Hét tenger

A Tengeri Farkas 04.

2020. május 24. 16:13 - savanyújóska

A Valdivia elfoglalását követően Valparaisóba visszatérő hajók a következő hónapokat a Peru ellen tervezett hadjáratra való készülődéssel töltötték. Elvégezték a már régóta esedékes nagyjavításokat, feltöltötték a készleteket, és kiegészítették a hiányos legénységi állományt. A legnagyobb gondot ezúttal is a pénzhiány okozta. Cochrane folyamatos közelharcot vívott a chilei minisztériumokkal és hatóságokkal, hogy flottája megkapja a szükséges ellátmányt, és főleg, hogy elegendő összeget utaljanak át ahhoz, hogy a legénység zsoldját rendszeresen fizetni tudják. A szárazföldi beállítottságú chilei vezetéssel nehéz volt elfogadtatni a flotta igényeit, és az ellátási nehézségek a továbbiakban sem szűntek meg. Ennek következményeként a flottához szegődött angol és amerikai tengerészek többsége szerződése lejártával csomagolt, és távozott a flottától. A tisztekkel is akadt éppen elég gond. A mindenhonnan összeverbuvált tisztikar egyáltalán nem volt egységes, állandó volt a civakodás és a széthúzás, a tisztek folyamatosan rivalizáltak egymással, féltékenyek voltak egymás sikereire, és főleg egymás fizetésére. Gyakoriak voltak a párbajok is. Cochrane számára igen komoly gondot jelentett, hogy egy ilyen nagyon alacsony fegyelmi szinten álló testülettel biztosítani tudja a szolgálat megfelelő ellátását.

1820 augusztusára a flotta felkészítése befejeződött. A jól felszerelt hajók, ezúttal már háromnegyed részben chilei legénységgel, felsorakoztak a valparaisói öbölben, és a parton éljenző tömeg ünneplésétől kísérve útnak indultak a perui partok felé. A flotta hadihajóinak fedezetében haladt a 13 kereskedelmi hajóból álló csapatszállító konvoj, 4.500 katonával a hajók fedélzetén. A flotta feladata lett volna a konvoj védelme és egyben tartása, az izgága Cochrane azonban túl unalmasnak találta a konvojkíséretet és a juhászkutya szerepét, s hajóival inkább előrevitorlázott, abban bízva, sikerülhet elkapnia néhány gazdag zsákmányt jelentő spanyol hajót. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a szállítóhajók közül néhány leszakadt a konvojról. Így aztán mikor szeptember nyolcadikán San Martin csapatai partra szálltak, egy álló hétig tüzérség nélkül kellett tevékenykedniük, mert az ágyúkat szállító Santa Rosa eltévedt, és csak 16-án érkezett meg.A chilei flotta.

A chilei flotta.

 

A partraszállás helye körül már kezdetben komoly nézeteltérések uralkodtak a flotta vezetése, és a hadsereg vezetése között. Cochrane azt javasolta, a csapatoknak valahol Lima közelében kellene partraszállniuk, és azonnal támadást indítani a perui főváros ellen, melynek eleste gyorsan eldöntené a hadjárat sorsát. San Martin azonban a 100 mérfölddel délebbre fekvő Pisco városát választotta ki a partraszállás helyéül. A tábornok ugyanis Cochrane-től eltérően nem ellenséges és meghódítandó területként tekintett Perura, hanem elnyomott és felszabadítandó testvérországként. Azt is figyelembe kellett vennie, hogy az ellenség csapatai ötszörös túlerőben vannak, vagyis nem számíthat sikerre a lakosság támogatása nélkül. A Cochrane által javasolt villámháború – azon kívül, hogy a sikere kétséges volt – kétségtelenül komoly pusztításokkal járt volna, ami könnyen a chileiek ellen fordította volna a perui lakosságot. San Martin így nem támadt, hanem egyelőre megelégedett azzal, hogy felhívásokkal és röplapokkal igyekezett rombolni az ellenség morálját, és maga mellé állítani a peruiakat.

A királypárti csapatok valóban nehéz helyzetben voltak. Cochrane blokádja következtében a sereg súlyos ellátási nehézségekkel küszködött, a harci morált pedig aláásta, hogy tudták, nem számíthatnak az anyaország segítségére. Spanyolországban ugyanis az év elején lázadás tört ki a hadseregben, a kormány megbukott, a király pedig kénytelen volt visszaállítani az 1812-es, liberális szellemű alkotmányt. A szétesett spanyol fegyveres erők nem tudtak semmilyen segítséget nyújtani a gyarmatoknak, erejüket még az is meghaladta, hogy odahaza fenntartsák a rendet.

