Hét tenger

Dékány korrektúra. 3.

2017. január 25. 12:04 - savanyújóska

A hős Guillaume Tell

 

Dékány András „Csempészek, hősök, kikötők” című könyvének lapjain ismerkedhetünk meg a francia Guillaume Tell sorhajó történetével, vagy legalábbis azzal, amit a könyv szerzője annak ír le. Dékány a könyv közepe táján, a Jadran Máltára való megérkezésekor adja Daniló bácsi szájába a lélekdermesztő események leírását, mely imígyen szól:

Úgy hiszem, hogy pontosan ott járunk, ahol a Guillaume Tell elsüllyedt. Erről a hajóról minden francia úgy tud, mint mi a Zrínyiről, azzal a különbséggel, hogy a Zrínyi nem süllyedt el. A Guillaume Tell bezzeg igen, méghozzá itt, mint mondom. Ez a három ágyúsoros fregatt az utolsó megmaradt egysége volt a Máltát védő francia hajóhadnak. Ide szorult, amikor Nelson flottája az ostrom végső idején megjelent, 1800 szeptemberében. Ez a hajó vitte két évvel előbb a nagy kalandort, Napóleont Egyiptomba. A Guillaume Tell előtt két lehetőség volt: kitörni, vagy horgonyon megsemmisülni! A legénység és a tisztek a kitörést vállalták. Tudták, hogy Nelson lesi őket, a tengeri farkas. A megegyezés az volt, hogy a St. Elmo erőd nagyarányú elterelő lövöldözésbe kezd, amikor a fregatt megkísérli a kitörést. De alig jelentek meg a Guillaume Tell vitorlái a kikötő bejáratánál, már felbukkantak az angol sorhajók is! Egyik a másik mögött: a Lion, a Penelope, a Foudrayant, és még három nagy egység. Hatan egy ellen! És a Guillaume Tell nem fordult vissza. Felvette a harcot … és harcolt az utolsó ágyúgolyóig, az utolsó árbocdarabig! Mind a három árboca kidőlt, a fedélzet már lángokban állt, de még tüzelt az egyik tatágyú. Akkor Nelson elrendelte a tűzszünetet. És a Guillaume Tell lassan a hullámsírba fordult! Egyetlen ember sem adta meg magát, mind elesett! Itt, ahol most járunk, pihenhet a bátor hajó.”

Annak idején természetesen magam is készpénznek vettem a leírtakat, különösen hogy annyit az internet előtti korszakban is ki lehetett bogarászni még az igen szegényes magyar nyelvű forrásokból is, hogy valóban létezett egy ilyen nevű francia sorhajó, valóban részt vett az aboukiri csatában, ahonnan valóban sikerült elmenekülnie. Úgy gondoltam, ez már talán elég alap ahhoz, hogy a történet többi részét is hitelesnek lehessen tekinteni. Pedig nem igazán az. Nézzük akkor, mi is történt valójában Málta előtt, 1800 márciusának legvégén.

Egy 80 ágyús francia sorhajó, a Duc de Bourgogne modellje
Egy 80 ágyús francia sorhajó, a Duc de Bourgogne modellje

 

A valódi Guillaume Tell építését 1794 szeptemberében kezdték el a francia haditengerészet touloni hajógyárában. Az 1800 tonnás, 80 ágyús hajó a Tonnant osztály ötödik tagja volt, tervezője a kor egyik leghíresebb hajómérnöke, Jacques Noel Sané. A hajó tehát nem „három ágyúsoros fregatt” volt, mivel ilyen kategória sem ekkor, sem később nem létezett, hanem sorhajó. (Fregattnak ekkoriban csak egy ütegsora volt, később is legfeljebb csak kettő.) Az osztály igen jó hírnévnek örvendett, a francia haditengerészet legjobb hajó között tartották őket számon. Nemcsak a franciák, hanem az angolok is nagyra tartották ezeket a hajókat, melyekkel egészen közelről szerezhettek tapasztalatokat. A napóleoni korszak tengeri harcaiban ugyanis az osztály nyolc hajójából az angolok hatot elfogtak, és saját flottájukba sorozták be őket, ahol még hosszú ideig teljesítettek szolgálatot, a britek teljes megelégedésére.

A korszak talán legnagyobb hírnévnek örvendő hajómérnöke, Jacques Noel Sané. (1740-1831)
A korszak talán legnagyobb hírnévnek örvendő hajómérnöke, Jacques Noel Sané. (1740-1831)

 

A Guillaume Tell 1796 júliusában állt szolgálatba. Nevét természetesen Tell Vilmosról kapta, aki ugyan svájci volt, de mégiscsak a nemzetközi proletariátus hőse, legalábbis a korabeli jakobinus értelmezés szerint. 1798-ban a sorhajó Francois Paul Brueys altengernagy kötelékében hajózott Alexandriába, az Egyiptom elfoglalására készülő francia csapatokat szállító konvojt fedezve. A sorhajó Pierre Charles Villeneuve ellentengernagy zászlóshajója volt, aki a flotta utóvédjét vezette. Maga Napóleon természetesen nem a Guillaume Tell-en utazott, hanem Brueys zászlóshajóján, a 110 ágyús L’Orient-en.

A Guillaume Tell 1798 augusztus elsején éjszaka az aboukiri csatában is a francia utóvéd tagjaként vett részt, ahol éppen ez mentette meg a pusztulástól. Az angolok ugyanis a franciák várakozásaival ellentétben nem a csatasor hátsó hajóit támadták meg először, hanem az elsőket. A klasszikus módon elől átkarolták a francia csatasort, és mindkét oldalról támadva sorban egymás után felszámolták a tehetetlenül álló francia hajók ellenállását. Mire az angolok végeztek a francia elővéddel és a derékhaddal, s eljutottak az utóvédig, már hajnalodott, és napkelte után Villeneuve a francia csatasor utolsó három, még ép hajójával megpróbált kitörni az öbölből. Ez végül csak a Guillaume Tell-nek, és a 74 ágyús Généreux-nak sikerült, a harmadik hajó, a Timoléon –miután az összevissza lövöldöző Généreux ellőtte a kormánylapátját-, zátonyra futott, és saját legénysége felgyújtotta.

Az aboukiri csata.
Az aboukiri csata.

