1942 végére már mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy Németország körül szorul a hurok, és helyzete kezd kilátástalanná válni. Csak az elvakult fanatikusok és az ostobák – és volt mindkettőből bőven – hittek rendületlenül a végső győzelemben. Hitler nem tartozott egyik kategóriába sem. Egyre ritkább tiszta pillanataiban a Führer is jól látta a helyzetet, és bizalmas körben már ki is jelentette, a háborút elvesztették. A konzekvenciák levonásától azonban már ő is visszarettent, és a valóság elől inkább a narkotikumokba és a képzelgésekbe menekült, a csodától várva, hogy az végül majd a javukra fordítsa a helyzetet. (Ahogy Padányi Viktor megjegyezte, a Führer azzal adta volna legjobb tanúbizonyságát – nem létező – államférfiúi nagyságának, ha legkésőbb 1943 közepén golyót röpít a fejébe.)

A kialakult helyzetért Adolf természetesen mindent és mindenkit hibáztatott, csak önmagát nem. Leginkább tábornokait és tengernagyait becsmérelte, alkalmatlansággal vádolva őket, és azzal, hogy azok nem hajtották végre az ő utasításait. (Egyébként ez valóban gyakran megtörtént.) Bár korábban a nagy hadihajók feltétlen híve volt, Hitler szemét egyre jobban szúrta a felszíni flotta eredménytelensége is. A flotta nagy hadihajóinak megépítése és fenntartása hatalmas összegekbe, és rengeteg munkába került, viszont szinte semmilyen értékelhető haszonnal nem járt Németország számára. A hajók idejük nagy részét a kikötőkben rostokolva töltötték, amikor pedig nagy néha mégis kifutottak, jó esetben jelentéktelen kis sikereket, rosszabb esetben csúfos kudarcokat könyvelhettek csak el.

Mindebben persze vastagon benne volt a keze magának Hitlernek is, aki a Bismarck után nem kívánta még egy nagy hadihajóját elveszíteni, ezért szigorúan megtiltotta, hogy azok túlerőben levő, vagy akárcsak egyenlő erejű ellenféllel szemben felvegyék a harcot. A német parancsnokok így lehetetlen helyzetbe kerültek, egyrészt eredményeket vártak el tőlük, másrészt meg megtiltották nekik, hogy bármilyen kockázatot vállaljanak.

1942 végén már tapintható volt a flottával szembeni elégedetlenség. A hadsereg súlyos harcokat vívott az orosz fronton, a Sztálingrádnál körülzárt haderő az utolsókat rúgta. Érezhető volt az elvárás, hogy a haditengerészet is csináljon végre valamit, amivel segíti a harcoló csapatokat. Az is elég egyértelmű volt, a flotta hogyan tudná ezt megtenni. Az oroszoknak szállított nyugati segélyszállítmányok egyik fő útvonala a Jeges-tengeren át vezetett, Murmanszk és Arhangelszk kikötőjéig. Az ide tartó konvojok Norvégia északi partjainak közelében haladtak el, ahonnan a német hadihajók elvileg könnyen rajtuk tudtak volna ütni. Elvileg, mert a konvojokat természetesen mindig erős kísérettel küldték ki, mely vissza tudta verni a fogyatkozó számú német felszíni hadihajó próbálkozásait, melyeket a szövetséges felderítés általában mindig jó előre jelzett. Komolyabb sikereket már jó ideje csak a tengeralattjárók, és a repülőgépek értek el, néhány hónappal korábban ezek küldték a tengerfenékre a tisztázatlan okokból feloszlatott PQ-17 hajóinak a kétharmadát.

A súlyos veszteségekre hivatkozva az angolok akkor leállították az északi útvonalon folyó szállításokat, az oroszok követelésére azonban a téli szezonban ezeket újraindították. (Az északi útvonalnak valójában inkább csak szimbolikus jelentősége volt, és közel sem volt olyan fontos, mint az utókor általában gondolja. A Szovjetunió részére érkező szállítmányok nagy többsége jóval biztonságosabb útvonalakon, délről, Perzsia felől, illetve keletről, Alaszkán át érkezett az országba. Az északi kikötőkben kirakodott áruk nagy része a megfelelő közlekedési útvonalak hiányában ráadásul sosem jutott el a frontra, s a kikötők raktáraiban rozsdásodott szét, vagy rohadt el.) A tengeralattjárók és a Luftwaffe a sarki tél viharos időszakában nem jelentettek olyan fenyegetést, mint nyáron, különösen ekkortájt nem, amikor a légierő zömét lekötötték a Sztálingrád körül zajló harcok. Ugyanekkor viszont a jegesedés miatt a hajók kénytelenek voltak közelebb menni a norvég partokhoz és a Kriegsmarine támaszpontjaihoz, amivel megkönnyítették a felszíni flotta támadásait. A helyzet kedvezőnek látszott arra, hogy a flotta végre egy komolyabb akcióval bizonyítsa létjogosultságát, és a vezetés el is határozta, hogy az első adandó alkalommal támadást indítanak az egyik szövetséges konvoj ellen.