Közben a chilei flotta továbbra is fenntartotta a blokádot a perui partok előtt, egymás után fogva el az oda árut szállító hajókat. Miután az anyaországtól nem kaphatott segítséget, a perui alkirály a szükséges utánpótlást kénytelen volt külföldi, főleg angol és amerikai kereskedőktől beszerezni, és természetesen jól meg is fizette az árut. A kereskedők busás hasznot vágtak zsebre, és nagyon érzékenyen érintette őket, amikor a chilei hajók elvágták őket a perui kikötőktől. A nagyhatalmak hivatalosan is tiltakoztak az általuk illegálisnak tekintett blokád ellen, s Anglia, Franciaország, és az Egyesült Államok erős hajórajt vezényelt a térségbe. A franciák, komoly érdekeltségeik nem révén, megelégedtek az események megfigyelésével, az angol hajóraj parancsnokának, Sir Thomas Masterman Hardynak pedig szigorú parancsa volt a semlegesség fenntartására. Az amerikai (USA) hadihajók viszont fegyveres kíséretet adtak kereskedelmi hajóiknak, és nemegyszer erővel foglalták vissza a chileiek által korábban lefoglalt hajóikat.

A csendes-óceáni spanyol flotta három fregattja közül kettő, a Prueba és a Vengeanza, a chilei támadás idején Peru északi kikötőiben tartózkodott. Tudomást szerezve róla, hogy Cochrane ismét blokád alá vette Callaót, a két fregatt, a harcot gondosan kerülve, északra menekült, egészen a mexikói partokig. A harmadik spanyol fregatt, a 44 ágyúval felszerelt Esmeralda, a biztonságosnak gondolt Callao kikötőjében horgonyzott, és nem is szándékozott onnan kijönni. Miután a spanyol hajók nem voltak hajlandók a harcra, Cochrane, elunva az egyhangú blokádszolgálatot, úgy döntött, ő fog támadni.Az Esmeralda megrohanása.

Az Esmeralda megrohanása.

 

November ötödikén éjszaka, a napóleoni háborúk idejében jól bevált recept szerint, 240 válogatott emberét csónakokba rakta, és a sötétség leple alatt beevezett a callaói kikötőbe. A 14 csónak két csoportra oszlott, melyek nem sokkal éjfél után kétfelől rohanták meg az Esmeraldát. A jobb felől támadókat maga Cochrane vezette, az Esmeralda bal oldala felől közelítőket pedig a Lautaro kapitánya, Martin Guise. A támadók fehér ruhát öltöttek, karjukra pedig kék szalagot kötöttek, hogy a sötétben is felismerjék egymást.

A támadás váratlanul érte a spanyolokat, bár az egyik őrszem az utolsó pillanatban észrevette a hajó oldalán felfelé kapaszkodókat, és puskájával visszalökte az elől haladó Cochrane-t a csónakba. Az Esmeralda legénységének nagy része a fedélzeten aludt, így a riasztást követően azonnal szembe tudtak szállni a betolakodókkal, mindennel, ami éppen a kezük ügyébe akadt. A spanyolok késekkel, baltákkal, az ágyúk töltőrúdjaival estek neki a támadóknak. Heves közelharc kezdődött, mely csak akkor ért véget, mikor a chileiek egy csoportja a fregatt tatja felől is felkapaszkodott a fedélzetre, két tűz alá fogva a védekezőket. Ekkor sikerült nagy nehezen leszorítani a fedélzetről a spanyolokat, akik nem sokkal később megadták magukat.

A küzdelmet végignézte a közelben horgonyzó két fregatt, az angol Hyperion és az amerikai (USA) Macedonian legénysége is. Az angolok fegyelmezetten szemlélődtek, az amerikai hajó legénysége azonban a fedélzetre és az árbocokra özönlött, és mintha valami bokszmeccsen lettek volna, hangos kurjongatásokkal és tapssal biztatták a küzdőket. Utóbb erre ráfizettek, ugyanis a városban rövidesen az a hír terjedt el, a chileiek az ő segítségükkel foglalták el az Esmeraldát, s mikor másnap a Macedonian csónakja kievezett a partra, a spanyol katonák tüzet nyitottak rájuk, s két amerikai tengerészt megöltek, hatot megsebesítettek

Az Esmeralda elfoglalása nagy áldozatokkal járt. A támadók 11 halottat és 31 sebesültet vesztettek, míg a spanyol hajó legénységéből 56-an elestek, és 70-en megsebesültek. A hadsereg egy tisztje, akit valamivel később látogatást tett az Esmeraldán, utóbb elmondta, a fregatt fedélzetét még ekkor is vér és emberi maradványok borították, leírhatatlanul borzalmas látványt nyújtva.