 

Villeneuve-öt utóbb sokan kritizálták, amiért kísérletet sem tett arra, hogy ép és sértetlen hajóival megpróbáljon segítséget nyújtani a támadás alatt álló többi francia hajónak. A tengernagy azzal védekezett, hogy ez az ütközet végkimenetelén nem változtatott volna, ami éppen lehet, de Villeneuve még azzal sem próbálkozott, hogy legalább a mozgásképtelenül sodródó angol Bellerophon-t, vagy az öböl bejáratánál zátonyra futott Culloden-t megtámadja, pedig ezzel nem sok kockázatnak tette volna ki a hajóit. A francia haditengerészetre mélyen jellemző módon Villeneuve később semmilyen felelősségre vonásban nem részesült azért, hogy eliszkolt az ellenség elől, sőt mi több, későbbi karrierjét nagyrészt ennek a bravúros futásnak köszönhette. Maga Napóleon a szerencse fiának nevezte Villeneuve-öt, ami nagy elismerésnek számított, hiszen a tábornok a jó hadvezér egyik legfontosabb ismérvének a szerencsét tekintette.

A két francia sorhajó útközben valahogy elszakadt egymástól, a Généreux Korfura hajózott -és útközben elfogta az 50 ágyús angol Leandert-, míg a Guillaume Tell és a vele együtt menekülő két fregatt, a Diane és a Justice, Máltára. A Généreux nem sokkal később visszatért Toulonba, a Guillaume Tell és a fregattok viszont Máltán maradtak, és ott is rekedtek, amikor a britek szeptemberben blokád alá vették a szigeteket.

A máltai Nagy Kikötő a XVIII. században.
A máltai Nagy Kikötő a XVIII. században.

 

Máltát még az Egyiptom felé tartó francia flotta foglalta el 1798 júniusában. A franciák nem sok ellenállásra találtak, hiszen a szigetet birtokló máltai lovagrend ekkor már csak árnyéka volt régi önmagának, ráadásul a rend tagjainak egy nagy része, köztük a nagymester is, francia volt. A lovagok, noha La Valetta nagyon jól meg volt erősítve, némi kis tessék-lássék ellenállás után megadták magukat Napóleonnak, aki erős helyőrséget hagyott hátra a szigeten, Claude Henri Belgrand de Vaubois tábornok parancsnoksága alatt.

A pökhendi, beképzelt franciák persze itt is gyorsan megutáltatták magukat a helyi lakossággal. A forradalmi eszméktől megkótyagosodott megszállók például egy rendelettel egyszerűen feloszlatták a katolikus egyházat, és szétzavarták a papokat, amivel végképp elvesztették a mélyen vallásos máltaiak jóindulatának utolsó foszlányait is. Mikor Villeneuve hajói a nyár végén visszatértek a szigetre, ott már, alig három hónapnyi francia megszállás után, nyílt lázadás tört ki. A francia helyőrség lényegében beszorult az erődökbe, a katonák azokat legfeljebb csak csoportosan merték elhagyni, nem ok nélkül tartva attól, hogy a helyiek átvágják a városban magányosan kóborló franciák torkát.

 

A Faludy-frizurás Claude Henri Belgrand de Vaubois tábornok. (1748-1839)
A Faludy-frizurás Claude Henri Belgrand de Vaubois tábornok. (1748-1839)

 

Az angol flotta szeptemberben blokád alá vette a szigeteket, októberben pedig angol és portugál csapatok szálltak partra, és a helyi lakosság támogatását élvezve végképp La Valetta erődjeibe szorították vissza a franciákat. Eleinte még érkezett némi ellátmány az anyaországból, ám 1799 nyarától, miután a britek nagyobb erőket vezényeltek át a Málta környéki vizekre, és szorosabbra vonták a blokádot, a helyőrségnek elapadt minden utánpótlása.

Tisztában lévén a máltai garnizon szorult helyzetével, a franciák 1800 februárjában egy konvojt indítottak útnak Toulonból, a Máltára szánt élelmiszer és lőszerutánpótlással, illetve az erősítésnek szánt 3.000 katonával. A konvojt a francia Mediterrán Flotta Toulonban megmaradt utolsó sorhajója, az Aboukirt túlélő Généreux kísérte.

Az angol fregattok azonban még jóval Málta előtt észlelték a francia konvojt, és riasztották saját erőiket. Az egyik angol fregatt, a Success, megtámadta a nála sokkal erősebb Généreux-t, és megrongálta annak kötélzetét, ami lelassította annyira a hajót, hogy a brit sorhajók utol tudják érni. A Success sortüzei végeztek a francia konvoj parancsnokával, Jean Baptiste Perrée ellentengernaggyal is. Máltát végül egyetlen francia hajó sem érte el.

A Généreux-ot hosszas üldözés után végül Nelson hajója, a Foudroyant érte először utol, és a franciák, miután a másik angol sorhajó, a Northumberland is lőtávolon belülre ért, rövid tűzharc után megadták magukat. Mindez nagy elégtételt jelentett Nelsonnak, aki korábban nagyon bosszankodott amiatt, hogy aboukiri győzelme a két francia sorhajó szökése miatt nem lett teljes. Most ezt írta Lady Hamiltonnak: „A Généreux, Istennek hála! A tizenháromból tizenkettő már megvan, már csak a Guillaume Tell maradt.”

A Généreux 1798 augusztus 18-án elfogja az 50 ágyús angol Leandert.
A Généreux 1798 augusztus 18-án elfogja az 50 ágyús angol Leandert.

 

A máltai francia helyőrség helyzete 1800 márciusára már kétségbeejtővé vált. A szárazföld és a tenger felől egyaránt ostromzár alatt tartott erődök több mint fél éve nem kaptak semmilyen utánpótlást, a katonák már a lovakat és az öszvéreket vágták le, hogy valami ennivalóhoz jussanak. Málta francia parancsnokai, Vaubois tábornok és Villeneuve tengernagy, elhatározták, hogy a szigeten maradt Guillaume Tell-t küldik Toulonba, hogy sürgős segítséget kérjenek az anyaországból. (A segítségkérő üzenet továbbítására persze sokkal jobban megfelelt volna egy fregatt, a sorhajó kiküldésének igazi oka valószínűleg egyszerűen csak az volt, hogy így megszabadultak kilencszáz éhes szájtól.) A március harmincadikára tervezett kitörés irányításával Denis Decrés ellentengernagyot bízták meg.

 

Denis Decrés ellentengernagy, későbbi tengerészeti miniszter. (1861-1820)
Denis Decrés ellentengernagy, későbbi tengerészeti miniszter. (1861-1820)

 

 

A Guillaume Tell 1800 március 30-án -vagyis nem szeptemberben, mint Dékány írja-, sötétedés után vonta fel a horgonyt, és éjfél előtt egy órával elhagyta Valetta kikötőjét. Indulás előtt a hajóra több mint kilencszáz embert zsúfoltak be, köztük sok beteget is. Vaubois nyilván ezzel is csökkenteni akarta a felesleges emberek számát. A St. Elmo erőd természetesen nem kezdett semmilyen elterelő lövöldözésbe, hiszen az ilyesminek semmi értelme nem lett volna, és csak felhívta volna a britek figyelmét arra, hogy a franciák készülnek valamire. A terv egyszerűen csak az volt, hogy a kedvező déli szelet kihasználva a sötétség leple alatt szép csendben átsurrannak a laza blokádon, melyet Keith tengernagy egy hónappal korábbi távozását követően már csak két sorhajó, és néhány kisebb egység tartott fenn.

