A csatahajók közül a bejárathoz legközelebb a Zrínyi és a Babenberg állt, Rossettiéknek azonban nagyobb vadra fájt a foguk. Ők az egyik osztrák-magyar dreadnoughtot szerették volna elsüllyeszteni, lehetőleg a zászlóshajót, a Viribus Unitist. Bár a felderítésnek köszönhetően tudták, hogy a sorban a Viribus Unitis áll leghátrább, a kikötő belsejében, nem fordult meg a fejükben, hogy inkább valamelyik közelebbi hadihajóra erősítik a robbanótölteteket. A Mignattával lassan végigúsztak a kikötőben álló csatahajók sora mellett, egészen, amíg el nem jutottak az utolsó hajóig, a part és a Sant Andrea sziget között álló zászlóshajóig. Mire eljutottak a csatahajóig, már háromnegyed öt volt, és a keleti égbolt kezdett világosodni.
Éppen akkor, amikor elérték a Viribus Unitis orrát, a Mignatta váratlanul süllyedni kezdett. Rossetti később az egész vállalkozás legidegtépőbb perceinek írta le ezeket a pillanatokat, amikor egy rövid ideig azt hitték, pont most, a cél elérésekor fullad kudarcba az egész akció. Nemsokára azonban rájöttek, hogy a balesetet egy nyitva felejtett szelep okozta, és a hibát gyorsan sikerült korrigálni.
A kimerült olaszok pár percig megpihentek a csatahajó árnyékában, majd tovább akartak indulni, hogy oldalt, a hajó dereka táján felerősítsék az aknát. Itt kecsegtetett a legnagyobb eredménnyel a robbanószerkezet felerősítése, mivel a hajóban itt voltak a legnagyobb belső terek, a kazánházak és a turbinatermek. Ezek elárasztása okozhatta a legnagyobb valószínűséggel a hajó pusztulását.
Közben azonban észrevették, hogy a csatahajó bal oldala mellett egy vontató áll, ezért visszafordultak, és a hajó orrát megkerülve átmentek a jobb oldalra. Itt végigúsztak a csatahajó oldala mellett, majd Rossetti nagyjából a gépházak magasságában, a vízvonal alatt mintegy három méterrel, felerősítette az egyik aknát a hajóra. (Nem magát az aknát rögzítették mágnessel a hajóhoz, hanem csak egy rögzítőfület, nagyjából a vízvonalon. Erre kötelet kötöttek, és a kötél végére erősített aknát a hajó oldala mellett leengedték a kívánt mélységig.) Miután már nem volt idejük arra, hogy a torpedóval kijussanak a kikötőből, a gyújtót csak egy óra késleltetésre állították be. Úgy tervezték, kiúsznak a partra, és ott gyalog próbálnak meg kijutni a városból. Az Isztria-félszigeten a helyi lakosság közel fele olasz nemzetiségű volt, bízhattak tehát abban, hogy el tudnak vegyülni a lakosok között.
Miután már gyorsan világosodott, arra sem volt lehetőség, hogy egy másik célpontot keressenek maguknak. Élesítették a másik aknát is, aztán a Mignattát találomra elindították a kikötő belseje felé, abban bízva, talán eltalálnak vele valamit. A két tiszt ezután úszni kezdett a part felé, ám percekkel később észrevette őket a Viribus Unitis egyik őrszeme. A hajóról csónakot bocsátottak le, mely utolérte a két olaszt, akiket a vízből kihalászva a csatahajóra vittek. Rosettiék csak ekkor értesültek róla, hogy a flotta időközben horvát kézbe ment át.
A két tisztet az ideiglenes flottaparancsnok, Janko Vukovic de Podkapelski elé vitték, akivel Rossetti közölte, hajóját aláaknázták, és az hamarosan fel fog robbanni. Rossetti azt állította, repülővel dobták le őket, és nem árulta el sem azt, hol helyezték el az aknát, sem azt, mikor fog az robbanni. A kapitány, aki nyugalmát megőrizve hallgatta végig az olasz tisztet, komolyan vette a fenyegetést, és azonnal elrendelte a csatahajó elhagyását. A Viribus Unitis legénységével közölték, a hajó rövidesen fel fog robbanni, mire pánik tört ki a tengerészek között. Paolucci később így emlékezett vissza: „Hallottuk, hogy csapódnak a nyíló ajtók, láttuk, ahogy a félmeztelen emberek őrült módjára rohannak fel a lépcsőkön, és hallottuk a vízbe hulló testek csobbanását.”
