Hipperrel folytatott rövid csetepatét követően már a WS5A konvoj útja is eseménytelen volt, a hajók január hatodikán befutottak Freetownba, ahonnan két nappal később indultak tovább Dél-Afrika felé. Csak az Empire Trooper szakadt el a konvojtól. Az amúgy is géphibákkal küszködő hajó a német cirkálótól kapott súlyos találat – vagy két találat – következtében lelassult, és leszakadt a konvojról. A súlyos vízbetöréssel küszködő, alig hatcsomós sebességre lassult csapatszállító a Cyclamen korvett kíséretében a legközelebbi kikötő, az Azori-szigeteki Ponta Delgada felé fordult. A korvett innen Gibraltárba hajózott, az Empire Trooper legénysége pedig a kikötőben elvégezte a hajtóművek javítását, majd ők is kifutottak Gibraltár felé. A sebtében összecsapott munkák azonban nem sikerültek jól, a hajtóművek ugyanis még aznap ismét felmondták a szolgálatot, a mozgásképtelenné váló hajó pedig jó ideig tehetetlenül sodródott az óceánon, amíg a visszatérő Cyclamen korvett vontába nem vette. A hajtóműveket később ismét sikerült működőképessé tenni, s a két hajó december 31-én befutott Gibraltárba. Az Empire Trooper rakományát, és a katonákat itt másik hajóra szállították át, mely tovább vitte őket Máltára, a csapatszállító pedig dokkba állt. Kijavítása négy hónapot vett igénybe.

A konvojtól elszakadt Empire Trooper hollétéről sokáig nem tudtak semmit, s a hajó miatt aggódó Admiralitás nagy erőket mozgósított a keresésére. A Bonaventure könnyűcirkálót is leválasztották a WS5A konvojról, és kiküldték az eltűnt csapatszállító felkutatására. December 26-án reggel azonban a várt Empire Trooper helyett egy másik hajó akadt a cirkáló útjában, a 8.300 tonnás német Baden teherhajó. A Baden a háború előtt a Németország és Dél-Amerika közötti teher és személyforgalomban tevékenykedett. A háború kitörése a tengeren érte, s kapitánya a baráti spanyol kézen levő Tenerifére befutva internáltatta a hajót. 1940 decemberében azonban úgy vélte, a viharos időben jó esély van rá, hogy sikerülhet elérni a közben német kézre került francia kikötőket, és karácsonykor elhagyta biztonságos menedékét. Balszerencséjére azonban éppen azon a területen haladt át, ahol az angolok az eltűnt Empire Troopert keresték, s a Bonaventure cirkáló észrevette, és üldözőbe vette a német hajót. (A több helyen olvasható állítással szemben tehát a Baden nem a Hipper ellátóhajója volt.)

Az angol cirkáló feltűnésekor a Baden menekülni próbált, de a 33 csomós sebességre képes angol hajóval szemben erre természetesen nem volt semmi esélye. Mikor kapitánya látta, hogy nem tud meglépni az angolok elől, elrendelte a hajó elhagyását, és felgyújtotta a Badent. A Bonaventure kapitánya, Jack Egerton, aki inkább elfogni mint elsüllyeszteni szerette volna a Badent, sajátos módon próbálta a német legénységet visszaterelni a hajójára – a kiskaliberű fegyverekből tüzet nyitott a mentőcsónakokra. Egerton szerencsére nem erőltette sokáig ezt a megoldást, s miután a németek nem mentek vissza a lángokban álló Badenre, inkább megpróbált a cirkáló csónakján zsákmánylegénységet átküldeni a német hajóra, akik viszont a tűz miatt már nem tudtak arra feljutni. A Bonaventure még egy jó ideig a Baden körül keringett, de miután a tűz és a viharos idő miatt nem látszott esély a hajó megmentésére, sötétedéskor végül két torpedóval elsüllyesztették azt. A német legénységet, akik közül mindenki épségben megúszta az angol támadást, a cirkáló fedélzetére vették, majd miután értesültek róla, hogy az Empire Trooper elérte az Azori-szigeteket, a Bonaventure Gibraltár felé indult.

A Hipper támadásával kapcsolatban az angol szerzők időnként megjegyzik, az elvetemült náci Meisel szakmailag sem teljesített túl jól, ugyanis ha tovább folytatja a támadást, végezhetett volna a Berwickkel, ami után a két gyenge könnyűcirkáló, és a két harcképtelen anyahajó már nem jelentett volna neki komoly akadályt, s így könnyedén elintézhette volna az egész konvojt. Ez persze minden alapot nélkülöző okoskodás. Mint minden német kapitánynak, Meiselnek is szigorú parancsa volt rá, ne vállaljon harcot azonos erejű, vagy túlerőben levő ellenséggel szemben. Raeder már azért is komolyan kritizálta Meiselt, hogy egyáltalán leállt lövöldözni a Berwickkel, ahelyett hogy azonnal menekülőre fogta volna, amint észlelte, hogy a konvojt egy cirkáló is kíséri.

