A „Csempészek, hősök, kikötők” lapjain Dékány ismét szerepeltet egy valóban élt korabeli hírességet, akit a következőképpen mutat be hűséges olvasóinak:
„Valakit még bemutatok nektek a „Kék homár” vendéglőből. Illő, hogy megismerjétek őt. Azt tudjátok, ki volt Slocum kapitány? Hát hogyne: az első sportvitorlázó, aki egyedül körülhajózta a Földet. És ki volt a második? Alain Gerbault, francia sporthajós és volt haditengerészeti matróz. Először 1921-ben indult neki Firecrest nevű szlupján az Atlanti-óceánnak. Marseille-ből New Yorkig vitt az útja. Majd 1930-ban elindult a föld körüli útra, és akkor, amikor a Jadran Marseille-ben horgonyzott, már a Firecrest is befejezte -Slocum kapitány nyomán- a világrekordnak is beillő hajózást!
És itt, a „Kék homár”-ban ismertük meg ezt a különös embert, Alain Gerbault tengerészt, a magányos világjárót. …
Mint látjátok, már csak azért is érdemes volt a „Kék homár”-ba betelepedni, hogy barátságot kössünk Alain Gerbault-val, az utóbbi évtizedek egyik leghíresebb vitorlázójával, Slocum kapitány legméltóbb utódjával. Méghozzá igen jó barátok lettünk: Gerbault csodálta a Jadran teljesítményeit, mi a Firecrest bámulatos kalandjait. Igazi, vérbeli hajós volt Gerbault barátunk. Azokban a hónapokban úgy ünnepelték, mint mint valami filmszínészt vagy egy futballistát. Tagja volt a díszes, előkelő marseille-i jachtklubnak, ahol tátott szájjal bámultak rá a puccos dámák és a jól fésült urak. De Gerbault inkább a „Kék homár” füstös, halzsírszagú, ricsajos helyiségében ütötte fel tanyáját, semmint a fene díszes klubház perzsaszőnyeggel tompított bárjában lehajtson egy pofa grogot!
Hiába, matróz volt valamikor, egyszerű kékzsávolyos, piros bojttal (pomponnal) ékesített sapkát hordó fedélzeti matróz, a Liberté cirkálón. A Liberté elsüllyedt, Alain megmenekült, világhírű sportvitorlázó lett belőle – de megmaradt örökre vérbeli matróznak!”
Nos, mint korábban Gyulai Gaál Béla esetében, ezúttal is stimmelnek a nevek, néhány történeti tény és dátum, viszont az összes többi puszta kitaláció. Hogy mindjárt a legjobbal kezdjem, Alain Gerbault igazából soha nem volt fedélzeti matróz, sőt mi több, tulajdonképpen nem volt tengerész sem.
A valódi Alain Jacques Georges Marie Gerbault 1893 november 17-én született a Mayenne megyei Laval-ban, egy jómódú, breton nemesi család második fiaként. Gyerekkorában többnyire a St.Maló melletti Dinard-ban töltötte a nyarakat, ahol gyakran kifutottak a tengerre apja jachtján. Már ekkor arról ábrándozott, hogy egyszer majd saját hajójával fog tengerre szállni, ám a család kívánságának megfelelően végül építőmérnöknek tanult Párizsban. Alig fejezte be iskoláit, amikor kitört az első világháború. Gerbault önkéntesként csatlakozott a francia fegyveres erőkhöz, ám nem a haditengerészethez, hanem a légierőhöz. (Tehát a Liberté cirkálón sem szolgált, már csak azon egyszerű oknál fogva sem, hogy ilyen nevű cirkáló nem létezett. Volt egy Liberté, de az csatahajó volt, és lőszerrobbanás miatt még 1911-ben elpusztult.)
Kiképzése után először a légierő 79., majd a 84. századában harcolt, több légigyőzelmet aratott a németek ellen, és számos kitüntetést szerzett. Szépen dekorált frontharcos mivolta ellenére azonban már a háború alatt meggyűlölte a vérontást, és elkötelezett pacifistává vált.
