A tengerészélet újkori ábrázolása általában előtérbe helyezi a romantikus elemeket, és nem nagyon foglalkozik a ténnyel, miszerint a tengerészmesterség valójában nagyon kemény fizikai munka. Amit ráadásul tovább nehezítenek a speciális körülmények, melyek között a tengerészek ezt a munkát végzik, például hogy ki vannak téve az elemeknek, és nincs szilárd talaj a lábuk alatt. A romantikára kevéssé fogékony ókoriak reálisabban látták a szakmát, ahogy a régi görög mondás fogalmaz: „Aki sok kínt akar kiállni, választhat a hajó, és az asszony között.”

A haditengerészek mondhatni halmozottan hátrányos helyzetben voltak, hiszen nekik még a katonai fegyelem is tovább nehezítette amúgy sem könnyű életüket. A hajók fedélzetén összezsúfolódott több száz ember között a nehéz munka és a szigorú fegyelem miatt folyamatos volt a feszültség, s a tiszteknek kényes egyensúlyt kellett fenntartani. Nem feszíthették túl a húrt a túlzásba vitt szigorral, másrészt viszont túl lazára sem engedhették a gyeplőt, hiszen ez szintén a rend felbomlásához vezethetett volna. Tapasztalat kellett ahhoz, hogy eltalálják, mikor kell odacsapni, és mikor szemet hunyni, s a rossz időzítés könnyen lehetett kisebb-nagyobb zavargások okozója.

A hajók fedélzetén az indulatok fő gerjesztője általában a rossz bánásmód, és még gyakrabban a rossz ellátás volt. A felkelések úgyszólván soha nem elvont ideológiák, szabadságeszmények miatt törtek ki, legfeljebb utólag szokták ezzel megideologizálni az eseményeket. Szinte az összes nagy tengerészlázadás oka a rossz ellátás, illetve a tengerészek bajba jutott társaik iránti szolidaritása volt, bár az utókor gyakran másként emlékezik vissza rájuk.

A XX. század is bővelkedik az ilyen eseményekben, a legismertebb talán a német haditengerészetnél 1918 októberében kitört általános lázadás, mely megadta a kegyelemdöfést a kivérzett birodalomnak, mely már amúgy is alig állt a lábán. A legtöbb megmozdulásra azonban alighanem az orosz haditengerészetnél került sor, ahol a század első két évtizedében úgyszólván egymást érték a kisebb-nagyobb lázongások, zendülések. Ezeket többnyire ideológiai alapúnak szokás tartani, az illegális baloldali pártok által szervezett forradalmi megmozdulásoknak. Valójában azonban a legtöbb esetben ezeknél is megélhetési gondokat, vagy érdeksérelmeket találhatunk a háttérben. Nincs ez másként a talán legismertebb orosz tengerészlázadás, a Patyomkin felkelés esetében sem. A „legismertebb” szót persze nyugodtan tehetjük idézőjelbe, ugyanis igazából sokkal inkább Eizenstein híres filmjét ismerjük, és nem a valódi történetet. Az amúgy kiváló film valójában igencsak nagyvonalúan bánik a tényekkel, és nem igazán tekinthető dokumentarista jellegű alkotásnak. A valóság, mint azt alább majd látni fogjuk, ezúttal is eléggé eltért a propagandától.

Hatalmas kiterjedése miatt Oroszországnak egyszerre több, egymástól távol eső tengeren kellett fenntartania a helyi vizek feletti uralmát. Legfontosabb a Balti-tenger volt, hiszen ennek partján feküdt az ország fővárosa, és itt kötötték össze őket a legrövidebb útvonalak legfontosabb kereskedelmi partnereikkel, Németországgal és Nagy-Britanniával. Jelentőségben azonban alig maradt el mögötte a Fekete-tenger, mivel az orosz gabonaexport, az ország egyik legfontosabb bevételi forrása, nagyrészt ennek kikötőiből bonyolódott. A térség ráadásul az orosz terjeszkedési törekvések legkiemeltebb célpontja volt, ahol az állandó katonai jelenlétet mindenképpen fenn kellett tartani. Leginkább a tengeren, hiszen az orosz expanzió alig leplezett célja a török tengerszorosok megszerzése volt.

A Fekete-tengeri Flotta jelentősége csak még tovább nőtt az orosz-japán háború után. 1905 nyarára ugyanis az orosz flotta valamennyi csatahajója elpusztult, japán kézre került, vagy semleges kikötőben internálták, csak a Szevasztopolban állomásozó hajóraj maradt érintetlen – bár csatahajói többnyire már elavultnak számítottak –, köszönhetően annak, hogy a nemzetközi egyezmények értelmében a flotta hadihajói nem hagyhatták el a Fekete-tengert, így nem is lehetett őket a Távol-Keletre átvezényelni. Bezártsága tehát megóvta a flottát, és a hajókon a háború közepette is békebeli állapotok uralkodtak. Ennek ellenére a hajórajt nagyon súlyos belső feszültségek terhelték.

Az orosz flotta tengerészei szinte valamennyien besorozott katonák voltak, akiknek többsége az ország belső vidékeiről került a hajóhadhoz, a Fekete-tengeri Flottánál rendszerint ukrán területekről és Dél-Oroszországból. A besorozott katonák nem választhatták meg, melyik fegyvernemnél kívánnak szolgálni, vagyis nem önként jelentkeztek a flottához, hanem kijelölték őket oda. Az újoncok mintegy háromnegyede paraszti származású volt, ami az orosz viszonyok között annyit jelentett, hogy nagy részük analfabéta volt. A hajók legénységének nagyjából harminc százaléka teljesen írástudatlan volt, és körülbelül húsz százalékuk volt funkcionális analfabéta, akiknek ismeretei nagyjából odáig terjedtek, hogy le tudták írni a saját nevüket. Ez a legénység fele!

