Hét tenger

A Tengeri Farkas 05.

2020. június 25. 10:26 - savanyújóska

A Cochrane-t és kíséretét szállító hajó 1823 március 13-án érkezett meg Rio de Janeiróba. A lakosság itt is nagy lelkesedéssel üdvözölte a híres embert, azonban a felső tízezer köreiben személye inkább gyanakvást ébresztett, és a brazil arisztokrácia lekezelően bánt vele. Brazíliában természetesen szó sem volt liberalizmusról és demokráciáról – pontosabban csak szó volt róla –, az országot és a császárt egy szűk körű oligarchia tartotta a kezében, melynek tagjai gyanakodva figyelték a közismert liberális felforgatót. A korábban szóban és nem hivatalos levelekben tett ígéretek nyomban füstté váltak, mihelyt Cochrane konkrét, írásos szerződésben akarta rögzíteni őket. A főparancsnoki állás helyett csupán egy beosztott tengernagyi rangot ajánlottak fel neki, fizetését pedig az előzetes ígéretekkel ellentétben kisebb összegben akarták megállapítani, mint amilyet távozásakor a chilei haditengerészetnél kapott. (Évi 3.500 font) Megbízatásának időtartamát is olyan zavaros formában akarták meghatározni, amely lehetővé tette volna, hogy indoklás nélkül bármikor felmondjanak neki.

A tengernagy ezeket a feltételeket nem volt hajlandó elfogadni, és pár napos alkudozást követően bejelentette, utazik tovább Európába, ugyanis időközben felkérést kapott az éppen a törökök elleni függetlenségi harcot vívó Görögország flottájának megszervezésére, és irányítására. A brazilok erre kelletlenül beadták a derekukat, és elfogadták Cochrane követeléseit. Március 21-én hivatalosan is bejelentették a Brazil Császári Haditengerészet megalakulását, és Lord Thomas Cochrane kinevezését a flotta élére.

Nemsokára megérkezett Rióba Cochrane felesége is, aki Angliából utazott Brazíliába, hogy ismét férje mellett lehessen. A brazíliai évek alatt a párnak két újabb gyereke született, egy leány, és egy fiúgyermek. Utóbbi a brazil császár tiszteletére a Pedro nevet kapta. (Teljes nevén Arthur Auckland Leopold Pedro Cochrane. Később ő is tengerésznek állt, és a Royal Navy tengernagyaként fejezte be pályafutását.)A Brazil Császári Haditengerészet hajói kifutnak Rióból.

A Brazil Császári Haditengerészet hajói kifutnak Rióból.

 

Cochrane ezúttal sem vesztegette az időt. Még aznap felvonta lobogóját új zászlóshajója, a Pedro Primero árbocára, és miután feltöltötte hajóinak készleteit, április harmadikán flottájával kifutott a kikötőből. A portugáloktól megörökölt új brazil hadiflotta – a portugál flotta azon része, mely csatlakozott a brazilokhoz – a 74 ágyúsként nyilvántartott, valójában azonban csak 64 ágyúval felszerelt Pedro Primero sorhajóból, a 32 ágyús Piranga és Maria de Gloria fregattokból, valamint a Liberal korvettből, és Real briggből állt. A kötelékhez később csatlakozott a Niteroi fregatt, és a Guarani nevű brigg is. A flotta felszerelése meglehetősen szegényes volt, ám a chilei viszonyokhoz képest megvolt az az előnye, hogy a legénység és a tisztikar egységes volt, és fegyelmi szempontból is valamivel jobb volt a helyzet, mint amit Cochrane korábban Chilében megszokott, márcsak azért is, mert a flottának itt többé-kevésbé megbízható és stabil anyagi háttere volt, tehát a legénység rendszerint időben megkapta a zsoldját. Ettől függetlenül persze a hajók személyzete nagyrészt képzetlen és gyakorlatlan volt, amit új főparancsnokuk rövidesen a saját bőrén is megtapasztalhatott.

A velük szemben álló, Salvador da Bahia kikötőjében állomásozó portugál flottát a 74 ágyús Don Joao, és az 52 ágyús Constitucao sorhajók, valamint 44 ágyús Perola fregatt, továbbá nyolc kisebb, 20-28 ágyús fregatt és korvett, és néhány kisebb hajó alkotta. A portugál flottát Joao Félix Pereira de Campos tengernagy vezette. A flotta tűzerőben csaknem háromszoros fölényben volt a brazilokkal szemben, így amikor egy angol fregatt kapitánya előzékenyen közölte a portugálokkal, hogy a Cochrane vezette hajóhad kifutott Rióból Bahia felé, De Campos nem sokat tétovázott, s április 30-án ő is kifutott, hogy megütközzön nagyhírű ellenfelével. A két flotta május negyedikén kora reggel találkozott egymással a nyílt tengeren, Bahia partjai előtt.

Az ellenség nyilvánvaló fölényét látva Cochrane úgy döntött, nem fog szabályos ütközetet vívni, hanem kihasználva a számára kedvező szelet, megpróbálja elszakítani a portugál köteléktől annak négy első hajóját. A portugál flotta csatasorában ugyanis egy nagy rés tátongott a 28 ágyús Princesa Real fregatt és a Constituicao között. Cochrane itt akarta átvágni a portugál csatasort, hogy bekerítse az ellenséges kötelék első hajóit, melyeket aztán teljes flottájával támadott volna, hogy megsemmisítse, vagy elfogja őket, még mielőtt a hátul haladó portugál hajók a segítségükre tudnának sietni. A terv nem volt rossz, azonban megvalósításához gyakorlott és képzett személyzettel rendelkező, jól felszerelt hajók kellettek volna. A brazil flotta ilyenekkel nem rendelkezett.

Az ütközet nem kezdődött rosszul, a Pedro Primero a Princesa Real előtt, a Piranga pedig mögötte átvágta a portugál csatasort. A többiek azonban nem követték őket, így a két brazil hajó hosszú időn át egyedül állt szemben a teljes portugál flottával, és vívott tűzharcot annak elöl haladó hajóival. A brazil flotta többi hajója a többször megismételt jelzések ellenére sem volt hajlandó felzárkózni a zászlóshajóhoz. Ráadásul közben az is kiderült, a brazil zászlóshajó tüzérei a csata előtt egyszerűen „elfelejtettek” lőszert odakészíteni az ágyúikhoz, s csak mikor az ütközet elkezdődött, akkor kezdték felhordani a lőszert a raktárakból az ütegfedélzetekre. Ennek megfelelően a Pedro Primero tüzelése szórványos, és nagyon pontatlan volt. A tervezett bekerítésből így semmi sem lett, sőt, a portugálok voltak azok, akik végül bekerítették Cochrane zászlóshajóját. Látva, hogy egyedül maradt az ellenséggel szemben, és hogy milyen pocsékul lőnek a tüzérei, a tengernagy végül elrendelte a visszavonulást. Egyetlen vigasza az lehetett, hogy látta, a portugál hajók sem lőnek és manővereznek jobban, mint az övéi.A május negyedikei csata.

