Hét tenger

A Radetzky-osztály 09.

2023. április 15. 11:03 - savanyújóska

Parttal védett csatahajók

Alig félévszázados történetének nagyobbik részében a k. und k. Kriegsmarine egy nagyon limitált feladatkörben használt, speciális kis fegyveres testület volt, melynek a Monarchia katonai és politikai vezetése csekély jelentőséget tulajdonított. A flotta ugyanúgy csak a fegyveres testületek egyik jelentéktelen függeléke volt, ahogy a tengerparti területek is csak afféle függelékként lógtak a birodalom testén, mellyel egyetlen, a tengerparton húzódó út kötötte össze őket. A Monarchia 370 mérföldnyi tengerparttal rendelkezett, Monfalconétól Cattaróig. Ez azonban csak a légvonalban számított távolság, ha az erősen tagolt tengerpart vonalának teljes hosszát mérjük, ennek a többszörösét kapjuk, 1100 mérföldet. Ezenkívül a partok előtt több mint 1200, szintén a birodalom fennhatósága alá tartozó sziget terült el, ezek partvonalát is beleszámítva már összesen 3.300 mérföldnyi tengerpartot kapunk.

A Monarchia azonban ízig-vérig szárazföldi nagyhatalom volt, melynek vezetése nemcsak a haditengerészetnek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget és stratégiai értéket, hanem a tengermelléknek, és a tengeri kereskedelemnek sem. Úgy gondolták, egy dalmáciai partraszállással az ellenség semmi mást nem tudna elfoglalni, csak magát Dalmáciát, ami egyáltalán nem volna végzetes csapás a birodalomra nézve. Az utakat és vasutakat nélkülöző partvidékről egy hadsereg a part mögött fekvő, nagyon nehéz hegyi terepen keresztül aligha tudott volna eljutni a birodalom belsejébe. (1914-ben Dalmáciában összesen 180 mérföldnyi vasútvonal létezett. A legjelentősebb a Spalato és Sebenico közti vonal volt, mely Kninen keresztül összeköttetésben állt Zágrábbal. A déli részeken csak Zelenika és Gravosa között húzódott egy vasútvonal, de ez sem normál nyomtávú volt, hanem csak 76 cm-es.) Ennek megfelelően a haditengerészetet kizárólag olyan partvédelmi erőként tudták csak elképzelni, ahol az állomány zömét kicsi és olcsó torpedónaszádok teszik ki, illetve tartanak mellettük néhány cirkálót, és főleg reprezentációs célokra egypár öreg csatahajót.

A Tegetthoff, az 1890-es évekig az osztrák–magyar haditengerészet legkorszerűbb csatahajója.

A Tegetthoff, az 1890-es évekig az osztrák–magyar haditengerészet "legkorszerűbb" csatahajója.

 

Ezt a koncepciót utólag általában szűk látókörűnek és maradinak szokás minősíteni, pedig a magát kizárólag szárazföldi nagyhatalomként meghatározó Monarchia számára igazság szerint nagyon is megfelelt. A stratégák értékelése teljesen helytálló volt, a dalmát partvidéknek önmagában véve nem volt olyan nagy értéke, melynek védelme érdekében érdemes lett volna egy nagy, csatahajókra alapozó haditengerészetet fenntartani. A tengerpart mögött elterülő magas karszthegységek úttalan vidéke szinte áthatolhatatlan gátként állt a tengerpart, és a belső területek közé. Pusztán csak azért, hogy a se gazdaságilag, se stratégiailag nem jelentős dalmát partokat és szigeteket védjék, teljesen értelmetlen lett volna horribilis összegeket áldozni egy csatahajóflotta kiépítésére és fenntartására.

A kereskedelmi hajózás védelme érdekében szintén felesleges volt egy nagy hadflotta létrehozása és fenntartása. A századfordulót követően ugyan a Monarchia kereskedelmi tengerészete is dinamikus fejlődésnek indult, de messze nem képviselt akkora értéket, ami önmagában indokolta volna egy nagy hadiflotta fenntartását. A tengeri forgalomban a Monarchia kereskedelmi hajói a háború előtt évi 20 millió tonnányi árut szállítottak, de túlnyomórészt Németországnak, mely felé a Monarchia teljes külkereskedelmének 57 százaléka irányult. A hajók által lebonyolított forgalom a birodalom egészének szempontjából nem volt túl jelentős tétel, ráadásul a Németországba irányuló szállítások egy jó részét vasúton is meg lehetett volna oldani. Nem voltak védelemre szoruló gyarmatok, és gyarmati kereskedelem sem.

A Monarchiának nagy haditengerészetet fenntartani csak akkor volt értelme, ha a birodalom túl akart volna lépni regionális szerepkörén, és Földközi-tenger, vagyis a Mediterráneum tágabb térségében, vagy netán azon túl is ki akarta terjeszteni befolyását, és hatalmi tényezővé akart volna válni. (Már Tegetthoff flottaépítési terve is ezt célozta.) Vagyis az osztrák–magyar haditengerészet két fejlesztési irányzata közül elvileg mindkettőnek megvolt a létjogosultsága, és mindkettőt meg lehetett indokolni. A költségtakarékos, a hadseregnek abszolút prioritást adó partvédelmi koncepció a Monarchia tényleges pillanatnyi helyzetének jobban megfelelt, míg a birodalmat nemzetközi viszonylatban is jelentős tengeri nagyhatalommá tenni akaró program nagyobb távlatokban gondolkozott, és hosszú távon jobban segíthette volna a birodalom fejlődését.A haditengerészet 1915-ben bevezetett címere.

A haditengerészet 1915-ben bevezetett címere.

 

A partvédelmi flotta és az úgynevezett nyílttengeri flotta közti, alapvetően a század első évtizedében bekövetkező paradigmaváltás nem a tényleges szükségleteknek, hanem részben a trónörökös politikai támogatásának, részben a nagyipari lobbi befolyásának, részben pedig a nemzetközi trendnek való megfelelni akarásnak köszönhetően következett be. A csatahajók és a gyarmatok akkoriban a nagyhatalmi megjelenés nélkülözhetetlen kellékei voltak. Minden magára adó nagy és középhatalom a pénzt nem számolva építette a csatahajókat, és gyűjtögette a gyarmatokat, anélkül hogy tudták volna, igazából mire is lehetne azokat használni. A politika tehát a nagyhatalmi presztízs kötelező, bár haszontalan kellékének tekintette az erős, nagy csatahajókra alapozó haditengerészetet. Ahogy egy magyar politikus ekkoriban megfogalmazta: „A világpolitika alakulása folytán a haditengerészeti érték bizonyos fokig alkotóeleme lett a nagyhatalom fogalmának. Ma már egy igazi nagyhatalom harcképes, és a többi államokéhoz mérten is viszonylag erős haditengerészet nélkül el nem képzelhető. A súly, mellyel a többi nagyhatalmak közt bír, nem csak a szárazföldi hadsereg erejétől, hanem tengeri harckészültségétől is függ.

A politikusok, és a Monarchia stratégiáját mindvégig meghatározó tábornokok tehát a haditengerészetben egy költséges státuszszimbólumot láttak, mely a nemzetközi tekintély eléréséhez és megtartásához számukra sajnálatos módon szükséges volt. A „kellék” szó úgy vélem nagyon jól körülírja, hogyan tekinthettek a nagy hadihajókra. A tengeri uralom valódi jelentőségét, és a tengeri hadviselés stratégiáját nem nagyon érthették, a flotta és a csatahajók a státuszszimbólumi szerepkörön kívül számukra elsősorban a diplomáciai nyomásgyakorlás eszközei voltak, és lehetőség arra, hogy ezt a nyomásgyakorlást távolabbi, a birodalommal közvetlenül nem érintkező területeken is gyakorolni tudják. Valószínűleg nem gondoltak arra, hogy háború esetén a flotta, mint önállóan tevékenykedő harci erő, majd valami konkrét hasznot fog hajtani. Egy nagyobb háborúban a flotta szerepét a „fleet in being” szerepkörben látták, és esetleg a saját csapatok tüzérségi támogatásában, ahol erre lehetőség adódik. Nem hiszem, hogy egy pillanatig is komolyan vették volna annak lehetőségét, hogy a flotta önállóan harcba bocsátkozik, és a tengeren, a saját partoktól távol mér csapást az ellenségre.A polai hadikikötő, a XIX. század végén.

A polai hadikikötő, a XIX. század végén.

 

Összefoglalva ez nagyjából annyit jelent, hogy a haditengerészet robbanásszerű fejlődése csak anyagi téren ment végbe, azt nem követte a szükséges szervezeti átalakulás, sem pedig a stratégiai elképzelések kellő mélységű újragondolása. A politikai és a katonai vezetés – beleértve magát a flottavezetést is – alapvetően továbbra is partvédelmi erőként és reprezentációs eszközként tekintett a haditengerészetre, és így végül az történt, hogy a tengeri fölény kivívására épített flottát partvédő flottaként használták fel.

Ez a hozzáállás nemcsak a politikára és a hadseregre volt jellemző, azzal alighanem a flotta vezetésének nagyobbik része is egyetértett. A flottának ebbe a szerepkörbe való belekényszerítésében a politika ugyanis szövetségesre talált a haditengerészet utolsó főparancsnokaiban is. (Akik a tétlenség indoklására takarózhattak a császár véleményével is. A haditengerészet iránt a legcsekélyebb érdeklődést sem mutató, a flotta hadgyakorlatait soha meg nem tekintő Ferenc József ugyanis szintén úgy nyilatkozott, szükségtelen a flotta bevetése. Ami a császár tengerészeti kérdésekben való jártasságát illeti, arról ő maga nyilatkozott úgy, hogy az nagyjából odáig terjed, hogy az unokáival játszva a kerti halastóban el tudja tologatni a játékhajókat. Ilyen szakértelemmel nyilvánvaló, hogy a haditengerészet számára a császár véleménye mérvadó kellett legyen a stratégiai kérdések eldöntésénél.) Bár a flotta kiépítése – és az aközben elkövetett hibák – túlnyomórészt Montecuccoli nevéhez fűződik, mégis utódja volt az, akinek egy valódi háborúban kellett volna valamit kezdeni a flottával. Az ő tevékenysége szemlélteti igazán a Monarchia vezetésének a haditengerészethez való hozzáállását, és a tengeri erőről való gondolkodását.Ferenc Ferdinánd és Montecuccoli, 1906-ban.