A huszadik század elején ilyesmi már egyetlen más haditengerészetnél sem lett volna elképzelhető, az oroszok azonban nem nagyon válogathattak. A még mindig aránylag csekély iparosodottságnak köszönhetően az ipari munkások és a polgárság aránya az összlakosságban nagyon alacsony volt, nem volt elég ahhoz, hogy ezek közül lehessen feltölteni a flotta állományát.

Általában a haditengerészetnél sem nagyon volt lehetőség arra, hogy a tengerészek képezhessék magukat. A tengert addig nem is látó, úszni sem tudó matrózokat egyszerűen beidomították arra a néhány feladatra, amit el kellett végezniük. A felelősségteljesebb, és nagyobb felkészültséget igénylő állásokba, főleg a gépházakban és a tüzérségnél, a képzettebb, főleg az iparvidékek városaiból érkező újoncokat állították be. A matrózok oktatásával szinte egyáltalán foglalkoztak a tisztek sem, akik lenézték és megvetették a matrózruhába öltöztetett analfabéta parasztgyerekeket, és ennek megfelelően is bántak velük.

A bánásmód brutális volt, a tisztek és altisztek mindenért ütötték-verték a matrózokat. Fegyelmi vétségekért enyhe büntetésnek az számított, hogy a tengerészeknek teljes menetfelszerelésben mindaddig kellett futniuk a laktanya udvarán, amíg a kimerültségtől össze nem estek. A Patyomkin egyik tengerészét egy kisebb fegyelmi vétségért azzal büntették meg, hogy egy nyakába kötött homokzsákkal kellett őrséget állnia. A Georgij Pobedonoszec (Diadalmas Szent György) egyik zászlósa nem sokkal korábban hirtelen indulatában, minden különösebb ok nélkül úgy megverte az egyik, nem sokkal korábban a Távol-Keletről a hajóra vezényelt, György kereszttel kitüntetett háborús veterán matrózt, hogy azt kórházba kellett szállítani. A zászlóst senki nem vonta felelősségre, csak áthelyezték egy másik hajóra, de nem büntetésből, hanem mert tartottak tőle, a csatahajó tengerészei a maguk módján fognak elégtételt venni az esetért. Ami egyébként szintén nem ment ritkaságszámba, egy évvel korábban például a Patyomkin egyik tengerésze baltával támadt rá az őt rendszeresen bántalmazó altisztre, és súlyosan megsebesítette.

A tengerészek szolgálati ideje hét év volt, azonban egy évben rendszerint csak három hónapot töltöttek a tengeren, a többi idő alatt a hajók, takarékossági okokból, leszerelve álltak a kikötőkben, a tengerészek pedig a parton, a kaszárnyákban töltötték idejüket. A tengerész laktanyák leginkább börtönre emlékeztettek, minden ablak be volt rácsozva, és hiányoztak a legalapvetőbb kényelmi berendezések is, a tengerészek például még télen is a kikötőmólónál, a jeges vízben mosták a ruháikat. Az ellátás és az élelmezés minősége is csapnivaló volt, bár azért általában még így is jobb volt, mint a hadsereg ellátása. Hogy a lázító eszmék terjedését megakadályozza, a flottaparancsnok személyesen rendelte el, a tengerészek nem vásárolhatnak, és nem is tarthatnak maguknál könyveket. A matrózokat a városi polgárság se tartotta sokra, az egyszerű tengerészek ki voltak tiltva Szevasztopol belvárosának előkelőbb utcáiból és parkjaiból.

A flotta tisztikara szintén komoly problémákkal küszködött. A legképzettebb, tapasztalt tisztek többségét korábban átvezényelték az erőltetett tempóban fejlesztett Csendes-óceáni Flottához, majd a japán háború kitörése után az ottani erők felmentésére induló Balti Flottához. Az alacsony fizetések miatt ráadásul a tisztek, mihelyt erre lehetőségük nyílott, igyekeztek minél előbb leszerelni.

A Fekete-tengeri Flottánál maradt tisztek nagy része tapasztalatlan, az akadémián alig néhány éve végzett újonc volt. Az átvezényeltek helyére tartalékosokat vonultattak be, illetve a kereskedelmi flottától vettek át tiszteket, de az állományt még ezekkel sem tudták feltölteni. A rossz hangulatot még tovább rontotta a tisztikaron belül is burjánzó korrupció, és a kegyencrendszer. A ranglétrán előrejutni kizárólag magas rangú, befolyásos pártfogók támogatásával lehetett.

Az alacsony keresetek miatt a tisztek ott igyekeztek kikerekíteni a fizetésüket, ahol csak tudták. A flottánál bevett gyakorlatnak számított a sikkasztás, és a közönséges lopás, rendszerint az egyszerű matrózok kárára. A Patyomkinon például még a hivatalos vizsgálat is bizonyította, hogy a tisztek rendszeresen megdézsmálják a legénységi ellátmányt, és 50 matróz fejadagját lopják el mindennap, hogy azt saját számlájukra értékesítsék. Hasonló esetek mindennaposnak számítottak, de ez volt az egyetlen, melyet valóban bizonyítottak, egyébként anélkül, hogy az érintett tisztekre bármilyen következménnyel járt volna. A matrózok között nagy felháborodást váltott ki az is, hogy tudták, míg ők szinte nyomorognak a hajón, addig a csatahajó parancsnoka, Golikov kapitány, már a harmadik házát építteti Szevasztopolban.

A Fekete-tengeri Flotta élén a kisnemesi családból származó, 57 éves Grigorij Pavlovics Csuhnyin altengernagy állt, aki 1904 áprilisa óta töltötte be ezt a tisztséget. Csuhnyin korábban két évig volt a vlagyivosztoki flotta parancsnoka, majd 1902-től a nyikolajevi tengerészeti akadémiát vezette.