A sebesültek közt volt Cochrane is, aki golyót kapott a lábába. A fregatt elfoglalása után a vezetést egy időre kénytelen is volt átadni Guise kapitánynak, aki azonban a harc befejezte után nem tudta fenntartani a fegyelmet. Az angol tengerészek megrohanták az Esmeralda rumkészletét, és rövid idő alatt csontrészegre itták magukat, a chilei matrózok pedig rögtön fosztogatni kezdtek. Így fel kellett adni az eredeti tervet, mely szerint az Esmeralda elfoglalása után a csónakokkal megrohanták volna a többi, kikötőben álló hajót is. Guise elvágatta a fregatt horgonyköteleit, és kivitorlázott a kikötőből.Egy másik kép az Esmeralda elfoglalásáról.

Egy másik kép az Esmeralda elfoglalásáról.

 

A harc alatt a közeli parti erődök ágyúi nem mertek tüzelni, hiszen az Esmeralda közvetlen szomszédságában két semleges fregatt horgonyzott, és a spanyolok tartottak attól, hogy a sötétben esetleg eltalálnák valamelyiket. A kikötőből kifelé menet viszont a fregattnak mindenképpen el kellett haladnia az erődök ágyúi előtt, melyek elég nagy tűzerőt képviseltek ahhoz, hogy a távozni akaró Esmeraldát szitává lőjék. Hogy a távozást leegyszerűsítse, Cochrane felgyújtatta az Esmeralda összes lámpáját, abban bízva, a spanyolok majd azt gondolják, a harcok miatt valamelyik semleges fregatt igyekszik kifelé a kikötőből. A csel bevált, s a teljes díszkivilágításban hajózó Esmeralda a spanyolok orra előtt zavartalanul kihajózott Callaóból.

Bár a kikötőben horgonyzó hajók elleni támadást az Esmeralda elfoglalása után félbeszakították, a történtek így is nagy fegyverténynek számítottak, és morálisan nagyon jó hatással voltak a chilei csapatokra. San Martin rögtön javasolta is, hogy a hajót kereszteljék át Valdiviára, ezzel is tisztelegve Cochrane előtt. Nevetséges módon éppen ez az átnevezés volt az a csepp, amitől túlcsordult a pohár, és elszabadultak a flotta tisztjei közt lappangó feszültségek és indulatok. Guise és a vele tartó tisztek úgy gondolták, az Esmeraldát éppenséggel át lehetne keresztelni a Guise névre is, elvégre szerintük a hajó elfoglalása legalább annyira volt az ő érdemük, mint Cochrane-é. A vita végül azzal végződött, hogy Cochrane különböző vádakkal hadbíróság elé állíttatta Martin Guise és John Tooker Spry kapitányokat. A végül persze mégis Valdivia névre átkeresztelt Esmeralda fedélzetén megtartott tárgyalás bűnösnek találta a két vádlottat, akik erre rögtön fellebbeztek a valparaisói admiralitáshoz, mely szinte postafordultával hatálytalanította a hadbíróság ítéletét, és a két kapitányt visszahelyezte beosztásába. Cochrane természetesen meg volt győződve róla, hogy a chilei Tengerészeti Minisztérium az ő tekintélyét kívánta aláásni a vádlottak felmentésével. A két kapitányt végül sikerült áthelyezéssel eltávolítania flottájából, de a továbbiakban ellenségeként tekintett a valparaisoi vezetésre.

December végén váratlan vendég érkezett a flottához. Cochrane felesége, férje sebesüléséről értesülve, gyerekeivel együtt hajóra szállt, és maga is Peruba utazott. A család ezután egy ideig az O'Higgins fedélzetén lakott. A szépasszonyról a kortársak feljegyezték, méltó társa volt férjének, és alkalomadtán legalább olyan félelmetes tudott lenni, mint ő. Most sem kötögetéssel töltötte az idejét, hanem maga is részt vett a hajó fedélzetén zajló életben. Emlékirataiban Cochrane megemlíti, hogy mikor egy ízben egy spanyol kereskedelmi hajót üldöztek, felesége is beállt a tüzérek közé, s állítólag az első lövéssel sikerült eltalálnia a spanyol hajót, mely megadta magát. A „Lady General”, ahogy a katonák nevezték, később partra szállt, és San Martin ekkor Huerában fekvő főhadiszállása közelébe költözött. A tábornok rögtön meg is hívta az egyik csapatszemlére. A szép Kitty óriási sikert aratott, amikor fekete lován váratlanul bevágtatott a szemlére felsorakozott csapatok közé. A rend felbomlott, a katonák pedig sapkájukat magasba dobálva, hangos hurrázással üdvözölték a szívesen látott vendéget.

