A Norvégia által nyújtott lehetőségek nem csupán a britek, hanem a németek figyelmét is felkeltették. Már az első világháború elején születtek javaslatok a norvég kikötők megszállására, ahol a német flotta kiváló támaszpontokra találhatott, és ahonnan könnyebben ki tudták volna játszani az angol tengeri blokádot. A háború után írt könyvében Wolfgang Wegener tengernagy a norvég invázió ötletének elvetését a Németország által elkövetett egyik legsúlyosabb stratégiai hibának nevezte.

Wegener és Raeder azonban ősellenségek voltak, akik ott tettek keresztbe egymásnak, ahol csak tudtak. Pályájuk kezdetén ugyan még jó barátok voltak – Wegener nagyobbik fiának Raeder volt a keresztapja –, de stratégiai kérdésekben alkotott eltérő véleményük szembeállította őket egymással. Raeder a Tirpitz vezette csatahajó-hívő, mahanista tisztek csoportjához csatlakozott, míg Wegener a cirkálókkal folytatott portyázó hadviselés, a „guerre de course” támogatói közé.

1915-ben Wegener, aki a felszíni flotta tétlenségét és eredménytelenségét saját elképzelései igazolásának látta, több tanulmányt is írt, melyben azt javasolta, a mahanista stratégiát elvetve Németország állítsa le a csatahajó építéseket, s a továbbiakban csak az ellenség kereskedelmi hajózását támadó cirkálókkal és tengeralattjárókkal folytassa a tengeri hadműveleteket. A csatacirkálók parancsnoka, Franz Hipper tengernagy, akitől szintén nem állt távol a cirkálóháború gondolata, Wegener írásait saját támogató feljegyzésével együtt akarta beadni a berlini admiralitásnak, ám végül hagyta magát meggyőzni Raedertől, aki hosszú értekezést írt Wegener elképzeléseinek téves voltáról. A két stratégia hívei közt a háború alatt, és utána is végig heves viták folytak, melynek Raeder 1928-as flottaparancsnoki kinevezése vetett végett. Raeder megtiltotta, hogy Tirpitz tevékenységét bárki bármilyen formában kritizálja, és ugyanakkor utasította tisztjeit, írjanak Wegener elképzeléseit támadó tanulmányokat. Az ekkor már altengernagyi rangban levő Wegener karrierje is véget ért 1928-ban, a „nagy fókavadászat” egyik első áldozataként Raeder őt is nyugdíjaztatta. A két tiszt közötti ellenségeskedés azonban ezt követően is folytatódott, egészen halálukig. Mikor Wegener 1956-ban meghalt, Raeder nem volt hajlandó rá, hogy a temetésen a szokásoknak megfelelően rangidős tisztként ő mondja el a gyászbeszédet.

Wegener téziseinek Norvégiát illető pontjairól azonban Raeder feltűnően hallgatott. Nem támogatta, de nem is támadta. Wegener hatalmas hibának tartotta, hogy Németország nem szállta meg Norvégiát, és a Shetland-szigeteket, „az Atlanti-óceán kapuját”. Véleménye szerint a német flotta ezzel ki tudott volna menekülni az Északi-tengerről, számára kedvező feltételekkel csatára tudta volna kényszeríteni az angolokat, és szabad út nyílt volna a német hajók előtt az óceáni területek felé, vagyis lenullázták volna a brit blokádot. Raeder a Shetland-szigetek elfoglalását kivitelezhetetlennek tartotta, és ezt a pontot többször is kritizálta, a norvég invázió ötletéről azonban hallgatott. És miután ő hallgatott, mindenki más is hallgatott róla.

Az elképzelés ezt követően hosszú ideig nem volt beszédtéma, és csak 1939 őszén került elő ismét, természetesen Wegener nevének említése nélkül. Először Raeder jobbkeze, Rolf Carls tengernagy vetette fel ismét az ötletet, természetesen saját elképzeléseként, kijelentve, hogy az angol blokád megtörésének ez a legjobb módja. Október első napjaiban már Raeder is kezdett puhatolózni Ribbentropp külügyminiszternél, kivitelezhető volna e, hogy Németország és a Szovjetunió közösen diplomáciai nyomást gyakoroljon Norvégiára, hogy az néhány kikötőt támaszpontként átengedjen a német haditengerészetnek. Raedert nem a svéd vasérc érdekelte, ő a flotta számára akart előnyösebb pozíciókat szerezni. Október tizedikén Hitlert is elkezdte győzködni Norvégia megszállásának, és a birodalomhoz való csatolásának szükségességéről.

Hitler egyáltalán nem volt oda az ötletért, ahogy tábornokai többsége sem. Ők egyöntetűen úgy vélték, a háborúban döntést a francia fronton fognak elérni. Ha Franciaországot legyőzik, kezükbe kerülnek a francia kikötők, és a francia ércbányák, melyek megszerzése után nem lesz szükség sem a norvég kikötőkre, sem a svéd vasércre. (És bár ezt nem mondták ki, de alighanem gondolták, ha a francia fronton vereséget szenvednek, akkor meg Norvégia már se nem oszt, se nem szoroz.) Hitler nem akart nagy létszámú katonaságot elpazarolni a hosszú, erősen tagolt norvég partvidék védelmére, mivel az a várható nyereséghez képest aránytalanul nagy teher lenne Németország számára. A Führer úgy gondolta, Norvégia – akárcsak például Spanyolország – semleges államként több hasznot hajt a birodalomnak, mint megszállt területként. Az ércszállítmányokat sem tartotta életbevágó kérdésnek, az éppen szövetséges Szovjetunióból ezek pótlása is megoldható lett volna.

Hitler mindazonáltal engedélyezte Raedernek – valószínűleg hogy megszabaduljon tőle – a Norvégia elleni támadás terveinek kidolgozását. Nem sokkal később meg is alakult a haditervek elkészítésével megbízott munkacsoport, melyet Theodor Krancke sorhajókapitány vezetett. Raeder mellett az invázió ötletének másik befolyásos támogatója Alfred Rosenberg, a nemzetiszocializmus egyik főideológusa volt, aki a hadműveletben a testvérnépek egyesítését látta, s ő is minden lehetséges alkalommal igyekezett meggyőzni Hitlert Norvégia megszállásának szükségességéről. Ahogy a történészek utóbb megjegyezték, a norvég invázió nem Hitler ötlete volt, hanem „az ambiciózus tengernagy, és a zavaros fejű náci közös munkája”.

Raedernek más oka is volt a hadművelet erőltetésére. Tartott tőle, ha a háború – akár az előző – úgy ér véget, hogy a felszíni flotta megint nem tud felmutatni komoly eredményeket, a háború utáni haderőfejlesztéseknél a haditengerészet ismét a háttérbe szorul, és nem jut elég támogatáshoz. Norvégia megszállásával, melyet csak a haditengerészet tudott végrehajtani, bizonyítani akarta a felszíni flotta, és különösen a csatahajók értékét. A tengernagy jól emlékezett, az előző háború alatt, és különösen utána mennyi kritika érte a haditengerészetet, hogy az a rendelkezésére álló nem csekély erőforrásokat szinte kizárólag a csatahajókra koncentrálta, melyeket később aztán nem használtak fel. Elhatározta, hogy ez most nem ismétlődhet meg, a flottának aktívnak kell lennie, tekintet nélkül a veszteségekre. Ahogy nem sokkal később Marschallnak mondta: „Nem számít, ha egy csatahajó elvész. Az a fontos, hogy a csatahajó harcoljon, még ha ez a pusztulásával is végződik. Ha nincs ütközet, azt fogják mondani, hogy a csatahajók haszontalanok és feleslegesek.”