A baloldali mozgalmak a századforduló utáni években kezdték meg kiépíteni szervezeteiket az orosz fegyveres erőknél, így a Fekete-tengeri Flottánál is. Miután a pártok működése egész Oroszországban be volt tiltva, természetesen minden ilyen szerveződés illegális volt. A különböző csoportok 1904 áprilisában a szociáldemokraták irányítása alatt egyetlen szervezetben egyesültek, a Szevasztopol Matrózközpontban. Az agitátorok kezdetben nem sok eredményt értek el, az iskolázatlan matrózokra vajmi kevés hatást gyakorolt a baloldali propaganda. Ám ahogy az egész országban, úgy a flottánál is egyre jobban nőtt az elégedetlenség, amit még tovább növeltek a katasztrofális távol-keleti vereségekről érkező hírek, valamint a tengerészek és katonák életkörülményeinek romlása. A tengerészeket különösen aggasztotta az a flottában terjedő szóbeszéd, mely szerint a hadvezetés őket is a távol-keleti hadszíntérre akarja küldeni, és a Fekete-tengeri Flotta hajóiból akarják felállítani a Harmadik Csendes-óceáni Hajórajt. (Ami persze nem lett volna lehetséges, hiszen az angolok és a törökök megakadályozták volna, hogy az orosz hadihajók a nemzetközi egyezményeket megszegve elhagyják a Fekete-tengert.) Ilyen körülmények között már eredményesebb volt a forradalmi szervezetek munkája, ami különösen akkor ért el nagy sikereket, miután a flottaparancsnok takarékossági intézkedéseket vezetett be, melyek szellemében az addig az év nagyobbik részét parton töltő matrózokat a laktanyai semmittevés helyett munkára vezényelték volna a kikötőkbe és a hajógyárakba.

1905 áprilisában az oroszországi szocialisták londoni pártkongresszusán a bolsevik szárny úgy döntött, a helyzet megérett arra, hogy elkezdjék előkészíteni az országos, fegyveres felkelést. A határozat szellemében a flottánál működő szociáldemokrata szervezetek központi bizottsága, a Centralka, szintén szervezni kezdte a haditengerészet egységeinek általános felkelését, melyet Alexander Petrov, Grigorij Vakulencsuk, Alekszej Gladkov, Ivan Krivokon, és Ivan Janovszkij vezetésével valamennyi hajón egyszerre robbantottak volna ki, az első tervek szerint valamikor az év őszén. A terv szerint a felkelésnek éjszaka kellett volna kitörnie, amikor az erre a feladatra kijelölt csoportok álmukban rohanták volna meg a kabinjaikban alvó tiszteket, akiket letartóztattak, és őrizet alá helyeztek volna. A lázadás vezetői úgy vélték, ha a passzív, vagy éppen rendszerhű tengerészek reggel kész tények elé lesznek állítva, más lehetőségük nem lévén, ők is csatlakozni fognak, még ha nem is meggyőződésből. Ugyanezért szerették volna alapvetően békés módon, fegyverhasználat nélkül lebonyolítani az akciót, mivel úgy vélték, a tisztek meggyilkolása a bizonytalanokat szembefordítaná a lázadással.
A felkelés tervezett időpontját később előrehozták, miután kiderült, hogy nagy flottagyakorlatot terveznek július közepére. A bizottság úgy találta, ez kiváló lehetőséget biztosít rá, hogy a felkelés ne a kikötőben, hanem a nyílt tengeren törjön ki, ahol a hatalom a lázadókkal szemben nem tudja bevetni a hadsereg alakulatait.

1905 nyarára az előkészületek már előrehaladott állapotban voltak. A Centralka tagjai jól konspiráltak, a hatóságok tudtak ugyan a szervezet létezéséről, de ügynökeiknek nem sikerült beférkőzniük soraik közé, és leleplezni annak tagjait. A gyűléseket rendszerint a vasárnapi kimenőkön, illetve az istentiszteleteken tartották, ahol a nagy tömegben azokat feltűnés nélkül lebonyolíthatták. A hajókon sikerült megszervezni a forradalmi sejteket, a nagyrészt a hajógyári munkások közül kikerült agitátorok pedig eredményesen dolgozták meg a matrózokat, hogy biztosítsák a felkelés bázisát. A forradalmi hangulat leginkább a Jekaterina II. és a Tri Szvatyityelja (Három Szent Főpap) páncélosokon hágott magasra, s a tervek szerint ez a két hajó is adta volna meg a jelet a felkelésre.

A felkelést előkészítő pártmunkásoknak nagy csalódást okozott a Patyomkin tengerészeinek viselkedése. A korábbi, kisebb-nagyobb lázongások idején a csatahajó matrózai kimondottan reakciós magatartást tanúsítottak, és nem csatlakoztak tüntető, vagy sztrájkoló társaikhoz. A forradalmi sejtek kiépítése ezen a hajón különösen lassú tempóban zajlott, és a pártmunkások nem sok sikert tudtak felmutatni a legénység „forradalmasításában”. Mindez különösen azért volt aggasztó, mert a vadonatúj csatahajó kétségkívül a flotta legnagyobb harcértékű egysége volt, és súlyos kockázatot jelentett volna, ha a cári erők oldalán maradva a csatahajót be tudják vetni a többi, többnyire már eléggé elavult hajóval szemben.

Éppen ezért a Centralka főhadiszállásán nagy meglepetést keltett, amikor a Patyomkin szociáldemokrata szervezetének vezetői engedélyt kértek rá, hogy a csatahajón már a flotta zendülése előtt néhány nappal kirobbantsák a felkelést. A tengerészek tudomást szereztek róla, hogy nem sokkal a flottagyakorlat előtt a Patyomkin egyedül fog kihajózni lőgyakorlatra, és úgy vélték, ez kiváló alkalom lesz arra, hogy a csatahajó egyre erősebb forradalmi sejtjei megszerezzék a hajót, s ezzel példát mutassanak a többi egységnek. A Centralka azonban határozottan elutasította a javaslatot, és utasította a Patyomkint, várják meg a többi hajó csatlakozását, mivel a siker az egységen és az összehangolt fellépésen múlik.

