Gensoul még a támadás estéjén tájékoztatta az észak-afrikai francia tengerészeti erők Algírban tartózkodó főparancsnokát, Jean Pierre Estéva altengernagyot, hogy a Dunkerque sérülései nem súlyosak, és a hajó néhány nap múlva elhagyhatja a kikötőt. Estéva ezt rögtön szükségesnek látta sajtóközleményben tudatni a világgal.

A Dunkerque sérülései ugyan a hajót valóban nem veszélyeztették, ám elég súlyosak voltak, és kijavításuk ha egy évig nem is, de biztosan hónapokig tartott volna. A hajón ekkor már eloltották tüzeket, és javában dolgoztak a sérült gépek kijavításán, a lékek ideiglenes befoltozásán. A csatacirkáló igazából elég jó állapotban volt ahhoz, hogy akár már a támadást követő éjszaka, vagy a következő napokban elhagyják vele a kikötőt, és a biztonságosabb Algírba hajózzanak át. Akár még a Toulonba való utat is meg lehetett volna kockáztatni, kihasználva, hogy az angolok elhajóztak, és csak egy tengeralattjárót hagytak Mers el Kebir előtt, melyet a francia rombolók könnyen semlegesíteni tudtak volna. A franciák azonban nem így tettek, ehelyett Gensoul inkább minden különösebb értelem nélkül zátonyra futtatta a hajót.

A Provence és a Mogador fedélzetén ekkor már szintén eloltották a tüzeket, azonban a két hajó sokkal rosszabb műszaki állapotban volt, mint a Dunkerque. A kettétört Mogador gyakorlatilag javíthatatlan volt, teljesen újjá kellett volna építeni, a Provence belsejét pedig nagyrészt elöntötte a víz, és a hajó mélyen megült a zátonyon.

Estéva közleményéről természetesen Londonban is tudomást szereztek. Churchill azonnali reakciója az volt, amit tőle várni lehetett. Rögtön egy újabb támadást követelt, hogy végérvényesen elintézzék a francia hajót. Pound mint rendesen, ezúttal sem ellenkezett.

Gibraltárban másnap, július ötödikén reggel kapták meg az Admiralitás üzenetét, melyben elrendelték a Mers el Kebir elleni támadás megismétlését. Ezt a parancsot azután is fenntartották, hogy Somerville közölte, megfigyelői és a légifelderítés szerint a Dunkerque súlyosan megsérült, és zátonyra futott, a közeljövőben tehát aligha kell tartani tőle. A tengernagy a lemondását fontolgatta, végül azonban más elhatározásra jutott.

Somerville még aznap értekezletet hívott össze, melyen ismertette az Admiralitástól kapott újabb parancsot, egyben előállt saját ötletével, mely szerint a tüzérségi támadást mellőzve a Dunkerque-et ezúttal kizárólag az Ark Royal repülőgépeinek torpedótámadásával kell semlegesíteni. Az egybegyűltek egyhangúlag támogatták ezt az elképzelést, melyről úgy gondolták, minimalizálja az áldozatok számát, és nem veszélyezteti a kikötő polgári lakosságát. Londonban Churchill határozottan ellenezte ezt a számára nem eléggé hatásosnak tűnő módszert, végül azonban a civil áldozatok elkerülése végett úgy döntött, ráhagyja Somerville-re, tegyen amit jónak lát.

A Richelieu ellen tervezett támadást törölték, a Force H pedig még aznap este ismét kifutott Oran felé, az új, Operation Lever névre keresztelt hadművelet végrehajtására. A kötelékből ezúttal hiányzott a lassúsága miatt Gibraltárban hagyott Resolution.

A Force H másnap hajnalra megközelítette Mers el Kebir-t, és 05.20-kor, a kikötőtől 90 mérföldre északnyugatra, indították az Ark Royal repülőgépeinek első támadóhullámát, mely hat Swordfish-ből állt. A második hullám három Swordfish gépe, melyeket hat Skua is kísért, háromnegyed hatkor szállt fel, a szintén három Swordfish-ből és hat Skua-ból álló harmadik hullám pedig 06.20-kor. A Swordfish-ek torpedóit a sekély víz miatt 3,7 méteres mélységre állították, sebességüket pedig, miután álló hajóra lőttek, csupán 27 csomóra.

A kikötőben teljes volt a nyugalom, senki sem számított újabb angol támadásra. A franciák ugyanolyan biztonságban érezték magukat Mers el Kebirben, mint a harmadikai támadás előtt. A Dunkerque legénységét nem vezényelték vissza a továbbra is zátonyon ülő hajóra, melyen kezelők hiányában nem működött a légvédelem sem. Sem hajókat, sem repülőgépeket nem küldtek ki felderítésre, és nem volt készenlétbe helyezve sem a kikötő légvédelme, sem az Oránban állomásozó francia vadászgépek. Gensoul és Seguin ugyan számított egy újabb angol támadásra, ám erről csak annyi jutott eszükbe, hogy ebben az esetben a hajón maradt legénységet azonnal evakuálni kell. Az, hogy a hajóval elhagyják a kikötőt, vagy legalább hogy torpedóvédő hálókat fektessenek le a Dunkerque körül, fel sem merült bennük. Arra sem gondoltak, hogy legalább a légvédelmi ágyúk kezelőit visszaküldjék a csatacirkálóra. Nem gondoskodtak a megfelelő felderítésről sem, noha a sikeres evakuáció feltétele volt, hogy idejében előre jelezzék a támadást. (Nyilván úgy gondolták, az angolok majd udvariasan megvárják, amíg kiürítik a hajókat.)

