Hét tenger

Rosie Swale, a boszorka

2023. szeptember 17. 13:23 - savanyújóska

Annak idején, mikor ezt a blogot elkezdtem, eredeti szándékaim szerint általános tengerészeti témákkal foglalkozó cikkeket szerettem volna rajta megjelentetni. Ezért is kereszteltem a blogot a kevéssé harcias „Hét tenger” névre. Született is az első időkben néhány nem haditengerészeti témájú írás, aztán jellemtelen módon megint visszatértem a kevesebb munkát, és nagyobb olvasottságot ígérő hadtörténeti témákhoz. Mutatóba került csak néhány lőporfüst mentes írás a lapra.

Gyökeres változásokat ezúttal sem tudok és akarok bejelenteni, de ismét idejét érzem annak, hogy foglalkozzak néha civil témákkal is. És mi lehetne civilebb, mint a hivatalos megnevezés szerint „kedvtelési célú” hajózás. Szándékosan nem sportvitorlázást írok, mert a vitorlázás mint sport nem érdekel, az utazás, a szabad kóborlás, és az emberek, akik ilyesmibe bele mernek vágni, annál inkább.

Először persze megint egy sorozatra gondoltam, de aztán arra jutottam, a hosszú sorozatok már amúgy is egészségtelenül elszaporodtak a blogon. Így inkább ezeket közé szúrnék be időnként egy-egy posztot, amik olyan világjáró hajósokról szólnak, akik hajózástörténeti szempontból talán nem jelentősek, de számomra valamiért mégis fontosak. Kezdetben úgy terveztem, csak a kevésbé ismert hajósokról fogok írni, aztán átnéztem a névsort, és úgy találtam, idehaza mindegyik az. Az átlag magyar ugyanis négy világjáró hajóst ismer, Kolombuszt, Magellánt, Cook kapitányt, és Fa Nándort. (De az első három nem biztos.) Úgyhogy szerintem nyugodtan írhatok majd Slocum-ról is, a nagyközönség számára az is az újdonság erejével fog hatni.

Első posztnak eredetileg valóban Slocum-ot akartam választani, elvégre időrendben is ő az első „kedvtelési hajós”, aki nem csak a partok mentén volt az, hanem a világ összes óceánján. Aztán elvetettem az ötletet, hogy időrendi sorrendben menjek végig a listán, szerintem szórakoztatóbb lesz random módon kiválasztva, ahogy éppen jön. Elsőnek így arról írok, akit eredetileg utolsóként akartam sorra keríteni, mondhatni, desszertnek szántam. Mert hajózástörténeti szempontból ő se jelentős, viszont a sztorija hát az valami egészen unikális.


Így azért kibírható valahogy az élet.

Így azért kibírható valahogy az élet.

 

A velem nagyjából egyidős, a nyugdíj előtti célegyenesben botorkáló generáció számára alighanem emlékezetes a boldog békeidők népszerű könyvsorozata, a Világjárók. A korombeli tizenévesek a hetvenes-nyolcvanas években általában lelkes olvasói voltak ezeknek a könyveknek, amik sokakban ültették el a világ megismerésének vágyát, melynek teljesítésére akkoriban sajnálatosan kevés lehetőség adódott. A posztok több célszemélye is ezekből a könyvekből ismerős számomra, így a jelenlegi is.

A sorozat tengeri utazásokkal kapcsolatos köteteinek egyike volt az 1979-ben megjelent „A Hoorn-fok gyermekei” című könyv, melyben a szerző, Rosie Swale, szellemes és élvezetes stílusban megírva, férjével és két gyerekével megtett útjuk történetét meséli el. A szerzőről idehaza aztán többet nem nagyon lehetett hallani, de az internet nyújtotta lehetőségeket kihasználva utánanéztem további pályafutásának, és úgy találtam, ez a történet nagyon is megér egy posztot, még ha a vitorlák igazából kevés szerepet is játszanak benne.

Hősnőnk 1946 október másodikán született a svájci Davosban, Rosie Griffin néven. Apja, az ír származású Ronald Peter Griffin őrnagy, az angol hadsereg műszaki tisztje volt. Rosie kétéves volt, amikor svájci anyja tuberkulózisban meghalt, a gyermeket ezt követően visszaküldték Írországba, ahol nagyanyja nevelte tovább. A bigottan vallásos nagymama úgy vélte, a városi élet és az iskola a züllöttség melegágya, így saját maga tanította a kis Rosie-t, aki 13 éves koráig nagyanyja farmján élt, népes állatsereglet társaságában. Apja közben újra nősült, s második feleségével és négy gyerekével ő is visszaköltözött Írországba, lányát azonban nem vette magához, az továbbra is nagyanyjával maradt. 1957-ben apja is meghalt, Rosie-t pedig a rokonok kivették betegeskedő nagyanyja gyámsága alól, és beíratták egy szigorú bentlakásos iskolába Corkban. Néhány évvel később Londonba költözött, ahol újságírással, és modellkedéssel kereste kenyerét. A katolikus iskola szigora és puritanizmusa után élvezte a nyüzsgő nagyvárosi életet, és egyes elejtett megjegyzések alapján tőle telhetően kivette részét a szexuális forradalomból is. 1965-ben egy barátjával gyalog és autóstoppal utaztak Indiába, a Szovjetunión keresztül, jóformán minden pénz és poggyász nélkül.Rosie és Colin.

Rosie és Colin.

 

1967-ben, egy londoni metróállomáson ismerkedett meg Colin Swale-el. A leendő férj szintén nem keménykalapos kishivatalnok volt. Eredetileg biokémiát tanult Oxfordban, de sokkal jobban érdekelte az autóversenyzés és a sport. Hegyet mászott, dzsúdózott, futóversenyeken indult, egy Yorkshire-i versenyen teljesítette a maratoni távot is. Katonai szolgálata nagy részét Afrikában töltötte, ahol megmászta a Mount Kenyát. Megismerkedésük idején éppen egy kis kertészetet üzemeltetett. Házasságukat követően egy egyszobás kis londoni lakásban éltek, ám 1969-ben, első gyermekük, Eve születésekor, úgy érezték, ideje lenne egy nagyobbra váltani. Eladták lakásukat és Colin vállalkozását, majd a férj Rosie-ra bízta a döntést, a nehezen összegyűjtött pénzből egy kis kertvárosi házat vegyenek, vagy egy hajót? Rosie választása nem lehetett kétséges.

Az eredeti elképzelés az volt, a hajóval majd Londonnál kikötnek a Temzén, ahonnan mindketten könnyen munkába tudtak volna járni, és legfeljebb kisebb utakat tesznek csak meg, hiszen a hajósmesterségben egyiküknek sem volt semmilyen jártassága. A kézenfekvő választás a jellegzetes angol lakóhajó, a longboat lett volna, melyeket az egész országot átszelő, sűrű csatornahálózaton mindenütt nagy számban látni. A pár valamiért mégsem a belvízi longboat-ot választotta, hanem egy tengeri hajózásra is alkalmas vitorlást.

Miután a gyerek miatt nagy térre volt szükségük, a választásuk végül egy katamaránra esett, a Bill O’Brian tervezte Oceanic 30 típus 39-ik példányára – összesen 80 épült a sorozatból –, mely Rosie korán elhunyt nővére után az Anneliese nevet kapta. A katamaránok akkoriban korántsem voltak még olyan felkapottak, mint manapság, a legtöbben nem is tekintették őket igazi nyílt vízi, „offshore” vitorlásoknak. A pár is elsősorban a nagy belső tér miatt választotta ezt a hajót, hosszú tengeri utazásokra kezdetben nem gondoltak. A hajó viszonylag kicsi volt, 30 láb, vagyis 9,14 méter hosszú, és 4,67 méter széles. A maga 4,3 tonnás súlyával méretéhez képest könnyű hajónak számított, ami szintén nem a nyílt vízi alkalmazás mellett szólt.Az Oceanic 30 jellegrajza.

Az Oceanic 30 jellegrajza.

 

Miután azonban a hajó már vízen volt, a nagy kékség varázsa és hívása őket is rabul ejtette. Saját maguk, könyvekből tanulták meg a vitorlázás és a navigáció alapjait, s a Southampton előtti védett vizeken gyakorolták a hajó kezelését. Néhány barátjuk is segített nekik, egyebek közt a hajó tervezője, Bill O’Brian is sokat tanította őket. A lakóhajó koncepció gyorsan feledésbe merült, az Anneliese a nyílt tengerek felé vette az irányt. 1970 nyarán áthajóztak vele Írországba, majd onnan Olaszországba. Ez volt az első hosszú tengeri útjuk, és egyben üzleti út is, mivel Colin egy hajózási cég képviseletében utazott Olaszországba. Rosie már a második gyermekével volt terhes, amikor útnak indultak, és férje segítségével a Tevere torkolatában horgonyzó Anneliese fedélzetén szülte meg fiát, James Mariót.

