Az 1801-es koppenhágai csatával kapcsolatban gyakran lehet olvasni olyan állításokat, melyek szerint a csatában Nelson elpusztította a dán flottát. Nos, Nelson természetesen nem pusztította el a dán flottát. Ezt már csak azért sem tehette meg, mert a dán flotta egyáltalán részt sem vett az ütközetben. A csatában részt vevő hajók dán részről leselejtezett hajótestek voltak, melyeket lehorgonyzott úszó ütegekként használtak. A dán flotta működőképes sorhajói és fregattjai a kikötő bejáratát védő erődök mögött álltak, és egyáltalán nem vettek részt az ütközetben. Más egységek leszerelve vesztegeltek a kikötőben, néhány hajó pedig a Balti-tengeren, illetve norvég vizeken tartózkodott. Az angol flotta 1801-es támadását tehát a dán hadiflotta lényegében épségben vészelte át, létezésük azonban néhány év múlva ismét tüskévé vált a nagy brit köröm alatt.
1806 október 14-én a porosz hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett a franciáktól, és az ország nem sokkal később kapitulálni kényszerült. 1807 június 14-én a francia császár Friedlandnál az orosz hadsereg felett is döntő győzelmet aratott, mely véget vetett a negyedik franciaellenes koalíciónak. Friedland után három héttel, 1807 július hetedikén, Napóleon és Sándor cár megkötötték a tilsiti békét, melynek titkos záradékában a két nagyhatalom felosztotta egymás között Európát. Lengyelországért, valamint az európai ügyekbe való be nem avatkozásért cserébe a cár vihette a Balkánt és Törökországot, valamint megkapta volna Svédországot is, ami már nem tűnik jó üzletnek Napóleon részéről. A törökök ellen a franciák még katonai segítséget is ígértek az oroszoknak, azonban nem sokkal később Napóleon belebonyolódott a szerencsétlen, és teljesen értelmetlen spanyol háborúba, ami elvonta a figyelmét a keleti kérdéstől. A cár így hiába várta, hogy a franciák teljesítsék az ígéreteiket, s néhány évvel később végül ismét dobta a francia szövetséget, visszatérve a következetesebb, és megbízhatóbban fizető angolokhoz.
Dánia az 1801-es események után kihasználta az orosz befolyás gyengülését a térségben, és a passzív semlegességbe húzódott vissza. Kényelmes pozíciójukból a dánok érdeklődő kívülállóként figyelték, hogyan mészárolják egymást Európa csataterein a hadviselő felek. Az 1801-es angol támadás Dánia és Nagy-Britannia kapcsolatát sem terhelte meg nagyon, mivel a dánok úgy vélték, a britek alapjában véve sportszerűen jártak el. A dánok mindenki által elismerten hősies ellenállása miatt pedig a csata a vereség ellenére sem rombolta Dánia tekintélyét, sőt, inkább növelte azt.
A semlegesség ezúttal is jól jövedelmezett. A királyság ugyan átengedte az Öresundon a háborúzó országok hajóit, így természetesen az angolokat is, de a vámot azért kivetette rájuk. Dánia jókora hasznot húzott a balti kereskedelemből, és a hadviselő országok részére folyósított szállításokból.
A tilsiti béke után azonban Dánia, mint Európa utolsó semleges országa, megint nehéz helyzetbe került. A franciák és az oroszok egyaránt nagy nyomást gyakoroltak az országra, adja fel semlegességét, és csatlakozzon az Anglia elleni összeurópai koalícióhoz, és a kontinentális blokádhoz. A dánok erősen tartottak attól, hogy ez az ösztökélés rövidesen túllép a diplomáciai nyomásgyakorláson, és a francia hadsereg, amely addigra már Európa szinte teljes területét ellenőrzése alatt tartotta, bevonul az országba. A tilsiti béke után már minden percben várták a francia támadást, ezért hadseregüket Dánia déli határa mentén összpontosították. A várt támadás valóban be is következett, csak éppen az ellenkező irányból.
Az angolok ugyanis szintén biztosak voltak benne, hogy a francia hadsereg előbb-utóbb le fogja rohanni Dániát. A világ ötödik legerősebb haditengerészetének, a 20 sorhajóból álló dán flottának, valamint az Öresundnak a francia kézre kerülése rendkívül kellemetlen következményekkel járt volna a britekre nézve, például elvágta volna a Svédországgal, az egyik legfontosabb külkereskedelmi partnerrel való összeköttetéseket, és az onnan érkező, a szigetország számára fontos nyersanyagok utánpótlását. Az angolok sikertelenül próbálták meg rávenni Dániát, hogy kössön velük szövetséget, ami tovább erősítette a gyanút, hogy a dánok a háttérben már megegyeztek Franciaországgal.
