A történelemkönyvek lapjain a felfedezések története általában folyamatos diadalmenetnek tűnik, a távoli vidékek megismerésének vágyától fűtött, merész és kalandvágyó utazók ezer veszéllyel dacolva hősiesen törnek előre a földgolyón, míg végül annak minden szegletét be nem járják.

Az újabb könyvek persze már kitérnek arra, hogy a merész felfedezőket az esetek túlnyomó többségében nem annyira a megismerés, hanem sokkal inkább a meggazdagodás vágya hajtotta, de teljesítményükből ez igazából olyan nagyon sokat nem von le. Minden jellemhibájuk dacára Kolombusz, Magellán, Vasco de Gama, és társaik nagy emberek voltak, akik megérdemlik a nekik állított szobrokat, még akkor is, ha cselekedeteik egy része a mai normák szerint megítélve erősen kifogásolható.

Vannak azonban a felfedezések történetének különös mellékszálai, melyeket a jótékony feledés homálya borít az utókor számára. A korabeli krónikák igen gyakran nem a ma olyan nagyra tartott utazók dicséretét harsogták, hanem felültek különös alakok, csalók, szélhámosok, vagy szimpla futóbolondok beszámolóinak, melyek távoli mesés tájak felfedezéseiről szóltak.

Az ember talán hajlamos volna azt hinni, ilyesmi nyilván jobbára csak a setét középkorban, vagy a babonákra, boszorkányüldözésekre, vallásháborúkra hajlamos kora újkorban történhetett meg. Pedig nem is kell olyan messzire visszamennünk az időben, hogy saját idejükben nagy megbecsülésnek örvendő kóklerekre találjunk a felfedezők között. Talán elég, ha Frederick Albert Cook-ra gondolunk, akiről sok amerikai máig azt hiszi, ő érte el először az Északi-sarkot.

A mi történetünk hőse ennél korábban alkotott nagyot, a felvilágosodás évszázadában, az 1700-as évek második felében, amikor a józan ész és az értelem állítólag már diadalmaskodott a babonák, és az emberi hiszékenység felett. Utólag persze már tudhatjuk, ez mind a mai napig csak távoli vágyálom.

Könnyű és hálás feladat a Dékány könyvekben található szakmai és történelmi tévedésekből mazsolázgatni, és még jó sokáig meg tudnék élni belőle, de nem mutatna jól, ha az egész blog erről szólna. Eredetileg még írni akartam a SOS Titanic blődségeiről, vagy A Fekete Herceg-ről, melyben Dékány nyilvánvalóan egy balatoni Kékszalag versenyt ír le, áthelyezve azt az óceánokra, kibővítve számos egzotikus és kalandos elemmel, és a jachtok helyére klippereket állítva. (A valóságban ilyen klipperversenyek természetesen nem voltak, vagy legalábbis nem a regényben olvasható formában.)

Tartsunk azonban mértéket, és elégedjünk meg ennyivel. Végülis csak annyit akartam kihozni az egészből, hogy ne tekintsük szakirodalomnak és történelmi forrásnak a Dékány könyveket, és természetesen a korabeli ifjúsági irodalom többi szerzőjének könyveit se. (Bár megjegyzem, a méltatlanul elfeledett Rónaszegi Miklós azért sokkal megbízhatóbb forrás, és szerintem irodalmi szempontból is sokkal jobb Dékánynál.) Ezek kellemes kis szórakoztató könyvek, olvasás után nyugodtan elfelejthetők.

Még egy könyvre azonban szeretnék visszatérni, már csak azért is, mert ezt a sorozat első részében már megígértem. A „Kossuth Lajos tengerésze” ugyanis az a könyv, melyben nem csupán a szakmai és történelmi tévedéseket, hanem a benne közvetített világképet is rendkívül bosszantónak, mondhatnám visszataszítónak tartom.

