A Constanta felé tartó Patyomkinon az éjszaka során sikerült helyreállítani a rendet, s valamennyire lelket verni az elcsüggedt és megriadt legénységbe, aztán ismét elkezdődött az ülésezés. A hajóbizottság megint vége-hossza nincs tanácskozásba kezdett a további teendőkről. Az eredeti elképzelést, mely szerint Constantában megadják magukat a román hatóságoknak, Kirill torpedózta meg, amikor a tiszti könyvtárban rátalált a haditengerészeti szabályzatra, melyből kiderült, a nemzetközi jog értelmében a lázadásért bűnözőknek és dezertőröknek tekintik őket, s ilyen minőségükben a románoknak vissza kell toloncolniuk őket Oroszországba. Ezt követően egyhangúan úgy döntöttek, nem adják meg magukat, hanem a semleges kikötőben szenet, vizet, és élelmiszert vételeznek – melyek megvásárlásához még mindig bőven volt pénz a hajó kasszájában –, majd visszatérnek az orosz partokhoz.

A készletek kiegészítése mindenképpen létszükséglete volt a lázadóknak. A legénység már napok óta kenyéren és köleskásán élt, és ebből is már csak néhány napra elegendő készleteik voltak. (Valószínűleg most már szívesen megették volna azt a borscsot, amit néhány nappal korábban a tengerbe öntöttek.) Még nagyobb baj volt, hogy a szén is kezdett kifogyni, a meglevő mennyiség gazdaságos sebességgel is már csak néhány száz mérföldre volt elegendő. A kazánok tápvízkészlete is erősen kifogyóban volt, a hiányzó mennyiséget tengervízzel pótolták, ami viszont azzal fenyegetett, ha sokáig használják, a tengervízből kicsapódó só eltömíti a gőzvezetékeket.

Feldmann javaslatára a bizottság nagy nehezen úgy határozott, a továbbiakban centralizálják a csatahajó irányítását. Elég nyilvánvaló lehetett, hogy az eddigi gyakorlat, melyben minden döntést a 30 tagú hajóbizottságnak kellett meghoznia, életképtelennek bizonyult, és egyáltalán nem tett lehetővé gyors döntéseket. Már csak azért sem, mert a bizottság ülésein bárki részt vehetett és felszólalhatott, vagyis a tanácskozások mindig a végtelenségig elhúzódtak. (Felteszem, a bizottság tagjai már maguk is torkig voltak a kisebb-nagyobb megszakításokkal gyakorlatilag napok óta egyfolytában tartó ülésezéssel.) A hajóbizottság végül felállította a háromtagú végrehajtó bizottságot, mely a továbbiakban teljhatalmat kapott a hajóbizottság által meghatározott célok elérésére. A végrehajtó bizottságba Matyusenko mellett Kosztyenko és Reznicsenko matrózokat választották be.

Addigi szereplése után a bizottság már egyáltalán nem bízott a névleg a csatahajó parancsnoki tisztségét addig betöltő Alekszejev hadnagyban, akinek kezdeti buzgalma hamar alábbhagyott. A lázadás kezdetén Alekszejev alighanem úgy gondolta, a lázadóknak van esélyük a győzelemre, s későbbi karrierje szempontjából egyáltalán nem lesz hátrányos, ha ő is a győztes csapat tagja. Aztán persze gyorsan rájöhetett, hogy ez a társaság mindenre alkalmatlan, s ettől kezdve egyre inkább igyekezett kivonni magát az együttműködésből. A parancsnoki hídra csak akkor ment fel, ha odarendelték, egyébként ki se mozdult a kabinjából. A későbbi gyanú szerint talán összejátszott Golenko doktorral, Murzak fedélzetmesterrel, és más altisztekkel, s velük együtt igyekezett a legénység között szítani az elégedetlenséget. Ezt persze nem lehetett biztosan tudni, de a hajóbizottság úgy döntött, az első adandó alkalommal megszabadulnak Alekszejevtől, és partra teszik.