Mikor a tilsiti békekötés híre eljutott Londonba, az angol kormány meg volt róla győződve, hogy küszöbön áll a Dánia elleni francia invázió, aminek a dánok valószínűleg csak a látszat kedvéért fognak tessék-lássék ellenállni. A kormány különféle „biztos értesüléseket” adott át a parlamenti képviselőknek, melyek arról szóltak, a franciák egy tengeri szövetséget készülnek létrehozni Nagy-Britannia ellen, melyben a francia és az orosz flotta mellett részt vennének a portugál, a holland, a svéd, és a dán haditengerészet hajói is. Az információk forrását a titoktartásra hivatkozva nem voltak hajlandóak megnevezni.
Az angol kormány valószínűleg maga is elhitte a „sok, és sokféle forrásból származó” híreket, melyeknek valóban volt is némi alapja. A franciák tényleg mindent elkövettek, hogy maguk mellé állítsák Dániát, először rábeszéléssel és ígéretekkel, majd fenyegetésekkel. Július 31-én Napóleon utasította külügyminiszterét, Talleyrand-ot, vegye rá a dánokat, hogy csatlakozzanak az Anglia elleni szövetséghez, különben a francia hadsereg támadást indít ellenük. A dánok majdnem ugyanekkor megkapták az angolok fenyegetéseit is, ha nem őhozzájuk csatlakoznak. Augusztus elején megérkezett Koppenhágába az angol megbízott, Francis Jackson, aki védelmi szerződést ajánlott a dánoknak, azzal a kikötéssel, flottájukat adják át az angoloknak. A britek százezer font bérleti díjat kínáltak fel a hadihajókért, és ígéretet tettek, a hajókat nem sorozzák be saját flottájukba, s a háború után sértetlenül visszaszolgáltatják őket a dán haditengerészetnek. A kifinomult diplomáciájukról híres angolok mindehhez hozzátették, a felajánlott szövetség el nem fogadását Anglia elleni dán hadüzenetnek fogják tekinteni.
Az angol követeléseket Jackson augusztus hatodikán ismertette a dán trónörökössel, Frigyes koronaherceggel, aki – miután apja, a névlegesen uralkodó VII. Keresztély nem volt beszámítható – az ország tényleges vezetője volt. Ironikusnak is tekinthető, hogy ugyanezen a napon a franciák is egy egészen hasonló tartalmú, csak éppen ellentétes irányú ultimátumot adtak át a párizsi dán nagykövetnek, bár erről Koppenhágában csak napokkal később szereztek tudomást. (Ahogy egy dán szerző megjegyzi, a helyzet olyan volt, mintha a dánoknak a pestis és a kolera között kellett volna választaniuk.) Frigyes elutasította az angol követeléseket – és nem sokkal később a franciákat is –, így az eredménytelenül végződő tárgyalások után Jackson 15-én elhagyta a dán fővárost. Messzire nem kellett mennie, csak a már a Dánia és Svédország közötti tengerszorosban, a Soundban várakozó angol flottáig.
A britek ugyanis ezúttal sem bíztak semmit a véletlenre, és felkészültek rá, hogy a dánok visszautasítják követeléseiket. Júliusban az angol kormány engedélyt kapott a királytól, hogy haditengerészeti erőket küldjenek a dán flotta „megfigyelésére”, s ott „azonnali és erőteljes” hadműveleteket kezdjenek, ha ezt szükségesnek látják. Az angolok néhány nap alatt hatalmas erőt gyűjtöttek össze, július 16-án 17 sorhajó és négy fregatt indult Yarmouth-ból Koppenhága felé, s útközben még további nyolc sorhajó, és egy fregatt csatlakozott hozzájuk. A kisebb hajókkal együtt a hadműveletben összesen 126 angol hadihajó vett részt. A flotta parancsnokává James Gambier tengernagyot, a Dicsőséges Június Elseje egyik hősét nevezték ki.