A Centralkának a Patyomkin túlbuzgó stréberei nélkül is elég gondja volt. Június huszadikán lázongások törtek ki a parti erődök legénysége között, mire készültségbe helyezték a flotta hajóit, hogy a zendülés elfajulása esetén tüzet nyissanak az erődökre. A hajókon a tengerészek zúgolódni kezdtek, a Jekaterina II. és a Tri Szvatyityelja matrózai megtagadták az engedelmességet tisztjeiknek. Az erődökben a rend hamar helyreállt, de a tengerészek engedetlensége megijesztette a flotta vezetését. Hogy a hajókon is biztosítsák a nyugalmat, a megbízhatatlan elemeket parti szolgálatra vezényelték. Sok száz tengerészt tettek partra, csak a Patyomkinról több mint ötven embert. A készülő felkelés vezetői közül is sokan lekerültek a hajókról, ami komolyan meggyengítette a mozgalmat. A Centralka még aznapra gyűlést hívott össze, melyen megtárgyalták az új helyzetet. Hosszas viták után úgy döntöttek, nem várhatnak tovább, és a felkelést a legelső adandó alkalomkor ki kell robbantani. A bizottság úgy vélte, rögtön a júliusi gyakorlatra való kivonulás után, a Tendra-szigethez való megérkezéskor, július negyedikén akcióba kell lépniük. Az új tervek szerint a felkelésre délben került volna sor, amikor a tisztek éppen ebédeltek. A már megszervezett csoportoknak adott jelre meg kellett szállniuk a hajók létfontosságú pontjait, a gépházakat, irányítóállásokat, és lőszerraktárakat, majd le kellett tartóztatni a tiszteket. A felkelés az új elképzelések szerint a flotta zászlóshajóján, a Rosztiszlav-on kezdődött volna. A bizottság úgy vélte, a csatahajókon elég száz-száz embert beszervezni. Ennyivel, és a hozzájuk csapódó szimpatizánsokkal már le lehet bonyolítani az akciót, melynek sikere esetén a passzív tengerészek többsége is átáll majd hozzájuk.

A Patyomkin a flotta előtt néhány nappal futott ki, hogy vadonatúj ágyúit belőjék, de a Centralka döntése szerint meg kellett várniuk a flotta többi egységének csatlakozását, és csak azokkal együtt léphettek akcióba. (Más forrás szerint a Centralka beleegyezett a felkelésbe, de azt tanácsolták a Patyomkin forradalmárainak, miután átvették a hajó feletti ellenőrzést, maradjanak horgonyon állva a Tendra-szigetnél, és tartsák fenn az árbocon a cári haditengerészet András keresztes lobogóját, hogy feltűnés nélkül bevárhassák a gyakorlatra érkező többi hajó csatlakozását.)

A II. Katalin kedvenc mindeneséről elnevezett 115,4 méter hosszú, 22,3 méter széles, 13.100 tonnás csatahajó – teljes nevén Knyaz Potyomkin Tavricseszkij – gerincét 1898 október 10-én fektették le a nyikolajevi Admiralty hajógyár új sólyáján. (A hajó nevét elvileg Potyomkinnak kellene írni, a magyarul jobban hangzó Patyomkin azonban már annyira elterjedt a köztudatban, hogy inkább maradok ennél a formánál.) A vízrebocsátásra majdnem napra pontosan két évvel később, 1900 október kilencedikén került sor, majd ezt követően a hajót átvontatták a szevasztopoli hajógyárba, hogy felszerelését ott fejezzék be. Az építés a szokásos módon ezúttal is elhúzódott, egyrészt a hagyományosan lassú tempóban dolgozó orosz hajógyárak miatt, másrészt a tervek építés közbeni módosítgatásai miatt, és mert a hajó főtüzérségét jelentő 305 mm-es lövegekkel, és a lövegtornyokkal kezdetben sok probléma adódott. A Patyomkin már 1903 szeptemberében elkezdte próbajáratait, 305 mm-es lövegtornyai azonban csak 1905 tavaszára kerültek használható állapotba.

A 305 mm-es ágyúk, és a lövegtornyok francia licenc alapján a pétervári Obukhov Művekben készültek. A Patyomkin már a továbbfejlesztett toronyváltozatot kapta, melynél az ágyúkat 35 fokos szögig lehetett emelni, ami a korban igen nagynak számító 20.310 méteres lőtávolságot tett lehetővé.

A másodlagos fegyverzetet 16 darab 152 mm-es ágyú jelentette, melyeket a hagyományosnak számító elrendezés szerint a hajó oldalán kialakított kazamatákban, egyesével helyezték el. A torpedónaszádok elleni védelemként a csatahajó fel volt még szerelve 14 darab 75 mm-es ágyúval, és négy darab 45 mm-es Hotchkiss gyorstüzelővel. A hajón összesen öt darab 381 mm-es torpedóvető csövet építettek be, valamennyit a vízvonal alatt, egyet a hajó orrában, kettőt-kettőt pedig kétoldalt.

A csatahajó páncélzata a legújabb és legerősebb, cementált Krupp lemezekből épült fel. Az orosz hajókra jellemző módon az övpáncél a Patyomkinon is a gépházaknál volt erősebb, vastagsága itt elérte a 229 mm-t, míg a két lövegtorony alatt, a lőszerraktárak magasságában, a páncélvastagság mindössze 203 mm volt.

A hajót a legkorszerűbbnek számító, francia típusú Belleville kazánokkal szerelték fel, összesen 22-vel, melyekből nyolc eredetileg olajtüzelésű volt. (Az olajtüzelés nem vált be, később ezeket is visszaalakították széntüzelésűvé.) A két háromhengeres gőzgép összesen 10.600 lóerőt tudott leadni a két hajócsavarnak, mely teljesítménnyel a csatahajó a 16,5 csomós sebesség elérésére volt képes.