A gyors kiürítés érdekében tucatnyi járőrhajót és ágyúnaszádot állítottak a Dunkerque mellé, hogy a legénység majd ezekkel hagyja el a csatacirkálót. Az azonban megint nem jutott eszébe egyik francia parancsnoknak sem, hogy ezek a hajók folyamatosan indulásra készen álljanak, és kazánjaik fel legyenek fűtve. A naszádok békebeli nyugalomban ringatóztak a csatacirkáló mellett, kazánjaik felfűtéséhez legalább félórára lett volna szükség.

Az sem zavart senkit, hogy a Dunkerque mellett álló naszádok meg voltak pakolva vízibombákkal, hiszen egyik fő feladatuk a kikötő előtt ólálkodó tengeralattjárók elleni harc lett volna. Senkiben se merült fel, hogy a robbanóanyaggal megrakott naszádok Dunkerque mellé állítása nem igazán növeli a hajó biztonságát.

A Dunkerque fedélzetén, ahol csak a mentőalakulatok emberei maradtak, a kora reggeli órákban éppen a három nappal korábban elesettek koporsóit szállították át a hajó mellett álló Terre Neuve őrnaszádra. A hajókon és a parti erődökben nem volt harckészültség elrendelve. Mindenkit váratlanul ért, amikor a Mers el Kebirt némi kerülővel kelet felől, a nap irányából megközelítő első támadó hullám hat repülőgépe pár perccel fél hét előtt váratlanul felbukkant a kikötő felett.

Az első két gép rossz irányból indította torpedóit, melyek végül a mólót eltalálva robbantak fel. A harmadik torpedó eltalálta a Dunkerque-et – más források szerint a Terre Neuve őrnaszádot –, de nem robbant fel. A másik három torpedó szintén célt tévesztett, és robbanás nélkül fúródott a part iszapjába.

A meglepetés teljes volt, percekig tartott, mire a franciák egyáltalán felfogták, mi is történik, és riadót fújtak. Az első hullám gépei így szinte teljesen zavartalanul hajthatták végre támadásukat, az elkésve reagáló védelem már csak az utolsóként távozó Swordfish-re tudott néhány lövést leadni.

A tíz perccel később érkező második hullámot viszont már a légvédelem tüze fogadta. A parti erődök és a Provence légvédelmi ágyúi heves tüzet zúdítottak a támadó gépekre, melyek a móló felől támadva oldották ki torpedóikat, miközben fedélzeti fegyvereikkel végig géppuskázták a hajók fedélzetén álló francia tengerészeket. A Dunkerque légvédelmi lövegei némák maradtak, mivel azok kezelőit korábban evakuálták a hajóról.

Két torpedó ezúttal is célt tévesztett, míg a harmadik a csatacirkáló mellett álló Terre Neuve őrnaszádot találta el, mely kettétört, és azonnal elsüllyedt. A robbanás betörte a Dunkerque parancsnoki hídjának ablakait, és az elsüllyedt őrnaszádból származó törmelékek áradatát zúdította a hajó fedélzetére, köztük a koporsók, és az azokban fekvő holttestek darabjait.

A harmadik támadóhullám a másodikkal majdnem egy időben, alig pár perccel később érkezett meg, és bal felől intézett támadást a francia csatacirkáló ellen. Ezt a hullámot a légvédelmi ágyúk tüzelése mellett a közben riasztott oráni támaszpontról felszálló francia Curtiss Hawk vadászok fogadták, melyek légiharcba kezdtek a torpedóvetőket biztosító Skuákkal. A franciák több gépet is megrongáltak, az egyik Skuát olyan súlyosan, hogy annak visszafelé kényszerleszállást kellett végrehajtania a tengeren. A bajba került legénységet az egyik angol romboló mentette ki.

A ledobott torpedók közül az egyik célt tévesztett, és szintén a partba fúródott, míg egy másik az Esterel vontatót találta el. A robbanás darabokra tépte a kis hajót, megölve annak egész legénységét. A harmadik, balról, a tat felől érkező torpedó a feltételezések szerint átment a hajó gerince alatt – talán rossz mélységre lehetett beállítva –, és a közvetlenül a Dunkerque mellett, annak jobb oldalán, percekkel korábban elsüllyedt Terre Neuve őrnaszád roncsait találta el a víz alatt. A detonáció berobbantotta az őrnaszád tatján tárolt százkilós vízibombákat is. Az utólagos vizsgálat szerint a naszádon tárolt 44 vízibombából feltehetően csak 14 robbant fel, ám ez is nyolc torpedótalálattal egyenértékű pusztító erőt jelentett. A közvetlenül a Dunkerque mellett bekövetkező hatalmas robbanás negyven méter hosszan deformálta, vagy egyszerűen széttépte a hajó külső lemezeit, és egy 18×12 méteres léket szakított a hajó oldalába, a II. lövegtorony mellett.

A torpedóvédő válaszfal – bár sokkal nagyobb terhelés érte, mint amire tervezték – kitartott, ám a robbanás elmozdította a helyükről a páncélöv lemezeit, a köztük levő réseken át pedig a víz már be tudott jutni a hajó belsejébe. Nagy mennyiségű víz került a széles torpedóvédő rendszer rekeszeibe is, melyeket természetesen teljes mélységében elárasztott a víz, és víz alá kerültek a lőszerraktárak is, melyeket Seguin elővigyázatosságból a támadás kezdetekor azonnal elárasztatott. A becslések szerint összesen mintegy 20 ezer tonna víz került a Dunkerque belsejébe, mely most már teljes hosszában leült a tengerfenékre. A detonáció okozta erős rázkódás újabb súlyos sérüléseket okozott a hajó gépeinek, illetve az érzékeny optikai távolságmérőknek.