Két pilóta barátjával már a harcok ideje alatt elhatározták, a háború befejezése után hajót építenek, és elhagyják a kontinenst, ahol ilyen háborúk megtörténhetnek. A Csendes-óceánra szerettek volna hajózni, Polinézia békés és barátságos népei közé. (Zárójelben jegyzem meg, ez a sztereotípia természetesen csak európai tévképzet. A polinéz népek valójában nagyon is harcias törzsek.) Gerbault barátai azonban elestek a háborúban, és a tervből –egyelőre- nem lett semmi.
A háború után Gerbault az unatkozó, gazdag aranyifjak léha életét élte. Tanult szakmájához nem fűlött a foga, és a család gyáraiban sem akart munkába állni. Üzleti vállalkozásai gyorsan kudarcot vallottak. Fölös energiáit tehát jobb híján a sportban élte ki. Már gyerekkorában szenvedélyes és tehetséges teniszező és futballista volt, s most ezeket a sportokat űzte tovább, ezúttal már profi szinten. Teniszben Gerbault hamarosan nemzetközi sztár lett. 1920-ban a wimbledoni bajnokságon párosban harmadik lett, egy évvel később szólóban második helyezést ért el. 1924-ben a US Open-en harmadik lett. A francia tenisz ranglistán ekkoriban ő volt az ötödik. (Bridzsben szintén nemzetközi helyezést ért el.)
Wimbledoni tenissztárként a luxust és az úri társaságot kimondottan kedvelő, eléggé sznob Gerbault nem valószínű, hogy gyakran látogatta volna a kikötői sikátorok füstös késdobálóit, ahogy azt Dékány elképzeli. (Hacsak nem hírhedt zsugorisága miatt.)
Sportsikerei ellenére Gerbault nem talált kielégülést a teniszben sem. Továbbra is a helyét kereste, valamit, amivel értelmet adhat az életének. Ebben az időben azt tervezte, kísérletet tesz az Atlanti-óceán átrepülésére.
1921-ben, a wimbledoni bajnokság miatt, éppen Angliában tartózkodott, amikor a Southampton-i kikötőben kóborolva véletlenül rábukkant az éppen ott tartózkodó sportvitorlásra, a Firecrest-re. Gerbault-nak valószínűleg ekkor ugrottak be a régi emlékek, a háború alatti tervezgetések a Csendes-óceáni hajóútról. Azonnal elhatározásra jutott, és egy óra múlva a Firecrest már az övé volt.
A Dixon Kemp tervezte hajó igazából nem volt alkalmas arra, amire Gerbault megvásárolta. A 13 méter hosszú versenyjachtot kimondottan néhány napos vitorlásversenyekre tervezték, kezeléséhez több emberre volt szükség. Ezen kívül a hajó elég öreg is volt már ekkor, 1892-ben építették, tehát idősebb volt, mint maga Gerbault.
Meglátni és megszeretni azonban egy pillanat műve volt, és Gerbault, a józan ész érveivel mit sem törődve, kitartott választása mellett. Újonnan szerzett hajóján egy angol barátjával átvitorlázott a francia Riviérára, ahol Toulon és Cannes környékén alaposan letesztelték a Firecrestet. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az eredeti ketch vitorlázat alkalmatlan arra, hogy egyetlen ember kezelje, ezért ezt hamarosan lecserélték kutter vitorlázatra. A hajó felszerelésén is kisebb-nagyobb módosításokat végeztek.
A Firecrest 1923 június hatodikán futott ki Gibraltárból, hogy áthajózzon New York-ba, anélkül, hogy útközben megállna valahol. Akkoriban ez még egyáltalán nem volt olyan mindennapos, mint manapság. Keletről nyugatra tartva az Atlanti-óceánt addig még egyetlen hajós sem szelte át magányosan vitorlázva. Valószínűleg nem sokan fogadtak volna nagy összegben arra, hogy Gerbault lesz az első, akinek ez sikerül. Azon kívül, hogy igazából hajója sem volt alkalmas ilyesmire, maga Gerbault sem volt képzett tengerész. A szakmát sehol sem tanulta, és nem volt gyakorlata a hajózásban sem, eltekintve a Southampton és Cannes közti úttól, és néhány cirkálástól a Riviéra előtt. Tapasztalatlansága miatt a Firecrest felszereltsége is erősen hiányos volt, ami az út során aztán meg is bosszulta magát.
