A tervezés első pillanataitól kezdve eldöntött kérdés volt, hogy az új csatahajókat a főfegyverzet kaliberét tekintve is fel kell zárkóztatni a nemzetközi standardhoz. A kaliberről folytak viták, de az értekezletek során gyakorlatilag végig a 305 mm-es űrméret volt a favorit, és a megbeszélések témája inkább csak a lövegek technikai jellemzői, például a lövegzár rendszere volt. A tervezőbizottságban volt néhány támogatója a 280 mm-es kalibernek is, de ők mindvégig kisebbségben maradtak, és véleményüket nem tudták elfogadtatni a többiekkel.

A főfegyverzet kalibere tehát a gyakorlatban kezdettől eldöntött kérdés volt, ám a későbbi megbeszélések során volt egy rövid időszak, amikor felvetődött a csőszám növelésének lehetősége, vagyis hogy a közepes kaliberű lövegek helyére szintén 305 mm-es ágyúkat szereljenek. Ezzel az új csatahajókat az épülőfélben levő Dreadnought mintájára „all big gun battleshippé” alakították volna át, ami az utókor véleménye szerint nagymértékben növelte volna azok harcértékét.

A haditengerészet főtervezője, Siegfried Popper, több lehetőséget is felvázolt, a legegyszerűbb szerint a kétoldali, ekkor még 19 cm-es űrméretűnek tervezett lövegtornyok helyére egy-egy 305 mm-es, egyágyús tornyot építettek volna be. Később felvetődött, hogy ezeket a lövegtornyokat elhagyva a hajó közepén mindkét oldalt egy-egy 305 mm-es ikerlövegtornyot helyezzenek el, majd egy még későbbi változatban ezeket, nyilván a súlycsökkentés miatt, egyes tornyokra cserélték volna. Az ötletet többen támogatták, ám a többség tetszését nem sikerült megnyerni, így maradtak a klasszikusnak számító elrendezésnél, vagyis egy-egy elöl és hátul elhelyezett 305 mm-es ikerlövegtoronynál. Az „all big gun” elrendezés elvetése nem egyszerűen csak a tengernagyok maradiságának köszönhető, a több nehézágyú súlyproblémákat jelentett volna, és a 13.500 tonnás vízkiszorítás túllépését, melyhez ekkor még mindenképpen igyekeztek ragaszkodni, mivel ennek túllépése műszaki és financiális problémákat gerjesztett volna.

A csupa nagy ágyúval szerelt csatahajó ötlete ekkor már a levegőben lógott, sőt, nem sokkal korábban épültek is már olyan hajók, melyek nagyjából megfeleltek ennek a kategóriának. Ilyenek voltak például az 1893-ban szolgálatba állított német Brandenburg osztályú csatahajók, melyek fő fegyverzete hat darab 280 mm-es ágyú volt, a hajó középvonalában beépített három lövegtoronyban elhelyezve. A hajók másodlagos tüzérségét csupán tucatnyi 105 és 88 mm-es löveg alkotta. A németek eredetileg későbbi hajóikat is hasonló elrendezésben akarták építeni, ám ezt az ötletet nem sokkal később elvetették, a kilencvenes évekbeli tengeri ütközetek tapasztalatai ugyanis a stratégák szemében nagymértékben felértékelték a közepes kaliberű tüzérség jelentőségét.

A közepes kaliberű ágyúk eredetileg a torpedónaszádok távoltartására jelentek meg a csatahajókon, és kaliberük kezdetben legfeljebb 120 mm volt. Később, miután leküzdendő ellenségként megjelentek az első cirkálók is, a kaliber 15-20 centire növekedett. Ekkor jöttek rá, hogy az akkoriban általános kis lőtávolságokon ezek az ágyúk már a csatahajóknak is képesek komoly károkat okozni. A közepes kaliberű ágyúk fő vonzereje a nagy tűzgyorsaságuk volt, mely akár a tízszerese is lehetett a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben a csatahajók fő fegyverzetét jelentő 280-450 mm-es lövegeknek. Ezenkívül persze a hajókon beépíthető csőszám is jóval nagyobb volt, mint a nagykaliberű ágyúké.

A kilencvenes évekre így a tengerészeti stratégák körében általánossá vált az a nézet, melyet a francia Ernest Francois Fournier tengernagy tanulmányai foglaltak legjobban össze. Eszerint ütközetben ezek az ágyúk közvetlen lőtávolságról gránátesőt zúdítanak az ellenség hajóira, amivel tönkreteszik azok irányzó és jelzőberendezéseit, megbénítják parancsnoki állásait, tüzeket okoznak a felépítményekben és a felső fedélzeteken, s mindezekkel demoralizálják a legénységet. Fournier egyenesen úgy vélte, csatahajókra igazából nincs is szükség, a jövő univerzális hajói, melyek a korábbi csatahajók és cirkálók feladatait egyaránt el tudják látni, a gyors, erős fegyverzettel és erős páncélzattal rendelkező, új páncéloscirkálók lesznek. Ezek akár a csatahajókkal is fel tudják venni majd a harcot, hiszen azok nagykaliberű ágyúi jó esetben is csak percenként egy lövés leadására képesek, míg egy 15-20 centis ágyú ugyanennyi idő alatt akár hat-nyolc lövést is képes leadni, ráadásul a csőszám is legalább három-négyszerese a csatahajók nehézágyúinak.

