Bár az „O” osztályú csatacirkálók terveit 1940 elején jóváhagyták, és a teljes tervdokumentáció elkészülte után megtették az előkészületeket megépítésükre, a tényleges munkák az egyre súlyosbodó háborús helyzet miatt végül el sem kezdődtek, és a rendeléseket egy évvel később törölték.

Az általános vélemény szerint a németek ezzel nem sokat vesztettek, s a hajóknak azóta is kimondottan rossz a sajtójuk. A szakértők leginkább a vékonyka páncélzatot kifogásolják, de sok szó éri torpedóvédő rendszer, illetve a csöves légvédelem gyengeségét is. Ezek a kritikák nem teljesen megalapozatlanok, azonban ha megnézzük az ekkoriban szolgálatot teljesítő, vagy építés alatt álló csatacirkálók adatait, azt találjuk, paramétereit tekintve az „O” osztály egyáltalán nem lógott ki a sorból, még ha némely téren valamelyest el is maradt a konkurencia mögött.

Igazából még a fedélzeti és az övpáncél sem olyan extrém gyenge, mint állítani szokás. A kortárs csatacirkálók közül a Dunkerque páncélövének vastagsága 225 mm volt, a Kronstadté és az Alaskáé 230 mm, az első világháborús építésű Renown-é meg 152 mm. Mindegyik hajó övpáncélját megdöntötték, ami számottevően növelte annak ellenálló-képességét. Ugyanakkor viszont a Kronstadt és az Alaska nem rendelkezett döntött páncélfedélzettel, míg a német hajó 80 mm vastag, lefelé hajlított fedélzeti páncélzata számottevő plusz védelmet adott a vízvonalon. Az övpáncél vastagsága a későbbiekben egyébként sem bizonyult olyan kardinális kérdésnek, mint a harmincas években gondolták. A hajók túlélése szempontjából fontosabb volt a fedélzeti páncél, és valószínűleg még ennél is fontosabb a jó belső felosztás, illetve a kárelhárítás megfelelő műszaki színvonala és felkészültsége.

Ilyen szempontból tanulságos megnézni a háború tapasztalatai alapján a negyvenes-ötvenes években készült orosz csatacirkáló terveket. Az öv páncélzata ezeken általában mindössze 180 mm vastag, a fedélzeti páncél 50+120, illetve a megvalósításhoz legközelebb került Sztálingrádon 50+70 mm vastag. A német hajók páncélzatát illetően leginkább talán a hajók méretéhez képest valóban elég vékonyka fedélzeti páncélt lehet kritizálni, azonban mint látható, még ez sem volt olyan kirívóan gyenge. Nagyjából megfelelt egy jó nehézcirkálóénak, és a németek igazából nem is akartak ennél többet. Talán nem árt ismét megemlíteni, ezeket a hajókat a 152-203 mm-es lövegekkel felfegyverzett cirkálók elleni harcra tervezték, és az ilyen kaliberű fegyverekkel szemben ez a páncélzat megfelelő védettséget adott volna a hajóknak.

A páncélzat felépítésénél egyébként itt is megmutatkozik a német és angol koncepció erős eltérése. Az angolok az all or nothing páncélelrendezést használva arra törekedtek, hajóik létfontosságú részeit minél erősebb páncélzattal lássák el, míg a hajók többi részét nyugodt szívvel páncélozatlanul hagyták. A németek viszont nem azzal próbálkoztak, hogy az ellenséges gránátok számára leküzdhetetlen páncélvédelmet adjanak a hajóiknak, hanem inkább arra törekedtek, a becsapódások által okozott károkat minimalizálják, és a pusztítást lehetőség szerint minél kisebb területre korlátozzák.

A torpedóvédelem a nagy helyigényű gépek miatt nem lehetett erősebb, de a németek megpróbálták a védelem csekély mélységét az erős, 45-60 mm vastag belső válaszfallal, és a Bourrage alkalmazásával kompenzálni. Az utólagos számítások szerint a hajók vízvonal alatti védelme majdnem olyan erős lett volna, mint a Scharnhorst osztályé, amit azért már nem lehet egyértelműen gyengének minősíteni. Az amerikai Alaska torpedóvédelme például sokkal gyengébb volt ennél. A rendszer mélysége még a hajó legszélesebb pontján, a főbordánál is alig érte el a három métert, ráadásul az amerikaiak egyáltalán nem használtak belső, páncélozott válaszfalat sem.