Az alkalmazandó taktikát már korábban kidolgozták. A terv szerint az akcióban két nagy felszíni hadihajó, a Lützow – a hajdani Deutschland – zsebcsatahajó, és az Admiral Hipper nehézcirkáló vett volna részt. A két cirkálót – ekkor már a korábban páncéloshajóként kategorizált zsebcsatahajókat is nehézcirkálónak minősítették át – hat romboló kísérte, a Friedrich Eckoldt, a Richard Beitzen, a Theodor Riedel, illetve a Z29, a Z30, és a Z31. Az első három romboló 2.200 tonnás, nem sokkal a háború előtt szolgálatba állított egység volt, melyeket öt darab 127 mm-es ágyúval, és nyolc 533 mm-es torpedóvetővel fegyvereztek fel. A későbbi építésű, valamivel nagyobb, 2.600 tonnás, és már csak számjelzést kapó rombolók főfegyverzete négy 152 mm-es ágyú, és nyolc 533 mm-es torpedóvető volt. A német rombolók tehát nagyobbak és erősebbek voltak, mint angol társaik, ám az összecsapások során csak ritkán tudták ezt a fölényüket érvényesíteni. Méreteikhez képest túl nehéz fegyverzetük lerontotta a hajók stabilitását és tengerállóságát, és harcértéküket tovább csökkentették megbízhatatlan hajtóműveik is.

Altenfjord-i támaszpontjukról kifutva a hajók két csoportra váltak szét, és a konvoj várható útvonalához érve már egymástól 75 mérföldes távolságra kellett haladniuk. Ekkor a konvojjal párhuzamos irányba fordultak, és a rombolókat csatárláncban felderítésre előreküldve megkezdték az ellenség megközelítését. A konvojt észlelve először a zászlóshajónak, a Hippernek kellett támadnia északról, hogy magára vonja a konvoj kíséretét, mely legfeljebb csak rombolókból állt. Ez előfeltétele volt az egész akciónak, hiszen a németeknek Hitler utasításai értelmében tilos volt nagy felszíni hadihajókkal harcba bocsátkozniuk.

Az észak felől támadó Hipper tehát lekötötte a konvoj kíséretét, s támadásával dél felé nyomta a teherhajókat, ahol aztán egyenesen az innen érkező Lützow csoport karjaiba futottak volna. A zsebcsatahajó 280 mm-es ágyúi, és kísérő rombolóinak torpedói a németek reményei szerint már gyorsan végeztek volna a védelem nélkül maradt hajókkal. A hadművelet először az Ezüstszalag, majd később a Szivárvány (Regenbogen) fedőnevet kapta. Az akció irányításával a német cirkálók parancsnokát, Oskar Kummetz altengernagyot bízták meg.

A szép haditerv megvalósítására az év utolsó napjaiban remek alkalom látszott feltűnni. December 22-én egy újabb konvoj, az JW51-B futott ki Murmanszk felé a skócia Loch Ewe öbölből. A 14 teherhajó a több száz repülő és tank mellett 24 ezer tonna üzemanyagot szállított, melynek megsemmisítése érzékeny csapás lett volna a szövetségesekre. A német légifelderítés két nappal a kifutás után észlelte a hajókat, és jelentette, hogy a konvoj kísérete gyenge, csupán néhány rombolóból és korvettből áll. A németek pont erre vártak, s Kummetz december 30-án megkapta a kifutási parancsot a főparancsnokságtól. Útravalónak megkapta Raeder részletes utasításait, melyben az Hitler határozott kívánságára ismét felhívta Kummetz figyelmét a nagy hadihajókkal való összeütközést tiltó parancs betartására.

A német felderítés jelentése ez alkalommal kivételesen valóban pontos volt. A konvoj védelme csakugyan nem volt túl erős. A fedezet fő erejét hat romboló jelentette, az 1350 tonnás, négy darab 120 mm-es ágyúval, és nyolc 533 mm-es torpedóvetővel felfegyverzett Achates, valamint öt újabb építésű, 1600 tonnás „O” osztályú romboló. (Obedient, Obdurate, Onslow, Oribi, Orwell) Ez utóbbiak fegyverzete öt darab 102 mm-es ágyúból, és négy darab 533 mm-es torpedóvetőből állt. A kísérethez tartozott még két Flower osztályú korvett, a Rhododendron és a Hyderabad, a Bramble aknaszedő, valamint két vontató, a Vizalma és a Northern Gem. A kötelék irányításával az Onslow parancsnokát, Robert St.Vincent Sherbrooke sorhajókapitányt bízták meg. (Sherbrooke oldalági leszármazottja volt a napóleoni kor híres/hírhedt admirálisának, Sir John Jervisnek, St.Vincent grófjának.)

Ez az erő egyáltalán nem látszott leküzdhetetlennek, pusztán a tűzerőt tekintve elvileg a Hipper egymaga is fölényes túlerőben volt velük szemben. A németek tehát okkal bizakodtak a könnyű győzelemben. Azt viszont már nem tudták, hogy a közelben több nagy angol hadihajó is tartózkodott, melyek jelenlétét a német légifelderítés nem vette észre. Az Anson csatahajó a Cumberland nehézcirkáló, és három romboló kíséretében az adott időben éppen a térségben járőrözött, bár a kötelék már 29-én reggel visszafordult Scapa Flow felé, így a későbbi eseményekben már nem játszhatott szerepet. Viszont éppen a konvoj útvonalán járőrözött két angol cirkáló, a kilencezer tonnás, 12 darab 152 mm-es ágyúval felfegyverzett Sheffield és Jamaica, illetve az őket kísérő két romboló, a Musketeer, és a Matchless.