A május negyedikei csata .

 

Ha De Campos agresszív üldözésbe kezd, könnyen súlyos vereséget mérhetett volna a brazilokra, azonban a szerény vezetői képességekkel bíró portugál tengernagy semmilyen kockázatot nem mert vállalni híres ellenfelével szemben, és „győzelmével” megelégedve néhány nap múlva visszatért a kikötőbe. Az összecsapásban egyik hajóraj sem szenvedett veszteségeket. A brazil flotta így végül mégis elláthatta tulajdonképpeni feladatát, és blokád alá vonhatta Bahia környékét.

Rögtön az ütközet másnapján Cochrane hosszú levelet küldött a brazil kormánynak, melyben részletesen beszámolt az eseményekről, és a flotta felszerelésében tapasztalt hiányosságokról. Megírta, hogy a flotta egyetlen ágyúja sincs felszerelve csappantyúval, a lőpor olyan rossz minőségű, hogy fél mérföldre alig képes kilőni az ágyúgolyót, a lafetták pedig olyan korhadtak, hogy sokszor az első lövésre széttörnek az ágyúk alatt. Gondok voltak a személyzettel is. A hajókra vezényelt katonák, akik a tengerészgyalogságot alkották, nemcsak a hajók karbantartásában és tisztításában nem voltak hajlandók részt venni, hanem még saját szálláshelyüket és felszerelésüket is a matrózokkal tartatták rendben. A flotta emellett tele volt portugál tengerészekkel, akik ugyan a legénység legképzettebb részét alkották, ám az új brazil állam iránti hűségük és lojalitásuk finoman szólva is megkérdőjelezhető volt. Ahogy Cochrane írta, a flotta egyik felét arra kellett használnia, hogy megfigyelje vele a flotta másik felét. Ami persze erősen lerontotta a hajóhad hatékonyságát.

Úgy gondolván, két jó hajó többet ér, mint hét alacsony harcértékű egység, Cochrane átszervezte flottáját. Sao Paulo kikötőjébe visszatérve a flotta összes megbízható és képzett emberét átvezényelte a Pedro Primeróra és a Maria de Gloriára, többi hajóját pedig hátrahagyta a kikötőben, azzal az utasítással, próbáljanak meg rájuk, mindenhonnan ahonnan csak lehet, tapasztalt tengerészeket toborozni, és mihelyt sikerül felszerelni őket, azonnal küldjék utána. Néhány útközben elfogott kisebb hajót pedig gyújtóhajónak alakíttatott át. Június másodikán már vissza is tért Bahia elé, és folytatta a kikötők blokádját.

Hogy aláássa az ellenség harci morálját, Cochrane a már oly sokszor bevált módon éjszakai támadásra szánta el magát a gyújtóhajókkal. A június 12-én éjszaka megkísérelt támadást azonban a váratlanul beálló szélcsend meghiúsította. A portugálok viszont a sötétségben is észrevették az öböl bejáratát megközelítő hajókat, és rájöttek, mire készülnek a brazilok. Jól ismerve a Cochrane által korábban végrehajtott hasonló támadások történetét, De Campos nem érezte magát tovább biztonságban Bahiában, és elhatározta, evakuálja a kikötőt. Július másodikán a teljes portugál flotta, 13 hadihajó, és több mint 70 kereskedelmi hajó, fedélzetükön hétezer katonával és azok ellátmányával, kifutott Salvador da Bahiából Maranham (Maranhao) felé, ahol további hajók és csapatok csatlakozására számítottak.A brazil függetlenség kikiáltása.

A brazil függetlenség kikiáltása.

 

Ez volt az a pillanat, melyre Cochrane várt. A jól védett kikötőben álló, parti ütegek által is védett portugál hajók nehezen leküzdhető ellenségnek számítottak, a nyílt tengeren manőverezve viszont nem voltak egyenrangú ellenfelek. A portugál hadihajók mozgását korlátozta, hogy védeniük kellett a nagyszámú kereskedelmi hajót is. Cochrane két hajója, melyekhez nemsokára két másik is csatlakozott, a birkanyáj körül ólálkodó farkasokként keringett a teljes összevisszaságban haladó konvoj körül, s éjszaka tetszésük szerint csaptak le az elmaradozókra, vagy gyors támadással leszakítottak a konvojról néhány hajót, melyeket aztán megrohantak és elfoglaltak. A brazil hajók igyekeztek úgy manőverezni, hogy a part és a portugálok közé állva megakadályozzák az ellenséges hajók eljutását Maranhamba, és kiszorítsák őket az Atlanti-óceánra.

Cochrane hajói 14 napon át űzték maguk előtt a portugál flottát, melyet az ellenséges hajók támadásai és a viharossá fokozódó szél kihajtott az Atlanti-óceánra. A portugál tengernagy végül úgy döntött, visszatér Lisszabonba. Mire azonban odaért, flottájából nem sok minden maradt. Az eredetileg általa kísért 70 szállítóhajóból mindössze 13 érte el a hazai partokat, a többiek vagy a brazilok zsákmányául estek, vagy a viharos tengeren elszakadtak a konvojtól, és más kikötőkbe futottak be, illetve visszatértek Brazíliába. Cochrane úgy becsülte, a portugál konvoj szállítmányának a felét elfogta. A csapatszállító hajók közül 16-ot fogott el, fedélzetükön mintegy 2000 katonával. Mivel kisebb hajóit főleg felderítésre használta, tartva attól, hogy az ellenséges flotta erősítést kap Portugáliából, a harc oroszlánrészét Cochrane zászlóshajója, a Pedro Primero vívta meg.