Az ilyesféle kockázatkerülés a Hipper esetében egyáltalán nem volt indokolatlan, mivel a német cirkálók kimondottan sérülékenyek voltak. Különösen a hajók egyébként is nagyon érzékeny, meghibásodásokra erősen hajlamos hajtóműrendszere számára lehetett volna végzetes bármilyen sérülés, akár még az angol könnyűcirkáló 133 mm-es ágyúinak néhány találata is. A portyázó német felszíni hajók számára pedig a biztos pusztulást jelentette volna, ha vízbetörés, vagy hajtóműhiba miatt veszítenek a sebességükből.

A Hipper számára a nagy esélyt – amiről a németek persze semmit sem tudtak – az jelentette volna, ha a konvoj túlsó oldaláról közelít, és nem az Empire Troopert, hanem a Furioust és az Argust kapja először puskavégre. A két anyahajó ugyanolyan harcképtelen volt, mint fél évvel korábban a német csatacirkálókkal találkozó Glorious, és alighanem ugyanolyan sorsra is jutottak volna, még mielőtt a Berwick közbe tudott volna avatkozni.

A fél évvel korábbi esetből az angolok láthatóan nem tanultak semmit, ezúttal viszont igyekeztek levonni a megfelelő következtetéseket. A továbbiakban mindig ügyeltek rá, hogy a nagyobb konvojokat lehetőleg mindig nagy hadihajók, cirkálók, vagy a különösen értékes konvojok esetében csatahajók biztosítsák. Néhány héttel később a Scharnhorst és a Gneisenau két nagy konvojt is futni hagyott, mert csatahajók kísérték őket. A britek arra is igyekeztek ügyelni, hogy anyahajóikat nehogy megint letolt gatyával érje a német hadihajók támadása. A repülőgép-szállítással foglalkozó anyahajókon vagy igyekeztek megfelelő számú üzemképes repülőgépet rajtuk hagyni, vagy pedig a rendszerint konvojban haladó hajók mellé egy másik, harcképes anyahajót is beosztottak.

A német parancsnokság is elégedetlen volt a Nordseetour eredményével, de nem azért, mert Meisel nem erőltette tovább a konvoj elleni támadást. Raeder szerint Meisel így is a megengedettnél nagyobb kockázatnak tette ki a hajóját. A hadművelet végeredménye egyetlen elsüllyesztett teherhajó volt, illetve néhány megrongált teher és hadihajó. A befektetett munkához és anyagi erőforrásokhoz képest ez alig volt több a semminél. Ráadásul az is kiderült, kis hatótávolságuk, túlérzékeny hajtóműveik, és sérülékenységük miatt a Hipper osztályú cirkálók nem igazán alkalmasak ilyen hadműveletekre, legalábbis önállóan tevékenykedve nem. A jól védett konvojokkal szemben egyetlen hajó egyébként sem érhetett el nagyobb eredményeket, mialatt a kíséret lekötötte a támadót, a konvoj hajói szétszóródhattak, és megléphettek az üldözőjük elől, ahogy az a Scheer és a HX84 esetében is történt. A német parancsnokság a továbbiakban némileg módosított a magányos portyázó elképzelésen, és felszíni hadihajóit próbálta csoportosan, vagy párban bevetésre küldeni.

A WS5A elleni támadás mindazonáltal járt egy olyan eredménnyel, amivel a német parancsnokság a háború végéig sem volt tisztában. A támadás, illetve hogy azt követően a gibraltári flotta hadihajói is egy ideig a Hippert hajkurászták, késleltette a Máltára és Alexandriába erősítést szállító Excess hadművelet végrehajtását. Ez a tengelyhatalmaknak elég időt adott arra, hogy felkészítsék a bevetésre a december utolsó napjaiban Szicíliába települt német bombázókat, melyek az Excess konvojait kísérő hadihajók közül január elején a Southampton cirkálót elsüllyesztették, az Illustrious anyahajót pedig súlyosan megrongálták.