Az említett hiányosságok és a rossz időjárás ellenére 101 napos út után, szakadt vitorlákkal és törött orrárboccal, az utolsó hetekben szinte csak esővízen és a kifogott halakon élve Gerbault végül befutott New York-ba, ahol a hősöknek kijáró ünnepléssel fogadták. Rossz állapotban levő hajóját javításra hátrahagyva Gerbault egy időre visszatért Franciaországba, ahol szintén nagy ünneplésben volt része, és megkapta a Becsületrendet is.
A Firecrest csak következő év szeptemberében hagyta el ismét New York-ot. A köztes időben a jacht kötélzetét és vitorlázatát kicserélték, árbocait megerősítették, s a hajót nagyobb víztartályokkal szerelték fel. November ötödikén éjszaka, miközben Gerbault a kabinjában éppen vacsorát készített, a Firecrest összeütközött egy gőzhajóval. Törött orrárbocával és megrongált kötélzetével a hajó kénytelen volt a Bermudákon kikötni, hogy a szükséges javításokat elvégezzék. A New York-ban elvégzett javításokat is felül kellett vizsgálni, mert mint útközben kiderült, az ottani gyárban igen trehány munkát végeztek, és most szinte az egész hajón újra kellett tömíteni a palánkokat.
A három hónapig elhúzódó újabb nagyjavítás után a Firecrest a Panama csatorna felé vette az irányt, ahová 1924 áprilisában érkezett meg. Ott tartózkodása idején Gerbault benevezett a panamai teniszbajnokságra, melyet természetesen simán megnyert.
Egy galápagosi kitérő után a Firecrest ősszel érkezett meg tulajdonképpeni úti céljához, Francia-Polinéziába. Gerbault a kies tájat, a kellemes klímát, és a barátságos bennszülöttek társaságát élvezve ráérősen hajókázott a szigetek között. A helybeliekkel nagyon jól kijött, a gyarmati francia tisztviselőkkel már kevésbé. Gerbault, aki közben megtanulta a helyi polinéz nyelvet, már ekkor erősen kritizálta a gyarmati rendszert, és síkraszállt a bennszülöttek jogainak elismerésért.
1926 májusában a Firecrest egy viharban zátonyra futott a Wallis-szigetnél. A hajót csak nagy nehezen sikerült a bennszülöttek segítségével levonszolni a zátonyról, és Gerbault hónapokig várt a szigeten, mire végre sikerült segítséget hívnia, és a francia haditengerészet egyik hajója elvontatta a Firecrest-et a legközelebbi kikötőbe, Suvára, a Fiji-szigetekre. Innen a javítások elvégzése után, decemberben indult tovább. Ausztrália északi partjai mentén, a Torres-szoroson áthaladva kihajózott az Indiai-óceánra, és azt átszelve Mauritius érintésével 1927 karácsonyán érkezett meg a dél-afrikai Durban kikötőjébe. Ezután Fokvárosba hajózott, ahol a Firecrestet ismét dokkba állították, hogy az elöregedett, és a tengeri fúrócsigák által kikezdett hajótestet kitatarozzák.
Fokvárosból észak felé indulva Gerbault már a hazai partok felé tartott, ám a Zöld-foki szigeteknél a Firecrest ismét zátonyra futott. A léket kapott hajót sikerült kikötőbe vinni, ám a javítás ismét hónapokat vett igénybe. A Föld körüli út utolsó szakaszában Gerbault-nak szinte folyamatosan a szivattyú mellett kellett állnia, és a szétesőben levő hajótest illesztésein át a hajófenékbe ömlő vizet pumpálnia.
