1864 május kilencedikén nyugodt nap virradt a Helgoland melletti vizekre. Derűs, napos idő volt, enyhe délkeleti széllel. A dánok nem sokkal délelőtt tíz után vették észre a feléjük közeledő hajókat, míg az osztrák zászlóshajón Tegetthoff-nak valamivel később jelentették a láthatáron megpillantott füstfelhőt. Mindkét parancsnok olyan értelmű utasításokat kapott, azonos erejű vagy gyengébb ellenféllel szemben vállalja az ütközetet, így mindkét oldal el volt szánva a harcra, s egyikük sem próbált kitérni a másik elől. A dán hajók felvonták a hadilobogót, az osztrák és porosz hajók pedig a kis lobogódíszt, vagyis minden árbocra felhúzták tengerészetük zászlaját. A két flotta még messze volt egymástól, így mindegyiknél ebédelni küldték a legénységet.
Miután közel azonos erők közeledtek egymáshoz, mindkét fél jó esélyt látott a győzelemre. A dánok Cuxhaventől akarták elszigetelni az ellenséges hajókat, azok pedig a dánok és Helgoland közé akartak állni. Az angol Aurora fregatt Helgoland déli partjai mellett horgonyzott, legénysége nagy érdeklődéssel figyelte a kibontakozóban levő ütközetet. A szigeten is gyülekezett a nézőközönség, a lakosság a parti sziklákról és a háztetőkről követte az eseményeket.
A dán hajók egymás mögött, csatasorban haladtak, elöl a zászlóshajó, a Niels Juel, mögötte a Jylland, és a sor végén a Hejmdal. Akár az osztrák és porosz hajók, a dánok is végig csak a gőzgépeiket használták, vitorláikat mind bevonták. Suenson rövid beszéddel igyekezett bátorítani tengerészeit: „Emberek! Ott jönnek az osztrákok, öt hajóval, kettő nagyobb a mieinknél. Most találkozni fogunk velük. Küzdjünk együtt bátran, és tegyük meg ami tőlünk telik. Bízom benne, hogy olyan bátran fogunk harcolni, mint hős bajtársaink Dybbolben!”
Az osztrák-porosz hajók az ellenség megpillantásakor még viszonylag rendezetlenül haladtak, nagyjából egymás mellett. Zászlóshajójával Tegetthoff most az élre állt, és a mögéje besoroló Radetzky-vel átvágtak a porosz hajók előtt, hogy átkerüljenek azok jobb oldalára, és így fedezzék őket az erről az oldalról közeledő dánokkal szemben. A három kis porosz hajó a dán fregattokkal szemben nem sok segítséget tudott volna adni, így Tegetthoff nem is sorolta be őket a csatasorba, s Klattnak csak ezt az utasítást adta: „Hajói biztonságát szem előtt tartva cselekedjék legjobb belátása szerint.” Nem sokkal a tűz megnyitása előtt újabb jelzést adott le hajóinak: „Seregeink győzedelmeskedtek. Tegyünk mi is így.”
Az ütközet első lövését a Schwarzenberg orrában elhelyezett egyik 24 fontos, minden bizonnyal vontcsövű ágyú adta le, néhány perccel délután két óra előtt. A tűzmegnyitásra a korban szokatlanul nagy távolságból, 3.400 méterről került sor. Az északnyugat felé haladó osztrák fregattok éppen a délnek tartó dánok előtt vágtak át, vagyis ha nagy távolságból is, de keresztezték a dán csatasort, és oldalsortüzet tudtak zúdítani a dán vonal első hajójára, annak orra felől. Tegetthoff talán ezt a helyzetet akarta gyorsan kihasználni, abban bízva, a nagy távolság ellenére is elérhetnek néhány találatot, és károkat okozhatnak az ellenségnek. Valószínűleg maga is gondolta, hogy ez a számukra előnyös helyzet nem fog sokáig fennállni, és Suenson rövidesen valóban balra fordult, párhuzamos, de ellentétes irányba állva az osztrákokkal. A dánok egyelőre nem viszonozták a lövéseket, csak akkor nyitottak tüzet ők is, amikor a távolság kétezer méterre csökkent. Az osztrák tüzelés addig hatástalannak bizonyult, a lövések vagy túl rövidre sikerültek, vagy pedig a lövedékek célt tévesztettek.
A dánok kezdettől jobban céloztak, mint az osztrákok. Első lövéseik egyike utat talált a Schwarzenberg ütegfedélzetére, ahol a becsapódó lövedék 14 tüzért megölt, vagy megsebesített. A csatában egyébként többnyire alighanem hagyományos tömör ágyúgolyókat használtak, a robbanógránátok még viszonylag ritkák voltak, bár már használták ezeket is. Azonban ha csak ilyeneket használtak volna, a páncélozatlan fregattok nyilván sokkal súlyosabb sérüléseket szenvednek, és a Schwarzenberg jó eséllyel aligha élte volna túl az ütközetet.
A távolság közben egy mérföldre csökkent, és a hajók valamennyi ágyúja tüzet nyitott. Miután elhaladt a dánok előtt, Tegetthoff jobbra fordult, s az ellentétes irányban haladó két kötelék heves tűzharc közben elhaladt egymás mellett. A rajzok szerint az ütközetnek ebben a szakaszában Tegetthoff egy rövid időre jobbra fordult a hajóival, nem tudni, pontosan miért, lehet, hogy a dánok előtt, vagy mögött akart ismét átvágni, hogy vonalukat most már kisebb távolságból keresztezze. Suenson talán erre válaszul fordult jobbra a hajóival, amivel ismét párhuzamos irányba állt az osztrákokkal.
