Dékány András „Csempészek, hősök, kikötők” című könyvének lapjain ismerkedhetünk meg a francia Guillaume Tell sorhajó történetével, vagy legalábbis azzal, amit a könyv szerzője annak ír le. Dékány a könyv közepe táján, a Jadran Máltára való megérkezésekor adja Daniló bácsi szájába a lélekdermesztő események leírását, mely imígyen szól:
„Úgy hiszem, hogy pontosan ott járunk, ahol a Guillaume Tell elsüllyedt. Erről a hajóról minden francia úgy tud, mint mi a Zrínyiről, azzal a különbséggel, hogy a Zrínyi nem süllyedt el. A Guillaume Tell bezzeg igen, méghozzá itt, mint mondom. Ez a három ágyúsoros fregatt az utolsó megmaradt egysége volt a Máltát védő francia hajóhadnak. Ide szorult, amikor Nelson flottája az ostrom végső idején megjelent, 1800 szeptemberében. Ez a hajó vitte két évvel előbb a nagy kalandort, Napóleont Egyiptomba. A Guillaume Tell előtt két lehetőség volt: kitörni, vagy horgonyon megsemmisülni! A legénység és a tisztek a kitörést vállalták. Tudták, hogy Nelson lesi őket, a tengeri farkas. A megegyezés az volt, hogy a St. Elmo erőd nagyarányú elterelő lövöldözésbe kezd, amikor a fregatt megkísérli a kitörést. De alig jelentek meg a Guillaume Tell vitorlái a kikötő bejáratánál, már felbukkantak az angol sorhajók is! Egyik a másik mögött: a Lion, a Penelope, a Foudrayant, és még három nagy egység. Hatan egy ellen! És a Guillaume Tell nem fordult vissza. Felvette a harcot … és harcolt az utolsó ágyúgolyóig, az utolsó árbocdarabig! Mind a három árboca kidőlt, a fedélzet már lángokban állt, de még tüzelt az egyik tatágyú. Akkor Nelson elrendelte a tűzszünetet. És a Guillaume Tell lassan a hullámsírba fordult! Egyetlen ember sem adta meg magát, mind elesett! Itt, ahol most járunk, pihenhet a bátor hajó.”
Annak idején természetesen magam is készpénznek vettem a leírtakat, különösen hogy annyit az internet előtti korszakban is ki lehetett bogarászni még az igen szegényes magyar nyelvű forrásokból is, hogy valóban létezett egy ilyen nevű francia sorhajó, valóban részt vett az aboukiri csatában, ahonnan valóban sikerült elmenekülnie. Úgy gondoltam, ez már talán elég alap ahhoz, hogy a történet többi részét is hitelesnek lehessen tekinteni. Pedig nem igazán az. Nézzük akkor, mi is történt valójában Málta előtt, 1800 márciusának legvégén.
A valódi Guillaume Tell építését 1794 szeptemberében kezdték el a francia haditengerészet touloni hajógyárában. Az 1800 tonnás, 80 ágyús hajó a Tonnant osztály ötödik tagja volt, tervezője a kor egyik leghíresebb hajómérnöke, Jacques Noel Sané. A hajó tehát nem „három ágyúsoros fregatt” volt, mivel ilyen kategória sem ekkor, sem később nem létezett, hanem sorhajó. (Fregattnak ekkoriban csak egy ütegsora volt, később is legfeljebb csak kettő.) Az osztály igen jó hírnévnek örvendett, a francia haditengerészet legjobb hajó között tartották őket számon. Nemcsak a franciák, hanem az angolok is nagyra tartották ezeket a hajókat, melyekkel egészen közelről szerezhettek tapasztalatokat. A napóleoni korszak tengeri harcaiban ugyanis az osztály nyolc hajójából az angolok hatot elfogtak, és saját flottájukba sorozták be őket, ahol még hosszú ideig teljesítettek szolgálatot, a britek teljes megelégedésére.