Az 1801-es támadással ellentétben – és abból okulva – a britek ezúttal nem is kísérleteztek azzal, hogy puszta megfélemlítéssel vegyék rá a dánokat követeléseik teljesítésére. A feladat ezúttal az volt, hogy Dánia tengeri haderejét erővel elfogják, vagy teljesen megsemmisítsék. Miután Koppenhága kikötőjének védelmét 1801 óta jelentősen megerősítették, várható volt, hogy a szárazföldön is csapást kell mérni a dánokra, hogy az itt állomásozó dán flottát elérjék. A haditengerészet mellett így egy nagy létszámú hadsereg is részt vett az akcióban, melynek gerincét a már amúgy is a közeli porosz területen, Stralsundban állomásozó expedíciós haderő adta, Lord William Cathcart tábornok vezetésével, akit a szárazföldi hadműveletek irányításával bíztak meg. Az angolokat támogatta egy német fejedelemségekben toborzott zsoldosokból felállított különítmény is, a Német Királyi Légió, Frederick van Drechsel vezérőrnagy parancsnoksága alatt. Az angol–német csapatok létszáma körülbelül 25-30 ezer főt tett ki. A britek tehát szinte néhány nap alatt képesek voltak egy komoly, nagy erőkkel végrehajtott hadműveletet megszervezni, és az ahhoz szükséges erőket összevonni.
A dán királyság viszont nem sokat tanult az 1801-es eseményekből. A dán flotta sorhajóinak többsége leszerelve állt a dokkokban, illetve néhány hajó horgonyon Koppenhága kikötőjében. A dán hadsereg a trónörökös vezetésével szinte teljes létszámban délen, a német határ közelében állva várta a francia támadást, a fővárost csak néhány tartalékosokból felállított gyenge alakulat, illetve a városi milícia védte. A dánok egyáltalán nem számítottak egy angol támadásra, valószínűleg még Frigyes is csak blöffnek vélte az angol fenyegetőzéseket, vagy úgy gondolta, még hosszú időbe telik, mire az angolok valóra válthatják azokat. Amikor az angol hajók feltűntek a szorosokban, a legtöbb dán örömmel fogadta a hírt, mivel azt hitték, a britek azért jönnek, hogy megvédjék őket a franciáktól.
A hadművelet első lépéseként augusztus elején egy angol hajóraj, Richard Goodwin Keats commodore vezetésével behajózott a dán félsziget, Jütland, és a Zeeland (Sjölland) szigete közti tengerszorosba, hogy blokád alá vegye, és elvágja a szárazföld felől érkező erősítéstől a szigeten fekvő Koppenhágát. Augusztus 16-án a csapatszállító hajókon érkező angol katonaság megkezdte a partraszállást a dán fővárostól északra fekvő partvidéken, Vedbaek közelében. Az angolok könnyedén elsöpörték a dán milícia erőtlen ellenállási kísérleteit, és körülzárták a gyenge erőkkel védett fővárost.
A kikötő előtt horgonyt vető angol hajókra a dán parti erődök és úszó ütegek azonnal tüzet nyitottak. Az egyik angol katona így emlékezett vissza: „A dánok felizzított ágyúgolyókkal tüzeltek, és nem sokkal az akció megkezdése után több előretolt hajónk is kénytelen volt hátrébb húzódni. Nem sokkal később azonban újra elfoglalták helyüket, miközben folyamatosan lőtték a tutajokat és a hajókat. Mivel feltétlenül szükségesnek tartottuk, hogy a város kikötő felőli oldalán véget vessünk minden ellenállásnak, csapataink ütegeket állítottak fel a parton, melyek jól irányított tüzet nyitottak minden olyan hajóra, mely dán színek alatt állt. A Congrave röppentyűk szünet nélkül cikáztak a lángoló égbolton. Az egyik dán hajó hatalmas robbanással a levegőbe repült.”(A dánok a város ágyúzása során valójában nem vesztettek egyetlen hajót sem. A tutajok alatt egyébként a kikötő előtt lehorgonyzott úszó ütegeket kell érteni.)
A dánok összevonták a Zeeland szigetén található erőiket, és augusztus 29-én kísérletet tettek Koppenhága felmentésére. A nagyjából hétezer fős, szedett-vedett dán seregre azonban a hasonló erőkkel rendelkező angol tartalék hadosztály, és a német légió Koge mellett súlyos vereséget mért. A brit és német csapatokat az ütközetben a tartalék hadosztály parancsnoka, Sir Arthur Wellesley vezérőrnagy, a későbbi Wellington herceg irányította. A csatában a dánok körülbelül 350 halottat és sebesült vesztettek, valamint több mint 1500 emberük fogságba esett. Az angol és német katonák az ütközet után fosztogatásokba kezdtek a környező településeken, néhány helyen még a sírokat is feltörték, és kirabolták. Gambier és Cathcart egyébként szeptember elsején kiadott napiparancsukban maguk is bátorították az ilyesfajta viselkedést, kijelentve: „A zsákmányolt tulajdon, legyen az állami vagy magántulajdon, az elzsákmányolót illeti.”