A csata leírásaiban viszont szinte mindenhol azt írják, Suenson azért fordult jobbra, hogy az osztrák fregattok mögött átvágva elszigetelje őket a mögöttük lemaradt lassú porosz hadihajóktól, és aztán megsemmisítse az utóbbiakat. Ez azonban több okból sem valószínű. Először is, a porosz hajók semmivel sem voltak lassabbak, mint az osztrák fregattok, gyakorlatilag ugyanarra a 9-11 csomós sebességre voltak képesek. Ezenkívül nem az osztrákok mögött, hanem azok bal oldalán haladtak, ami minden korban bevett gyakorlat volt a haditengerészeteknél, ahol ütközetben a kisebb és gyengébb hajókat mindig a csatasor harcban részt nem vevő oldalára állították. Néhány leírás szerint ugyan csak az Adler haladt az osztrákoktól balra, a két ágyúnaszádot Tegetthoff beállította a csatasor végére, ez azonban elég valószínűtlennek és értelmetlennek tűnik. A legtöbb visszaemlékezés szerint a három porosz hajó az ütközet során mindvégig egy kötelékben tevékenykedett.
A dánok jobbra fordulásával alighanem más okból alakult ki veszélyes helyzet. Ezt az irányt tartva ugyanis most ők kerülhettek volna az osztrák hajók mögé, sebezhető tatjuk felől véve tűz alá őket, majd a fordulót folytatva átkerülhettek volna a bal oldalukra. Ebben az esetben a porosz hajók a dánok és az osztrákok közé szorultak volna, és Suenson valóban könnyen elpusztíthatta volna őket. Tegetthoffnak tehát mindenképpen reagálnia kellett, és ő mint mindig, ezúttal is tétovázás nélkül cselekedett. Mikor látta, hogy a dánok jobbra fordulnak, teljes, 180 fokos fordulatot tett fregattjaival. A két fregatt egymás után fordulva a dánokkal azonos, délnyugati irányba állt, miközben a kettejük közti távolság alig egy kilométerre csökkent.
Tegetthoff úgy látta, még ez a távolság is túl nagy ahhoz, hogy ágyúi hatásos tüzet tudjanak kifejteni, ezért nem állt pontosan párhuzamos irányba a dánokkal, hanem kissé feléjük fordult, és lassan egyre közelebb került az ellenséghez. Egyes leírások szerint Tegetthoff meg akarta rohanni valamelyik dán fregattot, lehetőleg a zászlóshajót, hogy a régi idők szellemében megcsáklyázza, és elfoglalja azt, de a dánok heves tüzelése visszavonulásra kényszerítette. A csatának erre a szakaszára azonban nem illik ez a leírás. A két kötelék hajói egyenletesen közeledtek egymáshoz, a rajzokon nincs nyoma annak, hogy az osztrákok a dán vonal felé fordultak volna. Talán Tegetthoff korábbi, már említett fordulatának célja lehetett az, hogy megrohanja a dán hajókat, de azok heves tüzelése és kötelékük jobbra fordulása miatt kénytelen volt feladni ezt az elképzelését. Persze ez is csak találgatás, a szűkszavú leírásokból és jelentésekből a csata pontos lefolyását, és a parancsnokok szándékait nehéz rekonstruálni.
Ahogy a két kötelék lassan egyre közelebb került egymáshoz, a tüzelés is mind hevesebbé vált. A harc nehezét a két zászlóshajó viselte, melyek egymásra tüzeltek. A tüzelés megoszlását illetően a források ismét ellentmondásosak, egyesek szerint a Jylland a Radetzky-re tüzelt, míg mások szerint a két dán fregatt az osztrák zászlóshajóra összpontosította tüzelését. A Schwarzenberget ért nagyszámú találat alapján inkább az utóbbi feltevés látszik valószínűbbnek, eszerint a csupán kisebb károkat szenvedő Radetzky-t csak a Hejmdal tartotta tűz alatt. A két osztrák fregatt viszont külön célpontokra tüzelt, bár valószínűleg jobban jártak volna, ha ők is az ellenséges zászlóshajóra koncentrálják tűzerejüket. Egyesek szerint a Radetzky csak a Hejmdal korvettre tüzelt, ami elég valószínűtlenül hangzik, hiszen ez nagyon súlyos vezetési hiba lett volna nemcsak a Radetzky parancsnoka, hanem Tegetthoff részéről is. Hihetőbb az az állítás, mely szerint a Radetzky célpontja a Jylland és a Hejmdal volt, ezt támasztják alá a Jyllandot ért súlyos sérülések is.