A két tiszt kérte Vukovicsot, engedélyezze számukra is a hajó elhagyását. A kapitány ezt meg is tette, mire az olaszok szintén a tengerbe ugrottak. Alig pár perccel később azonban a Viribus Unitis egyik csónakja ismét kihúzta őket a vízből, és a horvát tengerészek egy csoportja visszavitte őket a csatahajó fedélzetére. A feldühödött matrózok megpróbálták kiszedni az olaszokból, hol helyezték el a robbanószerkezetet. A két tisztet dühösen kiabáló, fenyegetőző matrózok gyűrűje vette körül, és helyzetük cseppet sem tűnt biztatónak. Egyenruhájukat letépték, és néhányszor meg is ütötték őket, miközben a matrózok egy csoportja azt követelte, zárják be a két olaszt valamelyik kabinba, hogy a hajóval együtt pusztuljanak el. Szerencsére még időben előkerült Vukovic, aki utasította a tengerészeket, engedjék szabadon a két tisztet.
Közben elmúlt fél hét, és az akna még mindig nem robbant fel. Rossettiék már arra gondoltak, a gyújtó csődöt mondott, és vállalkozásuk kudarcba fulladt. A csatahajó vízben úszó emberei közül is kezdtek néhányan visszakapaszkodni a hajóra.
Hat óra negyvennégy perckor aztán tompa, mély hangú, de viszonylag halk robbanás hallatszott, és hatalmas vízoszlop emelkedett a magasba a főárbóc mellett. A 20 ezer tonnás csatahajó közel egy méterrel megemelkedett, majd visszazuhant a vízbe, és érezhetően kezdett jobbra dőlni. Rossetti és Paolucci ismét kérte a kapitányt, engedélyezze számukra a hajó elhagyását. Vukovic ismét beleegyezett, és távozásuk előtt még kezet fogott a két tiszttel, akik egy kötélen lemászva, a kapitány által odahívott csónakon másodszor is elhagyták a csatahajót.
Az olaszok a csónakból figyelték, hogyan dől oldalra, majd borul fel a hajdani osztrák-magyar flotta zászlóshajója. „A Viribus Unitis egyre jobban oldalra dőlt, majd amikor a fedélzet széle elérte a víz szintjét, teljesen felborult. Láttam, ahogy a lövegtornyok játékszerként esnek ki a helyükről.” (Paolucci egyébként rosszul látta, a roncs felmérése során kiderült, hogy a lövegtornyok, akárcsak a Szent István esetében, ezúttal is a helyükön maradtak.)
A csatahajó reggel hétkor, a robbanás után alig negyedórával, felborult, majd nem sokkal később elsüllyedt. A gyors süllyedést a szakírók többsége rendszerint annak bizonyítékául hozza fel, hogy a Tegetthoff osztály csatahajóinak különösen gyenge volt a vízvonal alatti védelme. A Viribus Unitis süllyedéséből azonban valójában nem sok mindenre lehet következtetni. A hajón egyáltalán semmilyen kárelhárítás nem volt, nem működtek a szivattyúk, és tárva-nyitva volt az összes ajtó-ablak. A pánikba esett tengerészek fejvesztve menekültek a csatahajóról, melynek megmentésére még csak kísérletet sem tettek.
Az előző hetek eseményei után a flottában ugyanis anarchikus állapotok uralkodtak, a vezetés hierarchiája teljesen szétesett. Bár már megvoltak a kinevezett új parancsnokok, a hatalmat ténylegesen még mindig a matróztanácsok tartották kézben, melyek viszont teljesen el voltak foglalva a vége-hossza nincs ülésezésekkel. A rend felbomlását nagymértékben fokozta, hogy a tisztek és altisztek nagyobbik része, nem szláv nemzetiségűek lévén, az előző nap távoztak a hajókról, melyeken így nem volt elég tiszt, és kevés volt a képzett szakember is. A flottánál maradt tengerészek egy nagy része ráadásul kiment a partra, hogy a háború végét ünnepelje. A hajón levők is ünnepeltek, és sokan közülük nyilván alaposan a pohár fenekére néztek.
Vukovic, amennyire tudta, próbálta a rendet helyreállítani a hajón, de csak annyit tudott tenni, hogy a kiürítést viszonylag rendezetten levezényelte. A hajó megmentésére sem idő, sem lehetőség nem volt.