Ferenc Ferdinánd és Montecuccoli, 1906-ban.

 

Anton Johann Haus 1851 június 13-án látta meg a napvilágot a szlovéniai Tolmeinben, ahonnan a család néhány évvel később Bela Krajinába költözött. (Bár Szlovéniában máig szlovén származásúnak tekintik, Haus valójában osztrák nemzetiségű volt, nagyapja Alsó-Ausztriából vándorolt be Szlovéniába.) Apja gazdatiszt volt a közeli uradalomban, s 1859-es halála komoly anyagi nehézségek elé állította a családot. A négy gyerek, két fiú, és két lány, taníttatását nagyrészt a rokonok segítségéből tudták csak fedezni. Anton kiváló eredménnyel végezte el az elemi, és a középiskolát, ő volt a ljubljanai gimnázium egyik legjobb tanulója. A természettudományok iránt érzett erős vonzódást, ám egyetemi tanulmányait a család már nem tudta fedezni. Így mint sokan mások, tulajdonképpen ő is kényszerből lépett a katonai pályára, ahol az állam fedezte akadémiai taníttatásának minden költségét. Miután már gyerekkorában is érdeklődött a hajózás iránt, 1869-ben a fiumei Tengerészeti Akadémiára jelentkezett, melyet kiváló eredménnyel végzett el, s 1873-ban zászlóssá avatták.

Haust kiválóan felkészült, komoly gondolkodású, rendkívül intelligens, s nagyon felelősségteljes és kötelességtudó tisztnek ismerték, aki gyorsan haladt előre a ranglétrán, amiben fő patrónusa, Eberan von Eberhorst ellentengernagy, a cattarói támaszpont akkori parancsnoka is tőle telhetően segítette. Tengerésztisztként is megmaradt természettudományos érdeklődése, melyet – kiváló rajzkészségével együtt – a flottánál is tudott kamatoztatni. 1881-ben a partvonal feltérképezésére alakult bizottság tagja lett, s a következő hónapokban a haditengerészet számára készülő, a korábbiaknál sokkal pontosabb térképek elkészítésén dolgozott. 1882 májusában nevezték ki sorhajóhadnaggyá, majd nem sokkal később a XVI. számú torpedónaszád parancsnokává. Pályafutásában az sem okozott törést, amikor 1885 májusában hajója az ő hibájából ütközött egy vitorlással.Anton Haus fregatthadnagy 1880-ban.

Anton Haus fregatthadnagy 1880-ban.

 

Ezt követően a Frundsberg korvett navigációs tisztjeként nyolc hónapot töltött el kiküldetésen Indiában, majd következő évben a fiumei Akadémia tanára lett, ahol négy éven át navigációt oktatott. 1887-ben nősült, hat évvel fiatalabb unokatestvérét, Anna Karolina Trenzt vette el, akitől később négy fia született. (Fiai közül ketten érték meg a felnőttkort, de egyikük sem követte a katonai pályán. Nagyobbik fia, Otto, akivel egy sírban nyugszik egy bécsi temetőben, orvosi pályára lépett, kisebbik fia, Leo, pedig építészmérnök lett.)

1890-ben a Saida korvett fedélzetén tett kétéves világkörüli utat, mely során parancsnokai elismeréssel nyilatkoztak kiváló navigációs tudásáról. 1894-ben korvettkapitánnyá, két évvel később fregattkapitánnyá léptették elő, s a Tegetthoff páncélos elsőtisztje lett. A Tegetthoff egy ideig az akkori flottaparancsnok, Hermann von Spaun zászlóshajója volt, akivel a források szerint Haus feszült viszonyban állt, bár azt nem tudni, pontosan miért. 1901-ben sorhajókapitánnyá, és a Donau korvett parancsnokává nevezték ki. Új hajójával amerikai körútra indult, de Argentínából átvezényelték őket Kínába, hogy részt vegyenek az ekkor kitört boxerlázadás leverésében. (A hosszú tengeri útra saját maga kérte beosztását. Feleségével eddigre már elhidegültek egymástól – ami akkoriban persze még nem volt válóok -, tehát a családi otthon már nem nagyon vonzotta. Ezenkívül a tengeren mindig megszűntek az őt egyébként állandóan kínzó gyomorbántalmak.) Mire azonban Nagasakiba értek, a felkelés már véget ért. Haus itt átvette a Maria Theresia páncéloscirkáló, és egyben az ázsiai osztrák–magyar hajóraj parancsnokságát. 1902-ben tért vissza, s ezt követően a bécsi hadügyminisztérium tengerészeti osztályának helyettes vezetője lett.

1905-ben léptették elő ellentengernaggyá, és nevezték ki a tartalék flotta parancsnokává. Két év múlva a Monarchia képviseletében vett részt a hágai békekonferencián, mely a nemzetközi hadjog kérdéseit rendezte, szabályozva a szárazföldi és tengeri hadviselést. A konferenciára elsősorban kiváló diplomáciai érzéke, és nyelvtudása miatt választották a Monarchia képviselőjének éppen Haust, aki nyolc nyelven beszélt folyékonyan, és több másikon – például magyarul – társalgási szinten. 1908 végén a polai támaszpont parancsnokává nevezik ki, majd 1910 szeptemberétől a haditengerészet műszaki bizottságának az elnöke. Ez év novemberében léptetik elő altengernaggyá, és rövidesen megkapta az Első Csatahajóraj parancsnokságát is, ami már az előszobája volt a flottaparancsnoki kinevezésnek.A flottaparancsnok 1914-ben.

A flottaparancsnok 1914-ben.

 

Hogy feljebbvalói és pártfogói pontosan mit láttak Hausban, ami számukra kiemelte őt a többi tengerésztiszt közül, azt nem lehet tudni, de láthatóan megvolt az a képessége, hogy megnyerő modorával elnyerje a fontos emberek bizalmát. Pályafutását nemcsak Eberhorst tengernagy egyengette, aki 1883 és 1897 között a hadügyminisztérium tengerészeti részlegének helyettes parancsnoka volt, hanem többek közt Károly István főherceg, és nyilván mind közül a legfontosabb, Ferenc Ferdinánd, akivel még 1902-ben ismerkedett meg. Haus pályája nyílegyenes, töretlen vonalban emelkedett a csúcsig. Ferenc Ferdinánd nyomására a vonakodó Montecuccoli 1912 júliusában belegyezett abba, hogy Haust az újonnan létrehozott flottafelügyelői (Flotteninspekteur) tisztségbe nevezzék ki. A kissé különös elnevezés azt jelenti, hogy háború esetén a „flottafelügyelő”, vagyis Haus vette volna át a flotta operatív parancsnokságát, míg Montecuccoli, mint névleges főparancsnok, inkább csak az adminisztratív ügyekkel és a logisztikai kérdésekkel foglalatoskodott volna.

Az intézkedés világosan jelzi, hogy Ferdinánd tisztában volt a flotta egyik legsúlyosabb problémájával és hiányosságával, a parancsnokság múltból megörökölt szervezeti felépítésének nem megfelelő voltával. A flotta szervezeti felépítése ugyanis gyakorlatilag végig olyan maradt, amilyennek Tegetthoff az előző század hatvanas éveiben megalkotta, és már akkor is csak kényszerűségből. Miután Miksa főherceg távozását követően az önálló tengerészeti minisztériumot gyorsan megszüntették, a flottát a hadügyminisztérium alá rendelték, és ott létrehozták a Tengerészeti Osztályt (Marinesektion), melynek vezetője ugyanaz a személy volt, mint a flotta parancsnoka. Ez nagyon szerencsétlen megoldás volt, hiszen a két pozíció nyilvánvalóan egészen más képességeket, és más hozzáállást követelt meg. Az első tisztség inkább adminisztratív jellegű feladatkör, mely nem a flotta gyakorlati tevékenységével, hanem pénzügyi, politikai, társadalmi hátterével foglalkozik, és legfeljebb csak a nagyon általános stratégiai célkitűzések meghatározásában vesz részt. Ide alapvetően inkább politikus és közgazdász kell, nem katona. A flotta mindennapi életével és operatív irányításával a flottaparancsnok foglalkozik, ő dönt a szervezeti és stratégiai kérdésekben. Ide tapasztalt, tehetséges tengerész és katona kinevezése célszerű.A hajdani Marinesektion épülete Bécsben.

A hajdani Marinesektion épülete Bécsben.

 

Az angoloknál kezdettől szét is választották ezt a két pozíciót, az elsőt az Admiralitás Első Lordja látta el, a tulajdonképpeni tengerészeti miniszter, aki gyakran civil volt, a másodikat pedig az Első Tengeri Lord, a tényleges flottaparancsnok. A flotta vezetését az angolok egyébként még tovább tagolták, az első világháború idején például öt Tengeri Lord irányította a Royal Navyt, mindegyik egy speciális szakterület vezetőjeként. Külön Lord foglalkozott például a logisztikával, és egy másik a személyzeti ügyekkel. Az o-m flottánál viszont gyakorlatilag a haditengerészet minden döntési folyamata egyetlen ember kezében összpontosult.

Ennek hátulütői gondolom nyilvánvalóak. Montecuccoli és Haus nagyszerűen beváltak az első szerepkörben. Mindketten ügyes politikusok és jó adminisztrátorok voltak, s a háború előtti időkben, a haditengerészet gyors fejlődése idején, a flottának pont ilyen emberekre volt szüksége. A költségvetési pénzekért a parlamentekben folytatott ádáz harcok során mindketten jól helytálltak, s tevékenységüknek igen nagy szerepe volt a flotta háború előtti felvirágzásában. Viszont az, hogy háborús helyzetben flottaparancsnokként is ilyen jól teljesítettek volna, az igazából már a háború előtt is erősen kétséges volt. A külföldi megfigyelők legalábbis, akik egyébként mindkettejüket „kedves kis öregembernek” minősítették, még a háború előtt kételyeiket fejezték ki afelől, harci körülmények között vajon képesek lennének e a flotta irányítására? Egyrészt elég nyilvánvaló volt, hogy képességeik leginkább az íróasztalok mögött való helytállásra predesztinálják őket, másrészt pedig az is kétséges volt, a gyenge fizikumú, és állandóan betegeskedő öregurak harci helyzetben bírnák e egyáltalán a flotta irányításával járó idegi és fizikai megterhelést?A Franz Ferdinand.