A délnyugat felé tartó két kötelék majdnem párhuzamosan haladva lassan közelített egymáshoz, és az őket elválasztó távolság végül 400 méter alá csökkent. Mindkét zászlóshajó komoly sérüléseket szenvedett, de idővel egyre nyilvánvalóbb lett a gyorsabban és pontosabban tüzelő dán tüzérség fölénye. A szél iránya is nekik kedvezett, az ő hajóiktól elfújta az ágyúk füstjét, míg az osztrák hajókra visszafújta azt. A Schwarzenberg majdnem száz találatot kapott, emberveszteségei olyan súlyosak voltak, hogy már az ágyúk egy részét sem tudták működtetni, s három óra után a fregatt tüzelése már észrevehetően kezdett gyengülni. A hajón több tűz is kitört, az első még csak egy kisebb fedélzeti tűz volt, melyet gyorsan el tudtak fojtani. Sokkal nagyobb problémát jelentett a második tűz, mely az alsó fedélzeten, a fregatt vitorlaraktárában tört ki, és amit csak hosszas erőfeszítések után tudtak megfékezni. A tűz annál is nagyobb izgalmat okozott, hogy a vitorlaraktár éppen a lőszerraktár felett volt, és a hajó azonnali pusztulását jelentette volna, ha átég az őket elválasztó fedélzet. A helyzet egy ideig nagyon súlyosnak látszott, de Tegetthoff végig megőrizte rendíthetetlen nyugalmát. Amikor a tüzet jelentették neki, csak azt az utasítást adta: „Ember! Ha ég, akkor oltsák el!”
A dán fregattok szintén számos találatot kaptak, különösen a Jylland szenvedett komoly sérüléseket. A fregatt egyik altisztje, Hans Bjornsen, a csata után a menyasszonyának írt levelében részletes leírást adott a történtekről. „Eltelt egy óra, és még nem volt sebesültünk, halottunk, vagy bármilyen sérülésünk, de most egymás felé tartottunk, így egész közel kerültünk egymáshoz, s a dolgok vidáman mentek. … Az őrmester odajött hozzám, hogy megkérdezze, kérek e egy snapszot, ittam egyet, a mellettem álló altiszt pedig azt kérte tőle, jöjjön erre gyakrabban az üveggel. Ekkor hallottuk a hírt, egy a fedélzetünkön becsapódó gránát darabokra törte a hajóharangot, és megölt öt embert. Egyikük azt mondta: „Azt hittem, megsebesültem.” Elindult a tat felé, és hirtelen holtan esett össze. Egy tengerész éppen a snapszos palackból ivott, átadta egy másiknak, ekkor jött egy golyó, elvitte az egész karját és a vállát, azonnal meghalt. Aztán jött még egy lövés, és darabokra törte szét a csónakjainkat, így nem volt számunkra menekülés, ha elsüllyedtünk volna. …
Ezután egy gránát hatolt be az ütegfedélzetre, az egyik ágyúnak az egész legénységét ellőtte, a fedélzet vértől lett vörös, ami úgy folyt ki a vízelvezető nyílásokon, mint a víz. … Aztán fütyülő hangot hallok, és csattanást érzek, gránát robbant a parancsnok kabinjában. A lőporfüsttől semmit sem látni, átesek egy ágyún, és ott fekszem a fedélzeten, a sapkám elrepült, erős fájdalmat érzek a hátamban. A füst lassan oszlani kezd, látom, hogy két ember áll mellettem, egy altiszt, és a kormányosunk, utóbbi az oldalába, a másik a lábába kapott egy repeszt, és csúnyán megsérültek, az ő vérükben fekszem. Meglátnak, és kezet rázunk, elviszik őket, én pedig megpróbálok felállni, ami könnyen ment, csak egy kis szédülést érzek. Úgy érzem, a hátam megsérült, mert szörnyen fáj, a nadrágom lyukas, a lábam megdagadt, és fekete foltok vannak rajta, azt hiszem a mellettem elment golyótól, ami megsebesítette a szomszédaimat. Kaptam egy üveg sört, és ismét visszamentem az ágyúhoz, miután visszakaptam a csuromvér sapkámat. A lövöldözés szaporán folytatódott tovább.”
A Jylland egy másik altisztje, Anders Lonborg így emlékezett vissza: „Az ellenséges fregattok még több golyót és gránátot lőttek ki ránk, melyek sokunkat megölték vagy megsebesítették. Egy gránát csapódott be, s a kilences és tízes számú ágyú között átment a hajó oldalán, és kettétörte az egyik 4 hüvelyk vastag vasalást. Ugyanekkor repeszek röpültek szanaszét, és megöltek öt embert. A kilences ágyúnál senki sem úszta meg sérülés nélkül, ugyanígy a tízesnél is, melynek én voltam a parancsnoka, és ahol egy ember azonnal meghalt, öt megsebesült. A repeszektől jómagam is megsebesültem, a bal lábamon és oldalamon, de sebeim már gyógyulnak, és nem olyan veszélyesek, mint elsőre tűntek. A négyes számú ágyúnál hárman sebesültek meg, és levitték őket a fedélzetről. A fedélzeten levő csónakjainkat egy golyó találta el, ami átment mind a hármon, és az egész orr részüket összetörte. A harangunk teljesen összetört, a tatárbocot középen ellőtték. Megsérült a főárboc is, és sok ágyúgolyó, amik teljesen nem ütötték át a hajó oldalát, még mindig abba vannak beágyazódva.”