Az angolok augusztus végére teljesen körülzárták Koppenhágát, és szeptember elsején megismételték korábbi ultimátumukat, követelve a dán flotta átadását. Hozzátették, ha a dánok elutasítják követeléseiket, az elfogott dán hajók angol tulajdonba mennek át, és a háború végén sem fogják őket visszaszolgáltatni. A dánok ismét elutasították az angol követeléseket. A britek óvakodtak attól, hogy szabályos ostromot kezdjenek a jól megerősített dán főváros ellen, helyette Gambier és Cathcart úgy döntött, a város bombázásával kényszerítik megadásra a dánokat. Az ötletet nem mindenki támogatta, néhányan, mint például Wellesley vezérőrnagy, úgy vélték, jobb lenne elfoglalni a város előtt fekvő Amager szigetét, ahonnan közvetlenül tudnák lőni a sziget felé nyitott koppenhágai kikötőt, ami kikényszeríthetné a dán kapitulációt.
Szeptember másodikán az angolok a szárazföldről és a tenger felől egyaránt lőni kezdték a dán fővárost. A támadás akkor még szokatlannak számító jellegzetessége volt, hogy az angolok nem a Koppenhágát védő erődítményeket, hanem magát a várost bombázták, vagyis az ágyúzás célpontjai nem a katonai létesítmények, hanem a lakónegyedek voltak. A britek egyebek mellett Congreve röppentyűkkel – vagyis kezdetleges rakétákkal – is lőtték a várost, amik az erődök falai ellen természetesen teljesen hatástalanok lettek volna, hiszen gyújtólövedékek voltak. Az angolok azonban még csak nem is a kikötőben horgonyzó hajókat próbálták meg felgyújtani velük, hanem a lakóházakat, és ebben a szerepben a röppentyűk nagyon eredményesek is voltak. A korabeli hadviselésben akkor még újdonságszámba ment, hogy egy katonai támadás célpontja kimondottan a civil lakosság, és azok megtörésével akarnak bizonyos stratégiai célokat elérni. Nyilván ezt a célt szolgálta az is, hogy a bombázásokra mindig éjszaka került sor, rendszerint este hattól reggel nyolcig, amikor a pusztítás látványosabb és hatásosabb volt. A dán történetírás nemes egyszerűséggel azóta is csak terrorista merényletnek minősíti az angol támadást.
A hadsereg egyik tisztje így írta le a történteket: „Szeptember elsején hiába szólítottuk fel megadásra a várost. Másnapra elkészültek az ütegek, és éjszaka elkezdtük szórni a gránátokat. Egyszer tizenhármat számoltam meg a levegőben, ugyanabban a pillanatban. Negyedikén a város már több helyen égett, kigyulladt a katedrális is. (Koppenhága legnagyobb temploma, a Vor Frue Kirke, a Miasszonyunk székesegyház.) A lángok magasra csaptak a tűzoszlopnak tűnő torony belsejében, gyönyörű, bár szörnyű látványt nyújtva. ... Az általános lármából, az utcákon levő emberek kiáltásaiból és kiabálásából, a leomló tetők és falak robajából, ki lehetett venni a szivattyúk zörgését és a tűzoltók hangját, akik próbálták megfékezni a tűzvészt. Munkájuk azonban véget nem érő volt, és haszontalan, ahogy eloltották az egyik tüzet, kitört a másik. A katedrális tornya végül hatalmas robajjal ledőlt, szanaszét szórva az égő törmeléket, így a környékén végül minden elpusztult.”
A bombázás előtt a britek felszólították a dánokat, ürítsék ki a fővárost, amit azok elutasítottak, bár sokan így is elmenekültek a városból. Az angolok válogatás nélkül lőttek mindent, felgyújtották a templomokat, kórházakat, és a koppenhágai egyetemet is. A városban egyre nagyobb volt a káosz, és egyre eredménytelenebbek voltak a tüzek megfékezésére tett próbálkozások is. A háromnapos bombázás során végeredményben Koppenhága egyharmada leégett, a város lakosságából a dánok szerint körülbelül 1500-2000 ember vesztette életét, az angolok szerint 195. A bombázás során a dánok szerint tízezernél is több Congreve röppentyűt lőttek ki a városra, az angolok szerint alig háromszázat. A dánok tárgyalási kísérleteit az angolok elutasították, teljes kapitulációt, és a flotta átadását követelve.