A szakirodalomban időnként találkozni olyan állításokkal, mely szerint a közepes kaliberű lövegek döntő szerepét hangsúlyozó elmélet minden harci tapasztalatot nélkülöző, pusztán elméleti spekulációkon alapuló teória volt csupán. A valóságban azonban ennek éppen az ellenkezője igaz. A századforduló körül megvívott valamennyi tengeri ütközet nagyjából Fournier forgatókönyve szerint zajlott le, és fényesen igazolta a francia tengernagy elképzeléseit. Valójában a XX. század elején született, a nagykaliberű ágyúkat és a nagy lőtávolságokat favorizáló taktika volt az, mely pusztán elméleti spekulációkon alapult, és semmilyen harci tapasztalat nem támasztotta alá.

A Yalu folyó torkolatánál megvívott, 1894-es ütközetben a japán flotta hajóin összesen három darab 24 centisnél nagyobb kaliberű ágyú volt, a francia építésű páncéloscirkálók 320 mm-es ágyúi, melyek rettenetes lassúságuk miatt az ütközet során alig néhány tucat lövést tudtak leadni. A kínai cirkálókat a kétezer méter körüli lőtávolságokon a közepes kaliberű lövegek süllyesztették el, vagy lőtték ronccsá, s ezek rongálták meg, és kényszerítették visszavonulásra a két kínai csatahajót is.

Négy évvel később az amerikai flotta aratott két győzelmet a spanyolok felett. A manilai csatában egyetlen hajón sem volt 20 centisnél nagyobb kaliberű ágyú, a santiagói ütközetben pedig a találatok legalább kétharmadát – egyesek szerint még többet – a közepes kaliberű ágyúk érték el, s alapvetően ezek lőtték tönkre a spanyolok négy páncéloscirkálóját. Az említett ütközeteket legfeljebb 2-3 ezer méteres távolságról vívták meg, mely távolságról a japán flotta nagyjából tíz, a kínai öt, az amerikai kettő, a spanyol pedig alig egy százalékos találati arányt ért el. Ilyen eredmények mellett senki sem gondolt a lőtávolság további növelésére, mivel a korabeli célzóberendezésekkel ötezer méteres távolság felett gyakorlatilag már csak találomra lövöldöztek volna.

Az ütközetek tapasztalatainak figyelembevételével minden haditengerészetnél azt a következtetést vonták le, a legfontosabb feladat a csatahajók másodlagos tüzérségének erősítése. Először a csőszámot növelték meg, majd később a kalibert is, először 15, majd később 19-24 centire. A németek a Yalu folyónál vívott ütközet hatására döntöttek a csatahajóikon használt ágyúk kaliberének 28-ról 24 centisre való csökkentéséről, hogy az így felszabaduló súlyt a közepes tüzérség erősítésére fordíthassák.

Az orosz–japán háború minden korábbinál nagyobb szabású ütközetei az utólagos vélekedéssel ellentétben egyáltalán nem mondtak ellent ennek a koncepciónak. A később példamutatóként értékelt Sárga-tengeri csatát valóban nagy távolságokról vívták meg, az első lövéseket 13 kilométerről adták le, és később se mentek hatezer méter alá, de nem is sikerült elsüllyeszteni egyetlen hajót sem. Csuzimánál aztán a japánok közel mentek, időnként majdnem ezerötszáz méterre, és a tenger fenekére küldték szinte a teljes orosz hajóhadat. A japán flotta hajóin összesen 16 darab 305 mm-es ágyú állt szolgálatban, ezekből is három tönkrement az ütközet közben. A japán tisztek szinte egyöntetű véleménye szerint harcban a legnagyobb jelentősége a 15-20 centis gyorstüzelő lövegeknek volt. (A csatában súlyosan megsérült Orjol páncéloson később 55 nagyobb kaliberű találatot számoltak össze, ezek közül öt származott a 305 mm-es ágyúktól, az összes többi a 15-20 centis lövegektől.) Mindezek alapján a legtöbb szakértő biztos volt benne, a jövő ütközeteiben a közepes kaliberű ágyúké lesz a döntő szerep, és azokat legfeljebb 4-5 ezer méteres távolságokon vívják meg. A két legnagyobb hatású stratéga, Mahan és Dewey, 2-4 ezer yard – 1800-3.600 méter – lőtávolságot tartott optimálisnak, míg az orosz Makarov a századforduló körül azt állította, ütközetben közvetlen lőtávolságra, négyszáz méterre kell megközelíteni az ellenséget!