A hajó legénységét elvileg 731 altiszt és matróz, valamint 26 tiszt alkotta volna. A súlyos tiszthiány miatt azonban a tiszti állományt alig félig tudták csak feltölteni, s az események idején a Patyomkin fedélzetén mindössze 15 tiszt teljesített csak szolgálatot, ezek közül is négyet a kereskedelmi flottától hívtak be. A hivatásos tisztek fele újoncnak számított, csak 2-3 éve kerültek ki az akadémiáról. A csatahajó saját tiszti állományán kívül a fedélzeten tartózkodott még a pétervári Admiralitás műszaki bizottságáról megfigyelőként érkezett két tiszt is, akiknek a lőgyakorlatot kellett felügyelniük.

A tengerészeknél viszont nagyobb volt a létszám a hivatalosnál, 781 matróz és altiszt tartózkodott a fedélzeten, mivel a lőgyakorlatra készülő hajóra tapasztalatszerzés végett sok frissen besorozott újoncot is átvezényeltek. A létszám annak ellenére volt ilyen magas, hogy kifutás előtt a hajó kapitánya mintegy félszáz, megbízhatatlannak tartott tengerészét partra tette.

A Patyomkin tengerészei a flotta állományára általában jellemző háttérrel rendelkeztek. A matrózok átlagos életkora 23-25 év volt, több mint háromnegyedük a belső ukrán és orosz területek falvaiból érkezett, és alig húsz százalék jött csak a városokból. A flotta általános viszonyainak megfelelően a matrózok több mint fele analfabéta, vagy funkcionális analfabéta volt.

Az állomány 28 százaléka elsőéves újonc volt, majdnem hatvan százalékuk pedig két-három éve szolgált a flottánál. A minden haditengerészetnél a legénység legképzettebb és legértékesebb részét alkotó továbbszolgálókból a Patyomkinon csak tizenhatan voltak. A hajó legénységéből mindössze 80 tengerész szolgált korábban a flotta valamelyik másik hajóján is. Külön érdekesség, hogy közülük 14-en a távol-keleti harcok veteránjai voltak, ők a Csemulpónál előző évben elsüllyedt Varjag cirkálóról érkeztek. Az utólagos kutatások szerint a legénységből mindössze 24 fő vett részt tevékenyen a júliusi hadgyakorlatra tervezett nagy felkelés előkészítésében.

Mivel a korábbi próbajáratok során fény derült a csatahajó műszaki berendezéseinek néhány kisebb-nagyobb hibájára is, ezek kijavításán még dolgoztak a hajógyárak dolgozói. A Patyomkin fedélzetén az események idején 23 hajógyári munkás tartózkodott.

A vadonatúj csatahajó parancsnoka az ekkor 51 – néhány forrás szerint 47 – éves Jevgenyij Golikov sorhajókapitány volt. Golikov 1871-ben lépett be a haditengerészethez, és az 1877-es török háborúban a dunai flottánál harcolva hívta fel magára a figyelmet. Néhány évvel később Sztyepan Makarov parancsnoksága alatt vett részt egy közép-ázsiai expedícióban, ahol szintén eredményesen tevékenykedett, és a harcokban súlyosan meg is sebesült. Érdemeiért többek között megkapta a Szent Vlagyimir Rend keresztjét is, ami a legmagasabb kitüntetés volt, amit egy az ő rangjában levő fiatal tiszt egyáltalán megkaphatott. Később a cári jachtokon teljesített szolgálatot, majd több vitorlás mellett egy ideig a Novgorod páncélos, és az Uralets monitor parancsnoka is volt. Tanácsadóként szolgált a görög és a román haditengerészetnél is. 1903 december hatodikán nevezték ki a Patyomkin parancsnokává.

Golikov nem volt keménykezű parancsnok. Tiszttársaival összehasonlítva viszonylag türelmes és elnéző felettes volt, kisebb kilengésekből általában nem csinált problémát, ennek megfelelően nem is volt egészen népszerűtlen a beosztottai között. A matrózok szintjére persze ő sem ereszkedett le, s a flotta többi tisztjéhez hasonlóan szigorúan tartotta az alacsony kasztbeliektől a három lépés távolságot.

1905 június 25-én reggel Golikov kapitány megkapta a kifutási parancsot, melyben utasították, a Patyomkinnal, és az őt kísérő No. 267 torpedónaszáddal hajózzon a flotta lőgyakorlatainak szokásos helyszínére, a Szevasztopoltól 150 mérföldre északra, illetve Odesszától száz mérföldre délkeletre fekvő kopár és lakatlan Tendra-szigethez, és ott hajtsa végre a 305 és 152 mm-es ágyúk belövését. A csatahajónak egészen július negyedikéig a Tendra-szigetnél kellett volna gyakorlatoznia, ekkor csatlakozott volna hozzá a flotta többi hajója, a július közepéig tartó nagy hadgyakorlatra. A csatahajót néhány nappal később követte a flotta 150 tonnás, főleg futárszolgálatra használt kis teherhajója, a Veha, melynek fedélzetén utazott Golikov felesége is, abban bízva, a hadgyakorlat előtt Odessszában még eltölthet néhány napot a férjével.

A kifutás előtt Golikov állítólag több névtelen levelet kapott, melyben figyelmeztették, zendülés készülődik a hajón. A kapitány – ismét csak állítólag – a levelek hatására kérte a parancsnokságtól ideiglenes felmentését, de kérését elutasították. A csatahajó június 25-én délután két órakor kifutott Szevasztopolból.

A Patyomkin június 26-án reggel vetett horgonyt a Tendra-sziget előtt. A viharos szél és az erős hullámzás azonban nem kedvezett a lőgyakorlatnak, ezért azt Golikov másnapra halasztotta. Hogy addig is hasznosan töltsék az időt, a 267-es naszádot Odesszába küldte, hogy ott beszerezze a csatahajó számára a flotta megérkezéséig szükséges friss élelmiszereket, elsősorban a húst és a zöldségeket.