A Terre Neuve felrobbanása következtében keletkezett tűz, füst, és vízoszlop több mint kétszáz méter magasra csapott, s az angol pilóták biztosak voltak benne, hogy a Dunkerque lőszerraktára robbant fel. (A támadásból visszatérő pilóták egyébként hét biztos torpedótalálatot jelentettek a Dunkerque-en.) A jelentést megkapva Somerville nem tartotta szükségesnek a támadás megismétlését, s a repülőgépek megérkezése után azonnal visszafordult Gibraltárba, ahová köteléke még aznap este megérkezett. A támadás nem követelt angol áldozatokat. A légvédelmi tűz több gépet megrongált, a francia vadászok pedig egy Skuát lelőttek, melynek személyzetét azonban sikerült kimenteni. A két támadás összes vesztesége angol oldalon mindössze néhány repülőgép, és a harmadikán lelőtt egyik Skua kétfős személyzete volt.

A tengernagy a pilóták jelentése alapján rögtön értesítette a londoni Admiralitást, hogy a kívánt eredményt elérték, és a francia csatacirkálót legalább egy évre egészen biztosan harcképtelenné tették, méghozzá nagyobb saját, és francia veszteségek nélkül. Az Admiralitáson elégedetten fogadták a hírt, és a siker megmentette Somerville-t a korai nyugdíjazástól. Churchill ugyanis, az elmúlt napok során már sokadszorra, megint Somerville leváltását követelte Pound-tól, és csak az érkező jó hírek hatására egyezett bele abba, hogy a tengernagyot meghagyják a Force H élén.

A július hatodikai támadás után a franciák felállíthatták a végleges veszteséglistájukat, mely alapján összesen 1285 halottat, és 351 sebesültet vesztettek. A veszteségek túlnyomó részét a Bretagne-on odaveszett tengerészek tették ki – 1012 halott –, a Dunkerque a két támadás alatt halottakban és sebesültekben 210 embert vesztett. A Bretagne végleg elveszett, a hajó roncsait az ötvenes évek elején kiemelték, és lebontották.

Július során felmérték a Dunkerque sérüléseit, majd acéllemezekből elkészítették a lék lezárására szolgáló hatalmas, 22,6×11,8 méteres panelt, melyet a görbült lemezek levágása után kívülről a hajótest sérült részére csavaroztak. Ezt követően a sérülés helyét belülről 450 tonna betonnal öntötték ki, hogy átmenetileg ezzel biztosítsák a hajótest megfelelő szilárdságát. Csak ezután tudták kiszivattyúzni a vizet a hajótestből, mely így szeptember végére ismét visszanyerte úszóképességét. Az év végére kijavították a hajó gépeit, és 1941 áprilisában megtartották a próbajáratokat is. Májusban ismét személyzettel látták el a hajót, mellyel júliusban akartak áthajózni Toulonba. Az angol és olasz tengeri erők közt megélénkülő harcok miatt azonban az utat többször is elhalasztották, és arra végül csak következő év, 1942 februárjában került sor. A Dunkerque a legnagyobb titoktartás mellett február 19-én hagyta el Mers el Kebirt, s indult útnak Toulon felé, öt romboló, és erős légifedezet kíséretében. A csatacirkáló 18 csomós átlagsebességgel tette meg az utat, és február huszadikán késő éjszaka, nem sokkal éjfél előtt futott be a kikötőbe, ahol két nap múlva dokkba állították. Kijavításához rögtön hozzákezdtek, ám az egyre súlyosabb anyag és munkaerőhiány miatt nem nagyon jutottak vele előre, ugyanúgy, ahogy a szintén Toulonba szállított Provence és Mogador kijavítására sem került már sor. A hajókat 1942 novemberének végén saját legénységük pusztította el, hogy ne kerüljenek a németek kezére.

Gensoul, aki a július hatodikai támadás alatt Oránban tartózkodott, még részt vett tengerészei temetésén, aztán visszaindult Franciaországba, ahová már a harmadikai támadás után visszarendelték. A temetésen elmondott beszédében Gensoul leszögezte: „Ha valahol folt esett, biztosan nem a mi zászlónkon.”

A francia Admiralitás azonban kicsivel többet várt a tengernagytól annál, hogy ne ejtsen foltot a francia zászlón. A július 14-én hazaérkező Gensoul még felvonta zászlaját a Strasbourg-on, és tett néhány intézkedést a touloni kikötő védelmi berendezéseinek megerősítése céljából, ám utána a hadbíróság elé kellett állnia. A tárgyaláson a hangulat Gensoul utólagos leírása szerint elég hűvös, de nem nyíltan ellenséges volt vele szemben. A tengernagy utóbb azt írta, jól látható neheztelése ellenére Darlan nem tett neki nyílt szemrehányást. A vizsgálat végül nem találta felelősnek a történtekért Gensoult, aki azonban újabb beosztásokat már nem kapott a flottánál. Helyére néhány nap múlva Jean de Laborde tengernagyot nevezték ki.