A tengernagy a hadifoglyokat és a hadizsákmányt Pernambucóba küldte, majd miután július 16-án félbeszakította a portugál flotta üldözését, visszaindult Maranham felé. Felfigyelt ugyanis arra, hogy sok portugál csapatszállító hajó visszafordult a brazil partok, feltehetően Maranham felé, és tartott tőle, hogy az ezeken érkező erősítés megszilárdítja a portugál kézen levő tartomány ellenállását. Mivel többi hajója a zsákmányt kísérte vissza Pernambucóba, július 26-án, a portugál hajókat megelőzve, Cochrane egyetlen hajóval, a Pedro Primeróval érkezett meg Maranham partjai elé. Portugál lobogóval az árbocán bevitorlázott Sao Luis kikötőjébe, ahol a tartomány helytartója rögtön küldöttet menesztett a hajóra, hogy gratuláljon annak szerencsés megérkezéséhez. A küldött a Pedro Primero fedélzetén aztán gyorsan szembesülhetett a kiábrándító valósággal, és rögtön fordulhatott is vissza, zsebében Cochrane-nek a helytartóhoz címzett levelével. A levélben a tengernagy közölte a helytartóval, csupán egy hatalmas brazil flotta előőrseként érkezett, mely úton van Maranham felé, hogy felszabadítsák a tartományt. Tudatta azt is, a Bahiából induló portugál flotta megsemmisült, hajónak több mint kétharmada elsüllyedt, vagy brazil kézre került. Mindezek után arra kérte a kormányzót, a felesleges vérontás elkerülése érdekében adja át önként a rábízott tartományt a brazil császár megbízottjának, vagyis neki.

Másnap, július 27-én, Maranham vezetői, a helytartó, a katonai parancsnokok, a helyi püspök, mind a Pedro Primero fedélzetére léptek, és aláírták a megadási okmányokat. A portugál csapatok szabadon visszatérhettek hazájukba. Brazília egyik leggazdagabb tartománya ezzel egyetlen puskalövés nélkül került a császár kezére. Cochrane két hónapot töltött el itt, egyrészt azért, nehogy a távozó portugál csapatok meggondolják magukat, másrészt pedig azért, hogy megfékezze a bennszülött lakosokat, akik a felszabadulást úgy értelmezték, joguk van a szabad rablásra a portugál birtokok ellen.

Maranham eleste után ellenállás nélkül megadta magát Bahia és Pará tartománya is. Cochrane ezzel fél Európa nagyságú területet szerzett meg a braziloknak, jóformán harc nélkül, csupán néhány jól irányított blöfföt bevetve. Nehéz elhinni, de a brazil vezetésben voltak, akik ennek ellenére komolyan bírálták a tengernagyot, mondván, a parancs ellenére aratott győzelmet, hiszen megbízatása csupán arra terjedt ki, hogy vegye blokád alá Bahia partjait.Maranhao márkijának címerpajzsa.

Maranhao márkijának címerpajzsa.

 

Miután helyreállította a rendet Maranhamban, a tengernagy visszatért Rio de Janeiróba. Nemcsak a lakosság fogadta lelkes ünnepléssel, hanem a kikötőbe való befutást követően maga a császár, I. Pedro is rögtön meglátogatta a zászlóshajót –mely egyébként az ő nevét viselte-, hogy személyesen mondjon köszönetet a flottának, és a flottaparancsnoknak. A tengernagyra záporesőként hullottak a kitüntetések. A mindenféle kis és nagykeresztek mellett Maranhao márkijává, valamint a császár titkos tanácsosává is kinevezték, és megkapta tengernagyi (full admiral) előléptetését is.

Az események nagy visszhangot váltottak ki Európában is. Még ha figyelembe is vesszük az ellenfél gyenge képességeit, akkor sem volt akármilyen produkció lényegében egyetlen hadihajóval végigkergetni a fél Atlanti-óceánon egy 80 hajóból álló flottát, elfogva vagy szétszórva közben annak kétharmadát, majd úgyszintén egyetlen hajóval behódoltatni három nagy, és erős helyőrséggel rendelkező tartományt. A történtek végképp az egekbe röpítették Thomas Cochrane hírnevét és presztízsét.

A diadalmámort azonban gyorsan követte a kiábrándulás. A történtekben most is nagy szerepet játszottak a zsákmánydíj körüli viták, de ezúttal sem csupán Cochrane „pénzéhsége” volt az oka annak, hogy rövidesen a brazil kormánnyal is megromlott a viszonya, akárcsak korábban a chileivel.

Az ország ügyeit korábban I. Pedro főminisztere –lényegében a miniszterelnök -, a tehetséges José Bonifacio de Andrada y Silva irányította. Mikor Cochrane hosszú távolléte után visszatért Rióba, azt kellett látnia, hogy Andradát megbuktatták, párttársait leváltották, helyükre pedig a brazil oligarchák kerültek, akiknek irányítása alatt Brazília a tengernagy szerint a legjobb úton haladt az anarchia, és a portugál befolyás újbóli megerősödése felé. Cochrane szerint a császár túlzottan is a konzervatív brazil nagybirtokosok körének káros befolyása alá került, aminek nyilvánvaló jele volt, hogy éppen négy nappal a Pedro Primero befutása előtt feloszlatta a parlamentet, annak számos tagját bebörtönözte, és katonai diktatúra bevezetését helyezte kilátásba.

Az állítólag oly ellentmondásos személyiségű Cochrane ezúttal is nagyon ellentmondásmentesen cselekedett. Mint élete során szinte mindig, amit gondolt, azt is mondta, és annak megfelelően is cselekedett. A demokrácia és a liberalizmus híveként szóban és tettben egyformán kiállt eszményei mellett, és öt nappal megérkezése után hosszú levelet küldött a császárnak, melyben kifejezte csalódottságát a közelmúlt történései miatt, konkrétan megemlítve a parlament feloszlatását. Arra kérte a fiatal, ekkor még mindig csak 25 éves császárt, az ország érdekeit helyezze saját személyes ambíciói fölé, és tekintse példaképének Nagy-Britanniát, ahol a monarchia korlátozta saját hatalmát, hogy polgárainak szélesebb körű szabadságjogokat biztosítson. Cochrane azt javasolta, a császár Anglia alkotmányának mintájára adjon Brazília számára is alkotmányt, mely még annál is nagyobb demokráciát biztosítana az ország lakosságának, mint amilyet korábban a feloszlatott parlament kívánt. Az alkotmány által biztosított demokratikus államszervezet hosszú távon az európai államokhoz hasonló stabilitást és jólétet biztosítana Brazília számára. A tengernagy negatív példát is tudott említeni, mégpedig a földrész másik felén levő spanyol területeken újonnan megalakult köztársaságokat, melyek kivétel nélkül politikai káoszba süllyedtek az önállóság elnyerése után.I. Pedro császár, a Felszabadító.