Szeptember hatodikán a dán városparancsnok, Ernst Peymann vezérőrnagy, aki a harcokban maga is megsebesült, a trónörökös írásban megküldött jóváhagyásával elfogadta a kapitulációt, és hetedikén hivatalosan is bejelentették a város megadását, valamint a flotta hajóinak, és a haditengerészet készleteinek átadását. A trónörökös arra is utasította Peymannt, a megadás előtt gyújtsa fel a flotta hajóit, ezt az utasítását azonban már nem hajtották végre. (A dán parancsnokok közül többen ellenezték a kapitulációt, a flottaparancsnok, Steen Bille tengernagy, a kapitulációs okmányok aláírását is megtagadta. Peymannt később hadbíróság elé állították, azzal a váddal, hogy az angolokkal való tárgyalásokkal és a kapituláció elrendelésével túllépte a hatáskörét. A bíróság bűnösnek találta, s halálra ítélte, az ítéletet azonban nem hajtották végre. A háború után Peymannt rehabilitálták, és elkobzott vagyonát is visszakapta.) A britek ígéretet tettek rá, hogy hat héten belül kiürítik az elfoglalt dán területeket, amit meg is tettek, bár Cathcart egy ideig fontolgatta, megszállva tartja legalább Dánia északi részét, hogy a balti szorosokat biztosítsa az angol hajózás számára. A harcokban a dánok mindösszesen körülbelül 5.000 halottat vesztettek, szemben a 42 angol áldozattal.
A városban okozott károk még az angolokat is megdöbbentették, amikor a Koppenhágába való bevonulás után szembesültek a pusztítással. Az egyik angol katona ezt írta: "Döbbenten láttam, mekkora károkat okozott a bombázásunk. Templomok égtek le, egész utcák hevertek romokban, és komoly gondot okozott, hogy lejussunk a kikötőbe a hajóinkhoz, mivel az utcák tégla, kő, csempe, és fa törmelékkel voltak elzárva. ... Kíméletlennek és érzéketlennek kellett lennie annak, aki végigsétálva az utcákon látta a bombázás okozta borzalmakat, az ártatlan lakosok ezreit sújtó nyomorúságot, és nem érzett sajnálkozást amiatt, hogy kormányunk szükségesnek látta ilyen kemény módszerek alkalmazását."
A vereségre a dánok ráfizették a teljes flottájukat. Október 21-én az angolok 18 sorhajót, 16 fregattot, és 35 kisebb hadihajót vontattak ki a koppenhágai kikötőből. Két régebbi sorhajót, és két fregattot, amiket nem volt érdemes elvinni, a kikötő előtt felgyújtottak. Az egyik dán sorhajó, a 80 ágyús Neptunus, később Hven szigeténél zátonyra futott, és ezt is felgyújtották. Az elfogott ágyúnaszádok többségét útban hazafelé szintén felgyújtották, vagy meglékelték, mivel a kis hajókat a viharos időben nem tudták volna Angliába vinni. A dán sorhajókat később besorolták a Royal Navy állományába, bár aktív szolgálatba végül csak négyet állítottak közülük.
A briteknek azonban még ez sem volt elég. A koppenhágai kikötőt gyakorlatilag teljesen kiürítve legalább 40 kereskedelmi hajót, és számolatlan mennyiségű kisebb hajót vettek el erőszakkal a dánoktól – tulajdonképpen mindent, ami úszni tudott –, és hogy ne menjenek velük üresen haza Angliába, telepakolták őket a dán kikötő raktáraiban talált felszereléssel. Sokféle faáruval, kátránnyal, kötelekkel, láncokkal, és minden mással, amit csak találtak, és amit el lehetett mozdítani. Az elfogott hajókkal együtt október végén összesen 243 megrakott teherhajó indult vissza Anglia felé. Amit pedig nem tudtak elvinni, azt, hogy a dánoknak ne legyen vele gondja, a hajógyárakban álló félkész hajókkal együtt felégették, vagy összetörték, a hajógyári épületeket és a kikötői létesítményeket lerombolták. Az angolok még a hajógyárak munkásainak a kéziszerszámait, és az irodák bútorait is elvitték. Gambier és Cathcart emberei olyan alapos munkát végeztek, hogy gyakorlatilag teljesen lenullázták nemcsak a dán hadiflotta, hanem a kereskedelmi flotta állományát is. A dánok az esetet azóta is a „nagy flottarablás” néven emlegetik.