A Robert Burnett ellentengernagy vezette hajók elvileg az előző konvoj, az JW51-A fedezetéhez tartoztak, ám nem kötöttek ki Murmanszkban, hanem miután a konvoj épségben megérkezett a célkikötőbe, visszafordultak, és a Norvégiától északra eső vizeken járőröztek tovább, hogy fedezzék a következő konvoj érkezését is. A cirkálók az JW51-B útvonalától délre, valamivel a konvoj előtt haladtak. Miután jócskán megelőzték az amúgy is lassú, és a viharos idő miatt még jobban lemaradó teherhajókat, 30-án este visszafordultak északnyugat felé, hogy ismét megközelítsék a konvojt. (Az angol hadihajók tehát valami különös véletlen folytán ezúttal is pont jókor voltak pont jó helyen. Ez elég gyakran előfordult a háború során, ami nem csak bennem ébreszti azt a gyanút, hogy ez nem a mindig az angolokat segítő isteni csodának, vagy a britek különösen kifinomult tengerészösztönének volt köszönhető, hanem a német és az olasz rejtjeleket olvasni tudó angol hírszerzésnek.)

December 30-án az U-354 is észrevette a norvég partok felé közeledő konvojt. A főparancsnokság utasítására a tengeralattjáró nem támadta meg a hajókat, hanem csak követte a konvojt, és folyamatosan jelentette annak helyzetét. Az JW51-B ekkor 230 mérföldre volt az Északi-foktól. A konvojt az elmúlt napok viharos időjárása erősen megtépázta. Öt teherhajó, az Oribi romboló, a Vizalma vontató, és az őket visszaterelni próbáló Bramble messze leszakadt a főerőktől. Burnett cirkálói viszont közeledtek, és 31-én reggel nyolcra már csak 30 mérföldre voltak a konvojtól.

Közeledtek a németek is. Az előzetes terveknek megfelelően a két csoport előző délután elvált egymástól, és éjszaka két irányból közelítették meg a konvojt, melynek helyzetét az U-354 jelentései alapján viszonylag pontosan ismerték. A Hipper elhaladt a konvoj mögött, majd az JW51-B északi oldalára kerülve azzal párhuzamos irányba fordult. A Lützow közben a konvoj elé került, és délkelet felől közelítette annak hajóit.

1942 december 31-én reggel nyolckor a Hipper előtt haladó egyik romboló, a Friedrich Eckoldt észlelte először az ellenséges hajókat. Húsz perccel később a konvoj északi szárnyán haladó Hyderabad korvett is észrevette a német hajókat, kapitánya azonban biztos volt benne, hogy két orosz romboló közelít feléjük. A rossz látási viszonyok között a Hyderabad rövidesen szem elől tévesztette az ismeretlen hajókat, tíz perccel később azonban az Obdurate romboló őrszemei is észrevették azokat. Sherbrooke utasítására a rombolóról fényjelzésekkel felszólították az ismeretlen hajókat, azonosítsák magukat. Azok ezt meg is tették, amikor néhány perccel később tüzet nyitottak az angolokra.

Az angol rombolók kapitányai természetesen már jó előre megbeszélték, mit kell tenniük ellenséges támadás esetén. Az Achates a konvoj mellett maradt, és füstfüggönyt vont fel, a másik négy romboló pedig azonnal a német hajók felé fordult, és tüzet nyitott rájuk. Az angolok számbeli fölényben voltak, és bíztak benne, hogy sikerül gyorsan elkergetni a németeket. Tíz perccel később azonban a német rombolók mögött egy másik, láthatóan nagy hadihajó tűnt fel, a Hipper érkezett meg a harctérre.

A német cirkáló az Achatesre nyitott először tüzet. A szürkére festett romboló kiváló célpontot nyújtott a saját maga által fejlesztett fekete füstfüggöny előtt, és a német tüzéreknek csak néhány sortűz kellett ahhoz, hogy belőjék magukat. Az Achates egymás után kapta a találatokat, egy gránát szétrombolta a parancsnoki hídját, és megölte a hajó kapitányát. A romboló nehéz helyzetét látva Sherbrook visszavonulásra utasította azt, azonban a parancsnokságot átvevő elsőtiszt, Loftus Peyton-Jones hadnagy, úgy döntött, a parancs ellenére a konvoj mellett marad, és tovább fejleszti a füstöt, hogy ezzel is fedezze a teherhajók menekülését.

Sherbrook rögtön kitérésre, és délkelet felé való fordulásra utasította a konvojt, két rombolóját pedig visszaküldte, hogy védjék a teherhajókat a német rombolók támadásaival szemben. Ő maga zászlóshajójával, és az Orwell-el igyekezett feltartóztatni a német nehézcirkálót. A két romboló folyamatosan lőtte a német hajót, és imitált torpedótámadásokkal igyekeztek azt meghátrálására kényszeríteni. Az erős hullámzás valójában nem tett lehetővé eredményes torpedótámadást, de az angolok igyekeztek úgy tenni, mintha megtorpedózni akarnák a Hippert. Hol az Onslow, hol az Orwell indult rohamra a német hajó ellen, megközelítették azt, és igyekeztek olyan pozícióba kerülni, ahonnan normális körülmények között indítani tudták volna torpedóikat. A két romboló sűrű irányváltásokkal igyekezett megnehezíteni a német tüzérek dolgát, s felváltva rontottak neki a Hippernek, majd menekültek vissza a legközelebbi ködfelhőbe.