I. Pedro császár, a Felszabadító.

 

(A szóban forgó spanyol területeken egyébként sokan, például José de San Martin is, a köztársasággal szemben szintén egy angol mintájú monarchia bevezetését tartották előnyösebbnek. San Martin még követeket is küldött Európába, valamelyik uralkodócsaládból keressenek megfelelő jelöltet Peru trónjára. Lehet, Bolivar ezért mondatta le, és kényszerítette – nem tudni, hogyan – önkéntes száműzetésbe San Martint. A tábornoknak pedig alighanem igaza volt, hiszen a történtek igazolták, a spanyol uralom összeomlásával létrejött új köztársaságok nem képviseltek olyan tekintélyt, mint korábban a spanyol korona, s velük szemben a régi arisztokrácia nem érzett tiszteletet. Ekkor kezdődtek meg a Dél-Amerikára egészen a legutóbbi időkig jellemző belviszályok, a helyi klánok puccsokban, lázadásokban, forradalmakban oly gazdag, véres belháborúi a hatalomért. A forradalmak vezetői közül O’Higgins és Bolivar is gyanús körülmények között halt meg – tulajdonképpen mindketten bukott emberként –, San Martin száműzetésbe kényszerült, José de Sucre pedig gyilkosság áldozata lett, melynek tettesei és felbujtói ismeretlenek maradtak.

A problémát úgy tűnik, Cochrane is tisztán látta, legalábbis ennek jele lehet egyik állítólagos ötlete, melyet chilei évei alatt tervezgetett. Nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy megszöktetné Napóleont a tulajdonképpen egész közeli Szent Ilonáról, és az egyesült dél-amerikai spanyol területek császárává kiáltatná ki. A terv megvalósítását Napóleon korai halála hiúsította meg.

Hivatalos dokumentum nincs erről a „projektről”, amit csak Cochrane feleségének utólagos elbeszéléséből ismerünk. A legtöbb történész éppen ezért ezért alaptalan női pletykának tekinti az egészet. Jómagam azonban nem hinném, hogy az asszonyka magától talált volna ki ilyesmit. Szerintem a tengernagy fejében valóban megfordulhatott valami hasonló ötlet, bár valószínűnek tartom, a tervezet nem nagyon jutott túl a chilei borok társaságában eltöltött esti beszélgetéseken.)

A Niteroi fregatt.

A Niteroi fregatt.

 

Állítólag Cochrane levele volt a kiváltója a brazil alkotmányreformnak, melynek során a császár valóban egy viszonylag széles körű demokráciát valósított meg országában. Hogy aztán ez csakugyan Cochrane hatására jött létre, azon persze lehet vitatkozni, ám a levél által kiváltott másik hatás már sokkal egyértelműbb. A császárt körülvevő helyi kiskirályok, akik eddig sem kedvelték az angol liberálist, most nyíltan ellene fordultak, s ahol csak lehetett, hátráltatták és akadályozták munkájában. Leginkább persze ott törtek borsot az orra alá, ahol erre a legérzékenyebb volt, a zsákmánydíjak terén. Az elfogott hajók, azok rakománya, valamint a meghódított tartományokban szerzett hadizsákmány után óriási összeg járt volna zsákmánydíjként a flottának, Cochrane számítása szerint több mint kétmillió milreis (a brazil pénznem). A hatóságok azonban egyszerűen állami tulajdonként kezelték a hadizsákmányt, és hosszú huzavona után is csak arra voltak hajlandók, hogy háromhavi fizetésüknek megfelelő jutalmat ajánlottak fel a flotta legénységének, akik persze ezt rögön visszautasították. Cochrane csak minden személyes tekintélye bevetésével tudta nagy nehezen megakadályozni, hogy a tengerészek között nyílt, fegyveres lázadás törjön ki.

Nemcsak a várt jutalom elmaradása nehezítette a flotta helyzetét, hanem a beígért fejlesztések elmaradása is. A hajók nagyjavítása és korszerűsítése elmaradt, sok hajót tartalékállományba helyeztek. A császár érdeklődése erősen lanyhult haditengerészete iránt, és az udvarban felülkerekedett az a nagybirtokosok által is támogatott elképzelés, mely szerint a függetlenség elnyerése után már nincs szükség nagy flottára, hiszen Portugália nem fog fegyveres támadást indítani egy nemzetközileg is elismert, önálló ország ellen.

Rövidesen azonban kiderült, flottára mégis van szükség. 1823 végén felkelés tört ki Pernambucóban, melynek vezetői az északi tartományok elszakadását, illetve egy Brazíliától és Portugáliától egyaránt független ország létrehozását tűzték ki céljukul. Cochrane személye hirtelen megint felértékelődött a császári udvarban, és a flottával őt küldték a lázadás leverésére. Pontosabb csak küldték volna, ugyanis a zsákmánypénz elmaradása miatt elégedetlen tengerészek megtagadták a munkát. A kormány miniszterei és hivatalnokai, akik közt a felkelőknek sok támogatója volt, fél éven át húzták az időt – miközben a felkelés egyre terjedt –, mire végül sikerült kicsikarni tőlük 200 ezer milreist a legénység jutalmazására, és elegendő összeget a hajók újbóli felszerelésére. Így is Cochrane nagy személyes tekintélye, és a tengerészek közti óriási népszerűsége kellett ahhoz, hogy a matrózok ismét hajlandók legyenek munkába állni.

A flotta végül csak 1824 augusztus másodikán futott ki Rióból. A hajórajt mindössze a Pedro Primero, és a Maranham fregatt alkotta, melyek három szállítóhajót kísértek, fedélzetükön 1200 katonával. A csapatokat 16-án tették partra Alagoas közelében, a hadihajók pedig két nappal később érkeztek meg Pernambuco elé. Cochrane a város bombázásával fenyegetőzve megadásra szólította fel a lázadókat, válaszként azonban csak egy levelet kapott azok vezetőjétől, Manoel de Carvalhótól, melyben az 100.000 milreist ajánlott fel a tengernagynak, ha hajóival átáll az ő oldalukra. Carvalho levelében többek közt azokra a méltánytalanságokra hivatkozott, főleg az elmaradt zsákmánydíjakra, melyeket a tengernagy a brazil kormánytól volt kénytelen elszenvedni.

A jó angol propagandának köszönhetően Cochrane akkoriban is – és azóta is – becsvágyó harácsolóként, pénzhajhászként volt nyilvántartva, és ezeket a jelzőket azóta sem sikerült lemosni róla. A levél elég nyilvánvalóan a tengernagynak ezt az állítólagos pénzsóvárságát vette célba, amit a címzett is nagyon jól érzékelt. A „pénzhajhász” Cochrane azonnal elutasította az ajánlatot, és válaszlevelében többek közt a következőket írta: „Ha lehetőségem nyílna személyesen is megismerkedni Excellenciáddal, be tudnám bizonyítani Önnek, hogy a vélemény, melyet rólam kialakított, azon nagyhatalmú illetőknek a megtévesztésein alapszik, akiknek célja volt, hogy személyemet megakadályozzák szolgálata teljesítésében.