A nap további részét a bizottság jórészt azzal töltötte, hogy egy patetikus hangú kiáltványt szövegeztek meg, „a civilizált világhoz” címezve. A kiáltvány szövegét nagyrészt Feldmann és Kirill fogalmazta meg. A dokumentum főleg azt a célt szolgálta, hogy annak közzétételével elhárítsák maguktól a cári sajtó propagandája által rájuk aggatott vádakat és rágalmakat. A szövegben – mely így kezdődött: „Országok és nemzetek, jól figyeljetek! Íme kitárul előttetek egy nagy szabadságharc látképe!” – megfogalmazták a felkelés céljait, és igyekeztek magukat céltudatos forradalmároknak beállítani: „Nem vagyunk gyilkosok, nem vagyunk hóhérok. Jelszavunk azonos minden szabadságszerető emberével: Szabadság vagy halál! Követeljük a Mandzsúriában folyó értelmetlen vérontás azonnali leállítását. Követeljük az általános, közvetlen, egyenlő és titkos választójog alapján működő alkotmányozó nemzetgyűlés azonnali összehívását. Mélyen hisszük, hogy minden ország és nép becsületes polgárai rokonszenveznek céljainkkal és szabadságharcunkkal.”

Ezt követően a bizottság összedobott még egy nyilatkozatot, ezúttal „Európa valamennyi uralkodójához” intézve, melyben biztosították az érintetteket, hogy a külföldi hajók és kikötők teljes biztonságot élveznek, a felkelők nem fogják azokat támadni, vagy tevékenységüket bármilyen módon akadályozni.

A bizottság határozatait és a kiáltványokat ezt követően ismertették a legénységgel, akik azokat lelkesen támogatták. A fegyelem és a jó hangulat ezt követően teljesen helyreállt a hajón.

1905 július másodikán, nem sokkal este fél hét előtt, a Patyomkin horgonyt vetett a romániai Constanta kikötőjében. A csatahajó árbocán az András keresztes zászló lengett, mivel tartottak tőle, a román hatóságok provokációnak tekintenék a vörös lobogót. A felkelők pontról-pontra betartották az ilyenkor szokásos protokollt, a kikötőbe érkezve leadták a 21 üdvözlő lövést, a román hatóságok fedélzetre érkező embereit pedig a csatahajó dísszázadának sorfala fogadta a tatfedélzeten. A kikötő tisztviselői közölték a felkelőkkel, a csatahajó készleteinek feltöltéséhez a bukaresti minisztériumtól kell engedélyt kérniük, addig is csak egynapi élelem vásárlását engedélyezhetik.

A hivatalnokok után egy nem várt vendég érkezett a hajóra, az orosz haditengerészet éppen a kikötőben horgonyzó szkúnerének parancsnoka, Banov kapitány. Banov értesült ugyan a Patyomkinon kitört lázadásról, de mikor látta, hogy a hajó árbocán a cári haditengerészet András keresztes lobogója leng, és hogy a csatahajó a tengerészeti protokoll formaságait betartva fut be a kikötőbe, azt hitte, a lázadást már nyilván leverték. Banov ezért csónakon átment a csatahajóhoz, hogy jelentsen a kapitánynak. A fedélzetre érve azonban csak matrózokat talált, akik nem tisztelegtek előtte. Ezen felháborodva a kapitány a cári haditengerészetnél szokásos hangnemben, durva káromkodásokkal támadt rá a matrózokra. Az előtte álló tengerész történetesen Matyusenko volt, akit társainak kellett lefogni, hogy ne üsse meg Banovot. Miután röviden tájékoztatták a történtekről, és arról, hogy a Patyomkin kapitányát a tengerfenéken találhatja meg, Banov sietve távozott a csatahajóról. Mivel, nem is alaptalanul, tartott attól, hogy a Patyomkin tengerészei csatlakozásra próbálják rábírni az ő matrózait is, Banov engedélyt kért és kapott arra, hogy szkúnerét átvigye a belső kikötőbe, biztos távolságra a csatahajótól.

Banov után a román haditengerészet két tisztje érkezett a hajóra az Elisabeta cirkálóról. A baráti hangulatban zajló vodkázás során a két román tiszt igyekezett rábeszélni Matyusenkóékat, adják meg magukat a román hatóságoknak, akik garantálni fogják személyes szabadságukat, és eltekintenek kiadatásuktól. Később a két tiszt hozzátette, a csatahajót megvásárolhatják a lázadóktól, akik a pénzzel megalapozhatják a jövőjüket. Matyusenko felháborodott a javaslaton, és megkérdezte a román tisztektől, ők mennyiért adnák el az Elisabetát? A beszélgetés ezt követően félbe is szakadt, és a két román tiszt visszatért hajójára.