Az, hogy az angol ultimátum Darlannak továbbított szövegéből Gensoul kihagyta a karibi francia gyarmatokra való áthajózásra vonatkozó harmadik pontot, csak évek múlva került nyilvánosságra. 1949-ben az új francia kormány ismét elővette az ügyet, és egy bizottságot állított fel a Mers el Kebirben történtek kivizsgálására. Beidézték Gensoult is, aki 1942-ben kilépett a szolgálatból, így elkerülte a háború utáni tisztogatásokat. Ekkor derült ki, hogy az ultimátum szövegét a tengernagy hiányosan továbbította az Admiralitásnak. Gensoul ezt azzal magyarázta, hogy a rá szegezett angol ágyúk árnyékában elfogadhatatlannak tartotta bármilyen feltétel elfogadását, és miután a hajóknak útközben Gibraltárban mindenképpen meg kellett volna állniuk, biztos volt benne, a németek ezt úgy fogják tekinteni, mintha azokat átadták volna az angoloknak. A bizottság egyébként meghallgatta a Vichy kormány néhány tisztviselőjét is, akik egyöntetűen úgy nyilatkoztak, a végeredményen semmit nem változtatott volna az ultimátum teljes szövegének ismerete, az angol követelések a harmadik ponttal együtt is elfogadhatatlanok voltak Vichy számára. (A francia haditengerészetnél uralkodó viszonyokra egyébként jellemző, hogy vitatható döntéseikért és nyilvánvaló mulasztásaikért sem Gensoul, sem Seguin semmilyen elmarasztalásban nem részesült, sőt, „helytállásukért” kitüntették és előléptették őket. Gensoul nem sokkal később megkapta az ötödik csillagját, vagyis a tengernagyi – „full admiral” – előléptetését, Seguin pedig augusztusban átvehette a Strasbourg parancsnokságát. Ugyanis mindkét tiszt Darlan baráti köréhez tartozott, mint szinte mindenki más, aki ekkoriban valamilyen fontos beosztást töltött be a haditengerészetnél.

Seguint Darlan egyszer már korábban is kisegítette a bajból, amikor 1930-ban zátonyra futtatta akkori hajóját, a Mistral torpedónaszádot. A hajó olyan súlyosan megsérült, hogy javítása három évig eltartott. Más tisztnek egy ilyen eset derékba törte volna a karrierjét, és pályafutása hátralevő részét nagy valószínűséggel szárazföldi beosztásokban tölthette volna, Seguin azonban töretlenül haladt tovább a ranglétrán.)

Az angol oldalon Somerville is úgy gondolta, bár nyíltan nem vonják felelősségre, jól érezhető felettesei neheztelése. Feleségének írt leveleiben a tengernagy azt írta, biztos benne, hogy le fogják váltani, de nem érdekli mi vár rá. Ahogy írta: „Mindannyian aljasnak és megszégyenültnek érezzük magunkat. Azt hiszem, az újkor legnagyobb politikai tévedését követtük el.” Később többször is úgy nevezte magát, mint "Orán ügyetlen mészárosa."

A tengernagynak azonban még egy darabig együtt kellett élnie ezzel a szégyenérzetével, a francia hajók elleni támadások ugyanis még nem értek véget. A Casablancában álló Jean Bart elleni támadás ötletét végül elvetették, mivel a félkész hajó amúgy sem volt még harcképes, ám a Dakarban horgonyzó Richelieu az Admiralitás szerint továbbra is súlyos fenyegetést jelentett a Brit Birodalomra. A csatahajó semlegesítése eredetileg a Force H Mers el Kebir után következő feladata lett volna, ám miután szükségessé vált egy második támadás Mers el Kebir ellen, a dakari akciót törölték, az Admiralitás pedig úgy döntött, a helyszínen levő erőkkel, vagyis a Hermes anyahajóval oldják meg a feladatot.

Július harmadikán az angolok a Dakarban álló francia hajóknak is ultimátumot adtak át, nagyjából ugyanazokkal a követelésekkel, mint Mers el Kebir-nél. (Csatlakoznak, leszerelnek, önelsüllyesztenek, vagy elhajóznak jó messzire.) A dakari támaszpont parancsnoka, Pierre Boisson tengernagy, válaszra sem méltatta az angolokat, és megtiltotta, hogy bárki is felvegye velük a kapcsolatot. Egyben tűzparancsot adott ki rájuk, amennyiben a brit hadihajók megközelítenék a kikötőt.

Július nyolcadikán, kora hajnalban hat Swordfish torpedóvető szállt fel a Hermes fedélzetéről, és nem sokkal öt óra után váratlanul megjelentek a még csak ekkor ébredező kikötő felett. Az angoloknak megint sikerült meglepniük a franciákat, akik pedig öt nappal Mers el Kebir után lehettek volna óvatosabbak is. A támadás felkészületlenül érte a támaszpontot, s a brit repülők szinte semmilyen ellenállásba nem ütköztek. Ennek ellenére a ledobott torpedókból csupán egy talált célba. A balról ledobott torpedó átment a hajó alatt, és jobb oldalon, a tatrésznél, a belső csavartengely alatt robbant fel.

A robbanás, melynek erejét a sekély víz is felerősítette és a hajótestre fókuszálta, igen súlyos károkat okozott, s mintegy 25 méteres hosszúságban deformálta a hajó gerincét, bordáit, és külső lemezeit, nagy vízbetöréseket okozva a hajó belsejében. A sérüléseket a helyszínen nem lehetett kijavítani. Az összes olyan európai hajógyár, ahol ezt meg lehetett volna oldani, angol vagy német ellenőrzés alatt állt, a Földközi-tengeri francia kikötőkbe pedig lehetetlen volt a visszatérés. A legfontosabb javításokat nagy nehezen végül sikerült a helyszínen megoldani, ám a csatahajó a sérült gépekkel és a tönkrement jobb belső hajócsavarral legfeljebb csak 14 csomós sebességre volt képes, és mivel csak a kézi kormányszerkezet működött, manőverezni se nagyon tudott. (https://htenger.blog.hu/2021/12/28/farloves)

Ezek után az angolok a Richelieu-t szintén kipipálhatták. (Hogy a csatahajókat végképp biztonságban tudhassák, az amerikaiak később ajánlatot tettek Vichy-nek a Richelieu és a Jean Bart megvásárlására, a franciák azonban nem voltak hajlandóak megválni csatahajóiktól.) A Strasbourg és az elfogott Lorraine kivételével a francia flottának egyetlen nagy hadihajója sem maradt üzemképes állapotban. A németek és az olaszok egyikükben sem okoztak kárt, valamennyit az angol szövetséges süllyesztette el, vagy tette tönkre.