A Hipper nem sokáig állt tétlenül Brestben, miután hajtóműveit kijavították, legénységét pedig nagyrészt lecserélték, a cirkáló január végén ismét kifutási parancsot kapott. A parancsnokság eredetileg a korábbinál nagyobb hadműveletben gondolkozott, a cirkáló az első tervek szerint a két német csatacirkálóval együtt támadta volna az atlanti konvojokat. A Scharnhorst és Gneisenau december végén kísérelte meg a kitörést az óceánra, azonban már a norvég partok közelében olyan erős viharba kerültek, ami komoly viharkárokat okozott a hajók fedélzetén, s javításra kénytelenek voltak visszatérni Németországba. A két hajó január végén futott ki ismét, s február első napjaiban sikeresen kijutottak az Atlanti-óceánra.

A Hipper ugyanebben az időben hagyta el ismét Brest kikötőjét, ám tevékenységét valamiért mégsem hangolták össze a csatacirkálókéval, s tőlük függetlenül, önállóan működött. A cirkálót az angolok ugyan figyelték, de azt hitték, a Berwickkel vívott ütközetben, és a kikötő bombázásai során az komoly sérüléseket szenvedett, és még nem harcképes. A Hipper 1941 február elsején így észrevétlenül el tudta hagyni a kikötőt, s kijutott az óceánra, ahol a kapott parancs szerint az Azori-szigetek közelében várta a további utasításokat. A cirkáló itt többször is üzemanyagot vételezett a Spichern tankhajóról, majd tizedikén a parancsnokság újabb utasítására délkelet felé indult, hogy a korábbi napokban a német tengeralattjárók és repülőgépek által már alaposan megtépázott, egyetlen szlúp által kísért HG53 konvojnak megadja a kegyelemdöfést.

A konvojt korábban támadó tengeralattjáró rádión megadta a Hippernek a konvoj utolsó ismert pozícióját, a német cirkáló azonban február 11-én a várt helyen csak a konvojtól korábban géphiba miatt elszakadt, 1200 tonnás Iceland hűtőhajót találta. A németek egy figyelmeztető lövéssel megállították a hajót, melynek legénysége, az ellenállást teljesen értelmetlennek tartva, azonnal mentőcsónakokba szállt. A cirkáló ezt követően néhány lövéssel, és egy torpedóval elsüllyesztette a kis teherhajót, majd felvette annak legénységét.

Az Iceland elsüllyesztése után Meisel a HG53-as konvojt keresve tovább haladt délnyugat felé. Nem sokkal éjfél előtt a radar oszlopban haladó hajókat jelzett a cirkálótól délre, s Meisel biztos volt benne, a keresett konvojt találta meg. Miután az Iceland tengerészeitől úgy értesült, hogy a konvojt néhány romboló is kíséri, a támadással meg akarta várni a nappali világosságot, hogy ne tegye ki a hajóját éjszakai torpedótámadásoknak. A Hipperrel próbált úgy helyezkedni, hogy hajnalban nyugat felől tudjon támadni, ahol a sötétség elrejti a cirkálót, míg a már világosodó keleti látóhatáron tüzérei számára jól láthatóak lesznek a konvoj hajói.

A Hipper radarja által észlelt hajók azonban valójában nem a HG53 konvojhoz tartoztak. A németek egy másik konvojba botlottak bele, a kíséret nélkül haladó SLS64-be, mely Freetown felől érkezve éppen a HG53-at kereste, hogy azzal egyesülve együtt fussanak be a hazai kikötőkbe.

A Hipper egész éjszaka követte a konvojt, melynek mozgását a radarral tartották szemmel. Meisel hajnalban angol zászlót felvonva közeledett a konvojhoz, hogy ezzel is megtévessze a briteket. Erre végül nem is volt szükség, az angol hajókról szinte a tűzmegnyitás pillanatáig nem vették észre a még sötét nyugati látóhatár felől közeledő német cirkálót. Meisel tíz perccel hat óra után bevonatta az angol zászlót, és miután a helyére felvonták a német haditengerészet lobogóját, azonnal tüzet nyitottak a konvoj legközelebbi hajójára.

A következő félóra határozottan mozgalmas volt a német tüzérek számára. A cirkáló 31 csomós sebességgel száguldott el a konvoj bal oldali oszlopa mellett, majd a végére érve visszafordult. A Hipper, közben csökkentve sebességét, kétszer fordult körbe a konvoj mellett, miközben valamennyi ágyújával lőtte annak hajóit. A lőtávolság a tűzmegnyitáskor 5,5 kilométer volt, ami később két kilométerre csökkent. Bár a viharos erejű szélben a tenger még mindig erősen hullámzott, a látási viszonyok elég jók voltak ahhoz, hogy a német tüzéreknek ilyen távolságokról ne legyenek gondjaik a célzással.