A veszteségek egy nagy részét egyébként ezúttal sem a becsapódó lövedékek okozták, hanem az általuk a fa hajótestekből kiszakított, és nagy sebességgel szétrepülő faszilánkok, ezek feleltek a sebesülések egy jó részéért. Persze nemcsak a fa tört, hanem a vas is. A hajók ugyan faépítésűek voltak, de a faszerkezet szilárdítása céljából nagy mennyiségben alkalmaztak már mindegyiken vasalásokat is. Mint az előbbi idézetből is látható, a lövedékek néha ezeket a többnyire öntöttvasból készült a vaspántokat is szétzúzták, fémszilánkokat zúdítva a közelben álló tengerészekre.
A két hajóraj folyamatos tüzelés közben lassan közeledett egymáshoz, és délután fél négy körül már csak 380 méter választotta el őket. Az osztrák zászlóshajót ekkor egy újabb dán lövedék találta el, mely az előárbocon csapódott be, az árbockosár környékén, és lángra lobbantotta az előderék vitorlát. Az osztrák hajókon a vitorlákat nem egyenletesen göngyölték fel a vitorlarudakra, hanem az amerikai módszer szerint két alsó csücsküket középre behúzták, s így a bevont vitorla felületének nagyobbik részét középen, az árbockosárnál gyűjtötték össze. Itt lobbant most lángra a száraz vitorla, és a tűz gyorsan átterjedt a kötélzetre, majd tüzet fogott a vitorlarúd, és maga az árboc is. A Schwarzenberg fedélzetére égő törmelék záporzott, ismét kisebb tüzeket okozva ott. A tűz oltása lehetetlen volt, az egyetlen gőzszivattyú ugyanis, amely ilyen magasra el tudta volna juttatni a vízsugarat, korábban megrongálódott, és üzemképtelen volt. Az egyetlen, amit tenni lehetett, hogy a hajóval hátszélbe fordulnak, Helgoland felé, hogy a nagy lánggal égő árbocról a szél ne a többi árboc felé fújja a tüzet, és az égő törmeléket.
Az ütközet ezzel gyakorlatilag el is dőlt. Tegetthoff az oltási munkák miatt kénytelen volt a harcot beszüntetve zászlóshajójával visszavonulni. A Schwarzenberg Helgoland felé fordult, míg a mögötte haladó Radetzky egy ideig még tartotta tovább eredeti irányát, s a zászlóshajó és a dánok közé állva fedezte a visszavonulást, majd ő is északnyugatra fordult. A fordulással a fregattok átvágtak a porosz hajók mögött, azok így átkerültek a bal oldalukra. Klatt most arcvonalba állította hajóit, vagyis a három hajó egymás mellett haladt, tatjukat fordítva az ellenség felé. A tat felé a porosz hajók erős tüzet tudtak kifejteni, az Adler két 36 fontos, a két naszád pedig egy-egy 24 fontos ágyúval tudott hátrafelé tüzelni. A porosz hajók a csatának ebben a szakaszában vettek részt a legaktívabban, mindhárman heves tüzet zúdítottak a dánokra, fedezni igyekezve az osztrák fregattok visszavonulását. Később azt állították, több találatot is elértek az ellenséges hajókon, a dánok azonban utóbb cáfolták ezt, szerintük a porosz lövések rövidre sikerültek.
Suenson üldözőbe akarta venni az ellenséget, azonban pár perccel azután, hogy az osztrákok Helgoland felé fordultak, a Jylland-ot ismét súlyos sérülés érte, egy gránát megrongálta a kormányszerkezetet, és szétszakította a kormánykereket a kormányrúddal összekötő köteleket. Üldözés helyett a dán hajóraj így észak felé fordult – az osztrákok ekkor még másfél mérföldre voltak az angol felségvizek határától –, és várták, hogy a Jylland ismét manőverképes legyen. A csatában az utolsó lövéseket valamivel fél öt előtt adták le.
A Jylland sérülését gyorsan kijavították, de az osztrák és porosz hajók addigra már elérték a Helgoland körüli angol felségvizek határát, semleges területen pedig Suenson nem akarta felújítani a harcot, nehogy emiatt diplomáciai bonyodalmak lépjenek fel az angolokkal, akik a nagyhatalmak közül egyedüliként voltak Dánia támogatói. A helgolandi csata volt a nagy múltú dán haditengerészet utolsó, és a fiatal osztrák haditengerészet első komolyabb tengeri ütközete.
Az angol felségvizek védelmét a Helgoland előtt horgonyzó Aurora fregatt látta el, melynek parancsnoka, Sir Leopold McClintock, a főárbocra felmászva igyekezett figyelemmel kísérni az ütközet lefolyását. Sokat azonban nem látott belőle, mert a kémények és az ágyúk füstje mindent beborított. McClintock-nak így fogalma sem volt a csata állásáról, egészen négy óráig, amikor a füstből előbukkant az égő Schwarzenberg, mely láthatóan Helgoland felé tartott. McClintock azonnal felvonatta a fregatt horgonyát, és kelet felé indult, hogy az osztrákok és a dánok közé állva megakadályozza a harcok átterjedését a semleges angol vizekre. Nagy meglepetésére azonban – a Jylland sérüléséről természetesen nem tudott – a dánok nem üldözték az osztrákokat, akik így öt óra után háborítatlanul érték el a számukra biztonságot nyújtó angol felségvizeket, mialatt ellenségük észak felé tartva szintén visszavonult. A porosz hajókról és a Radetzkyről segítségként azonnal tengerészeket küldtek át a Schwarzenbergre a tűz oltásához, a sebesültek ellátásához pedig a poroszok átküldték hajóik orvosait is. A közelben elhaladó Auróráról szintén felajánlották segítségüket az osztrák hajónak, Tegetthoff azonban ezt visszautasította.