Nelson a közelben sem volt. Az angol minta-tengernagy, akit legjobb tudomásom szerint senki sem hívott tengeri farkasnak –az Cochrane volt-, ugyanis ekkortájt kezdett el koslatni az adakozó természetéről híres Lady Hamilton után. Keith februárban a flotta zömével együtt Nápolyba távozott, és szigorú utasításban rendelte el, Nelson hagyja el a flotta addigi támaszpontjának számító Palermót, és Szirakúzából tartsa fenn Málta blokádját. A szerelemtől teljesen meghülyült Nelson azonban a blokádot és a hajórajt egyaránt faképnél hagyva a parancs ellenére Palermóban maradt, ahol a következő hónapokat semmivel sem törődve édeshármasban töltötte Emma Hamiltonnal, és annak férjével. A máltai blokád irányítását egyszerűen átpasszolta a Culloden és a Lion parancsnokainak, Sir Thomas Troubridge-nek és Manley Dixon-nak.

A Guillaume Tell kitörésekor csupán két angol hajó tartózkodott Valetta kikötője előtt, a 36 ágyús Penelope fregatt, és a Minorca brigg. A britek azonban ezúttal is éberek voltak, és a francia hajót a sötétség sem mentette meg a felfedezéstől. Nem sokkal éjfél előtt az angol fregatt fedélzetéről észrevették a kikötőt elhagyó Guillaume Tell vitorláit. A Penelope parancsnoka, Henry Blackwood kapitány, azonnal üldözőbe vette a francia sorhajót, a Minorcát pedig elküldte, riassza a legközelebbi két sorhajót, a láthatáron belül tartózkodó Liont, és a valamivel messzebb cirkáló Foudroyant-ot. A Culloden éppen Szirakúzában horgonyzott. (Vagyis Dékány leírásával ellentétben a britek az adott időpontban nem hat nagy egységgel, hanem csupán két sorhajóval és egy fregattal rendelkeztek Málta előtt.)

Sir Henry Blackwood. (1770-1832)
Sir Henry Blackwood. (1770-1832)

 

A Penelope egy órán belül lőtávolságra közelítette meg a francia sorhajót, és fél egy után tüzet nyitott rá, miközben Blackwood kapitány gondosan ügyelt arra, hogy fregattjával mindig a francia sorhajó tatja mögött maradjon, ahonnan az csak a tat néhány kiskaliberű ágyújával tudott válaszolni az ő sortüzeire. A korabeli tengerészeti illemszabályoknak megfelelően a fregattok általában kerülték a sorhajókkal való összetűzést, és viszont, csatában rendszerint a sorhajók sem nyitottak tüzet a lőtávolságon belül tartózkodó ellenséges fregattokra, legfeljebb csak ha azok provokálták őket. Az angol fregattok kapitányai azonban eddigre már jól kiismerték az ellenséget, és tudták, nem sok félnivalójuk van a francia és a spanyol tüzérektől. Az angol fregattok korábban többször is sikerrel vették fel a harcot a francia és a spanyol sorhajókkal, mint például egy hónappal korábban a Success a Généreux-al, de arra is volt példa, hogy fregatt kényszerített megadásra egy sorhajót. Blackwood tudta, nem kell legyőznie ellenfelét, elég ha feltartóztatja és lelassítja addig, amíg saját sorhajóik meg nem érkeznek.

Ezt sikerült is elérnie. Hajnalra a Guillaume Tell elvesztette a fő és a tatsudárárbocát, kötélzete súlyosan megrongálódott. (Más forrás szerint a Penelope ellőtte a francia hajó kormánylapátját is.) Az elszenvedett sérülések következtében a sorhajó nagyon lelassult, ami lehetővé tette az őt üldöző angol hajók számára, hogy utolérjék. Először a 64 ágyús Lion futott be, Manley Dixon kapitány parancsnoksága alatt. A brit sorhajó nem sokkal öt óra után érkezett meg, a Guillaume Tell mellett elhaladva három sortüzet zúdított a francia hajóra, majd azt megelőzve keresztbe fordult előtte, és az orra felől vette tűz alá, miközben a Penelope a tatja felől lőtte tovább. A Lion kétszer is kísérletet tett arra, hogy megrohanják a francia hajót, az onnan érkező erős tűz azonban mindkétszer visszaverte a támadási kísérletet.

Sir Manley Dixon. (1760-1837)
Sir Manley Dixon. (1760-1837)

 

A franciák tőlük telhetően védekeztek, heves tüzet zúdítottak a Lionra, és rövidesen annyira megrongálták annak árbocozatát, hogy a brit hajó kénytelen volt hátrább húzódni, amíg sérüléseit kijavítják. Eddigre viszont már megérkezett a másik angol sorhajó, a 74 ágyús Foudroyant is, mely valamivel hat óra után kapcsolódott be a küzdelembe. Parancsnoka, Sir Edward Berry kapitány, jobb felől a francia hajó oldala mellé állt, és heves tűzharcba bonyolódott vele. Utóbb ezért többen is kritizálták Berry-t, mondván, okosabban járt volna el, ha orra vagy tatja felől támadja a francia hajót, és nem teszi ki magát annak oldalsortüzeinek.

Berry megadásra szólította fel ellenfelét, Decrés azonban válaszra sem méltatta az angol parancsnokot, és folytatta tovább a tüzelést. A Foudroyant közben lassan megelőzte a Guillaume Tell-t, majd beállt annak orra elé, miközben folyamatosan tűz alatt tartotta a francia hajót, mely eddigre már elvesztette fő és tatárbocát is. Közben a Foudroyant árbocozata is megrongálódott, és a sérülések kijavítása miatt egy időre kénytelen volt visszavonulni. Időközben viszont visszatért a harcba a Lion, mely a Penelopéval együtt folytatta tovább a francia sorhajó ágyúzását.

Sérüléseinek kijavítását követően a Foudroyant ismét csatlakozott a Lionhoz és a Penelopéhez, a francia sorhajót tehát már három angol hajó támadta. Nyolc órakor ledőlt a Guillaume Tell előárboca is, és a hajó teljesen mozgásképtelenné vált. Látva, hogy a menekülésre immár végképp nincs semmi remény, Decrés húsz perccel később elrendelte a megadást. (Más forrás szerint a franciák fél tízig folytatták az ellenállást.)

A Guillaume Tell és a Penelope harca, egy korabeli grafikán.
A Guillaume Tell és a Penelope harca, egy korabeli grafikán.