Az akna pusztítását tovább növelte, hogy a hajó oldala, és a belső, torpedóvédő válaszfal közti széntárolók üresek voltak, így a robbanás lökéshullámával szemben nem érvényesülhetett a szén tompító hatása. A robbanás nagyjából a turbinatermek és a hátsó lőszerraktár között következett be, így a léken át bezúduló víz rövid idő alatt nagy területeket öntött el, gyorsan kibillentve a hajót az egyensúlyából.
A háború elején egyébként történt egy hasonló eset, amikor az angol Audacious csatahajó egy német aknára futott rá a skót partok közelében. Az akna ugyanígy a gépházak alatt robbant, és egészen hasonló sérüléseket okozott. Bár a készültségben levő személyzet a kísérőhajók segítségével azonnal teljes erővel hozzálátott a kárelhárításhoz, a Viribus Unitisnál jóval nagyobb, 25 ezer tonnás csatahajó másfél órával később mégis elsüllyedt. Az osztrák-magyar csatahajót ért sérülés tehát mindenképpen nagyon súlyos volt, és az említett körülmények figyelembevételével semmi meglepő nincs a gyors süllyedésben, s azt nem lehet egyszerűen csak a csatahajó feltételezett konstrukciós hibáinak betudni.
Az útjára engedett Mignatta, rövid bolyongás után, miközben alig néhány méterrel kerülte el az Erzherzog Karl csatahajót, végül a kikötőben, a part mellett álló Wien nevű tehergőzöst találta el, a működésbe lépő akna robbanása pedig gyorsan végzett a hajóval.
Bár hozzászoktam már ahhoz, hogy az osztrák-magyar flottával kapcsolatban még a komolynak tekinthető szakirodalomban is rengeteg sületlenséget hordanak össze, a Viribus Unitis veszteségadatai még ezek között is a legnagyobb ostobaságok közé tartoznak. A vonatkozó irodalomban ugyanis gyakorlatilag mindenhol 300-400 főt adnak meg veszteségként, ami valami egészen döbbenetes, mellbevágó hülyeség.
Kezdjük ott, hogy a csatahajó személyzete mintegy 1100 emberből állt. A megadott adatok alapján tehát a legénység jó harmada a hajóval együtt süllyedt el, ami a körülményeket figyelembe véve teljes képtelenség. Ekkora veszteségeket hadihajók még tengeri csatákban elsüllyedve sem szoktak elszenvedni, legfeljebb csak akkor, ha a lőszerraktár felrobbanása miatt merülnek el. (Vagy ha nem mentik ki a hajótörötteket.) A skagerraki csatában elsüllyedt német Lützow például 115 embert vesztett, holott a hajót igen súlyos sérülések érték, legalább 24 nehézgránát, és egy torpedó találta el. (A nyílt tengeren elsüllyedt Szent Istvánon összesen 89-en vesztek oda.)
A Viribus Unitis viszont egy védett kikötő teljesen nyugodt vizén süllyedt el, szinte szó szerint kőhajításnyi távolságra a parttól, és a mellette horgonyzó hajóktól. Bár a hajó alig negyedóra alatt elmerült, elhagyására a parancsot már jóval korábban, az akna felrobbanása előtt kiadták. Nem volt készültség, a kazánok nem voltak felfűtve, a hajó mélyében tehát alig néhányan lehettek. Valószínűleg majdnem mindenki a felső fedélzeteken tartózkodott, a legénységi szállásokon, melyeket könnyen és gyorsan el tudtak hagyni. Mikor a robbanás bekövetkezett, a csatahajó saját csónakjai, valamint a többi hajóról, és a partról érkező csónakok, illetve néhány vontatógőzös, már a hajó mellett voltak -ahogy azt a süllyedésről készült egyetlen fényképen is jól lehet látni-, és azonnal hozzáláttak a mentéshez.