Valamikor ez idő tájt született meg bennük az ötlet, hajójukkal körbehajózzák a Földet, megkerülve a Horn-fokot, a tengerészek Mount Everest-jét. A forrásokból semmit nem lehet tudni arról, milyen inspirációból született meg ez az elképzelés. Könyvükben gyakran emlegetik Chichestert, akinek néhány évvel korábbi földkerülő útja igen nagy visszhangot váltott ki, talán őt akarták másolni. Ennek oka pedig nem egyszerűen csak a Chichester sportteljesítménye iránti csodálatuk, és a kalandvágy lehetett, hanem a sajtóérdeklődés fenntartása is. Az Anneliese ugyanis, ahogy Rosie is megjegyzi a könyvében, nem csupán a család otthona és járműve, hanem a bevételi forrása is volt. A hajón töltött életükről rendszeresen jelentek meg cikkeik az újságokban, a házaspár afféle korabeli celeb, vagy influenszer volt, akiknek életét a sajtó folyamatosan nyomon követte. Az újságokban megjelent cikkeik, és az interjúk után járó jogdíjak már ekkor is legfőbb bevételi forrásaik voltak. Hogy ez a forrás ne apadjon el, a sajtóérdeklődést valahogy fenn kellett tartani, alighanem ez lehetett a merész terv egyik ösztönzője. Az Anneliese útja tehát nem egészen csak egy család privát utazása volt, hanem sajtóesemény is. Swale-ék az utazás költségeit sem saját zsebből fedezték, erre nem lettek volna képesek, hanem nagyrészt szponzorok adományaiból, illetve azoknak az újságoknak és tévécsatornáknak a támogatásaiból, akikkel szerződést kötöttek, és rájuk ruházták az út során készülő cikkek, fényképek és filmfelvételek közlési jogát.Az Anneliese kabinjában, néhány órával James Mario születése után.

Az Anneliese kabinjában, néhány órával James Mario születése után.

 

Nyilván a sajtó és a közvélemény érdeklődésének fenntartását szolgálta a formás vonalakkal rendelkező Rosie bikinis, vagy anélküli képeinek kellő mértékű adagolása az újságcikkekhez. Ez a vonal a könyvben is jól ki van hangsúlyozva, a szövegben és a képekben egyaránt. A modern, emancipált ember valószínűleg hajlamos azt gondolni, nyilván a férj ötlete volt, hogy kihasználja felesége szexualitását, de ez egyáltalán nem így volt. Colin később azt mondta nejéről: „Mindig úgy gondolta, az a legjobb módja szponzorok szerzésének, ha jó sokat mutat meg nekik liliomfehér melleiből. És miután korábban aktmodell volt, elég nehéz volt leállítani.” Az újságokban időnként úgy kommentálták az utazást, mint „Meztelenül a világ körül”, vagy „Rosie sztriptíze a világ körül”. Ez nyilván tovább növelte az érdeklődést, amire a párnak erősen szüksége volt, hiszen teljes mértékben a jogdíjakból származó bevételektől függtek. Panamába megérkezve például összesen 17 dollár volt a teljes vagyonuk, az átkelési díjat csak úgy tudták kifizetni, hogy eladtak néhány fotót a panamai újságoknak. A hajó készleteit sem tudták feltölteni, amíg meg nem érkezett a csekk az Independent Televison News-tól.

Hogy miért ezt a szokatlan útvonalat választották, az szintén nem tudható. A terv szerint a Panama-csatornán át hajóztak el Ausztráliáig, majd onnan visszafordulva a Horn-fok megkerülésével tértek vissza Angliába. Nem egy klasszikus útirány, és szigorúan tekintve igazából nem is egy valódi, Föld körüli útvonal, bár ez tulajdonképpen csak nézőpont kérdése. Akkoriban mindenki annak tekintette, és igazi „round-the-world sailor”-nak ismerték el őket.

Az útvonal ma is merésznek tűnik, akkoriban pedig valóságos istenkísértésnek számított. A Horn-fok hírneve ma is rossz, de akkortájt kis hajók számára szinte leküzdhetetlennek tekintették, katamaránnal pedig addig még soha nem kerülték meg. Néhány évvel korábban a Sydney-be, útja egyetlen megállójára érkező Chichester-t is mindenki, a tengerész szaktekintélyektől a csillagjósokig, kórusban igyekezett lebeszélni útja folytatásáról, biztosak lévén abban, hogy a vesztébe rohan. Két kisgyerekkel pedig legalábbis súlyos felelőtlenségnek tűnt egy ilyen utat bevállalni. Swale-ék valójában tudatosan igyekeztek addig megtenni ezt az utat, amíg a gyerekek még nagyon kicsik, és nincs velük annyi gond, mintha néhány évesen rohangálnának fel-alá a hajón, és amíg még igazából nem is tudják felfogni a környezetük veszélyeit.A család. A kép jól kidomborítja Rosie előnyös tulajdonságait.

A család. A kép jól kidomborítja Rosie előnyös tulajdonságait.

 

1971 végére sikerült a szponzoroktól összekalapozni az út megkezdéséhez szükséges pénzt, illetve felszerelést. December 19-én, a kamerák és az újságírók jelenlétében, az Anneliese kifutott Gibraltárból hosszú útjára. A hajó a klasszikus átkelő útvonalat követte, a Golf-áramlat déli ágát meglovagolva Gibraltárból délnyugatnak a Kanári-szigetekig, majd onnan nyugat felé, az Antillák szigeteiig, jelen esetben Barbadosig. (Vén tengeri medvék megvetően szokták mondani az óceáni átkeléssel büszkélkedő mazsoláknak, hogy ezen az útvonalon egy darab szar is képes átsodródni Amerikába.) Az Anneliese a szél szempontjából kedvező téli időszakban indult útnak, és az átkelés problémamentesen lezajlott. A legénységnek az első három nap volt különösen nehéz, amíg átestek a tengeribetegségen, és hozzászoktak a négyórás váltásokhoz.

Útközben a hajó csak egyszer állt meg, a Kanári-szigeteken, ami akkoriban még nem turistaparadicsom volt, hanem lepusztult, isten háta mögötti, a halfeldolgozó üzemektől bűzlő porfészek. A néhány napos megálló után tovább indultak Barbados felé, ahová 1972 február negyedikén érkeztek meg. Menet közben csak az önkormányzó berendezés hiánya volt zavaró, próbáltak ugyan üzembe helyezni egy házilag készített szélkormányt, de az sehogy sem akart rendesen működni, így az út során végig kézzel kellett kormányozni a hajót. A váltásokban ügyelő kétfős legénységgel ez elvileg megoldható volt, de közben figyelni kellett a két gyerekre is, illetve a legénység szabadidejét töltő tagjának a biztonsági okokból csak két emberrel elvégezhető manőverek idején is meg kellett szakítania a pihenőjét. Közben írniuk kellett a megélhetésüket biztosító újságcikkeket is, illetve Rosie ekkor már javában dolgozott első, önéletrajzi könyvén – huszonévesen ideje nekiállni –, mely később a „Rosie, drágám” címet kapta. A nyugodt idő ellenére így elég kimerülten érkeztek meg Barbadosra.

Barbadoson a család csaknem egy hónapot töltött, élvezve a kellemes klímát, és a barátságos szigetlakók társaságát. Régi ismerősökkel is találkoztak, Angliában megismert hajóstársakkal, illetve Rosie még sosem látott unokatestvérével. A helyiek segítségével sikerült átszerelni, és működőképessé tenni a szélkormányt, s egy amerikai hajós, civilben orvos, tanácsára a négyórás váltásokról átálltak a hatórásakra.

Az út következő szakasza, a Panama-csatornáig, szintén olajozottan zajlott. Az Anneliese végig nyugodt tengeren, kellemes, nem túl erős szélben haladt. A szélkormány jól működött, és bevált a hatórás őrségváltás is, a legénységet így sokkal kevésbé merítette ki a hajózás. Az út nyugalmát két esemény zavarta meg. Március 23-án a menetben levő hajót fényképezték az Anneliese mögött hosszú kötélen kiengedett gumicsónakból, amikor a csónak kiemelése közben Rosie a tengerbe esett.A Karib-tengeren, néhány perccel a vízbepottyanós baleset előtt.

A Karib-tengeren, néhány perccel a vízbepottyanós baleset előtt.

 

Tulajdonképpen ezzel az eseménnyel, egy ügyesen megkomponált drámai felütéssel kezdődik az egész könyv. Annak idején, amikor először olvastam, nem is értettem, miért csapnak ekkora hűhót az eset körül. Valaki a vízbe esik, aztán meg kihalásszák, nagy ügy. Pár évtizeddel később, némileg kiműveltebb fejjel, már azt kell mondjam, piszok szerencséjük volt. Az Anneliese felvont spinakkerrel, mondhatni teljes sebességgel haladt. Az erősödő szélben a tenger is erősebben hullámzott. A hullámok közt egy ember fejét már kis távolságról sem lehet észrevenni, de néhány percen belül már a jó széllel vágtázó Anneliese is eltűnt Rosie szeme elől.

Colin szerencsére profihoz illő módon kezelte a helyzetet. Azonnal Rosie után dobta a mentőövet, majd a köteleket elvágva a csónakot is. A kézitájolón rögtön irányt mért, merre is forduljon vissza a feleségéért, majd előrerohant bevonni a spinakkert. Miután némi vesződség árán sikerült beindítani a motort, megfordult, és a lehető leggyorsabban rohant visszafelé. Az már szerencse volt, hogy pontosan visszatalált a baleset helyére. Az eset után aztán az addiginál is nagyobb figyelmet fordítottak arra, hogy ne csak a gyerekek, hanem ők maguk is mindig viseljék a fedélzeten a biztonsági hevedert.