A csöves légvédelem sem volt olyan extrém gyenge, mint sok helyen állítják. Garzke és Dulin az angol Renown csatacirkálót hozzák fel ellenpéldaként, mondván, a húsz évvel korábban épített angol hajó légvédelme erősebb volt, mint amilyen a német csatacirkálóké lett volna. Ennek azonban semmi köze nem volt a hajó korához, eredeti állapotában ugyanis a brit hajó légvédelme mindössze hat darab négyhüvelykes légvédelmi ágyúból, és két darab nyolccsövű, 40 mm-es kaliberű Pom-pom-ból állt, amit erős légvédelemnek igazán senki nem minősíthet. A Renown azonban a harmincas évek végén teljes felújításon és átépítésen esett át, mely során fedélzetére húsz darab (10x2) új fejlesztésű, 114 mm-es ágyú, és három Pom-pom került. A 114 mm-esek felszíni és légi célok ellen egyaránt használható kettős rendeltetésű, „dual purpose” lövegek voltak, a csatacirkálón ezeken kívül nem is volt más közepes kaliberű löveg. A németek viszont ragaszkodtak a 152 mm-es ágyúkhoz –amik ha korlátozottan is, de szintén használhatóak voltak légvédelmi célokra-, tehát a közepes tüzérség számára rendelkezésre álló helyet meg kellett osztaniuk. Az „O” osztály légvédelme még így sem volt gyengének tekinthető, legalábbis ha azt az 1939-es normákhoz mérjük. A Dunkerque légvédelmét például 16 darab 130 mm-es „dual purpose” löveg, öt darab 37 mm-es gépágyú, és nyolc 13,2 mm-es géppuska biztosította, míg a Kronstadt nyolc darab 100 m-es légvédelmi ágyúval, és 24 darab 37 mm-es gépágyúval lett volna felszerelve. (Az 1944-ben elkészült Alaska persze már sokkal erősebb légvédelmet kapott.)

Az amerikai szakértők egyébként ugyanezt játsszák el a Bismarckkal is, az 1940-ben szolgálatba állított, és a következő évben már el is süllyedt hajó légvédelmét az amerikai és angol csatahajók fedélzetén 1944-45-ben szolgálatban álló légvédelmi fegyverek számával hasonlítgatják össze, és aztán nagy diadallal megállapítják, hogy a német hajó légvédelme rendkívül gyenge volt. A korábbi lapon, a Bismarck cikkben-http://acelmonstrum.host22.com/bismarck.html - vettem rá a fáradságot, hogy a Bismarck légvédelmét az említett csatahajók fedélzetén1940-ben rendszerben álló légvédelmi fegyverekkel hasonlítottam össze, és arra jutottam, a német hajó légvédelme akkoriban éppenhogy nagyon is erősnek számított a többi csatahajóéhoz képest. Hasonlót lehet állítani az „O” osztályról is, az 1939-es normák szerint ez a légvédelem megfelelőnek látszott.

Az angolszász szakértők által oly sokat magasztalt „dual purpose” lövegek tényleges harci értéke is erősen megkérdőjelezhető. A francia 130 és 152 mm-es ágyúk, az első „dual purpose” lövegek, a gyakorlatban később légvédelmi célokra szinte használhatatlannak bizonyultak, mivel az ágyúk túl nagyok és nehezek voltak ahhoz, hogy a modern, gyors repülőgépek mozgását követni lehessen velük. Gondjaikat csak növelte a három és négyágyús tornyok zsúfolt, és műszakilag agyonbonyolított berendezése, melyek folyamatosan műszaki meghibásodásokkal küszködtek. Végső soron a papíron nyújtott teljesítményük ellenére ezek valójában ugyanolyan egyfunkciós, eredményesen csak felszíni célok ellen használható lövegek voltak, mint az újabban annyira lesajnált német vagy olasz megfelelőik.