A Guillaume Tell 1796 júliusában állt szolgálatba. Nevét természetesen Tell Vilmosról kapta, aki ugyan svájci volt, de mégiscsak a nemzetközi proletariátus hőse, legalábbis a korabeli jakobinus értelmezés szerint. 1798-ban a sorhajó Francois Paul Brueys altengernagy kötelékében hajózott Alexandriába, az Egyiptom elfoglalására készülő francia csapatokat szállító konvojt fedezve. A sorhajó Pierre Charles Villeneuve ellentengernagy zászlóshajója volt, aki a flotta utóvédjét vezette. Maga Napóleon természetesen nem a Guillaume Tell-en utazott, hanem Brueys zászlóshajóján, a 110 ágyús L’Orient-en.
A Guillaume Tell 1798 augusztus elsején éjszaka az aboukiri csatában is a francia utóvéd tagjaként vett részt, ahol éppen ez mentette meg a pusztulástól. Az angolok ugyanis a franciák várakozásaival ellentétben nem a csatasor hátsó hajóit támadták meg először, hanem az elsőket. A klasszikus módon elől átkarolták a francia csatasort, és mindkét oldalról támadva sorban egymás után felszámolták a tehetetlenül álló francia hajók ellenállását. Mire az angolok végeztek a francia elővéddel és a derékhaddal, s eljutottak az utóvédig, már hajnalodott, és napkelte után Villeneuve a francia csatasor utolsó három, még ép hajójával megpróbált kitörni az öbölből. Ez végül csak a Guillaume Tell-nek, és a 74 ágyús Généreux-nak sikerült, a harmadik hajó, a Timoléon –miután az összevissza lövöldöző Généreux ellőtte a kormánylapátját-, zátonyra futott, és saját legénysége felgyújtotta.
Villeneuve-öt utóbb sokan kritizálták, amiért kísérletet sem tett arra, hogy ép és sértetlen hajóival megpróbáljon segítséget nyújtani a támadás alatt álló többi francia hajónak. A tengernagy azzal védekezett, hogy ez az ütközet végkimenetelén nem változtatott volna, ami éppen lehet, de Villeneuve még azzal sem próbálkozott, hogy legalább a mozgásképtelenül sodródó angol Bellerophon-t, vagy az öböl bejáratánál zátonyra futott Culloden-t megtámadja, pedig ezzel nem sok kockázatnak tette volna ki a hajóit. A francia haditengerészetre mélyen jellemző módon Villeneuve később semmilyen felelősségre vonásban nem részesült azért, hogy eliszkolt az ellenség elől, sőt mi több, későbbi karrierjét nagyrészt ennek a bravúros futásnak köszönhette. Maga Napóleon a szerencse fiának nevezte Villeneuve-öt, ami nagy elismerésnek számított, hiszen a tábornok a jó hadvezér egyik legfontosabb ismérvének a szerencsét tekintette.
A két francia sorhajó útközben valahogy elszakadt egymástól, a Généreux Korfura hajózott -és útközben elfogta az 50 ágyús angol Leandert-, míg a Guillaume Tell és a vele együtt menekülő két fregatt, a Diane és a Justice, Máltára. A Généreux nem sokkal később visszatért Toulonba, a Guillaume Tell és a fregattok viszont Máltán maradtak, és ott is rekedtek, amikor a britek szeptemberben blokád alá vették a szigeteket.
Máltát még az Egyiptom felé tartó francia flotta foglalta el 1798 júniusában. A franciák nem sok ellenállásra találtak, hiszen a szigetet birtokló máltai lovagrend ekkor már csak árnyéka volt régi önmagának, ráadásul a rend tagjainak egy nagy része, köztük a nagymester is, francia volt. A lovagok, noha La Valetta nagyon jól meg volt erősítve, némi kis tessék-lássék ellenállás után megadták magukat Napóleonnak, aki erős helyőrséget hagyott hátra a szigeten, Claude Henri Belgrand de Vaubois tábornok parancsnoksága alatt.