Az idill sajnos nemsokára szomorú véget ért. Februárban a család legkisebb gyermeke, az alig egyéves kis Elisabeth Josephine, tífuszban megbetegedett, és meghalt. Cochrane, aki a járványok és a harcok elől biztonságban akarta tudni családját, elhatározta, hazaküldi őket Angliába. A tengernagy minden bizonnyal ekkor már eldöntötte, ő sem rendezkedik be hosszú távra Chilében, és mihelyt alkalom adódik rá, elhagyja az országot.

Felesége és gyerekei április tizedikén indultak vissza Angliába az Andromache fedélzetén. Érdekes módon ugyanezen a hajón utazott vissza Európába a perui alkirály, Joaquin de la Pezuela felesége is. Dona Angela az indulás előtt maga is találkozott Lord Cochrane-el, és nagyon meglepődött, hogy az egy csendes, jó modorú úriembernek bizonyult, nem pedig annak a brutális vadállatnak, amilyennek korábban képzelte.Lady Cochrane.

Lady Cochrane.

 

Cochrane ezután folytatta a perui partok elleni támadásokat. Nemcsak a blokádot tartotta fenn, és a kikötőket pusztította végig, hanem itt-ott kisebb csapatokat is partra tett, akik mélyen benyomultak a szárazföld belsejébe. Deszanthadműveletei így számottevő erőket is elvontak a Lima közelében álló spanyol főseregtől. A kereskedelmi hajókkal szemben ezúttal másként lépett fel, mint addig szokott. Nem foglalta le őket, hanem szabad utat engedett nekik, abban az esetben, ha az általuk szállított áru értékének 18 százalékát – spanyol hajók esetében 33%-át – vámként kifizették neki. Ez az eljárás jókora megütközést keltett Valparaisóban, pedig valójában megint csak arról volt szó, hogy a tengernagynak készpénzre volt szüksége, hogy embereit ki tudja fizetni.

A perui és a chilei csapatok közben tétlenül álltak egymással szemben. Nemcsak Cochrane kritizálta San Martin passzivitását, hanem a sereg legtöbb tisztje is hasonló véleményen volt. Ők is úgy vélték, a peruiakat leginkább a királypárti sereg gyors szétverésével lehetne maguk mellé állítani, nem a demokrácia és a liberalizmus előnyeit ecsetelő röpiratokkal. San Martin valóban tévesen ítélte meg a helyzetet. Peruban mások voltak a körülmények, mint korábban Argentínában vagy Chilében. A lakosság szegényebb rétege itt teljesen közömbös volt minden iránt, a tehetősebbek többsége pedig a monarchiát támogatta.

A spanyolok szintén nem mozdultak, mivel seregüket megbénították az ellátási nehézségek, illetve a belső viszálykodások. A tábornokok eltávolították Pezuelát, és helyette a sereg főparancsnokát, Jose de la Sernát kiáltották ki alkirálynak. Júliusban elhatározták, feladják Limát, és visszavonulnak a hegyvidékre, ahol a lakosság szimpátiáját is élvezik, és az ottani mezőgazdasági területeken könnyebb lesz a sereg ellátása is. Július 12-én San Martin egyetlen puskalövés nélkül bevonult a spanyolok által kiürített fővárosba, ahol a hónap végén megválasztották az új, független Peru kormányzójának.

Callao jól megerősített kikötője azonban spanyol kézen maradt, s a chilei flotta továbbra is fenntartotta a blokádot, illetve folytatta a kikötő elleni támadásokat. A flotta hadihajóinak fegyveresekkel megrakott csónakjai éjszakánként rendszeresen lopóztak be a kikötőbe, és minden alkalommal egy, vagy több zsákmányul ejtett hajóval távoztak onnan. Szeptemberben a királypártiak tettek egy kísérletet a kikötő felmentésére, és kitörtek a hegyek közül. San Martin Lima közelében állta útjukat. A két sereg három napon át farkasszemet nézett egymással, de egyikük sem szánta el magát a támadásra. Végül a spanyolok feladták, és visszavonultak.

San Martin most sem kockáztatta meg a harcot, hagyta ellenfelét zavartalanul elvonulni. A felháborodás ezúttal igen nagy volt. Helyettese, Las Heras tábornok széttörte kardját a térdén, és megesküdött, ezután a szégyenletes nap után nem fog többé fegyvert San Martin oldalán. Az eset rendkívül megtépázta San Martin tekintélyét, és a tábornok igazából azt többé már nem is tudta helyreállítani. (A spanyol sereg később ismét kitört a hegyekből, s visszafoglalta a fővárost, és Callaót is. Ha kapnak rendes erősítést az anyaországból, könnyen visszaállíthatták volna a monarchiát Peruban. Spanyolországban azonban ekkor ismét polgárháborús állapotok uralkodtak, és képtelenek voltak erősítést küldeni. A perui spanyol csapatokat így végül Simon Bolivar és Antonio de Sucre verte szét 1824 végén.)Simón José Antonio de la Santísima Trinidad Bolívar Palacios y Blanco, a Felszabadító.” class=

Simón José Antonio de la Santísima Trinidad Bolívar Palacios y Blanco, a Felszabadító.