De nem volt igazán sikertörténet az angol 134 mm-es „dual purpose” löveg sem. A probléma lényege itt is az volt, ha az ágyú elég nehéz gránátokat lőtt ki ahhoz, hogy a támadó rombolók és cirkálók ellen hatásos legyen, akkor maga a löveg valószínűleg túl nehéz volt ahhoz, hogy követni lehessen vele a támadó repülőgépek gyors mozgását. Ha viszont a löveg a repülőgépek elleni harchoz elég könnyű és gyorsan mozgatható volt, akkor alighanem túl könnyű gránátokat lőtt ki ahhoz, hogy eredményesen lehessen vele harcolni a felszíni hadihajók ellen. Utóbbi szempont viszont kiemelten fontos volt a németek számára, hiszen ők arra kellett, hogy számítsanak, túlerejű, a kisebb felszíni hajók terén igen nagy számbeli fölényben levő ellenséggel kell felvenniük a harcot. Ahogy Karl Witzel ellentengernagy ezt megfogalmazta: „ Olyan ellenséggel kellett szembenéznünk, mely igen nagy számbeli fölényben volt a rombolók terén, következésképpen olyan közepes tüzérségre volt szükségünk, mely gyors és hatékony tüzeléssel távol tudta tartani a csoportosan támadó rombolókat. Így aztán alapos szárazföldi kísérletek, és a célhajókon végzett próbalövészetek után arra a következtetésre jutottunk, hogy a 150 mm-es ágyúkra szükségünk van az ellenséges rombolók ellen, ugyanúgy, ahogy a kereskedelmi hajók ellen is. Mindazonáltal ezek a 150 mm-es ágyúk légvédelmi célokra valóban hatástalanok voltak, nehézkességük és alacsony tűzgyorsaságuk miatt. Az amerikai 127 mm-es és az angol 134 mm-es kettős rendeltetésű lövegek viszont nem feleltek volna meg a mi elvárásainknak, mely szerint azoknak gyorsan és hatékonyan kell fellépniük a rombolók ellen. „

Az angolszász haditengerészetek ezzel szemben nyugodtan számíthattak arra, nagyszámú kísérőhajót tudnak nagy felszíni hadihajóik, csatahajóik és csatacirkálóik mellé adni, így azok képesek lesznek távol tartani az ellenség hasonló egységeit, vagyis a csatahajóik fedélzetére nem szükséges erős közepes tüzérséget telepíteni. A németek viszont ettől nem tudtak eltekinteni.

A német hajók légvédelme a háború elején ennek ellenére sem volt gyengébb, mint az ellenséges hadihajóké. A német légvédelmi fegyverek minőségben sem voltak rosszabbak, mint a hasonló angol, amerikai, vagy francia fegyverek, sőt, legalább néhány esetben felül is múlták azokat. Amit a német légvédelemnél valóban kifogásolni lehet, az a megfelelő tűzvezetés hiánya. A harmincas évek végén már az olaszok és a japánok is megoldották a kiskaliberű légvédelmi fegyverek központi tűzvezetését, míg az oroszok a csatahajóikra -amik végül soha nem készültek el- már teljesen automatizált, távirányítással működő légvédelmi tüzérséget terveztek. Érthetetlen, a náluk műszakilag fejlettebb németek erre miért nem voltak képesek, a háború végéig sem.

Úgyszintén döbbenetes mulasztás volt a radartechnológia elhanyagolása is. Ez már csak azért is érthetetlen, mivel a németek úttörő szerepet játszottak a radarfejlesztés korai fázisában. Heinrich Hertz már 1886-ban felfigyelt rá, hogy a különböző objektumokról visszaverődő rádióhullámokat fel lehet fogni, és azokból következtetni lehet a visszaverődést okozó tárgy helyzetére és méretére. Egy német mérnök, Christian Hülsmeyer, valószínűleg Hertz megfigyeléseiből kiindulva már 1904-ben kifejlesztette és szabadalmaztatta Telemobiloscope névre keresztelt találmányát, mellyel a hajók a visszaverődő rádiójelzések alapján lettek volna képesek navigálni a ködben, vagy az éjszakai sötétségben. Az ötlet azonban nem érdekelt senkit. Két másik német mérnök, Richard Scherl és Hans Dominik -utóbbi később sci-fi íróként lett igazán sikeres-, 1916-ban dolgozott ki egy a rádiójelzések visszaverődése alapján működő távolságmérőt. A mérnökök elkészítették a berendezés egy működőképes példányát is, és azt felajánlották a haditengerészetnek, mely azonban elutasította azt, azzal az indoklással, hogy a készüléknek a háborús erőfeszítések szempontjából nincs jelentősége.