A románok viselkedése ezt követően észrevehetően barátságtalanabbá vált. A csatahajónak megengedték, hogy éjszaka a reflektoraival megvilágítsa a kikötő előtti vizeket, de reggel az Elisabeta figyelmeztető lövésekkel akadályozta meg, hogy az addig Constanta előtt őrködő No. 267 is behajózzon a kikötőbe. Nem sokkal később a kikötő-parancsnokság közölte a Patyomkinnal, nem engedélyezik sem víz, sem szén, sem élelmiszer felvételét.

Erre természetesen azonnal összeült megint a hajóbizottság, és újra elkezdődött az órákig tartó ülésezés, melynek témája most az volt, hová mehetnének még? Alekszejev hadnagy, akit a nem éppen következetes felkelők végül mégsem tettek partra, sőt, továbbra is részt vehetett a bizottság ülésein, Jevpatorija kikötőjét javasolta, míg Kirill vissza akart térni Odesszába. Mások Kercs, Poti, vagy Batum kikötőjét javasolták. Hosszas vitatkozás után a bizottság végül Batum mellett döntött. A Kaukázus vidékén már egy jó ideje felkelések zajlottak, és az orosz uralom itt igencsak ingatag lábakon állt. A bizottság úgy vélte, Batum lesz majd a felkelés igazi támaszpontja, ahonnan kiindulva kirobbantják a forradalmat a kaukázusi országokban, majd Dél-Oroszországban.

A csatahajó szénkészletei viszont már annyira kifogyóban voltak, hogy abban sem voltak egészen biztosak, Batumot sikerül elérniük. Valahol mindenképpen utánpótlást kellett szerezniük. Kirill javaslatát, hogy foglalják le a kikötőben a közelükben horgonyzó török szénszállító gőzös rakományát, egyöntetűen elutasították. Alekszejev ismét Jevpatorija kikötőjét javasolta, ahol azonban elsősorban élelmiszer-szállító hajók rakodtak be, így nem volt biztos, találnak e ott elegendő szenet. Az egyik tengerészeti kézikönyvet böngésző Feldmann végül a krími Feodiszja kikötőjét javasolta, mely egyben vasúti csomópont is volt, ahol tehát mindig nagy mennyiségben kellett szenet raktározni. Ezenkívül Batum felé tartva Feodiszja amúgy is éppen útba esett. A bizottság végül rövid vita után elfogadta ezt a javaslatot is. Döntöttek arról is, ha nem érik el Batumot, valahol partra szállnak, csatlakoznak a helyi felkelőkhöz, a csatahajót pedig felrobbantják.

Ezt követően Kirill két matróz kíséretében kiment a partra, és a kikötő-parancsnoksággal közölte, hogy elutasítják a román hatóságok megadási javaslatát. Ugyanekkor kiáltványaikat is megpróbálták eljuttatni az európai országok bukaresti nagykövetségeinek. A román kikötőparancsnok megígérte, hogy kezeskedik ezek kézbesítéséről, később azonban valamennyi borítékot átadták a bukaresti orosz nagykövetnek. A román tisztek érdeklődésére a Patyomkin tengerészei azt mondták, Törökországba hajóznak, hogy ott töltsék fel készleteiket.

A csatahajó már a kifutásra készülődött, amikor nem sokkal dél után távirat érkezett I. Károly román királytól. Az uralkodó arra kérte a lázadókat, adják meg magukat, és ígérte, személyesen garantálja személyi szabadságukat, és szavatolja, hogy nem fogják őket kiadni Oroszországnak. A lázadók válaszra sem tartották érdemesnek a román király üzenetét. Délután egy órakor felvonták a horgonyt, és elhagyták Constantát.

A Patyomkin elfogására kiküldött Sztremityelnij eközben hiába kereste a csatahajót. Odesszába a Patyomkin távozása utáni reggelen futottak be, ott azonban senki nem tudta megmondani, a csatahajó hová tart.