A pökhendi, beképzelt franciák persze itt is gyorsan megutáltatták magukat a helyi lakossággal. A forradalmi eszméktől megkótyagosodott megszállók például egy rendelettel egyszerűen feloszlatták a katolikus egyházat, és szétzavarták a papokat, amivel végképp elvesztették a mélyen vallásos máltaiak jóindulatának utolsó foszlányait is. Mikor Villeneuve hajói a nyár végén visszatértek a szigetre, ott már, alig három hónapnyi francia megszállás után, nyílt lázadás tört ki. A francia helyőrség lényegében beszorult az erődökbe, a katonák azokat legfeljebb csak csoportosan merték elhagyni, nem ok nélkül tartva attól, hogy a helyiek átvágják a városban magányosan kóborló franciák torkát.
Az angol flotta szeptemberben blokád alá vette a szigeteket, októberben pedig angol és portugál csapatok szálltak partra, és a helyi lakosság támogatását élvezve végképp La Valetta erődjeibe szorították vissza a franciákat. Eleinte még érkezett némi ellátmány az anyaországból, ám 1799 nyarától, miután a britek nagyobb erőket vezényeltek át a Málta környéki vizekre, és szorosabbra vonták a blokádot, a helyőrségnek elapadt minden utánpótlása.
Tisztában lévén a máltai garnizon szorult helyzetével, a franciák 1800 februárjában egy konvojt indítottak útnak Toulonból, a Máltára szánt élelmiszer és lőszerutánpótlással, illetve az erősítésnek szánt 3.000 katonával. A konvojt a francia Mediterrán Flotta Toulonban megmaradt utolsó sorhajója, az Aboukirt túlélő Généreux kísérte.
Az angol fregattok azonban még jóval Málta előtt észlelték a francia konvojt, és riasztották saját erőiket. Az egyik angol fregatt, a Success, megtámadta a nála sokkal erősebb Généreux-t, és megrongálta annak kötélzetét, ami lelassította annyira a hajót, hogy a brit sorhajók utol tudják érni. A Success sortüzei végeztek a francia konvoj parancsnokával, Jean Baptiste Perrée ellentengernaggyal is. Máltát végül egyetlen francia hajó sem érte el.
A Généreux-ot hosszas üldözés után végül Nelson hajója, a Foudroyant érte először utol, és a franciák, miután a másik angol sorhajó, a Northumberland is lőtávolon belülre ért, rövid tűzharc után megadták magukat. Mindez nagy elégtételt jelentett Nelsonnak, aki korábban nagyon bosszankodott amiatt, hogy aboukiri győzelme a két francia sorhajó szökése miatt nem lett teljes. Most ezt írta Lady Hamiltonnak: „A Généreux, Istennek hála! A tizenháromból tizenkettő már megvan, már csak a Guillaume Tell maradt.”
A máltai francia helyőrség helyzete 1800 márciusára már kétségbeejtővé vált. A szárazföld és a tenger felől egyaránt ostromzár alatt tartott erődök több mint fél éve nem kaptak semmilyen utánpótlást, a katonák már a lovakat és az öszvéreket vágták le, hogy valami ennivalóhoz jussanak. Málta francia parancsnokai, Vaubois tábornok és Villeneuve tengernagy, elhatározták, hogy a szigeten maradt Guillaume Tell-t küldik Toulonba, hogy sürgős segítséget kérjenek az anyaországból. (A segítségkérő üzenet továbbítására persze sokkal jobban megfelelt volna egy fregatt, a sorhajó kiküldésének igazi oka valószínűleg egyszerűen csak az volt, hogy így megszabadultak kilencszáz éhes szájtól.) A március harmincadikára tervezett kitörés irányításával Denis Decrés ellentengernagyot bízták meg.
A Guillaume Tell 1800 március 30-án -vagyis nem szeptemberben, mint Dékány írja-, sötétedés után vonta fel a horgonyt, és éjfél előtt egy órával elhagyta Valetta kikötőjét. Indulás előtt a hajóra több mint kilencszáz embert zsúfoltak be, köztük sok beteget is. Vaubois nyilván ezzel is csökkenteni akarta a felesleges emberek számát. A St. Elmo erőd természetesen nem kezdett semmilyen elterelő lövöldözésbe, hiszen az ilyesminek semmi értelme nem lett volna, és csak felhívta volna a britek figyelmét arra, hogy a franciák készülnek valamire. A terv egyszerűen csak az volt, hogy a kedvező déli szelet kihasználva a sötétség leple alatt szép csendben átsurrannak a laza blokádon, melyet Keith tengernagy egy hónappal korábbi távozását követően már csak két sorhajó, és néhány kisebb egység tartott fenn.