Ezenkívül, mint az korábban már említésre került, a nem délszláv nemzetiségű tengerészek, akik a flotta állományának a nagyobbik részét alkották, előző nap többségükben távoztak a Viribus Unitisról is. A flotta tisztikarának nagyjából 25, legénységének pedig körülbelül 60 százalékát adták a horvát, szlovén, szerb, és olasz nemzetiségűek, akik október 31-ét követően is a hajókon maradtak. Ezek az arányok hasonlóak lehettek a Viribus Unitisen is, ahonnan ezek szerint a legénységnek körülbelül a fele elhagyhatta a hajót a támadás előtti napon. Akik pedig a hajón maradtak, azok közül is sokan kimentek a partra, a békét ünnepelni. A nagy zűrzavarban természetesen nem volt pontos nyilvántartás a személyzet létszámáról, de a magam részéről könnyen el tudom képzelni akár még azt is, hogy a süllyedéskor a csatahajón összesen nem voltak négyszázan!
A hajó elsüllyedésekor életüket vesztett tengerészeket a polai temetőben temették el. (Az általános fejetlenségben még csak nem is azonosították őket.) A temetőben harminc-egynéhány sírkő található, melyet a Viribus Unitisen életüket vesztett tengerészeknek állítottak. Feltételezve, hogy néhány holttest nem került elő, az elesettek tényleges számát szerintem legfeljebb 40 főre lehet tenni. Valószínűnek tartom, hogy az eredeti forrás is 30-40 halottról beszélt, és valami nyomdahiba, vagy elírás folytán valamikor ehhez a számhoz került hozzá véletlenül még egy nulla, ami aztán így került be a szakirodalomba, ahol azóta is gondolkozás nélkül ezt ismételgeti majdnem mindenki.
Az elesettek között volt a flotta alig 12 órával korábban kinevezett parancsnoka, Janko Vukovic de Podkapelski is, aki a heroikus változat szerint a felborult csatahajó gerincén állva, tisztelegve süllyedt el a hajóval együtt. A kevésbé heroikus, tehát sokkal hihetőbb változat szerint viszont a part felé úszva egy rázuhanó gerenda ölte meg. (Azt persze nem egészen értem, honnan hullott rá a gerenda. Szerintem a boruláskor a hajó mellett úszva az árboc, vagy annak egy leszakadó darabja zuhanhatott rá.)
Rossetti és Paolucci először a Viribus Unitis mellett álló Tegetthoff-ra kerültek, majd onnan átszállították őket egy kórházhajóra. Négy nappal később, november ötödikén, már a békeszerződés aláírása után, az olasz csapatok megszállták Polát, és kiszabadították a két tisztet, akik nemzeti hősként térhettek haza Olaszországba. Bátorságukért aranyéremmel tüntették ki őket, és fejenként 650 ezer líra jutalmat kaptak, melyet felajánlottak Vukovic özvegyének, hálául az elesett kapitány emberséges viselkedéséért. Az özvegy a pénzből egy alapítványt hozott létre, a háborús özvegyek megsegítésére.
A Viribus Unitisról keringő másik állítás, miszerint a hajót a szláv tengerészek az elsüllyedése előtti napon, nem hivatalosan ugyan, de átkeresztelték a Jugoslavija névre. A hajót tatján a Viribus Unitis nevet állítólag papírból készült betűkkel már le is takarták.
A dolog elképzelhető, de szerintem elég valószínűtlen. Jugoszláviáról ugyanis ekkor még szó sem volt. Az október 29-én kikiáltott Szlovén-Horvát-Szerb Állam még nem a későbbi jugoszláv állam volt, hanem a Monarchiából kiváló, délszláv lakosságú területek közös állama, nagyjából Szlovénia, Horvátország, Dalmácia, és Bosznia konföderációja. Szerbiával csak később léptek szövetségre, nem is egészen önként, mondjuk úgy, az antant nagyhatalmak nyomatékos rábeszélésére. De még ez az állam sem Jugoszlávia volt, hanem a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, amely csak egy évtizeddel később, 1929-ben vette fel a Jugoszlávia nevet. (Ami persze az angolszász szerzőket egy kicsit sem zavarja abban, hogy a Viribus Unitis tengerészeit következetesen jugoszláv tengerészekként emlegessék.)
A magam részéről tehát elég valószínűtlenek tartom, hogy a hajót valóban a Jugoslavija névre akarták volna átkeresztelni. Hihetőbbnek tartom a másik verziót, mely szerint a hajón maradt, többségében horvát származású tengerészek a Frankopan nevet akarták adni a csatahajónak, melynek átkeresztelésére egy nappal később került volna sor. (A Frankopan a magyar történelemben Frangepánként ismert családnév eredeti, horvát változata.)