A konvoj három oszlopban haladó hajóin az őrszemek figyelték a látóhatárt, ugyanis nagyjából abban a pozícióban voltak, melyben az eredeti tervek szerint a HG53-al találkozniuk kellett volna. A hajókon nem tudtak semmit arról, hogy a német bombázók és tengeralattjárók az előző napokban súlyos veszteségeket okoztak a HG53-nak, melynek túlélő hajói nem az eredetileg tervezett útvonalon folytatták útjukat. A konvoj hajóin természetesen nem tudtak a Hipper jelenlétéről sem, s a kapitányok leginkább csak a rossz idő miatt aggódtak.

A Freetownból induló 22 teherhajóból négyen már korábban leszakadtak a konvojról – közülük kettőt később német tengeralattjárók süllyesztettek el –, a többiek az erős hullámzásban a hajtóműveiktől kitelő 6-8 csomós sebességgel haladtak észak felé. Éjszaka ismeretlen repülőgép haladt el felettük, melyről utólag azt feltételezték, egy német Condor volt, mely jelentette a konvoj helyzetét parancsnokságának. A német források azonban ezt a feltevést nem erősítik meg. Amikor az első őrszemek észrevették a nyugat felől közeledő ismeretlen hajót, először azt hitték, a HG53 valamelyik kísérőhajója találta meg őket. A helyzet azonban gyorsan tisztázódott, amikor a hajó pillanatokkal később tüzet nyitott rájuk.

A Hipper 06.10-kor az oszlop élén haladó 4.500 tonnás Shrewsbury gőzösre nyitott először tüzet, és percek alatt végzett vele. A hajónak már az első lövés elvitte a kéményét, majd szinte pillanatokon belül további öt találat érte. Rögtön ezt követően a hajót egy torpedó is eltalálta, a Shrewsbury kettétört, és gyorsan elmerült a vízben. A teherhajó 39 fős legénységéből húszan vesztették életüket, többségük már a hajó elhagyása után, amikor a még felszínen úszó roncsra kilőtt utolsó gránátok egyike telibe találta a mentőcsónakjukat. (A németek addig lőtték a hajókat, amíg biztosak nem voltak azok elsüllyedésében. A gránátok így a még felszínen úszó hajók mellett leeresztett mentőcsónakok közül is többet eltaláltak. Az angol szerzők közül többen szándékosságot feltételeznek ebben – az elvetemült náci Meisel szándékosan el akarta pusztítani a hajók legénységét... –, de az adott körülmények között elég valószínűtlen, hogy a németek 2-5 kilométerről direkt a mentőcsónakokra céloztak, és még el is találták őket. Több hajó egyébként még így is megúszta az ágyúzást, és a felszínen maradtak, bár a németek biztosak voltak az elsüllyedésükben.)

A német tüzérek következő célpontja a 4.800 tonnás Warlaby volt, melynek kapitánya, Septimus Murray, egyben a konvoj parancsnoka is volt. A haditengerészet ugyanis a létszámhiány miatt nem tudott az SLS64 élére a saját állományából kinevezni egy magas rangú tisztet, így a tapasztaltabb kereskedelmi kapitányok egyikét nevezték ki konvojparancsnoknak.

A Warlaby a cirkálótól elfordulva menekülni próbált, miközben Murray leadta a többi hajónak a konvoj szétszóródását elrendelő jelzést, és utasította a rádióst, adjon le vészjelzéseket. Minderre azonban már nem maradt idejük, a Shrewsbury elsüllyesztése után a 203 mm-es ágyúk a Warlaby-t vették célba, melyen gyors egymásutánban nyolc gránát csapódott be. A mozgásképtelenné vált, égő hajó ágyúzását ezt követően a 105 mm-es ágyúk vették át, melyek a süllyedésig tovább lőtték a Warlaby-t, miközben a Hipper 203 mm-es lövegeit új célpontra irányították át. Murray kapitányt egy a hídon becsapódó gránát ölte meg, emberei közül másnap egy teherhajó három tengerészt mentett ki, a több 35 ember a vízbe veszett.

A konvojparancsnok utasításának engedelmeskedve a hajók igyekeztek szétszóródni, és minden irányban menekülni próbáltak, többségüknek azonban nem sikerült idejében elég messzire kerülni a Hipper ágyúitól. A Warlaby után a 4.700 tonnás Westbury teherhajó volt a német tüzérek célpontja, mely számos találatot követően kigyulladt, és végül egy torpedó végzett vele. Legénységéből öten vesztették életüket. Ezután az 5.200 tonnás görög Perseus teherhajó következett, mely legalább négy gránáttalálatot kapott, majd egy torpedó őt is hullámsírba küldte. 36 fős legénységéből 15-en haltak meg.