Azt hiszem, a legnagyobb jóindulattal se nagyon lehet olyasmit állítani, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete különösebben sok nyomot hagyott volna maga után a világtörténelemben, sőt, még a közép-európai történelemben sem. Időnként azonban az emberfia mégis a legváratlanabb helyeken botlik bele az o-m haditengerészet valamilyen hagyatékába.

Az egyik ilyen hely, ahol tényleg meglepetést okozhat a K. und K. Kriegsmarine felbukkanása, a hollywoodi giccsművészet örökbecsű remekműve, „A muzsika hangjai” című filmopusz. (Talán félórát néztem meg belőle, de távol álljon tőlem, hogy leszóljam. Korrekt iparosmunka, különösen ha a másik, történelminek álcázott borzadállyal, a Sissy filmekkel hasonlítjuk össze.) Annak idején eléggé meglepett, amikor megtudtam, hogy a film úgymond „igaz történeten alapszik”, és a filmbeli Trapp kapitány valóban létező személy volt. Létező személy, és az o-m haditengerészet tisztje, még ha nagyon sok köze nincs is filmbeli alteregójához.

Mint az egyik előző posztban már volt róla szó, Sir James Bisset emlékirataiban számos érdekes, bár nem biztos, hogy teljesen hiteles tengerésztörténet található. Ezek megbízhatóságáról maga a szerző így vélekedik: „Sok hasonló rémtörténetet hallottam öreg tengeri medvéktől, és semmi okom rá, hogy hazugságnak véljem őket, hiszen minden tengerész tudja, több dolgok vannak földön és égen -és különösen a tengeren-, mintsem szárazföldi patkányok bölcselme álmodni képes.”

Következzen akkor most még egy ilyen tengerésztörténet, melyet Bisset egy finn tengerésztől hallott. A sztori, ha talán nem is igaz, de mindenképpen nagyon jól hangzik, pont jó lesz április elsejére.

Mint a sorozat korábbi részeiből talán már megállapítható, fiatalságom egyik ikonja, akit annak idején valódi tengerészeti szakembernek hittem, valójában nagyon sok zöldséget összeirkált a könyveiben. Nehéz lenne megmondani, melyik a legnagyobb blődsége, de a következő idézet biztosan dobogós helyezést érdemel:

„Abban az időben (legyen katona, tengerész vagy polgári személy) nem akadt ember a Csendesen, aki nem tudta volna, mit rejt ez a név – Princeton.

Nem akad a második világháború csatáiból még egy amerikai repülőgép-anyahajó, amelyik akkora nevet szerzett volna, mint a captain Buracker Princetonja.

A Bátor Willi (ahogy William Buracker parancsnokot elnevezték) és hajója a csendes-óceáni harcok alatt 150 000 tengeri mérföldet tett meg, 300 napon át ütközetekben vett részt, ott volt a Gilbert-szigeteknél, Ryukyunál, Tarawa és Makin nagy harcainál, Majuro és Kwajalein-atollok partraszállási küzdelmeinél, a Marshall-szigeteknél lezajlott nagy csatáknál, de ugyanígy Papaunál és Yapnél is. Amikor az amerikai flotta legszégyenletesebb vereségét szenvedte a japánoktól, Pearl Harbour váratlan és előre nem biztosított megtámadásánál, a Princeton volt az, amelyik az összes hajó közül egyedül teljes tüzet tudott adni az égen cikázó „japok” légi flottájára. Ugyan miért a Princeton? Azért, mert a többi hadihajó tisztikara és legénysége javarészt a honolului bárokban, mulatókban élvezte az amerikai haditengerész gyöngyéletét, akkor, amikor Európában javában dühöngött a fasisztáktól előidézett háború! A hetyke Uncle Sam nem hitte, hogy megtámadhatják. Hát a japánok megtámadták őket, ijesztő csapást mérve a Pearl Harbour-i hadikikötőre. Bátor Willi és legénysége azonban megmutatta, hogy akad azért kurázsi az amerikai fiúkban is! A Princeton légelhárító ágyúi okádták a tüzet … a csatahajók többsége hallgatott és – elsüllyedt! Ettől kezdve a repülőgép-anyahajó fenegyerekei mindenütt ott voltak, ahol szükség volt rájuk. „Törtük a borsot a „jap” orra alá, ahogy csak tudtuk -mesélte később Jokohama Jim.- De végül is kampecre mentünk!” … Ez a Fülöp-szigeteknél, a Leyte Gulfnál vívott tengeri ütközetben történt. Itt nyögte az utolsót Hirohito japán császár tengeri és légiflottája 1945 februárjában. A 300 méter hosszú, 30 000 tonnás hadihajó -1400 emberrel és 150 repülőgéppel a fedélzetén – 182 légitorpedót és nehézbombát kapott: kigyulladt! Mint gigantikus fáklya égett a mélykék tengeren. Bátor Willi és legényei az oltásban vettek részt, kivéve azokat, akik a lassan-lassan elnémuló ágyúk mellől tüzeltek...”