A polai öböl közepén, alig 30 méter mély vízben elsüllyedt csatahajó forgalmi akadályt jelentett a mélyebb merülésű hajók számára. A roncsot tehát valahogyan el kellett távolítani. Az olasz búvárok első ízben csak a süllyedés után egy évvel, 1919 novemberében kezdték meg a roncs állapotának felmérését. A merüléseket Armando Arnie kapitány vezette, aki korábban részt vett a Tarantóban, lőszerrobbanás következtében elsüllyedt Leonardo da Vinci csatahajó kiemelésében is.
Arnie úgy találta, az osztrák csatahajó sokkal jobb állapotban van, mint a Leonardo. A sérülések nem túl nagy kiterjedésűek voltak, a léket könnyen be lehetett volna foltozni. Felmerült a lehetőség, kiemelése után a Viribus Unitist esetleg ki lehetne javítani, és szolgálatba állítani az olasz haditengerészetnél.
Hogy ez végül nem történt meg, azt általában annak tudják be, hogy hajdani szövetségesei, Anglia, és elsősorban Franciaország, tiltakoztak az olasz flotta tervezett bővítése miatt, és a washingtoni flottaegyezmény megszorításai sem tették volna lehetővé az olaszok számára, hogy még egy csatahajóval gyarapítsák flottájuk állományát.
Ez azonban így biztosan nem lehet igaz. A washingtoni szerződés Olaszország számára az alapvető kategóriájú hadihajók -csatahajók és csatacirkálók- terén összesen 175 ezer tonnányi hajóteret engedélyezett, ugyanannyit, mint Franciaországnak. Az olaszok azonban -a franciákhoz hasonlóan-még ezt az engedélyezett kvótát sem tudták kimeríteni. Megmaradt öt dreadnoughtjuk vízkiszorítása még a 110 ezer tonnát sem érte el, tehát az engedélyezett keretet még úgy sem tudták teljesen kitölteni, hogy egy darabig még szolgálatban tartották a Regina Elena osztály négy régi, pre-dreadnought csatahajóját. (A washingtoni szerződés valójában még két új csatahajó építését is engedélyezte a két mediterrán országnak.)
A Viribus Unitis kiemelése és szolgálatba állítása tehát bőven belefért volna az engedélyezett keretbe, az ellen nem emelhetett volna kifogást sem Anglia, sem Franciaország. A valódi ok, amiért erre végül mégsem került sor, minden bizonnyal egyszerűen csak a pénzhiány volt. Az első világháború után gyakorlatilag a teljes Európa gazdasági csődben volt, a győztes és a vesztes országok egyaránt.
A háború után Olaszország is nyakig ült az adósságban, vágtatott az infláció, a gazdaság teljesítménye erősen visszaesett. Alighanem ez lehetett a fő oka annak, hogy végül még a hatalmas költségek árán kiemelt Leonardo da Vincit sem javították ki, nem fejezték be az 1920-ban vízrebocsátott, már 38 cm-es ágyúkkal felszerelt Francesco Caracciolót, és már 1924-ben leselejtezték a hadizsákmányként hozzájuk került Tegetthoff-ot. A helyzet még sokáig nem javult, a legöregebb olasz dreadnoughtot, a Dante Alighierit, már 1928-ban kivonták a szolgálatból, és a harmincas évek elején tartalékba került a másik négy csatahajó is. Csak a harmincas évek közepétől virradtak ismét szebb napok az olasz csatahajókra, amikor elkezdték a Littorio osztály építését, és a négy régi csatahajó átfogó korszerűsítését.
Ilyen körülmények között nem lehet tehát csodálni, hogy az olasz haditengerészet nem tartott igényt a Viribus Unitisre, s a csatahajót végül helyben lebontották. A bontás pontos körülményei nem ismertek, sok minden máshoz hasonlóan ezekről sem kerültek elő dokumentumok az olasz levéltárakból. Annyit lehet tudni, hogy a csatahajó roncsait valamikor a húszas évek során víz alatti robbantásokkal darabolták szét, és a roncsdarabokat így emelték ki, nyilván azért, mert ez jóval olcsóbb volt, mint a hajótestet egyben kiemelni, és egy szárazdokkban lebontani.
Az eljárás a helyi lakosság élénk tiltakozását váltotta ki. A hatalmas robbanások megrongálták a part menti épületeket, betörték az ablakokat, kiszakították az ajtók és ablakok tokjait, leverték a tetőkről a cserepeket. A robbanások miatt a partmenti vizekből elmenekültek a halak. Az emberek ráadásul amiatt is fel volt háborodva, hogy a robbantásokkal az olaszok kegyeletsértést követnek el, hiszen azokkal a roncsban rekedt tengerészek holtesteit is elpusztítják.