A Franz Ferdinand.

 

A hatalmi jogkörök szétválasztása már régóta akut probléma volt. Ahogy a flotta növekedett, úgy lett volna egyre időszerűbb a vezetés megosztása. Sterneck tengernagy, az akkori flottaparancsnok, már 1884-ben tett erre javaslatot, de indítványát a minden újítástól és változástól betegesen irtózó Ferenc József ugyanúgy elutasította, mint Spaun tengernagy 1900-as reformjavaslatait. Az uralkodóval szemben Ferenc Ferdinánd sem tudta elérni az önálló Tengerészeti Minisztérium újbóli felállítását, az adminisztráció és a tényleges parancsnokság szétválasztását, s azt kénytelen volt reménybeli trónra lépése utánra halasztani. A flottafelügyelői tisztség létrehozása ideiglenesnek szánt intézkedés volt, mely az első lépés lett volna a vezetés túlcentralizáltságának megszüntetésére.

A trónörökös Montecuccoli nyugdíjba vonulása után is folytatni akarta ezt a decentralizációt, amit azonban éppen a korábbi flottafelügyelő, vagyis az új főparancsnok, Anton Haus akadályozott meg. Jó kapcsolatait felhasználva Haus elérte, hogy Ferdinánd elképzeléseivel szemben ő legyen ismét egy személyben a flotta, és a tengerészeti osztály vezetője is, a flottafelügyelői tisztséget pedig megszüntették. Haus csak abba egyezett bele, hogy ő flottaparancsnokként Polában marad, a bécsi Tengerészeti Osztályt pedig a gyakorlatban más irányítja. Ferdinánd erre a posztra egyik kedvencét, Richard von Barry ellentengernagyot szánta, Haus azonban a trónörökösnek ezt a tervét is meghiúsította, s a Tengerészeti Osztály élére helyettesét, és egyben egyik legközelebbi bizalmasát, Karl Kailer von Kaltenfels ellentengernagyot állíttatta. (A még tisztelői szerint is cinikus és rosszindulatú Haus jelleméhez érdekes adalék, hogy a kinevezések után pezsgőzéssel ünnepelte meg, hogy többszörösen is sikerült átvernie a trónörököst, az ő legnagyobb pártfogóját. Úgyszintén érdekes adalék, hogy Ferdinánd még ezek után is teljes mértékben megbízott Hausban.)Karl Kailer von Kaltenfels.

Karl Kailer von Kaltenfels.

 

Kinevezése után Haus természetesen gondoskodott arról is, hogy a pozíciójára valamilyen veszélyt jelentő tisztek, elődje bizalmas emberei, vagy a trónörökös pártfogoltjai, biztos távolságba kerüljenek a főparancsnokságtól. A kiemelkedő képességűnek tartott Alfred von Koudelka sorhajókapitányt, Montecuccoli egyik fő bizalmi emberét és személyi titkárát, előléptette ellentengernaggyá, és aztán kinevezte a trieszti körzet parancsnokává, ahol magas beosztásában Koudelka néhány naszád és segédhajó felett parancsnokolhatott. (A háborúban később főleg a fronton tevékenykedett, s a szárazföldi harcokban vett részt. Különösen kitüntette magát az isonzói csatákban.)

Richard von Barry ellentengernagyot, Ferdinánd kedvencét, akit a trónörökös mindenképpen megpróbált valamilyen vezető pozícióba juttatni a flottánál, Haus kinevezte az Ötödik Csatahajóraj, vagyis a legrégebbi, Monarch osztályú páncélosok élére, majd a háború kitörésekor Cattaróba küldte őket, ahol Barry átvette a támaszpont parancsnokságát is. A Zenta néhány nappal későbbi pusztulásáért Barry-t tették felelőssé – mellesleg nem minden alap nélkül –, és már októberben leváltották beosztásából. Barry ezt követően egy évig beosztás nélküli parkolópályán volt, majd nyugdíjazták. Haus halála után aztán altengernagyi rangban ismét visszavették a flottához.

Mindez talán érzékelteti azt a fülledten belterjes, szervilizmussal és intrikával telített légkört, ami a haditengerészeten belül uralkodott, de ami amúgy a Monarchia egészére jellemző volt. A tisztikaron belül folyamatos volt a pozícióharc, a könyökölés, az egymás elleni áskálódás, ami úgyszólván teljesen kitöltötte a tisztek mindennapjait, akik jól tudták, előmenetelük szempontjából döntő jelentőségű kérdés a megfelelő kapcsolati rendszer megléte. Horthyról jegyezték fel annak idején, hogy nem annyira a csataterek, hanem sokkal inkább a tiszti kaszinók és az úri szalonok oroszlánja, és társasági kapcsolatainak kiépítésére olyan nagy gondot és annyi energiát fordít, hogy annak már szolgálati kötelezettségei látják kárát. A birodalom megszállott bürokratizmusa, és merev alá-fölérendeltségi rendszere a haditengerészetnél sem kedvezett az önállóságnak, a rugalmas parancsrendszer, és az érdemek szerinti érvényesülés kialakulásának.Alfred Freiherr von Koudelka.

Alfred Freiherr von Koudelka.

 

Maga Koudelka egyébként később ezt írta Hausról: „Mindig is elismertem kiváló képességeit, bár azokat leginkább csak arra használta, hogy cinikusan még önmagának is állandóan ellentmondjon. Lehetséges, hogy a hajóraj használatának mellőzése a „fleet in being” elmélethez való makacs ragaszkodásából fakadt, de nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy azért tette magáévá ezt a teóriát, mert – tudat alatt – tisztában volt vele, hogy az összes beosztottja cselekvésképtelen.” Koudelka talán arra gondolt, a főparancsnoki kinevezése előtti hadgyakorlatokon Haus hajó és kötelékparancsnokként mindig jól szerepelt, képes volt kockázatot is vállalni, és időnként merész húzásokkal lepte meg ellenfeleit. A gyakorlatban később tanúsított végletes passzivitása talán annak is köszönhető volt, hogy vezérkari tisztjeiről tudta, képességeik mennyire korlátozottak. Hiszen éppen ő válogatta ki őket, főleg azon szempontok alapján, hogy ne veszélyeztessék pozícióit, és ne kérdőjelezzék meg döntéseit.Maximilian Njegovan, Haus utódja.

Maximilian Njegovan.

 

Mindez persze ismét csak találgatás, bár talán nem teljesen alaptalan. Akad ugyanis néhány visszaemlékezés, melynek alaphangja nem a háború utáni, a múltat kikozmetikázó nosztalgia, és nem is az éppen akkor regnáló magyar kormányzóval szembeni feltétlen talpnyalás, hanem a k. und k. Haditengerészet vezetésével szembeni erős kritika. Ilyen például Ladislaus Rémy-Berzencovich von Szillás memoárja, melyből sajnos én is csak kis részleteket olvastam. A szerző 1901 és 1906 között Ferenc Ferdinánd segédtisztje volt, egy ideig a haditengerészet római katonai attaséja, majd 1912-től egy évig a Spaun cirkáló kapitánya, aki a parancsnoksággal való összetűzései miatt 1913-ban kilépett a szolgálatból. Néhány évvel később így emlékezett vissza: „Bár azóta már jócskán megnyugodtam, még mindig elfog a düh, ha visszagondolok mindazokra a cselszövésekre, a gyűlöletre és a rágalmakra, melyeket feletteseim akkoriban rám szabadítottak. … A haditengerészet személyzeti rezsimjével szembeni undorom, és a haditengerészet jelenlegi parancsnokával szemben uralkodó szolgalelkűség arra késztet, hogy a háború után végleg feladjam pályafutásomat, mely valójában már 1913-ban véget ért.

A flottavezetésről, vagyis Hausról, aki Rémy-Berzencovich szerint is egy személyben hozott meg minden döntést, sokat elárul a szerző további pályafutása is. A háború kitörése után ismét szolgálatra jelentkezett, és miután nagy meglepetésére visszavették a flottához, kinevezték az 1881-ben, eredetileg Tegetthoff néven szolgálatba állított Mars parancsnokává. Az ősöreg, semmire sem használható páncélos ekkor már gyakorlatilag csak leszerelt hajótest volt, mely kikötői őrhajóként, lakóhajóként, és iskolahajóként funkcionált. Rémy-Berzencovich, feltehetően Haus „jóindulatának” köszönhetően, ezt a posztot töltötte be 1917-ig, és csak Haus halála után került át a flotta hírszerzéséhez. A hírszerző osztály vezetőjévé történő kinevezése előtt állt, amikor a háború véget ért.A Radetzky osztályú csatahajók. Elöl a Zrínyi.

Radetzky osztályú csatahajók. Elöl a Zrínyi.

 

A tétlenségnek, és a kezdeti lehetőségek elszalasztásának egy másik oka talán az lehetett, hogy mint oly sokan mások, Haus is biztos volt benne, a háború néhány héten, vagy néhány hónapon belül véget fog érni. Akkor pedig minek kockára tenni a nagy áldozatok árán kiépített flottát? (Ugyanez volt egyébként a németek véleménye is.) A mozgósítás nyilván ennek köszönhetően szokatlanul lassan haladt. Bár a részleges mozgósítást már július közepén elrendelték, a teljes mozgósítást csak augusztus negyedikén, amikor már javában tartott a háború. Ezt is csak augusztus végére fejezték be. Pár évvel korábban, 1909-ben, a mozgósítás elrendelésének másnapján a flotta aktív hadihajói már megjelentek a montenegrói partok előtt, a tartalékban álló hajók felszerelését pedig két nap alatt végrehajtották. Akkor négy nap alatt zökkenő nélkül lezavarták a teljes mozgósítást, és a tartalékosok bevonultatását. Most ehhez egy hónap sem volt elég.