 

A Guillaume Tell súlyos állapotban volt. A hajó valamennyi árbocát elvesztette, és az angol ágyúk által ütött lyukakon a hajótestbe ömlő víz miatt merülése annyira megnőtt, hogy az alsó ütegsor ablakait le kellett zárni, nehogy az erős hullámzásban a víz ezeken keresztül elárassza a hajót. A franciák embervesztesége mintegy kétszáz halott és sebesült volt, súlyos sebet kapott a hajó parancsnoka, George Saulnier kapitány, és Decrés tengernagy is.

Az angolok veszteségei ennél jóval kisebbek voltak. A Foudroyant nyolc halottat és 64 sebesültet vesztett –utóbbiak között volt Berry kapitány is-, a Lion nyolc halottat és 38 sebesültet, míg a Penelope mindössze két halottat és két sebesültet tehetett veszteséglistára. Az angol sorhajók árbocozata és kötélzete komoly sérüléseket szenvedett, és a csata után mindketten kénytelenek voltak javításra visszatérni Szirakúzába. Útközben, néhány órával a csata után, a Foudroyant sérült tatárboca ledőlt, újabb öt embert sebesítve meg a legénységből. Az elfogott Guillaume Tell-t a Penelope vontatta be Szirakúzába, április harmadikán.

A Guillaume Tell elfogásával a francia Mediterrán Flotta teljesen megsemmisült, és elvesztette utolsó sorhajóját is. Következő évben a bresti flottától kellett átvezényelni sorhajókat Toulonba, hogy a franciák ne maradjanak haditengerészet nélkül a Földközi-tengeren.

Nelson bosszús volt, hogy távolléte miatt nem volt rá lehetősége, hogy feltegye művére a koronát, s ő maga fogja el az Aboukirból megmenekült utolsó francia sorhajót is. Köszönőleveleket küldött az ütközetben résztvevő hajók parancsnokainak, melyekben az egekig dicsérte őket, ám ő maga mégis maradt Palermóban, hogy tovább gyömöszölje Lady Emmát.

Horatio Nelson, a Royal Navy non plus ultrája. (1758-1805)
Horatio Nelson, a Royal Navy non plus ultrája. (1758-1805)

 

A francia hajó bátor ellenállása szintén elismerésre talált, mindkét oldalon. A napóleoni kor tengeri háborújának történetét 1827-ben megíró William James a Guillaume Tell harcát a háború leghősiesebb védekezésének nevezte. Decrés odahaza megkapta a Becsületrend lovagkeresztjét, és néhány évvel később Napóleon tengerészeti miniszternek nevezte ki. 

Összességében véve azonban a franciák megint nem értek el többet, csak annyit, hogy ismét gyarapították eggyel dicsőséges vereségeik hosszú sorát. Málta továbbra is ellátás nélkül maradt, és a nyárra szabályos éhínség tört ki a védők között. A Guillaume Tell-t elfoglaló britek utóbb azt írták, a hajón semmilyen élelmet nem találtak, csak egy öszvérlábat, melyet a tengernagyi szalonban akasztottak fel a falra, nyilván azért, a matrózok nehogy rátegyék a kezüket a ritka csemegére. (A franciák feltehetően útközben, egy szicíliai kikötőben akarták feltölteni készleteiket, hiszen Toulont nem érték volna el élelem nélkül.)

A 74 ágyús francia Eole modellje.
A 74 ágyús francia Eole modellje.

 

A Guillaume Tell elfogásának hírét az angolok azonnal megüzenték Vaubois tábornoknak, akit egyben megadásra szólítottak fel. Vaubois ezt elutasította, kijelentve, helyzete kiváló, és tartani tudja az erődöt. Valójában ekkorra már elfogytak az öszvérek is, a katonák a város patkányait fogdosták össze, illetve horgászni próbáltak a kikötőben. Egy patkányért a piacon 40 sou-t kértek, míg a hal kilója 12 frankba került.

Április végén Nelson végre visszatért Málta alá, de csak azért, hogy Lady Emmát magával vihesse egy romantikus mediterrán hajóútra. A romantikába a franciák kissé belerondítottak, amikor tüzet nyitottak a La Valetta erődjeihez túl közel merészkedő angol hajókra, a szívbajt hozva ezzel a Lady Hamiltont féltő Nelsonra. A párocska, és az előzékenyen a háttérbe húzódó férj, Sir William Hamilton, a következő heteket a Málta keleti partján fekvő Marsa Sirocco kikötőjében töltötte, ahol Horatio és Emma egymással foglalkozott, míg a tudományos beállítottságú Sir Hamilton a sziget növényeit és állatait tanulmányozta.

Júniusban Nelson Hamiltonékkal együtt visszatért Szicíliába, ahonnan a kontinenst átszelve közösen utaztak vissza Angliába. Utolsó intézkedései egyikével Nelson a Málta blokádját fenntartó két sorhajót, a Foudroyant-ot és az Alexander-t, elvezényelte Málta alól, és Nápolyba küldte, pusztán csak azért, hogy a nápolyi királyi családot, Lady Hamilton nagyon közeli jóbarátait, átszállítsák Livornóba. Ez már a mindig türelmes és megértő Lord Keith-nek is sok volt egy kicsit, aki Nelson és Hamiltonék távozásán örvendezve kijelentette: „Lady Hamilton már épp elég ideig irányította a flottát.”

Az ábrándos tekintet megtévesztő. Valójában nagy intrikus, és profi kurtizán. Lady Emma Hamilton, eredeti nevén Amy Lyon. (1765-1815)
Az ábrándos tekintet megtévesztő. Valójában nagy intrikus, és profi kurtizán. Lady Emma Hamilton, eredeti nevén Amy Lyon. (1765-1815)

 

Nyár végére La Valetta helyzete végképp tarthatatlanná vált. A városban nem maradt élő állat, még patkány sem. A helyőrségben járványok törtek ki, a katonák százával haltak éhen. Augusztus végén Vaubois kitörésre utasította utolsó két, kifutásra képes hajóját, a Diane és a Justice fregattokat. A kikötő előtt járőröző angol Success fregatt rövid üldözés után elfogta a Diane-t, míg a Justice-nak sikerült a szökés, és végül elérte Toulont. A Máltán állomásozó francia hajók közül a Justice volt az egyetlen, melynek sikerült a blokádon áttörnie, és visszatérnie Franciaországba.

Szeptember harmadikán, miután a haditanács is belegyezett a megadásba, Vaubois kitűzte az erődök falaira a fehér zászlót. Málta, és ezzel gyakorlatilag az egész Földközi-tenger, angol kézre került, és azon is maradt egészen a XX. század közepéig.

Nelson agyonüti a nílusi krokodilokat. Az aboukiri csata után készült karikatúra.
Nelson agyonüti a nílusi krokodilokat. Az aboukiri csata után készült karikatúra.