Nelson a közelben sem volt. Az angol minta-tengernagy, akit legjobb tudomásom szerint senki sem hívott tengeri farkasnak –az Cochrane volt-, ugyanis ekkortájt kezdett el koslatni az adakozó természetéről híres Lady Hamilton után. Keith februárban a flotta zömével együtt Nápolyba távozott, és szigorú utasításban rendelte el, Nelson hagyja el a flotta addigi támaszpontjának számító Palermót, és Szirakúzából tartsa fenn Málta blokádját. A szerelemtől teljesen meghülyült Nelson azonban a blokádot és a hajórajt egyaránt faképnél hagyva a parancs ellenére Palermóban maradt, ahol a következő hónapokat semmivel sem törődve édeshármasban töltötte Emma Hamiltonnal, és annak férjével. A máltai blokád irányítását egyszerűen átpasszolta a Culloden és a Lion parancsnokainak, Sir Thomas Troubridge-nek és Manley Dixon-nak.
A Guillaume Tell kitörésekor csupán két angol hajó tartózkodott Valetta kikötője előtt, a 36 ágyús Penelope fregatt, és a Minorca brigg. A britek azonban ezúttal is éberek voltak, és a francia hajót a sötétség sem mentette meg a felfedezéstől. Nem sokkal éjfél előtt az angol fregatt fedélzetéről észrevették a kikötőt elhagyó Guillaume Tell vitorláit. A Penelope parancsnoka, Henry Blackwood kapitány, azonnal üldözőbe vette a francia sorhajót, a Minorcát pedig elküldte, riassza a legközelebbi két sorhajót, a láthatáron belül tartózkodó Liont, és a valamivel messzebb cirkáló Foudroyant-ot. A Culloden éppen Szirakúzában horgonyzott. (Vagyis Dékány leírásával ellentétben a britek az adott időpontban nem hat nagy egységgel, hanem csupán két sorhajóval és egy fregattal rendelkeztek Málta előtt.)
A Penelope egy órán belül lőtávolságra közelítette meg a francia sorhajót, és fél egy után tüzet nyitott rá, miközben Blackwood kapitány gondosan ügyelt arra, hogy fregattjával mindig a francia sorhajó tatja mögött maradjon, ahonnan az csak a tat néhány kiskaliberű ágyújával tudott válaszolni az ő sortüzeire. A korabeli tengerészeti illemszabályoknak megfelelően a fregattok általában kerülték a sorhajókkal való összetűzést, és viszont, csatában rendszerint a sorhajók sem nyitottak tüzet a lőtávolságon belül tartózkodó ellenséges fregattokra, legfeljebb csak ha azok provokálták őket. Az angol fregattok kapitányai azonban eddigre már jól kiismerték az ellenséget, és tudták, nem sok félnivalójuk van a francia és a spanyol tüzérektől. Az angol fregattok korábban többször is sikerrel vették fel a harcot a francia és a spanyol sorhajókkal, mint például egy hónappal korábban a Success a Généreux-al, de arra is volt példa, hogy fregatt kényszerített megadásra egy sorhajót. Blackwood tudta, nem kell legyőznie ellenfelét, elég ha feltartóztatja és lelassítja addig, amíg saját sorhajóik meg nem érkeznek.
Ezt sikerült is elérnie. Hajnalra a Guillaume Tell elvesztette a fő és a tatsudárárbocát, kötélzete súlyosan megrongálódott. (Más forrás szerint a Penelope ellőtte a francia hajó kormánylapátját is.) Az elszenvedett sérülések következtében a sorhajó nagyon lelassult, ami lehetővé tette az őt üldöző angol hajók számára, hogy utolérjék. Először a 64 ágyús Lion futott be, Manley Dixon kapitány parancsnoksága alatt. A brit sorhajó nem sokkal öt óra után érkezett meg, a Guillaume Tell mellett elhaladva három sortüzet zúdított a francia hajóra, majd azt megelőzve keresztbe fordult előtte, és az orra felől vette tűz alá, miközben a Penelope a tatja felől lőtte tovább. A Lion kétszer is kísérletet tett arra, hogy megrohanják a francia hajót, az onnan érkező erős tűz azonban mindkétszer visszaverte a támadási kísérletet.