A németek ezután a harmincas évek közepén kezdtek el ismét foglalkozni a rádió-távolságméréssel, és 1934 végére el is készültek az első használható radarberendezéssel. A radarok fejlesztése innen már olajozottan haladt előre, azonban a sajátos német módszer szerint. A radarfejlesztésekre ugyanaz a koordinálatlanság, az erőknek az a célszerűtlen szétszórása és elpocsékolása volt jellemző, ami a későbbi német fegyverzetfejlesztéseket is jellemezte. A különböző fegyvernemek saját kutatócsoportokat állítottak fel, melyek a megbízók speciális igényei alapján más-más berendezéseket fejlesztettek ki. A különböző csoportok között -ugyanúgy, mint a különböző fegyvernemek között- alig volt együttműködés, vagy éppen semmilyen együttműködés nem volt. A német mérnökök, ismét csak szokásuknak megfelelően, még az egyes csoportokon belül is egyszerre több irányban folytatták kísérleteiket és kutatásaikat.

A haditengerészet 1937-ben szerelte fel első hajóit, a zsebcsatahajókat, radarkészülékekkel. A készülék jól bevált, amiből a német vezetés arra a következtetésre jutott, a rendelkezésre álló berendezések teljesítik mindazt, amit egy hasonló berendezéstől egyáltalán el lehet várni. Ez az önelégültség, és a fejlesztések szétszórtsága végül arra az eredményre vezetett, hogy az angol radarfejlesztések, melyek csak 1935-ben indultak be, végül megelőzték a németeket. A háború elején a német radarok még sokkal jobbak voltak, mint az angolok hasonló készülékei. Két évvel később már nagyjából egy szinten álltak, újabb két évre rá pedig az angol/amerikai radarok már több nagyságrenddel jobbak voltak.

A lemaradás másik oka, hogy a németek egyszerűen nem ismerték fel a radar jelentőségét, és alkalmazásának lehetőségeit. A radart felderítésre és navigációra használták, tűzvezetésre soha, mivel jobban megbíztak a hagyományos optikai távolságmérőkben. Bevetésen a parancsnokok többnyire kikapcsoltatták a radarokat, és kizárólag az optikai távolságmérőkre, illetve az ellenség radarjainak jeleit figyelő készülékekre hagyatkoztak.

Összességében véve tehát műszaki szempontból az „O” osztályú csatacirkálók nem tekinthetők az átlagosnál gyengébb, vagy rosszabb konstrukcióknak. Paramétereiket tekintve szinte ugyanolyanok lettek volna, mint az angol Renown és Repulse, vagy a szintén befejezetlenül maradt orosz Kronstadt osztályú csatacirkálók. Méreteik, páncélzatuk, fegyverzetük egészen hasonló lett volna. (A Kronstadt esetében a főfegyverzet ráadásul még ugyanazokból a 38 cm-es lövegekből is állt volna, mint a német hajókon.) Más szóval, a kor mércéjével mérve jó csatacirkálók lehettek volna. A kérdés itt tehát nem annyira az, elég jó volt e a német hajó a többiekhez képest, hanem sokkal inkább az, valóban szükség volt ezekre a hajókra? És egyáltalán, volt még létjogosultságuk a csatacirkálóknak?

Évtizedekkel korábban a csatacirkálók alapvetően három feladatra lettek tervezve. A flotta előtt haladva felderíteni az ellenséges erőket, felvenni a harcot az ellenséges flotta elővédjével, valamint felkutatni és megsemmisíteni a saját kereskedelmi hajózást támadó ellenséges cirkálókat. A németek, és aztán az ő nyomukban az oroszok, ezt később kiegészítették még eggyel, mely az ő stratégiájukban a csatacirkálók alapvető feladata lett volna, támadni az ellenség kereskedelmi hajózását, illetve az azt védő cirkálókat és rombolókat.