 

Miután a súlyosan megsérült Guillaume Tell-en Szirakúzában elvégezték az ideiglenes javításokat, a hajót ősszel Portsmouth-ba vitték. A nagyjavítást, és az újbóli felszerelést követően a sorhajót következő év, 1801 nyarán állították ismét szolgálatba, ezúttal már a Royal Navy kötelékében, Malta néven. Az elfogott francia tengerészek az 1802-es amiensi békét követően szabadultak, és térhettek haza Franciaországba.

A Dékány által leírt „utolsó árbocdarabig” való védekezés és a kollektív hősi halál tehát puszta kitaláció. A tudós szerző szerintem olvashatott valamit a Dicsőséges Június Elsejéről és a Vengeur du Peuple-ról ( http://acelmonstrum.host22.com/elseje.html ), és vagy összekeverte a dolgokat, vagy -és ez a valószínűbb- egyszerűen esze ágában nem volt a történeti tényeknek utánanézni, és mesének beillesztette a regényébe a Vengeur-ról olvasható, egyébként szintén hamis legendát, ezúttal a Guillaume Tell köré illesztve a sztorit. A szerző nyilván úgy gondolhatta, megengedhet magának ennyi alkotói szabadságot, hiszen nem történelmet ír.

(Valóban nem, de mégis végig úgy ír, mintha valóban megtörtént történelmi eseményeket mutatna be. Gyakorlatilag összevissza ír mindent, valódi történelmi alakok neveit adja teljesen mértékben fiktív regényalakjainak, és valódi történelmi tények köré kerít teljes mértékben fiktív sztorikat, mely eljárást a magam részéről nem találom tisztességesnek.

Dékány egyébként többször is emlegeti a Zrínyi korvettet, melyről persze az átlag-magyar ugyanúgy nem tud semmit, mint az átlag-francia a Guillaume Tell-ről. Az 1871-ben szolgálatba állított Zrínyi igazából nem sok mindennel járult hozzá a hajózástörténethez, Dékány leginkább az 1890 és 1891 között megtett kelet-ázsiai út kapcsán emlegeti. Nyilván azért, mert erről részletes információkkal rendelkezhetett, a hajóorvos, Dr. Gáspár Ferenc, ugyanis nagy sikert aratott könyvet írt az útról. Ennek szövege az interneten is elérhető, ezen a linken: http://www.mateinfo.hu/irasok/navy-zrinyi.htm )

 

Ahogy a korabeli francia propaganda elképzelte. A Vengeur legénysége inkább elsüllyed a hajóval együtt, minthogy megadják magukat az angoloknak. Dombormű a párizsi Köztársaság-téren.
Ahogy a korabeli francia propaganda elképzelte. A Vengeur legénysége inkább elsüllyed a hajóval együtt, minthogy megadják magukat az angoloknak. Dombormű a párizsi Köztársaság-téren.

 

A Malta névre átkeresztelt Guillaume Tell az Atlanti-óceánon teljesített szolgálatot 1802 tavaszáig, amikor egy a hajón kitört tűz miatt ismét megrongálódott, és újra nagyjavításra szorult. 1803 márciusában állították újra szolgálatba, és ezt követően a spanyol kikötők blokádjában vett részt. A Malta 1805 július 22-én Edward Buller parancsnoksága alatt vett részt a Finisterre-foki csatában, a brit csatasor utolsó hajójaként. A ködben a Malta elszakadt a többiektől, és a francia-spanyol hajók bekerítették. Öt ellenséges sorhajó vette körül és tüzelt rá, ám a francia és spanyol tengerészek és tüzérek szakmai színvonalát jellemző módon végül a Malta kerekedett felül, és elfoglalta a 84 ágyús San Rafaelt, majd a felmentésére érkező többi angol hajóval együtt megadásra kényszerítették a 74 ágyús Firme sorhajót is.

1806 szeptemberében a Malta elfogta a 44 ágyús francia President fregattot, majd 1807 januárjától Cadiz, 1808-tól Toulon blokádjában vett részt. Egy angliai nagyjavítást követően a sorhajó egészen a háború végéig a mediterrán vizeken szolgált, majd Angliába visszatérve raktár és lakóhajóként működött a Portsmouth-i kikötőben. 1831-ben végleg leselejteztek, de csak kilenc évvel később, 1840-ben bontották le.

Úgyhogy aki a Málta környéki vizeken búvárkodik, ne keresgélje a hős Guillaume Tell roncsait.

 

 

 

29 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr6912152275

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Maga Lenin 2017.01.25. 12:57:41

Az azért kiemelkedő momentum lehetett, amikor a Malta egymaga elfoglalt egyet az ÖT támadójából!

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2017.01.25. 15:52:03

Az illemszabályos rész számomra hományos. Illemből nem lőtte szét a nagyobb hajó a kisebbet, csak ha provokálta...?

David Bowman 2017.01.25. 15:54:43

Hogy lehetett megúszni a parancsmegtagadást?

David Bowman 2017.01.25. 15:55:26

Az apródokat se ölték a háborúkban.

savanyújóska 2017.01.25. 16:22:22

@Maga Lenin: És még csak nem is egyedülálló. A Szent Vince foki csatában például egy ideig egyszerre hat, 74-130 ágyús spanyol sorhajó támadta Nelson 74 ágyús hajóját, de végül ő fogott el közülük kettőt.

@molnibalage: Voltak ilyen régi illemszabályok, minthogy ütközetben nem használnak gyújtólövedékeket, vagy hogy a hajók lehetőleg azonos erejű ellenfelet keresnek maguknak. Ezek aztán a napóleoni időkben kimentek a divatból.

@David Bowman: Nelson ekkor már az egyik legnagyobb háborús hős volt, ráadásul igen jó kapcsolatokkal a felső tízezer köreiben. A trónörökös is az egyik pártfogója volt. Gyakorlatilag bármit megengedhetett magának. Volt is néhány durva kilengése.

savanyújóska 2017.01.25. 16:24:40

@David Bowman: Ezek azért elég idealizált képek, de a csaj tényleg jól nézett ki, amíg az alkohol el nem intézte.
Nem bizonyított, de feltehetően ez is ő: www.metmuseum.org/art/collection/search/354609

David Bowman 2017.01.25. 16:34:25

@savanyújóska: Ráadásul az egyik fénykép lehet egy szinésznőről.