A beosztott tengernagyok többsége egyébként szintén nem lelkesedett a norvég invázió ötletéért. Tisztában voltak vele, a Royal Navy elsöprő túlerejével szemben az mekkora kockázatot rejt magában, s ha a meglepetés nem sikerül, vagy a menetrendbe valami hiba csúszik, az egész flotta ott maradhat a norvég vizeken. Véleményük szerint a hadművelet túl nagy kockázatot rejtett magában, csekély előnyökért cserébe. De Raeder természetesen ezúttal sem hagyta magát befolyásoltatni az ellenvéleményektől.

December közepén, egy újabb megbeszélésen Raeder ismét előhozakodott Norvégia megszállásának tervével, de most sem aratott vele nagy sikert Hitlernél, annak ellenére, hogy ezúttal bevetette a norvég szélsőjobb vezérét, a korábbi norvég védelmi minisztert, Vidkun Quislinget is, aki egy tervezett angol invázió veszélyével igyekezett riogatni a Führert. Elmondása szerint: „A britek partraszállást terveznek Stavanger közelében, és Kristiansundot szeretnék lehetséges brit támaszpontként. A jelenlegi norvég kormányt, a Parlamentet, és az egész külpolitikát a jól ismert zsidó, Hambro ellenőrzi.” (Carl Hambro, a norvég konzervatívok vezetője.) Quisling igyekezett meghatározó erőként beállítani magát és a pártját, azt sugallva, a legtöbb norvég támogatja őket, következésképpen támogatni fogják a németeket is, akiknek így a norvégok részéről nem kell ellenállással számolniuk. Quisling egyébként valóban puccsot tervezett, de volt benne annyi józanság, hogy belássa, német katonai támogatás nélkül ezt nem tudná sikerre vinni.

Hitler ingadozott, de még mindig nem volt meggyőzve, és januárban végül úgy döntött, a Norvégia elleni támadás tervét mellőzve a Franciaország elleni tavaszi offenzívára összpontosítja erőit. Január közepén a Kriegsmarine hadműveleti osztálya is közölte Raederrel, a rendelkezésre álló felderítési adatok alapján úgy tűnik, az angolok nem terveznek partraszállást Norvégiában, és egy hasonló német akció nagyon veszélyes vállalkozás lenne, melyet jobb elkerülni, és inkább fenntartani a status quo-t, ameddig csak lehet. Úgy tűnt, a norvég invázió terve végképp a kukába került.

1940 február 16-án azonban minden megváltozott. Az angol rombolók ezen a napon Churchill utasítására mélyen behatoltak a norvég felségvizekre, és az útjukba álló norvég torpedónaszádokat szó szerint félrelökve lerohanták és elfoglalták az egyik fjord mélyén menedéket kereső Altmark tartályhajót, s kiszabadították az ott őrzött angol hadifoglyokat. A lövöldözésben hét német tengerész életét vesztette. A dühöngő Führer számára a támadás igazolta, Raeder állításai helytállóak, a britek nem riadnak vissza a norvég semlegesség megsértésétől, és valószínűleg partraszállást terveznek Norvégiában. A szerinte túl lagymatag norvég tiltakozás arról is meggyőzte Hitlert, a norvég kormány valóban együttműködik a britekkel, és nem fog érdemi ellenállást tanúsítani egy ilyen angol akcióval szemben. Egy angol befolyás vagy megszállás alatt levő Norvégia – és következésképpen Svédország – nagyon nem állt a németek érdekében. Ahogy Hitler Falkenhorst tábornoknak mondta: „Az a siker, amit keleten elértünk, és az, amit nyugaton el fogunk érni, semmivé válna, ha Britannia elfoglalná Norvégiát.” Március elsején Hitler utasította Raedert, készítse elő a tervezett invázió végrehajtását.

A hadsereg tábornokai azt javasolták, csak a viszonylag biztonságos déli területeken, nagyjából Oslo és Stavanger között hajtsanak végre partraszállásokat, és aztán innen nyomuljanak előre a szárazföldön észak felé. Hitler ezt túl lassú, és kockázatos megoldásnak találta, és inkább a haditengerészet tervét fogadta el. Az eredeti, előző év őszén készült tervek helyett Raeder még januárban kidolgoztatott egy második tervezetet, melyet most kiegészítettek a szárazföldi hadműveletek haditervével. Ennek kidolgozásával, és az invázió levezénylésével Nikolaus von Falkenhorst tábornokot bízták meg, a hadművelet pedig a Weserübung nevet kapta. (Dánia csak a tervezés utolsó fázisában került be célpontként a haditervekbe, korábban úgy vélték, elég lesz nyomást gyakorolni a dán kormányra, hogy engedje át területén és légterén a német alakulatokat.) A tervezésből a Luftwaffét teljesen kihagyták, Göring csak március másodikán értesült a készülő hadműveletről, és arról, hogy az abban résztvevő repülőalakulatok nem az ő irányítása alá fognak majd tartozni, hanem Falkenhorst tábornok alárendeltségébe. Az akcióban összesen mintegy ezer repülőgép vett részt, de ezeknek csak a fele volt harci gép, a többi csapatokat és felszerelést szállított.

Március közepén a német felderítés értesült róla, hogy a tervezett angol partraszállást a finn fegyverszünet után törölték. Hitler ismét ingadozni kezdett, a Franciaország elleni offenzíva küszöbén érdemes e belevágni a norvég hadjáratba, de Raeder továbbra is lendületesen és nagy lelkesedéssel érvelt az invázió mellett, melyet minél előbb le akart bonyolítani, amíg a hosszú éjszakák lehetőséget adtak a német hajóknak a norvég partok észrevétlen megközelítésére. A végső döntés az április másodikai konferencián született meg, Hitler ekkor rendelte el a Weserübung végrehajtását. A norvégiai partraszállásoknak április kilencedikén, hajnali negyed hatkor kellett elkezdődnie.

A németek hat, stratégiailag fontos ponton akartak csapatokat partra tenni, Oslo, Kristiansand, Egersund, Bergen, Trondheim, és Narvik kikötőjében. Az első hullámban viszonylag kis erőkről volt szó, a partraszállásokban alig kilencezer német katona vett részt, akik nagyrészt nem csapatszállítók, hanem hadihajók fedélzetén érték el célpontjaikat. Egersundnál mindössze négy aknaszedő bonyolította le az akciót, fedélzetükön 150 katonával, akinek el kellett foglalniuk a kis kikötőt, megnyitni az utat a közeli solai repülőtér felé, és elvágni az Angliába vezető távíróvezetékeket. Kristiansandnál, és a tőle 20 kilométerre északra fekvő Arendalnál 1100 német katona szállt partra, akik a Karlsruhe könnyűcirkáló, tíz torpedónaszád, és egy teherhajó fedélzetén érkeztek.