A közben kitört vihar meggátolta a flottát abban, hogy lője Pernambucót, mivel a heves hullámzásban Cochrane nem merte megközelíteni hajóival a part menti sekély vizeket. A vihar után kénytelen volt karbantartásra, és a készletek feltöltésére visszavonulni Bahiába, míg Pernambuco blokádját a közben beérkezett kisebb hajókra bízta. A gyenge ellenállást tanúsító Pernambucót végül nem sokkal később a flotta által korábban partra tett csapatok foglalták el.

Cochrane október tizedikén futott ki újra Bahiából zászlóshajójával, és három kisebb hajóval, hogy a még a lázadók kezén levő területeket is behódoltassa. Október 18-án érte el Ceará tartomány partjait, ahol puszta megjelenése elég volt ahhoz, hogy a város megadja magát. Maranham előtt azonban már nem volt ilyen könnyű dolga. A tartomány nem volt hajlandó ismét behódolni, s Cochrane, rosszul felszerelt hajóival és elégedetlenkedő tengerészeivel nem tudott mást tenni, mint blokád alá venni a partokat. A flotta otthonról sem kapott mást, csak elismerő szép szavakat. A császár levélben köszönte meg Pernambuco és Ceará bevételét, pénzt és ellátmányt azonban nem küldött. Év végén Cochrane kérte felmentését, azonban kérését elutasították.I. Pedro koronázása.

I. Pedro koronázása.

 

A helyzet a következő hónapokban sem változott. A Maranham előtt cirkáló flotta legénysége nemcsak az ellátási nehézségek, hanem a hőség és a járványok miatt is egyre rosszabb állapotba került. Ekkor váratlan és különös dolog történt. Cochrane május elején visszaküldte Rióba a Pedro Primerót, maga pedig a Piranga fregattra vonta fel zászlaját. Május 18-án kifutott a tengerre, hivatalosan azzal a céllal, hogy felderítést végez az Azori-szigetek környékén, aztán ő is visszatér Rióba. A fregatt el is érte az Azori-szigeteket, azonban nem fordult vissza a brazil partok felé, hanem északra vette az irányt, majd június 25-én horgonyt vetett Portsmouth előtt, Spitheadnél, ahol Lord Thomas Cochrane hét év után először ismét hazája földjére lépett.

A tengernagy utóbb azzal magyarázta váratlan hazatérését, hogy a Piranga árbocozata egy viharban megrongálódott, az élelmiszerkészletek megromlottak, s a fregattnak sürgősen javításra, és készletfeltöltésre volt szüksége. Portugál kikötőbe nem térhettek, hiszen hivatalosan ekkor még hadban álltak az országgal, és valószínű volt, hogy a spanyolok sem fogadnák szívesen látott vendégként Thomas Cochrane-t. Franciaország hivatalosan még nem ismerte el Brazília függetlenségét, tehát egyedül Anglia jöhetett számításba, mint olyan baráti ország, ahol a sérült fregatt javítását el lehet végezni.

Legalábbis ez volt Cochrane hivatalos magyarázata. Azonban szinte mindenki biztos benne, a tengernagy valójában a dezertálásnak ezt a módját választotta az egyre terhesebb brazil szolgálat alól. Családját már korábban hazaküldte, tehát alighanem már jó előre készült valami ilyesmire. A kortársak se nagyon vélekedtek másként, s a brazil kormány azonnali visszatérésre szólította fel. A kormány több tagja árulással vádolta, és követelte, fosszák meg rangjától. Cochrane saját költségén javíttatta ki a Pirangát – a javítási költségeket a brazilok soha nem fizették vissza neki –, melyet a lehető leggyorsabban vissza is küldött Rióba. Neki magának azonban esze ágában sem volt visszatérni, arra hivatkozva, ellenségei Brazíliában veszélyeztetnék életét és biztonságát.

1825 november harmadikán Brazília és Portugália hivatalosan is békét kötött egymással. Pár nappal később Cochrane ismét egy levelet küldött a brazil császárnak, melyben újból óvta a rossz tanácsadók befolyásától, kijelentve, néhány miniszter áskálódásának köszönhető saját helyzetének ellehetetlenülése, a flotta hanyatlása, és az ország rossz általános állapota. Majd közölte szívből jövő jókívánságait I. Pedróval, s egyben bejelentette lemondását, és a császár szolgálatából való kilépését. A dél-amerikai turné ezzel végképp befejeződött.

Lord Thomas Cochrane.

Lord Thomas Cochrane.

 

1825 június 26-án tehát Lord Cochrane közel hétéves távollét után ismét Anglia földjére lépett. Érkezése hírét hallva Portsmouth szinte teljes lakossága kitódult a kikötőbe, hogy üdvözölje őt. Hasonló fogadtatásra talált mindenhol, ahol csak megfordult. Év végén családjával ellátogatott szülőföldjére, Skóciába, ahol már húsz éve nem járt. Feleségével itt esküdtek meg harmadszor is, a változatosság kedvéért ezúttal a skót egyházi szertartás szerint. Cochrane megjelenése mindenhol nagy eseménynek számított, a színházakban félbeszakadt az előadás ha megjelent, s a közönség felállva, perceken át tartó tapsviharral köszöntötte Skócia nagy fiát. Sir Walter Scott még verset is írt Lady Cochrane szép szemeiről.

A hivatalos körökben azonban Cochrane már korántsem talált ilyen kedvező fogadtatásra. A továbbra is kormányon levő toryk változatlanul veszélyes felforgatónak tekintették, és sokan voltak még befolyásos pozíciókban, a kormányon és az Admiralitáson egyaránt, azok közül, akiknek Cochrane annak idején a tyúkszemére lépett. Ők továbbra sem voltak hajlandók sérelmeiket elfelejteni, Cochrane rehabilitációja tehát szóba sem jöhetett. Ugyanakkor viszont azok között, akiknek nem voltak személyes ellentéteik vele, Cochrane megítélése sokat javult a távozása óta eltelt években. Egy évvel korábban, egyik parlamenti beszédében, melyben az új dél-amerikai köztársaságok függetlenségének elismerésével foglalkozott, Sir James Mackintosh hosszú idő után először említette meg Cochrane nevét az Alsó Házban, méghozzá korántsem negatív összefüggésben: „Tudom, hogy kényes témát érintek, de meg kell, hogy említsem, érdekeink bátor védelmezőre találtak egy különleges ember személyében, aki hajdan angol tiszt volt, és kiemelkedő szerepet játszott a brit haditengerészetnél, flottánk történetének legdicsőségesebb éveiben. Nehéz szívvel, és vegyes érzelmekkel említem meg mindezt. Büszkeség fog el, ha arra gondolok, a személy, akiről beszéltem, brit, ugyanakkor sajnálkozást érzek amiatt, hogy többé nem angol tiszt. El tud e képzelni bárki is bátrabb haditettet, mint az Esmeralda elfogását Callao kikötőjében? Soha nem tanúsították még ilyen látványosan a brit merészséget, leleményt, és hidegvérűséget, mint ezen emlékezetes esemény során. Senki nem tanúsított még oly forró, kiolthatatlan szeretetet hazája iránt, és kívánta annyira annak érdekeit és gyarapodását elősegíteni, mint ama nagyszerű ember, akire célzok.