Csupán egyetlen sorhajó, két fregatt és néhány kisebb hajó úszta meg a támadást, melyek éppen norvég kikötőkben horgonyoztak. A totális háborút folytató angolok persze ezeket sem hagyták meg a dánoknak. Az utolsó dán sorhajót, a Prins Christian Frederik-et, amely nyilván alapjaiban veszélyeztette a brit tengeri uralmat, 1808 március 22-én találták meg, és pusztították el.
Az angol kormány tagjai a brit sajtóban szinte eksztatikusan nyilatkoztak arról mekkora hatalmas siker a koppenhágai támadás. A külügyminiszter, George Canning, az egész vállalkozás tulajdonképpeni kitervelője, kijelentette: „Soha nem értünk el még ennél ragyogóbb, hasznosabb, és hatékonyabb sikert!” A brit politikusok és újságírók egymással versengve igyekeztek bizonygatni, milyen szükségszerű, és milyen eredményes volt a koppenhágai akció. Az angol sajtó egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy felhívja a figyelmet a Dánia és a skót partok közti közelségre, azt sugallva, a támadással elejét vették annak, hogy a félelmetes dán hadiflotta bombázza az angol kikötőket, és a dán hadsereg partraszálljon Skóciában.
A vezető politikusok közt az általános örvendezés közepette alig akadt néhány kritikus hang. Az egyik ritka kivétel volt Lord Earskine, a nem sokkal korábban leköszönt főkancellár, aki így nyilatkozott a hadműveletről: „Ha korábban nem létezett volna a pokol, a Gondviselés most biztosan megteremtené, hogy megbüntesse a minisztereket ezért az alávaló döntésért!” A parlamenti ellenzék is támadta az akcióért felelős kormánytagokat, elsősorban Canningot, azt állítva, a támadással az addig baráti Dániát ellenséges országgá tették. Canning válaszában kijelentette, az angolokat már úgyis utálja mindenki Európában, tehát felesleges azon aggódniuk, saját érdekeik védelmében kinek az érzékenységét sértik meg. Az ellenzék tovább követelte, hozzák nyilvánosságra azokat a dokumentumokat, melyek alapján a kormány úgy ítélte meg, hogy a dán haditengerészet veszélyezteti Nagy-Britannia biztonságát. Canning 1808 februárjában egy háromórás, rendkívül meggyőző parlamenti beszéddel válaszolt, melyet még ellenfelei is lenyűgöző retorikai teljesítménynek tartottak. Sir Sydney Smith így értékelte Canning produkcióját: „Pálcájával rámutatott a tényekre, és az igent nemmé, a nemet pedig igenné változtatta.” A Parlament elutasította az ellenzék beadványait, és márciusban nagy többséggel elutasította a Canning ellen benyújtott bizalmatlansági indítványt is.
A hivatalos angol értelmezés a koppenhágai támadást így azóta is a megelőző támadás szép példájának tartja, legfeljebb sajnálkoznak egy sort azon, milyen nagy véráldozatokkal járt az. Valójában a dánoknak eszük ágában sem volt a franciákhoz csatlakozni, és a leszerelt dán hadiflotta is nagyjából akkora veszélyt jelentett az angolokra nézve, mint a dán heringhalász flotta. A franciák csak erőszakkal tudták volna megszerezni – úgy, mint az angolok –, és ha épségben kézre kerítik, akkor se lett volna elég emberük a hajókra. A francia támadástól tartó dánok baráti érzelmekkel viseltettek a britek iránt, akiktől védelmet vártak. Akárhogyan is gondolják az angolok, az 1807-es koppenhágai támadás aljas húzás volt, előképe a német városok második világháborús bombázásának, és egyik első újkori példája a polgári lakosság elleni terrortámadásnak.
A támadás óriási felháborodást keltett, nemcsak Dániában, hanem egész Európában. A közvetlen eredmény persze az volt, hogy a dánok, akik alig néhány nappal korábban még a franciák elleni harcra készülődtek, most rögtön Napóleon mellé álltak, és aztán – vesztükre – végig ki is tartottak mellette.