Oslo ellen a Kriegsmarine komoly erőket vetett be, bár erre semmilyen ok nem volt. Hitler azonban feltehetően úgy gondolta, a norvég főváros előtt a német haditengerészetnek kellőképpen reprezentálnia kell magát, ezért kívánságára Raeder a kötelékhez csatolta a Blücher nehézcirkálót, és a Lützow zsebcsatahajót. A flotta tisztjei egyöntetűen úgy vélték, nem jó ötlet a szűk, és jól védett Oslofjordba nehéz hadihajókat beküldeni, Raeder azonban Hitler kedvében akart járni, és bízott Quisling ígéretében, miszerint a norvég fegyveres erők nem fognak ellenállást tanúsítani. A két nagy hadihajón kívül a kötelékhez tartozott még az Emden könnyűcirkáló, három torpedónaszád, és nyolc aknaszedő. A hajók kétezer katonát szállítottak a fedélzetükön.

A Bergen ellen induló 1900 katonát a Köln és Karlsruhe könnyűcirkálók, a Bremse iskolahajó, egy teherhajó, és hét torpedónaszád, míg a Trondheim elfoglalására küldött 1700 katonát az Admiral Hipper nehézcirkáló, és négy romboló szállította. A legtávolabbi, és talán legfontosabb célpont, Narvik megszállását egy kétezer fős hegyivadász alakulat hajtotta végre, Eduard Dietl tábornok irányításával, akiket tíz romboló szállított a kikötőig. A hadművelet támogatására 42 tengeralattjárót irányítottak az Északi-tengerre és a norvég partokhoz – Dönitz tiltakozása ellenére, akinek szinte ez volt a teljes bevethető állománya –, hogy azok támadják az angol flottát, ha az megpróbálna beavatkozni a hadműveletbe. A legfontosabb norvég repülőtereket – Sola, Fornebu, Kjevik – a Luftwaffe gépein érkező légideszant alakulatok rohanták le.

Dánia megszállása nagyrészt szárazföldi/légi hadművelet volt. A dán fővárosnál végrehajtott partraszállásban a haditengerészet egyetlen nagyobb hajója sem vett részt. A németek bíztak benne, a norvég és a dán kormány hajlandó lesz az együttműködésre, és ha nem is állnak át hozzájuk, de legalább fegyveres ellenállást nem fognak tanúsítani. A hadműveletben részt vevő csapatokat utasították, semmiképp nem nyithatnak tüzet elsőként.

Bergen, és a tőle délre eső kikötők viszonylag könnyen és gyorsan megközelíthetőek voltak a németek számára, az angol flotta közbelépésére inkább csak Trondheim és Narvik környékén számítottak. A flotta főerői, vagyis a két csatacirkáló, az itteni partraszállásokat biztosította. Mivel Marschall éppen betegszabadságon volt, a hajókat ezúttal helyettese, Günther Lütjens altengernagy irányította.

Ironikusnak mondható módon a német és az angol haditengerészet gyakorlatilag egyszerre kezdte meg hadműveleteit a norvég vizeken, anélkül hogy a másik fél szándékaival tisztában lettek volna. A németek április harmadikán indították az első hajókat, azokat, amelyek túl lassúak voltak ahhoz, hogy a gyors hadihajókkal lépést tudjanak tartani. Korábban indulva ezek így már csak a norvég partok közelében találkoztak az őket utolérő hadihajókkal. Az angolok következő napon indították tengeralattjáróikat, melyeknek a dán és a norvég partok között, a Skagerrak és a Kattegat vizein járőrözve kellett fedezniük a Wilfred hadműveletet végrehajtó hajókat, melyek ötödikén futottak ki az angol kikötőkből.

Az angolok és a németek nagyjából egyszerre indultak, és egyszerre is értek a célterületekre. A britek, ahogy arra a németek számítottak is, először a Trondheim és Narvik megszállására induló csoportot vették észre, melyek nagyjából Trondheim magasságáig egy kötelékben haladtak. A hajókat április hetedikén reggel nyolckor észlelte egy angol felderítőgép, és a RAF a viharos idő ellenére több légitámadást is indított ellenük, eredmény nélkül. Bár az első jelentések még csak cirkálókról és rombolókról szóltak, délutánra kiderült, hogy a kötelékben legalább egy csatacirkáló is van. A Home Fleet Scapa Flowban állomásozó főerői Sir Charles Forbes tengernagy vezetésével azonnal kifutottak, ám nem Norvégia, hanem Izland felé vették az irányt. A légifelderítés ugyanis jelezte, a német hajók nyugat felé fordultak, s az Admiralitáson úgy vélték, azok nyilván kitörést kísérelnek meg az Atlanti-óceánra. A német kötelék valójában csak tett egy nagy kört, hogy ne a tervezett idő előtt érkezzenek meg a célpontokhoz.

Miután a német hajók veszélyes közelségben voltak hozzájuk, a Stadtlandet félsziget előtt tervezett aknazár telepítésére induló rombolókat visszarendelték. A másik aknazár, és a Kristiansund mellett létrehozott „szimulált” aknamező telepítése azonban ütemterv szerint haladt. A szövetséges rádióadók nyolcadikán hajnalban bejelentették a norvég vizek elaknásítását, és természetesen meg is magyarázták, hogy mindez sajnálatos háborús szükségszerűség, melyet a jó ügy érdekében kénytelenek megtenni. A norvég kormányt nem nagyon hatotta meg a magyarázat, rögtön tiltakoztak az angoloknál, és követelték az aknák azonnali eltávolítását.

A britek természetesen figyelmen kívül hagyták a norvég tiltakozást, és folytatták a Wilfred hadműveletet. Két romboló és a Birmingham cirkáló üres olajoshordókat horgonyzott le Kristiansund előtt, és a közelben maradva figyelmeztették az arra haladó hajókat a „veszélyre”, hogy aztán a nemzetközi vizekre kitérő teherhajók közül kimazsolázzák a németeket. Ugyanekkor a William Whithworth altengernagy parancsnoksága alatt álló kötelék, a Renown és tíz romboló, a Narvikból kivezető útvonalat zárta le, a Lofoten-szigetektől délre telepített aknazárral. Technikailag tehát az angolok voltak az elsők, akik megsértették a norvég semlegességet, és agressziót követtek el az ország ellen, amit a német propaganda később igyekezett is kihasználni.

A németek ekkor már szintén a közelben jártak, és még aznap, április nyolcadikán sor is került az első harcérintkezésekre. A Renown egyik kísérőrombolója, a Glowworm, előző nap elszakadt a köteléktől, amikor a viharos időben a hullámok egy tengerészt lesodortak a fedélzetről, a romboló pedig a kötelékparancsnok engedélyével visszafordult megkeresni. (Hasonló okokból a német rombolók is legalább négy embert vesztettek a Narvik felé vezető úton.) Az eredménytelen kutatás végeztével a Glowworm visszafelé igyekezett a kötelékéhez, amikor nyolcadikán reggel a rossz látási viszonyok közt váratlanul találkozott a szintén vízbe esett tengerészeket kereső két német rombolóval, akikhez nem sokkal később csatlakozott a Hipper is. Az angol romboló a reménytelen helyzetben is a végsőkig kitartott, s a rádiócsendet megtörve jelentette a német hajók feltűnését, és pontos helyzetüket. Miután torpedói elkerülték a Hippert, a Glowworm egészen közelről megvívott tüzérségi összecsapásba bonyolódott a német cirkálóval, mely fölényes tűzerejével rövid idő alatt ronccsá lőtte az angol hajót. A hivatalos angol legendárium szerint a romboló parancsnoka ekkor az általa felvont füstfüggönyt kihasználva szándékosan nekivezette hajóját a Hippernek. A kevésbé heroikus változat szerint az ütközésre a Glowworm kormánysérülése miatt került sor, az angolok egyébként igazából távolabb szerettek volna kerülni az ellenségtől, hogy használni tudják megmaradt torpedóikat. Az ütközés után a Glowworm kazánjai felrobbantak, és a hajó legénységének nagyobbik részével együtt gyorsan elmerült, a németek csak negyven tengerészt tudtak kimenteni, közülük is hatan később belehaltak sérüléseikbe. A romboló parancsnoka, Gerard Broadmead Roope korvettkapitány, poszthumusz Viktória keresztet kapott a hősies harcért.