Janovics hadnagy ezt követően délnek, a bulgáriai Várna felé hajózva végigkutatta a kikötőket és horgonyzóhelyeket, de mire eljutott Constantáig, a Patyomkint megint lekéste egy nappal. A kikötőben ismét nem tudtak nekik felvilágosítást adni a csatahajó úticélját illetően, Janovics azonban úgy gondolta, a hajó alighanem visszatér Odesszába, ezért ő is visszaindult a városba. Odesszában azonban megint nem találták a csatahajót, csak egy köteg röpcédulát, melyet az ott horgonyzó angol Crawley teherhajó közelében vetett partra a víz. A frusztrált tisztek az angol gőzösön vezették le feszültségüket, figyelmeztető lövést adtak le rá, majd egy fegyveres osztagot küldtek át, mely átkutatta a hajót, miközben a romboló, betöltött ágyúit folyamatosan ráirányítva, a Crawley körül keringett. Miután az angol hajón nem találtak semmit, a Sztremityelnij ismét elhagyta Odesszát, és teljes sebességgel a Krím felé indult, hogy ott keresse tovább a Patyomkint.

Az odesszai kitérő miatt azonban a Patyomkin olyan nagy előnyt szerzett a Sztremityelnij-el szemben, hogy az már nem volt képes utolérni a csatahajót. Ez alighanem nagy szerencséje volt a lázadóknak, ugyanis a tengervízzel táplált kazánoknál a kicsapódó só kezdett lerakódni a gőzvezetékekben, és a csatahajó már képtelen volt teljes sebességgel haladni. Az egyébként is kimerült, már napok óta köleskásán vegetáló fűtők egyre nehezebben tudtak gőzt fejleszteni, és a páncélos már a tízcsomós sebességet sem volt képes elérni.

A Patyomkin július ötödikén reggel futott be Feodiszjába. Hogy a lakosság bizalmát megnyerjék, a csatahajó teljes zászlódíszt öltött, a korlátoknál pedig fehér egyenruhában sorakozott fel a díszelgő legénység. Az árbocon ismét az András keresztes zászló lengett, de a fedélzeten egy Constantában összetákolt nagy fatáblát állítottak fel, melynek egyik oldalára vörös festékkel azt írták: „Éljen a népi kormány!”, a másik oldalára pedig: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!”

Kezdetben valóban úgy látszott, Feodiszjában olajozottan mennek majd a dolgok. A partraszálló Matyusenko és Kirill a városházán adta át a polgármesternek ultimátumukat, melyben a csatahajó szénnel, vízzel, és élelmiszerrel való ellátását követelték. Átadtak, és a kikötőben terjesztettek is egy újabb kiáltványt – ismét a világ népeihez címezve –, melyben közölték az érdeklődőkkel, hogy hadban állnak a zsarnoki cári kormányzattal, és egy új, forradalmi mozgalom magját alkotják. A város 400 fős helyőrsége nem mutatkozott, a rendőrség pedig látszólag készségesen együttműködött a tengerészekkel, nem avatkoztak be akkor sem, amikor azok forradalmi röplapokat osztogattak a kikötőben összegyűlt tömegnek, sőt, a rend fenntartásában még segítettek is a matrózoknak. A hangulatot tovább fokozta, hogy a városban olyan hírek keringtek, melyek szerint a Jekaterina II. és a Szinop csatahajók is fellázadtak, és a török partoknál keresik a Patyomkint, hogy csatlakozzanak hozzá.

A polgármester és a városi képviselők délután látogatást tettek a hajón. Magukkal hoztak egy orvost is, aki ellátta a Golenko doktor emlékezetes távozása óta kezelés nélkül maradt betegeket. A delegációval érkezett egy francia újságíró is, akit a lázadók nagyon szívélyesen fogadtak, és körbekalauzoltak a hajón.

A polgármester közölte, élelmiszert és kenőolajat azonnal tudnak szállítani, vizet és szenet azonban nem adhatnak. Matyusenko erre közölte a delegációval, amennyiben 24 órán belül nem szállítják le az igényelt tételeket, ágyúzni fogják a várost.

Matyusenko valószínűleg nem tudta, milyen kutyaszorítóban van a polgármester. Időközben ugyanis valamennyi Fekete-tenger melléki település elöljárója megkapta azt a személyesen a cár által kiadott utasítást, melyben szigorúan megtiltották mindenkinek, hogy a lázadókkal együttműködjön, és részükre segítséget nyújtson. Az utasítás külön kiemelte, a Patyomkin részére egyetlen zsák szenet sem szabad átadni. Amennyiben a lázadók megtorlással fenyegetőznek, a cári utasítás a településről való menekülést javasolta az érintetteknek.