 

Rövidesen Cochrane is összerúgta a port San Martinnal. A tengernagy hajói karbantartására és a legénység zsoldjának kifizetésére szeretett volna több pénzt kicsikarni Peru újdonsült vezetőjétől. A tengernagy és a tábornok találkozása a résztvevők visszaemlékezései szerint „drámai” légkörben zajlott le. Mindkét fél eleve ingerült hangulatban érkezett, s a találkozó vége felé már öklüket rázva ordítoztak egymással. Cochrane azzal vádolta San Martint, a chilei hajókat és legénységüket át akarja csábítani perui szolgálatba, ezért nem fizet a chilei hajóknak, csak a peruiaknak. San Martin dühösen vágta vissza: „Chile! Chile! Nem fizetek egy árva petákot sem Chilének! Ami meg a hajóit illeti, vigye őket, ahová akarja, csináljon velük, amit akar, nekem elég néhány szkúner is!

A történészek, mint rendesen, ezúttal is Cochrane paranoiájának tudják be a San Martin ellen felhozott vádakat, pedig az események őt látszanak igazolni. Szeptemberre a chilei hajókon a legénység, a zsold elmaradása miatt, sorra tagadta meg a szolgálatot, és a tengerészek tömegével szerződtek át az újonnan megalakult, és jól fizetett perui flotta hajóira. A perui flottát Cochrane régi ellenfelei, Guise és Spry kapitányok szervezték meg, akik nyíltan toboroztak a chilei tengerészek közt, jutalmat ígérve az átállóknak. Cochrane erre drasztikus lépésre szánta el magát. Mikor szeptemberben a királypártiak a főváros felé nyomultak előre, a peruiak a biztonság kedvéért hajóra rakták az államkincstár értékeit, és azt az Ancon öbölbe küldték, ahol az angol hadihajók is állomásoztak. Cochrane valahogy tudomást szerzett a dologról, és azonnal cselekvésre határozta el magát. Szeptember 14-én éjszaka megrohanta a perui szkúnert, és teljes rakományával együtt lefoglalta. A zsákmány értéke nagyjából 80 ezer fontra rúgott, ami bőven elég volt a legénység zsoldjának rendezésére, a hajók karbantartására, sőt, a rossz nyelvek szerint a tengernagy ezúttal is lecsippentette és hazaküldte belőle a maga részét. Az elvileg baráti hajó elleni támadás és a rakomány elrablása persze óriási felháborodást keltett, főleg a perui oldalon. San Martin tiltakozott, és elrendelte, a chilei flotta azonnal térjen vissza Valparaisóba. Cochrane a füle botját sem mozdította a tiltakozásokra, hagyta, hogy a két kormány intézze el egymás közt a dolgot, ahogy tudja. San Martinnak küldött egy hosszú levelet, melyben ismét közölte a tábornokkal, mi a véleménye róla, majd pont az ellenkezőjét tette annak, amire az utasította. Nem délnek, hanem északnak fordult hajóival, azzal a szándékkal, Guayaquil kikötőjében elvégzik a régóta esedékes karbantartásokat, majd felkutatják és likvidálják a spanyol flotta utolsó két hajóját, a Venganza és Prueba fregattokat, pontot téve ezzel a tengeri háború végére.

A flotta október 21-én érte el Guayaquil kikötőjét, ahol a kormányzó készségesen, bár nem ingyen, Cochrane rendelkezésére bocsátotta a dokkokat. A nagyjavítás végeztével a hajók december elején indultak északra, a mexikói Acapulco felé, ahol a felderítők jelentése szerint a két spanyol fregatt horgonyzott. Útközben ezúttal is több hajót elfogtak, köztük egy kis bárkát, melyen San Martin perui hadseregéből dezertált angol katonák tartottak észak felé. Cochrane futni hagyta őket...

A kötelék január végén érte el Acapulcót, melyet azonban üresen találtak. A két spanyol fregatt két hónappal korábban elhagyta a kikötőt, és Panamába hajózott. Mire azonban a chilei flotta március elejére Panama közelébe ért, a spanyol fregattok már onnan is kihajóztak. A dél felé menekülő spanyolokat követve Cochrane március 13-án ismét behajózott Guayaquilba, ahol azonban egészen más fogadtatás várta, mint fél évvel korábban, időközben ugyanis San Martin megtiltotta a perui hatóságoknak, hogy a chilei flottának bármilyen támogatást vagy segítséget adjanak. A chilei flotta néhány partra szálló tisztjét egyszerűen letartóztatták. Cochrane-t még ennél is jobban felingerelte az az újság, hogy az általa már fél éve üldözött két fregatt közben megadta magát, és besorolták őket a perui flotta kötelékébe, tehát a gazdagnak ígérkező zsákmány odaveszett.