Miután fogták a Glowworm jelzéseit, az Admiralitás utasította a Renownt, és a kíséretében levő rombolót, azonnal induljanak a jelzett pozíció felé, és fogják el a német hajókat. Miután végeztek az aknatelepítéssel, a többi nyolc romboló is dél felé indult, a Renown után. Közben egyre több jel mutatott arra, hogy a németek valamit terveznek, az angolok azonban még mindig azt hitték, kitörés készül az Atlanti-óceánra. Számítottak rá, hogy az aknatelepítésekre válaszul a német flotta behatol majd a norvég vizekre, ezt azonban csak napokkal későbbre várták. (Az angol rádiófelderítés már korábban felfigyelt a balti térségben megélénkülő német rádióforgalmazásra, és az üzeneteket részben megfejtve jelezték az Admiralitásnak, valószínűleg Norvégia elleni invázió van készülőben. Jelentésüket azonban figyelmen kívül hagyták.)

Nyolcadikán reggel a Skagerrakban járőröző egyik tengeralattjáró, a lengyel Orzel, a déli norvég partok közelében elsüllyesztette az invázióhoz katonákat, tankokat, és lovakat szállító német Rio de Janeiro teherhajót. A tengeralattjáróról is észrevették, hogy a hajó német katonákat szállított, és ezt jelentették is a londoni Admiralitásnak, ott azonban nem tulajdonítottak jelentőséget a hírnek. A túlélő német katonák az őket kimentő norvég hadihajók és halászhajók tengerészeinek elújságolták, hogy éppen őket készülnek megmenteni az angol megszállástól. Az információt a norvég hajók azonnal eljuttatták Oslóba, ahol azonban a minisztériumok éppen az angol aknatelepítésekről érkező hírekkel voltak elfoglalva, és nem figyeltek fel rá.

Miután beállt az éjszaka, és a német hajók még mindig nem bukkantak fel az Izland környéki vizeken, a Home Fleet parancsnoka, Forbes tengernagy, kezdett kételkedni benne, hogy a németek valóban az Atlanti-óceán felé tartanak. Arra számítva, hogy az ellenség csak egy szokásos rövid portyát hajtott végre az északi vizeken, és már hazafelé tart, éjszaka dél felé fordította hajóit, és megindult velük vissza a Skagerrak felé. (Forbes ekkoriban kapta a tengerészektől a „Wrong-way Charlie” gúnynevet.) Ugyanekkor a Repulse csatacirkálót leválasztotta a kötelékről, s néhány cirkáló és romboló kíséretében erősítésként a Renown után küldte.

Éjfél körül került sor az első összecsapásra a német és a norvég erők között. Az Oslofjord felé tartó köteléket a norvég parti vizekre érkezve a Pol III őrnaszád megállásra szólította fel, majd amikor nem engedelmeskedtek, egyetlen ágyújával tüzet nyitott rájuk. A választűz gyorsan végzett a kis norvég hajóval, mely azonban addigra már jelentette a németek feltűnését. A norvég kormány ennek hatására elrendelte a részleges mozgósítást – bár a vezérkari főnök azonnali, teljes mozgósítást követelt –, amit azonban az érvényes szabályoknak megfelelően titokban kellett végrehajtani, vagyis az egyes alakulatok nem közvetlen táviratban, hanem futárok által kézbesített utasításokban kapták meg a mozgósítási parancsot. Mire pedig ezek célba értek, a németek már rég partraszálltak a norvég kikötőkben.

A német invázió kellemetlen következményekkel járó, csúfos fiaskóval kezdődött. Az egyik legfontosabb célpont, a norvég főváros ellen felvonuló kötelék útja a hosszú, és néhány helyen csak pár száz méter széles Oslofjordon keresztül vezetett Oslóig. A flotta tisztjei korábban már többször is figyelmeztették a parancsnokságot, rendkívül kockázatos hadihajókat beküldeni a jól védett fjordba, és a csapatokat nem közvetlenül Oslo kikötőjében, hanem valamivel távolabb, a fjord bejáratánál volna célszerű kirakni. Raeder azonban ragaszkodott a kikötőben való partraszálláshoz, nyilván azért, hogy gyorsan és váratlanul el tudják foglalni a kormányhivatalokat, és a királyi palotát, s mihamarabb le tudják bonyolítani a hatalom legális átruházását Quislingre.

A tisztek ekkor azt kérték, a szoroson való áttöréshez ne használjanak nagy hadihajókat, mivel a csapatokat a kisebb hajók, naszádok, aknaszedők, rombolók is képesek voltak Oslóig szállítani. Raeder azonban Hitler kívánságára, aki nyilván fontosnak tartotta az erődemonstrációt, a Blücher nehézcirkálót, és a Lützow zsebcsatahajóit is a kötelékhez csatolta. (A Lützow hajtóműhibák miatt nem csatlakozhatott a Trondheim ellen felvonuló csoporthoz, ahová eredetileg szánták, így a közelebbi célpont ellen vetették be.) A támadó csoport élére Oskar Kummetz ellentengernagyot nevezték ki, akinek legfőbb erénye a kapott parancsoknak való feltétlen engedelmeskedés volt, ami biztosította is számára a ranglétrán való töretlen emelkedést. (Bár az általa vezetett akciók gyakorlatilag mind csúfos kudarccal végződtek, Kummetz a háborút a német haditengerészet második legmagasabb rangfokozatában, general-admiralként fejezte be.)

Kummetz ezúttal is betű szerint ragaszkodott a kapott utasításokhoz. Bár a Blücher kapitánya kérte, hogy a kötelék élére a kisebb hajókat állítsák, hogy azok felderítsék a norvég partvédelem állásait, és ha kell, elhallgattassák azokat, Kummetz ebbe nem egyezett bele, és elutasította azt a javaslatot is, hogy a kötelék teljes sebességgel haladjon át a fjordon. A német hajóraj így kényelmes, 12 csomós sebességgel ballagott Oslo felé, a kötelék élén a zászlóshajóval, a Blücherrel.

A fjord külső erődítményei nem nyitottak tüzet, és ellenállás nélkül megadták magukat, ami azt a hitet keltette a németekben, hogy Quisling ígéretei megalapozottak, és a norvégok valóban nem fognak ellenállni. A fjord legszűkebb részét, a Drobak-szorost védő Oscarborg erőd parancsnoka, Birgen Kristian Eriksen ezredes, azonban már nem engedte áthaladni a német hajókat. Bár az általános fejetlenségben ő sem kapott egyértelmű utasításokat, némi habozás után végül saját felelősségére tüzet nyittatott a német hajókra az erőd századforduló körül készült ágyúiból, és torpedóvetőiből. (A norvég torpedókat még a Monarchia fiumei gyárában készítették, valamikor az első világháború előtt.) Ilyen távolságból még a gyakorlatlan norvég tüzérek sem téveszthették el a célpontokat. A Blücher több gránát és torpedótalálatot kapott, kigyulladt, majd elsüllyedt. A Lützowot több gránáttalálat súlyosan megrongálta. A rövid összecsapás után a német hajók gyorsan visszavonultak, és végül nagyjából ott tették partra a csapatokat, ahol eredetileg is javasolták, a fjord bejáratánál. Hogy a kudarc teljes legyen, a Németországba visszatérő Lützowot néhány nappal később egy angol tengeralattjáró megtorpedózta, s a hajó olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy kijavítása egy évig eltartott.