A Schwarzenbergen még mindig súlyos volt a helyzet. Az előárboc már teljes hosszában lángokban állt, a fedélzetet pedig folyamatosan öntözni kellett, mert egyfolytában hullottak rá az égő kötélzet és vitorlázat darabjai, majd leszakadtak a vitorlarudak is. Éjfél már jóval elmúlt, mire sikerült a tüzet eloltani – pontosabban az inkább magától aludt ki –, az árboc még égő vagy izzó darabjait szétbontani, és a tengerbe dobni. A tűz a főárboc kötélzetét is megrongálta, ezt is ki kellett javítani, hogy az árboc megfelelően ki legyen merevítve. Közben a nagyrészt német lakosságú szigetről is sok csónak érkezett, érdeklődő és segíteni akaró civilekkel. Visszaemlékezéseik szerint az osztrák fregatt fedélzetén nagy fejetlenség uralkodott, a kárelhárítás munkáját látszólag senki sem szervezte meg, és nem is irányította senki.
Miután a tüzet sikerült eloltani, és elvégezni a Schwarzenberg legszükségesebb javításait, Tegetthoff az éj leple alatt elhagyta a Helgoland környéki vizeket, és visszatért Cuxhavenbe. Általában azt olvasni, a dánok hajnalig a szigettől északra cirkáltak, majd amikor reggel látták, hogy az osztrák hajók eltűntek, ők is visszavonultak. Valójában azonban a dán flotta is már az éjszaka elhagyta Helgolandot, és visszaindult Kristansandba. Az éjszaka során távirat érkezett Helgolandra Londonból, mely közölte, hogy a hadviselő államok ideiglenes fegyverszünetet kötöttek, és arra kérték McClintock-ot, tájékoztassa erről a két hajórajt. Amikor azonban reggel megpróbálta közvetíteni az üzenetet, az angol parancsnok már sem az osztrákokat, sem a dánokat nem találta a sziget közelében.
Suenson tudott a fegyverszüneti tárgyalások előrehaladott állapotáról, és talán ezért nem akarta tovább erőltetni a harcot. Mások szerint az éjszaka a helgolandi civil hatóságoktól tudomást szerzett az egyezményről, ezért vonult vissza. A május 12-én hatályba lépő megegyezés szerint egyébként a szárazföldön a csapatoknak addigi állásaikban kellett maradniuk, a hadihajókat pedig mindkét félnek vissza kellett rendelnie kikötőikbe. Május kilencedikén a koppenhágai minisztérium már elküldte Suenson-nak a Kristiansandba való visszatérést elrendelő parancsot, ami azonban már csak az ütközet után érkezett meg. Tegetthoff csak Cuxhavenbe visszatérve értesült a fegyverszünetről.
A két hajóraj veszteségei jól mutatják a dánok tüzérségi fölényét. Az osztrák zászlóshajó összesen 93 találatot kapott, míg a súlyosabban sérült dán fregatt, a Jylland, 20-at. Az utólagos vizsgálat szerint a Schwarzenberg-et érő találatok többsége valószínűleg a dán vontcsövű ágyúktól származott, melyek jóval pontosabbak voltak, mint a sima csövűek, viszont kisebb kaliberűek is, legfeljebb 18 fontosak, tehát végzetes sérüléseket nem tudtak okozni.
A dán hajókon összesen 14 tengerész esett el – ebből 12 a Jyllandon –, a súlyos sebesültek száma 16, a könnyebb sérülteké 39 volt. A másik oldalon viszont csak a Schwarzenberg nagyobb veszteséget szenvedett, mint a dán hajók összesen. A fregatt fedélzetén 32 tengerész esett el, míg 44-en súlyosan, 25-en könnyebben megsebesültek. A Radetzky öt halottat, és 23 sebesültet vesztett. A porosz hajók sem sérüléseket, sem veszteségeket nem szenvedtek. A Schwarzenberg az ütközet során ha átmenetileg is, de lényegében harcképtelenné vált, s ha nincsenek a közelben semleges vizek, ahová a dánok nem tudták követni, alighanem igen nagy bajba került volna.