Állítólag oly dicsőséges múltunk egyik kevéssé ismert, és a közelmúltig eléggé elfeledett eleme a magyarság tengereken való jelenléte, az első világháború előtti magyar kereskedelmi és haditengerészet története. Rögtön hozzá kell tennem, a „magyar” ebben az esetben azért erősen idézőjelben értendő, a magyar kereskedelmi tengerészet valójában legalább annyira volt horvát, mint magyar, és a gyakorlatban a „mi haditengerészetünk” is sokkal inkább osztrák volt, nem magyar.

A magyarság ráadásul csak a háború előtti utolsó két évtizedben vállalt komolyabb szerepet a tengermelléken, ekkor élénkült meg az érdeklődés a hajózás iránt, ekkor tűnt fel egyre több kereskedelmi hajó árbocán a magyar lobogó, és kerültek nagyobb számban magyar tengerészek a flotta hadihajóira. Ez a néhány év -melynek csúcspontja a Szent István majdnem teljesen önerőből való megépítése volt- valóban figyelemre méltó fejlődést eredményezett, melyre méltán lehetnénk büszkék. 1914 nyaráig minden jel arra mutatott, a Monarchia, és ezen belül Magyarország, kereskedelmi és haditengerészete egyaránt igen szép jövő előtt áll.

Régi jó szokásunknak -és valóságérzékünk tradicionális hiányának- megfelelően azonban ezúttal sem a tényleges eredményekre vagyunk büszkék, hanem kitalált legendákra és képzelgésekre. Még a tengerészettel foglalkozó szakirodalom is ilyenekkel volt tele, egészen a közelmúltig. Ezek nagy része -mint például a „soha le nem győzött flotta”- feltehetően még a háború alatti propaganda terméke, a másik része meg a Horthy korszakban keletkezett, elsősorban nyilván a Vezér dicsőségének öregbítése céljából. Amikor pedig a rendszerváltás után ismét lehetett írni a múltnak erről a darabjáról is, az akkori szerzők minden kritika nélkül átvették az ezekben az írásokban található állításokat. Néhány hivatott történész ugyan megpróbálta ezeket a fals legendákat kigyomlálni a köztudatból, de próbálkozásaik inkább kevesebb, mint több sikerrel jártak.

Bár nem ezt tekintem fő célomnak, de néhány témába vágó poszttal időnként azért szeretnék én is valamivel hozzájárulni a legendák ködének eloszlatásához. Most egy olyan történetet választottam, amelyről több népmesei elem is kering nemcsak a köztudatban, hanem még a valóban komolynak tekinthető szakirodalomban is.

Történelmi témájú blogok előszeretettel csapnak le az évfordulókra, hogy kapcsolódó témájú posztjaik érdekességét az aktualitásuk is növelje. Két hónapja, a 75-ik évforduló alkalmából jó néhány blog jelentkezett Pearl Harbor-ról szóló írásokkal. Figyelmetlenségem okán ezt a ziccert én kihagytam, majd bepótoljuk idén decemberben.

Az évfordulós cikkek némelyikében történt futó említés arról, hogy a japán támadásnak voltak bizonyos történelmi előzményei, értve ez alatt a 37 évvel korábbi japán támadást az orosz kézen levő Port Arthur, és az ott horgonyzó flotta ellen.