A taktika bevált. Kummetz valóban erősen tartott a torpedóktól, és igyekezett távol tartani magát az angol rombolóktól. A 102 mm-es gránátok nem jelentettek komoly veszélyt, viszont már egyetlen torpedótalálat is végzetes sérüléseket okozhatott volna a cirkálónak. Az elvileg nagy tűzfölényben levő Hipper így nem is próbált áttörni a konvojhoz, hanem mindig csak kitérni igyekezett a rombolók elől. A furcsa kergetőzés órákon át folytatódott. A rombolók támadtak, majd visszavonultak, a Hipper pedig kitért a támadás elől, majd ismét a konvoj felé próbált fordulni, mire a rombolók ismét előretörtek, a Hipper pedig ismét visszavonult.

Az erős hullámzásban hánykolódó hajókról alig lehetett célon tartani az ágyúkat, a német tüzéreknek azonban mégis sikerült négy találatot elérniük az Onslow-n. Az egyik gránát szétrombolta a hajó kéményét, egy másik pedig az előárbocot találta el, tönkretéve a radarantennákat, és repeszekkel árasztva el a parancsnoki hidat. A romboló legénységéből 17 tengerész meghalt, 30 megsebesült. Sherbrooke kapitány maga is súlyos fejsebet kapott, egy repesz eltörte az arccsontját, és kiütötte a bal szemét. Sérülései ellenére Sherbrooke, az orvosi segítséget elutasítva, tovább irányította hajóit, egészen addig, amíg a vérveszteségtől eszméletét nem vesztette. A kötelék vezetését az Obedient parancsnoka, David Charles Kinloch korvettkapitány vette át.

Kinloch folytatta tovább az addigi taktikát, és folyamatosan támadta a német cirkálót. Kummetz közben megpróbált úgy tenni, mintha visszavonulna észak felé, hogy aztán egy nagy kört leírva kikerülje az angol rombolókat, és egyenesen a konvojt tudja támadni. A rombolók azonban radarjaikon követték a német hajó mozgását, és kitalálták az ellenség szándékát. Kinloch úgy helyezkedett el hajóival, hogy azok ismét a konvoj, és a Hipper közé álljanak.

Miközben a német cirkáló tett egy kitérőt észak felé, őrszemei egy újabb hajót vettek észre a láthatáron. A Bramble aknaszedő volt az, mely az előző napi viharok során leszakadt teherhajókat keresve szakadt el a konvojtól, s most éppen visszatérni akart a kötelékhez, de balszerencséjére pont a németekbe ütközött. A Hipper néhány sortüzet zúdított az angol hajóra, melyet rombolónak néztek, és súlyosan megrongálta azt. A cirkáló ezután folytatta tovább útját, vissza a konvoj felé, a Bramble-ot pedig a Friedrich Eckoldt tartotta tovább tűz alatt. Két 102 mm-es ágyújából az aknaszedő tőle telhetően viszonozta az ellenséges tüzet, de a túlerővel szemben nem sokáig tarthatott ki. A német romboló 127 mm-es ágyúi néhány perc alatt végeztek az angol hajóval, mely 11 óra felé elmerült a hullámokban. Mentésre nem volt lehetőség, az erősen hullámzó, jeges vízben pedig a hajótöröttek csak percekig maradhattak életben. Túlélők ennek megfelelően nem voltak, a Bramble teljes, 121 fős legénysége odaveszett a hajóval. (A többi angol hajóról nem vették észre a rövid összecsapást, és a háború végéig nem tudták, hol, és milyen körülmények között veszett oda a Bramble.)

A konvojt megközelíteni akaró Hipper néhány perccel később ismét beleütközött az angol rombolókba. A németek útjába ezúttal az Obedient, és a már súlyosan sérült Achates állt, mely továbbra is rendületlenül fejlesztette a füstöt, hogy takarja a konvojt a német tüzérek elől. Az Achates rövidesen két újabb találatot kapott, és süllyedni kezdett. Kinloch rombolói folytatták tovább a macska-egér harcot, ám az angolok merészsége, és a németek szokásos teszetoszasága ellenére csak idő kérdése volt, mikor érvényesül a Hipper fölényes tűzereje.

Nem sokkal fél tizenkettő után a Hipper ismét elfordult az angol rombolóktól, melyek legénysége látta, hogy a német cirkáló felépítményén nagy tűz ütött ki. A rombolók lelkesen éljenző legénysége azt hitte, valahogy ők okoztak súlyos sérüléseket az ellenséges cirkálónak. A Hipper mögött azonban valójában újabb angol hajók tűntek fel, ekkor futott be Burnett két cirkálója.

Burnett fél tízkor kapta meg Sherbrooke üzenetét: „A Hipper és néhány romboló támadja az JW51-B-t.” A cirkálók azonnal teljes sebességgel a konvoj felé indultak, és öt perccel fél tizenkettő után, mintegy tíz kilométeres távolságból tüzet nyitottak a német hajóra. A nagy távolság, és a rossz látási viszonyok ellenére az angoloknak, akik kiváló radarjaikra is támaszkodhattak, csak néhány percre volt szükségük, hogy belőjék a német cirkálót.