Az ütközetet ennek megfelelően csak az osztrák–magyar haditengerészet hivatásos rajongói tekintik osztrák győzelemnek, a szakirodalom általában egyértelmű dán taktikai győzelemnek, ritkábban eldöntetlen ütközetnek tekinti. Május kilencedike után azonban a dán hajók eltűntek az északi kikötők elől, és a korabeli német közvélemény ezt az ütközettel kapcsolta össze, úgy gondolva, Tegetthoff flottája kényszerítette visszavonulásra a dánokat. A csatát tehát győzelemnek tekintették, Tegetthoff-ot pedig nagy tengeri hadvezérként ünnepelték. Maga Tegetthoff egyébként soha nem állította, hogy győzelmet arattak volna. Hivatalos jelentésében eldöntetlennek minősíti az ütközetet, a csata után kiadott napiparancsában pedig, melyben köszönetet mondott tengerészeinek a csatában nyújtott bátor viselkedésükért, ezt írta: „Meggyőződésem, hogy miénk a győzelem, ha egy számunkra szerencsétlen lövés nem gyújtja fel a Schwarzenberg fregatt árbocát, ezzel kényszerítve minket a harc megszakítására. Reménykedem benne, hogy a háborús szerencse máskor kedvezőbb lesz hozzánk, és nem ér minket oly szerencsétlenség, mellyel szemben a legkipróbáltabb bátorság és a legáldozatosabb vitézség sem képes kedvező eredményt elérni.” Hazatérése után az újdonsült ellentengernagy találkozott a flotta korábbi főparancsnokával, a tanácsadóként még mindig Triesztben dolgozó dán Hans von Dahlerup-al. Dahlerup igyekezett tapintatos lenni, de nem tudta leplezni örömét a dán győzelem miatt. Tegetthoff erre csak ennyit jegyzett meg: „Remélem, legközelebb jobban sikerül.” A tengernagy emlékművén pedig az áll: „Becsülettel harcolt Helgolandnál, dicsőségesen győzött Lissánál.” Vagyis még a tengernagy emlékművének felirata sem állítja, hogy az ütközet osztrák győzelem lett volna.
A csata ennek ellenére sem volt kudarcnak tekinthető. Az osztrák flotta jól helytállt az ütközetben, amit korábban nem sokan gondoltak volna. Az ütközet bizonyította, az osztrák haditengerészet nem olyan operett-tengerészet, mint amilyennek akkor, és később is sokan gondolták. Az osztrák vezetés nagyon is elégedett volt az elért eredményekkel, s a császár már a csata másnapján a Vaskorona Rend-el tüntette ki, és ellentengernaggyá léptette elő Tegetthoff-ot. (Az osztrák újságok a birodalom katonai és politikai vezetésének véleményét tükrözve rendszerint mély megvetéssel írtak a haditengerészetről, és az ütközet utáni első híreikben gúnyolódva írtak a flotta súlyos vereségéről. A sajtómunkások csak azt követően fordítottak gyorsan a cikkek hangvételén, hogy kiderült, az ütközetet hivatalosan győzelemnek tekintik, amiért a császár előléptette és kitüntette Tegetthoff-ot.)
Az ütközet kimenetele a dánok számára sem volt kétséges. Súlyos sérülésekkel az osztrák hajók vonultak vissza elsőként, nyilvánvaló tehát a dán győzelem. Az ütközetről tizedikén délelőtt érkeztek az első hírek Koppenhágába, de annak kimeneteléről még nem voltak információk. A tengerészeti miniszter órákon át izgatottan toporgott a távírószobában, mire délután megjöttek az első, még meg nem erősített hírek arról, hogy a súlyosan megsérült osztrák hajók visszavonultak Cuxhavenbe. A Kristiansandba visszavonult Suenson első, szűkszavú jelentése az ütközetről 11-én délután érkezett meg. Ebben megerősítette, hogy az ellenséget visszavonulásra kényszerítették, és beszámolt a saját veszteségekről is. A csatáról írt részletes jelentését nem távírón, hanem postán küldte el a minisztériumba.
Miután Kristiansandban partra szállították a súlyos sebesülteket, és eltemették az elesetteket, a dán hajóraj visszaindult Koppenhágába, ahová 15-én érkeztek meg. A főváros lakossága óriási ünnepléssel fogadta a hazatérő hajókat, a király rögtön látogatást tett a Niels Juel-en, és személyesen adta át Suenson-nak a Dannebrog Rend nagykeresztjét. A háborúban addig a helgolandi csata volt az első siker, amit a dánok a harcok során elértek. A megrendítő kudarcok sorozata után ez volt az első jó hír, amit mindenki ujjongva ünnepelt, és közben jó nagyra fújták fel az egyébként nem túl jelentős ütközet fontosságát. Dániában május kilencedike lett a haditengerészet napja, és ma is az.
Az általános lelkesedés azonban nem ragadott magával mindenkit, legalábbis a tengerészeti minisztériumban nem. Suenson-nak már kilencedikén elküldték a táviratot, melyben arra utasították, szüntesse be a blokádot, és kötelékével térjen vissza Koppenhágába. A dán parancsnok ezt az utasítást már csak az ütközet után kapta meg, annak engedelmeskedni tehát aligha volt módjában. A minisztériumban azonban úgy tűnik, ezt nem tudták be mentőkörülménynek, és úgy vélték, Suenson felelőtlen módon vállalt ütközetet, amivel nemcsak hajóraját, hanem az éppen megkötött fegyverszüneti megállapodást is veszélybe sodorta. A Jylland és a Hejmdal parancsnokai utóbb meg is említették, a csata után a minisztériumban nagyon barátságtalan fogadtatásban részesültek, és úgy tűnik, sokáig Suenson-nak sem bocsátották meg, hogy a parancs ellenére aratott győzelmet. A király és a kormány elhalmozta Suensont kitüntetésekkel és elismerésekkel, de a tengerészeti minisztériumtól csak másfél évvel később kapta meg ellentengernagyi előléptetését.