A teherhajók többsége egyszerűen csak igyekezett gyorsan eliszkolni a német cirkáló közeléből, néhányan azonban tüzet nyitottak a Hipperre, a fedélzetükön elhelyezett 75 és 102 mm-es ágyúkból. Sok kárt természetesen nem okozhattak volna a német cirkálónak, akkor sem ha eltalálják, de az erős hullámzásban a gyakorlatlan tüzérek képtelenek voltak pontosan célozni. A német tisztek jelentései szerint egyetlen gránát sem csapódott be száz méternél közelebb a Hipperhez.

A lövöldöző hajók végül inkább csak azzal segítették társaik menekülését, hogy magukra vonták a német tüzérek figyelmét, akik először most velük végeztek. A 4.900 tonnás, vasércet szállító Derrynane több találatot kapott, majd kettétört, és pillanatok alatt elsüllyedt. Valószínűleg hasonló sorsra jutott a 3.900 tonnás norvég Borgestad is, a zűrzavarban azonban senki sem látta, mikor és hogyan pusztult el a hajó. A norvég teherhajóval együtt odaveszett teljes, 31 fős legénysége is, köztük a 20 éves Norma Neergard stewardess, az egyetlen nő, aki a konvoj hajóin utazott. (Eredeti neve Norma Hayes, az elsőtiszt, Harald Neergard felesége volt.) 

A Volturno teherhajó egyetlen, 102 mm-es ágyújából szintén tüzet nyitott a Hipperre, magára vonva ezzel a cirkáló tüzét. A teherhajó több találatot kapott, kigyulladt, ágyúja tönkrement, s legénysége végül elhagyta a hajót. Súlyosan megrongálódott a Lornaston teherhajó is.

A Hipper 203 mm-es ágyúi szinte folyamatosan tüzeltek. A cirkáló négyágyús félsortüzeket adott le a teherhajókra, és bár az erős hullámzás miatt nehéz volt a célon tartani az ágyúkat, rendszerint már az első sortűzzel villába fogták, illetve az esetek többségében el is találták a célpontokat. A 105 mm-es ágyúk a többi hajót lőtték, illetve a már sérült teherhajókat ágyúzták velük tovább, miután a 203 mm-es lövegeket más célpontra irányították át. A rövid összecsapás során a Hipper nehézágyúi 207 gránátot lőttek ki, a találati arányt pontosan nem lehet megállapítani, de az a körülményeknek megfelelően minden bizonnyal igen jó volt, legalább 20-30 százalékos.

A cirkáló többször is elhaladt a konvoj mellett, hol a jobb, hol a bal oldalával fordulva a célpontok felé, ami lehetővé tette, hogy a felépítmények mellett kétoldalt elhelyezett torpedóvetőcsövek mindegyikét használni tudják. A torpedókat 3,2 és 1,1 kilométer közti távolságokról lőtték ki, olyan gyors tempóban, hogy a torpedótisztnek nem maradt ideje arra, hogy a becsapódásokat is megfigyelje. Rögtön a kilövés után már a következő torpedót kellett célra irányítania, a becsapódásokat így a parancsnoki hídon tartózkodó megfigyelők próbálták követni, akik később 10-11 biztos találatot jelentettek. A találatok tényleges száma valószínűleg ennél valamivel kevesebb volt, és az sem lehet igaz, hogy minden torpedó elsüllyesztett egy hajót, ahogy a németek állították.

Alig félórás harc után Meisel beszüntette a tüzelést, és hajójával egy újabb kört leírva próbálta áttekinteni a helyzetet. Ezután a sérült, hátramaradt teherhajók felé fordult, hogy végezzen velük. A cirkáló pár perccel hét óra után nyitott ismét tüzet a sérült hajókra, melyeknek közvetlen lőtávolságról, alig 200-400 méterről adták meg a kegyelemdöfést. A cirkáló ágyúi most nem sortüzeket lőttek, hanem egyes lövésekkel lőtték a kiválasztott célpontokat. Ekkor süllyedt el a 4.700 tonnás Oswestry Grange, és valószínűleg a norvég Borgestad is. Az Ainderby és a görög Kalliopi súlyosan megrongálódott.