A Callao elé visszatérő Cochrane megdöbbenve tapasztalta, hogy a chilei flotta hajdani hajóinak többségén most perui zászló leng, ugyanis távolléte alatt azokat a peruiak vagy megvették, vagy pedig a legénység egyszerűen fellázadt, és átállt a jobban fizető oldalra. A perui flotta parancsnoka Cochrane korábbi helyettese, Blanco Encalada lett, aki San Martin utasítására megtagadta a chilei hadihajók előtti kötelező tisztelgést. A két flotta, a perui és a chilei, két héten át betöltött ágyúkkal horgonyzott egymás mellett Callao előtt, aztán Cochrane vitorlát bontott, és hazaindult Valparaisóba.San Martin kikiáltja Peru függetlenségét.

San Martin kikiáltja Peru függetlenségét.

 

A hazatérő hajókat a lakosság óriási ünnepléssel fogadta, Cochrane azonban jobban örvendezett annak, hogy megérkezett végre a régóta várt Rising Star is. Azonnal átszállt a gőzösre, és napokig annak berendezését tanulmányozta. Nagyjából ez volt az egyetlen öröm, ami a következő hónapokban érte. Rövidesen ismét elkezdődött a hercehurca a zsákmánydíjak, és a legénységnek, meg persze a tengernagynak járó zsold kifizetése körül. A helyzet az volt, hogy Peru „felszabadítása”, melyért egyébként maguk a peruiak egyáltalán nem voltak hálásak, teljesen legatyásította a chilei államot. Ekkor már hónapok óta nem kaptak fizetést még a kormány tagjai, és maga O’Higgins sem. A megmaradt néhány hadihajó kijavítására és fenntartására sem volt pénz. A flotta elvégezte feladatát, megsemmisítette a perui spanyol flottát, a győzelemig fenntartotta az ellenséges partok blokádját, és úgy mellékesen felszámolta a térségben a kalózkodást is. Úgy tűnt, a továbbiakban a flottára már nincs szükség, a hajókat tehát, Cochrane hangos tiltakozása ellenére, leszerelték, és tartalékba állították.

Végül a Rising Star sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A hajó gépeivel annyi baj volt, hogy a teljes gépi berendezést ki kellett cserélni, és a chilei kormány végül nem is volt hajlandó kifizetni érte a teljes vételárat. Közben Cochrane ellen is újra kezdődött a rágalomhadjárat. A tengerészek között egy olyan röpiratot terjesztettek, mely azt állította, míg az egyszerű matrózok hónapokig nem kapják meg amúgy is nagyon alacsony zsoldjukat, addig tengernagyuk több mint 50 ezer fontot küldött haza angliai bankjának. (A valós összeg 1700 font volt.) A levél terjesztőjét, Ford Morgell hadnagyot, hamar elkapták, és kirúgták a flottától, ám Cochrane hangulata mélypontra süllyedt.

Ezzel nem volt egyedül. Október 12-én váratlanul visszaérkezett Valaparaisóba San Martin tábornok is, aki nem sokkal korábban találkozott Peruban a másik szabadsághőssel, Simon Bolivarral. Máig nem tudni, pontosan mi történt, de a találkozó után nem sokkal San Martin lemondott minden rangjáról, és Chilén át hazatért Argentínába, majd nem sokkal később Európába távozott, ahol lényegében önkéntes száműzetésben töltötte élete hátralevő éveit. Kiábrándult, csalódott, magányos emberként halt meg 1850-ben, Franciaországban.

Cochrane természetesen nem csatlakozott a San Martint ünneplőkhöz. A Valdivia bevétele után neki adományozott, nagyon szép fekvésű birtokon töltötte 1822 nyarát és őszét, s tűnődött, hogyan tovább. Novemberben nagy erejű földrengések rázták meg Chilét, és szinte a földdel tették egyenlővé Valparaisót. Decemberben a chilei hadsereg fellázadt, megdöntötte a kormányt, Bernardo O’Higginst pedig letartóztatták és börtönbe zárták. (O’Higginst néhány hónap múlva szabadon engedték. Ezután Peruba távozott, hogy felajánlja szolgálatait Simon Bolivarnak, aki azonban ugyanúgy nem tartott igényt O’Higginsre, mint korábban San Martinra. O’Higgins ezután egy Lima melletti kis farmon élt, lényegében száműzetésben. Csak 1842-ben engedték meg neki, hogy hazatérhessen Chilébe, azonban az odavezető úton, némileg gyanús körülmények között, váratlanul meghalt.) Cochrane egyáltalán nem érzett kedvet ahhoz, hogy az anarchiába merülő Chilében maradjon, de nem tudta, hová is menjen? Nem sokkal később azonban a sors váratlanul ismét új lehetőségeket tárt ki előtte.