Néhány nappal később ételmérgezést kaptak, valószínűleg a még a Kanári-szigeteken beszerzett szárazbabból készült ebédtől. A rosszullét szerencsére nem volt súlyos, másnapra már rendbe jöttek, és 29-én elérték a Panama-csatorna bejáratánál fekvő Colon kikötőjét. Az átkelés a szokásos pénzhiány miatt kissé elhúzódott, majdnem két hétig tartott, mire a sajtóban megjelent képek és cikkek után megérkeztek a jogdíjak, amiből a csatornadíjat, és a felszerelést ki tudták fizetni. Egy váratlan kiadás is fellépett, Rosie megbotlott Eve egyik játékában, és a cockpitból bezuhant a kabinba. Szerencsére nem tört el semmije, de a hatalmas eséstől jól összeverte magát, és egy ideig az eszméletét is elvesztette, így a biztonság kedvééért a helyi kórházban ki kellett vizsgáltatni, ami nem volt ingyenes.

A Galapagosig vezető úton a szélcsend okozott problémát, különösen azért, mert útközben szinte teljesen kifogyott a motor üzemanyaga. Szerencsére annyi szél azért volt, hogy elérjék vele Galapagost, ahol két hetet töltöttek a szigetek körül hajózgatva. Az érintetlen élővilág őket is lenyűgözte, de tovább nem maradhattak, mert szeptemberig el kellett érniük Ausztráliába, hogy még időben vissza tudjanak indulni onnan.

A Marquises-szigetekig vezető egyhónapos út is igazi örömvitorlázás volt. Az Anneliese még mindig a passzátszelek övezetében haladt, melyek végig egy irányból, egyenletes erővel fújva hajtották előre a hajót. A vitorlákon alig kellett állítani, a spinakker 12 napon át folyamatosan fent volt, és akkor is csak azért kellett leszedni, mert eltörött az egyik csigája. A hajó június közepén érte el Nouku-Hiva szigetét, de a család nem sokáig élvezhette a trópusi paradicsomot. Napok óta ismétlődő alhasi fájásai miatt Rosie kivizsgáltatta magát egy orvossal, aki műtétet javasolt, így néhány nap után tovább indultak Tahitira. Útközben estek át az első komoly viharon, ami a Csendes-óceánon érte őket. Tahitiban kiderült, hogy a műtétet ott sem tudják elvégezni, át kell repülni miatta a Hawaii-szigetekre, Honoluluba. Ez ismét váratlan, komoly plusz kiadást jelentett, főleg hogy megérkezésükkor még annyi pénzük sem volt, hogy táviratozzanak Angliába, kölcsön kellett kérniük egy ismerőstől. A beérkező jogdíjakkal sikerült ismét egyenesbe jönniük, s fedezni az utazás és a kórházi kezelés költségeit.1971-ben Angliában, itt még csak Eve-el.

1971-ben Angliában, itt még csak Eve-el.

 

Hogy miért kellett Rosie-t műteni, arról a könyvben nem esik szó. Később egy újságban vakbélgyulladásról írtak, de alig hinném, hogy egy vakbélgyulladás kezelését hetekig el lehetett volna húzni, és hogy Tahitiban ne lett volna orvos, aki ki tudta volna műteni. Valószínűleg valamilyen nőgyógyászati problémáról lehetett szó, ami később is okozott gondot Rosie-nak.

Az orvosi kezelés okozta pénzügyi válságból a rokonoktól érkező anyagi támogatás segítette ki a családot, akik Rosie felépülése után folytatták az utat Ausztrália felé, Rarotonga, és Tongatapu érintésével. Az utazás most már közel sem volt olyan sétahajózás, mint az eddigi szakasz, egyik vihar a másikat érte, különösen a Tasmán-tenger bizonyult nagyon barátságtalannak. Egy viharban a nagyvitorla is szétszakadt, két napig tartott, mire sikerült kézzel összefércelni hasadást. Rázós utazás után az Anneliese szeptember huszadikán futott be Sydney kikötőjébe.

Ausztrália bizonyos szempontból csalódást jelentett Swale-éknek. A helyiek barátságosak és segítőkészek voltak, de a sajtót és a reménybeli szponzorokat kicsit sem érdekelte a család. A továbbutazás költségeit pedig csak tőlük remélhették, a viharos déli vizekre való indulás előtt a hajót át kellett vizsgálni, motort javítani, vitorlákat cserélni, a hajótestet megerősíteni, a készleteket feltölteni. A családnak erre nem volt pénze, és Angliából is lassan érkeztek a jogdíjak. A rideg ausztrál üzletembereket és tisztviselőket pedig a legmélyebb dekoltázs sem hatotta meg, nem lehetett tőlük pénzt kicsikarni. Az itt töltött idő egy jó része azzal telt, hogy vállalatoktól, üzletemberektől, újságoktól próbáltak támogatást kikunyerálni, mely során többször is kerültek megalázó helyzetekbe. Különösen idegesítette őket, hogy mint korábban Chichestert, őket is szinte kivétel nélkül mindenki igyekezett lebeszélni a Horn-fok körüli utazásról. Rosie ingerülten írta: „A szigeteken a tengerjáró emberek kikötési módokról beszéltek, meg szép helyekről, ahová feltétlenül látogassunk el, és arról, hogyan kell banánt szárítani. Itt meg szüntelenül felborult hajókról, háborgó tengerről, vízbeesésről, az Üvöltő Negyveneseken való felborulásról, meg árboctörésről prézsmitáltak.”

A hajó javításában és felkészítésében szerencsére sok segítséget kaptak a helyi vitorlázóktól, és a kikötő dolgozóitól, bár az út folytatásáról ők is próbálták lebeszélni őket. Így tett az új-zélandi David Lewis is, aki éppen az Antarktisz körülhajózására készült. Végül aztán neki sikerült a hajó kijavítására elegendő támogatást összeszednie Swale-éknek, és az indulása előtti napon nekik adta saját vészjelző rádióját is. Csak közvetlenül indulás előtt sikerült annyi pénz összeszedniük, amiből egy rádióadót is tudtak vásárolni, addig ugyanis még ez sem volt a hajón. A motorok nagyjavítását is Colinnak magának kellett elvégeznie, mivel szervizre nem volt pénzük.A család az Anneliese cockpitjában.

A család az Anneliese cockpitjában.

 

A következő két hónap kemény munkával telt, de így sem készültek el időben. Eredetileg november közepén akartak indulni, de végül csak december hatodikán tudták elhagyni Sydney-t. Néhány órával később, a nyílt vizekre éppen hogy kiérve, aztán fordulhattak is vissza, az árboc tetejére erősített rádióantenna ugyanis letörött, az új szélkormány rúdjai pedig elgörbültek. A gyors javítás után következő nap futottak ki ismét, hogy a viharos Tasmán-tengert ismét átszelve Új-Zélandon álljanak meg, amit eredetileg az utolsó megállónak szántak Anglia felé. Odáig végig viharos szélben haladtak, a legnagyobb ijedelmet azonban nem ez okozta, hanem egy tankhajó, mely az indulás után három nappal, éjszaka, néhány centi híján legázolta az Anneliese-t.

Új-Zélandon nem tölthettek sok időt, hiszen már így is nagy késésben voltak a tervezett ütemtervhez képest, és tartottak tőle, lekésik a Horn-fok megkerüléshez alkalmas időszakot. Csak négy napot töltöttek Wellingtonban, ahol elintézték az utolsó nagy bevásárlást. Itt kapták a hírt, hogy a kiadó elfogadta a „Rosie, drágám” kéziratát, így a bevételi források várhatóan nem fognak elapadni. Rosie ekkor már javában dolgozott következő, az utazásukról szóló könyvén, ami később „A Hoorn-fok gyermekei” címmel jelent meg. (Colin szerint Rosie első két könyvét tulajdonképpen ők ketten, közösen írták. A borítón azonban csak Rosie neve szerepelt, s amikor a férj ezt szóvá tette, neje azzal vágott vissza, a könyveket az ő nevével lehet jobban eladni, mert a család csak az ő mellei miatt híres.)

A déli vizek a tőlük várható időjárással fogadták hőseinket. Nyugodt időnek az ötös-hatos erősségű szél számított, amit a Balatonon és az Adrián az ember már viharnak gondol. A rádió antennája ismét letört az árbocról, így csak a korlátra szerelt, jóval kisebb hatótávolságot lehetővé tevő tartalék antennára támaszkodhattak. A hajót általában nem bízták a szélkormányra, az őrségek ideje alatt folyamatosan kormányoztak, és igyekeztek a hajó tatját fordítani a szél felé, tapasztalataik alapján ugyanis az Anneliese hátszélben viselte legjobban a hullámokat. A kormányzásnál csak a vitorlákra szerelt széljelzőket figyelték, és igyekeztek közben hátra sem nézni, nehogy megrémissze őket a mögöttük tornyosuló hullámhegyek látványa. (Annak idején az Onedin családban volt egy epizód, melyben a déli vizeken hajózó kapitány szintén azt tanácsolta az újonc kormányosnak, ne nézzen hátra, mert volt rá példa, hogy a kormányos ijedtében a tengerbe ugrott, amikor meglátta a feléjük közeledő hullámszörnyeteget. Akkor jó poénnak tartottam, de talán tényleg nem csak vicc volt.) A gyerekek jól viselték az időjárást, és még élvezték is a folyamatos hullámvasutazást.