A csatából visszatérő osztrák és porosz hajók május tizedikén kora reggel vetettek ismét horgonyt Cuxhavenben, ahol a helyi német lakosság részéről ők is lelkes fogadtatásban részesültek. A hajók javításához azonnal hozzáláttak, a Schwarzenberg sérült előárbocát teljesen eltávolították a helyéről, és egy ideig nem is pótolták. A hadihajók ekkor már nagyrészt úgyis csak gőzgépekkel közlekedtek, az árbocok és a vitorlák egyre inkább kezdtek felesleges koloncok lenni. A fregatt csak július végén, a bremerhaveni nagyjavításakor kapott új árbocot. A Schwarzenberg parancsnokságát Tegetthoff ellentengernagyi kinevezése után Maximilian Daublebsky von Sterneck fregattkapitány vette át. A Schwarzenberg leégett előárbocából megmaradt darabot György, hannoveri király vásárolta meg, és nyári palotájában állította ki. Az árbocot 1938-ban a bécsi haditengerészeti múzeumba szállították, ahol a világháború zűrzavarában nyoma veszett. (A háború utáni ínséges időkben valószínűleg átlényegült tűzifává.)
Talán hogy cáfolja a sajtóban keringő híreket az osztrák hajók súlyos sérüléseiről, Tegetthoff már a visszaérkezés napjának délutánján is engedélyezte a civileknek, hogy látogatást tegyenek a fregattok fedélzetén. A látogatók között volt egy fiatal gyerek, Erich von Lehe, aki apja kíséretében látogatta meg az osztrák zászlóshajót. Sok évvel későbbi emlékirataiban részletesen beszámolt a látogatásról, a fregatt fedélzetén látott pusztításról, a törött árbocról, a felszakadt palánkozásról, a fedélzeten látható vérfoltokról, a hajón pusztító tüzek nyomairól, és a látogatóktól szivart vagy cigarettát kunyeráló, elszállításra váró sebesültekről. Különösen érdekes, hogy visszaemlékezései szerint a hajó legénységéből csak egyetlen altiszttel tudtak németül beszélgetni, ugyanis az összes többi tengerész, akivel találkoztak, olasz volt, vagy dalmát.
Az elesetteket nagy gyászszertartás keretében május 12-én temették el a cuxhaveni Ritzebüttel temetőben. A halottak koporsóin kívül még egy plusz koporsót is elföldeltek, ami – kissé morbid módon – a súlyosan sebesült tengerészek amputált végtagjait tartalmazta. A sírok előtt állított emlékműnél ma is rendszeresen tartanak megemlékezéseket.
A fegyverszünet május 12-én lépett hatályba, de nem volt hosszú életű. A londoni konferencián a felek nem tudtak megállapodni az új határokban, a vitatott hovatartozású területek felosztásában. A dánok meg akarták tartani a schleswigi hercegséget, melynek elcsatolása eredetileg nem állt a poroszok szándékában sem, de látva, hogy minden kártya az ő kezükben van, most a hercegségek Dániától való teljes elválasztását követelték. A konferencia június 25-én eredmény nélkül ért véget, és négy nappal később újra kezdődtek a harcok. A porosz-osztrák hadsereg két hét alatt egész Jütlandot elfoglalta, és a poroszok partra szálltak Als szigetén is. Most már a dán szigetek, és a főváros is közvetlen veszélybe került, miután az osztrák flotta megérkezésével a dán tengeri fölény is elolvadt. Július 14-én a dán kormány ismét fegyverszünetet kért, és augusztus elsején kénytelenek voltak aláírni az előzetes békemegállapodást, melyben a dán király minden jogáról lemondott a három hercegségben. A békeszerződést végül október 30-án írták alá Bécsben. Holstein Ausztriához, Schleswig és Lauenburg pedig Poroszország birtokába került. Dánia addigi területének és lakosságának 40 százalékát vesztette el a háborúval.
Az osztrák expedíciós flotta a helgolandi ütközet idején még Cherbourg kikötőjében horgonyzott, és május 16-án a hollandiai Texelig jutott, itt érte őket az első fegyverszünet híre. A megállapodás értelmében a felek beszüntettek minden csapatmozgást, beleértve a haditengerészeti erőkét is, így Wüllerstorf-Urbair flottája sem folytathatta útját. Csak a fegyverszünet végét követően, június utolsó napjaiban indultak tovább, és július elsején futottak be Cuxhavenbe. Megérkezésükkel a dánok helyzete a tengeren is reménytelenné vált, ami nyilván nagy szerepet játszott abban, hogy ismét a tárgyalóasztalhoz kényszerültek. Július közepén az osztrák-porosz tengeri erők egy kisebb kombinált hadművelet keretén belül csapatokat tettek partra Sylt és Föhr szigetén, s elfoglalták azokat a dánoktól. Az osztrák flotta decemberben tért vissza Polába, de a következő másfél évben, a poroszok elleni háborúig, egy hadihajót mindig állomásoztattak az Északi-tengeren.
Az osztrák hadvezetés a sikerek ellenére nagyon elégedetlen volt Wüllerstorf-Urbair teljesítményével, különösen amikor azt Tegetthoff-éval hasonlították össze. A flotta késlekedéséért persze minden bizonnyal a mindig kényelmes tempóban dolgozó osztrák hivatali bürokrácia is felelős volt, de flottaparancsnokként Wüllerstorf-Urbairnek kellett tartania a hátát mindenért, ami kötelékével történt, s szereplésével a főparancsnokság és a császár egyaránt elégedetlen volt. A tengernagyot végül felfelé buktatták, az év végén nyugdíjazták, majd kinevezték kereskedelemügyi miniszternek. Az aktív flotta parancsnoki tisztségében 1865-től Tegetthoff került a helyére. (A tartalék flottának külön parancsnoka volt.)