Az angolok nemcsak a dán flottát fogták el, hanem elszállították a flotta összes készletét és tartalékát is, megakadályozva ezzel a dánokat abban, hogy belátható időn belül újjáépíthessék hajóhadukat. A szükség a dánokat is új utakra vezette. 1808-tól nagy számban kezdték gyártani a kisméretű, evezős ágyúnaszádokat. A nagyobbik, mintegy húsz méter hosszú típus egy lehajtható árboccal, és 18-22 pár evezővel volt felszerelve, legénysége 60-80 emberből állt. A naszádot az orrán és a tatján egy-egy 18 vagy 24 fontos ágyúval szerelték fel. A kisebb, 14 méter hosszú típus csupán egyetlen 24 fontos ágyút kapott. Az apró, könnyen és olcsón előállítható hajók vitorlával és evezővel egyaránt gyorsan haladhattak, és jól manővereztek. (A típus igazából nem volt forradalmi újdonság, alapjául a svédek és oroszok által már korábban is használt evezős ágyúnaszádok szolgáltak, a dánok csak továbbfejlesztették azokat.)
A dánok egy új stratégiát találtak ki a britek és a svédek ellen. Szélcsendben vagy gyenge szélben támadták a kereskedelmi konvojokat, csoportosan, a támadást előre összehangolva. A támadást a dán tengerpart teljes hosszában felállított jelzőberendezések, szemaforok vagy telegráfok segítettek megszervezni és irányítani. Ezekkel gyorsan lehetett az üzeneteket továbbítani, s velük tájékoztatták a parancsnokokat a konvojok helyzetéről, a kísérő hajók erejéről, egyben közvetítették a főparancsnokság utasításait is. (A nyilvánvaló hasonlóság, és a földrajzi közelség okán többen is lehetségesnek tartják, hogy száz évvel később a farkasfalka-taktika német kidolgozóira a dán ágyúnaszád harcászat is inspirálóan hathatott.)
Az 1808 elején megindított ágyúnaszád háború rögtön az elején komoly sikereket eredményezett, s jó néhány angol és svéd kereskedelmi hajó esett a naszádok áldozatául. Az alakzatban támadó naszádok persze csak gyenge szélben érhettek el sikereket, amikor az ellenséges hajók nem, vagy rosszul tudtak csak manőverezni.
1808 május 16-án a dán ágyúnaszádok első ízben kerültek szembe hadihajókkal. A 32 ágyús angol Tartar fregatt egy sérült holland hajó kimentésére igyekezve éjszaka összetalálkozott a Johan Bielke vezette dán ágyúnaszádokkal. Az összecsapás végén a súlyosan megrongálódott Tartar, melynek kapitánya is elesett, alig tudott elmenekülni a dán hajók elől.
A dán naszádok júniusban, amikor a térségben általában gyenge a szél, aratták legnagyobb sikereiket. Számos kereskedelmi hajó mellett három angol brigget is elfogtak. Június negyedikén a 175 tonnás, 14 ágyús Tickler brigget támadták meg. A szélcsendben manőverképtelen hajónak ellőtték az árbocait, majd addig ágyúzták, amíg be nem vonta a zászlaját.
A naszádok következő áldozata a 16 ágyús Turbulent brigg, és az általa kísért kereskedelmi hajók voltak. A dánok kilencedikén észleltek egy nagy, 70 kereskedelmi hajóból álló konvojt Malmö előtt, melyet hat brigg kísért. A konvoj elővédjét a Thunder és a Turbulent briggek alkották. A szemafor rendszernek köszönhetően a dánok tisztában voltak a konvoj helyzetével és erejével, s másnap az Öresundnál egy nagy naszád flottillát vontak össze ellene, Johan Cornelius Krieger vezetésével. Krieger először a konvoj gyenge elővédjét támadta meg. A Ticklerhez hasonlóan a Turbulent fegyverzete is nagyrészt 18 fontos karronádokból állt, melyeknek a britek semmi hasznát sem vették a nagy távolságról támadó dán naszádokkal szemben, a hatfontos ágyúk pedig nagy távolságról szintén hatástalannak bizonyultak. A fürge kis dán hajók körbecikázták nehézkesen mozgó ellenfeleiket, melyek ugyan szintén fel voltak szerelve evezőkkel, de a kis naszádokhoz képest nagyon lomhán tudtak csak manőverezni. A rommá lőtt Thunder végül nagy nehezen elmenekült, ám a Turbulent kénytelen volt megadni magát, és vele együtt a konvoj 12 hajója is a dánok zsákmányául esett. Krieger-t rögtön a sikeres akció után Commodorrá léptették elő.