A hasonlóság valóban szembeötlő, és elég egyértelmű, a japánok 1941-ben Port Arthurt akarták megismételni, csak némileg nagyobb léptékben. Ez sikerült is nekik. A saját militarista nacionalizmusuktól elvakult japánok azonban nem vették észre, vagy legalábbis nem vették figyelembe, hogy az őket körülvevő világ, a külpolitikai helyzet, teljesen más, mint 37 évvel korábban. Az orosz-japán háborúból vagy nem vonták le a megfelelő következtetéseket, vagy teljesen elfelejtették azokat. Láthatóan teljesen komolyan úgy hitték, önerőből, külső támogatás nélkül is képesek lesznek ismét legyőzni egy náluk sokkalta erősebb nagyhatalmat, és erre aztán nagyon csúnyán ráfáztak.

Talán Pearl Harbor kapcsán is tanulságos lehet, ha vetünk egy pillantást a történelmi előzményekre, mi is történt 1904 február nyolcadikán és kilencedikén, a Csendes-óceán túlsó oldalán. Ennek is most van az évfordulója, ha nem is kerek, a 113-ik. (Saját dolgomat könnyítendő, ezúttal konzervanyagból dolgoztam, és ezt a posztot nagyrészt korábbi irományaimból ollóztam össze.)

Dékány András „Csempészek, hősök, kikötők” című könyvének lapjain ismerkedhetünk meg a francia Guillaume Tell sorhajó történetével, vagy legalábbis azzal, amit a könyv szerzője annak ír le. Dékány a könyv közepe táján, a Jadran Máltára való megérkezésekor adja Daniló bácsi szájába a lélekdermesztő események leírását, mely imígyen szól:

„Úgy hiszem, hogy pontosan ott járunk, ahol a Guillaume Tell elsüllyedt. Erről a hajóról minden francia úgy tud, mint mi a Zrínyiről, azzal a különbséggel, hogy a Zrínyi nem süllyedt el. A Guillaume Tell bezzeg igen, méghozzá itt, mint mondom. Ez a három ágyúsoros fregatt az utolsó megmaradt egysége volt a Máltát védő francia hajóhadnak. Ide szorult, amikor Nelson flottája az ostrom végső idején megjelent, 1800 szeptemberében. Ez a hajó vitte két évvel előbb a nagy kalandort, Napóleont Egyiptomba. A Guillaume Tell előtt két lehetőség volt: kitörni, vagy horgonyon megsemmisülni! A legénység és a tisztek a kitörést vállalták. Tudták, hogy Nelson lesi őket, a tengeri farkas. A megegyezés az volt, hogy a St. Elmo erőd nagyarányú elterelő lövöldözésbe kezd, amikor a fregatt megkísérli a kitörést. De alig jelentek meg a Guillaume Tell vitorlái a kikötő bejáratánál, már felbukkantak az angol sorhajók is! Egyik a másik mögött: a Lion, a Penelope, a Foudrayant, és még három nagy egység. Hatan egy ellen! És a Guillaume Tell nem fordult vissza. Felvette a harcot … és harcolt az utolsó ágyúgolyóig, az utolsó árbocdarabig! Mind a három árboca kidőlt, a fedélzet már lángokban állt, de még tüzelt az egyik tatágyú. Akkor Nelson elrendelte a tűzszünetet. És a Guillaume Tell lassan a hullámsírba fordult! Egyetlen ember sem adta meg magát, mind elesett! Itt, ahol most járunk, pihenhet a bátor hajó.”

Annak idején természetesen magam is készpénznek vettem a leírtakat, különösen hogy annyit az internet előtti korszakban is ki lehetett bogarászni még az igen szegényes magyar nyelvű forrásokból is, hogy valóban létezett egy ilyen nevű francia sorhajó, valóban részt vett az aboukiri csatában, ahonnan valóban sikerült elmenekülnie. Úgy gondoltam, ez már talán elég alap ahhoz, hogy a történet többi részét is hitelesnek lehessen tekinteni. Pedig nem igazán az. Nézzük akkor, mi is történt valójában Málta előtt, 1800 márciusának legvégén.