A Hipper gyors egymásutánban három találatot kapott. Két gránát a felépítménybe vágódott, és nagy tüzet okozott a repülőgéphangárban. A harmadik találat a hajó közepét érte a vízvonalon, és léket szakított a hajótestbe, melyen keresztül a víz, és a sérült tartályokból szivárgó olaj elárasztotta a 3. kazánházat, melyet ki kellett üríteni. A gőztermelésből kieső két kazán miatt a hajó sebessége 28 csomóra csökkent.

A németek először azt hitték, újabb rombolók érkeztek, és azok támadják őket. A Hipper füstfüggönyt vont fel, és annak védelmében igyekezett jobb pozícióba kerülni. Nem sokkal később azonban azonosították a két brit cirkálót. A Hippert tehát délről a rombolók, északról pedig Burnett cirkálói támadták. Kummetz ezzel olyan kockázatos helyzetbe került, melyet Hitler szigorú utasítása értelmében nem volt szabad vállalnia. A német tengernagy pár perccel dél után kiadta a parancsot az akció félbeszakítására, és elrendelte a visszavonulást.

A késve érkező Lützow majdnem pontosan ezzel egy időben érkezett meg a csatatérre. Mikor a német hajó előbukkant a hóviharból, a konvoj ott volt pontosan előtte, a legközelebbi hajó alig három mérföldre a zsebcsatahajó ágyúitól. A német haditerv tulajdonképpen bevált. A Hipper lekötötte a konvojt védő hadihajókat, és elvonta őket a teherhajók közeléből, megterítve ezzel az asztalt az ellenkező irányból érkező Lützow számára. A konvoj mellett csak a két korvett maradt, melyek egyetlen 102 mm-es ágyúja semmiféle kihívást nem jelenthetett a német hadihajók számára. A Lützow és az őt kísérő három romboló a lehető legjobb helyzetben volt ahhoz, hogy mialatt az angol hadihajók a Hipperrel viaskodnak, gyorsan végezzenek a kilenc teherhajóval, majd a zászlóshajó segítségére siessenek.

Kummetz azonban jó német tengernagy volt, akinek szeme előtt kizárólag a kapott parancs betű szerinti, maradéktalan végrehajtása lebegett. A parancs pedig szigorúan megtiltotta, hogy bármilyen kockázatot vállaljanak, és nagy felszíni hadihajókkal összecsapásokba bonyolódjanak. A tengernagy a füstfüggöny védelme alatt igyekezett vissza nyugat felé, és erre utasította a Lützowot is.

A Lützow parancsnoka, Rudolf Stänge sorhajókapitány, szintén nem merte felülbírálni a kapott parancsokat, és Kummetz utasítását megkapva azonnal megkezdte a visszavonulást, tekintet nélkül kedvező pozíciójára. Annyit azonban azért mégis megtett, hogy visszavonulás közben tüzet nyitott a konvoj hajóira, és lőtte őket, amíg azok el nem tűntek a szemük elől. A Lützow húsz perc alatt 162 lövést adott le 280 mm-es és 152 mm-es ágyúiból, de nem ért el egyetlen találatot sem. Bár a köd és a füst miatt a látási viszonyok nagyon rosszak voltak, ez akkor is nagyon gyatra teljesítmény volt a német tüzérek részéről.

Hogy a kudarc teljes legyen, a németek elkövettek még egy baklövést. A Bramble elsüllyesztése után a zászlóshajóhoz visszatérni akaró Friedrich Eckoldt, és egy másik romboló, a Richard Beitzen, a ködben összetévesztették a Hippert a Sheffielddel, és az angol cirkálóhoz próbáltak meg felzárkózni. Az angolok viszont ezúttal sem hibáztak. Hagyták, hogy a német rombolók megközelítsék őket, majd mintegy négyezer méteres távolságról váratlanul tüzet nyitottak rájuk. Alig két percnyi tűzharc után az Eckoldt-ot egy hatalmas robbanás kettétörte, valószínűleg a hajó találatot kapott kazánjai robbanhattak fel. A német romboló pillanatok alatt elsüllyedt. Túlélők itt sem voltak, a Friedrich Eckoldt teljes, 325 fős személyzete odaveszett. A másik német rombolónak sikerült épségben elmenekülnie.

Az ütközetben résztvevő hajók közül még egy másik is odaveszett. Az Achates legénysége keményen küzdött azért, hogy súlyosan sérült hajójukat a felszínen tartsák, ám fél kettő körül a romboló végül felborult, majd elsüllyedt. A Northern Gem vontatónak az Achates 194 fős legénységéből sikerült 81 embert kimentenie, ami a körülményeket figyelembe véve bravúros teljesítménynek tekinthető. (A kimentettek közül egy tengerész később belehalt sérüléseibe.)

Burnett egészen délután kettőig követte a német hajókat, majd miután meggyőződött róla, hogy azok végleg feladták a harcot, és visszafelé tartanak támaszpontjukra, visszatért a konvoj mellé. Másnap a konvoj valamennyi hajója sértetlenül befutott Murmanszkba.

Az ütközetben – csak az elesetteket számolva – a németek 330, a britek 251 embert vesztettek. Angol részről a csata hivatalos hőse Sherbrooke kapitány lett, aki az ütközet után egy héttel már meg is kapta a Viktória keresztjét. Kinloch korvettkapitányt előléptették, és Kiváló Szolgálatért érdeméremmel tüntették ki.