A dán naszádok legnagyobb zsákmánya a 380 tonnás, 16 ágyús Seagull szlúp volt, melyet június 19-én fogott el egy dán flotta. A Seagullt a dán naszádok olyan súlyosan megrongálták, hogy kapitánya, a süllyedést elkerülendő, kénytelen volt a hajót partra futtatni. A dánok a Seagullt később levontatták a zátonyról, kijavították, és a többi elfogott hajóhoz hasonlóan saját flottájukban állították szolgálatba.
Dánia 1808 február 29-én üzent hadat Svédországnak is. A svédek és az angolok tartottak attól, hogy a francia hadsereg átkel Norvégiába, hogy onnan lerohanja Svédországot. Ekkor már valóban egy nagy francia hadsereg állomásozott Dániában, Jean Baptiste Bernadotte marsall – a későbbi XIV. Károly János svéd király – vezetése alatt, a franciák azonban, ismét megdöbbentő érdektelenséget tanúsítva a tengerek ellenőrzése iránt, elszalasztották a lehetőséget arra, hogy teljesen ellenőrzésük alá vonják a mindössze négy kilométer széles, stratégiai szempontból rendkívül fontos Öresundot.
Az események szükségessé tették az angol katonai jelenlét megerősítését a Balti térségben, és Sir John Bog vezetésével egy tízezer fős sereget küldtek Svédországba, hogy támogassák a svédeket a franciák elleni várható harcokban. Miután azonban a francia hadsereg a várakozásokkal ellentétben nem kelt át Norvégiába, a brit csapatokat 1808 júliusában visszarendelték Angliába. Az expedíciós haderőt egy erős angol hadihajó kötelék is támogatta. Ebbe a kötelékbe tartozott a 64 ágyús Africa sorhajó is, mely október huszadikán egy konvojt fedezve nevezetes ütközetet vívott Krieger ágyúnaszádjaival. A délután háromkor kezdődő ütközetben a 25 dán ágyúnaszád alaposan megszorongatta a gyenge szélben manőverezni alig tudó angol sorhajót, és súlyos károkat okoztak neki. Ha a szélcsend csak egy órával tovább tart, az Africa alighanem megadásra kényszerül, a sötétedéskor feltámadó szél azonban megmentette az angol hajót, melynek az éjszaka sikerült svéd kikötőbe menekülnie. Annyiból angol sikernek volt tekinthető az ütközet, hogy miközben a dán naszádok a sorhajóval viaskodtak, az általa kísért konvojnak sikerült biztonságos vizekre érnie.
A naszádok a későbbiekben is komoly sikereket értek el, és sok kereskedelmi hajót, illetve kisebb hadihajót zsákmányoltak. Bár sorhajóval többé nem ütköztek meg, kisebb hadihajókkal később is több ütközetet vívtak, melyek közül emlékezetesek a Melpomone és a Tribune fregattokkal vívott csaták, melyek végén a súlyos veszteségeket szenvedett angol hajók voltak kénytelenek visszavonulni a dán naszádok elől.
Összességében véve azonban az ágyúnaszád háború nemcsak az alkalmazott taktikát, hanem a végeredményt tekintve is hasonlított a tengeralattjáró háborúhoz. Hiába arattak a dánok szép sikereket, és fogtak el számos kereskedelmi hajót, a veszteségek tulajdonképpen csak bosszantó kellemetlenségek voltak az angolok számára. A dán próbálkozások ellenére a britek mindvégig szilárdan a kezükben tartották a térségen átvezető kereskedelmi útvonalak ellenőrzését, és a kis ágyúnaszádok igazából soha nem voltak képesek komolyan veszélyeztetni az angol konvojokat. A franciák pedig kísérletet sem tettek arra, hogy haditengerészetük valamilyen támogatást nyújtson a dánoknak.
A nagy flottarablással kezdődött tengeri háború Anglia ellen 1814-ben, Napóleon bukásával ért véget. A britek természetesen a békekötéskor is kíméletlenül elbántak a pimasz dánokkal, akik voltak olyan arcátlanok, hogy szembe mertek szállni a nagyszerű és pompás Brit Birodalommal. A dánoktól elvették, és a hűséges szövetségesnek számító Svédországnak adták Norvégiát, Helgoland szigetét pedig, ahonnan az egész Északi-tengeri kereskedelmet ellenőrizni lehetett, az angolok természetesen maguk nyúlták le. Dánia ezzel a teljes politikai és gazdasági jelentéktelenségbe süllyedt, és eltűnt Európa meghatározó tényezői közül.
Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.
https://www.donably.com/het-tenger-blog
Köszönet minden támogatásért!