A támadásban részt vevő mindhárom angol tengernagy, Somerville, North, és Wells, többször is kifejezte határozott ellenvéleményét az akcióval kapcsolatban, és azt utólag sem szűntek meg bírálni. Ennek egyenes ági következményeként mind a hárman felkerültek Churchill feketelistájára. Hármuk közül Somerville, aki legalább a támadás után befogta a száját, úszta meg a legolcsóbban, hogy vissza mert beszélni Churchillnek. Britannia legnagyobb miniszterelnöke a Catapult hadművelet alatt, és közvetlenül utána, többször is követelte a tengernagy leváltását, a végül eredményesen záródott hadművelet után azonban eltekintett ettől, különösen hogy a tengernagy irányítása alatt álló Force H a következő hónapokban újabb sikereket mutathatott fel, ezúttal már az olaszok ellen. (A Hood-ot augusztus elején visszarendelték Scapa Flow-ba, helyére a Renown került.) Ettől függetlenül Somerville továbbra is élvezte Churchill kitüntető figyelmét. Következő év tavaszán, a Spartivento foknál lezajlott csetepatét követően Churchill kijelentette, Somerville-ből hiányzik az úgynevezett „támadó szellem”, és az ő lagymatag vezetésének köszönhető, hogy a csatában résztvevő olasz cirkálók el tudtak menekülni az angol hajók elől. Pound azonnal vizsgálatot indított a tengernagy ellen, még az előtt, hogy a Force H egyáltalán visszatért volna Gibraltárba, és Somerville benyújthatta volna jelentését az ütközetről. A tengernagyot, aki mellett tisztjei egységesen kiálltak, csak következő sikere, Genova bombázása mentette meg a hadbíróságtól. A végleges bűnbocsánatot Somerville alighanem a Bismarck elsüllyesztésénél szerzett érdemeiért nyerte el, hiszen a német csatahajót végül a Force H, vagyis az Ark Royal repülőgépei állították meg. A tengernagy így megkapta régóta esedékes flottaparancsnoki előléptetését, és egy Churchilltől biztonságos távolságban levő beosztást, az Indiai-óceáni Flotta parancsnokságát.

North-nak és Wells-nek viszont a karrierje végét jelentette a Catapult hadművelet. Először North került a kukába, aki több alkalommal is komoly konfliktusba került a franciák miatt az Admiralitással, és közvetve Churchillel. A Mers el Kebir és Dakar elleni támadások után az angol kormány átmenetileg úgy döntött, nem élezi tovább a feszültséget a franciákkal, mert Vichy a végén még tényleg hadat üzen nekik. A térségben állomásozó erőik parancsnokait, köztük North-ot, tájékoztatták is róla, hogy nem indítanak több támadást az észak-afrikai francia kikötők ellen, és elsőként nem nyithatnak tüzet francia hajókra. Erről tájékoztatták a francia parancsnokokat is.

A felderítés szeptember tizedikén tájékoztatta North-ot, hogy előző nap egy francia hajóraj indult útnak Toulonból Dakar felé. (A francia kötelék eredeti célja valójában a gaboni Libreville volt.)A három cirkáló és három romboló másnap, szeptember 11-én haladt el Gibraltár előtt. North, aki tudta, hogy a hajók indulásáról szóló jelentést Londonban is megkapták, nem tett semmit a franciák feltartóztatására, hiszen nem kapott erre semmilyen utasítást, és egyébként is olyan parancs volt életben, mely szerint nem nyithatnak elsőként tüzet a franciákra. A tengernagy még jó utat is kívánt a francia hadihajóknak.

North nem tudott róla, hogy ekkor már javában zajlottak a Dakar elleni újabb támadás, a Menace hadművelet előkészületei, és a francia erősítés érkezése súlyos fenyegetést jelentett az egész hadművelet sikerére. A tengernagyot minderről nem értesítették, és nem kapott az előző, akkor éppen hatályban levő utasításokat felülbíráló újabb parancsot sem. North tehát teljesen jóhiszeműen engedte át a franciákat a szoroson. Megállítani amúgy sem tudta volna őket, hiszen a Force H közvetlenül a londoni Admiralitásnak, nem pedig North-nak volt alárendelve. Ráadásul Gibraltárban ekkor éppen csak a Renown, és néhány romboló állomásozott, melyeknél egyébként is mindegyik francia hajó gyorsabb volt.

Amikor kiderült, hogy a francia hadihajók áthaladtak a szoroson, az Admiralitás öt órával később utánuk küldte a Renown-t, mely azonban már nem volt képes utolérni a gyors francia hadihajókat. Somerville, aki szintén kapott egy újabb fejmosást a történtekért, egyik magánlevelében azt írta: „Nem tudom, hogy az ördögbe képzelték, hogy mind a hatot megállítom?"

A malőrért elsősorban tehát megint az Admiralitás összevissza utasításai voltak felelősek, ám a hivatalos bűnbak ezért, és később a Menace hadművelet csúfos kudarcáért is, North tengernagy lett, akit október 15-én Churchill követelésére felmentettek parancsnoki beosztásából, majd decemberben nyugdíjazták. A tengernagy hiába kért maga ellen hadbírósági tárgyalást.

Egy évtizeddel később a világháború tengeri harcainak hivatalos történetét – The War at Sea címen jelent meg, három kötetben – megíró Stephen Roskill vette elő ismét az ügyet, és indított vizsgálatot annak kiderítésére, ki is volt a felelős a francia kötelék átengedéséért, és tényleg jogosan rúgták e ki emiatt North-ot? Jóakarói barátilag megsúgták Roskill-nak, ha jót akar magának, ne nagyon feszegesse ezt az ügyet, akkoriban ugyanis éppen ismét Churchill volt a miniszterelnök. Roskill azonban nem hallgatott a jó szóra, és nem csak megírta könyvében az esetet, hanem egy memorandumot is eljuttatott a miniszterelnökségre. Roskill könyvének megjelenése után, 1954 májusában, öt volt Első Lord, köztük AB Cunningham, kezdeményezte az Admiralitásnál az ügy felülvizsgálatát, és North rehabilitálását. Kérelmüket elutasították, azzal az indoklással, hogy az ügy minden részlete ismert, és egy vizsgálat már nem deríthet ki semmi újat.