Negyed nyolckor Meisel a következő helyzetet rögzítette a hajónaplóban: "Eddig tizenkét gőzöst süllyesztettünk el, hat még a felszínen van, de csak kettő van mozgásban. A másik négyből kettő vagy három jól láthatóan megsérült, megdőlt, vagy lángokban áll, és mozdulatlanul vesztegel. Egyikük már biztosan süllyedőben van, és feltételezésünk szerint később egy másik is el fog süllyedni. Úgy becsülöm, tizenhárom gőzöst süllyesztünk el, összesen 78 ezer tonnával. Mivel várható az ellenség nehéz hadihajóinak a feltűnése, tovább nem maradhatok a helyszínen." A Hipper ezt követően végleg beszüntette a támadást, és teljes sebességgel Brest felé indult.

A cirkáló ezúttal sem állt le a hajótörötteket menteni. Meisel ezt írta a naplóba: "Órákig tartana összegyűjteni a szétszóródott mentőcsónakokat, és felvenni a hajótörötteket." Távozóban a Hipper jelezte a közelében haladó Lornaston – mások szerint a Blairatholl – teherhajónak: "Mentse a hajók személyzetét." Meisel később azt állította, bár könnyen végezhetett volna velük is, a megmaradt néhány teherhajót – a németek szerint csak három maradt a felszínen – azért kímélte meg, hogy azok ki tudják menteni a többi hajó túlélőit.

A kereskedelmi kapitányok többsége tőle telhetően igyekezett helytállni a számukra nyilván szokatlan harci helyzetben, néhányan felvették a reménytelen harcot a német cirkálóval, mások hajójukon a végsőkig kitartva megpróbálták azt kimenteni a tűzvonalból. Akadtak azonban egypáran, akik a lövöldözéstől pánikba esve rögtön a saját és legénységük életét igyekeztek menteni. A Clunepark kapitánya, William Masson, az első lövésekre megállította hajóját, és elrendelte annak elhagyását. Mikor a teherhajó másodtisztje, Victor Smith, néhány perccel később a hídra érkezett, azt már üresen találta, a kapitány addigra ugyanis már a mentőcsónakok vízre tételét irányította.

Konstatálva, hogy a hajó nem kapott találatot, és nem sérült, a másodtiszt felülbírálta a kapitány döntését, és teljes sebességet vezényelt a gépháznak, melyet még szintén nem hagyott el a személyzete. A Clunepark ismét mozgásba lendült, de a váratlan rántástól a már leeresztett mentőcsónakokat és mentőtutajokat rögzítő kötelek eloldódtak, s azok elsodródtak a hajótól. Smith a Clunepark tatját fordítva a Hipper felé menekülni próbált, és ez meglepő módon sikerült is neki. A németek nyilván látták, ahogy leengedik a mentőcsónakokat, s azt hitték, a hajó már süllyedőben van. Mialatt ők a többi teherhajóra figyeltek, a Cluneparknak sikerült kereket oldania. Később visszafordultak megkeresni a mentőcsónakokat, de már nem találták meg őket, s örökre eltűnt a rajtuk tartózkodó nyolc tengerész is. A hajó mentőtutaját két emberrel nem sokkal később egy teherhajó mentette ki.

A Clunepark mellett elhagyta a személyzete a Margot, és a görög Anna Mazaraki teherhajókat is. A Margot rádiósa, John Cave, a hajó elhagyása előtt még leadta a segítségkérő jelzést, majd rövid szünet után, ezúttal már egy haditengerészeti hívójelet használva, saját maga válaszolt is arra, mintha egy közelben tartózkodó hadihajó vette volna a hívást. Miután a Hipper nem sokkal ezt követően beszüntette a tüzelést, az angolok sokáig úgy hitték, a Margot fals rádióüzenete riasztotta meg őket, azonban ezt a német források később nem erősítették meg. Miután Hipper a tüzelést beszüntetve távozott, a teherhajók legénysége a csónakokkal visszatért hajóira. (A kapitányok utóbb mind azt állították, azért bocsátották vízre a csónakokat, hogy ezzel is becsapják a németeket, és azok azt higgyék, a hajó már süllyedőben van.)

Sikerült megmenteni a Volturnót is. A lángokban álló teherhajót a németek nyilván elveszettnek gondolták, és nem pazarolták rá tovább a lőszert. Miután a Hipper távozott, a legénysége visszatért a hajóra, eloltották a tüzet, és ismét csatlakoztak a közben újrarendeződő konvojhoz.