A bevonultatott tartalékosok nagy része ráadásul a háború kitörését követően még hetekig nem kapott beosztást, s céltalanul őgyelgett a kikötőkben és a tengerész laktanyákban. Haus hozzájárult a hajógyári munkások hadseregbe való bevonultatásához is. A flotta főerői ezúttal nem vonultak délre, Montenegró elé, bár még a francia hadüzenet után is úgy gondolta mindenki, hetekbe telik, mire a fő kockázatot jelentő francia flotta esetleg megjelenik az Adrián. A háborúról a flottavezetés tehát úgy gondolhatta, egy kis lövöldözés után a diplomaták majd úgyis elintézik az egészet, mint a korábbi válságokat, nincs semmi értelme tehát a flotta bevetésének, melynek úgyse lenne kihatása az eseményekre, nagy és felesleges kockázatot jelentene a minden szempontból drága hadihajóknak, és csak még tovább élezné a feszültségeket. És ezzel el is puskázták a legjobb lehetőségeket egy esetleges sikerre a még felkészületlen és szétszórt ellenséges erőkkel szemben. (Ugyanúgy, mint a németek. Pedig nem kellett volna nagy stratégának lenni ahhoz, hogy felismerjék, az ellenség nagy, és az idő múlásával várhatóan egyre nagyobb túlerejével szemben csak a háború legelején van lehetőség eredményes akcióra, amíg az ellenfél erői még szétszórtak, és felkészületlenek.)A polai öböl napjainkban.

A polai öböl napjainkban.

 

Gyakran említik még, hogy a háború kitörése meglepetésként ért mindenkit, így a flottát is. Ez így egyrészt nem egészen igaz, másrészt pedig ha igaz lenne, akkor is nehéz elképzelni, hogy Haus három éven át nem bírt felocsúdni ebből a meglepetésből. A nagy európai háború kitörésére valójában mindenki számított, csak éppen mindenki későbbre várta azt. A franciák tudatosan készültek a háborúra, hadseregük felkészítése 1915-1916 körül fejeződött volna be, s akkor is szándékoztak kirobbantani a háborút a németek ellen. Feljegyzései alapján maga Haus is 1916-ra várta a háború kitörését. A korábban kezdődő háború nyilván tényleg meglepetésként érte őt is, és úgy tűnik, jó darabig ő sem hitte el, hogy ez tényleg a várt nagy európai háború lesz, s valószínűleg csak egy újabb balkáni válságra számított. Viszont ha már várta a közeljövőben szerinte is kitörő nagy háborút, nem az lett volna a fő feladata, hogy minden képességét a flotta erre való felkészítésére fordítsa? Nem azzal kellett volna törődnie, hogy minden lehetséges helyzetre legyen valamilyen kész haditerve, s a hajói és emberei készen álljanak azok végrehajtására? Márpedig úgy tűnik, hogy 1914 nyarán, alig másfél évvel a Haus által várt nagy háború előtt, az o-m flotta még nem nagyon volt felkészülve semmire.Szieszta.

Szieszta.

 

A flotta harmatos teljesítménye tehát alapvetően emberi tényezőkön múlott, a felső vezetés minőségén és felkészültségén. Korábban már többször is volt szó róla, hogy nemzetközi összehasonlításban sem a hajóknak, sem a tengerészeknek nem volt okuk a szégyenkezésre. A hajók műszaki színvonala, a tengerészek fegyelme és harci morálja volt olyan jó, mint a rivális haditengerészeteknél, sőt, egyes esetekben még jobb is. A stratégiai helyzet az Adrián szintén előnyösnek volt mondható a flotta számára. A flottavezetés azonban, ellentétben a haditengerészet korábbi fénykorszakaival, korántsem állt a helyzet magaslatán. A jó képességű Frigyes főherceg annak idején maga is képes volt kézben tartani és irányítani az akkor még amúgy is kisded flotta szervezetét és gyakorlati tevékenységét. Miksa számíthatott Tegetthoffra. Ferenc Ferdinánd azonban megmaradt kívülálló patrónusnak, tényleges vezetői tisztséget nem töltött be, és ahhoz nem is rendelkezett a kellő szakmai tudással. Ugyanakkor őmellette nem volt egy Tegetthoff, csak egy Haus, akiről legfeljebb csak annyit lehetne állítani, hogy ő volt az osztrák–magyar Barham – bár inkább Montecuccoli –, de azt semmiképp, hogy ő volt az osztrák–magyar Nelson.Haus és az íróasztal.

Haus és az íróasztal.

 

Egyébként Haus valószínűleg nem is akart Nelson lenni. Nem nagyon csinált belőle titkot, hogy igazából nem különösebben kedveli a katonásdit. A katonai pályát tulajdonképpen kényszerből választotta, s a korabeli közvélekedés is inkább diplomataként és tudósként tartotta számon. Nem katonai tanulmányai voltak híresek – ha voltak ilyenek egyáltalán –, hanem tudományos értekezései, melyek nemzetközi szinten is elismerten magas színvonalú szakmunkák voltak. Haus fő műve az 1891-ben megjelent „Oceanográfia és tengeri meteorológia” című könyv volt, mely szakmai körökben komoly sikert aratott. A háborútól viszolygott, és valószínűleg csak szeretett volna attól biztos távolságot tartva gyorsan túlesni rajta. Egyik rokonának írta 1915 áprilisában: „Annyira vágyom a békére, hogy nem is tudok másra gondolni, minthogy a háború után azonnal visszavonuljak.

Persze ha megnézzük a rivális haditengerészeteket, hasonló helyzetet találunk. A francia és az olasz haditengerészet vezetésében ugyanolyan intrikus légkör, és ugyanolyan pozícióharc uralkodott, mint az osztrák-magyarban, és ez egészen hasonló minőségű vezérkart is termelt ki. Thaon di Revel semmivel, Boué de Lapeyrére alig valamivel volt akcióképesebb, mint Haus. Az olasz csatahajók a háború egész ideje alatt ugyanolyan tétlenül álltak Tarantóban, mint az osztrák–magyar csatahajók Polában. A magabiztos franciák fölényük biztos tudatában a háború elején többször is betörtek az Adria déli részére, de a tengeralattjáró veszély növekvő kockázatától megriadva hamar abba is hagyták ezeket a kirándulásokat. Az egyetlen felszíni összecsapásban, melyben részt vettek, a Zenta elsüllyesztésekor, a francia tüzérek csapnivaló teljesítményt nyújtottak.

Mondhatjuk tehát azt, az o-m haditengerészet vezetése tulajdonképpen nem nyújtott rosszabb teljesítményt, mint a rivális flottáké, lehetőségeiket azok ugyanúgy nem tudták kihasználni, nincs tehát semmi ok a szégyenkezésre és az ítélkezésre. Ámde ugyanígy gondolhatunk arra is, ha sikerült volna egy kis pluszt hozzáadni az o-m flottához, mondjuk gyakorlott, és harcra képzett legénységi és tiszti állományt, meg egy olyan vezetést, amely legalább akkora jelentőséget tulajdonít a tűzvezetésnek, mint a fedélzetsúrolásnak, akkor milyen szép sikereket érhettek volna el a háborúban amúgy gyenge teljesítményt nyújtó francia és olasz haditengerészetekkel szemben!

A féltve óvott dreadnoughtok Polában. Elöl a Szent István.

A féltve óvott dreadnoughtok Polában. Elöl a Szent István.

 

A flotta tehát nem sokat produkált, és a még meglevő, erősen korlátozott lehetőségeit sem használta ki. Akkor miért volt annyira elégedett a vezetés Haus-al? Korábban már volt róla szó, hogy a Monarchia politikai és katonai vezetése igazából sosem értette meg a tengeri hatalom jelentőségét, és a tengeri hadviselés stratégiáját. A flottától nem vártak szinte semmit, és a flotta, meg Haus, teljesítette is ezt az elvárást. Kritikák leginkább csak azért érték, mert nem támogatta még az elvárt mértékben sem a szárazföldön harcoló csapatok tengerparti szárnyát, és mert tétlenül nézte végig a szerb csapatok evakuálását (is). Másrészről viszont nem is szenvedett veszteségeket, s a méregdrága csatahajók épen és sértetlenül ott csillogtak-villogtak a polai öbölben, nagy megelégedésére a flottát időnként meglátogató főhercegeknek és táborszernagyoknak.

A flotta sikertelenségét sem kérték számon Haus-on, mert ezt akkor nem érezték sikertelenségnek. Ha a háború egy döntetlennel, vagy legalább egy tisztes feltételek melletti vereséggel ér véget, az igazolhatta volna Hausnak a nagy hadihajók megóvását előtérben tartó stratégiáját is, melynek egyik fő indoka volt, hogy a veszteségek által meggyengített osztrák-magyar haditengerészet a háború után ne kerüljön reménytelenül nagy hátrányba a rivális olaszokkal szemben. Az már csak a legvégén vált nyilvánvalóvá a kortársaknak, hogy itt élet-halál harcról volt szó, melyben a birodalom puszta létezése volt a tét, és amelyben a győzelemért megérte volna kockára tenni, vagy akár fel is áldozni a flottát.II. Vilmos látogatása a Viribus Unitis fedélzetén, 1917 decemberében. A képen a császártól jobbra Njegovan tengernagy, balra pedig Alfred Koudelka.

II. Vilmos látogatása a Viribus Unitis fedélzetén, 1917 decemberében. A képen a császártól jobbra Njegovan tengernagy, balra pedig Alfred Koudelka.

 

Mindezeken kívül maga a flottaparancsnok is tökéletesen megfelelt a magas méltóságoknak, személye az ő értékrendjük alapján tökéletes volt erre a posztra. A szakmailag elismert tengernagy feljebbvalóival és a főrangúakkal szemben mindig rendkívül megnyerő modorú, illemtudóan viselkedő férfiú volt, aki rendelkezett a kellő mértékű szervilizmussal is, és tudta, azt mikor és hol kell alkalmaznia. Gyorsan el is nyerte minden magas méltóság rokonszenvét és bizalmát, beleértve magát az uralkodót is. (Ez lefelé is igaz, a tengerészek között Haus nagyon népszerű parancsnok volt.) Jól nevelt úriemberként Haus a művészetek terén is otthon volt, elismerten magas színvonalon tudott zongorázni, s hangszerét ha lehetősége volt rá, minden hajójára magával vitte. Szakértője volt Dante költészetének is, s tulajdonképpen ennek köszönhette első pártfogója, Eberhorst tengernagy támogatását is, aki szintén nagy Dante rajongó volt.