Odesszába megérkezve azonban a vásárlással megbízott tiszt, Alekszander Nyikolajevics Makarov zászlós, zárt üzleteket talált, a városban ugyanis éppen általános sztrájk volt. Meg lehetett volna próbálni, hogy a város környéki falvakban közvetlenül a parasztoktól vásároljanak húst, ez azonban nagy időveszteséggel járt volna, és drágább is lett volna, mint a nagykereskedésben vásárolni. Makarov végül egyik kereskedő barátjánál talált megfelelő mennyiségű marhahúst, amiről viszont rögtön látni lehetett, hogy nem a legfrissebb árú. A későbbi vizsgálat szerint egy, vagy talán két nappal korábban került ki a vágóhídról. Miután azonban sehol máshol nem lehetett húst találni, a beszerzők kénytelenek voltak ezzel beérni. Makarov valószínűleg nem gondolta, hogy ebből bármilyen gond származhatna. A flotta hajóin nem volt hűtőkamra, és a nyári időszakokban egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy már erősen szagló, sőt, férges hús került a hajók legénységi konyhájára. Addig ez soha semmilyen problémát nem okozott, a tengerészek az ilyen bosszúságok ellenére is tisztában voltak vele, hogy ellátásuk még így is jobb, mint a szárazföldi hadsereg katonáié.

A zöldségek és a fűszerek, a liszt, valamint a tiszti konyhára szánt édességek és borok beszerzése után a naszád estefelé visszaindult a Patyomkinhoz, azonban útközben összeütközött egy halászhajóval. A koccanás miatt a naszád több órát késett, és végül csak késő éjszaka ért vissza a csatahajóhoz. Az élelmiszereket rögtön átszállították a Patyomkinra, ahol a húst kampókra akasztották a tatfedélzeten. A marhahús a szokatlanul meleg júniusi időben legalább egy napot feküdt az odesszai üzletben, majd még egy napot a hajók fedélzetén. Lehet, már akkor kezdett romlani, amikor felkerült a Patyomkinra, de akkor éjszaka erre senki nem figyelt fel. Csak másnap négy óra felé kezdett el szaglászni a hajnali őrség, amikor megütötte orrukat a kampókon lógó vágott marhák felől érkező kellemetlen szag.

A szokásos napirend szerint a csatahajón öt órakor fújtak ébresztőt, majd a tengerészek nekiálltak felsúrolni a fedélzetet. A tatfedélzeten dolgozó matrózok már észrevették a húson nyüzsgő fehér kukacokat is. Gyorsan terjedt a hír, hogy romlott húst hoztak a konyhára, és egyre többen mentek hátra, hogy saját szemükkel is meggyőződjenek róla, mivel akarják etetni őket. A nyolcórás őrségváltáskor már száznál is többen tolongtak a kampókon lengedező marhahús körül, és egyre hangosabban tiltakoztak annak minősége miatt. A hajó fedélzete visszhangzott a kiabálástól: „Dobjátok ezt a mocskot a tengerbe!”, illetve: „Ezt még a japánok se etetnék meg velünk!”

Az altisztektől Golikov kapitány nemsokára értesült a történtekről, és üzent a hajó orvosának, a 43 éves Szergej Szmirnovnak, vizsgálja meg a húst, majd tegyen jelentést neki annak állapotáról. A kapitány nem tulajdonított különösebb jelentőséget a legénység zúgolódásának, figyelmét lekötötte, hogy felkészüljön a lőgyakorlatra, melyet a gyorsan javuló időben délután megkezdhettek volna.

A legénység körében nagyon népszerűtlen, alattomos alaknak tartott Szmirnov felment a tatfedélzetre, ahonnan az altisztek a zúgolódók többségét már lezavarták, de néhány tucat tengerész változatlanul ott állt a kampókon lógó hús mellett. A matrózok szokatlanul ingerült hangulatban voltak, az elvileg tiszti rangban levő hajóorvosnak úgy kellett utat törnie köztük, mert maguktól felszólításra sem álltak félre Szmirnov elől. Az orvos röviden szemrevételezte a marhahúst, majd közölte az ott álló altiszttel, hogy a hús kifogástalan minőségű, és egyszerűen csak le kell mosni ecettel. Ezt követően ismét áttörte magát a matrózok sorfalán, és a kapitány lakosztályába menve jelentette Golikovnak vizsgálata eredményét. A kapitány ezzel elintézettnek tekintette az ügyet, elvégre hasonló, kisebb-nagyobb incidensek mindennaposak voltak a flotta hajóin, és semmi nem utalt arra, hogy az események ezúttal túllépnének a szokásos legénységi zúgolódáson. Miután az orvos jelentést tett a matrózok engedetlenségéről is, a kapitány őrt állított a tatfedélzetre, azzal az utasítással, hogy jegyezze fel azoknak a matrózoknak a nevét, akik a hús közelébe mennek.

A húst a délelőtt során leszállították a konyhába, a matrózoknak a fedélzeten összeverődött csoportjai szétoszlottak, és a ragyogó napsütésben a tiszti étkezdében ebédre gyülekező tisztek számára úgy tűnhetett, a hajón minden a legnagyobb rendben van. Egyetlen tisztet nyugtalanított csak a legénység körében tapasztalt fegyelmezetlenség, a Patyomkin elsőtisztjét, Ippolit Giljarovszkij fregattkapitányt. A 40 éves, hírhedten kegyetlen Giljarovszkij a csatahajó leggyűlöltebb tisztje volt, aki vaskézzel tartott fegyelmet a matrózok között, és a legkisebb vétséget is súlyos büntetésekkel torolta meg. A megbízható altisztekre támaszkodva Giljarovszkij spicli hálózatot épített ki a hajón, és tudomása volt róla, hogy a Patyomkinon megerősödött a forradalmi, lázító elemek befolyása, s a tengerészek valamilyen komolyabb megmozdulásra készülődnek. Az elsőtiszt tehát egyáltalán nem érezte magát olyan biztonságban, mint tiszttársai, és ebéd előtt néhány altiszt kíséretében váratlanul szemlét tartott a hajó orrában levő legénységi körletekben.