Feodiszja polgármestere tehát választhatott, vagy megtagadja az együttműködést a lázadókkal, és ebben az esetben azok lerombolják a városát, vagy pedig teljesíti azok követeléseit, ami után viszont bíróság elé állítják, és akár ki is végezhetik. Rövid tépelődés után a polgármester végül úgy döntött, végeredményben biztosabb a hatalom utasításait követni. Az esti órákban az egész városban kihirdették, másnap reggel mindenki hagyja el Feodiszját, és meneküljön a környező hegyekbe.

Másnap kora reggel a Patyomkin tengerészei elé a városból menekülő tömegek lesújtó látványa tárult. A csatahajóról is jól lehetett látni a városszéli dombokon kanyargó szekérkaravánokat, és a gyalogszerrel menekülők hosszú sorait. Reggel a polgármester üzent a Patyomkinra, megpróbál engedélyt kérni a katonai parancsnokságtól, hogy szenet szállíthasson a hajóra, és kéri az ultimátum határidejének meghosszabbítását. Matyusenko készségesen teljesítette a kérést, közben ugyanis a kikötőben találtak néhány szénnel megrakott uszályt, ami megoldani látszott a gondjaikat.

Délelőtt, kilenc óra körül, egy gőzbárkán harminc tengerész indult a kikötőbe, hogy az uszályokat lefoglalják, és a csatahajóhoz vontassák. A helyőrség parancsnokai azonban számítottak erre a lépésre, és még előző nap egy századot vezényeltek ki az uszályok védelmére. A felderítők korábban nem vették észre a katonákat, azonban amikor a Patyomkin lázadói megpróbálták felhúzni az uszályok horgonyát, a katonák váratlanul előbukkantak az épületek mögül, és tüzet nyitottak a tengerészekre. Az uszályok lapos fedélzetén hasaló matrózok nem tudtak fedezéket találni maguknak, aki megpróbált felállni, azonnal lelőtték. A tüzelést sem tudták viszonozni, néhány lövést leadtak, de eredmény nélkül. Néhányan a tengerbe ugrottak, mások visszamenekültek a csónakba. A pánikba esett tengerészek közül egyedül Matyusenko őrizte meg a lélekjelenlétét, eloldozta a gőzcsónakot, és visszaindult a Patyomkinra. Mivel a csónak kormánya is megsérült, egy evezővel próbálta meg irányban tartani azt, miközben folyamatosan lőtték őket a partról. Csodával határos módon Matyusenkónak végül semmi baja nem történt, noha sapkáját három golyó is kilyukasztotta. Az uszályon rekedtek fogságba estek, akik pedig megpróbáltak visszaúszni a csatahajóhoz, azokat a partról egyenként vadászták le a rájuk céllövészetet tartó katonák. Végül hat tengerész esett el, köztük a felkelés egyik vezetője, Fjodor Mikiskin, nyolcan pedig fogságba estek, köztük a tengerészruhában levő Konstantin Feldmann, illetve a Georgij Pobedonoszec lázadóinak vezetője, Dorofej Petrovics Kosuba. A fogságba esettek, és a bárkán visszatérők között egyaránt sok volt a sebesült.

Ez volt az a pillanat, amikor a lázadóknak megint erőt kellett volna használniuk. A hajó ágyúinak támogatásával a tengerészek akár Feodiszja egész helyőrségét meg tudták volna futamítani, hogy aztán megszerezzék a számukra létfontosságú szenet és vizet, s ezt követően tovább hajózzanak a forrongó Kaukázus felé. Eleinte úgy látszott, valóban ez fog történni. A hajó árbocára felvonták a „Tüzet nyitok!” jelzést – aminek hatására a külföldi hajók menekülni kezdtek a kikötőből –, és néhány ágyút a part felé fordítottak. Aztán tüzelés helyett megint összehívták a matróztanácsot.