A Monarchia hadvezetése egyébként minden bizonnyal mélyen egyetértett volna Ludwig von Schröder, német tengernagy mondásával, melyet alighanem ismertek is: Egy tisztnek nem tudással, hanem jellemmel kell rendelkeznie!” 1917 decemberében az akkori flottaparancsnok, Maximilian Njegovan tengernagy is egyebek mellett a jellembeli hiányosságok miatt kérte a császártól Koudelka kirúgását a haditengerészettől: „... javaslom haditengerészeti kerületparancsnoki beosztásából elbocsátani, és nyugállományba helyezni Alfred Freiherr von Koudelka altengernagyot, mivel tovább már nem bízom meg ebben a főtisztben, akinek jellemét már elődöm – Haus – is kedvezőtlenül ítélte meg." A „jellem” alatt elsősorban nyilván az úriembertől elvárt etikett és erkölcs szerinti viselkedést értették, aminek egyik fontos eleme az volt, az illető milyen eleganciával tud hajbókolni a magas méltóságok előtt. A Monarchia fegyveres erőinek pompás, parádés, kalaplengető és bokacsattogtató miliőjében ez az elvárt jellem volt a tisztek érvényesülésének egyik fő kritériuma.

Ferenc Ferdinánd és családja a Kaiser Karl fedélzetén, 1911-ben.

Ferenc Ferdinánd és családja a Kaiser Karl fedélzetén, 1911-ben.

 

Lehetetlen megmondani, hogy ha Haus helyett egy nála kompetensebb tengernagy veszi át legalább az aktív flotta parancsnokságát, az mekkora változást idézett volna elő a tengeri háború menetében. Egyetlen fecske valószínűleg itt sem csinált volna nyarat, és a Monarchia fegyveres erőire általában jellemző tehetetlenségen nem biztos, hogy sokat tudott volna változtatni. Az is kérdés, ki lehetett volna jobb jelölt Haus helyére?

Az osztrák–magyar haditengerészet legjobb taktikusának, és legtehetségesebb tengernagyának a háború előtti időkben általában a Hausnál négy évvel idősebb Julius Franz von Ripper tengernagyot tartották, akit agresszív stratégiai elképzelései miatt időnként úgy emlegettek, mint „az osztrák Togo”. (Ripper amúgy lengyel származású volt. 17 évesen a Kaiser sorhajó fedélzetén részt vett a lissai csatában is.) Ripper értelemszerűen Haus riválisa volt – nem is voltak egymással jóban –, és Montecuccoli várható nyugdíjba vonulása után ő is a főparancsnoki tisztség egyik lehetséges várományosa volt, már csak azért is, mert rangban idősebb volt Hausnál. Hogy miért Haus lett a befutó, nem lehet tudni, de valószínűleg ebben az esetben is a kapcsolati tőke és a jellem” volt a kinevezés legfontosabb tényezője. Ripper néhány nappal Haus főparancsnoki kinevezése után, 1913 március elsején nyugdíjba vonult – ami árulkodik a kettejük közti viszonyról –, majd alig két héttel a háború kitörése előtt, 1914 július 15-én, tüdőgyulladásban meghalt. Csak bizonyíthatatlan feltevés marad, amit az egyik történetíró írt róla: „Hasonló volt Togo tengernagyhoz, egy ember, aki flottaparancsnokként merész bátorságával más jelleget adott volna az 1914-1918-as adriai háborúnak.”196.jpg

A flottában volt még néhány magas rangú tiszt, aki az aktívabb fellépés mellett érvelt, és erre is próbálta meg rávenni a főparancsnokot, természetesen hiába. Erwin Raisp von Caliga ellentengernagy elsőként javasolta a Konstantinápolyba való áthajózást, és később is a csatahajók bevetése mellett érvelt, hogy azok legalább a szárazföldön harcoló csapatokat aktívabban támogassák. Gégerákja miatt azonban Caliga már a háború kezdetén is aktív tengeri szolgálatra alkalmatlan állapotban volt, és 1915 őszén ő is meghalt, mindössze 53 évesen. Caliga, ugyanúgy, mint Koudelka, egyébként is túl fiatalnak számított ahhoz, hogy a főparancsnoki tisztség közelébe kerülhessen. Vezérkari tisztekként talán befolyásolhatták volna a parancsnokság döntéseit, de Haus gondoskodott arról, hogy a hozzájuk hasonló emberek biztos távolságba kerüljenek a polai főparancsnokságtól.

A flotta csatahajói tehát gyakorlatilag a háború egész ideje alatt kikötőben álló „fleet in being” üzemmódban működtek, s az utókor történészei hajlamosak olyan kijelentéseket tenni, miszerint ebben a szerepben komoly eredményeket értek el, nevezetesen lekötötték az ellenséget, elrettentő erejükkel távol tartották azt az Adriától, és biztosították az Adria feletti osztrák–magyar tengeri uralmat. Szerénytelenségem véleménye szerint azonban ezek az állítások méretes ostobaságok.Elrettentés.

Elrettentés.

 

Ami az ellenfél lekötését illeti, ennek a lekötésnek akkor lett volna valami értelme, ha a lekötött erőket más, fontos feladatoktól vonják el. Az ellenfélnek, a francia és az olasz csatahajóknak, azonban nem nagyon volt más dolguk, minthogy semlegesítsék az o-m haditengerészetet. Azt, hogy Haus csatahajói a háború alatt végig nem mozdultak ki támaszpontjukról, ők a saját sikerüknek tartják, hiszen bezárták az ellenséget egy stratégiai szempontból teljesen jelentéktelen beltengerre, ahol nagy bajt nem okozhattak. A francia és olasz dreadnoughtok feladata eleve az volt, hogy megakadályozzák az o-m flotta kitörését az Adriáról, és feladatuk teljesítését az osztrák tengernagyok elég nagy mértékben megkönnyítették azzal, hogy meg sem próbálkoztak egy ilyen kitöréssel. Az tehát, hogy Haus csatahajói négy éven át mozdulatlanul álltak Polában, az nem az osztrák–magyar haditengerészet sikere volt, hanem az antanté. Az állítást megfordítva tehát több joggal mondhatnánk, hogy az olasz/francia csatahajók sikerrel kötötték le az o-m csatahajókat, és helyhez ragasztva megakadályozták őket abban, hogy az Adrián kívüli, sokkal fontosabb területeken zavart okozzanak.

A másik állítás, miszerint az o-m csatahajók jelenléte rettentette el az antant erőket attól, hogy betörjenek az Adriára, szintén tévedés. Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz. A háború első évének veszteségeit, melyek az Adriától biztos távolságra vetették vissza az antant nagy hadihajóit, mind az o-m haditengerészet alig féltucat kis tengeralattjárója okozta az ellenségnek. A francia és az olasz csatahajók tőlük féltek, és az aknáktól, nem Haus csatahajóitól. Azok ugyanis nem elrettentő erők voltak, hanem csábító célpontok, amik nem elriasztották, hanem éppen ellenkezőleg, bevonzották az ellenséget az Adriára. A háború eleji francia betörések éppen abban a reményben történtek, hogy sikerülhet csatára késztetni az ellenség főerőit. Lapeyrére egy ideig még azt is fontolgatta, felhajózik az Isztriáig, és végül azért vetette el ezt az ötletet, mert így több napon és több éjszakán át kellett volna az Adrián tartózkodnia, kitéve a tengeralattjárók és torpedónaszádok támadásainak.Egy valamivel hatékonyabb elrettentés. A flotta egyik tengeralattjárója, az U–4.

Egy valamivel hatékonyabb elrettentés. A flotta egyik tengeralattjárója, az U–4.

 

Az egyik francia újság a következőket írta a háború eleji adriai helyzetről: "Ami az Adrián folyik, az a legrettenetesebb háború. Mindenfelé, ahol a vízmélység engedi, aknákkal van tele a tenger. Vannak aztán vakmerő búvárhajók is az Adrián. ... Állandóan lesben állunk, és keressük a búvárhajók periszkópját nappal, és a torpedónaszádok körvonalait éjjel. Mennyire kívánjuk a csatát, az igazi ütközetet, ahol látjuk az ellenséget, s amelyben ugyanazokkal a fegyverekkel küzdenek. Szinte szenvedélyesen végeztük el az előtanulmányokat ehhez a csatához, készen állunk az ütközetre egy még nagyobb ellenséggel szemben is, és íme itt vagyunk, erősebbek a kelleténél, és nem tudunk mit kezdeni az erőnkkel." A szöveg, amit a hazai irodalom általában az o-m haditengerészet dicséreteként idéz, teljesen jól megvilágítja, mitől tartottak a franciák az Adrián. Nem az o-m csatahajóktól. Az ellenséget nem a Polában kikötve veszteglő hét csatahajó, hanem a Cattaróban állomásozó, és aktívan tevékenykedő 3-4 tengeralattjáró, fél tucat repülőgép, s nagyjából 20 torpedónaszád és romboló tartotta távol az Adriától. Partvédelemre ez az erő is elég lett volna.Károly császár, Njegovan tengernagy, és népes kíséretük látogatóban egy tengeralattjárón.

Károly császár, Njegovan tengernagy, és népes kíséretük látogatóban egy tengeralattjárón.

 

A másik oka, hogy az antant főerők nem hajóztak be az Adriára, egyszerűen csak az, hogy ott nem nagyon volt olyan célpont, ami stratégiailag olyan értékes lett volna, hogy megérte volna miatta kockára tenni a nagy hadihajókat. Mint már többször is volt róla szó, az osztrák–magyar tengerpart nem igazán kapcsolódott szervesen a birodalomhoz, sem jelentős ipari létesítmények, sem közlekedési útvonalak nem húzódtak ott, és közvetlenül megközelíteni se nagyon lehetett rajta keresztül a birodalom belső területeit. (Ahogy egy orosz szerző a terepet jellemezte: „Ez az isten háta mögötti, elbűvölő és hangulatos üdülőövezet a legkevésbé sem volt alkalmas katonai műveletek végrehajtására, és kimondatlan egyetértésben nem is tett szinte semmit egyik fél sem, persze mindegyik más szempontokat figyelemben tartva.”) A tengerpart erősen tagolt jellege ráadásul könnyen védhetővé tette az ottani kikötőket. Tulajdonképpen csak három olyan célpont volt az Adrián, ami az antantnak megérhette volna a kockázatot. Az első Cattaro, ami kiváló flottatámaszpont lehetett volna a francia és az olasz haditengerészet számára, és ugyanakkor a Szerbiába irányuló utánpótlás kirakodóhelye és fő bázisa. A második Trieszt, a Monarchia egyetlen igazán jelentős kereskedelmi kikötője, a harmadik pedig Pola, ami az ott horgonyzó csatahajók miatt jelentett értékes célpontot.199.jpg

Cattarót a háború első hónapjaiban a franciák többször is támadták. Részükről valószínűleg hiba volt, hogy nem próbálkoztak az elfoglalásával. Ez persze nem a francia haditengerészeten múlott, ők terveztek egy ilyen hadműveletet, de a Flandriában, majd a Dardanelláknál lekötött hadsereg arra nem tudott csapatokat elkülöníteni. A háború első hónapjaiban pedig a hiányos létszámú, rosszul felszerelt o-m helyőrséggel szemben egy ilyen akciónak jó esélye lett volna a sikerre, különösen hogy Haus minden bizonnyal Cattaro védelme érdekében sem lett volna hajlandó kimozdulni Polából.