A főváros előtt lezajlott összecsapás felriasztotta a norvég kormányt, és végre egyértelművé tette számukra, mi történik. A német csapatok késése elég időt adott nekik, hogy a kormányt, a királyt, és az államkincstárt vonatra tegyék, és északra menekítsék, előbb Molde, majd Tromsö városába. Dániával ellentétben Norvégia így hivatalosan nem kapitulált, a németek nem tudták formálisan is lebonyolítani a hatalomátadást, s legitimáltatni a megszállást, és az általuk felállított bábkormányt.

Az Egersundnál végrehajtott partraszállás nem ütközött érdemi ellenállásba, a német csapatok gond nélkül elfoglalták a kis kikötőt, és elvágták az Angliába vezető távírókábeleket. Kristiansandnál viszont a németek ismét elszánt ellenállásba ütközetek, és csak a harmadik próbálkozásra tudták partra tenni csapataikat. A norvég ágyúk megrongálták a Karlsruhe cirkálót is, s a város csak a déli órákra került német kézre. Bergennél úgyszintén tűzharcra került sor, a partvédelem ágyúi súlyos sérüléseket okoztak a Königsberg cirkálónak, de a csapatokat itt is sikerült partra tenni, és miután megérkeztek a Luftwaffe légideszant alakulatai is, a helyőrség megadta magát.

A kora hajnalban érkező németek Trondheimnél is ellenállásba ütköztek. A Hipper magára vonta a partvédő ütegek tüzét, mialatt a rombolók teljes sebességgel haladva áttörtek a kikötőig, és ott partra tették az általuk szállított katonákat. A cirkáló közben kilőtte a norvég reflektorokat, és ő is eljutott Trondheimig, mely néhány órán belül német kézre került.

Összecsapásra került sor a német és a norvég erők között Stavanger közelében is, ahol a norvég Aeger romboló elsüllyesztette a partraszálló csapatoknak utánpótlást szállító Roda teherhajót. A Roda vészjeleit fogva nem sokkal később Ju–88 bombázók jelentek meg a helyszínen, melyek támadásai végeztek a norvég rombolóval.

A németek legészakabbra fekvő célpontja a fontos kikötőváros, Narvik volt. Az elfoglalására szánt erőket tíz romboló szállította, melyek a Trondheim megszállására induló csoporttal együtt előző nap váltak el a partraszállásokat biztosító két csatacirkálótól. A németek nem tudtak róla, hogy a Renown és tíz romboló éppen ekkor telepített aknazárat a Narvikba vezető fjord déli szakaszán. A Glowworm jelzéseit fogva azonban az angol hajók feladtuk végeztével dél felé indultak, és szabad utat nyitottak az északra tartó német rombolóknak. A pocsék időben a két kötelék észrevétlenül elment egymás mellett, és az aknákat szerencsésen elkerülve a német rombolók kilencedikén hajnalban megérkeztek Narvik elé.

Hét romboló a Narvikot védő külső erődítmények elfoglalására indult, és csak hárman hatoltak be a belső öbölbe, az Ofotfjordba, ahol két öreg, elavult norvég partvédő páncélos, a Norge és az Eidsvold próbálta feltartóztatni őket. A német parancsnok, Friedrich Bonte sorhajókapitány, először tárgyalni próbált, majd miután ez nem vezetett eredményre, tüzet nyitott a két norvég hajóra. A norvégok viszonozták a lövéseket, de tapasztalatlan tüzéreik nem értek el találatot a német hajókon, melyek torpedói perceken belül végeztek velük. A norvégok embervesztesége magas volt, az Eidsvold felrobbant, 181 fős legénységéből csak hatan maradtak életben. A Norge a torpedótalálatok után alig egy perc alatt elsüllyedt, 191 tengerészéből kilencvenen élték túl a hajó pusztulását. Az eseményeket látva a kis létszámú helyőrség ellenállás nélkül megadta magát a partraszálló német csapatoknak.

Az eredeti terv szerint a tíz rombolónak ezt követően fel kellett volna töltenie készleteit, és a lehető leghamarabb, lehetőleg még aznap elhagyni Narvikot. A rombolóknak és Dietl csapatainak szánt utánpótlást és erősítést nyolc teherhajó szállította utánuk, melyek közül azonban csak egy érkezett meg, a többit az angolok elsüllyesztették, vagy visszafordulni kényszerültek a heves vihar miatt. Kifogyóban levő üzemanyagkészleteikkel a rombolók nem tudtak visszatérni Narvikból, így nem tehettek mást, a kikötőben maradtak, és reménykedtek benne, hogy tengeralattjáróik, és a flotta őket biztosító főerői távol tartják Narviktól az angolokat addig, amíg a várt utánpótlás meg nem érkezik.

A rombolók biztosításának feladata nagyrészt a két csatacirkálóra, és azok parancsnokára, az ekkor 51 éves Günther Lütjens altengernagyra hárult. A még ellenségei által is elismerten kiváló képességű, egyik nagyanyja révén részben zsidó származású Lütjens 1907-ben lépett be a haditengerészethez, és 160 tagú évfolyamának huszadik legjobbjaként végzett az akadémián. Torpedó specialistaként tengeri szolgálatának gyakorlatilag teljes idejét torpedónaszádokon és rombolókon töltötte, illetve az első világháború alatt egy ideig aknaszedőkön is szolgált. Nagy hadihajókon szerzett tapasztalatai gyakorlatilag kimerültek abban, hogy 1933 és 1935 között a Karlsruhe könnyűcirkáló parancsnoka volt. A főparancsnok figyelmét azonban nem hajó, vagy flottillaparancsnokként hívta fel magára, hanem a haditengerészet személyzeti osztályának vezetőjeként, mely posztot Lütjens 1936-tól töltötte be másfél évig. (Emlékirataiban Raeder külön kiemeli, Lütjens milyen kiváló személyzetis volt.)

Lütjens mogorva, szófukar, barátságtalan, és humortalan ember volt, vagy legalábbis beosztottai és kollégái előtt annak mutatta magát. Csak kevés számú közeli barátja társaságában tudott valamelyest feloldódni, s hangot adni érzéseinek, és kételyeinek. Az ő visszaemlékezéseikből lehet tudni, hogy a legtöbb magas rangú tengerésztiszthez hasonlóan valójában Lütjens sem volt elragadtatva Raeder vezetési módszereitől, és stratégiai/taktikai elképzeléseitől. Nem helyeselte sem a norvég inváziót, sem a tervezett angliai partraszállást – melynek terveit pedig részben ő dolgozta ki –, és nem értett egyet azzal sem, hogy a nagy hadihajókat távoli vizeken alkalmazzák, magányos portyázóként.