A Firecrest végül 1929 július 21-én futott be Le Havre kikötőjébe, ahol hatalmas tömeg, és nagy ünneplés fogadta. Az állandó szivattyúzástól Gerbault annyira kimerült, hogy a kikötőben úgy kellett kiemelni a partra, mert lábra is alig bírt állni. A hatéves út során a Firecrest 700 napot töltött a tengeren, és összesen több mint 40 ezer mérföldes utat tett meg. Joshua Slocum és Harry Clifford Pidgeon után Gerbault volt a harmadik magányos vitorlázó, aki egyedül hajózva megkerülte a Földet.
Gerbault azonban már nem érezte magát otthon Franciaországban. Fárasztotta az ünneplés, s a tengeren és Polinéziában töltött évek alatt elszokott a nagyvárosi élettől is. A hajdani aranyifjú most visszavágyott a Csendes-óceánra, távol a civilizációtól, a bennszülött lakosság primitív egyszerűségébe. Elhatározta, visszautazik a Csendes-óceánra, és többé nem tér vissza Franciaországba.
A végképp kiöregedett Firecrest azonban már olyan rossz állapotban volt, hogy nagyobb utat már nem lehetett vele megkockáztatni. Gerbault fájó szívvel átadta a hajót a haditengerészetnek, és útja során írt három könyvének jövedelméből új hajót épített, melyet szerényen saját magáról nevezett el. 1932 szeptember másodikán, Marseille-ből indult el újra álmai földjére, Polinéziába, ahol élete hátralevő éveit töltötte. (Vagyis 1934-ben, a „Csempészek, hősök, kikötők” cselekménye idején, már rég nem volt Európában.)
A következő éveket Gerbault Marquesas, Tuamotu, és Tahiti között vitorlázva töltötte, míg végül letelepedett Bora Bora szigetén. Néprajzi kutatásokat végzett, tanulmányozta a bennszülött nyelveket, és tőle telhetően igyekezett a helyi népszokások, a polinéz kultúra megőrzésén munkálkodni, hogy helyrehozzák a gyarmatosítás, és a katolikus egyház térítése által a bennszülött kultúrának okozott károkat. Ezúttal is kiállt a bennszülöttek jogai mellett, ami miatt több ízben is konfliktusba keveredett a gyarmati hatóságokkal. Több, nagy sikerű könyvet is írt Polinéziáról, és annak kultúrájáról. A hagyományőrzés mellett azonban Gerbault új szokásokat is próbált bevezetni, mindenekelőtt a futballt próbálta meghonosítani, Bora Borán alapított is egy focicsapatot.
Elkötelezett pacifistaként ellenezte az új háborút, és tiltakozott a polinéz férfilakosság besorozása ellen. Ő maga sem volt hajlandó harcolni egy olyan civilizációért, amelyet nem szeretett, és amely elől menekült. 1940 szeptemberében elhagyta Bora Borát, és nyugat felé haladva áthajózott az Indiai-óceánra. A portugál uralom alatt álló, tehát semleges Timor szigeténél azonban hajója 1941 augusztusában zátonyra futott, és kénytelen volt a szükséges javítások végett befutni Dili kikötőjébe. Gerbault ekkor már nagyon rossz egészségi állapotban volt, és legyengült szervezete nem tudott ellenállni a szigeten elkapott maláriának. 1941 december 16-án, mindössze 48 évesen halt meg, Dili kórházában. Halálának híre csak 1944 augusztusában jutott el szülőhazájába. Holttestét 1947-ben exhumálták, hogy végakaratának megfelelően Bora Borán helyezzék örök nyugalomra.
Bár a portugál Timor szigete semleges terület volt, az angolok, akik a semlegesség megsértését csak akkor kifogásolták, ha azt mások csinálták, 1942 elején megszállták a szigetet, úgy gondolva, az kiváló támaszpont lesz a japánok elleni háborúban. A japánok erre természetesen maguk is partra szálltak Timoron, egykettőre kiverték onnan az ausztrál csapatokat, és a háború végéig megszállták a szigetet. Ezért terjedhetett el később az a hír, hogy Gerbault-t a japánok bebörtönözték, és az ő börtönükben is halt meg. Valójában azonban Gerbault még jóval a japán megszállás előtt meghalt. Hajója a háború zűrzavarában nyomtalanul eltűnt.