Trieszt és Pola az Adria mélyén feküdt, eléréséhez a támadóknak az Otrantói-szorostól mintegy hatszáz kilométert kellett volna oda, majd vissza hajózniuk, több napon át kitéve magukat a közeli támaszpontjaikról induló tengeralattjárók nappali, és a torpedónaszádok éjszakai támadásainak, úgy, hogy ők maguk nem nagyon kereshettek menedéket sehol, mert a nyugati parti olasz kikötők – talán Velence kivételével – nem voltak alkalmasak egy csatahajó flotta befogadására. Lapeyrére futó ötletén kívül komolyan fel sem merült egy ilyen támadás gondolata.

Ami meg az Adria feletti ellenőrzés megtartását illeti, ebből nagyjából annyi igaz, hogy a partmenti teherforgalom többé-kevésbé zavartalanul zajlott a háború alatt is, ami körülbelül akkora „siker”, mint az, hogy a németek is hasonló sikerrel tartották fenn a kikötőik közti partmenti forgalmat. A nyugati part mentén az olaszok egyébként ugyanígy le tudták bonyolítani a saját forgalmukat, ami viszont már az o-m haditengerészet kudarca, hiszen mint korábban volt róla szó, az antant tengeri erők lényegében átadták az Adria feletti ellenőrzést az osztrákoknak. Az antant főerőinek távollétében a Monarchia flottája valóban tényleges ellenőrzése alá vonhatta volna az Adriának legalább az északi részét, megbénítva az ottani teherforgalmat, és rendszeresen támadva az olasz partokat. Erre azonban nem került sor, az Adria feletti ellenőrzés így ténylegesen inkább csak elméleti lehetőség volt, amivel a gyakorlatban a Monarchia nem élt. A háború szempontjából ennek persze amúgy sem lett volna nagyon sok jelentősége, jelentősége annak volt, hogy az Adria bejáratát az antant sikeresen blokkolta, elvágva ezzel a nemzetközi tengeri kereskedelemtől a Monarchiát.

 A Zrínyi fedélzete, az árbockosárból nézve.

A Zrínyi fedélzete, az árbockosárból nézve.

 

Összefoglalva az eddigieket azt mondanám, jóval a háború kitörése előtt, nagyjából az első valamirevaló csatahajók, vagyis a Radetzky osztály építése idején, nagyszabású szervezeti reformokat kellett volna végrehajtani a Kriegsmarinén belül, megreformálni a tisztek és tengerészek kiképzését, javítani a hajók harckészségét és műszaki színvonalát, új stratégiát felállítani, és átalakítani a harcászati elképzeléseket. A flotta így kis létszáma ellenére is komoly sikereket érhetett volna el az Adrián, vagy akár a Földközi-tenger keleti medencéjében is, amik talán a háború kimenetelére is hatással lehettek volna.

Miután azonban ilyen reformokra nem volt sem szándék, sem azok végrehajtására alkalmas vezető, a flotta 1914-es tényleges állapota nem tett lehetővé távoli hadműveleteket, és túl nagy kockázatot jelentett volna a francia tengerészeti erőkkel az Adrián vállalt flottaütközet is. Amit a flotta megtehetett volna, az az Adria északi és középső területén fekvő olasz kikötők, közlekedési vonalak, és katonai létesítmények rendszeres támadása, és az olasz front tengerparti szárnyán a saját csapatok tüzérségi támogatása volt. Ezekhez viszont nem volt szükség a dreadnoughtok tűzerejére, a régebbi csatahajók, és a cirkálók is teljesen megfeleltek ilyen célokra. A dreadnoughtokat a háború első napjaiban át kellett volna küldeni a Fekete-tengerre, az Adrián ugyanis nem volt értelmes felhasználási lehetőségük.A felesleges tűzerő. 305 mm-es gránát leeresztése az egyik dreadnought lőszerraktárába.

A felesleges tűzerő. 305 mm-es gránát leeresztése az egyik dreadnought lőszerraktárába.

 

Amikor viszont Haus 1915 nyarán leállította a nagykaliberű ágyúkkal végzett lőgyakorlatokat, már mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy a flotta vezetése a továbbiakban sem szándékozik kiküldeni a csatahajóit egyáltalán semmilyen bevetésre, vagyis a végsőkig ragaszkodik a „létező flotta” stratégiájához. A kikötőben álló csatahajókon viszont továbbra is ott súrolta a fedélzetet a több ezer tengerész, és a hajók kazánjai égették a szenet. Ha már úgysem szándékoztak velük csinálni semmit, ésszerűbb lett volna azt tenni, amit az oroszok csináltak annak idején a Port Arthur-i flotta csatahajóival. Leszerelni róluk a kiskaliberű ágyúk zömét, és azokat átadni a hadseregnek, a hajókon pedig csak a karbantartáshoz, és a légvédelmi ágyúk kezeléséhez szükséges minimális személyzetet hagyni, a többieket átirányítani a kisebb, aktív hadihajókra, a partvédelemhez, vagy a hadsereghez. A leszerelt csatahajókat az ellenség így sem hagyhatta volna figyelmen kívül, hiszen rövid idő alatt újra fel lehetett volna szerelni őket. Viszont addig sem pazarolták volna az amúgy is kevés üzemanyagot, és a puszta fenntartásuk nem kötötte volna le a flotta több ezer tengerészét. A haditengerészet részéről alighanem ez lett volna a legnagyobb hozzájárulás a birodalom háborús erőfeszítéseihez.

(Folyt. köv.)

 

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!

 

 

 

23 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr8018102854

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

at900 2023.04.15. 17:24:17

Köszönöm! Nagyon érdekes áttekintés. Úgy látszik az ember valóban nem racionális lény. Itt se a logika, hanem az érzelmek, egyéni érdekek számítanak. Az elért eredményekhez tényleg feleslegesek voltak a nagy egységek.

Galaric 2023.04.16. 07:22:59

A nehéz egységek átvezénylése szerintem nem lett volna járható út.
100 %-os bizonyossággal nem tudhatták nincs-e egy nagyobb kötelék az útjukon.
Te is írtad, hogy semilyen komolyan vehető javító kapacítással nem rendelkeztek a törökök.
Kvázi elveszteni a legjobb egységeket a háború elején hatalmas morális buktával együtt ezt nem vállalhatták be.
Mindenki úgy gondolta, hogy közeli, partmenti blokád lesz a kikötök ellen és ezen blokádok feltörésére a nehéz egységeké lesz a főszerep.
Szóval szerintem a képességeknek megfelelő feladatot kellett volna találni.
Támogatni az olasz szárazföldi hadmüveleteket. Elsősorban tűzérségi ezköszökkel.
Állandóan járörözni, felderíteni a saját partszakaszok előtt, gátolni szerbia ellátását amennyire lehet és állandóan zaklatni az olasz partvidéket, valamint megpróbálni kisebb részletekben elkapni, megsemisíteni az ellenséges flottákat.
Persze tudom ez is kvázi lehetetlen feladat lett volna ezzel a vezetéssel, de az eszközök rendelkezésre álltak volna ezeknek a hadműveleteknek a végrehajtásához.

savanyújóska 2023.04.16. 09:46:12

@Galaric: "100 %-os bizonyossággal nem tudhatták nincs-e egy nagyobb kötelék az útjukon."

Csak 90 százalékkal. Azt tudták, hogy franciák még Máltáig se értek el, az angolok meg a Goebent kergetik, és egyébként se elég erősek ahhoz, hogy az o-m flotta útjába álljanak. A hadüzenetekre meg csak augusztus tizedike után került sor, amikorra békebeli tempóban is elérhették volna a Dardanellákat. A kockázatot a török fél jelentette, a németek ugyan titokban már megállapodtak a török felső vezetéssel, de ez az információ alsóbb szintekre még nem jutott el, így könnyen megtörténhetett volna, hogy a török parti erődök tüzet nyitnak a németekre, ha azok túl erőszakosan lépnek fel.

"Kvázi elveszteni a legjobb egységeket a háború elején hatalmas morális buktával együtt"

Ha elérik a Fekete-tengert, az éppen hogy nem morális bukta lett volna. Az Adrián meg ezekre a hajókra semmi szükség nem volt. Az antant is kénytelen lett volna megosztani az erőit, és azok javával a tengerszorosok elé vonulni, hogy megakadályozzák az osztrák–német hajók esetleges kitörését.

"Mindenki úgy gondolta, hogy közeli, partmenti blokád lesz a kikötök ellen"

Ezt legfeljebb a németek gondolták így az Északi-tengeren. Senki se gondolhatta komolyan, hogy a franciák majd felhajóznak az Adrián Pola elé, és a kikötő előtt fel-alá hajókázva tartják fenn annak a blokádját. A blokád helye nyilvánvalóan a 70 km széles Otrantói-szoros volt, itt kellett volna rajtaütni a franciákon. Arra nem számított senki, hogy majd a tengeralattjárók fogják őket elhajtani innen.

bz249 2023.04.16. 10:06:57

@Galaric: az Adria ugye masodrendu beltenger. Ha az Otrantonal felallitott blokadot fel is torik meg mindig ott van Gibraltar. Vagy ki lett volna az a kereskedelmi partner akitol ez a blokad elvagta oket? Mely hadmuveleteket lehetetlenitett el az Adria blokadja?

bz249 2023.04.16. 11:06:54

Amugy, ha jol latom ez a Haus egy ilyen manager tipusu vezeto volt es a reztablan es a mahagoni asztalon tul nem erdekelte ot a dolog. Intrikalni meg ugyanugy kell a traktorgyarban, a gimnaziumban, a bankban vagy eppen a flottanal. Tehat a manager univerzalis tehetseg.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2023.04.16. 12:07:47

Kösz a cikket, ez megint hiánypótló, a flotta belső hatalmi harcairól. Így már sokkal érthetőbbé válik, az előző poszt végén felmerülő kérdésekre a válasz, hogy a flotta vezetése miért nem csinált semmit? Mert nem készültek még háborúra, nem ilyen hosszúra, és nem volt harcias a szemléletük vezetőként.