A legénységi szállásokon Giljarovszkij a vártnál is rosszabb helyzettel találkozott. A matrózok hangosan kiabáltak, és kanalaikkal verték az asztalokat. A konyhán ott álltak a borsccsal teli üstök, de a többszáz matróz közül senki nem nyúlt az ételhez. (Egyetlen matrózt leszámítva, aki egyébként kimondottan ízletesnek találta az ebédet.) A szakács tájékoztatta Giljarovszkijt, a tengerészek csak kenyeret esznek, a borscs elfogyasztását megtagadták, és azt követelik, dobják a tengerbe az egészet.

Az elsőtiszt megpróbált szólni a matrózokhoz, és fenyegetéssel rávenni őket az ebéd elfogyasztására, de a tengerészek rögtön belefojtották a szót, és szidalmakkal árasztották el Giljarovszkijt, aki felismervén, hogy nem ura a helyzetnek, gyorsan elhagyta a legénységi szállást, és hátrament a tiszti étkezdébe, hogy jelentsen a kapitánynak.
Golikov még egyszer megerősíttette Szmirnovval, hogy a hús minősége kifogástalan, majd szemlére hívta össze a legénységet a tatfedélzeten. Pontosan egy órakor, a délutáni őrségváltást követően, a Patyomkin legénysége felsorakozott a hátsó 305 mm-es lövegtorony körül, hogy meghallgassák kapitányukat. A nyári díszegyenruhájukat viselő tengerészek az altisztek irányításával kifogástalan rendben sorakoztak fel, nem volt semmilyen rendbontás vagy hangoskodás. Golikov nyilván úgy érezte, ura a helyzetnek, és tengerészei engedelmeskedni fognak neki.

Az ezután következő események igazából máig nem tisztázottak. A történtekre a szokásos módon szinte minden résztvevő másként emlékezett vissza, és soha nem sikerült biztosan rekonstruálni, pontosan mi is történt a Patyomkinon 1905 június 27-én délután. Először talán nézzük át a legismertebb verziót, melyre Einzenstein filmje is alapoz.

A lövegtorony mögötti csörlőre felkapaszkodva Golikov rövid beszédet tartott a tengerészeknek. A kapitány nem erőltette meg nagyon magát, nem vesztegette az időt arra, hogy érvekkel próbálja meggyőzni a matrózokat, akiket a többi tiszthez hasonlóan nyilván ő is ostoba, bumfordi parasztgyerekeknek tartott. Néhány mondatban alaposan leszidta a tengerészeket, és közölte velük, hogy lázadásért felköttetheti őket az árbocok keresztrúdjaira.

A kapitány feltehetően úgy vélte, ezzel jól ráijesztett a matrózokra, akiket ezután felszólított, lépjenek két lépést előre, akik hajlandóak elfogyasztani a borscsot. Ekkor jött a meglepetés, néhány altiszten és idősebb matrózon kívül senki nem lépett ki a sorból. A meglepődött Golikov zavarában a főparancsnoksággal kezdett fenyegetőzni, de ezzel sem ért el semmit. Érezve tehetetlenségét, és hogy elkerülje a további tekintélyvesztést, a kapitány közölte a tengerészekkel, jelenti az esetet a főparancsnokságnak, és további sorsukról majd ők döntenek. Ezután oszoljt vezényelt, majd gyorsan elhagyta a tatfedélzetet, és levonult a kabinjába.

Giljarovszkij elsőtiszt megdöbbent a kapitány szerinte erélytelen magatartásán, mellyel hagyta a matrózokat diadalmaskodni. Alighanem úgy vélte, a legénység ezek után teljesen kezelhetetlenné fog válni, és elhatározta, ő fog rendet csinálni, ha a kapitány erre nem képes. Alighogy Golikov eltűnt a lépcsőfeljáróban, Giljarovszkij felugrott a csörlőre, és ismét sorakozót vezényelt, majd jó hangosan, hogy mindenki hallja, utasította a fedélzetmestert, vezényelje ki az őrséget, és hozasson egy ponyvát a fedélzetre.

A ponyva egyértelműnek szánt utalás volt, mi vár az ellenszegülőkre. A ponyvát régebben ugyanis a kivégzéseknél volt szokás használni, hogy azt az elítéltekre borítva a kivégzés aktusát lehetőleg személytelenné tegyék. Ezt az eljárást azonban már régóta nem használták, és a szolgálati szabályzat erre vonatkozó pontjait már jó ideje hatálytalanították. Ezenkívül Giljarovszkijnak egyáltalán nem állt jogában, hogy ilyen ítéleteket hozzon. Elsőtisztként legfeljebb egyhavi elzárásra, vagy tizenöt korbácsütésre ítélhette a tengerészeket, az ennél súlyosabb esetekben a kapitányé, illetve a hadbíróságé volt a döntés joga. A tengerészek megtizedeltetésével Giljarovszkij olyan súlyosan túllépte volna hatáskörét, hogy az egész biztosan hadbírósági tárgyalást, és súlyos büntetést vont volna maga után, ami bizonyosan tiszti karrierje végét jelentette volna. Giljarovszkij nyilván csak blöffölt, és a fenyegetőzéssel ugyanúgy csak rá akart ijeszteni a matrózokra, mint amikor Golikov néhány perccel korábban akasztással fenyegette a rendbontókat.

A fegyveres őrséggel a háta mögött Giljarovszkij most ismét felszólította a matrózokat, lépjenek előre, akik hajlandóak megenni az ebédet. Valamivel több tengerész lépett ki a sorból, mint korábban, de most se lehettek ötvennél többen. A többiek néma daccal, mozdulatlanul álltak a sorban. Giljarovszkij ezzel kutyaszorítóba került. Ha a kapitányhoz hasonlóan meghátrál, odalesz minden tekintélye, és a csatahajó tengerészei teljesen kezelhetetlenné válnak. Az elsőtiszt ezért inkább továbbfeszítette a húrt, és elrendelte, a fedélzetmester hozza eléje a zavargás hangadóit. A fedélzetmester, ahogy ilyenkor szokás volt, találomra kiválasztott tucatnyi matrózt, akiket Giljarovszkij a korlát mellé állított, majd rájuk dobatta a ponyvát. Ezután harmadszor is, most már jól érezhetően hisztérikus hangon, felszólította a matrózokat, lépjen ki a sorból, aki hajlandó megenni a borscsot.

