottak, a vastag páncélzatuk miatt nagy pluszsúlyt jelentettek, a magasan elhelyezett nehéz tornyok pedig számottevően lerontották a hajók stabilitását. Sokáig bizonytalanok voltak afelől is, a felső tornyok képesek lesznek e az alsók felett átlőni anélkül, hogy az ágyúk torkolati légnyomása megrongálná az alsó tornyok szerkezetét. Capps maga sem volt teljesen biztos benne, hogy a felső tornyok valóban képesek lesznek átlőni az alsók felett, de úgy gondolta, a csatahajók elsősorban úgyis oldalsortüzeket fognak leadni, tehát ez a probléma nem olyan jelentős.

Az új csatahajók háromezer tonnával kisebb vízkiszorítás mellett végeredményben ugyanolyan erejű, nyolcágyús oldalsortüzek leadására voltak képesek, mint a Dreadnought. A lőszerraktárakat a korábbiaknál nagyobb kapacitásúra tervezték, és csövenként 100 gránátot voltak képesek raktározni bennük. A hajók az újonnan bevezetett rácsárbocokkal voltak felszerelve, és belsejükben a korábbiaknál sokkal aprólékosabban rekeszelték a vízvonal alatti részeket. A tervezők eredetileg javasolták a döfőorr elhagyását is, ami azonban ennek ellenére még egy jó darabig a csatahajók része maradt.

A kész terveket végül 1905 november tizedikén nyújtották be a haditengerészetnek. Bár a vezérkar a hajókat túl kicsinek találta, és kétségeik voltak azok tengerállósága felől – ami később tényleg nem bizonyult nagyon jónak –, a Dreadnought építésének híre az US Navy számára is sürgőssé tette az új típusú hajók megépítését. Különböző okok miatt az új csatahajóknak, a South Carolina osztály két egységének az építése csak jókora késéssel, következő év decemberében indulhatott be. A hajók leginkább csak a sebesség terén maradtak el angol társuktól. Az első amerikai dreadnoughtokat ugyanis még a régi, dugattyús gőzgépekkel szerelték fel, melyekkel csupán a régi csatahajók teljesítményének megfelelő, 18,5 csomós sebességre voltak képesek. Az amerikaiak ugyan nem tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget a csatahajók sebességének, mint az angolok, de ezt azért ők is kevesellték.

A felmerülő hiányosságokat, mint a kis sebesség, illetve a haditengerészet vezetése által gyengének tartott tűzerő, a következő hajóosztálynál igyekeztek orvosolni. A Delaware osztály két hajója 25 %-al nagyobb volt, mint a South Carolina, kettővel több 305 mm-es ágyút helyeztek el rajta, nagyobb teljesítményű gépeikkel pedig elérhették a 21 csomós sebességet is. Az osztály második egysége, a North Dakota, már turbinás hajtóművekkel volt felszerelve. Hasonló elrendezésben épült a valamivel még nagyobb Florida osztály is. A következő hajóosztály, a Wyoming osztály csatahajói, ismét újabb ugrást jelentettek, ezeken ugyanis egy újabb lövegtornyot építettek be, tizenkettőre növelve ezzel a 305 mm-es lövegek számát. A középen elhelyezett két lövegtorony azonban nem bizonyult szerencsés megoldásnak, mivel túl közel kerültek a kazánházakhoz, a gőzvezetékeket pedig közvetlenül mellettük vezették el, s ezek következében a túlmelegedő lőszerraktárakat kénytelenek voltak állandóan hűteni. A hajók jóval nagyobbak voltak elődeiknél, vízkiszorításuk meghaladta a 27 ezer tonnát.

A következő, New York osztályú csatahajók a Wyoming osztályhoz hasonló elrendezésben épültek, de már az új, 356 mm-es lövegekkel felszerelve. Eredetileg már a Wyoming osztályú csatahajókat is ezekkel akarták ellátni, de fejlesztésük és tesztelésük a tervezettnél tovább tartott, így a Wyoming és az Arkansas a biztonság kedvéért inkább a jól bevált 305 mm-eseket kapta. A nagyobb súly miatt a New York osztály kettővel kevesebb, tíz nehézágyúval volt felszerelve, melyeket öt ikertoronyban helyeztek el. A három hátsó lövegtorony közül a kazánokhoz legközelebb esőnél ugyanazok a problémák jelentkeztek, mint a Wyomingnál, vagyis a kazánok és gőzvezetékek hője miatt a lőszerraktárakat folyamatosan hűteni kellett.

Az angol 343 mm-es ágyúkra válaszul kifejlesztett amerikai 356 mm-esek végül megbízható és pontos fegyvereknek bizonyultak, melyek a következő évtizedben alapjául szolgáltak az amerikai fejlesztéseknek. A hajtóművek terén viszont az osztály némileg visszalépést jelentett a korábbi egységekhez képest, mivel ezeket a hajókat ismét a hagyományos, dugattyús gőzgépekkel látták el. A korábbi csatahajókon használt gőzturbinák ugyanis nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, főleg azért, mert nagy gőzfogyasztásuk miatt a remélt hatótávolságot nem sikerült velük elérni. A korábbi turbinás csatahajók egyike sem tudta teljesíteni a célként kitűzött hatezer mérföldes hatótávolságot, viszont a New York és a Texas gazdaságosabban működő gőzgépeivel a hajók üzemanyaga csaknem 8 ezer mérföldre volt elég. Ennek ellenére a dugattyús gőzgép csupán szükségmegoldást jelenthetett, és mihelyt sikerült az új, nagyobb teljesítményű és gazdaságosabb üzemű turbinák kifejlesztése, felhagytak használatukkal.

Az új dreadnoughtok szolgálatba állítása mellett egy másik, önmagában véve jelentéktelen kis apróság is jelezte, hogy az US Navy túljutott a serdülőévein, és felnőtt a többi haditengerészet mellé. 1911-ben az amerikai csatahajókon addig használt fehér-sárga festést megszüntették, és helyette szürkére mázolták át a hajókat. A Nagy Fehér Flotta ezzel múlttá vált, az elrettentésre és parádézásra épített hajók helyét pedig átvették a harcra és pusztításra tervezett hatalmas, szürke harci gépezetek.

(Folyt. köv.)