És főleg nem voltak tudatában, hogy ez élet-halál harc a Monarchia szempontjából. De ez a szemlélet elterjedt volt a hátországban is ám, a háború alatt. Olvastam sok korabeli magyar újságot, mint elsődleges forrást, bizony 1918 szeptember-októberében, a bolgár fegyverletételkor kezdett csak leesni sokaknak a fillér, hogy ezt bizony elveszítjük, és nagy a baj.

Ferenc Ferdinándot tehát nem csak a császári udvar gáncsolta terveiben, saját protezsáltjai is, magasabb támogatókét elárulták? Hát igen, így nehéz megállítani a Monarchia széthullását.
Ha már az előző részben mi-lett-volna-ha elméletek születtek. Ha Ferenc Ferdinánd túléli a szarajevói merényletet, és ő marad a Monarchia Kardja, majd 1916-ban az új Legfőbb Hadúr, mi lett volna más? (a háború az kitört volna, ne Svejkeskedjünk, a kísérlet is ok lehet).

Alighanem semmi, már késő lett volna bármilyen hatásos reformra, új szemléletre, intézkedésre a hadvezetésben.

hátramozdító 2023.04.16. 12:57:42

Köszönjük szépen! Nagyon kíváncsian várom a folytatást, biztosra veszem, hogy bőven lesz benne újdonság és a kanonizálttól eltérő értékelés.

AkosJaccik 2023.04.16. 16:25:53

Magam épp ezt tartom a blog legnagyobb erősségének, és már a Zoli Hajóin is kimondottan szerettem a kitérő gondolatmeneteket, teljesen függetlenül attól, hogy épp egyetértettem-e velük. Nem csupán ad egy kontextust a hány-milliméter-páncélvastagságnak, de az ember óhatatlanul extrapolál és elgondolkodik egy rakás kérdésen ennek kapcsán. Egyrészt az jutott az eszembe, mennyi ilyen szervezeti szintű tehetetlenség lappanghat a világban mindenhol, amíg egy katasztrófa vagy háború arról le nem tépi róla a fedelet (bizonyos szempontból a Flotta és a bennfoglalt emberi életek még egész szerencsésen megúszták, hogy esetükben ez így képeződött le, nem napi több tízezres, értelmes eredményekre hasonlóan nem vezető veszteségszámokkal), másrészt valahol újraértékelte bennem pl. Nelson(?) idézetét is, amit első olvasatra meglehetősen semmitmondó bon mot-ként fogtam fel (nem talátam meg hirtelenjében pontosan, de kb. "egy kapitány sem tehet túlzottan rosszat azzal, ha a hajóját az ellenség felé kormányozza"), vagy Cunningham-ét ( "It takes the Navy three years to build a ship. It will take three hundred years to build a new tradition. The evacuation will continue."), azt a kultúrát, ami elkövet rohadt dolgokat, elkövet hibákat, de a kultúra alapvetően mégis az, hogy "hajót az ellenség felé fordítani". Nyilván almát hasonlítok most a körtével, csupán azon lamentáltam, hogy a hadtörténelmi vagy épp haditengerészeti témájú cikkek elsöprő többsége nem késztet arra, hogy a száraz adatoláson akár messze túlmutató kérdéseken gondolkozzam. Pl. érdekes kérdés az is, hogy ha a Monarchia arcát rendesen átszerkesztik egy vereséggel bár, de azért túléli a világégést, akkor végbemennek és tartósak maradnának-e olyan változtatások, mint amit, teszem azt - ha már az angolokat rángattam elő, visszakapcsolok a holland-angol blogbejegyzésekre - a britek lezavartak a vitorlás korszakban, reakcióként a pofonokra.

...szóval és röviden, köszönöm a cikket én is.

bz249 2023.04.16. 16:42:21

@AkosJaccik: Solferino es Koniggraetz? Hoztak valtozasokat, de meg merevebbe es formalizaltta tettek az osztrak allamot.

gigabursch 2023.04.17. 10:20:02

Köszönöm a cikkfolyamot.
Szokták a magyar gazdaságot, közigazgatést, stb. uram-bátyám világként jellemezni.
Nos: A teljes osztrák hadvezetéshez képest a magyar uram-bátyám világ lófütty.

@AkosJaccik:
Csak egyet tudok érteni.

savanyújóska 2023.04.17. 16:38:39

@bz249: "Vagy ki lett volna az a kereskedelmi partner akitol ez a blokad elvagta oket? Mely hadmuveleteket lehetetlenitett el az Adria blokadja?"

A Monarchiát a blokád nem vágta el semmilyen létfontosságú beszerzéstől, és a flotta Adrián túli műveletei sem lettek volna sorsdöntőek. Vagyis a Monarchia jól el lett volna haditengerészet nélkül is. De ha már ráköltötték az isten pénzét is a flottára, valamit azért csak megpróbálhattak volna kezdeni vele. Az előző részben főleg erről volt szó. Ha nem reprezentációs eszközt csinálnak a flottából, hanem ütőképes harci erőt, a Port Said-Gibraltár útvonalat legalább zavarni lehetett volna, és a balkáni országok némelyikét a központi hatalmak mellé állítani. Például Görögországot akkor talán nem az Athén előtt felvonuló francia, hanem az o-m flotta ágyúi nyomták volna bele a háborúba.

@Sigismundus: "a bolgár fegyverletételkor kezdett csak leesni sokaknak a fillér"

Jászi Oszkár visszaemlékezéseinek egyik szórakoztató része, amikor leírja, a magyar nemességnek még az utolsó hetekben is mennyire nem volt fogalma sem róla, mi történik körülöttük. (Ebben se változott semmi azóta.)

"Ferenc Ferdinándot tehát nem csak a császári udvar gáncsolta terveiben"

Utálta mindenki. A bécsi udvar még a temetésének a költségeit is megpróbálta kifizettetni az árváival

"mi lett volna más? "

Ha nincs háború, és Ferdinánd 1916-ban trónra került, az felforgatta volna a Monarchiát, és lett volna rá esély, hogy jó irányba. Ha van háború, és Ferdinánd így kerül trónra 1916-ban, nem tudott volna változtatni semmin, és ő kerül a háború után Madeirára.

@gigabursch: Szoktam is mondani, hogy Magyarország a Monarchia egyetlen túlélő állama. De sajnos csak ebből a szempontból.

bz249 2023.04.17. 18:12:21

@savanyújóska: hat ez az, ha a flotta nem rettenti el az ellenseges partraszallast (a Dinari-hegyseg megoldja) vagy a kereskedelmi blokadot (nincs kereskedelem) akkor az elrettento ero szuksegszeruen a tamadas kepessegehez kapcsolodik. A fleet-in-beingben is. Azaz minimum a Tirpitz csatahajo aktivitasat illik hozni.

oranje2010 2023.04.18. 01:18:29

@savanyújóska: Ez nagyon jó! Bár 3 részletben sikerült elolvasnom!
Érdemes elgondolkodni azon, hogy végrehajtják a mozgósítást, úgy mint 1909-ben, és akár csak a 3 legmodernebb csatahajó, a cirkálók, és romboók kiséretében kifut az Adriára Görögország felé!

II. Vilit megkérik, hogy szóljon a sóginak I.Konstantin görög királynak, hogy fogadja a kikötőkben a baráti látogatásra érkező OMM flottát, és a GBR-rel szemben beálló hadiállapottal elfoglalják Ciprust, és átadják a görögöknek a szigetet!

Még az antantbérenc Venizelos sem utasíthatta volna vissza a területi gyarapodást! A görögök megnyerve!

Galaric 2023.04.23. 20:24:32

@savanyújóska: ne értsd félre én is osztom a nézetedet, hogy kb. a nagy büdös semmivel volt egyenértékű az O-M vezetés teljesítménye a nehéz egységek kapcsán.
De az, hogy a közmegegyezés szerint is a legnagyobb harcértékű egységeket a háború teljes időszakára nélkülöznie kelljen a flottának az szerintem járhatatlan út lett volna.
A politikai vezetés sem egyezett volna bele soha egy ilyen akcióba az tutti. Amit szerintem reálisan lehetett volna tenni az a következők lennének:
-tengeralattjárók bevetése az Adria déli részén minnél hamarabb.
-flottat tüntetés délen, hogy erőket vonjanak el máshonnan.
-tengeralattjárók bevetése a törökök megsegítésére a Dardanellák térségében.
-nehéz egységek áthelyezése Cattaróba.
-a hadsereg déli szárnyának támogatása tüzérséggel. Semmilyen desszantműveletet nem tartok kivitelezhetőnek ami ezrednyi katonaságnál nagyobb létszámot feltételez. Kizárt, hogy erre képes lett volna a flotta.
-Folyamatosan zaklatni az olasz partvidéket.

Hiba lenne alábecsülni az O-M flottát, de túlbecsülni se kell az elérhető eredményeiket. Imádom én is a mi lett volna ha... felvetéseket, de ezek akkor jók, ha reálisan nézzük a dolgokat.
Személy szerint én totál kivitelezhetetlennek gondolom a Fekete-tengeri opciót. Egész egyszerűen erre teljesen alkalmatlan volt a felső vezetés. A németeké dettó. Igazándiból az angolok viszont egy ilyet bármikor meghúztak volna. Náluk megvolt a megfelelő merészség és rendelkeztek is fölös kapacításokkal egy ilyen akcióhoz.
Meg is tették a Balti-tengeren és ez jópár tengeralattjárójukba került.