A felderítési feladatokat igazából már az első világháború vége felé átvette a haditengerészeti légierő, és a németek esetében a két másik rendeltetés sem jöhetett számításba. Mivel eddigre már feladták azt a célkitűzést, hogy a Royal Navy-hez hasonló méretű haditengerészetet építsenek ki, nagy flottaütközetekre nem készültek, következésképpen nem is kellett az ellenséges flotta elővédjét támadni. (Az meg már csak később derült ki, hogy a nagy tengeri ágyúcsaták ideje az anyahajók megjelenésével egyébként is végképp elmúlt.) A német csatacirkálóknak a saját kereskedelmi hajózást sem kellett védeniük, mivel az nagyrészt a partmenti forgalomból állt csak. Az óceánokon zajló kereskedelmi forgalom német részről nem volt olyan jelentős, hogy védelme érdekében érdemes lett volna a nagy hadihajókat kockáztatni, és az ország gazdasági és stratégiai érdekeit tekintve sem volt közel se olyan fontos, mint az angolok esetében. Maradt tehát az ellenség kereskedelmi hajózásának támadása, a portyázó hadviselés, melynek a német haditengerészet a második világháborúban mindent alárendelt.

Itt viszont ismét felvetődik a kérdés, érdemes volt erre a célra 35 ezer tonnás, 38 cm-es ágyúkkal felszerelt hajókat építeni? A hivatalos indoklás szerint ezek a hajók képesek lettek volna felvenni a harcot a nagyobb konvojokat kísérő csatahajókkal, és így jóval eredményesebbek lehettek volna, mint a gyengébb fegyverzetű hajók. Mint korábban említettem, ez így nyilvánvaló képtelenség. A csatahajókkal szembeni eredményes tevékenységhez elsősorban nem 38 cm-es ágyúk, hanem erős páncélzat kellett volna. Hiába volt a hajó nehézágyúkkal felfegyverezve, 19 cm-es oldalpáncélzatával könnyű célpontja lehetett volna bármelyik angol csatahajónak. Ezzel a védettséggel legfeljebb a nehézcirkálókkal szemben lehetett volna esélye –páncélzatát erre is tervezték-, ezekkel szemben viszont felesleges volt a 35 ezer tonna, és a 38 cm-es ágyúk. Végülis arra a feladatra, amire használni akarták, sokkal megfelelőbbek és költséghatékonyabbak lettek volna a „P” osztályú cirkálók, a zsebcsatahajók továbbfejlesztett változatai. (Amiket kis jóindulattal szintén tekinthetünk csatacirkálóknak.)

Az „O” osztály története tulajdonképpen a „gombhoz a kabátot” tipikus esete. (Pont úgy, mint például az angol Vanguard-é is, ahol szintén az történt, hogy a briteknek volt raktáron néhány felesleges 38 cm-es ágyújuk, és terveztek köréjük egy hajót. Így jött létre egy különös hibrid, a Royal Navy legmodernebb csatahajója, első világháborús ágyúkkal a fedélzetén.) A németek a Scharnhorst osztály átépítésének törlése után feleslegessé vált, de már megrendelt ágyúkhoz terveztek hajókat, amikre egyébként egyáltalán nem lett volna szükségük. Szerény véleményem szerint sokkal okosabban jártak volna el, ha 1939-1940 telén felvállalják a Scharnhorst és a Gneisenau átépítéséhez szükséges félévnyi időveszteséget, és a 38 cm-es ágyúkat az eredeti terveknek megfelelően ezekbe a hajókba építik be. Az erős páncélzatú csatacirkálók így egyenrangú ellenfelei lehettek volna a legtöbb angol csatahajónak. A két hajóról leszerelt 28 cm-es lövegeket pedig beépíthették volna három „P” osztályú cirkálóba.