A csatahajók végzete általában ugyanaz, hosszabb-rövidebb, és az esetek többségében eseménytelen pályafutás után rendszerint mind a hajóbontókban végzik, néhány ritka szerencsés példánytól eltekintve, melyek hajómúzeumként élnek tovább. Néhányan harcban vesztek oda, mások balesetekben. Végzetük azonban minden esetben jól dokumentálható, és legalább több-kevesebb pontossággal tudni lehet, mikor, hol, és hogyan ért véget pályafutásuk. Csatahajók nem szoktak csak úgy eltűnni. Egy mégis megtette.

A poszt címe Rejtő Jenő örökbecsű könyvére kíván utalni, bár a hasonlóság persze elég feltételes, hiszen itt nem egy cirkálóról, hanem egy csatahajóról van szó, amit nem kikötői csirkefogók loptak el, hanem a nyílt tengeren egyszerűen nyomtalanul felszívódott. De a legnagyobb különbség a Rejtő könyvvel szemben alighanem az, hogy mindez valóban megtörtént.

A „Csempészek, hősök, kikötők” lapjain Dékány ismét szerepeltet egy valóban élt korabeli hírességet, akit a következőképpen mutat be hűséges olvasóinak:

„Valakit még bemutatok nektek a „Kék homár” vendéglőből. Illő, hogy megismerjétek őt. Azt tudjátok, ki volt Slocum kapitány? Hát hogyne: az első sportvitorlázó, aki egyedül körülhajózta a Földet. És ki volt a második? Alain Gerbault, francia sporthajós és volt haditengerészeti matróz. Először 1921-ben indult neki Firecrest nevű szlupján az Atlanti-óceánnak. Marseille-ből New Yorkig vitt az útja. Majd 1930-ban elindult a föld körüli útra, és akkor, amikor a Jadran Marseille-ben horgonyzott, már a Firecrest is befejezte -Slocum kapitány nyomán- a világrekordnak is beillő hajózást!

És itt, a „Kék homár”-ban ismertük meg ezt a különös embert, Alain Gerbault tengerészt, a magányos világjárót. …

Mint látjátok, már csak azért is érdemes volt a „Kék homár”-ba betelepedni, hogy barátságot kössünk Alain Gerbault-val, az utóbbi évtizedek egyik leghíresebb vitorlázójával, Slocum kapitány legméltóbb utódjával. Méghozzá igen jó barátok lettünk: Gerbault csodálta a Jadran teljesítményeit, mi a Firecrest bámulatos kalandjait. Igazi, vérbeli hajós volt Gerbault barátunk. Azokban a hónapokban úgy ünnepelték, mint mint valami filmszínészt vagy egy futballistát. Tagja volt a díszes, előkelő marseille-i jachtklubnak, ahol tátott szájjal bámultak rá a puccos dámák és a jól fésült urak. De Gerbault inkább a „Kék homár” füstös, halzsírszagú, ricsajos helyiségében ütötte fel tanyáját, semmint a fene díszes klubház perzsaszőnyeggel tompított bárjában lehajtson egy pofa grogot!

Hiába, matróz volt valamikor, egyszerű kékzsávolyos, piros bojttal (pomponnal) ékesített sapkát hordó fedélzeti matróz, a Liberté cirkálón. A Liberté elsüllyedt, Alain megmenekült, világhírű sportvitorlázó lett belőle – de megmaradt örökre vérbeli matróznak!”

Nos, mint korábban Gyulai Gaál Béla esetében, ezúttal is stimmelnek a nevek, néhány történeti tény és dátum, viszont az összes többi puszta kitaláció. Hogy mindjárt a legjobbal kezdjem, Alain Gerbault igazából soha nem volt fedélzeti matróz, sőt mi több, tulajdonképpen nem volt tengerész sem.