A huzavona évekig folytatódott tovább, még a Parlamentben is viták folytak az ügyről. Végül 1957-ben az akkori miniszterelnök, Harold MacMillan kezdeményezte az ügy felülvizsgálatát, és figyelemreméltóan rövid idő, alig egy hét elteltével a Parlamentben felolvasott nyilatkozatban a megfelelő szóvirágokkal és a szükséges mismásolással körítve – és Churchill nevének említését gondosan mellőzve –, de lényegében felmentette North-ot a korábbi vádak alól, kijelentve: „A feljegyzések gondos vizsgálata arra a következtetésre vezetett, hogy a francia hajóknak a Gibraltári-szoroson való áthaladását illetően North tengernagy nem vádolható semmiféle kötelességmulasztással." Mindez némi megkésett vigaszt és elégtételt jelenthetett North-nak, aki négy évvel később, 1961-ben hunyt el.

Lionel Victor Wells tengernagy pályája sem szárnyalt feljebb Mers el Kebir után. A tengernagy oda került, ahová a Churchillel összetűző tengernagyok általában kerülni szoktak, szép kényelmes szárazföldi, irodai állásokba. 1940 augusztusában leváltották az anyahajóflotta parancsnoki beosztásából, majd 1942 januárjától az Orkney és a Shetland-szigetek parancsnokságának megtisztelő feladatát látta el. Nyugtázva, hogy karrierjének annyi, Wells még a háború alatt, 1944-ben kérte nyugdíjazását.

A „szabad franciák” között jókora zavart keltett a Mers el Kebir elleni támadás, melyről őket senki sem tájékoztatta. De Gaulle maga is nagyon csalódott és dühös volt, amikor értesült az angolok akciójáról, melynek előkészítésébe sem őt, sem egyetlen más, az angolok oldalán harcoló francia tisztet nem vontak be, és nem is kaptak róla semmilyen előzetes – vagy akár utólagos – tájékoztatást. Az eset súlyosan megterhelte a viszonyt az angolok és a Szabad Francia Erők között, utóbbiaknak azonban, akármit is gondoltak a történtekről, ekkor már nem volt más választásuk, mint kitartani a britek mellett, és reménykedni benne, hogy végül azért jól sülnek el a dolgok.

Július nyolcadikán elmondott rádióbeszédében De Gaulle is igyekezett jó képet vágni a történtekhez, és indokolni azokat. "Becstelen elköteleződése miatt a bordeaux-i kormány beleegyezett abba, hogy az ellenség belátása szerint használja a hajókat. A legcsekélyebb kétség sem fér hozzá, hogy az ellenség szükségszerűen felhasználta volna őket vagy Anglia, vagy a saját birodalmunk ellen. Hát egyenesen kimondom, jobb hogy elpusztították őket." Emlékirataiban azonban már kissé másként fogalmazott: "Ellentétben azzal, amit az angol és amerikai ügynökségek kezdetben elhitettek velünk, a fegyverszünet feltételei nem tartalmaztak semmilyen közvetlen német ellenőrzést a francia flotta felett. ... Az oráni hajók nem voltak harcra alkalmas állapotban. Horgonyon álltak, manőverezési vagy szétszóródási lehetőség nélkül. Hajóink lehetőséget adtak az angoloknak, hogy kilőjék az első sortüzeket, melyek ilyen távolságról köztudottan döntő jelentőségűek. A francia hajókat nem tisztességes küzdelemben semmisítették meg."

1940 nyarán a franciák többsége úgy gondolta, a háború folytatásának semmi értelme, és támogatták a Vichy kormányzatot, melynek legitimitását szinte senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni. Tekintve, hogy Franciaország teljesen ki volt szolgáltatva a német csapatoknak, a fegyverszüneti egyezmény feltételei a franciák többsége szerint nem is voltak olyan rosszak, mint amilyenre előzőleg számítottak. Bár Vichy közvetlenül csupán az ország területének kétötöde felett gyakorolhatta a hatalmat, a megszállt területek közigazgatása felett is megtarthatta az ellenőrzést, a különleges övezeteket kivéve. (Pl. a tengerpart, és az északkeleti iparvidék.) A korábbi köztisztviselők a megszállt területeken is hivatalukban maradhattak. A lakosság számára kellemes csalódást jelentett a megszálló német csapatok fegyelmezett és tisztességes viselkedése, a várt atrocitások elmaradása is. (A zsidók elleni erőszakos német fellépés pedig többnyire a franciák helyeslésével és támogatásával találkozott.) A franciák általában tudomásul vették a vereséget, támogatták a fegyverszüneti szerződés elfogadását, és egész egyszerűen nem értették – ahogy szinte senki más se Európában –, mi az ördögöt akarnak még a britek a háború folytatásának további erőltetésével?

A francia haditengerészet elleni angol támadások, majd a megszállt francia területek gyárai és kikötői ellen meginduló bombatámadások, melyeknek sokkal több francia áldozata volt, mint német, aztán teljesen angolellenes hangulatot keltettek az országban. (Az angolszász bombázásoknak a háború alatt a becslések szerint 60-100 ezer francia civil esett áldozatául.) A Párizs utcáin végigvezetett, elfogott angol pilótákat az utca népe leköpte és megrugdalta, a közhangulatot pedig jól kifejezte a Mers el Kebir után elterjedt mondás: „Ezek után a fritzek tulajdonképpen nem is olyan borzalmasak...” A francia minisztertanács egyik ülésén még az is elhangzott, "inkább náci tartomány, mint angol gyarmat."