Cymantrene 2023.04.24. 19:52:29

@Galaric: Hát, így is az lett a vége, hogy a nehézegységek nélkül háborúztak...

savanyújóska 2023.04.25. 09:03:24

@Galaric: "a legnagyobb harcértékű egységeket a háború teljes időszakára nélkülöznie kelljen a flottának"

És milyen gondot jelentett volna a hiányuk az Adrián? A dreadnoughtok itt semmilyen hasznot nem hajtottak, értelmes felhasználási lehetőségük csak az Adrián kívül lehetett volna. Az egyik orosz könyv az o-m haditengerészetről szóló fejezetnek azt a címet adta: Az értelmetlen flotta. Bővebben kifejtve: "Ezt a meghatározást kellett volna adni a Császári és Királyi Haditengerészetnek az általunk ismertetett korban. Nem tehetetlen és nem is haszontalan, ezzel minden rendben volt, csak éppen értelmetlen. Az adott stratégiai helyzet azzá tette. A flotta az osztrák–magyar parancsnokság egyetlen hadműveleti tervében sem szerepelt. De ha az osztrák–magyar admirálisok mégis megpróbáltak volna valamilyen értelmes cselekvési módszert, reálisan megvalósítható célokat találni, aligha sikerült volna. ... A flottát két forgatókönyvre számítva hozták létre. Az első a háború Olaszországgal. Ebben az esetben az osztrákoknak minden esélyük megvolt a sikerre. A második alternatíva az olaszokkal közös fellépés volt a franciák ellen."

"A politikai vezetés sem egyezett volna bele soha egy ilyen akcióba"

Ami azt illeti, éppen a politikai vezetés támogatta az ötletet, és a flottaparancsnok volt, aki mereven elutasított minden ilyen elképzelést.

"tengeralattjárók bevetése a törökök megsegítésére"

Tulajdonképpen éppen ennek elutasítása volt megindokolható. A háború elején a flottának négy harcképes tengeralattjárója volt, és még kettő javítás alatt. Hosszabb távú bevetésekre pedig ezekből is csak kettő volt használható. Érthető, ha a flotta nem akart erről a néhány hajóról is lemondani.

"Semmilyen desszantműveletet nem tartok kivitelezhetőnek ami ezrednyi katonaságnál nagyobb létszámot feltételez."

Nem D-Day-re gondoltam én se. Kis létszámú egységekkel végrehajtott diverzáns akciókra, amiket az angolok is sokszor csináltak a török partoknál. De megjegyezném, Trieszt és a Piave torkolat között nagyjából 90 km a távolság, Poláig 120. Ezen a távolságon már át lehetett volna vinni egy néhányezer fős különítményt, hogy hídfőállást foglaljanak a Piavén, mire a caporettói áttörés után odaérnek a saját csapatok. (Nyilván elméleti lehetőség ez is, a flotta és a vezetése valójában persze felkészületlen volt erre is.)

"totál kivitelezhetetlennek gondolom a Fekete-tengeri opciót. Egész egyszerűen erre teljesen alkalmatlan volt a felső vezetés."

És milyen alkalmasságot igényelt volna, hogy augusztus első napjaiban, amikor még nem állt be a hadiállapot, a három dreadnoughtot néhány Huszár osztályú rombolóval átküldjék Konstantinápolyba? Egyetlen feltétele lett volna, előre egyeztetni a törökökkel. A parancsnokságot ott átvette volna Souchon, Haus meg maradt volna Polában a flottával. Az Adrián csak a rombolók hiányoztak volna.
Megjegyzem, az előbb idézett orosz könyv szintén lehetetlennek tart egy ilyen akciót. Nem azért, mert a hajók nem tudtak volna eljutni a Dardanellákig, vagy mert hiányoztak volna az Adrián, hanem mert a török gazdaság képtelen lett volna hosszabb távon fenntartani egy ekkora hajóhadat. Amivel én is egyetértek, csak éppen úgy gondolom, a rendelkezésre álló 6-12 hónap hozhatott volna annyi politikai, és ebből fakadó stratégiai nyereséget, ami így is megérte volna a csatahajók kiküldését. (Nyilván nem véletlenül használom olyan sűrűn itt sem a feltételes módot.)

Galaric 2023.04.25. 17:30:14

@savanyújóska: "És milyen gondot jelentett volna a hiányuk az Adrián? " az ingadozó olaszoknak adott volna egy nagy lökést az antat felé... lehet, hogy ez hónapokban lehetett volna mérni. Az oldalváltás után pedig szabadon hajózhatak volna az Adrián. Kb. addig míg s*ggbe nem torpedózták volna valamelyik nehéz egységüket...

Azt azért nem vittatnám el ezektől a hajóktól, hogy az antatnak mindig számításba kellett venni a lehetőségét annak, hogy kifutnak akár csak fedezni a könnyű erőket és így esetleg egy nagy pofonba szaladnak bele.
És persze azt sem hagynám ki a száításból, hogy ha a Fekete-tegeren vannak akkor nem a Dardanelláknál szállnak partra hanem pl. Cattaró környékén.
Nem is azért, hogy onnan menjenek Bécsig, hiszen ez lehetetlen lett volna, hanem azért, mert erre a Monarchiának reagálni kellett volna. És újabb 5-6-8-10 hadosztály aminek partvédelemre lett volna lekötve az ereje.
Ezt szerintem nem kell ecsetelnem, hogy mit jelentett volna a már ekkor is recsegő-ropogó O-M hadigépezet számára.

" Ezen a távolságon már át lehetett volna vinni egy néhányezer fős különítményt"
Erre szerintem teljesen felkészületlenek lettek volna. 2-3 zászlóaj még csak-csak, de egy dandárra való hajót nem tudtak volna összekaparni. Szerintem nem is volt olyan hajó amely akár csak részben alkalmas lett volna katonákat sekély vízben a part közelébe vinni. Ez nem a tengerészek álltal végrehajtott rendőri akciók lettek volna hanem ellenséges tűzben végrehajtott támadás.

eMM2 2023.06.01. 04:43:01

"Feleségével eddigre már elhidegültek egymástól – ami akkoriban persze még nem volt válóok -, tehát a családi otthon már nem nagyon vonzotta. Ezenkívül a tengeren mindig megszűntek az őt egyébként állandóan kínzó gyomorbántalmak.)"
Hát így el is hiszem hogy elhidegültek, valyon milyen lehetett a házikoszt ha a hullámzó tengeren elfogyasztott kincstári kajától lenyugodott Haus gyomra? :) Biztos házisárkány volt az asszony és sárkányvért tálalt levesnek:):)

eMM2 2023.06.01. 05:01:05

"Maga Koudelka egyébként később ezt írta Hausról: „Mindig is elismertem kiváló képességeit, bár azokat leginkább csak arra használta, hogy cinikusan még önmagának is állandóan ellentmondjon."
Én már mindent értek.Azért volt ilyen labilis mert az asszony híján szorgosan látogathatta a nem kevés számú bécsi bordélyokat.Ott pedig nem lehetett nehéz összeszedni a szifiliszt.És az bizony sok esetben kihatott az agyműködésre is.Okos intelligens emberek csináltak néha hajmeresztő dolgokat.Maga a nagy Shakespeare is talán azért nem alkotott már utolsó éveiben mert már nem volt az elméje teljesen ép.(azt most hagyjuk is hogy lehet nem ís ő írta a műveit hanem csak 1 "néger" volt:)Ez persze csak egy teória, a szifilisz ténye nem bizonyítható és nem is lessz az már.

savanyújóska 2023.06.02. 07:59:16

@eMM2: A szifilisz akkoriban szinte népbetegség volt, az angol matrózok csak tiszti lumbágónak hívták. Haus esetében nem tartom valószínűnek, hiszen nagyon decens úriember volt, aki nem valószínű, hogy rendszeres látogatója lett volna a bordélyházaknak, bár fiatal korában nyilván ő is megfordult bennük néhányszor. Reumás volt, és állandóan gyomorbántalmakkal küszködött, amivel a háború előtt meg is műtötték. Ezenkívül hajlamos volt a depresszióra. A halálát tüdőgyulladás, és keringési rendellenesség okozta.

eMM2 2023.06.02. 10:12:44

Hát ez a Haus igazán reneszánsz ember lehetett, igazi polihisztor mindenhez értett Dantétől a zongorázásig, kivéve ami a dolga lett volna és amit nem is nagyon akart a flotta harci irányításához.Szépen elkönyvelte magának a csilivi íróasztalánál megvannak a hadihajók? Számoljunk.Meg.Akkor siker.A kikötőben nem is eshet bajuk.Aztán jó tiszta legyen a fedélzet! Az ágyúkkal meg ne is nagyon lőjünk mert bekormozódnak.Hogy is nézne az már ki.Siralmas.
Szerintem itt az oldalon szinte bármelyikünk és nagy örömmel és megtiszteltetésnek véve, jobban elvezényelte volna az O.M. flottát mint ez az úriember.De az előfordulhat hogy nem tudnánk olyan jól nyalni felfelé, taposni meg lefelé.

eMM2 2023.06.02. 10:26:30

@savanyújóska:
Tiszti lumbágó ez jó.Persze a matrózok méginkább kitettek voltak a szifisznek (meg van azért még pár nemi nyavaja) hiszen ők nem járhattak az előkelő bordélyokba max tábori kupi jutott nekik esetleg valami lotyó a matrózkocsmában.És a betegség akkoriban nem is volt gyógyítható egész a penicilin megjenenéséig,de az még arrébb volt.
Ha ennyire durva volt a helyzet akkor valyon hogyan miképp tudott egyáltalán teljesíteni a tisztek és a legénység?

Cymantrene 2023.06.19. 23:09:07

@eMM2: "tiszti lumbágó": az első két fázisa volt igazán durva a tüneteket illetően. Ha azon túlesett a fertőzött, akkor egy hosszú, akár 30 éves tünetmentes periódus jött, és utána jelentkezhettek idegrendszeri (~15%) vagy szív-érrendszeri (~25%) bajok. Szóval ha az első egy(-két) évet túlélte, utána nagyon sokáig tünetmentes és kb. teljesértékű volt, sőt, a továbbfertőzés esélye is nagyon kicsi volt.
Az első két fázisban higannyal, ritkábban arzénnal vagy bizmuttal kezelték a fertőzést. Helyi bedörzsölés, belélegzés, szájon át szedve stb. Nem gyógyított ki belőle, de jelentősen csökkentette a tüneteket és a továbbadást.
És meglehetősen elterjedt volt. A pletykák szerint Ferenc Józsefnek is volt, a solferinói csatavesztés után szedte össze, amikor pár napra eltűnt, és ellenőrizetlen hölgyekkel vigasztalódott. De ez pletyka.
süti beállítások módosítása