Az elsüllyedt teherhajók számáról azóta is tart a vita. Meisel tizenhárom hajó elsüllyesztését jelentette – plusz az Iceland –, míg az angolok csak hetet ismertek el. A konvoj túlélői közül többen tizennégy hajó elsüllyesztéséről beszéltek, mások tíz hajóról írnak. (A Kanári-szigetekre menekült hajók tengerészeivel beszélve az ottani német ügynökök is 14 teherhajó pusztulását jelentették, és a német parancsnokság végül ezt az adatot fogadta el hitelesnek.) Az igazság valószínűleg ezúttal is a legegyszerűbb feltevés, a németek nyilván megfigyelték a hét teherhajó pusztulását, látták a két súlyosan sérült, égő hajót, és a négy másikat, melyeket legénysége jól láthatóan elhagyott, így feltételezhették, hogy ezek is süllyedőben vannak. Ezeket összeadva megkapjuk a tizenhárom hajót. A zűrzavarban egyébként is könnyű volt tévedni, és összekeverni a hajókat, különösen amikor több megfigyelő jelentéseit kellett egymással szinkronba hozni. A háború után hivatalosan elismert végeredmény hét elsüllyesztett teherhajó, 32.806 tonnával, és a hajókon mintegy ötvenezer tonnányi rakománnyal. (A teherhajók esetében a tonna nem a vízkiszorítást, hanem az űrtartalmat jelentő, akkoriban használatos bruttóregisztertonnában értendő.)

A pusztításhoz képest az emberveszteség tulajdonképpen még viszonylag mérsékeltnek volt mondható, az elsüllyesztett és megrongált hajókon összesen 147 ember veszett oda. Ahogy arra Meisel is számított, a Hipper távozása után a túlélő hajók többsége visszatért a hajótörötteket menteni. Murray kapitány halála után a konvoj parancsnokságát rangidős tisztként a Margot kapitánya, Ivor Price vette át, aki igyekezett összegyűjteni a szétszóródott hajókat. Sajátján kívül még öt hajót, a Clunepark, a Blairatholl, az Anna Mazuraki, a Polyktor, és a súlyosan sérült Volturno teherhajót sikerült maga köré gyűjtenie, a többiek szanaszét szóródva önállóan folytatták tovább útjukat, vagy mert nem vették a Margot jelzéseit, vagy mert biztonságosabbnak találták az önálló hajózást.

A hajók késő délutánig a helyszínen maradtak, és a hajótöröttek után kutatva átfésülték a környéket. Miután több hajó is megsérült, a Volturno súlyosan, Price kapitány úgy döntött, nem folytatják tovább az utat, hanem visszafordulnak a Madeirán fekvő Funchal felé, hogy a hajókon elvégezzék a szükséges javításokat. A hajók február 14-én futottak be Madeirára, ahol a következő nap heves vihar csapott le a szigetre, és több hajót ismét megrongált. A legszükségesebb javításokkal végezve a konvoj hajói 25-én futottak ki Funchalból, s miután a kíséretükre kirendelt három romboló nem érkezett meg, önállóan hajóztak tovább, és végül szerencsésen elérték Angliát.

Az SLS64 két másik hajója, a súlyosan megrongálódott Ainderby és Lornaston, 13-án futott be az Azori-szigeteki Ponta Delgada kikötőjébe. A rosszul felszerelt kikötőben a hajók kijavítása majdnem négy hónapot vett igénybe, és csak június elején folytathatták útjukat Anglia felé. Kettejük közül azonban csak a Lornaston ért célba, az Ainderby-t június tizedikén, az ír partok közelében egy német tengeralattjáró elsüllyesztette.

Miután végzett a konvojjal, Meisel jelentette a főparancsnokságnak a történteket, és közölte azt a szándékát is, hogy visszatér Brestbe. Ez utóbbi hírt nem fogadták egyetértéssel, és Berlinből rövidesen visszajeleztek a Hippernek: "Feltételezzük, nyomós okai vannak a visszatérésének. Ellenkező esetben vételezzen üzemanyagot és lőszert a Breme-ről, és maradjon a tengeren." Meisel azonban figyelmen kívül hagyta az üzenetet, és folytatta útját Brest felé. Talán úgy gondolta, a sikeres támadás után az angolok nagy erőkkel fogják keresni, és nem biztonságos kifogyófélben levő üzemanyagkészletével az óceán közepén maradnia, abban bízva, hogy majd alkalma lesz olajat felvenni valamelyik tankerről. Ha egy angol cirkáló ráakaszkodott volna a Hipperre, vagy az ellátóhajóját fogják el, az végzetes következményekkel járt volna a német hajóra. Meisel tehát felülbírálta a parancsnokság utasítását, amit végül, talán a sikerre való tekintettel, elnéztek neki.

Az Admiral Hipper február 15-én hatalmas ünneplés mellett futott be Brestbe. Raeder ezúttal elégedett volt, hajói végre úgy dolgoztak, ahogy azt ő elvárta. Meisel megkapta a Lovagkeresztet, a német propaganda pedig nagy felhajtással, és nagy lódításokkal számolt be az angol konvoj teljes pusztulásáról.