Egy héttel Mers el Kebir után Francois Mauriac a következőket írta a Figaróban: „A fegyverszünet estéjén még nem gondoltuk, hogy érhet bennünket bármi, ami ennél is rosszabb. És aztán hirtelen itt ez az angol pálfordulás, az orvtámadás Mers el Kebir ellen, és az összes feláldozott tengerész… Mr. Winston Churchill, emlékszik még rá, mibe került nekünk az Entente Cordiale? Mibe került legyőzni az ősi ellenségeskedést, leküzdeni azt a viszályt, mely évszázadok során vert gyökeret a két nép emlékezetében, a sötét és kegyetlen történetet, melyet olyan nevek fémjeleznek, mint Szent Ilona, Fashoda, és a máglya Rouen főterén? A mi generációnknak sikerült mindezeken felülemelkednie, és akkor most hirtelen itt ez a különleges megpróbáltatás, az egyetlen, amire nem számítottunk, itt vannak a tengerészek holttestei, akik szívünkben alusszák tovább álmukat. Mr. Winston Churchill, hány évre lesz újra szükségünk, hogy Anglia és Franciaország ismét egymás mellé kerüljön?”

Észak-Afrikában a támadás közvetlen következménye az volt, amire korábban North tengernagy figyelmeztetett, vagyis hogy „legyőzött szövetségesünkből aktív ellenséget csinálunk”. A francia hadüzenet végül elmaradt, bár afféle megtorlásként a franciák július ötödikén, majd szeptember 23-án és 24-én is bombázták Gibraltárt. Az első, néhány gép részvételével megtartott támadás csekély kárt okozott, a nagyobb szabású második valamivel többet. Az angolok szerint a károk jelentéktelenek voltak, s a francia pilóták láthatóan nem nagy kedvvel vettek részt az akcióban, sőt – a britek szerint –, sok esetben nyilvánvalóan szándékosan céloztak mellé. Francia és spanyol jelentések szerint viszont a kikötő raktárai a támadás után napokig égtek.

A hangulat szintén gyökeres változáson ment át. Ugyanazok a francia gyarmatok, melyek 1940 júniusában még a háborúnak az angolokkal szövetségben való folytatása mellett voltak, a júliusi támadások után már teljes erőből ellenálltak minden angol befolyásolási kísérletnek, és a későbbiekben szinte elszántabban harcoltak a britek, mint korábban a németek ellen.

Az angolok ezt Dakarnál, 1940 szeptemberében érezhették először a saját bőrükön. A Dakar megszerzésére irányuló Menace hadművelet célja az volt, hogy a De Gaulle vezetése alatt álló Szabad Francia Erők saját területi bázist szerezzenek, és francia területek birtoklásával erősítsék meg legitimációjukat. De Gaulle információi szerint a gyenge dakari helyőrség késznek mutatkozott az átállásra, és Churchillel együtt biztos volt benne, Dakarban ellenállás nélkül sikerül átvenniük a hatalmat a Vichy kormánytól. Ezek az információk azonban tévesek voltak. A dakari helyőrséget jelentősen megerősítették, s az teljes mértékig lojális volt Vichy-hez. A franciaországi franciák többsége ekkor még ugyanolyan áruló kollaboránsnak tekintette az angolok szolgálatába szegődő De Gaulle-t, mint ő a németekkel együttműködő Darlan-t. (A Vichy kormány De Gaulle-t távollétében dezertálásért perbe fogta és halálra ítélte.)

A két „szabad francia“ zászlóaljjal megérkező De Gaulle a várakozásokkal ellentétben a lehető legbarátságtalanabb fogadtatásban részesült. Partra küldött megbízottait a helyi hatóságok fogadni sem voltak hajlandók, és azok csak a gyors meneküléssel kerülték el a letartóztatást.

Ezután következett volna a B verzió, az erőszakos partraszállás, melyet az akció végrehajtására felállított, úgynevezett Force M kötelék csatahajóinak és cirkálóinak tüzérségi előkészítése, illetve az Ark Royal repülőgépeinek bombatámadásai készítettek volna elő. Ezek egyik legfontosabb célpontja az ekkor a belső kikötőben álló Richelieu volt. Az angol csatahajók – annak ellenére, hogy De Gaulle már ekkor kérte a hadművelet lefújását – szeptember 23-án megkezdték a tüzelést, és a következő három nap során több száz gránátot lőttek ki a francia csatahajóra, de csak egyetlen találatot értek el, és az se okozott nagy károkat.

A francia választűz több angol hajót is megrongált, s miután a támadás harmadik napján egy tengeralattjáró megtorpedózta a Resolution csatahajót, az angol kötelék parancsnoka, John Cunningham tengernagy, lefújta az akciót, s elhagyták a Dakar előtti vizeket.

1941 tavaszán az angolok benyomultak Irakba, és rövid harc után megbuktatták a nyíltan németbarát iraki kormányt. Májusban az ekkorra már a Vichy kormány erős emberének számító Darlan olyan egyezményt írt alá, melyben lehetővé tette a németek számára a szíriai francia repülőterek, valamint a tunéziai Bizerta kikötőjének használatát. Az angolok biztosak voltak benne, hogy mindezek egy Irak és Egyiptom ellen készülő német–olasz katonai akció előjelei, Churchill ezért utasította Archibald Wavell tábornokot, a Közel-Keleten állomásozó brit katonai erők parancsnokát Szíria és Libanon megszállására. A döntést De Gaulle is támogatta, aki ezúttal is „biztos információkkal” rendelkezett arról, hogy a szíriai francia helyőrség elégedetlen a Vichy rezsimmel, és alig várja, hogy csatlakozhasson a szabad franciákhoz.