Bernardo O’Higgins lemondása.

Bernardo O’Higgins lemondása.

 

Trafalgar után Napóleonnak tudomásul kellett vennie, a tengeren nem lesz képes megtörni Anglia egyeduralmát. A császár tehát elhatározta, saját fegyverüket, a gazdasági blokádot fordítja szembe a britekkel. Ha a britek a tenger felől veszik blokád alá Franciaországot, hát ő majd a szárazföld felől fogja blokád alá Angliát! A kontinens kikötőit lezárták a brit hajók előtt, és az ekkor már szinte kivétel nélkül francia megszállás vagy befolyás alatt álló európai országok számára megtiltották a britekkel való kereskedést, illetve a brit áruk behozatalát. (Napóleon ezzel is jókora bakot lőtt, ugyanis az 1806 novemberében kihirdetett kontinentális zárlat nagyobb károkat okozott neki, mint a briteknek. A világkereskedelmet már ekkor is szinte teljesen az angolok tartották a kezükben, így a blokád következtében szerte Európában gazdasági válság tört ki, az élelmiszerek és iparcikkek árai pedig az egekbe szöktek. Ez volt az, ami a megszállt országok népeit szembe fordította a franciákkal, nem pedig a császár állítólagos zsarnoksága.)

Napóleonnak a kontinentális blokádot elrendelő határozatát egyetlen ország merte nyíltan visszautasítani, Portugália. Nem azért, mert a portugálok ennyire bátrak voltak, hanem mert az ország teljesen az angol kereskedelemtől és az angol bankoktól függött. Portugáliát tulajdonképpen az angol kölcsönök tartották életben, mondhatnánk tehát úgy is, gyakorlatilag az egész ország a britek zsebében volt. Napóleont persze ez nem hatotta meg. 1807-ben egy francia sereg nyomult be az elméletileg semleges Portugáliába, és rövid idő alatt uralmuk alá hajtották az egész országot. A király, VI. Joao (János), és a kormány még idejében hajóra szállt, és a legnagyobb portugál gyarmatra, Brazíliába menekült.

Aligha lehet meglepő, hogy a királyi család nagyon is jól érezte magát az új királyi székhelyen, Rio de Janeiróban, és Napóleon bukása után sem igyekeztek nagyon a hazatéréssel, bár a portugál főrendek állandóan sürgették őket. 1821-re azonban a Brazíliát háromfelől körülvevő spanyol gyarmatokon mindenhol függetlenségi háborúk dúltak, és az országban is felerősödtek a szeparatista mozgalmak. A király kezdte úgy érezni, Brazília talán mégsem olyan jó hely, és 1821-ben végül visszatért a biztonságosabb Portugáliába. (Ahol közben szintén forradalmi mozgalmak bontakoztak ki, amik azzal fenyegettek, ha a király nem tér vissza az országba, akár a trónfosztással is számolnia kell.) VI. Joao a fiát hagyta hátra helytartóként, abban a hitben, a helyzet rendeződése után majd ő is visszatér hazájába. A trónörökösnek azonban nem sok kedve volt arra, hogy a festői Rióból visszaköltözzön a szeles Lisszabonba. Ehelyett inkább maga állt a függetlenségi mozgalmak élére, és 1822 októberében kinyilvánította Brazília függetlenségét, majd december elsején I. Pedro (Péter) néven Brazília császárává koronáztatta magát.I. Pedro koronázása.

I. Pedro koronázása.

 

A gond csak az volt, hogy Brazília északi tartományai portugál megszállás alatt maradtak. Erős hadsereg, és egy erős flotta állomásozott itt, mely utóbbi azonnal blokád alá vette a renegát területek partjait. (Bár ez a blokád inkább csak papíron működött.) Az a veszély fenyegetett, a flotta erősítést hoz Portugáliából, és csapatokat szállít partra a déli területeken, ahol az összes fontosabb város a tengerparton feküdt. Egy erős flottára, és egy jó flottaparancsnokra volt tehát szükség, aki képes lesz felszabadítani a brazil partokat, és megszerezni a tengeri fölényt a portugál flottával szemben.

Sokáig éppen nem kellett keresgélni. A szomszédos spanyol területeken igen nagy visszhangot váltottak ki Cochrane hadjáratai, és a brazilok előtt az is tudott volt, Chilében éppen nem áll igazán jól a flotta helyzete. Úgyhogy nem sokáig haboztak, rögtön a függetlenség kikiáltása után egy dagályos stílusban megírt, szóvirágoktól hemzsegő levélben kérték fel az „újjászületett Herkulest”, álljon az új brazil flotta élére.