A német felszíni flotta tehát ismét szánalmas teljesítményt nyújtott. Még Burnett kötelékének megérkezése után is jelentős fölényben voltak a britekkel szemben, ám ebből semmit nem tudtak kihasználni. A parancsnokoknak láthatóan nem volt semmilyen elképzelésük arról, harcban hogyan kell irányítaniuk hajóikat, és hiányzott belőlük minden ötlet, kreativitás, és egyéni kezdeményezőképesség. (Mint általában a németekből.) A német rombolók mintha ott sem lettek volna, alig játszottak valamilyen szerepet az összecsapásban, noha nagyságban és tűzerőben is messze felülmúlták angol megfelelőiket. Öt kis angol romboló három órán át feltartóztatta a Hippert és kísérőrombolóit, noha torpedóikat nem is tudták használni, csak 102 mm-es fedélzeti ágyúikat. A német nehézcirkálón a légvédelmi ágyúk voltak ilyen kaliberűek.

Kummetz maga is csak abban volt jó, amiben a többi német főtiszt. Fogta a kapott parancsot, és szépen pontról-pontra végrehajtotta azt, nem törődve azzal, a körülmények mit kívánnak. A parancs megtiltotta, hogy nagy angol hadihajókkal harcba bocsátkozzon, tehát amikor feltűntek Burnett cirkálói, Kummetz azonnal, gondolkozás nélkül elrendelte a visszavonulást, és egyáltalán nem törődött azzal, hogy a rossz kezdés után éppen a győzelem küszöbén álltak.

Ez a merev hozzáállás volt a jellemző az egész német felszíni flottára. Már az első világháború előtt is sokan megállapították, a német haditengerészet konzervatívabb és reakciósabb intézmény még a német hadseregnél is, mely pedig szintén nem a lazaságáról és a rugalmasságáról volt híres. Ez a háború után sem változott semmit. Az olyan, császári időkből örökölt tisztek, mint Raeder, gondoskodtak róla, hogy a hajdani császári haditengerészet értékrendje és hagyományai átöröklődjenek a birodalmi haditengerészetre is. A teljesítmény, amit kitüntetésekkel és előmenetellel díjaztak, az a kapott parancsok minden körülmények között való feltétlen végrehajtása volt. Ez számított, semmi más.

Ezt az értékrendet több példával is meglehet világítani. Norvégia megszállása idején a felszíni flotta főerőit kezdetben Günther Lütjens altengernagy irányította, aki a kapott parancsoknak megfelelően fel-alá cirkált a norvég partok előtt, és azonnal visszavonult, valahányszor nagyobb ellenséges hadihajó tűnt fel a környéken. Lütjens-t néhány héttel később Wilhelm Marschall váltotta, aki a kapott parancs ellenére nem az angolok által már kiürített norvég kikötőket támadta meg, hanem a nyílt tengeren próbálta meg elkapni a kiürítést végző hajókat. Bár a legtöbbjük addigra már túl messze volt, Marschall kötelékének így is sikerült elsüllyesztenie két nagy teherhajót, egy aknaszedőt, két rombolót, és a Glorious anyahajót. Lütjens a hadművelet után Lovagkeresztet kapott. Marschallt kirúgták az aktív flottától, és áthelyezték a kiképző osztaghoz.

Ugyancsak Norvégia megszállása idején Kummetz az Oslo ellen induló köteléket vezette. Zászlóshajója a Hipper testvérhajója, a Blücher volt, és a kötelékben ekkor is jelen volt a Lützow is. A hajók fedélzetén szállított csapatokat nem a tengerparton, hanem közvetlenül a norvég főváros kikötőjében kellett partra tenniük, vagyis a hajóknak végig kellett haladniuk a hosszú és keskeny Oslo-fjordon, mely legkeskenyebb szakaszán, a Drobak-szorosban, alig pár száz méter széles. A Blücher parancsnoka, Heinrich Woldag kapitány, javasolta, hogy ne a zászlóshajó, hanem a kötelék kisebb hajói haladjanak elöl, hogy felderítsék az ellenséges partvédelem állásait, és magukra vonják azok tüzét. Később azt tanácsolta Kummetznek, hogy legalább teljes sebességgel haladjanak keresztül a szoroson, hogy minél előbb kikerüljenek a veszélyes körzetből. Kummetz mindkét javaslatot elutasította, hiszen a kapott parancsokban nem volt szó ilyesmikről. A végeredmény jól ismert, a norvég partvédelem elsüllyesztette a Blüchert, a többi hajót pedig megfutamította. Több száz német katona és tengerész veszett oda. A hadművelet után Kummetz Lovagkeresztet kapott a bátorságáért. Woldag-ot jelentéstételre azonnal hazarendelték, és a cirkáló elvesztéséért hadbíróság elé is állították volna, ha néhány nappal később nem hal meg egy repülőbalesetben.

Kummetz pályafutásában egyébként a Szivárvány hadművelet kudarca sem okozott törést. Tovább haladt előre a ranglétrán, és a háború végét a Kriegsmarine második legmagasabb tengernagyi rangfokozatában, Generaladmiral-ként érte meg.