A franciák tőlük telhetően védekeztek, heves tüzet zúdítottak a Lionra, és rövidesen annyira megrongálták annak árbocozatát, hogy a brit hajó kénytelen volt hátrább húzódni, amíg sérüléseit kijavítják. Eddigre viszont már megérkezett a másik angol sorhajó, a 74 ágyús Foudroyant is, mely valamivel hat óra után kapcsolódott be a küzdelembe. Parancsnoka, Sir Edward Berry kapitány, jobb felől a francia hajó oldala mellé állt, és heves tűzharcba bonyolódott vele. Utóbb ezért többen is kritizálták Berry-t, mondván, okosabban járt volna el, ha orra vagy tatja felől támadja a francia hajót, és nem teszi ki magát annak oldalsortüzeinek.
Berry megadásra szólította fel ellenfelét, Decrés azonban válaszra sem méltatta az angol parancsnokot, és folytatta tovább a tüzelést. A Foudroyant közben lassan megelőzte a Guillaume Tell-t, majd beállt annak orra elé, miközben folyamatosan tűz alatt tartotta a francia hajót, mely eddigre már elvesztette fő és tatárbocát is. Közben a Foudroyant árbocozata is megrongálódott, és a sérülések kijavítása miatt egy időre kénytelen volt visszavonulni. Időközben viszont visszatért a harcba a Lion, mely a Penelopéval együtt folytatta tovább a francia sorhajó ágyúzását.
Sérüléseinek kijavítását követően a Foudroyant ismét csatlakozott a Lionhoz és a Penelopéhez, a francia sorhajót tehát már három angol hajó támadta. Nyolc órakor ledőlt a Guillaume Tell előárboca is, és a hajó teljesen mozgásképtelenné vált. Látva, hogy a menekülésre immár végképp nincs semmi remény, Decrés húsz perccel később elrendelte a megadást. (Más forrás szerint a franciák fél tízig folytatták az ellenállást.)
A Guillaume Tell súlyos állapotban volt. A hajó valamennyi árbocát elvesztette, és az angol ágyúk által ütött lyukakon a hajótestbe ömlő víz miatt merülése annyira megnőtt, hogy az alsó ütegsor ablakait le kellett zárni, nehogy az erős hullámzásban a víz ezeken keresztül elárassza a hajót. A franciák embervesztesége mintegy kétszáz halott és sebesült volt, súlyos sebet kapott a hajó parancsnoka, George Saulnier kapitány, és Decrés tengernagy is.
Az angolok veszteségei ennél jóval kisebbek voltak. A Foudroyant nyolc halottat és 64 sebesültet vesztett –utóbbiak között volt Berry kapitány is-, a Lion nyolc halottat és 38 sebesültet, míg a Penelope mindössze két halottat és két sebesültet tehetett veszteséglistára. Az angol sorhajók árbocozata és kötélzete komoly sérüléseket szenvedett, és a csata után mindketten kénytelenek voltak javításra visszatérni Szirakúzába. Útközben, néhány órával a csata után, a Foudroyant sérült tatárboca ledőlt, újabb öt embert sebesítve meg a legénységből. Az elfogott Guillaume Tell-t a Penelope vontatta be Szirakúzába, április harmadikán.
A Guillaume Tell elfogásával a francia Mediterrán Flotta teljesen megsemmisült, és elvesztette utolsó sorhajóját is. Következő évben a bresti flottától kellett átvezényelni sorhajókat Toulonba, hogy a franciák ne maradjanak haditengerészet nélkül a Földközi-tengeren.
Nelson bosszús volt, hogy távolléte miatt nem volt rá lehetősége, hogy feltegye művére a koronát, s ő maga fogja el az Aboukirból megmenekült utolsó francia sorhajót is. Köszönőleveleket küldött az ütközetben résztvevő hajók parancsnokainak, melyekben az egekig dicsérte őket, ám ő maga mégis maradt Palermóban, hogy tovább gyömöszölje Lady Emmát.