Alain Gerbault neve a háborút követő évtizedben feledésbe merült, csak az ötvenes évek végétől fedezték fel újra, és adták ki ismét a könyveit. Akkor, amikor fél Franciaország kommunistának volt tekinthető, Gerbault harcos pacifizmusa, a gyarmatosítás ellen, a bennszülött népesség jogaiért való kiállása, és az európai civilizációt illető erős bírálata igen jó ajánlólevelet jelentett számára, és ismét nagyon népszerűvé tették.
Miközben az új idők propagandája a mennybe menesztette Gerbault-t, szép csendben igyekeztek nem tudomást venni azokról a visszaemlékezésekről, melyek arról tanúskodtak, hogy hősünk korántsem volt makulátlan jellem. A hivatalos legendától eltérően néhányan arról számolnak be, Polinéziában Gerbault a bennszülöttek között valójában közel sem volt olyan közkedvelt népi hős, mint utólag szeretik állítani.
A magántulajdon fogalmával nem igazán tisztában levő polinézek között elég rossz visszhangra talált Gerbault közismert fukarsága és zsugorisága. A helyi legendák szerint miközben például utolsó hónapjaiban, Timor szigetén, az egyébként kimondottan tehetős Gerbault szabályosan nyomorgott, és csak akkor evett, ha valaki meghívta ebédre vagy vacsorára –ami azért elég gyakran előfordult-, aközben jobb időkre számítva hajója ballasztja közé számos aranyrudat rejtett el.
A bennszülöttek úgyszintén nem nagyon tolerálták Gerbault homoszexualitását, ami akkoriban nem volt még olyan trendi, mint manapság. Állítólag még az általa alapított focicsapat fiatalabb tagjaival is kikezdett, ami nem öregbítette jóhírét. Gerbault ráadásul utolsó éveiben elég keményen ivott is, valószínűleg búfelejtőnek, miután rájött, hogy Polinézia távolról sem az az álomvilág, aminek ő képzelte.
Polinéziából való távozásának körülményei sem egészen olyanok voltak, mint ahogy a legtöbb helyen olvasni lehet, és Gerbault valójában nem a háború, hanem a „szabad franciák”, és a letartóztatás elől menekült. A francia fegyverszünetet követően ugyanis Gerbault, a meggyőződéses pacifista, szintén a háború folytatása ellen volt, vagyis kiállt Pétain és a Vichy rezsim mellett, és nem támogatta a háború folytatását akaró gaullistákat. A Polinéziában kiírt népszavazás előtt végig aktívan Pétain mellett kampányolt. Neve ott szerepelt a francia Óceánia Bizottság által a Vichy „nemzeti forradalom” támogatására kiadott kiáltványt aláírók nevei között is. A népszavazáson azonban a Szabad Franciaország erői győztek, Gerbault pedig egyáltalán nem alaptalanul tartott attól, hogy az agresszív háborúpártiak megtorlásba kezdenek az ellenük fellépőkkel szemben. A Csendes-óceáni szigetek közt való hosszú bolyongás után feltehetően azért hajózott át az Indiai-óceánra, mert a még Vichy által birtokolt Madagaszkárra akart eljutni, azonban erejéből már csak Timorig futotta. (Egyébként is csak cseberből-vederbe jutott volna, mert következő évben az angolok Madagaszkárt is megszállták.)
Minden emberi gyarlósága ellenére Alain Gerbault valóban a hajózástörténet egyik érdekes és jelentős figurája, s mindenképpen „illő, hogy megismerjétek őt”. De ha egy mód van rá, lehetőleg inkább ne Dékány könyveiből.
Forrás:
https://en.wikipedia.org/wiki/Alain_Gerbault
https://fr.wikipedia.org/wiki/Alain_Gerbault
http://www.encyclopedia-titanica.org/gerbault-and-the-firecrest.html
http://tahiti-ses-iles-et-autres-bouts-du-mo.blogspot.hu/2012/01/alain-gerbault.html
http://archives.tahiti-pacifique.com/Articles.divers/Alain-gerbault.html
http://www.tennisarchives.com/player.php?playerid=2888