A magam nevében beszélek. Senki nem ösztönzött rá, hogy ezt a véleményt képviseljem. De kérdem én, ki ne kívánná azt, hogy egy ilyen ember újra közöttünk lehessen? Remélem megbocsátják, hogy ezt mondom, de azt a forró vágyamat kell, hogy kifejezésre juttassam, a korona tanácsadóinak javasolniuk kellene, Őfelsége kegyeskedjék Lord Cochrane-t visszaszólítani hőn szeretett hazájába, melynek szolgálatáért meggyőződésem szerint szívesen feláldozna minden világi megfontolást.

A tory kormány azonban egyáltalán nem igyekezett marasztalni e nagyszerű embert, sőt, igyekeztek ismét minél előbb megszabadulni tőle. Nehéz dolguk nem volt, mert Cochrane maga sem szándékozott hosszabb ideig maradni Angliában. Még a Brazíliában töltött idő alatt kapott ugyanis egy újabb felkérést egy éppen szintén függetlenségi harcot folytató országtól, flottája megszervezésére és irányítására.

A változatosság kedvéért ezúttal egy európai országról, Görögországról volt szó, mely több évszázados ottomán megszállás után 1821-ben fellázadt a török uralom ellen. (Cochrane ugyanekkor kapott egy másik felkérést is, Mexikótól, a haditengerészet vezetésére, a két ajánlat közül azonban végül a görögöt választotta. Valószínűleg elege volt már a latinokból.) A Peloponnészosz-félszigeten kitört felkelés futótűzként terjedt, és a felkelők az év végére szinte valamennyi görög terület felett átvették az ellenőrzést. A sikerben nagy szerepe volt a szedett-vedett kis görög flottának, mely a török haditengerészet nagy túlereje ellenére néhány rátermett vezető, főleg Andreas Vokos, ismertebb nevén Miaoulis irányítása alatt sikeresen zavarta, vagy vágta el a görög területeken harcoló török csapatok tengeri utánpótlási vonalait.Görög szabadsághősök, ahogy a rousseauista nyugati értelmiség elképzelte őket.

Görög szabadsághősök, ahogy a rousseauista nyugati értelmiség elképzelte őket.

 

A görög felkelés lázba hozta a romantikus, fiatal európai értelmiséget, akik lelkesen támogatták a görögök szabadságharcát. Minden nagyobb európai és észak-amerikai városban Görög Bizottságok alakultak, melyek legfőbb feladata a görögöknek szánt segélyek megszervezése, és főleg a harc folytatásához szükséges pénz összegyűjtése volt. Sokan, mint például Lord Byron, maguk is az országba utaztak, hogy önkéntesként harcoljanak a görögök oldalán. Akik így tettek, azok hamar kiábrándultak, ugyanis a helyszínen nagyon gyorsan rá kellett jönniük, hogy a korabeli görögök egyáltalán nem életre kelt antik szobrok, hanem nagyon is gyarló emberek, és ezzel még nagyon finoman fogalmaztam. A felkelés vezetőiről is kiderült, hogy nem Rousseau-n nevelkedett liberális szabadságharcosok, Periklész, Leónidasz, Miltiadész reinkarnációi, hanem – legalábbis a Nyugat mércéjével mérve - többnyire zsebmetszők, tyúktolvajok, útonállók, kalózok. A görög szolgálatban álló tisztek egyáltalán nem takarékoskodtak a jelzőkkel, amikor minősíteniük kellett helybeli kollégáikat és beosztottaikat. Thomas Gordon tábornok például így írta le az egyik görög parancsnokot: „Panourias a helyi kiskirályok legrosszabbika volt, akit néhány firkász hősi rangra emelt. Valójában aljas útonálló volt, rosszabb az ördögnél. Jól megszedte magát a muzulmánoktól rabolt prédával, míg ő és bandája kényszerítette az embereket, biztosítsanak számukra szállást, ahol nagy luxusban semmittevéssel töltötték idejüket, nemcsak a kenyeret, húst, bort, és takarmányt követelve meg maguknak, hanem még cukrot és kávét is. Meglátásom szerint tavasz óta a görögök már megbánták kezdeti lelkesedésüket ezek iránt a tolvajok iránt, hiszen azok szinte valamennyien, kezdve Kolokotronessel, és mind természetük aljas romlottságáról hírhedtek.”

Az európai közvéleményben nagy visszhangot váltottak ki a törökök által elkövetett tömeggyilkosságok, és az újságok nem győzték átkozni a barbár és kegyetlen muzulmán hordákat. Arról szinte szó sem esett, hogy a görögök semmivel sem bántak kíméletesebben a török civilekkel. A főleg törökök által lakott Navarino elfoglalása után történteket például így írta le az egyik helybeli görög pap: „A golyóktól és szablyáktól megsebesült nőkre, akik menekülést keresve a tenger felé rohantak, céllövészetet tartottak. A csecsemőket kitépték anyjuk karjaiból, és a sziklákhoz csapták őket. Három-négy éves gyerekeket hajítottak a tengerbe, és hagyták megfulladni őket. Mikor a mészárlás véget ért, holttestek hevertek szanaszét a parton.” Hasonló, vagy még rosszabb jelenetek egyébként nemcsak a törökök és a görögök között játszódtak le. Az egyes görög felkelő csoportok alkalomadtán egymást is hasonló lelkesedéssel gyilkolták.Chios szigetén a török katonaság 1822 áprilisában 25-50 ezer görög lakost gyilkolt meg. Az esemény nagy felháborodást váltott ki nyugaton, és nagy lökést adott a görögök támogatottságának. Delacroix festménye a chios-i mészárlásról készült, bár a képaláírás nélkül szerintem nehéz lenne megmondani, mit is ábrázol.