A francia hajó bátor ellenállása szintén elismerésre talált, mindkét oldalon. A napóleoni kor tengeri háborújának történetét 1827-ben megíró William James a Guillaume Tell harcát a háború leghősiesebb védekezésének nevezte. Decrés odahaza megkapta a Becsületrend lovagkeresztjét, és néhány évvel később Napóleon tengerészeti miniszternek nevezte ki.
Összességében véve azonban a franciák megint nem értek el többet, csak annyit, hogy ismét gyarapították eggyel dicsőséges vereségeik hosszú sorát. Málta továbbra is ellátás nélkül maradt, és a nyárra szabályos éhínség tört ki a védők között. A Guillaume Tell-t elfoglaló britek utóbb azt írták, a hajón semmilyen élelmet nem találtak, csak egy öszvérlábat, melyet a tengernagyi szalonban akasztottak fel a falra, nyilván azért, a matrózok nehogy rátegyék a kezüket a ritka csemegére. (A franciák feltehetően útközben, egy szicíliai kikötőben akarták feltölteni készleteiket, hiszen Toulont nem érték volna el élelem nélkül.)
A Guillaume Tell elfogásának hírét az angolok azonnal megüzenték Vaubois tábornoknak, akit egyben megadásra szólítottak fel. Vaubois ezt elutasította, kijelentve, helyzete kiváló, és tartani tudja az erődöt. Valójában ekkorra már elfogytak az öszvérek is, a katonák a város patkányait fogdosták össze, illetve horgászni próbáltak a kikötőben. Egy patkányért a piacon 40 sou-t kértek, míg a hal kilója 12 frankba került.
Április végén Nelson végre visszatért Málta alá, de csak azért, hogy Lady Emmát magával vihesse egy romantikus mediterrán hajóútra. A romantikába a franciák kissé belerondítottak, amikor tüzet nyitottak a La Valetta erődjeihez túl közel merészkedő angol hajókra, a szívbajt hozva ezzel a Lady Hamiltont féltő Nelsonra. A párocska, és az előzékenyen a háttérbe húzódó férj, Sir William Hamilton, a következő heteket a Málta keleti partján fekvő Marsa Sirocco kikötőjében töltötte, ahol Horatio és Emma egymással foglalkozott, míg a tudományos beállítottságú Sir Hamilton a sziget növényeit és állatait tanulmányozta.
Júniusban Nelson Hamiltonékkal együtt visszatért Szicíliába, ahonnan a kontinenst átszelve közösen utaztak vissza Angliába. Utolsó intézkedései egyikével Nelson a Málta blokádját fenntartó két sorhajót, a Foudroyant-ot és az Alexander-t, elvezényelte Málta alól, és Nápolyba küldte, pusztán csak azért, hogy a nápolyi királyi családot, Lady Hamilton nagyon közeli jóbarátait, átszállítsák Livornóba. Ez már a mindig türelmes és megértő Lord Keith-nek is sok volt egy kicsit, aki Nelson és Hamiltonék távozásán örvendezve kijelentette: „Lady Hamilton már épp elég ideig irányította a flottát.”
Nyár végére La Valetta helyzete végképp tarthatatlanná vált. A városban nem maradt élő állat, még patkány sem. A helyőrségben járványok törtek ki, a katonák százával haltak éhen. Augusztus végén Vaubois kitörésre utasította utolsó két, kifutásra képes hajóját, a Diane és a Justice fregattokat. A kikötő előtt járőröző angol Success fregatt rövid üldözés után elfogta a Diane-t, míg a Justice-nak sikerült a szökés, és végül elérte Toulont. A Máltán állomásozó francia hajók közül a Justice volt az egyetlen, melynek sikerült a blokádon áttörnie, és visszatérnie Franciaországba.
Szeptember harmadikán, miután a haditanács is belegyezett a megadásba, Vaubois kitűzte az erődök falaira a fehér zászlót. Málta, és ezzel gyakorlatilag az egész Földközi-tenger, angol kézre került, és azon is maradt egészen a XX. század közepéig.