Néhányan azt követelték, azonnal nyissanak tüzet a városra, és bosszulják meg elesett társaikat, de az ellentábor hangosabb volt. Az ekkor már egyértelműen Alekszejev hadnagy köré szerveződött csoport úgy vélte, nem tüzelhetnek orosz testvéreikre, és egyébként is reménytelen a további küzdelem, hiszen szemmel láthatóan mindenki cserbenhagyta őket, nem állt melléjük sem a katonaság, sem a civil lakosság. Nem akartak továbbmenni Batum felé sem, noha az ötlet támogatói úgy számolták, a maradék szénkészletek, illetve a fedélzetek deszkázásának felhasználásával még éppen el tudják érni a kikötőt. A szevasztopoli megadás nem jöhetett számításba, hiszen a városban szerzett újságokból úgy tudták, a Pobedonoszec lázadóinak elfogott vezetőit valamennyit halálra ítélték. A tengerészek végül úgy döntöttek, visszatérnek Constantába, és megadják magukat a román hatóságoknak, amennyiben azok menedéket adnak nekik, és garantálják szabadságukat.

Délben a Patyomkin felvonta a horgonyt, és anélkül, hogy egyetlen lövést leadott volna Feodiszjára, vagy kísérletet tettek volna elfogott társaik kiszabadítására, visszaindult Constanta felé. A csatahajó, mely lényegében megfutamodott egy csak puskákkal felfegyverzett század elől, a kikötőt elhagyva előbb tett egy kitérőt délkelet felé, és csak miután a part eltűnt szem elől, fordult nyugatra, a román partok felé, hogy útirányát illetően megtévessze a feodiszjai helyőrséget.

A kimerült, éhező tengerészek végképp feladták a további harcot, Matyusenko és Kirill sem tudta már megfordítani a közhangulatot. Este, egy rögtönzött ünnepség keretében, a tengerbe dobták a vörös zászlót, s ezzel végérvényesen befejezettnek nyilvánították a felkelést.

A késő délutáni órákban, néhány órával a Patyomkin távozása után, befutott Feodiszja kikötőjébe a Sztremityelnij romboló. Janovics hadnagy rögtön megtudta, hogy a Patyomkin itt járt, és csak néhány órával előttük futott ki. Gyorsan szenet vettek fel, és este ismét a csatahajó üldözésére indultak. Egész éjjel teljes sebességgel haladtak dél felé, majd reggel Jalta irányába fordultak. A délelőtti órákban egy háromkéményes hajót vettek észre, ám amikor hosszú üldözés után utolérték, kiderült, hogy az csak a kiképzési célokra használt kiöregedett cirkáló, a Pamjaty Merkuria. (Mely azért menekült előlük, mert azt hitték, a lázadók üldözik őket.) A Sztremityelnij számára azonban az üldözés ezzel véget is ért. A romboló napok óta folyamatosan túlterhelt gépei felmondták a szolgálatot, és a hajónak javításra vissza kellett térnie Szevasztopolba.

A romboló ekkor már egyébként se lett volna képes utolérni a Patyomkint, melyet megint rossz irányban keresett. A román partok előtt járó csatahajó már nem jelentett semmilyen veszélyt a cári erőkre, akik azonban erről még nem tudva buzgón készülődtek a lázadók elleni harcra. Az egész Fekete-tengeren hadiállapotot hirdettek ki, s a kikötőket még a halászhajók sem hagyhatták el. A térségben mozgósították az összes elérhető katonai erőt, hogy megakadályozzák a lázadók partraszállását. A Krím-félsziget kikötőiben a lakosság pánik közeli állapotban volt, még Csuhnyin is állandóan Kohanovnak táviratozott, küldjön kozákokat Szevasztopolba.

A flotta legénységi állományát közben megtisztították a megbízhatatlan elemektől, akiket partra tettek, vagy letartóztattak. A maradék, úgy-ahogy megbízható állományt a Balti-tengerről érkezett tengerészekkel töltötték fel.

Csuhnyin július ötödikére már elég megbízhatónak tekintette tengerészeit ahhoz, hogy ismét kimerészkedjenek a kikötőből. Kora reggel Krieger tengernagy vezetésével három csatahajó és hat romboló hagyta el Szevasztopolt, hogy az Odesszában zátonyra futott Georgij Pobedonoszecet visszavigyék a flottatámaszpontra. A kötelék, a Pobedonoszec-el együtt, másnap reggel tért vissza, de délután négy csatahajó ismét kifutott Feodiszja felé, hogy megpróbálják elfogni a Patyomkint, melyet azonban már ők sem találtak meg. Szevasztopolban mindezek ellenére továbbra is feszült volt a helyzet.