Swale-éknek komoly lelkiismeret-furdalást okozott, amikor tudomást szereztek róla, hogy David Lewis, aki nekik adta vészjelző rádióját, hetek óta nem adott életjelt magáról, és eltűntnek nyilvánították. Szerencsére később kiderült, hogy bár Lewis hajója felborult, és komolyan megrongálódott, sikerült vele elérnie az egyik antarktiszi kutatóállomást, ahol áttelelt, és következő évben onnan folytatta tovább útját.Egy szokványos hétköznap a Horn-foknál.

Egy szokványos hétköznap a Horn-foknál.

 

Az Anneliese-t, amennyire a körülmények engedték, igyekeztek a lehető leggyorsabban hajtani, hogy még február előtt átjussanak a Horn-fokon. Februártól ugyanis még sokkal rosszabb időre lehetett számítani, ezért is volt bosszantó az Ausztráliában összeszedett háromhetes késés, melyet már sehogy sem tudtak behozni. Az idő általában pocsék volt, de a viszonylagos szélcsendek rövid óráiban gyönyörű napkelték és naplementék látványa vigasztalta őket.

A Horn-fokhoz közeledve azonban az idő még rosszabbra fordult, gyakran futotta bele 12-es erősségű viharokba is. Colin ekkortájt jegyezte meg: „A Horn-fokról hallott rágalmak mind igazak!” Ehhez képest aztán maga a Horn-fok váratlanul barátságosnak bizonyult. Amikor 1973 február nyolcadikán reggel végre elértek a fokig, az idő váratlanul kitisztult, a szél elállt, és az Anneliese a Horn-foktól 20 mérföldre délre órákon át olyan kellemes, gyenge szélben hajózott, hogy komoly kísértést éreztek rá, hogy felvonják a spinakkert. Rosie és Colin diadalmámorban úszott, felbontották az erre a pillanatra félretett pezsgőt, és sokáig fényképezkedtek a tiszta időben messziről is jól látható Horn-fok előtt. (A könyv borítóját is az egyik ilyen kép díszíti.) Az Anneliese volt az első katamarán, mely megkerülte a Horn-fokot. Újabb öröm volt, hogy éppen ekkor sikerült végre felvenni a rádiókapcsolatot a Falkland-szigetekkel, korábban ugyanis az alacsonyan levő tartalékantennával nem tudták elérni az állomást.

Délután aztán persze ismét kitört a vihar, és ki is tartott egészen Falklandig. A pár ekkor már nagyon ki volt merülve, kétóránként váltották egymást a kormánynál, többet nem bírtak. Eredetileg megállás nélkül akartak Új-Zélandtól Angliáig hajózni, de most úgy döntöttek, megállnak a Falkland-szigeteken. Egyrészt a kimerültség miatt, másrészt fel kellett tölteni a fogyó készleteket is, azonkívül újra kellett kötni a hajóra is a biztosítást. A Lloyds biztosító ugyanis a Horn-fok körüli vizekre – 500 mérföldes körzetben – nem vállalta a biztosítást, azt javasolták, az Anneliese álljon meg Falklandon, és ha ügynökük jó állapotban találja a hajót, onnantól újra érvényesítik a biztosítást.Az Anneliese, az Angliába való hazaérkezés után.

Az Anneliese, az Angliába való hazaérkezés után.

 

A szigetek déli partjainál a kifáradt legénység megpróbálta egy horgonyzóhelyre bevinni a hajót, hogy végre pihenni tudjanak egy kicsit. Ehhez azonban széllel szemben kellett haladniuk, amit az Anneliese nem viselt jól, és egy különösen magas hullám majdnem felborította a hajót. Szerencsésen megúszva ezt is, inkább folytatták útjukat Port Stanley felé, ahol február 14-én kötöttek ki. A kikötőben kellemes hetet töltöttek, a szigetlakók a tenyerükön hordozták, és ajándékokkal halmozták el őket. A Lloyds szakembere teljesen rendben találta az Anneliese-t, és újra érvényesítette a hajó biztosítását. Február 23-án futottak ki ismét, azzal az elhatározással, hogy nem állnak meg Angliáig.

Az Anneliese jó tempóban haladt északra az egyre gyengébb szélben, és egyre melegebb időben. Március 31-én aztán Rosie-t ismét heves alhasi fájdalmak lepték meg, hasa felpüffedt, és erősen vérezni kezdett. Állapota a következő napokban sem javult, sőt, egyre rosszabb lett, így végül, miután rádiójuk sem működött, és nem tudtak segítséget kérni, ismét az út megszakítása mellett döntöttek, és a brazíliai Recife felé vették az irányt. Azonban majdnem két hétbe telt mire odaértek, és ezalatt a hajó irányítása és a gyerekek felügyelete teljes egészében Colinra maradt. Később azt mondta: „Szörnyű fájdalmai voltak, és nagyon keveset tudtam segíteni neki. Súlyos belső vérzése volt, komolyan azt hittem, hogy meg fog halni. Soha életemben nem féltem ennyire.

Április 14-én végül beértek Recifébe, ahol Rosie-t azonnal kórházba szállították, és megműtötték. Kiderült, hogy spontán vetélése volt, amibe akár valóban bele is halhatott volna. Miután Rosie kiheverte a műtétet, április 29-én ismét útnak indultak. A többhetes kitérő azonban elapasztotta élelmiszerkészleteiket, a kórházi kezelés költsége pedig pénztartalékaikat, így a hazafelé vezető, a továbbiakban már eseménytelen út utolsó heteiben jóformán csak rizsen, és zacskós levesen éltek. Több mint másfél éves út után, 1973 július elsején futottak be Plymouth-ba, ahol nagy ünnepléssel fogadták őket.Sajtótájékoztatón, a győzedelmes hazatérés után.

Sajtótájékoztatón, a győzedelmes hazatérés után.

 

Rosie könyvéből nagyjából eddig lehet követni az eseményeket. Amikor a neten utánanéztem élete további történetének, meglepetésemre azt találtam, hogy következő tíz évéről semmilyen információt nem találni. A róla szóló Wikipédia oldalon véget ér az utazás, aztán egy nagy ugrás jön, és már csak következő, 1983-as útjáról van szó. Máshol se találtam semmit az 1973 és 1983 közti időszakról. Néhány helyen azt írták, Rosie a következő tíz évet gyermekei nevelésével töltötte.

Hát egyáltalán nem. Némi kutakodás után végül a „digitaltransgenderarchive” (https://www.digitaltransgenderarchive.net/) oldalán található korabeli újságcikkekből sikerült kibogarásznom, mi is történt a házaspárral a diadalmas hazatérés után. Az oldal nevéből gondolom már sejthető, nem akármilyen történetről van szó.

A hazatérés után a házaspár ünnepelt híresség lett, nemcsak odahaza, hanem külföldön is. Tele voltak velük az újságok, a tévéhíradók, és szépen fogytak Rosie könyvei is. De aztán a 15 perc hírnév elmúlt, és ismét kezdődtek a szürke hétköznapok. A pár azt tervezte, újabb útra indulnak, amihez azonban fel kellett újítani a lehasznált Anneliese-t. Ez azonban komoly költségekkel járt, amit másodszor már nem tudtak támogatásokból fedezni. A jogdíjak erre nem voltak elegendőek, különösen hogy most már a két gyerek nevelésének költségeit is fedezni kellett belőlük, a szponzorok pedig nem nagyon értették, miért kellene nekik a család második útját is finanszírozni? Swale-ék először az Anneliese-en laktak, majd amikor azt a felújításhoz kiemelték a vízből, egy Southampton külterületén álló lepusztult lakókocsiba költöztek.

A hajó felújítása a pénzhiány miatt egyre csúszott, az eredetileg tervezett egy év helyett végül négy év sem volt elég rá. Emiatt ugrottak az újságokkal és az egyik tévétársasággal megkötött, számukra nagyon előnyös szerződések is, hiszen nem tudták határidőre szállítani az ígért anyagokat. És ahogy múlt az idő, és kopott a hírnév, egyre nehezebben tudtak új szponzorokat szerezni. Rövidesen súlyos anyagi nehézségekbe kerültek, ami a házaspár viszonyát is nagyon megterhelte. A kettejük közti veszekedések egyre gyakoribbak, és egyre durvábbak lettek.

A környezetükben élő emberek időnként persze segítették őket. Különösen sok segítséget kaptak egy a lakókocsijuktól nem messze élő pártól, akik megengedték nekik, hogy a házukban fürödjenek, és használják a konyhát. Főleg a háziasszony, Tracey Stamp volt nagyon segítőkész, aki élelmiszerekkel segítette őket, s ruhákat vett a gyerekeknek és Rosie-nak. Később derült ki, hogy ez a nagy rokonszenv Tracey részéről elsősorban Rosie-ra irányult, aki egyre több időt töltött a kedves szomszéd házában.