Az olaszok állították, nem voltak roncsban rekedt holttestek, és a polai temetőben valóban nem történtek új temetkezések. A helyi pletykák szerint a megtalált emberi maradványokat az olaszok titokban földelték el, a helyi kőbányában. A híresztelés persze inkább csak az olasz uralommal elégedetlen délszláv lakosság megszállókkal szembeni ellenszenvét tükrözi, és nem mutat semmi arra, hogy lenne valami valós alapja.
Arról sincs adat, az olaszok mikor végeztek a bontási munkákkal, melyek hosszú évekig eltartottak. Mindent persze így sem emeltek ki, a hajdani Viribus Unitis sok darabja máig a polai öböl fenekén rozsdásodik.
Pár szót talán még megérdemel a csatahajót elsüllyesztő két olasz tiszt további sorsa is, mely teljesen külön utakon haladt tovább.
Rossetti 1919-ben ezredesi rangban lépett ki a flottától, és csatlakozott a Republikánus Párthoz, majd az 1922-ben megalakult, Szabad Olaszország nevű antifasiszta mozgalomhoz. Mindvégig hangosan tiltakozott Olaszország fasizálódása ellen. 1925-ben egy fasiszta rohamcsapat tagjai úgy összeverték, hogy kórházi kezelésre szorult. Ezt követően elhagyta Olaszországot, és Franciaországba emigrált, ahol egy nyomdában dolgozott.
A politikai tevékenységgel továbbra sem hagyott fel, változatlanul aktív szerepet vállalt az antifasiszta mozgalmakban, röplapokat nyomtatott és terjesztett. 1930-ban alapító tagja volt egy új, immár illegális, baloldali olasz szervezetnek, a Fiatal Olaszországnak is. 1932-ben az ekkor már szintén illegalitásban működő Republikánus Párt titkárává választották.
A spanyol polgárháború idején Rossetti a köztársasági erők oldalára állt, és Barcelonában dolgozott, az ottani rádiónál. Tevékenysége miatt az olasz hatóságok a harmincas évek végén megfosztották rangjától és kitüntetéseitől. A fasiszta rezsim bukása után ezt a határozatot természetesen visszavonták, és Rossetti a háború végén visszaköltözött Olaszországba. A továbbiakban már nem vállalt politikai szerepet, visszavonultan élt 1951 karácsonyán bekövetkezett haláláig.
Paolucci úgyszintén aktív politikai szerepet vállalt a háború után, de érdekes módon pont az ellenkező oldalon, mint Rossetti. Ő a fasiszta pártba lépett be, melynek 1921-ben parlamenti képviselője is lett, sőt, egy ideig a képviselőház alelnöki tisztségét is betöltötte. A párthoz mindvégig hű maradt, de tényleges hatalmat jelentő pozíciókba nem került. Elsősorban továbbra is orvosként tevékenykedett, ezredesi rangban a hadsereg orvosaként vett részt az etióp háborúban, majd 1940-től az egészségügyi minisztériumban dolgozott.
Miután neve nem volt kapcsolatba hozható a fasiszta rezsim viselt dolgaival, karrierje a háború után is töretlenül folytatódhatott tovább. Hasi és mellkasi beavatkozásokra specializálódott sebészként igen komoly szakmai hírnevet szerzett, pályafutása során több mint 30 ezer műtétet végzett. Tanított az olasz orvosi egyetemeken, és alelnöke volt a nemzetközi sebésszövetségnek -International College of Surgeons-, melynek olasz szekcióját is ő vezette.
Politikai tevékenységével sem hagyott fel. Ismét parlamenti képviselő lett, ezúttal a monarchista Nemzeti Párt képviseletében. Egy ideig ő töltötte be a párt elnöki tisztségét is, és 1958-ban rövid időre ismét megválasztották a parlament alelnökének. Ez év szeptemberében hunyt el Rómában, szívinfarktusban.
Forrás:
http://www.hisutton.com/Mignatta.html
http://www.worldwar1.com/sfvu.htm
https://it.wikipedia.org/wiki/Impresa_di_Pola
http://elfnet.hu/haditechnika/kulonlegesviziharcjarmuvek/grilloosztaly.php