Chios szigetén a török katonaság 1822 áprilisában 25-50 ezer görög lakost gyilkolt meg. Az esemény nagy felháborodást váltott ki nyugaton, és nagy lökést adott a görögök támogatottságának. Delacroix festménye a chios-i mészárlásról készült, bár a képaláírás nélkül szerintem nehéz lenne megmondani, mit is ábrázol.

 

Messziről persze mindez nem látszott. A nyugati elit nagy lelkesedéssel vetette bele magát a filhellén mozgalomba, igyekezvén segítséget nyújtani a gonosz zsarnokság ellen küzdő romantikus szabadsághősöknek. A londoni Görög Bizottság egyik vezetője történetesen éppen Cochrane közeli barátja, Sir Francis Burdett volt. Ő, és sok másik párttársa is buzgón igyekeztek meggyőzni Cochrane-t, milyen nagyszerű titulus lenne a „Görögország felszabadítója” cím. Az érintett erről egyáltalán nem volt meggyőződve. Dél-Amerikában ő már saját szemével is látott jó néhány szabadságharcost, és megvolt róluk a véleménye. A hozzá eljutott hírek alapján tartott attól, hogy a görög hősök semmivel sem különbek, mint a dél-amerikai hősök, sőt. Ezen kívül ekkor már elmúlt ötven éves, és valahogy már nem vágyott annyira a kalandokra. Miután azonban brazil szolgálatba nem akart visszatérni, arra pedig, hogy Angliában talál valamilyen jól fizető állást, nem volt esélye, végül beadta a derekát, és még a brazil haditengerészettől való hivatalos elbocsátása előtt, 1826 augusztusában aláírta a görög szerződést. Korábbi tapasztalataiból okulva ragaszkodott hozzá, hogy a teljes görög flotta az ő parancsnoksága alá tartozzon, és teljes hatáskörrel felruházva, a görög kormánytól függetlenül irányíthassa azt. A görögök mindenbe beleegyeztek, az addigi flottaparancsnok, Miaoulis, aki nemcsak az egyik legtehetségesebb, hanem – alighanem gabonakereskedő múltjából adódóan, ahol szüksége volt az üzleti tisztességre - talán a legbecsületesebb görög parancsnok is volt, önként lemondott posztjáról Cochrane kedvéért. A közvélemény, a görög és az angol egyaránt, már jó előre mint „Görögország Messiását” ünnepelte a tengernagyot.

Cochrane-nek ahhoz sem sok kedve volt, hogy megint néhány ócska, rosszul felszerelt hajóval kezdjen háborúba egy nagy túlerőben levő ellenséges hajóhad ellen. Jól felszerelt, ütőképes flottával akart hadba szállni, és ez egybeesett a görög kormány szándékaival is. A felkelők számára jókora összeget sikerült adakozásból összegyűjteni, ezen kívül a görög kormány hatalmas kölcsönöket vett fel angol bankoktól is. Az összeg java részét természetesen fegyvervásárlásra fordították. Cochrane összesen 57 ezer fontot kapott kézhez, hogy abból felszerelje flottáját.

Az ezúttal is a technológiai fejlődés élén haladó tengernagy szándéka szerint flottája gerincét gőzhajók alkották volna. A deptfordi Brent hajógyárban, ahol a Rising Star is készült, hat ilyen hajó építését kezdték el, míg a New Yorki Bayard&Howland hajógyártól két 60 ágyús fregattot rendeltek meg a görög flotta számára. A hajók építésére a görög kormány, a Cochrane-nek átutalt összegen kívül, 150 ezer fontot utalt át az érintett hajógyáraknak.

Leveleiből kiderül, Cochrane milyen taktikát szándékozott követni. A Basque Roads óta használt, jól bevált recept szerint ezúttal is kedvenc gyújtó- és robbanóhajóival akarta támadni a görög partoknál horgonyzó ellenséges hajóhadakat. Okulva a korábbi esetekből, mikor szélcsend vagy kedvezőtlen széljárás hiúsította meg hasonló akcióit, a gyújtóhajókat most a gőzösök vontatták volna az ellenség közelébe. A pusztítást aztán a kisszámú, de nagy kaliberű ágyúkkal felszerelt gőzhajók tetőzték volna be. Úgy vélte, néhány hét alatt képes lesz megtisztítani a görög vizeket, és elvágni a Konstantinápoly és Alexandria közti tengeri összeköttetést.

Ehhez azonban szükség lett volna a gőzhajókra, azonban hamar kiderült, azok felszerelése jóval tovább fog tartani, mint előzetesen gondolták. A görögöknek szánt hajók gépi berendezéseiért felelős mérnök, Alexander Galloway, már néhány hónappal később közölte, a munkák nagyon lassan haladnak.A Karteria metszetrajzai.

A Karteria metszetrajzai.

 

Cochrane számára viszont hirtelen nagyon sürgős lett a távozás Angliából. Év végén olyan fülest kapott kormányközeli körökből, hogy hivatalos eljárást készülnek indítani ellene, egy olyan paragrafus alapján, mely megtiltotta a brit alattvalóknak, hogy külföldi fegyveres erőknél engedély nélkül szolgálatot vállaljanak. E törvénycikkely alapján dél-amerikai szerepvállalása büntetendő cselekmény volt, melyért minden további nélkül lecsukathatták volna. A spanyolok szintén szerették volna bíróság elé állítani Cochrane-t, mégpedig kalózkodás vádjával, szerintük ugyanis amit Dél-Amerikában tett, kimerítette ezt a fogalmat.

Mikor november elején barátai közölték vele, hogy a hatóságok már javában készítik elő az ellene folytatandó eljárást, és letartóztatását tervezik, Cochrane Franciaországba, Boulogne-ba hajózott át, ahová néhány hét múlva családja is követte. Nem sokkal később azonban olyan híreket kapott, hogy a francia hatóságok is eljárást akarnak indítani ellene, így az év végén Belgiumba, Brüsszelbe települt át.

Mindez viszont azzal a következménnyel járt, hogy Cochrane a továbbiakban nem tudta személyesen ellenőrizni az Angliában épülő gőzhajók felszerelését. Ez Gallowayre maradt, aki rendszeresen küldözgette Brüsszelbe leveleit, melyek arról tudósítottak, már csak néhány hétre van szüksége, hogy befejezze a munkákat a hajón. A „mához három hétre” szállóigévé vált Cochrane környezetében. A tengernagy gyakran zúgolódott Galloway hanyagsága miatt, azonban végig megbízott a mérnökben, nem is sejtve, hogy a törökök jól megfizették Galloway-t azért, hogy ahol csak lehet, húzza-halassza a munkálatokat.