Valamikor 1978-ban történt, hogy a végre újra vízre bocsátott Anneliese kötélzetét szerelték fel, amikor egy Colin által rosszul megkötött csomónak, és Rosie figyelmetlenségének köszönhetően az újonnan felszerelt kötélzet leszakadt. Ezt egy minden korábbinál hevesebb veszekedés követte, melynek végén Rosie összecsomagolt, s férjét és gyermekeit hátrahagyva Tracey-hez költözött.A furcsa pár.

A furcsa pár.

 

A sztori eddig még viszonylag szokványos, a leszbikusnak látszó szál ellenére is. Van azonban egy csavar a történetben, amit a régi mondással lehetne jól körülírni: Farka van a menyasszonynak! Bár ebben az esetben ezt múlt időben kell érteni. Tracey Stamp ugyanis eredetileg Bernard Stamp néven született, és matrózként szolgált a kereskedelmi tengerészetnél. Valamikor a húszas évei közepén fedezte fel magában a benne rejlő női énjét, és az ötvenes évek végén nemváltó műtétnek vetette alá magát. A hatvanas évek közepén találkozott a nála tíz évvel fiatalabb Keith Vincent dokkmunkással, akivel ekkor már 12 éve éltek élettársi kapcsolatban.

Rosie felbukkanása megzavarta ezt az addig jól működő kapcsolatot. Az édeshármas a gyakorlatban valószínűleg nem konkretizálódott, külön szobája volt Keith-nek, és a két nőnek. A férfi jelenléte azonban egyre terhesebb volt, és a „lányok” végül úgy döntöttek, megszabadulnak tőle. Mint már volt róla szó, nagyanyja farmján Rosie a természetben nőtt fel, jól ismerte a növényeket, és tudta, hogy a laburnum, vagyis az aranyeső magja mérgező. Ledarált hát belőle egy adagot, és belekeverte Keith ebédjébe. A méreg azonban nem volt hatásos, a férfi megúszta egy kiadós hascsikarással. Rosie utóbb természetesen azt állította, szándékosan kevert kis adagot, mert megölni nem akarta a férfit.

Bár már korábban is szenvedett emésztési zavaroktól – ezért is gondolták azt, hogy rosszulléte nem lesz majd feltűnő –, Keith most mégis gyanút fogott, és kivizsgáltatta magát a helyi kórházban. A méregkeverők lebuktak, és az esetből bírósági ügy lett. A tárgyalás igazi médiacirkusz volt, a bíróság épületét ellepték az újságírók, a szívbajt hozva ezzel a bíróra, aki a pokolba kívánta őket. A két vádlott is elvitte a show-t. A tárgyaláson talpig feketében, hosszú fekete köpenyben jelentek meg, kijelentve magukról, hogy boszorkányok, és ártatlanul vádolják őket. Rosie azt nyilatkozta: „Ahogy mindig a női sofőrt okolják a balesetekért, úgy mindig a boszorkányokat vádolják a mérgezésekért.” A tárgyaláson mindenért magára vállalta a teljes felelősséget, kijelentve, Tracey-t csak azért keverték bele az ügybe, mert magas rangú boszorkány. (Nincs róla információ, de valószínűleg mindketten tagjai voltak valamilyen boszorkány egyháznak. Unatkozó úriasszonyok már akkor is szívesen töltötték idejüket ilyen hülyeségekkel.) A háromnapos tárgyalás tehát igazi showműsor volt, hetekig ettől voltak hangosak az angol újságok. Ezért is olyan meglepő, hogy manapság semmit sem lehet találni az esetről. (A cancel culture úgy látszik ebben az irányban is működik.)

A hírnév azonban még mindig hatott, és 1981 februárjában végül enyhe ítélet született, Tracey-t felmentették a mérgezés vádja alól, Rosie pedig kilenc hónapot kapott, egy évre felfüggesztve. Hamis tanúzásért, és a bíróság megtévesztéséért mindketten felfüggesztett büntetést kaptak. (Hamis bizonyítékokat gyártottak, azt igazolandó, hogy Keith Vincent zaklatta és fenyegette őket.) A bíróságot majdnem diadalmenetben hagyták el, és azt nyilatkozták a sajtónak, „Two people” névre keresztelendő vitorlásukkal rövidesen világ körüli útra indulnak. Természetesen férfiak nélkül, mert azok, ahogy Rosie mondta, csak bezsebelnék előlük a dicsőséget.Rosie, az egyik bírósági tárgyalásán.

Rosie, az egyik bírósági tárgyalásán.

 

A következő időkben azonban még megélhetésre is alig futotta, nemhogy vitorlásra. A pár a Devon megyei Plymtree-be költözött, ahol egy hétgyerekes család fogadta be őket a házukba. Valószínűleg jól érezték magukat, mert akkor sem akartak kiköltözni, amikor a család pár hónap múlva el akarta adni a házat. Végül feljelentették őket, de mielőtt még a bíróság elé került volna az ügy, végül mégis elhagyták a házat, és a falut is. Ezután egy Pen-ffordd nevű walesi faluba költöztek, ahol 1982 januárjában ismét bíróság elé álltak, lopás és betörés vádjával. A pár több házba, és a helyi vegyesboltba is betört, ahol cigarettát és élelmiszert loptak. Ahogy a vád kiemelte, tettük különösen azért volt súlyos, mert azokat az embereket lopták meg, akik befogadták őket, és megbíztak bennük. Ezúttal is kiderült azonban, hogy celebnek lenni jó dolog, mert ismét csak néhány hónap felfüggesztettet kaptak, még Rosie is, akinek pedig az előző felfüggesztett büntetése is érvényben volt még.

Valamikor ez idő tájt, a pontos idejét nem tudni, Rosie-nak volt egy harmadik ügye is, amiről csak annyit tudni, hogy ezúttal kerítés – prostitúcióra való felbujtás – vádjával állt bíróság elé, ahol azzal védekezett, csak egy prostitúcióról készülő könyvhöz gyűjtött anyagot. Rosie-t ezúttal felmentették.

A család, Colin és a két gyerek, közben eladta az Anneliese-t, és ők is vidékre költöztek. (A hajó ma is vízen van, néhány nappal ezelőtt adták el az ausztráliai Scarborough kikötőjében, 76 ezer ausztrál dollárért.) A mérgezéses ügy tárgyalását követően az újságok megkeresték a gyermekeivel élő Colint is, aki keserűen nyilatkozott feleségéről: „Eldobott mindent, amiért annyit dolgoztunk.” Érhető módon nem túl barátian beszélt Tracey-ről. „Tévedés ne essék, Tracey ördögi, nagyon ördögi, és ugyanakkor kapzsi is. Ő volt a mi rossz tündérünk. Nagyon erőteljes személyisége van, akár Hitlernek. ... Tracey elcsábította Rosie-t. A fényűzéssel, a figyelmességével, ruhákkal és piperékkel. Ma már úgy gondolom, csak kihasználta a feleségemet, és Rosie elég bolond volt ahhoz, hogy hagyja magát manipulálni.” Keserűsége ellenére azért megbocsátóan beszélt feleségéről: „Mindannyian nagyon boldogok lennénk, ha kopogna az ajtónkon, és vissza akarna jönni.” Rosie-nak azonban eszében sem volt ilyesmi.

Valamikor 82 végén szakítottak Tracey-vel. Nem lehet tudni pontosan miért, de az egyik fő ok Tracey féltékenysége volt. A nemváltó műtétnek köszönhetően ugyanis Rosie bizonyos igényeit nem tudta kielégíteni, ő pedig más férfiaknál keresett kárpótlást. (Rosie később is állította, sosem volt leszbikus, Tracey-ben a személyisége vonzotta.) A következő időszakról nem tudni sokat, mint általában életének erről a szakaszáról. Egy interjújában később megemlítette, hogy egy ideig hajléktalan volt, talán ez is ebben az időben történt. Alighanem komoly anyagi gondjai lehettek, talán ennek volt köszönhető következő akciója is, amivel ismét berobbant a sajtóba, a maga módján. 82-83 során Rosie legalább két ízben is szerepelt a Fiesta nevű angol férfimagazinban, melynek képsorozatain az ekkor 36 éves, még dekoratív, de már tagadhatatlanul hervadó szépségű „round-the-world sailor” szó szerint a világ elé tárta mindenét.Egy nagyon visszafogott kép a Fiestából.

Egy nagyon visszafogott kép a Fiestából.

 

Talán ez a médiaszereplés is közrejátszott abban, hogy a férj, aki másfél évvel korábban még azt nyilatkozta, szereti a feleségét, visszavárja, és nem hajlandó elválni tőle, most mégis beleegyezett a válásba. (Colin Swale és Tracey Stamp további sorsáról semmit sem tudtam kideríteni.) A pornográfiát legalábbis súroló képek honoráriuma a puszta megélhetésen kívül alighanem más célt is szolgált. Ekkoriban történt – mint említettem, Rosie életének erről a szakaszáról alig lehet információkat találni, így a történések pontos sorrendjét és idejét nem lehet megállapítani –, hogy valahol egy walesi tehénistálló szemétdombján hősnőnk véletlenül rábukkant egy rétegelt lemezből készült, 17 láb – 5,18 méter – hosszú kis vitorlásra, és őrült ötlete támadt. A kis csónakkal egyedül hajózva átkel az Atlanti-óceánon! (A hajó méretei nagyjából egy Kalóznak felelnek meg, bár ez persze tőkesúlyos, kabinos vitorlás volt.)