Az eredeti tervek szerint a Hippernek egy gyors karbantartást, valamint a lőszer és üzemanyagkészletek feltöltését követően minél hamarabb ismét ki kellett volna futnia, hogy az észak-atlanti térségben tartózkodó két csatacirkálóval együtt folytassa tovább a vadászatot a konvojokra. Az angol bombázók közben ismét több támadást intéztek a kikötő, és a Hipper ellen, azonban ezúttal sem értek el egyetlen találatot sem. Amikor azonban a cirkáló dokkba állt, nekiütközött egy víz alatti roncsnak, a német bevonulás idején a saját legénységük által elsüllyesztett számos francia hajó egyikének, melynek helyzete nem szerepelt a térképeken. A Hipper jobb oldali hajócsavarja annyira megsérült, hogy cserélni kellett. Az új csavart természetesen Németországból kellett meghozni vasúton, ami sok időt vett igénybe, és mire a javításokkal elkészültek, már nem volt értelme újabb portyának, hiszen március közepén már a két csatacirkálót is utasították, szüntessék be a hadműveletet, és fussanak be Brestbe.

Március 16-án a Hipper így már csak azért futott ki Brestből, hogy visszatérjen Németországba. A cirkáló, és a szintén hazafelé tartó Admiral Scheer útját a Brest felé tartó két csatacirkáló fedezte, melyek teljesen magukra vonták az angolok figyelmét. A Hipper így megint észrevétlenül jutott ki az óceánra, ahol a kifutás után négy nappal a Grönlandtól délre várakozó Thorn tankerről feltöltötte olajtartályait, majd a szokásosan rossz időjárást kihasználva a német hadihajók jól bejáratott útvonalán, az Izland és Grönland közti Dánia-szoroson keresztül visszatért az Északi-tengerre, és március 26-án befutott Bergenbe. A cirkáló két nappal később érkezett meg Kielbe, ahol a Deutsche Werke hajógyárában ismét dokkba állt. A hajón elvégezték a szükséges karbantartásokat, illetve a két atlanti portya tapasztalatai alapján szükségesnek látszó átalakításokat és korszerűsítéseket.

A német hajógyárak szokásos alaposságának és lassúságának köszönhetően a felújítás egészen novemberig elhúzódott, majd a próbajáratok, és az azokat követő újabb javítások további három hónapot vettek igénybe. Az Admiral Hipper csak 1942 márciusára állt készen az újabb bevetésekre.

Ezekre azonban már nem az Atlanti-óceánon került sor. A Bismarck pusztulása után Hitler határozott utasítására leállították a nagy hadihajók óceáni portyáit, s azokat a továbbiakban csak a német ellenőrzés alatt álló norvég partok közelében vetették be. A tapasztalatok alapján egyébként is úgy találták, a Hipper osztályú nehézcirkálók nem alkalmasak az önállóan megtett hosszabb tengeri utakra. Kis hatótávolságuk, sérülékenységük, és főleg a meghibásodásokra erősen hajlamos hajtóműveik miatt, melyek néhány hónappal a Hipper portyái után a Prinz Eugen-nek is sok gondot okoztak.

A Hipper így már csak az északi vizeken vett részt néhány további, eredménytelen bevetésben, majd a német felszíni flotta legsúlyosabb következményekkel járó kudarcában, a Barents-tengeri csatában, mely után a szégyenletes felsülés miatt felbőszült Hitler elrendelte a felszíni flotta felszámolását. Az ütközetben a Hipper elsüllyesztette az Achates rombolót, egy másikat pedig megrongált, de közben ő is komoly sérüléseket szenvedett az angol cirkálóktól kapott három találattól. (https://htenger.blog.hu/2019/12/31/az_utolso_fiasko)

A háború hátralevő idejét a Hipper a Balti-tenger kikötőiben töltötte, harcokban már nem vett részt, csak a szovjet csapatok elől menekülők evakuálásában segédkezett. Az egyik kieli szárazdokkban álló, bombatalálatoktól súlyosan megsérült hajót 1945 május harmadikán saját legénysége felrobbantotta. A Hipper roncsait a háború után lebontották.

Forrás

Gerhard Koop – Klaus Peter Schmolke: Heavy cruisers of Admiral Hipper class

Bernard Edwards: Vigyázz, kalózhajó!

https://en.wikipedia.org/wiki/Operation_Nordseetour

https://www.kbismarck.org/forum/viewtopic.php?f=9&t=6560

https://www.tapatalk.com/groups/warships1discussionboards/viewtopic.php?p=871737#p871737

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!