Brüsszelben csatlakozott hozzá leendő helyettese, a már egy ideje görög szolgálatban álló Frank Abney Hastings kapitány, akit rögtön Londonba küldött, hogy gyorsítsa meg a hajók építését, azonban Hastings sem tudott haladást elérni az ügyben. Ha lehet, még rosszabbul haladt az Amerikában készülő hajók építése. A hajógyár az építés közben felmerült költségekre hivatkozva egyre újabb és újabb összegek átutalását követelte a tapasztalatlan és naiv görögöktől, akik a hajók építésének felügyeletével egy francia lovassági tisztet bíztak meg. A költségek növekedése miatt végül nem tudták finanszírozni mindkét hajó építését, és a félkész Liberator fregattot, melyre addig már 88 ezer fontot költöttek el, végül eladták az US Navy-nek, 48 ezer fontért. A másik fregatt, a Hope, 1826 novemberében készült el, építésének összköltsége az eredetileg tervezett 75 ezer font helyett végül 200 ezer fontot tett ki, amit a görögök szó nélkül kifizettek. (A görögök tulajdonképpen csak kispályás csalók voltak a derék amerikai és brit üzletemberekhez képest.)Andreas Vokos, ismertebb nevén Miaoulis, a görög flottaparancsnok.

Andreas Vokos, ismertebb nevén Miaoulis, a görög flottaparancsnok.

 

Cochrane eközben tehetetlenül vesztegelt Brüsszelben. Rossz előérzetei csak fokozódtak, amikor Hastings részletesen beszámolt neki arról, mi várja őt Görögországban. Türelme végül elfogyott, és úgy határozott, nem várja be a gőzhajók elkészülését, hanem az első hajóval, a Perseverance-al, melyről Galloway azt jelentette, már csak fegyverzetének felszerelése van hátra, Görögországba küldi Hastings-et, ő pedig a kis Unicorn szkúnerrel megy utánuk, a lehető legrövidebb időn belül. A jelentések alapján arra számított, két másik hajó, az Enterprise és az Irresistible is rövidesen elkészül, és ezekkel már meg tudja kezdeni a hadműveleteket a törökök ellen.

1826 május nyolcadikán Flushing kikötőjében a 160 tonnás kis Unicorn fedélzetére szállt, és a letartóztatást kockáztatva Angliába hajózott, hogy személyesen ellenőrizze az épülő hajókat. A Perseverance-ot valóban csaknem kész állapotban találta, és Galloway ígérete szerint a másik két hajó is két héten belül elkészült volna, az utolsó két gőzös pedig egy hónap múlva indulhatott volna útnak. Miután találkozott Burdettel is, Cochrane gyorsan igyekezett elhagyni Angliát, és a szkúnerrel az ír partok előtt vetett horgonyt. Ott is maradt június közepéig, mikor azt a hírt kapta, Hastings végre útnak indult a Perseverance-al. Cochrane úgy gondolta, az első három gőzhajó másfél hónapon belül megérkezhet a görög vizekre. Ebből végül kilenc hónap lett.

A Unicorn július 12-én érkezett meg Messinába, ahol a tengernagy a következő három hónapot azzal töltötte, hogy mindennap hajói megérkezését várta. Egyik sem érkezett meg. Galloway egyre újabb és újabb hibákat „talált” a hajók gépein, ami miatt indulásukat állandóan halogatta. Messinában a tengernagy, közvetlen összeköttetés híján, szinte semmit nem tudott tenni az ügyben, ezért október végén Marseille-be hajózott. Itt újabb ígéreteket kapott az angol és amerikai gyáraktól, melyekben ismét csak a megrendelt hajók gyors befejezését ígérték. Közben viszont a pénz elfogyott, a hajók pedig továbbra sem érkeztek meg. Megelégelve a huzavonát, Cochrane úgy határozott, saját kezébe veszi a kezdeményezést, ott ahol éppen módja nyílik rá, vagyis a francia kikötőkben. Megvásárolta és felszerelte a francia Sauveur korvettet, s 1827 február 23-án a Unicorn kíséretében kifutott vele St. Tropez-ből. A hat gőzhajó és a két nagy fregatt helyett tehát Lord Cochrane egyetlen korvettel, és egy apró szkúnerrel érkezett meg a görög vizekre, s hosszú Odüsszeiája után 1827 március 19-én futott be Poros kikötőjébe.

(Folyt. köv.)

8 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr3815913668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Flankerr 2020.06.25. 22:43:30

Ez csávó tényleg nem kispálya, te pedig kiválóan fested fel az életművét, amit nagyon köszönök :)

Head Honcho 2020.06.25. 23:22:53

A sors és a körülmények ellen mit sem tehetett, de azért nagy tehetsége volt a kevésből sokat kihozni. Zseni volt a pali.

Galaric 2020.06.26. 06:22:57

Ez ismét remek volt! Nagyon várom már a folytatást!

Maga Lenin 2020.06.26. 08:40:59

www.youtube.com/watch?v=vEUmSpyBhjA
Ezen a csatornán jó videók szoktak lenni, és pont most jelent meg a témába vágó.

hátramozdító 2020.06.27. 14:08:13

Köszönjük szépen! Azért az érdekelt volna, hogy egy mondjuk 100 évig élő Napóleon mit hozott volna ki Dél-Amerikából :)

Cymantrene 2020.06.28. 14:40:03

Nem semmi pali. Az az érzésem, hogy nagyon kevés történelmi környezetbe tudott volna hosszú távon is sikeresen beilleszkedni. A tisztesség meg a szakmai sikeresség önmagában csak kivételes helyzetekben volt elég.

ártéri 2020.06.28. 23:43:15

Jó sztori, köszi! Nem volt az az otthon ülős típus a fazon.
Ha valaki körbenézne egy hasonló hajón, annak ajánlom ezt:
https://www.google.com/maps/@42.3725641,-71.0566818,3a,75y,309.74h,90t/data=!3m7!1e1!3m5!1sAF1QipM6MCPTEPM-3tPRStheHnEQ5sru5hDq680Y6orv!2e10!3e11!7i13312!8i6656
Jobbra az SD és társaival válthatunk a különböző fedélzetek/deckek között, bár meg nem mondom, melyik melyik.
Itt van rövid linken, ha megenné a hosszút:
tinyurl.com/y7nzp73d

gigabursch 2020.07.01. 16:17:25

Azért Napóleonnal együtt időben nem lettek volna kilspályások...