Maga Lenin 2017.01.25. 18:42:40

@savanyújóska: Mit is mondjak, a régi szép idők :) Mondjuk erről, hogy az RN fölénye már eleve vert helyzetbe tette mentálisan a többieket, sok szó volt az acelmonstrum-on.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2017.01.25. 19:00:29

@savanyújóska: Tudnál a kilengésekre még konkrét példát?

savanyújóska 2017.01.25. 19:38:10

@Maga Lenin: Nem is igazán értem, miért csapnak ekkora hűhót a napóleoni kor győzelmei körül. Egy eleve jelentős számbeli hátrányban levő, nagyon színvonaltalan ellenséggel szemben könnyű volt vitézkedniük. Nekem a holland háborúk a kedvenceim, ahol az angolok egy legalább egyenrangú ellenféllel kerültek szembe, és bár hosszú távon végül ők maradtak felül, nem volt nekik egy fáklyásmenet.

@molnibalage: Az egyik legcsúnyább húzása szerintem Francesco Caracciolo - en.wikipedia.org/wiki/Francesco_Caracciolo – felakasztatása volt, egyszer talán írok majd erről is.

gigabursch 2017.02.02. 14:36:35

Tények ide-oda, Dékány akkor is fantasztikus író volt.

Egyébként valószínűleg erős forráshiánnyal küzdött, és asját szemüvegén keresztül nézte a világot...

A regényei meg szórakoztatóak és szeretni valóak.

savanyújóska 2017.02.02. 17:19:19

@gigabursch: "Tények ide-oda, Dékány akkor is fantasztikus író volt."

Hát, ízlések és pofonok.

gigabursch 2017.02.03. 08:06:59

@savanyújóska:
Megfogott téged gyermekkorodban a könyvei által?
Igen.
Adott ahhoz sokat, hogy a hajózással mélyebben megismerkedj?
Igen.
Hajlandó voltál utánamenni dolgoknak, hogy ismereteid kitágítsd?
Igen.
úgymond "letehetetlen" könyveket írt?
Igen.

Akkor mégiscsak jó író volt.
Ugyanezzel az erővel szét lehetne cincálni Jókait és még sokmindenki mást is.

Hány és hány író volt abban az időszakban, aki sokmindent csak mézes-mázosan körbeírt azért, hogy az igazán kíváncsiak utánamenjenek, de párt és az elhárítás ne kössön bele és mégiscsak tudjon dolgozni...

Tök jó, hogy felülvizsgálod amit írt. Tök jó hogy feltárod a ma már elérhető források alapján sokmindennek a hátterét. Csak ne hiteltelenítsd. Annak ugyanis nincs hozadéka.

Természetesen ha lesz még korrektúra, arra is kíváncsi vagyok, az előző kettőt is átolvastam.

:-)

savanyújóska 2017.02.03. 08:25:40

@gigabursch: Ezzel együtt se jutna eszembe soha, hogy Dékányt nagy írónak, vagy akárcsak jó írónak nevezzem, mert nem az. (Ahogy Karl May, vagy Verne Gyula sem az.) Mondjuk azt, hogy jó mesélő.
Megbízható történeti forrásnak se jutna eszembe soha minősíteni, mert nagyjából annyira az, mint Háry János. Ilyen szempontból hiteltelen.
És igen, Jókait is szét lehetne cincálni, és sokmindenki mást is. Itt most Dékányt.

Kivándorló 2017.02.13. 21:05:59

@savanyújóska:

Nem egészen... Még a krími háború formai okai is orosz sorhajók támadása török fregattok ellen volt, ami ellenkezett a tengeri csaták konvenciójával.

savanyújóska 2017.02.14. 08:46:04

@Kivándorló: Hát ez már egy másik korszak. A harcok ekkor már hónapok óta folytak, és a hivatalos orosz/török hadüzenetek is megtörténtek még októberben. A későbbi angol-francia beavatkozás indoka nem az volt, hogy az oroszok gyengébbekre támadtak Szinopénál, hanem az, hogy egyáltalán támadtak, korábban ugyanis ígéretet tettek, hogy csak defenzív hadműveleteket folytatnak.

dontpanic 2017.02.14. 15:39:05

Emma Hamiltonhoz: éppen most fut egy vele kapcsolatos időszaki kiállítás a National Maritime Museumban, amiben némiképp revideálni akarják a róla kialakult képet, ami évszázadokig tényleg a gaz csábító-kurtizán-manipulátor címszavakban merült ki, és amit igen jól tükröz az a nyelvhasználat, amivel pl. ebben a posztban te is írsz róla. :) (Ennek a kiállításnak a kapcsán megjelent róla egy cikk a januári vagy februári magyar BBC History magazinban.) Egyébként ha volt is valaha kurtizán karrierje (ami nem ilyen egyértelműen kijelenthető), az is viszonylag hamar megszakadt (persze itt kérdés lehet, hogyan definiáljuk a kurtizánságot. :))

És tényleg nem érdemli, hogy kizárólag a "Nelson szeretője" címkével emlékezzünk rá, mert amúgy is egy figyelemre méltó valaki volt. A megfelelő közegben hatalmas fejlődésen esett át, nagyon gyorsan tanult, és kiteljesíthette mind megfelelő intellektusát - nyilván nem véletlenül lett a nápolyi királynő nem hivatalos tanácsadója, amiért persze megkapta az ugyancsak terhelt "intrikus" jelzőt is:D -, mind művészi hajlamait is.

Nem bánt vele túl jól az élet, a férfiak csak úgy adták-vették maguk közt, egy szeretője küldte Hamiltonhoz is, mert már kellett neki egy jobb származású feleség, szóval Emmácskát le kellett passzolni, de előtte persze elvették tőle a közös gyereküket.

És persze mindemellett Nelson az ország hőse, szóval afölött szemet lehet hunyni, hogy ő tulajdonképpen éveken át úgy tett, mintha amúgy nem várná otthon egy szerencsétlen feleség Londonban, de persze Emma a gaz, csalárd asszony, akit mindenki imád(ott) utálni. (Pedig William Hamiltonnal még fairebb volt a páros, mert ő úgy nagyjából csöndes áldását adta a kapcsolatra, míg Fanny Nelson egy életen át várta haza Anglia hősét...)

És hát miután Nelson meghalt, bár végrendeletében próbált gondoskodni Emmáról és a közös lányukról, az Admiralitás rövid úton szabotálta ezeket a rendelkezéseket, és Emma úgy repült a felsőbb körökből, hogy csak porzott utána az út (és igen, az alkoholproblémái se segítettek a dolgon).
Szóval bár Nelson a haza hőse, de azért a végrendeletét, az akaratát lehet semmibe venni a halála után, és tönkre lehet tenni két ember életét, csak mert azok rossz fényt vetnek az Admiralitásra.