De Gaulle értesülései azonban ezúttal sem voltak egészen pontosak. Az 1941 június nyolcadikán Szíria és Libanon ellen indított Exporter hadművelet az ott állomásozó nagy létszámú, de hiányosan ellátott francia csapatok dühödt ellenállásába ütközött. Mire július közepére véget értek a harcok, az angol haderő több mint négyezer, a franciák nagyjából 6-8 ezer embert vesztettek. A fogságba esett 38 ezer francia katonából alig ötezren álltak be De Gaulle-hoz.

A történetírás szerint Szíria veszélyes német támaszpont lehetett volna az egyiptomi brit erők hátában, és ezt a súlyos veszélyt kellett elhárítani a kollaboráns Vichy kormány kezén levő francia gyarmat megszállásával. A valóságban azonban ez a veszély soha nem létezett. A németek nem vették komolyan a Közel-Keletet, és bár Hitler egy rövid ideig valóban gondolkozott azon, hogy erőinek egy kis részét átdobja Rommel-hez, és Egyiptom elfoglalásával mér döntő csapást az angolokra, ez az elképzelés csak futó ötlet maradt, és soha nem öltött formát konkrét hadműveletekben. Ezt az angolok persze nem tudhatták biztosan, azt viszont a brit felső vezetés kiváló hírszerzésük jóvoltából bizonyosan tudhatta, hogy a szíriai támaszpontok és a bizertai kikötő használatára vonatkozó engedélyt a franciák még azelőtt visszavonták, mielőtt még azt egyáltalán ratifikálták volna.

Év végén az angolok a perzsa sah megbuktatásával, és Perzsia oroszokkal közös megszállásával tették teljessé a térség feletti ellenőrzésüket, és a Közel-Keletet, mely egy évvel korábban érett gyümölcsként hullhatott volna a németek ölébe, ezzel teljesen bebiztosították a maguk számára.

Az észak-afrikai francia erők kálváriája 1942 novemberében ért véget, amikor hatalmas angol–amerikai hadsereg szállt partra a marokkói és algériai francia területeken, hogy hátba támadja Rommelt, és megfelelő bázist szerezzenek a következő, Dél-Európában tervezett partraszálláshoz. Az amerikaiak még mindig úgy gondolták, a borzalmas náci elnyomás alatt sínylődő franciák virágesővel fogadják majd őket. Azonban hiába húztak fel hajóik árbocaira extra méretű csillagos-sávos lobogókat, a francia kikötők előtt megjelenő amerikai hajókat a partvédelem ágyúi fogadták.

A franciák ezúttal is teljes erejükből ellenálltak, és a kétszeres túlerő, valamint a krónikus lőszer és üzemanyaghiány ellenére alaposan megszorongatták az ügyetlenkedő támadókat. (Eisenhower így jellemezte az észak-afrikai hadműveleteket: „ Legjobban úgy lehet leírni az eddigi hadműveleteinket, hogy megsértik a hadviselés minden bevett alapelvét, ellentétben állnak a kézikönyvekben lefektetett minden hadműveleti és hadellátási módszerrel, és teljes egészükben el fogja ítélni őket a tiszti iskolák minden évfolyama az elkövetkező huszonöt évben.”)

Az események azonban meglepő fordulatot vettek, amikor a színen váratlanul feltűnt Darlan tengernagy, aki a hivatalos történet szerint valami véletlen folytán éppen ekkor tett magánlátogatást Algírban. Az ügyes reálpolitikus Darlan, aki ekkor már világosan láthatta, hogy a németeknek annyi, parancsot adott a gyarmati csapatoknak az ellenállás beszüntetésére. Ezért cserébe csupán annyit kért, továbbra is ő lehessen a francia csapatok főparancsnoka, tehát lényegében Franciaország képviselője, de ezúttal már a szövetségesek oldalán. A partra szállt angolszász erők észak-afrikai helyzete ekkor nem volt igazán biztató, s még nehezebbre fordulhatott volna, ha a franciák kitartanak addig, amíg a németek Líbia felől csatlakoznak hozzájuk.

A további kudarcokat elkerülendő Churchill és Roosevelt fogcsikorgatva bár, de beleegyezett Darlan követelésébe, és kinevezték a tengernagyot a szövetségesek oldalán harcoló észak-afrikai francia erők parancsnokává. Mindez nagy megaláztatást jelentett De Gaulle-nak, és igen kínos volt az angolszász propaganda számára, akik addig Darlant mint a Sátán – Hitler – cimboráját állították saját közvéleményük elé. A bizarr helyzetet azonban egy hónappal később szerencsésen megoldotta egy royalista merénylő, aki karácsony napján agyonlőtte Darlant. A „magányos merénylőt” elfogták, és gyorsan lenyakazták, még mielőtt valaki esetleg kellemetlen kérdéseket tehetett volna fel neki. (A tengernagyot a Mers el Kebir-i katonai temetőben helyezték örök nyugalomra, az angol támadásban meghalt francia tengerészek mellé.)

Az észak-afrikai partraszállás megpecsételte a Toulonban álló francia flotta sorsát is. A franciák már jóval korábban mérnöki precizitással megtervezték és előkészítették hajóik elsüllyesztését, arra az esetre, ha a németek benyomulnának az addig még meg nem szállt francia területekre is. A november 27-ei „dicsőséges” önelsüllyesztés során a francia haditengerészet háború előtti állományának közel harmada, kilencven hadihajó, összesen 225 ezer tonna hajótér merült a touloni öböl iszapjába.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!