Az addig fegyelmezett sorokban álló tengerészek most már mozgolódni kezdtek, a sorok lassan felbomlottak, és a matrózok egyre hangosabban zúgolódtak. A forradalmi sejtek vezetői kezdték osztogatni az utasításokat a matrózoknak, mit kell tenniük, ha tényleg kenyértörésre kerül sor. A hajó szociáldemokrata szervezetének egyik vezetője, Afanaszij Matyusenko, hangosan kiáltva felszólította a fegyveres őrség osztagát: „Ne lőjetek a bajtársaitokra! Nem ölhetitek meg matróztársaitokat! Ne lőjetek elvtársak!” A rend erre végképp felbomlott. A matrózok egyes csoportjai elhagyták a fedélzetet, és lerohantak a fegyverraktárba, hogy fegyvereket szerezzenek maguknak. A többiek körülvették az őrséget, és fegyvereik letételére szólították fel őket.

Giljarovszkij valószínűleg egészen eddig a pillanatig csak blöffölt, és nem állt szándékában valóban tűzparancsot adni, hiszen erre nem is volt jogosultsága. Most viszont a helyzet már odáig fajult, hogy a hajón a rendet már valóban csak erőszakkal lehetett volna helyreállítani. Az elsőtiszt abban bízhatott, néhány sortűz meghátrálásra készteti majd a lázadókat, és kiadta a tűzparancsot az őrségnek. A parancsát azonban már nem hajtották végre, valószínűleg nem annyira a matrózokkal való szolidaritás miatt, hanem mert az őrség tizenkét katonája tisztában volt vele, az őket körülvevő több száz matróz még fegyvertelenül is pillanatok alatt legázolja őket, ha tüzet nyitnak rájuk. A már teljesen kétségbeesett, fejét vesztett Giljarovszkij erre leugrott a csörlőről, az egyik katona kezéből kicsavarta a puskáját, és azzal fenyegetőzve próbálta meg az őrséget a tűzparancs végrehajtására rábírni.

Ekkor dördült el az első lövés a Patyomkin fedélzetén. Valószínűleg a fegyverraktárból elsőként visszatérő Grigorij Vakulencsuk adta le, feltehetően célzás nélkül. Giljarovszkij azonnal Vakulencsuk ellen fordult, többször is rálőtt, kétszer elvétette, de harmadszorra már eltalálta, s Vakulencsuk súlyos sebet kapva esett össze. Ekkor ért fel a fedélzetre a többi felfegyverzett matróz, élükön Matyusenkóval. Giljarovszkij felszólította őket, dobják el fegyvereiket, majd rálőtt Matyusenkóra, de célt tévesztett. Matyusenko lövése viszont talált, s Giljarovszkij holtan esett össze. Livencov zászlós megpróbált az elsőtiszt segítségére sietni, de a fegyveres őrség most már tényleg a lázadók oldalára állt, és a katonák szitává lőtték Livencovot. Ugyanerre a sorsra jutott a hajó tüzértisztje, Leonyid Nyeupokojev hadnagy is.

A felfegyverzett matrózok végigrohantak a hajón, betörtek a tiszti körletekbe, és azonnal tüzet nyitottak minden tisztre, aki eléjük került. Néhány tisztnek sikerült a tengerbe ugrania, és bár a fedélzetről céllövészetet tartottak rájuk, át tudtak úszni a páncélos közelében horgonyzó No. 267 torpedónaszádra. Másoknak sikerült a kabinokban elbújniuk, legalábbis addig, amíg a hangulat lecsillapodott valamelyest.

A matrózok egy csoportja a lőszerraktárban csípte el Dimitrij Petrovics Alekszejev hadnagyot – más források szerint zászlóst –, aki éppen a hajó felrobbantására készült. A kereskedelmi flottától bevonultatott, 25 éves Alekszejev a hajó legnépszerűbb tisztje volt, alapvetően civil lévén nem igazán kedvelte a katonásdit, s a matrózokkal mindig közvetlen és barátságos volt, elnéző a kisebb-nagyobb fegyelmi vétségekkel szemben. Most alighanem csak ez mentette meg a felkoncolástól. Felhurcolták a fedélzetre, ahol Matyusenko kihallgatta. Alekszejev készségesen és buzgón válaszolt a kérdésekre, elmondta, hogy a kapitány utasította a hajó felrobbantására, felajánlotta, csatlakozik a lázadókhoz, és azt is készséggel elmondta, hol bujkál Golikov.
Alekszejev útmutatásai alapján a lázadók most már hamar megtalálták, és a fedélzetre hurcolták a kapitányt, aki éppen a hajó elhagyására készülődött, és alsóruhára volt vetkőzve.

Golikov kegyelemet kért, arra hivatkozva, már épp elég vér folyt a hajón. Az indulatok addigra már lecsillapodtak, és a matrózok egyébként sem gyűlölték különösebben a kapitányt. Egy rövid ideig úgy látszott, Golikov megússza azzal, hogy lecsukják. Azonban egy Szirov nevű tengerész, akit a kapitány néhány nappal korábban fokoztatott le függelemsértésért, most bosszúra vágyva emlékeztette társait, hogy a kapitány néhány perccel korábban még akasztással fenyegette őket. Szirov kiragadta Golikovot társai kezéből, és egyetlen lövéssel végzett vele. Senki nem tiltakozott. A kapitány holttestét a többi megölt tisztéhez hasonlóan a tengerbe dobták.

Nagyjából így fest a történtek azóta is legismertebb változata. Az újabb kutatások az események lefolyását illetően többé-kevésbé elfogadják ezt a történetet, a részleteket azonban számos ponton módosították.

(Folyt. köv.)