A vitorlás akkoriban még nem 40+ lábnál kezdődött, az első nő, Ann Davison, aki egyedül átkelt az Atlanti-óceánon, egy 23 láb (7,1 méter) hosszú hajóval tette meg az utat – az utána következő kettő pedig egy 30, illetve egy 32 lábas vitorlással –, de ekkora kis csónakkal istenkísértésnek tűnt a vállalkozás. Rosie valószínűleg éppen ezért vágott bele. (És talán saját lelki egyensúlyát akarta újra megtalálni. „A szárazföldön mindig össze vagyok zavarodva. A tengeren minden egyszerű.”) Néhány száz fontért megvette a hajót, majd megmaradt barátai segítségével helyrehozta, és felkészítette az útra. A hajócska a „Fiesta Girl” nevet kapta, vagyis alighanem az újság is szponzorálta az utat. Az utazás egyben jótékonysági célokat is szolgált, Rosie a londoni Royal Marsden kórház számára gyűjtött pénzt egy komputertomográfra.

A Fiesta Girl 1983 július 13-án futott ki a walesi Pembroke kikötőjéből, New York felé. Rosie nem a legrövidebb útvonalat választotta, hanem tett egy nagy kitérőt délnek, az Azori-szigetek felé, hogy az átkelésnél kihasználhassa a Golf áramlatot is. A felszerelés, már csak a hajó méretei miatt is, nagyon szegényes volt. Az összes navigációs berendezés egy iránytűből, egy szextánsból, és Rosie Timex karórájából állt.

Az indulás dátuma talán nem volt jó választás, az utat ugyanis majdnem végig balszerencse kísérte. Nem sokkal indulás után az apró kis vitorlást kis híján legázolta egy tankhajó, aztán fürdés közben Rosie-t majdnem elkapta egy cápa, majd egy viharban ismét a tengerbe esett a hajóról. Bár erről nem írnak, de valószínűleg a biztonsági heveder mentette meg. (Fa Nándorral történt hasonló eset, amikor egy viharban egy hullám ütése kirepítette a Szent Jupátból. Ezután a biztosítókötél végén lógva percekig hánykolódott a vízben a hajó mögött, és a hajó alatt, mire egy másik hullám segítségével sikerült visszajutnia a cockpitba.) De minden halálnem közül, amik az út során rá leselkedtek, Rosie a szomjhalál közelségét tartotta a legrosszabbnak. Puerto Rico felé közeledve ugyanis a hajó hosszú szélcsendbe került, a kis vitorlás korlátozott készletei pedig kifogytak. Rosie öt napon át sodródott étlen-szomjan, mire a feltámadó szél kikötőbe segítette. 79 napos, 4.800 mérföldes út után után végül épségben megérkezett Staten Island-re. Ő volt a negyedik nő, aki egyedül vitorlázva átkelt az óceánon.

Az utazás valószínűleg nem azt az élményt adta Rosie-nak, amit várt. Erről az útjáról ugyanis nem született újabb könyv, és igazából nagyon keveset lehet tudni róla. Később ezt nyilatkozta: „Az 1983-as szólóvitorlázásom ösztönzött arra, hogy elkezdjek a szárazföldön utazni. 70 napot töltöttem egyedül a tengeren, s ez ébresztett rá, mennyire vágyom a fák, az állatok, és az emberi arcok látására.” Második, és egyben utolsó nagy tengeri útja volt ez. Többé nem szállt tengerre, ám további életútja is nagyon megéri, hogy röviden kitérjünk rá, még ha szigorúan véve nem is tartozik egy hajós témájú blogra.

Angliába hazatérve Rosie ismét férjhez ment, a nála 19 évvel idősebb fényképészhez és tengerészhez, Clive Pope-hoz. Első férje nevét érdekes módon sem a válás, sem az újabb házasság után nem vetette le, hivatalos neve ettől kezdve Rosie Swale-Pope lett. Clive-al az utazás előkészületei során ismerkedett meg, a férfi egyike volt a Rosie-nak segítő önkénteseknek, ő szerelte fel a Fiesta Girl kötélzetét.A polgári konszolidáció évei. Kis ház, kandalló, kutyák.

A polgári konszolidáció évei. Kis ház, kandalló, kutyák.

 

Férjével egy walesi kisvárosban, Tenby-ban telepedtek le, és nyugodt kispolgári életet éltek. Rosie ekkortájt nyilatkozta: „Nagy örömmel tölt el annak tudata, hogy sok évnyi hontalanság és bizonytalanság után végre van helyem a Földön, és haza tudok gyalogolni az otthonom biztonságába. A Tracy-vel töltött zűrzavaros négy év után a nyugalom fontos számomra.” Gyakran látogatták gyerekei is, akikkel sikerült fenntartania a jó kapcsolatot.

Persze gondolom nem lep meg senkit, hogy Rosie nem élvezte sokáig az otthon ülés nyugalmát. Egy év múlva már ismét úton volt, vissza a Horn-fokhoz. De ezúttal nem vitorláson, hanem a szárazföld felől, lóháton, Antofagastából kiindulva. Természetesen ez az utazás sem volt sétagalopp, a sivatagban egy homokvihar szórta szét Rosie csoportját, és elvesztették a felszerelésüket. A déli erdőségekben eltévedt, és az élelmiszerből kifogyva majdnem éhen halt, aztán leesett a lováról, és eltörte két bordáját. Az utat gyakran hátráltatta a rossz idő is. Az eredetileg négy hónaposra tervezett utazás végül 14 hónapig tartott, de 1985 szeptember másodikán elérte a Horn-sziget déli csücskét. Az útról újabb könyvet írt, „Back to the Cap Horn” címmel.

1987-ben több mint kétezer kilométert megtéve gyalog járta körbe szeretett Wales-ét, méghozzá hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, télen. Amikor ideje engedte, férje is csatlakozott hozzá a túrán. Az élményekről újabb könyv íródott, „Winter Wales” címmel.

A következő években kezdett el futni. Kemény edzések után 1995-ben indult a londoni maratonon, és teljesítette is a távot. Két év múlva egy 243 kilométeres távú szaharai futóversenyen vett részt, amit három évvel később megismételt. Ugyanebben az évben keresztülfutott Románián, a magyar határig, majd következő évben Izlandon futott át. 2000-ben a 90 kilométeres dél-afrikai ultramartont futotta végig, majd még ebben az évben Makedónián és Albánián is átfutott. 2001-ben hosszában futott keresztül Kubán, ami szintén több mint kétezer kilométeres távot jelentett.

2002-ben Rosie-t súlyos csapás érte, prosztatarákban meghalt szeretett férje, Clive Pope. „2002 júliusában egy éjszaka álmában ment el. Még csak 73 éves volt. Mellette voltam az ágyban, és egész éjszaka átölelve tartottam. Soha életemben nem éreztem még ilyen bánatot.” Alig három hónappal később Rosie végigfutotta a cardiffi maratont, és adományokat gyűjtött a Clive-ot kezelő kórháznak. Következő évben Nepálon futott keresztül, szintén egy jótékonysági akció keretében.A cardiffi maraton befutója.

A cardiffi maraton befutója.

 

Clive halála után, mely a betegség idejében való diagnosztizálásával elkerülhető lett volna, Rosie gyakran kampányolt, hogy a prosztatarák szűrés fontosságára felhívja a figyelmet. A figyelemfelhívásra ezúttal is valami látványos futást tervezett, a térképen válogatta a lehetséges országokat, amikor arra gondolt, minek aprózza el, fussa át az összeset!

2003 október másodikán, 57-ik születésnapján indult Tenby-ból világkörüli futására, mely során a Prosztatarák Alapítvány, illetve később egy orosz árvaház számára gyűjtött adományokat. Ő maga nem vett igénybe szinte semmilyen támogatást, a költségeket nyugdíjából, spórolt pénzéből, és házának bérbeadásából fedezte. Ezúttal már nem hátizsákot használt holmijai szállítására, hanem futás közben egy speciális kocsit vontatott magával, a derekára kötött hámmal. A kocsi egyben szállásként is szolgált.

Európán, Oroszországon, Alaszkán, Kanadán, az Egyesült Államokon – ahol lefutotta a chicagói maratont is –, Izlandon, és Skócián átfutva Rosie 2008 augusztus 25-én, nagy ünneplés közepette érkezett haza Tenby-ba. Az utat csak egyszer szakította félbe, amikor Amerikából hazarepült lánya esküvőjére. Útközben farkasok kergették meg, elütötte egy busz, Alaszkában kis híján megfagyott a -50 fokos hidegben, Izlandon pedig egy gleccserhasadékba esett, eltört több bordája, és megrepedt a medencecsontja. Izlandon szerzett sérülései a cél felé közeledve kiújultak, erős fájdalmai voltak, de nem adta fel, az utolsó 32 mérföldet mankóval tette meg. A 32 ezer kilométeres út során 53 pár cipőt koptatott el, és végül egy papucsban ért haza Tenby-ba. Az útról ismét egy könyv született, a „Just a little round around the world”.