Szóval azt hiszem, azt gagyogom itt össze, hogy persze, Emma nem volt szent, de az általános megítélése, ami pl. ebben a posztban is megjelenik, bár inkább tényleg csak szubtilis módon, a nyelvhasználatban:), az nem fair. Emma, ez a nehéz körülmények közül jövő okos és tehetséges nő próbált érvényesülni egy olyan világban, ahol a nőknek nem nagyon volt szava, illetve dekoratív és reprezentatív funkciókon kívül más dolga (értsük ezt akár egész Angliára, de a diplomáciai/haditengerészeti közegre is - sőt, arra aztán fokozottan:)). És igen, szerelmesek lettek egymásba Nelsonnal, de ha valakinek, neki több joga volt kiélni ezt a szerelmet, mert őt tényleg kb. úgy löktél az oltár elé Williammel. Egy mai történetben mindkét házasság felbomlott volna, Nelson elveszi Emmát, és jöhet a happy end, de az akkori körülmények között ez lehetetlen volt, és ennek a legjobban Emma itta meg a levét.

dontpanic 2017.02.14. 15:43:41

@David Bowman: ha korabeli portrékat nézegetnél róla, akkor George Romney képei közt érdemes keresgélni, elég sokszor megfestette. :) www.google.hu/search?q=george+romney+emma+hamilton&biw=1366&bih=638&source=lnms&tbm=isch&sa=X&sqi=2&ved=0ahUKEwiho9nS6I_SAhWiF5oKHTtOC5oQ_AUIBigB

Tényleg szép nő volt, viszont a második terhessége (Nelsontól az első) után, többek közt az alkoholproblémái miatt tényleg megkopott a szépsége, amin persze kárörvendve csámcsogott az akkori társasági élet (van, ami nem változik - egy nő legfőbb értéke természetesen csak a szépsége lehet:)). Mondjuk ez a hanyatlás Nelsont nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is rajongva imádja a nőt. :)

savanyújóska 2017.02.14. 16:37:58

@dontpanic: A mai celebekhez képest Emmácska persze ártatlan kis virágszál volt, de akkoriban nimfománnak tartottak minden nőt, akinek egynél több férfi volt az életében. (II. Katalinnak egész életében talán összesen ha 15 szeretője volt, mégis koronás kurvának tartotta egész Európa.) Ugyanekkor tény, hogy fiatalkorában egy bordélyházban kezdte a pályafutását, majd innen szintet lépett, és egyre magasabb rangú tisztek kitartott szeretője lett, amíg el nem ért Nelsonig. A közvélemény persze gyűlölte azért, mert megrontotta a Tengerek Makulátlan Hősét, és annak halála után kiközösítették mindenhonnan, el is kellett hagynia Angliát.
A nápolyi királynő „tanácsadójaként” való szereplése finoman szólva sem egyértelműen pozitív megítélésű, annyira azért nem volt ő okos, hogy a politikában is boldogulni tudjon. Az oltár elé meg aligha kellett odalökni, akkor már évek óta Hamilton szeretője volt, a házasság hallatlan színvonal emelkedést jelentett neki. Az is vitatható, valóban kölcsönös volt e a nagy szerelem Nelsonnal, a vele töltött évek alatt rástartolt a trónörökösre is -részleteket nem tudok-, de az már túl nagy falat volt neki, már csak azért is, mert negyven felé közeledve ekkor már jócskán túl volt a fénykorán. A férje után örökölt annyit, amiből tisztes jólétben élhetett volna, de egykettőre szétszórta a pénzt, ült is egy ideig az adósok börtönében.
Már csak utolsó éveiben, Nelson halála után hízott el nagyon, nagyrészt nyilván az alkoholnak köszönhetően. Azt feljegyezték, ha akart, még így is nagyon impresszív tudott lenni, és az utolsó időkben is tartott sikeres előadásokat, afféle önálló esteket.
Ha még nem láttad, szerintem érdemes a témával kapcsolatban megnézned a „Bequest to the Nation” című 1973-as filmet. (Magyar mozikban/tévékben „A Nelson-ügy” címmel ment jó régen, nem tudom, most hol lehet hozzáférni.) Ennek az utolsó jelenetében Nelsonné afféle részvétlátogatást tesz Emmánál (Glenda Jackson), aki tökrészegen gurul le eléje a lépcsőn. (Gondolom, ilyen találkozásra persze nem került sor.) Majd elmondja, már akkor gyászolni -és inni- kezdett, amikor Nelson elhajózott, mert tudta, hogy nem fog visszatérni. Neki így kellett meghalnia, a dicsősége teljében. Ha túlélte volna a háborút, az Admiralitás fejesei, akiknek olyan sokszor tett keresztbe, rögtön kicsinálták volna. Talán ebben is lehet valami, különösen ha Thomas Cochrane sorsára gondolunk.

dontpanic 2017.02.16. 19:09:36

@savanyújóska: nem azt akartam mondani, hogy ártatlan kis virágszál volt, hanem hogy az igazság valószínűleg valahol középen lehet. :)

"A közvélemény persze gyűlölte azért, mert megrontotta a Tengerek Makulátlan Hősét" - na ez az, mindig a nő a hibás. :))

Persze, tudom, hogy a politikai szerepe nem egyértelműen pozitív, ahogy egyébként Nelsoné sem, csinált ő is csúnya dolgokat, pl. ahogyan Nápolyban a köztársaságpárti vezetőkkel bánt (elvileg a britek hivatalosan felmentették őket, viszont ő nem lépett közbe, amikor végül is a királyi hadsereg lemészárolta őket, pedig emlékeim szerint mintha még ígéretet is tett volna a védelmükre). Szóval persze, Emma és Horatio sem voltak galamblelkű, tiszta erkölcsű valakik. :)

Hmm, a trónörökösre való rástartolásról nem tudok, de megrendeltem a könyvet, ami a most futó kiállítása kapcsán megjelent, elvileg elég átfogó munka, hátha abból kiderül több.

Az biztos, hogy nem semmi kisugárzás lehetett a nőnek. :)

Ezt a filmet még nem láttam, köszönöm az ajánlást, megnézem valamikor. A Korda Sándor féle filmet láttam, a That Hamilton Womant, Vivian Leigh és Laurence Olivier főszereleplésével (magyarul Lady Hamilton). Persze ez egy erősen romantizált, női sóhajokat kiváltó változat, szóval eléggé eltorzítja a valóságot, de érdekességnek jó. :)
Könyvben pedig egy nagyon jó regényesített változat a Susan Sontag-féle A vulkán szerelmese, ami meglepő megoldással a szerelmi háromszög legelhanyagoltabb szereplőjét, William Hamiltont állítja a főszerepbe, szerintem fantasztikus könyv, tudom ajánlani. Persze ez is fikcionalizált, szóval nem kell tőle tökéletes hitelességet várni, de ahogy meg tudtam állapítani, más, nem fikciós forrásokból, azért eléggé korrekten írja le a történéseket, és igyekszik kevéssé idealizálni a szereplőket. :)

Hát igen, Nelson pont attól volt zseniális, hogy tudta, mikor kell megtagadni az utasításokat, hogy mikor akar hülyeséget az Admiralitás, és felépített magának egy olyan karriert, hogy a végén már meg is tehette ezeket a dolgokat.
Egyébként a British Libraryben láttam a levelét, amit a trafalgari csata előtt kezdett el írni Emmának, és félbehagyta, mondván, hogy majd a csata után befejezi. Hát, ez már sajnos egy ilyen befejezetlen levél marad.