December 31-én Hitler egész nap a rádió mellett ülve várta a remélt győzelemről érkező híreket. Kummetz nem jelentkezett, mivel – természetesen ismét csak a kapott parancsok szellemében – szigorúan betartotta a teljes rádiócsendet, s csak a támaszpontra visszatérve küldte el jelentését, mely a légköri zavarok és az ügyetlenkedő rádiósok miatt csak másnap délutánra ért el Berlinbe. A konvojt követő tengeralattjáróról azonban érkezett egy rádióüzenet, mely szerint: „Az égbolt lángokban áll!” Mindenki azt hitte, az üzenet a konvoj pusztulását írja körül, pedig a tengeralattjáró költői lelkületű kapitánya valójában csak a különösen látványos északi fényre akarta felhívni a figyelmet.

A német néphez címzett újévi rádióüzenetében Hitler mindenesetre megemlítette a német fegyveres erők legújabb diadalát, egy szövetséges konvoj teljes megsemmisítését. Másnap kora reggel aztán a Führer főhadiszállásán fogták a BBC reggeli hírműsorát, melyben az angolok beszámoltak az JW51-B-t ért támadásról, és a németek vereségéről. Hitler tehát nem saját tengernagyaitól, hanem az angoloktól értesült flottája legújabb kudarcáról. A Führer azonnal magához rendelte a főhadiszálláson a flottát képviselő Theodor Krancke tengernagyot, és rázúdította híres dühkitöréseinek egyikét.

Miután Krancke megszabadult a lila fejjel üvöltöző Adolftól, azonnal felhívta főparancsnokát, s tájékoztatta róla, hogy a főnök kissé nyűgös, és Raeder saját érdekében jobban tenné, ha várna addig a jelentéssel, amíg a Vezér kissé megnyugszik. Raeder tehát amennyire lehetett húzta az időt, s Hitler sürgetéseire azt válaszolta, alaposan át kell tanulmányoznia a beérkező jelentéseket, mielőtt referálna a hadművelet lefolyásáról a Führernek.

Raeder végül csak egy héttel később, január hatodikán jelentkezett jelentéstételre Hitlernél. Ha arra számított, a Führer ennyi idő alatt majd lehiggad, tévedett. Hitler több mint másfél órán át ordítozott Raederrel, aki gyakorlatilag szóhoz sem tudott jutni. A Führer rögtönzött kiselőadást tartott a német haditengerészet történelmi szerepéről, és folyamatosan gyalázta a flotta vezetését és tengerészeit. Végül közölte Raederrel, a flottában nincs szükség rombolóknál nagyobb felszíni hadihajókra, ezért úgy határozott, mind a tizenhárom csatahajót és cirkálót le kell szerelni, és le kell bontani. Az ágyúkat át kell adni a partvédelemnek, a legénységet át kell vezényelni a tengeralattjárókhoz és a szárazföldi alakulatokhoz, a hadihajókból kinyert fémet pedig a tengeralattjárók és a harckocsik építésére kell újra felhasználni. Hitler utasította a tengernagyot, dolgozza ki a hajók leszerelésének és lebontásának ütemtervét.

Raeder tiltakozott, de egy percig sem gondolta komolyan, hogy Hitler valóban ragaszkodik majd a flotta leszereléséhez. Amikor néhány nap múlva ismét jelentkezett a Führernél, a leszerelés ütemterve helyett a flotta egy újabb bevetésének a haditervével hozakodott elő, és próbálta észérvekkel meggyőzni a Führert arról, mekkora hiba lenne a felszíni flotta felszámolása. Megemlítette, hogy az ágyúk leszerelése és a partvédelemnél való felállítása több mint egy évet venne igénybe, a közel kilencezer tengerész többsége pedig nem alkalmas a tengeralattjáró szolgálatra. A hajók lebontása több mint hétezer képzett szakmunkást vonna el az ipartól, és közel sem lenne olyan eredménye, mint Hitler gondolta. A tengeralattjárók – és a harckocsik – építését elsősorban nem a nyersanyaghiány, hanem az ipari kapacitás hátráltatta. A német hajógyárak ekkoriban havonta átlag harminc tengeralattjáró megépítésére voltak képesek, és ennél többet akkor sem tudtak volna előállítani, ha több tízezer tonna acélt zúdítottak volna rájuk.

Hitlert azonban nem lehetett meggyőzni. Az örök intrikus, Göring is igyekezett ismét belerúgni egyet a haditengerészetbe, s panaszkodott a Vezérnek, hogy az örökké a fjordokban veszteglő, haszontalan hadihajók légifedezetének biztosítására mekkora erőt kell Norvégiában állomásoztatnia, amire pedig égető szükség lenne az orosz fronton is. Hitler tehát ismét utasította Raedert, azonnal kezdjék meg a nagy hadihajók leszerelését. Miután látta, hogy a Führert sehogyan sem lehet meggyőzni, Raeder felajánlotta lemondását, amit Hitler azonnal elfogadott, és utasította a flottaparancsnokot, nevezze meg utódját.

Raeder jól tudta, kinek a nevét akarja a Führer hallani. Másnap felhívta tengeralattjáróinak parancsnokát, Karl Dönitz tengernagyot, tájékoztatta közelgő lemondásáról, és arra kérte, gondolja át, elvállalná e a flottaparancsnoki tisztséget. A válaszra 24 órát adott Dönitznek. Az egész beszélgetés nem tartott egy percig sem.