Következő évben Rosie Izlandon futott keresztül, majd 2015-ben az Egyesült Államokon, New Yorktól San Franciscóig. Ekkor kapta a sajtóban a „Forrest Gump nagyi” nevet. 2009-ben a királynő a Brit Birodalom Rendje lovagrend (The Most Excellent Order of the British Empire) tagjává avatta.Rosie, és háromkerekű utánfutója. A kocsival való mozgás nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnhet, teljesen megpakolva a súlya elérheti a 200 kilót.

Rosie, és háromkerekű utánfutója. A kocsival való mozgás nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnhet, teljesen megpakolva a súlya elérheti a 200 kilót.

 

Köztiszteletben álló személyiségként nagy megbecsülésnek örvend Angliában. Múltjának homályos, vagy éppen sötét foltjait szorgos kezek olyan ügyesen eltüntették az életrajzaiból, hogy azokról láthatóan a róla cikkező újságírók sem tudnak. Mindezt persze teljesen feleslegesen. A divatos nyugati szellemi áramlatok előszeretettel látják és láttatják a világot és az embert fekete-fehérnek, de a valóság ennél sokkal összetettebb, és izgalmasabb. Jó emberek gyakran művelnek rossz dolgokat, okos emberek butaságokat. Az ember gyarló és esendő, ez benne az érdekes és a rokonszenves, a makulátlan hősök, amivé egyesek láthatóan Rosie-t is tenni akarják, unalmasak és érdektelenek.

Múltjáról Rosie nem szívesen beszél. Amikor egy újságíró meztelen képei felől érdeklődött, csak ennyit mondott: „Nem nagy ügy, nincs benne semmi különös. De ez már lejárt lemez, kár beszélni róla, nem érdekel. Most már nagymama vagyok, két unokával. Erről nincs mit mondanom többet.” Hogy valami lelkiismeret-furdalása azért lehetett régi zűrös ügyei miatt, arra egy régebbi interjújában tett megjegyzése utalhat: „Az önfejűség a hét halálos főbűn egyike kellene, hogy legyen. Semmivel se okoztam több kárt magamnak és másoknak, mint ezzel.”

A szupernagyi nyolcvan felé közeledve sem adja fel, még 2016-os combnyaktörése után sem. Továbbra is rendszeresen fut, ahogy többször is mondta: „Ha megállok, meghalok.” 2020-ban, 74 éves korában, miközben arra készült, elfut Nepálig - a járvány miatt csak Törökországig jutott -, azt nyilatkozta, bár biztos nem lehet benne, de reméli, még 94 éves korában is a világban fog rohangálni. Szorítsunk neki, hogy így legyen.Hajrá, Rosie!

Hajrá, Rosie!

 

És búcsúzzunk Rosie-tól egy idézettel, a világ körüli futásáról írt könyvéből: „Világ körüli futásom úgy indult, mint a magány, a bánat, és a fájdalom utazása, s néhány barát és család támogatása. Úgy kezdődött, mint egy üzenet a rákkal kapcsolatos tudatosságról, és a heves vágyról, hogy tiszteljem Clive-ot, és újra megtaláljam az utamat. Valahol útközben aztán ez az emberiségről szóló utazássá vált. Megmutatta nekem, hogy a jó erősebb a rossznál, a remény erősebb a kétségbeesésnél, s hogy az élet mindennél értékesebb, mindenki számára. Gyakran voltam egyedül, de mindenhol kedvességet találtam, még a gyilkosoknál is. Futásomat annyira átszőtte azok élete, akikkel találkoztam, hogy az ő utazásuk is lett belőle. Mintha az ő reményeiket és álmaikat is magammal vittem volna. Futásom túlnőtt a saját személyemen, az élet metaforája lett. Láttam, hogy az életben minden egy csoda, akár egy gleccseren futunk át, akár vizet forralunk egy csésze teához. Az élet a legnagyobb, legboldogabb, s gyakran a legkeményebb kaland, és én újra beleszerettem.”

 

 

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!

29 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr918216083

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szs. · http://szabosandor.blog.hu 2023.09.17. 15:17:25

Lőporfüst nélkül is egy remek poszt! :)

Cymantrene 2023.09.17. 19:08:56

Kösz, ez is jó poszt volt.
Nem voltak nagyon izgulós népek. Kiváncsi lennék, hogy a két gyerek mire emléxik ebből, ha egyáltalán bármire is.
Az útirányban látok valamennyi logikát. A Passzát-széllel elvitorláztak nyugatra, ameddig jónak gondolták, aztán a mérsékeltövi nyugati széllel vissza. A Földkörüliséget is meg lehet magyarázni, hiszen több, mint egy félkört mentek oda is, vissza is.

eMM2 2023.09.17. 21:41:11

Hát Rosienak jó sűrűn kelettt etetnie a tengerimalacokat hogy megúszta (szó szerint is) élve a tengeri utakat.Már az első is elég meredek volt,a második pedig valóságos istenkisértés volt.

SirHiggins 2023.09.17. 22:29:47

Hát. Ez. Nem. Semmi.
Én össze sz@rnám magam egy ilyen hajócskával a Horn fokon.

Slocum kpt egyébként nem kerül említésre valamelyik Dékány könyvben is?

Pájer_ Csaba 2023.09.18. 10:24:48

Feleségem többször is kacérkodott a gondolattal, hogy,kéne venni egy katamaránt, és nekem, aki Robinson Crusoen, Két évi vakáción, a Tizenötéves kapitányon és Jan Marten kalóz regényes históriáján nőtt fel, nem is túl távoli a gondolat, de be kell valljam férfiasan, összef*som magam még az enyhébb viharok gondolatától is. (Anno a nászutunkon ellátogattuk az írországi Aran-szigetekre, Galway városától néhány km-re nyugatra. Az odaúton a tenger olyan viharos volt (bár nem volt igazi vihar), hogy rajtam kívül mindenki összehányta magát az alig egy órás út alatt - én egy napig feküdtem ágyban betegen tőle. Szóval van némi tapasztalatom, hogy milyen is az, amikkor egy hajó emeletnyi mélységekbe csapódik alá.) Az pedig egy kicsit szorongással töltene el, hogy egy rádióra aignerszilárdok előrejelzéseire bízzam magam és a családom, amikor 500 mérföldre van a legközelebbi szárazföld. Talán.

Oktán Pista 2023.09.18. 17:03:49

Hát ez óriási volt... A legjobb együttérző szándék mellett sem tudom elhessegetni az érzést, hogy a csaj kissé flúgos...

A Covid idején a hazai bulvársajtót megjárta egy magyar család, akik egy Teatime nevű vitorláson karibi vizekre hajóztak, miközben Apu home office-ban dolgozott, a gyerekek meg távoktatásban végezték a sulit.

savanyújóska 2023.09.18. 19:21:23

@Cymantrene: "Nem voltak nagyon izgulós népek."

Helyhiány miatt a posztban nem tudtam kifejteni saját véleményemet, akkor itt mondom, hogy szerintem legalábbis súlyos felelőtlenség volt két kisgyerekkel nekivágni egy ilyen útnak. Ebben az útban nagyon is benne volt a katasztrófa lehetősége, és néhányszor valóban csak a szerencsének köszönhetően kerülték el azt.

@eMM2: "a második pedig valóságos istenkisértés volt."

Akkor pedig még nem volt tele a világ feltűnési viszketegségben szenvedő dilisekkel, akik evezős csónakon, vízibiciklin, vagy egy hordón akarnak átkelni az óceánon, hogy bekerüljenek a Guinessbe.
www.ladbible.com/news/us-news/reza-baluchi-banned-entering-sea-humanpowered-hamster-wheel-241639-20230907

@SirHiggins: "Slocum kpt egyébként nem kerül említésre valamelyik Dékány könyvben is?"

Megemlíti a nevét valahol, de nem emlékszem melyik könyvében.

@Pájer_ Csaba: "kéne venni egy katamaránt "

Sokan teszik, vagy tervezik ezt megtenni. Persze alapos előkészület, meg sok pénz kell hozzá, a katamaránok nagyon divatosak, következésképpen pofátlanul drágák. A tengeribetegség állítólag néhány nap után elmúlik, bár hallottam már olyanokról is, akiknél nem. A Balatonon és az Adrián hajóztam már hetes erősségű, 50-60 km-es szélben is, és egész jól bírtam. Jövőre szeretnék kipróbálni egy atlanti vitorlázást is, hogy tudjam, meddig mehetek el.

@Oktán Pista: "egy magyar család, akik egy Teatime nevű vitorláson karibi vizekre hajóztak"

És mentek tovább. Van weblapjuk is: sailingteatime.com/hu/

SirHiggins 2023.09.18. 19:55:58

@savanyújóska: a gyerekek valóban ordas felelőtlenség volt, de ennyi tudással is így önmagában.

Nelson ha jól rémlik élete végéig tengeribeteg volt.