Gondolod, hogy tényleg ki tudta volna csinálni az Admiralitás? Mármint Trafalgar után már tényleg senki el nem vehette volna tőle az Anglia, sőt, Európa megmentője címet... nem lett volna végképp érinthetetlen?

savanyújóska 2017.02.18. 17:49:39

@dontpanic: „nem lépett közbe, amikor végül is a királyi hadsereg lemészárolta őket”

Nem egyszerűen nem lépett közbe, hanem ő akasztatta fel őket a zászlóshajója vitorlarúdjaira, méghozzá egy parti fő műsorszámaként, amit a hajón rendezett a nápolyi előkelőségeknek, és Lady Emmának.
Megúszta ezt is, meg mást is. De ha már nincs rá szükség, szerintem valahogy ráhúzták volna a vizes lepedőt, különösen ha folytatja tovább a viszony az ő Emmájával. Valószínűleg nem csinálták volna ki úgy, mint Cochrane-t, de legalábbis félreállították volna, persze sűrű vállveregetések közben.

dontpanic 2017.02.21. 15:03:06

@savanyújóska: hmm, az általam olvasott források akkor ezt az esetet ráadásul még eufemizálták is.

gigabursch 2017.06.19. 11:21:21

Tulajdonképp nem ehhez az íráshoz kapcsolódóik a kérdésem, hanem a
Kalózok, Bálnák, Tengerek
c. könyvhöz.

Abban a könyvben jelentős mennyiségű hajóról ír Dékány, hogy elsüllyesztették, mintegy biztosítási csalásként.
Mi lehetett a valóságalapja és mennyiben érintette a magyar zászló alatti tengerhajózást?

Van-e esetleg erről korrekt infód?
(akár önálló blogbejegyzést is megérdemel a kérdés)

savanyújóska 2017.06.21. 08:56:04

@gigabursch: Nem teljesen alaptalan amit ír, de ezzel mégis inkább csak az akkor fennálló rendszer felé tett megint egy nyelvcsapást.
Az első háború után alakult magyar hajózási társaságok többnyire elég dilettáns vállalkozások voltak, zavaros ügyletekkel, és még zavarosabb pénzügyekkel. Többen közülük csődbe is mentek. Számos balesetük, és több hajóveszteségük volt. Ez utóbbiak közül néhánynál felmerült a biztosítási csalás gyanúja, de ezt egyik esetben sem sikerült bizonyítani.
A Dékány által emlegetett Magyar gőzös egyébként 1933 szeptemberében a portugál partok közelében ütközött neki állítólag valami víz alatti tárgynak, léket kapott, a hajót elhagyták, és az másnap elsüllyedt. A Tátra 1931 januárjában a görög partoknál géphiba miatt mozgásképtelenné vált, a vihar a partok felé sodorta, mire a kapitány elrendelte a hajó elhagyását. Mialatt a legénység csónakba szállt, az elsőtiszt leeresztette az egyik horgonyt, ami végül megtartotta a Tátrát, és azt egy mentőhajó kikötőbe vontatta.
Persze szívesen írnék posztokat erről, meg a hajdani magyar tengerhajózás történetéről, de nagyon kevés a fellehető információ.

gigabursch 2017.06.22. 13:44:40

@savanyújóska:
Köszönöm.
Továbbá köszönöm, s egyáltalán nem sértődök meg a tegező hangnemtől sem.

savanyújóska 2017.06.22. 15:07:06

@gigabursch: Az első mondat Dékányra vonatkozik, és a könyv írása idején, a hatvanas években fennálló rendszerre.

harpi5 2017.09.03. 20:15:43

Így a 70-enen túl sem tudom eldönteni, hogy milyen író volt Dékány, hiszen nem értek hozzá. azt viszont tudom, hogy 11 évesen, az elsők között olvashattam a Matrózok, stb, c. könyvét, és természetesen engem is magával ragadott, mint az akkori osztálytársaim közül sokat. Szerintem ez a lényeg, hogy le tudta kötni a gyerekeket, és némi ismeretanyagot is biztosított a számukra, bár amint a fenti ábra mutatja, bőven akadtak téves, hamis dolgok is. DE, gondoljunk csak bele, 1958-ban a 11 éves kölykök, mit tudtunk az I. világháborúról, meg arról, hogy valaha tengerhajózásunk is volt. Csak annyit, amennyit az I vh-ban résztvevő nagyapák meséltek, mert az apák már nem igen meséltek semmit, hiszen nem illet bele az adott politikai kurzusba (és féltek), az iskolában pedig erről szót sem ejtettek. Szóval tágította a látkört, hiszen az akkor éppen csak elkezdődött TV nem ért semmit ilyen szempontból (igaz ebből később sem). Amellett, legyen sokak szerint gyenge lektűrírónak sem mondható alkotó, (ezt nem tudom eldönteni), meg tudta ragadni a gyerekek képzeletét. Mesélt. És a mesékben sem sem keressük az irodalmi ún. értékeket, és a valóságot. Később azért rájöttem, hogy honnét merített nagyon sokat. Dr. Gáspár Ferenc hétkötetes munkájából. Van olyan rész, ami szó szerint megtalálható valamelyik könyvében, és nagyon sok más dolog is. Az hogy még e mellé kitalált dolgokat, időnként nem a legszerencsésebb módon, hát az tényleg baki. Ezért viszont ne alázzuk le teljesen, hanem gondoljunk csak vissza gyerekkorunkra, tetszettek-e a Cooper, Karl May, és a Verne könyvek. A nagy többségnek igen. Nos, szerintem Dékányt is ebbe a kategóriába kéne sorolni.

savanyújóska 2017.09.05. 08:42:05

@harpi5: Nem akarom teljesen lealázni, csak a helyére tenni. A gyerekek olvassák csak a könyveit, mint tanulságos mesét, de a felnőtteknek -akiknek a róla szóló posztokat szántam- talán nem árt tudni, hogy ezeket a könyveket nem lehet történeti forrásként kezelni. Mert még történelmi blogokban is láttam már forrásmunkaként emlegetni Dékány könyveit, amik ilyen szempontból teljesen használhatatlanok. Irodalmi színvonala gyerekkönyvként úgy gondolom rendben van, de felnőttként általában azért kicsit tovább lép az ember.
süti beállítások módosítása