Egyébként a negyvenes évekre tulajdonképpen az egész, felszíni hajókkal folytatott portyázó hadviselés felett eljárt már az idő. A repülőgép-anyahajók elterjedése, a radarok megjelenése végképp idejétmúlttá tette a hagyományos hadviselési módszereket, és a felszíni hadihajók többé nem bízhattak már abban, hogy a tágas óceáni térségeken sokáig észrevétlenek tudnak maradni. A kereskedelmi hajók elleni tonnaháború megvívásának legmegfelelőbb, és tulajdonképpen egyetlen igazán alkalmas eszköze a tengeralattjáró maradt.

Érdekes módon ezt a németek sem ismerték fel, akik pedig az első világháborúban egyszer már kudarcot vallottak a felszíni hajókkal, és nagy sikereket értek el a tengeralattjárókkal. Most ismét a felszíni hajókkal próbálkoztak, mintha csakugyan az első világháborút akarták volna újra megvívni. Egyenként küldték ki nagy hadihajóikat az óceánra, ahol aztán az angolok szépen egyenként le is vadászták azokat. (Az elterjedt vélekedés szerint a németek okultak a Bismarck elsüllyesztéséből, és ezt követően nem küldték ki nagy hadihajókat portyázni. Ami persze nem igaz, hiszen még a Scharnhorst is egy ilyen portyán veszett rajta 1943 decemberében.)

A csatacirkálóknak tehát a negyvenes évekre gyakorlatilag semmilyen feladatkörük nem maradt. Amire képesek voltak, azokat a feladatokat más típusok sokkal hatékonyabban el tudták látni. Nagyobb mozgékonyságuknak se vették már hasznát, mivel a csatahajóknak a harmincas évek végére megjelenő új generációja sebességben is utolérte a csatacirkálókat, tűzerőben és védettségben pedig messze felülmúlták őket. Az új csatahajók 31-33 csomós sebessége gyakorlatilag ugyanakkora volt, mint a csatacirkálóké, azok tehát már elfutni sem tudtak az erősebb hajó elől.

Elég értelmetlen lett volna tehát a németek amúgy is korlátozott hajóépítő kapacitásának egy nagy részét csatacirkálók építésére pazarolni. A németek okosabban jártak volna el, ha inkább a tengeralattjárók, és a nyílt tengeri bevetésre is alkalmas rombolók építésére koncentrálnak. De bármilyen kombinációt is valósítottak volna meg, szinte kizárt, hogy képesek lettek volna a tengeren a siker esélyével szembeszállni a Royal Navy-vel. Az angol-német flottaegyezménytől a háború kitöréséig rendelkezésükre álló öt évben a németeknek nem volt reális esélyük arra, hogy valóban komoly haditengerészetet építsenek ki, főleg azért nem, mert ebben az időben a hadsereg és a légierő felszerelése kötötte le a német ipar kapacitásának javát. Csak ezek igényeinek kielégítése után, 1940-től kapott volna prioritást a haditengerészet fejlesztése.

De erősen kérdéses az is, ezt követően képesek lettek volna e valóban végrehajtani a tervezett flottaépítést, ami a végsőkig igénybe vette volna a német gazdaság teljesítőképességét. Egy 1938-as számítás szerint például a Z terv teljes megvalósítása esetén a flotta éves olajszükséglete nagyobb lett volna, mint amennyi az adott évben Németország teljes olajfelhasználása volt. 1939-re a német katonai kiadások már az ország költségvetésének 54 százalékát emésztették fel. Ha ezt még megfejelik a flottaépítés költségeivel, és a hozzá kapcsolódó egyéb kiadásokkal -például a kieli csatorna kiszélesítésével-, jó eséllyel összeroppant volna az egész német gazdaság.

És mire volt ez az egész felhajtás? A német haditengerészet még a Z terv összes hajójával sem tudta volna kiegyenlíteni a Royal Navy anyagi fölényét. (A végleges terv 68 német rombolóval számolt. A háború kitörésekor az angoloknak 184 rombolójuk állt szolgálatban, és 52 volt építés alatt.) Az első világháború előtti nagy flottaépítéshez hasonlóan tehát a Z terv, és benne az „O” osztályú csatacirkálók megépítése se nagyon lett volna más, mint a német erőforrások gigantikus elpocsékolása.

Forrás:

William Garzke - Robert Dulin: Axis and neutral battleships in World War Two.

John Campbell: Naval weapons of World War Two.

http://www.navweaps.com/