A Patyomkin, a No. 267 torpedónaszád kíséretében, július nyolcadikán kora hajnalban futott be ismét Constanta kikötőjébe. A lázadók még mindig reménykedtek abban, hogy a Feodiszjában hallott hírek igazak, s a Jekaterina II. és Szinop csatahajók valahol a román vagy a török partoknál keresik őket. Mikor azonban a kikötő-parancsnokságtól értesültek róla, hogy ez a hír hamis, a legelszántabbak is feladták a harcot.

Matyusenko azonnal felvette a kapcsolatot a román hatóságokkal, és közölte velük, készek megadni magukat, ha garantálják a király által tett korábbi ígéretek betartását. Ezt rögtön meg is ígérték neki. A reggeli órákban az orosz tengerészek megkezdték a hajó elhagyását. A parton a helyi szociáldemokrata szervezetek tagjai hősöknek kijáró lelkesedéssel üdvözölték a matrózokat, akiket a város polgársága is szimpátiával fogadott, gondoskodva elhelyezésükről és ellátásukról. A hajó pénztárában maradt pénzt Matyusenko szétosztotta a tengerészek között.

Mindössze Alekszejev hadnagy, valamint tizenöt tengerész és altiszt döntött úgy, hogy nem marad Romániában, hanem visszatér Oroszországba, mivel véleményük szerint őket erőszakkal kényszerítették a lázadásban való részvételre. Ugyanezen a véleményen volt a No. 267 legénysége is, akik Alekszejev csoportját felvéve késő délután a naszáddal visszaindultak Szevasztopolba.

Bár korábban a románoknak olyan ígéretet tettek, a csatahajót épségben fogják átadni nekik, a Patyomkint utolsóként elhagyó tengerészek a gépházak alatt megnyitották a fenékszelepeket. A csatahajó géptermeit lassan elöntötte a víz, a Patyomkin pedig a kikötő közepén megfeneklett. A románokat ez egyelőre nem nagyon zavarta. Miután az orosz tengerészek elhagyták a hajót, bevonták az András keresztes zászlót, és a helyére felvonták a román haditengerészet lobogóját.

A constantai megadás hírére Csuhnyin másnap, július kilencedikén hajnalban ismét kiküldött egy hajórajt, ezúttal azzal a feladattal, hozzák vissza hazai kikötőbe a Patyomkint. A Szergej Petrovics Piszarevszkij ellentengernagy parancsnoksága alatt álló hajóraj, a Csezme és Szinop csatahajók, valamint négy torpedónaszád, délután fél háromkor érkezett meg Constanta elé, ahol azonnal átküldtek a Patyomkinra egy tíz tisztből és 200 tengerészből álló különítményt. A csatahajót jó állapotban találták, nem jelentett különösebb nehézséget úszóképes állapotba hozatala sem. A búvárok elzárták a fenékszelepeket, majd kiszivattyúzták a vizet a gépházakból. Közben egy pópa megáldotta a hajót, és szenteltvízzel igyekezett abból kiűzni az ördögöt. Csak a Patyomkin tatján lengő román zászló okozott némi diplomáciai bonyodalmat, ám az oroszok nem sokat töprengtek azon, az érvényes jogszabályok szerint tulajdonképpen kinek is van joga a hajóhoz. A román zászlót minden teketória nélkül azonnal levonták, helyére pedig ismét felhúzták az András keresztes lobogót.

A románok az erős orosz hadihajó-kötelékkel nem mertek vitatkozni a Patyomkin tulajdonjogáról, a lázadó tengerészek kiadatását azonban megtagadták. Piszarevszkij így csak annyit tehetett, hogy küldötteivel próbálta meggyőzni őket, a cár kegyelmében bízva térjenek haza Oroszországba. Mintegy félszáz tengerész végül a hazatérés mellett döntött, a többség azonban kitartott amellett, hogy marad Romániában.

Július 11-én este Piszarevszkij köteléke a vontatókötélre fogott Patyomkint közrefogva elhagyta Constanta kikötőjét, és három nappal később befutott Szevasztopolba, ahol a csatahajót dokkba állították. A tengervízzel táplált kazánok miatt a gőzvezetékek majdnem teljesen eltömődtek, és a hajó gépészeti rendszere teljes felújításra szorult.

(Folyt. köv.)