Az alapján, amit a brazilokról tudott, a tengernagynak voltak kételyei az új missziót illetően, azonban helyzete időközben már annyira ellehetetlenedett Chilében, hogy rossz előérzetei ellenére sem volt maradása az országban. Két nappal a brazil levél kézhezvétele után már úton is volt Rióba a válaszlevél, melyben Cochrane elfogadta a felajánlott tisztséget. Habozásra nem is nagyon volt oka. Az országban káosz uralkodott, egyetlen barátja, Bernardo O’Higgins börtönben ült, az alig néhány hajóra zsugorodott flotta nagyrészt leszerelve állt a kikötőkben, Valparaiso környékét pedig letarolták a földrengések.

1822 november 28-án Thomas Cochrane lemondott a chilei hadflotta főparancsnoki tisztjéről. A szolgálatban álló flotta ekkor már szinte csak a Montezuma szkúnerből állt, melynek árbocáról, egy rögtönzött, szerény kis ceremónia kíséretében 1823 január 18-án vonták be Cochrane altengernagyi zászlaját. A tengernagy még aznap átszállt a Colonel Allen nevű angol briggre, s néhány hűséges tisztje és barátja kíséretében útnak indult Brazília felé, örökre elhagyva chilei partokat, anélkül hogy bármilyen vágyat érzett volna az oda való visszatérésre.Lord Cochrane emlékműve Valparaisóban.

Lord Cochrane emlékműve Valparaisóban.

 

(Folyt. köv.)

9 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr215714950

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Flankerr 2020.05.24. 23:30:41

Ez is nagyon jó lett, történelem lecke igen szórakoztatóan :)

hel45 2020.05.25. 07:55:13

Ez a sorozat többet elmond a dél-amerikai függetlenségi háborúk koráról mint az iskolai történelem órák. Ezért köszönet jár Zolinak, de azért az oktatáspolitikusok is elgondolkozhatnának azon, hogy a teljes kontinens története mennyire mostohán van kezelve.

Galaric 2020.05.25. 14:42:57

Jó cikk lett ez is.
Érdekes olvasni ezeket a számunkra ismeretlen háborúkat ilyen jó tálalásban.
Olyan "spanyolos" nemtörödömséggel kezelték mindkét oldalról ezeket a harcokat.
Szinte hihetetlen, hogy egy ennyire gazdag és dicső múlttal rendelkező haderő mint a spanyol, hogyan vált önmaga paródiájává.

oranje2010 2020.05.25. 16:50:19

@hel45: Sok jóra, ne számíts a magyar történelem oktatással kapcsolatosan! Hisz a mostani megmondóember( Schmidt Mária)kinyilatkoztatta, hogy felesleges a magyar történelmen kívül mást tanulni a nebulóknak! Minden világtörténelem ki lesz gyomlálva a végén..de már a tatárjárás is marginális kérdés lett...

hátramozdító 2020.05.25. 21:04:32

Nagyon jó poszt volt ismét, köszönjük. Titkon azt remélem, hogy valahol valamikor lesz még szó Napóleonról meg a kontinentális zárlatról, de persze az ópium-háborúknak is nagyon örülnék, mint mindennek, ezen a blogon. Az pedig kifejezettem megdöbbentő, hogy milyen fájóan tudatlan vagyok Dél-Amerika történelméből, pedig a jelek szerint elég gyakran felpattantak a dilivonatra. Várjuk a folytatást!

Palánta 2020.05.26. 08:37:37

Jó írás és remek sorozat, csak így tovább.

gigabursch 2020.05.27. 08:21:45

@oranje2010:
Miért? A régi jobb volt?
Felmondtam a leckét, aztán apám vagy a nagyszülők elmondták a valóságot.
Még elolvastam tengernyi törtênelmi regényt.

Cymantrene 2020.05.28. 10:26:49

@hel45: A helyi elit kihasználta a napóleoni háborúk adta lehetőséget, és létrehozták a maguk anarcho-szindikalista közösségét :-)
Sajnos a lakosság egy töredéke volt csak tagja a közösségnek, a fölső néhány ezer :-(
De akkoriban a meglehetősen eleven korabeli magyar demokráciában is csak a nemes magyar nemzet, kb. a népesség 5 %-a vehetett részt.
Chile amúgy egész jól szerepelt a későbbiekben, már legalább a többiekhez képest. Érdekes figura volt még II. Péter brazil császár is, Brazília sokat köszönhet neki.

Cymantrene 2020.05.28. 10:27:34

Várom a folytatást!
Kösz!