Lütjens azonban, ahogy többször is kijelentette, elsődleges és legfőbb feladatának a kapott parancsok maradéktalan végrehajtását tekintette. És nem csupán saját meggyőződését, hanem a saját, sőt, az emberei életét is kész volt feláldozni olyan parancsok teljesítéséért, melyekkel saját, jól titkolt véleménye szerint amúgy nem értett egyet. Ez már csak azért is megterhelő, és idegőrlő helyzet lehetett, mert Raeder utasításain általában igen nehéz volt eligazodni, és kitalálni belőlük, tulajdonképpen mit is akar? Lütjens sokak által emlegetett állandó tétovázása és bizonytalankodása nagyrészt talán annak volt köszönhető, hogy a tengernagy nem saját megítélése alapján hozta meg a döntéseit, hanem mindig azon tépelődött, az adott helyzetben főparancsnoka vajon mit várna el tőle?

Raeder szemében azonban Lütjens fantáziátlansága, illetve az önálló véleményalkotás látszólagos hiánya dicséretes erénynek számított, nem kevésbé feltétlen engedelmessége, valamint puritán életmódja. Egyre inkább azt a tisztet látta benne, aki képes lesz az ő elképzeléseit a gyakorlatba átültetve sikerre vezetni a felszíni flottát, és talán lehetséges utódként is számításba vette. Mikor néhány nappal a Weserübung hadművelet előtt Marschall lebetegedett, Raeder Lütjenst utasította arra, vegye át a partraszállások fedezetével megbízott főerők parancsnokságát.

Miután a rombolókat útjára bocsátotta Narvik felé, Lütjens nyugat felé fordult hajóival, hogy a Vestfjord bejárata előtt járőrözve fedezze a narviki partraszállást. A rossz időnek köszönhetően a németek korábban észrevétlenül haladtak el Whithworth köteléke mellett, mely az aknatelepítés után pont ezeken a vizeken cirkált, de a Glowworm jelzéseit fogva délre indultak, hogy elfogják a rombolót elsüllyesztő német hajókat. Miután a megadott helyen már semmit sem találtak, az angol kötelék északra indult, még mindig abban a hitben, hogy az ellenséges hajók az Atlanti-óceánra akarnak kitörni. Az angolok csak nyolcadikán este kezdték komolyan venni a lehetőséget, hogy a németek tényleg partraszállásokra készülnek Norvégiában, s az Admiralitás visszarendelte a Renownt és a rombolókat a Vestfjord elé, hogy ott tartsák szemmel a Narvikba vezető útvonalat. A kötelék először keletre, majd délkeletre fordult, de útjukat megnehezítette a tomboló vihar, az erős hullámzás, és a szinte folyamatos hóvihar. A rombolók alig tudtak lépést tartani a csatacirkálóval, és az ítéletidőben a 18 csomós sebességet is nehezen tudták tartani. A Renown is rosszul bírta a birkózást a hullámokkal, oldallemezei több helyen is felszakadtak, és az elülső lövegtornyok barbettáinál is betört az orrfedélzetet elárasztó víz.

Április kilencedikén hajnalban a viharos szél felszakította a felhőzetet, és néhány helyen átmenetileg kitisztult az idő. Kora reggel, nem sokkal öt óra – a brit hajókon használt hazai idő szerint négy óra – előtt a ködfelhők közti egyik résen a Renown őrszemei ismeretlen hajókat vettek észre maguk előtt, nagyjából 17 kilométeres távolságban. A hajókat rövidesen egy Scharnhorst osztályú csatacirkálóként, és egy Hipper osztályú cirkálóként azonosították. A britek később is mindvégig abban a hitben voltak, hogy a Scharnhorst és az Admiral Hipper áll velük szemben. Miután megbizonyosodtak róla, hogy ellenséges hajókkal találkoztak, az angolok párhuzamos irányba fordultak a németekkel, majd öt óra után öt perccel tüzet nyitottak rájuk. A Renown 38 centis ágyúi mellett tüzet nyitottak a csatacirkáló 114 mm-es lövegei, majd nem sokkal később csatlakoztak hozzájuk a rombolók 120 mm-es ágyúi is.

Az angolok abban a hitben voltak, hogy az ellenséges hajókról a tűzmegnyitás pillanatáig nem vették észre őket, valójában azonban a német radarok már fél ötkor jelezték az ismeretlen hajókat, 25 kilométeres távolságból. A két csatacirkáló, melyek szintén rosszul bírták a viharos időt, mindössze hét csomóval haladt északnyugati irányban, hogy a hullámzás ne okozzon kárt a hajókban. A radarkontaktus jelentésekor Lütjens azonnal riadót rendelt el, de a tüzeléssel vártak, amíg biztosan nem azonosítják az idegen hajókat. Amikor aztán észlelték a láthatáron a torkolattüzeket, Lütjens is kiadta a tűzparancsot, és néhány perccel a britek után a német hajók ágyúi is tüzet nyitottak az ellenségre. (A német jelentések szerint erre 11.800 méteres távolságból került sor, míg az angolok 18.600 yardos, vagyis 17 kilométeres távolságról írnak.) Az első percekben a németek azt hitték, a Rodney csatahajóval találkoztak, mely a felderítés – egyébként téves – jelentései szerint ezeken a vizeken tartózkodott.

A német tüzérek mint szinte mindig, ezúttal is remekül céloztak. A belövéshez elég volt két sortűz, a harmadikból 05.16-kor már találatot értek el az angol csatacirkálón. A gránát az előárbocot találta el, és keresztülment annak egyik szárán, de nem robbant fel, és nem okozott különösebb károkat. A németek szokásuknak megfelelően hosszan és alaposan céloztak, mindig megvárták az előző sortűz becsapódását, és az alapján módosítottak az irányzékon. Az angolok szintén a szokásos tüzelési módszerüket követték, vagyis szórták a gránátokat, ahogy csak bírták, és tüzelés közben pontosították a lőelemeket. Ennek megfelelően amikor a németek kilőtték a harmadik sortüzüket, az angolok, akik csak négy perccel a németek előtt kezdtek tüzelni, már a tizenhatodiknál tartottak. Ebből a sortűzből ők is elértek egy találatot, alig egy perccel az első német találat után.

A Renown 38 centis gránátja a Gneisenau felépítményét találta el, s a parancsnoki torony tetején csapódott be, a tűzvezetőállás talapzatánál. A gránát keresztülment a tornyon, és a túloldalán, ahol kibukkant, az árbocnak ütközve felrobbant. A repeszek megrongálták a tűzvezetőállást, és elvágták az azt a központi irányítóállással összekötő vezetékeket, illetve a villamos kábeleket. A tűzvezetés irányítását át kellett helyezni a hátsó parancsnoki hídra. A repeszek hat embert megöltek, kettőt megsebesítettek. Az elesettek között volt a Gneisenau első tüzértisztje, Hans Georg von Buchka fregattkapitány is.

Két perccel később a Gneisenau újabb két találatot kapott, ezúttal a Renown 114 mm-es ágyúitól. Az első az „A” lövegtorony beépített távolságmérőjének bal oldali burkolatát találta el, tönkretette az optikát, és leszakította a lencse takarólemezét. A sérülés nem volt súlyos, a torony normális körülmények között a központi irányítóállásból kapta a lőelemeket, így a távolságmérő kiesése nem volt komoly veszteség. (Az első lövegtoronyról később minden német csatahajón leszerelték a távolságmérőket, mivel a felcsapódó víz miatt amúgy is szinte használhatatlanok voltak.) A leszakad takarólemez azonban utat nyitott a torony belsejébe az erős hullámzásban idáig felcsapó víznek.