Atlantin, Északin tuti nem vitorláznék: ezek nagyon rosszindulatúak tudnak lenni pillanatok alatt.
Vitorlázni a Földközi szvsz páratlan.

Galaric 2023.09.18. 20:02:27

rendhagyó a poszt, de nekem nagyon tetszet!

gigabursch 2023.09.18. 20:11:40

Természetesen ilyen poszt is jöhet és jó, hogy nem a Slocummal kezdtél, bár ott is van néhány csavar...

gigabursch 2023.09.18. 20:12:49

@SirHiggins:
De, az Elveszett szigeten (ha jól rémlik)

gigabursch 2023.09.18. 20:14:55

@SirHiggins:
Nelson, amikor visszaszállt a hajóra, mindig átesett a tengeri betegségen.
Azért a kettő nem ugyanaz...

SirHiggins 2023.09.18. 20:29:21

@gigabursch: Tehát élete végéig szenvedett tőle :P

@savanyújóska : még az ocean linerek világa is izgalmas lehet. Ez a periódus kívül van az érdeklődéseden?

gigabursch 2023.09.19. 06:19:12

@SirHiggins:
Végülis igen, de csak pár napot, alkalmanként...

Oceanlinerek:
Azokról ott van a techstory.blog.hu , csak sajnos régóta inaktív.

SirHiggins 2023.09.19. 20:48:52

@gigabursch: ezt már kiolvastam, de köszönöm.
Van egy jó kis YT csatorna ha érdekel az ilyen: Oceanliner Designs

Carada 2023.09.21. 06:14:34

Óh... ifjúságom kedvenc könyvei voltak a Gondolat kiadó Világjáró könyvei, és köztük is nagyon tetszett A Hoorn-fok gyermekei. Abba csak felnőtt fejjel gondoltam bele, hogy milyen jól mutatta a két világrendszer közötti különbséget, hogy a hetvenes évek elején Angliában egy gyakorlatilag nincstelen házaspár gondolt egyet, és kvázi körbevitorlázta a földet...
2019-ben a néni Magyarországon is átfutott. Akkor a Lufthansa Techniknél dolgoztam, és majdnem hanyatt estem, mert a cég egy kisebb ünnepséget szervezett neki: a néni egy fél órára beszaladt a reptérre a céghez (szó szerint, a kis kocsijával), volt "Isten hozott!" molinó, minden. Azóta sem tudom, mi volt az oka, kinek az ötlete volt, mert az egész magyarországi megjelenéséről is ma már csak egyetlen cikket lehet találni az interneten. Gondolom, akkortájt sem volt több...
Sajnos, akkor éppen külföldön voltam a munkám miatt, máig sajnálom, hogy nem találkoztam vele élőben.

savanyújóska 2023.09.21. 17:25:25

@SirHiggins: "kívül van az érdeklődéseden?"

Nincs, de sokkal egyszerűbb hadihajókról, főleg csatahajókról írni. Rengeteg könyvet lehet róluk találni, amik alapján könnyű összedobni róluk egy cikket. Az utasszállítókról már sokkal kevesebb anyag található, a teherhajókról meg szinte semmi. Ami van, az se valami részletes.

@Carada: "Angliában egy gyakorlatilag nincstelen házaspár gondolt egyet, és kvázi körbevitorlázta a földet"

A Szent Jupát útja tulajdonképpen egész hasonló volt. Persze a fiúk is beletették, amijük volt, de a szponzorok nélkül nem boldogultak volna.

"a néni Magyarországon is átfutott"

Ez akkor volt, amikor Nepálba akart elfutni, de a határlezárások miatt Törökországból vissza kellett fordulnia. Én úgy tudom, ez 2020-ban volt.
Egyébként lehet vele találkozni, úgy tudom még mindig rendszeresen tart motivációs tréningeket.

Carada 2023.09.22. 20:54:50

@savanyújóska: Az internetes cikk szerint 2019 júliusában járt Tatabányán, és az LHTB-s buli is nyáron volt, szóval szerintem 2019, de ezen nem fogunk összeveszni. De ha nagyon kell a történelmi hűség miatt, átmegyek a folyosó túloldalára, és megkérem a volt kollégát, hadd nézzem meg a cég archívumában a képeket. :-) Akkoriban olyan mérges voltam, hogy lemaradtam róla, hogy nem mentettem le egyet sem.
Egyébként igen, a néninek élő profilja van a LinkedIn-en.

A Szent Jupát útja azért 15 évvel később volt, szerintem az is sokat számított. És olvastam Fa Nándor Magad, uram című önéletrajzát; valami elképesztő céltudatosság és akarat süt a lapokról, hihetetlenül átjön. Rosie-ék meg csak úgy elindultak... Lehet, hogy felelőtlenség volt, de kölyökfejjel ez kevésbé zavart. Az viszont azért később lejött, hogy megtehették, meg tudták tenni, például, mert nem volt kétféle útlevél, valutakeret, miegymás.

gigabursch 2023.09.22. 21:57:59

@Carada:
S rá pár évre Gál József az Equator fedélzetén a családjával körbe és keresztül -kasul hajózta a világot egy egytestű, lélekvesztővel.
Anno az M1 vagy a Duna erről rendszeresen bejelentkezett, sőt lett belőle egy sorozat is.

omron 2023.09.23. 05:27:15

@Pájer_ Csaba: Tengerrel még nem próbálkoztam, csak a Fekete-Kőrössel, K1-ben. Amikor meghallottam, hogy jön a motorcsónak vagy a jetski, volt kábé tíz másodpercem elfordítani a hajót kilencven fokkal. Persze így is elöntötte a víz a beülőt, mehettem a partra, kiborítani.

Carada 2023.09.23. 05:58:40

@gigabursch:
Az Equator útja pedig már az úgynevezett rendszerváltás után volt. Én a politikai ráeszmélést említve olyasmire gondoltam, mint amit egy 1987-es újságcikk is feszeget: "De mit gondoljon erről az útról az az állampolgár, akinek például szakszervezeti beutalót sem sikerült kapnia mondjuk Hévízre, fizetett szabadsága idejére." A Szent Jupát útja 1985-ben is még két nagyon motivált, nagyon felkészült ember különleges lehetősége volt, és biztosan sokat számított a személyes ismeretség is (Gál József katonatiszt apósa szerezte nekik a konzervkészletet), a Swale családot pedig 1970-ben csak az anyagi nehézségek hátráltatták abban, hogy bármilyen őrültségbe belevágjanak.
A "csak" és "őrültségbe" szavakat idézőjelbe is lehet tenni, de én azért érzek alapvető különbséget a körülmények között.

gigabursch 2023.09.23. 08:04:10

@Carada:
Akkor elbeszéltünk egymás mellett, mert én a kicsi hajó, kicsi gyerekek - kapcsolódó kockázatok kérdésére adtam választ.

Hozzá kell tenni, hogy szerintem minden magyar ember különben is tudja, hogy a hosszú távú vitorlás utakhoz "csak a Puffin ad erőt és mindent legyőző akaratot".

at900 2023.09.24. 09:53:56

Nem csak a haditengerészet érdekes, jó volt ez is. :) Köszönöm!

Csm001 2023.09.24. 13:54:36

Jólét polgártárs ? szuper sztori és abszolút helye van más híres kapitanyok között

amundsen 2023.09.26. 11:41:29

Hát kedves savanyújóska polgáltárs. Ezt a posztot is köszönjük. Végül sikerült ilyen, az eddigi témákhoz nem minden alkatrészében illeszkedő témát is a korábbiak alaposságának megfelelően kivesézni. Végül is a tengeren korántsem csak szentéletű emberek kalandoznak. Ezt ugye már egy Rejtő Jenő is feszegette volt. Neki is sikerült , hát kalapot levéve : neked is sikerült. Határozottan nem ilyesmire készültem olvasás előtt, de kifogástalanul megoldottan ezt is. Ehhez tehetség kell.

valis47 2023.09.28. 01:09:51

Olvastam tízegynéhány éves koromban a könyvet. Akkor a hölgy már túl volt a transzival való kapcsolaton meg talán a pornográf fotósorozaton is. Ilyesmit akkor, ártatlanul fel sem tételeztem volna, természetesen. És nem is volt honnét értesülnöm róla.

savanyújóska 2023.09.29. 12:24:27

@Carada: "2019 júliusában járt Tatabányán"

Úgy tudom, 2019 júliusában indult, és következő év áprilisában fordult vissza Törökországból, a járvány miatt határzárak miatt. Tatabányán valahol a két időpont közt járhatott, lehet, hogy 2019-ben.

"A Szent Jupát útja azért 15 évvel később volt "

Voltak más próbálkozások is, nagyjából tíz évvel korábban egy B-24-essel indult útnak valaki, de úgy tudom, csak az Égei-tengerig jutott. Erről nem tudni sokat, az illető állítólag nagy hantás volt, nem lehet biztosan tudni, valójában mi is történt. Az persze nyilvánvaló, hogy a hazai és az angliai lehetőségek egészen mások voltak.

valis47 2023.09.29. 18:09:10

@savanyújóska: Egy Liberatorral? :D

Ja, már vágom, Balaton 24-essel...
süti beállítások módosítása