Miután a súlyosan megsérült Guillaume Tell-en Szirakúzában elvégezték az ideiglenes javításokat, a hajót ősszel Portsmouth-ba vitték. A nagyjavítást, és az újbóli felszerelést követően a sorhajót következő év, 1801 nyarán állították ismét szolgálatba, ezúttal már a Royal Navy kötelékében, Malta néven. Az elfogott francia tengerészek az 1802-es amiensi békét követően szabadultak, és térhettek haza Franciaországba.
A Dékány által leírt „utolsó árbocdarabig” való védekezés és a kollektív hősi halál tehát puszta kitaláció. A tudós szerző szerintem olvashatott valamit a Dicsőséges Június Elsejéről és a Vengeur du Peuple-ról ( http://acelmonstrum.host22.com/elseje.html ), és vagy összekeverte a dolgokat, vagy -és ez a valószínűbb- egyszerűen esze ágában nem volt a történeti tényeknek utánanézni, és mesének beillesztette a regényébe a Vengeur-ról olvasható, egyébként szintén hamis legendát, ezúttal a Guillaume Tell köré illesztve a sztorit. A szerző nyilván úgy gondolhatta, megengedhet magának ennyi alkotói szabadságot, hiszen nem történelmet ír.
(Valóban nem, de mégis végig úgy ír, mintha valóban megtörtént történelmi eseményeket mutatna be. Gyakorlatilag összevissza ír mindent, valódi történelmi alakok neveit adja teljesen mértékben fiktív regényalakjainak, és valódi történelmi tények köré kerít teljes mértékben fiktív sztorikat, mely eljárást a magam részéről nem találom tisztességesnek.
Dékány egyébként többször is emlegeti a Zrínyi korvettet, melyről persze az átlag-magyar ugyanúgy nem tud semmit, mint az átlag-francia a Guillaume Tell-ről. Az 1871-ben szolgálatba állított Zrínyi igazából nem sok mindennel járult hozzá a hajózástörténethez, Dékány leginkább az 1890 és 1891 között megtett kelet-ázsiai út kapcsán emlegeti. Nyilván azért, mert erről részletes információkkal rendelkezhetett, a hajóorvos, Dr. Gáspár Ferenc, ugyanis nagy sikert aratott könyvet írt az útról. Ennek szövege az interneten is elérhető, ezen a linken: http://www.mateinfo.hu/irasok/navy-zrinyi.htm )
A Malta névre átkeresztelt Guillaume Tell az Atlanti-óceánon teljesített szolgálatot 1802 tavaszáig, amikor egy a hajón kitört tűz miatt ismét megrongálódott, és újra nagyjavításra szorult. 1803 márciusában állították újra szolgálatba, és ezt követően a spanyol kikötők blokádjában vett részt. A Malta 1805 július 22-én Edward Buller parancsnoksága alatt vett részt a Finisterre-foki csatában, a brit csatasor utolsó hajójaként. A ködben a Malta elszakadt a többiektől, és a francia-spanyol hajók bekerítették. Öt ellenséges sorhajó vette körül és tüzelt rá, ám a francia és spanyol tengerészek és tüzérek szakmai színvonalát jellemző módon végül a Malta kerekedett felül, és elfoglalta a 84 ágyús San Rafaelt, majd a felmentésére érkező többi angol hajóval együtt megadásra kényszerítették a 74 ágyús Firme sorhajót is.
1806 szeptemberében a Malta elfogta a 44 ágyús francia President fregattot, majd 1807 januárjától Cadiz, 1808-tól Toulon blokádjában vett részt. Egy angliai nagyjavítást követően a sorhajó egészen a háború végéig a mediterrán vizeken szolgált, majd Angliába visszatérve raktár és lakóhajóként működött a Portsmouth-i kikötőben. 1831-ben végleg leselejteztek, de csak kilenc évvel később, 1840-ben bontották le.
Úgyhogy aki a Málta környéki vizeken búvárkodik, ne keresgélje a hős Guillaume Tell roncsait.