A második 114 mm-es találat a felépítmény hátsó részén érte a hajót, a C lövegtorony mögött. Nagy kárt ez sem okozott, csak az egyik légvédelmi ágyút rongálta meg.

A találatok után a Gneisenau beszüntette a tüzelést, és elfordult az ellenségtől. A Scharnhorst parancsnoka, Kurt Caesar Hoffmann sorhajókapitány, igyekezett magára vonni az angolok figyelmét, hajójával a Gneisenau és a Renown közé állt, és füstfüggönyt vont fel. Ugyanekkor egy második német gránát is eltalálta az angol csatacirkálót, ez a hajó tatján csapódott be, és a kormányszerkezet kamrája felett keresztülment a hajón, de nem robbant fel. A találat így csak az itt levő tiszti kabinokat és fürdőket rongálta meg, valamint megölt egy tengerészt.

Lütjens ekkor úgy döntött, nem folytatja tovább a harcot, hanem elszakad az ellenségtől. Köztudottan rossz tengerállóságú hajóit szembefordította a viharral, és az erős hullámzásban tőlük kitelő legnagyobb, 27 csomós sebességre gyorsítva igyekezett lerázni az ellenséget. Közben a Scharnhorst radarja műszaki hiba miatt egy időre üzemképtelenné vált. A Renown szintén északkeletre fordult, és igyekezett követni az ellenséget, de a viharban már korábban megrongálódott hajótest miatt az angolok nem akarták kockáztatni, hogy a sérült oldallemezek teljesen felszakadjanak, így legfeljebb 23 csomós sebességgel tudtak csak haladni.

A két csatacirkáló nagyobb sebessége lévén némi előnyre tett szert, de hat óra körül váratlanul leállt a Scharnhorst jobb oldali turbinája, és ugyanekkor két kazánnál is műszaki problémák léptek fel. A német hajó sebessége egy rövid időre 18 csomóra csökkent, és később is csak 25 csomóra tudták növelni. (A hajtóműveket másnapra sikerült csak valamennyire helyrehozni, a Scharnhorst innentől 28,5 csomós sebességre volt képes.) A német hajók lelassulása miatt a Renown negyed hétkor ismét lőtávolságra közelítette meg őket, és tüzet nyitott rájuk. A következő órában a két fél szórványos lövöldözés közben egyaránt északkelet felé tartott, miközben a németek lassan távolodtak az őket üldöző angol csatacirkálótól, mely negyed nyolckor végleg szem elől tévesztette őket. Újabb találat már egyik oldalon sem esett. Kilenckor Whitworth altengernagy lefújta az üldözést, és visszafordította a Renownt nyugat felé.

Az ütközetben a Renown 230 darab 38 centis gránátot lőtt ki, illetve 114 mm-es másodlagos lövegeiből 1065 gránátot. 28 centis ágyúiból a Gneisenau csupán 54 lövést adott le, valamint nyolcat 15 centis ágyúiból. A Scharnhorst ezúttal is sokkal aktívabb volt, főtüzérségéből 195 lövést adott le, 15 centis ágyúiból 91-et. Veszteségeket csak a Gneisenau szenvedett, legénységéből hatan meghaltak, és kilencen megsebesültek.

Az összecsapás, melyet az angol szakirodalom általában nem is ütközetnek nevez, hanem a Lofoten-szigeteki akciónak, önmagában véve nem volt jelentős, bár a két haditengerészet alapvető kategóriájú hajói – csatahajó és csatacirkáló – között ez volt a háború első összecsapása. Ennek ellenére a csata azóta is sok vitára ad okot. A két német csatacirkáló ugyanis szinte minden szempontból fölényben volt a Renown-al szemben, és ennek ismeretében a Lütjens által tanúsított óvatosság nem igazán látszik indokoltnak. A Gneisenau és a Scharnhorst 18 darab 28 centis ágyújából kilőhető sortűz lövedéktömege 5,94 tonna volt, szemben a Renown hat 38 centis ágyújával, és azok 5,27 tonnás sortüzével. (Ha a nagyobb tűzgyorsaságot is figyelembe vesszük – bár a németek ezzel nem szoktak élni –, a különbség még nagyobb.) A kiváló német gránátok szinte minden számításba jöhető lőtávolságon – vagyis nagyjából 22 kilométer alatt – képesek lettek volna átütni az angol hajó 229 mm-es, és egyébként is csak kis területet védő oldalpáncélzatát, míg az angol 38 centisek csak körülbelül 15 kilométeres, és ennél kisebb távolságról tudták volna átvinni a német hajók sokkal erősebb, 35 centi vastag páncélzatát. A másodlagos tüzérség sok szerepet nem játszhatott, de a német hajók 15 centis ágyúi itt is jóval erősebbek voltak, mint az angol 114 mm-esek. A sebességi fölény szintén a németek oldalán volt, elhasználódott hajtóműveivel az angol csatacirkáló ekkor már a 30 csomót is alig tudta tartani, a viharban pedig rossz tengerállósága és sérülései miatt legfeljebb 20-23 csomós sebességre volt képes.

A németek az első percekben azt hitték a Rodney-val állnak szemben, mely tűzereje és páncélzata miatt sokkal nagyobb veszélyt jelentett volna, viszont legfeljebb 22 csomós sebességre volt képes, így könnyen kitérhettek volna előle. Rövidesen azonban rájöttek a tévedésre – bár az angol hajót a Repulse-nak hitték –, innen tehát az erőviszonyokat már helyesen tudhatták volna értékelni. A torkolattüzek alapján állítólag azt hitték, erős, és nagy létszámú ellenséges kötelékkel állnak szemben, mivel a rombolók is lőttek rájuk. Ez azonban szintén nehezen magyarázható tévedés lett volna. A korabeli radarok a maiakhoz képest primitívek voltak ugyan, de a hajók méretét többé-kevésbé meg lehetett velük állapítani. A radarkezelők jelentései alapján Lütjensnek tudnia kellett, hogy csak egyetlen nagy hadihajó áll velük szemben. (Az más kérdés, hogy Lütjens, a legtöbb német tengerésztiszthez hasonlóan, nem nagyon bízott a radarokban.) Az erős hullámzásban a rombolók többsége ráadásul az összecsapás első perceiben, amikor a Renown nagyobb sebességre kapcsolt, lemaradt a csatacirkáló mögött. Csak a Hardy és a Hunter tudott egy ideig lépést tartani a Renown-al, de hat óra után ezek is leszakadtak, és a németek ezt észlelték is.

A rombolók torpedótámadása, amitől Lütjens állítólag szintén tartott, nem volt reális veszély, és ezt a német tengernagynak, aki szinte egész pályafutását rombolókon és torpedónaszádokon töltötte, tudnia kellett. Arra, hogy a rombolók ebben az ítéletidőben fényes nappal hatásos indítási távolságon belülre kerüljenek, még ha rosszak is voltak látási viszonyok, gyakorlatilag nem volt esély. És ha sikerült is volna, a korabeli torpedók az ilyen erős hullámzásban nem tudták volna a beállított irányt tartani. Egy évvel később, hasonló időjárási viszonyok között, az angol rombolók éjszaka két-három mérföldre közelítették meg a Bismarckot, és összesen 16 torpedót lőttek ki rá, de nem értek el egyetlen találatot sem, pedig a kormányozhatatlan csatahajó nem is tudott kitérő manővereket tenni.