Új beosztásában Tegetthoff egyik első küldetése az volt, hogy egy levantei kiképző útra vitte kötelékét. Korfun találkoztak egy éppen ott horgonyzó, szintén gyakorló úton résztvevő dán hajórajjal, melyet történetesen pont Suenson vezetett. Tegetthoff azonnal átlátogatott a dán zászlóshajóra, s a korabeli krónikák szerint a két korábbi ellenfél igen nagy tisztelettel, és kölcsönös nagyrabecsüléssel üdvözölte egymást. Az osztrákok később is mindig nagy respektussal viseltettek Suenson iránt. Még 1886-ban is, amikor a Donau korvett Koppenhágában tett látogatást, külön utasították a hajó parancsnokát, hogy tegye tiszteletét a dán tengernagynál. Suenson azonban ekkor már nagyon beteg volt – következő év májusában hunyt el –, és nem volt olyan állapotban, hogy fogadni tudta volna az osztrák delegációt.
A helgolandi ütközet, akár a két évvel későbbi lissai, végül nem javított semmit a haditengerészet megbecsülésén. A birodalom és a flotta vezetése pedig az eseményekből rájöhetett volna, milyen jelentősége lehet egy erős haditengerészetnek, mely képes távoli területekre is kiterjeszteni a Monarchia katonai erejét, és a világon bárhol érvényesíteni tudja a birodalom érdekeit. Az osztrákok azonban jó szokásuknak megfelelően ezúttal sem tanultak semmit a történtekből, és a győztes háborút egyszerűen csak elégtételnek érezték az öt évvel korábbi, a franciáktól elszenvedett szégyenletes vereségért, s igazolásnak tekintették, ami bizonyította, hogy a birodalom fegyveres erői jó vezetés mellett képesek bármiféle ellenséggel megküzdeni. Ahogy egy történész írta: „Úgy hullottak a kitüntetések, mintha valami hatalmas háború nagy győzelmeit ünnepelhették volna. A becsület visszanyerve, az önbizalom helyreállítva – minden úgy volt jó, ahogy volt.”
A haditengerészeti fejlesztések Miksa távozása után szinte azonnal leálltak, a megkezdett építéseket befejezték, de a tervezett új fejlesztéseket törölték. Az üresen maradt főparancsnoki tisztséget továbbra sem töltötték be, viszont a császár létrehozott egy új tisztséget, a flottafelügyelői (Flotteninspektor) állást unokatestvérének, Lipót főhercegnek, aki rövid tevékenysége során is sok kárt okozott a flottának azzal, hogy minden fontosabb beosztásba saját kegyenceit helyezte, Tegetthoff-ot pedig minden eszközzel igyekezett félreállítani. Az önálló tengerészeti minisztériumot alig hároméves fennállás után 1865 januárjában megszüntették, a haditengerészetet pedig ismét a hadügyminisztérium alá rendelték, ahol a flottát a hadsereg egyik hadtesteként kezelték. A helgolandi, majd később a lissai csatát a felső vezetés annak bizonyítékaként értékelte, hogy jó parancsnokok irányításával a flotta a meglevő állománnyal is képes elérni a tőle kívánt eredményeket. Minek akkor több pénzt pocsékolni a hadihajókra?
A dán háború végeredményben sokkal inkább erősítette Poroszországot, mint Ausztriát. Bismarck számítása bejött, a „jó kis győztes háború” megszilárdította a kancellár addig ingadozó belpolitikai helyzetét. A dánok felett aratott győzelem nemzeti eufóriájában a liberális többségű Landtag is felzárkózott Bismarck mögé, és megszavazták az általa kivetett adók visszamenőleges jóváhagyását. A törvénytelen és alkotmányellenes módon kivetett, s erőszakkal behajtott adók miatt utóbb még csodálták is Bismarckot, s szinte ünnepelték érte, államférfiúi nagysága és törhetetlen akarata bizonyítékaként kezelve a történteket. (A német politikában ekkor vált alaptétellé, hogy az erőszakos fellépés mindig meghozza a gyümölcsét. Bismarck kései utódai leginkább ezt tanulták el tőle, anélkül hogy örökölték volna a vaskancellár intelligenciáját és meggondoltságát is.) A német liberálisok nacionalizmusa erősebbnek bizonyult, mint a liberalizmusuk. A dán háború így lényegében felszámolta Bismarck belső ellenzékét is, s a győzelem egyben a porosz állam győzelme is lett a porosz parlament felett. Bismarck ettől kezdve tényleg szinte teljhatalommal rendelkezett, s csupán az uralkodóval egyeztetve tetszése szerint irányíthatta Poroszország bel- és külpolitikáját.
Forrás
http://www.navalhistory.dk/Danish/Historien/1848_1864/Helgoland1864.htm
https://en.wikipedia.org/wiki/Second_Schleswig_War
https://alternathistory.ru/debyut-admirala-tegetgoffa/
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Heligoland_(1864)
https://forskning.ruc.dk/files/3593284/coenksmaaskrifter13.pdf
Józsa György Gábor: Ferenc József zászlai alatt
Jack Sweetman: Admirálisok
Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.
https://www.donably.com/het-tenger-blog
Köszönet minden támogatásért!
