A legsikeresebb wrecker-ről, William Phipps-ről szóló múltkori bejegyzés után úgy éreztem, a poszt hagy némi hiányérzetet maga után, s talán nem ártana jobban történelmi összefüggéseibe állítani a sztorit, s beszélni kicsit a spanyol kincsszállító hajókról, és a körülményekről, melyek közt tevékenykedtek. Az előző bejegyzésbe illesztve túl nagy kitérő lett volna ez a téma, és túl nagyra duzzasztotta volna a poszt terjedelmét, úgyhogy célszerűbbnek láttam itt külön foglalkozni vele.

A történelem kezdetei óta a tengeri hajózás jelentette a legnagyobb értéket közvetítő árufuvarozási formát. A hajók rakománya hatalmas vagyont képviselt akkor is, ha nem nemesfémekből állt. Magától értetődően ezek a hajószállítmányok mindig is nagy kísértést jelentettek a gyorsan meggazdagodni vágyó, vállalkozó szellemű kalandoroknak.

A hajóknak és/vagy a rakományuknak a megszerzésére a legegyszerűbb megoldás a kalózkodás volt, mely legalább olyan ősi mesterség, mint az a másik szakma, melyet általában a legősibbnek szokás tartani. A kalózkodás azonban meglehetősen kockázatos vállalkozás volt, melyen könnyen rajta lehetett veszteni. Sokkal biztonságosabb volt, ha olyan hajókat fosztottak ki, melyek már képtelenek voltak a védekezésre. Ezek általában a sérült, zátonyra futott, vagy esetleg -sekély vízben- már el is süllyedt hajók voltak. A két módszer nem vált el élesen egymástól, a hajdani kalózok előszeretettel űzték mind a kettőt. A legtöbb kalóz ugyanis valójában sokkal inkább hiéna volt, nem pedig farkas, és fő specialitásuk igazából a bajba került hajók fosztogatása volt.

A kincskereső szakma idővel különvált a kalózkodástól, és többé-kevésbé tisztes polgári foglalkozássá vált. Már a XVII. század második felében megjelentek az első civil vállalkozások, melyek egyes elsüllyedt hajók nagy értékű rakományának kiemelését tűzték ki célul. Ez a rakomány nem feltétlenül aranyat és ezüstöt jelentett, jó biznisz volt például az elsüllyedt hadihajók ágyúinak a kiemelése is. De az igazi nagy fogást persze az Újvilágból évszázadokon át Európába özönlő nemesfémáradatot szállító hajók jelentették.

A tengeri kincsvadászat természetesen nagyban különbözik a szárazfölditől. A kincskeresés itt nem magányos szakma, mint a szárazföldön, ahol a kincsvadász rendszerint egyedül kóvályog a birkalegelőn, a nyakába akasztott fémdetektorral. A kincs a tengeren nem egy régi pénzekkel vagy ékszerekkel teli ládikát jelent, hanem rendszerint egy soktonnányi hajórakományt, melynek megtalálása, kiemelése, és elszállítása nem egyemberes munka. A tengeri kincsvadászok, a kezdetektől a mai napig, rendszerint egy sok embert foglalkoztató, és komoly beruházást igénylő vállalat tulajdonosai és vezetői. A legsikeresebbekből szeretnék itt bemutatni néhányat.

1928-ra az olasz haditengerészet nagy hadihajói, melyek építését még az első világháború előtt kezdték meg, már nyilvánvalóan elavultak voltak. A kiöregedő hajókat fokozatosan vonták ki a szolgálatból, miközben megkezdték a pótlásukra szánt új egységek tervezési munkáit, noha a pénzügyi nehézségek miatt azok megépítéséről egyelőre nem lehetett szó. A flotta költségvetését a húszas években teljesen kimerítette a cirkáló és romboló építési program.

A haditengerészetnek az első világháború után megmaradt öt csatahajójából, melyek már szolgálatba állításuk idején sem számítottak az igazán élvonalbeli csatahajók közé, hármat már leszereltek, és tartalékba állítottak, majd a Dante Alighierit le is selejtezték. Csak a Duilio osztály két csatahajója maradt még egy ideig szolgálatban, de komolyabb korszerűsítéseket ezeken se hajtottak végre.