Az is gyakori állítás, miszerint a radarok kiesése kényszerítette a németeket a visszavonulásra, mivel a tűzvezetésük így nem tudott megfelelően működni. A németek azonban soha nem használták a radarokat tűzvezetésre, csak felderítésre, illetve afféle navigációs műszerként kezelték őket. A radarokat a háború végéig sem kapcsolták össze a központi számítógépekkel, a tűzvezetés kizárólag az optikai távolságmérőkre alapozott, melyekben jobban megbíztak, mint a lokátorokban.

A géphibák, melyek a német hajókon elég gyakoriak voltak, már csak a visszavonulás közben léptek fel, tehát ez sem lehetett oka az ütközet megszakításának, különösen hogy még ezt követően is sebességi fölényben voltak a Renownal szemben. A viharkárok, melyek számottevően csökkentették a német hajók tűzerejét, szintén ekkor keletkeztek. A menekülésnek is beillő visszavonulás során ugyanis Lütjens teljes sebességgel nekivezette hajóit a viharnak, hogy lerázza az angolokat, nem törődve azzal, ez milyen hatással lehet rájuk. A csatacirkálók rossz tengerállóságának ismeretében pedig a végeredmény előre kiszámítható volt. A hajók orrában, mely szinte állandóan a víz alatt volt, komoly vízbetörések keletkeztek, sérült a hajótest és a fedélzet borítása is. Az elülső lövegtorony gyakorlatilag mindkét hajón tönkrement, a betörő víz miatt ugyanis a tornyok összes villamos berendezése zárlatos lett. Még a lőszerraktárakban is komoly vízbetörések keletkeztek, és megrongálódtak a második lövegtorony berendezései is. A felcsapó víz még a viszonylag magasan fekvő parancsnoki hídon dolgozók munkáját is megnehezítette.

A viharos tenger egyébként nemcsak a németeknek okozott gondokat, legalább ennyire érintette az angolokat is. A szintén rossz tengerállóságú, még a német hajóknál is alacsonyabb oldalmagasságú Renown elülső lövegtornyainál is komoly vízbetörések keletkeztek, s a lőszerraktárak víztelenítő szivattyúit folyamatosan működtetni kellett. Az angol hajó tüzérsége csak azért nem esett ki, mert a britek a tornyok berendezéseit elsősorban hidraulikával működtették, a villamos hálózat sokkal fejletlenebb volt a németekénél, vagyis kevésbé volt érzékeny. Az angolok így sem mertek 23 csomónál gyorsabban menni, mert az már az ő lövegtornyaikban is károkat okozhatott volna, és féltették a már korábban megrongálódott hajótestet is a további sérülésektől. A németek így egérutat nyertek, és miután északabbra húzódva kivártak egy kicsit, két nappal később egy nagy kerülővel, messze kitérve nyugatra, visszatértek Németországba, az útközben hozzájuk csatlakozó Hipperrel együtt.

Lütjens tehát tulajdonképpen az a taktikát utánozta, amit Marschall követett a Rawalpindi elsüllyesztése után. A bizonytalan helyzetben visszavonult északra, kivárt egy ideig, majd áttört a hazai kikötők felé. A taktikai helyzet tehát hasonló volt, a stratégiai azonban teljesen más. Marschall feladata csak az volt, hogy zavart keltsen, és elvonja máshonnan az ellenség erőit, Lütjens eredeti küldetése viszont az volt, hogy fedezze és biztosítsa a Narvik megszállására küldött rombolókat.

A Renown-al való találkozás nem balszerencse volt, hanem nagy lehetőség arra, hogy az ellenfél szétszórt erőit még az egyesülésük előtt, külön-külön verjék meg. A két német hajónak jó esélye lett volna arra, hogy legalábbis megrongálják, és hazatérésre kényszerítsék a Renownt, kísérő rombolói nagyobb részével együtt. A délután érkező Repulse-t – mely a Renown-al együtt már fölényes túlerőben volt a németekkel szemben – szintén leköthették, és elvonhatták volna a Vestfjordtól, melynek megfigyelésére a britek legfeljebb csak néhány rombolót tudtak volna hátrahagyni. Lütjens tehát akár egészen tizenkettedikéig, a Home Fleet főerőinek a megérkezéséig nyitva tudta volna tartani a narviki útvonalat, ami a túlélést jelenthette volna a norvég kikötőbe beszorult német rombolóknak.

A német tengernagy akkor persze nem láthatta ilyen világosan a helyzetet. A hajók megfigyelői szokás szerint mindenfélét láttak, volt aki helyesen mérte fel a szemben álló erőket, volt aki három ellenséges csatahajót jelentett, mások pedig cirkálókat véltek felfedezni a Renown mögött. A radar, a torkolattüzek, és a gránátbecsapódások alapján ugyan józan mérlegeléssel Lütjens is rájöhetett volna, hogy csak egyetlen nagy ellenséges hajóval áll szemben, melyet kis szerencsével legyőzhettek, vagy legalábbis elzavarhattak volna Narvik közeléből, de a tengernagy, ahogy ilyenkor lenni szokott, inkább azokat a jelentéseket fogadta el, melyek alátámasztották a döntéseit. Lütjens egyébként sem győzelmeket akart aratni, hanem a kapott parancsokat akarta teljesíteni. Most alighanem úgy okoskodott, Raeder vezértengernagy általános érvényű parancsa, mely minden kockázat elkerülésére szólított fel, felülírja a folyamatban levő hadműveletre kiadott egyedi parancsokat, vagyis az adott helyzetben elsősorban nem a rombolók biztosítását kell szem előtt tartania, hanem azt az utasítást, hogy ne tegye ki kockázatnak a hajóit. (Az összecsapás utáni napon Lütjens ismét fontolóra vette, hogy visszatér a Vestfjord elé, de elvetette az ötletet. Addigra már két angol csatacirkáló volt jelen a térségben, a német hajók pedig elvesztették elülső lövegtornyaikat, így a britek akkor már elsöprő fölényben voltak.)

Lütjens eljárása nem váltott ki osztatlan elismerést a berlini főparancsnokságon, ahol a hadműveletben nyújtott teljesítményét legalábbis felemásnak ítélték. Maga Raeder azonban maradéktalanul elégedett volt Lütjenssel, aki most azért kapott elismerést, amiért korábban Marschall letolást, vagyis az ellenség elől való visszavonulásért. A tengernagyok megítélésének fő szempontja tehát kizárólag a vezértengernagy személyes szimpátiája volt. Lütjens további előmenetelének pályája innentől már be volt olajozva, és aligha lehetett kétséges bárki számára, Raeder már csak az ürügyet keresi Marschall végleges eltávolítására, hogy helyére majd Lütjenst, az engedelmes jófiút ültesse.

Lütjens, mint rendszerint, ezúttal is tudta, hogy döntései erősen megkérdőjelezhetőek voltak, és azokat nem a saját belátásának, hanem a megfelelési kényszernek engedelmeskedve hozta meg, Raeder zavaros, és nehezen értelmezhető utasításait követve. Igazából maga sem volt meggyőződve róla, hogy a visszavonulás helyes döntés volt, és szűk bizalmas körben később bevallotta, furdalja a lelkiismeret, amiért magukra hagyta a Narviknál csapdába esett rombolókat.

(Folyt. köv.)