A két tiszt viszonya már régóta feszült volt. A haditengerészetnél, ahol a merev alakiság, az elvágólagos rend, és a kapott parancsok mániákus tisztelete számított hagyománynak, a tengeralattjárósok már az első világháború idején is gyanús, fegyelmezetlen és tiszteletlen bandának számítottak. A legtöbb magas rangú tiszt lenézte őket, másrészt meg irigyek voltak a sikereikre, melyek nyomán a fegyvernem egyre nagyobb szerepet kapott a tengeri hadviselésben, fokozatosan háttérbe szorítva a felszíni flottát. Raeder maga is úgy vélte, a tengeralattjárók jelentőségét túlértékelik, és igyekezett korlátok közé szorítani Dönitz ambícióit.

1942 őszén kettejük egyre feszültebb kapcsolata eljutott a nyílt kenyértörésig. Néhány héttel azután, hogy a főparancsnoksághoz intézett egyik feljegyzésében Dönitz agresszív stílusban követelte, a flottafejlesztés során a tengeralattjáró fegyvernem növekvő igényeinek kielégítése kapjon prioritást, Raeder újabb utasítást küldött, melyben a megrökönyödött Dönitz a következőket olvashatta: „Mivel a tengeralattjáró fegyvernem egyetlen kézben túlságosan nagynak bizonyult, úgy döntöttem, hogy részekre osztom azt.” Az új szervezeti beosztás szerint Dönitz kezében nem maradt volna más, csak az Atlanti-óceánon tevékenykedő tengeralattjáró flotta. A többi hadszíntér, illetve a kiképzés, a logisztika, és a tengeralattjárók építése, más főtisztek irányítása alá került volna. Hatáskörének ilyen súlyos megnyirbálásával Raeder nyilvánvalóan Dönitz addigi különleges, önálló beosztását, s egyre nagyobb befolyását igyekezett megszüntetni, és ismét a főparancsnokság szorosabb felügyelete alá akarta vonni a fegyvernemet.

Dönitz kikérte törzstisztjeinek véleményét, akik a német fegyveres erőknél merőben szokatlan módon azt tanácsolták neki, hogy a parancsot, mint szakszerűtlent és végrehajthatatlant, utasítsa vissza. Ha pedig a flottaparancsnok ezt követően is ragaszkodik hozzá, akkor nyújtsa be a lemondását. Senki nem mondta ki, de valószínűleg mindenki arra számított, ezt Hitler amúgy sem fogja elfogadni, és ha a dolgok tényleg idáig fajulnának, a Führer ki fog állni Dönitz mellett. Hogy ezt előkészítsék, Raeder utasítását és Dönitz válaszát egyaránt eljuttatták Hitler tengerészeti segédtisztjéhez. A huzavona tehát még tartott, és előbb-utóbb valamelyik tiszt bukásához vezetett volna. Most azonban ez a kérdés is rendeződött, Raeder ettől az ügytől függetlenül is megbukott.

Dönitz percre pontosan 24 órával később visszahívta Raedert, és közölte vele, elfogadja a felkínált tisztséget. Raeder azonban még utoljára igyekezett még egyszer kimutatni Dönitz iránti megvetését, és elsőként nem őt, hanem egyik bizalmi emberét, Rolf Carls tengernagyot javasolta Hitlernek lehetséges utódjaként. Dönitz nevét csak másodikként említette meg. A választás azonban, ahogy azt mindenki várta, Dönitzre esett. 1943 január 30-án az ekkor 51 éves Karl Dönitz tengernagy lett a német haditengerészet új főparancsnoka.

Az önmagában véve nem túl jelentős összecsapásnak tekinthető Barents-tengeri csata tehát messze-hangzó következményeket vont maga után. A német felszíni flotta megszűnt tényező lenni. Bár a hajókat a Hitler teljes bizalmát élvező Dönitznek végül sikerült megmenteni a bontótól, és néhány hónapon belül mindegyikük visszatért a szolgálatba, többé már senki nem tekintett rájuk komolyan veendő harci erőként. Csak azért tartották szolgálatban őket, hogy a puszta jelenlétük jelentette fenyegetéssel komoly ellenséges erőket kössenek le, és vonjanak el a többi hadszíntértől, illetve hogy egy feltételezett észak-norvégiai szövetséges partraszállás esetén – amitől Hitler komolyan tartott – a partvédelmet erősítsék.

Nagy német hadihajók a háború hátralevő részében már csak kétszer hagyták el hosszabb időre a fjordokat. Először 1943 szeptemberében, amikor a flotta egy nagy felhajtással lebonyolított, de egyébként teljesen jelentéktelen támadást indított a Spitzbergákon fekvő szövetséges meteorológiai állomás, és szükséghelyzetekben használt kikötő ellen. Másodszor pedig ez év végén, amikor a németektől megszokott „magányos portyázó” stílusban lebonyolított támadásra küldték ki a Scharnhorstot egy szövetséges konvoj ellen. Az akció a szintén megszokott végeredménnyel, egy újabb német vereséggel, és a csatacirkáló pusztulásával végződött.

A Szivárvány hadműveletet, és a nagy hadihajók felszámolását elrendelő Führer parancsot követő válságból a német felszíni flotta többé már nem tért magához. Ahogy Raeder fogalmazott: „Ez volt a legolcsóbb tengeri győzelem, melyet Nagy-Britannia valaha is elért.”