Amikor az új, a korábbiaknál jóval nagyobb teljesítményű torpedóktól való félelem ötezer méter fölé növelte a várt lőtávolságot, és az új tűzvezető eszközök is lehetővé tették akár a tízezer méteres távolságig való tűzvezetést, még akkor sem gondolták azt, hogy mindez a közepes tüzérség jelentőségének csökkenését fogja magával vonni. A nagyobb lőtávolságra reagálva egyszerűen megnövelték a kalibert, általában 17-24 centire.

Innen viszont már tényleg csak egy apró lépés volt, hogy a tengerésztisztekben és mérnökökben felmerüljön a kérdés, ha már a fő és a másodlagos tüzérség kalibere ennyire közelít egymáshoz, nem lenne egyszerűbb az egész tüzérséget ugyanabból az egyetlen kaliberből összeállítani? Az ilyen uniformizálás gyártástechnológiai és logisztikai szempontokból egyaránt nagyon komoly előnyökkel járt, és harcászati szempontból is rendkívül hasznos volt, amennyiben egyszerűsítette a tűzvezetés dolgát, és pontosabbá tette a tüzelést. A tűzvezetésnek ugyanis így nem két-három különböző kaliberű, és egymástól teljesen eltérő ballisztikai tulajdonságú löveget kellett egyszerre irányítania, hanem valamennyi ágyúnak ugyanazokat a lőelemeket lehetett megadni. Az egységes kaliberű ágyúk belövését körülbelül harminc százalékkal rövidebb idő alatt el lehetett végezni, mint két kaliberét. A becsapódó gránátok megfigyelésénél sem okozott többé problémát, hogy vajon melyik becsapódást melyik kaliber érte el? Az egységes nehéztüzérség bevezetésére leginkább ezekből a megfontolásokból került sor, és nem azért, mert a legnagyobb kalibert favorizálták, vagy mert az ütközetekben igen nagy lőtávolságokat vártak. Amikor nagy lőtávolságokról beszélt, ekkoriban még Fisher is csak 6-8 ezer méterre gondolt.

Az egységes nehéztüzérséggel szerelt „all big gun battleship” ötletét rendszerint az angol Jacki Fishernek szokás tulajdonítani, pedig Fisher nyilvánvalóan Fournier, és az olasz Cuniberti elképzeléseit adaptálta, bár az angolok természetesen azóta is azt állítják, minden hasonlóság csak a véletlen műve. Kezdetben a „big” szó pontos jelentése sem volt egészen világos, és egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy az „all big gun” az az akkoriban használt 305 mm-es standard kaliber lesz. Univerzális hajóit Fournier 15 évvel korábban egységes, 203 mm-es tüzérséggel gondolta felszerelni. Fisher kezdetben a 254 mm-es kalibert favorizálta, de voltak támogatói a jól sikerült 238 mm-es lövegnek is. A kisebb kaliber hátrányait a nagyobb csőszámmal és a nagyobb tűzgyorsasággal gondolták kompenzálni, eleinte még Fisher is ezt tartotta fontosabbnak, nem a minél nagyobb űrméretet. A 305 mm-es kaliberbe kompromisszumként egyezett bele, hogy a többi tengernagy ne akadékoskodjon. (Tíz évvel később már 508 mm-es ágyúkat akart rendszeresíteni.)

A Radetzky osztály tervezésénél az épülő Dreadnought hatására szintén felmerült az egységes nehéztüzérség gondolata. Először nem is Popper, hanem Friedrich Jedlicka főmérnök, a tüzérségi osztály vezetője dobta be az ötletet, aki úgy vélte, az általa favorizált 28 centis ágyúkból egy 13.500 tonnás hajón is el tudnának helyezni nyolcat. A tervezőbizottság tagjainak többsége azonban ragaszkodott a 305 mm-es kaliberhez, és muszájból a 13.500 vízkiszorításhoz, ezenkívül a közepes kaliberű tüzérségnek ők is nagy jelentőséget tulajdonítottak, és nem szívesen mondtak volna le a tervezett 19 centis, nagy tűzgyorsaságú ágyúkról.

Popper és Jedlicka később többször is előhozakodott az „all big gun” elrendezéssel, és úgy vélték, nagyjából 14 ezer tonnából ki lehetne hozni egy 6-8 nehézlöveggel felszerelt csatahajót, akár 305 mm-es kaliberrel is. Az elképzelésnek rajtuk kívül is voltak támogatói, és végül valószínűleg csak azon futott zátonyra az egész, hogy a főparancsnok, Montecuccoli tengernagy, láthatóan idegenkedett az ötlettől. Montecuccoli, ugyanúgy, mint utódja, Anton Haus, az erős közepes tüzérséget tartotta a fontosabbnak, mely vélemény, mint korábban láthattuk, megfelelt az akkoriban még uralkodó trendnek. (Haus még a Tegetthoff osztály tervezésekor is úgy vélte, jobb lenne a francia Danton osztályhoz hasonló, erős másodlagos tüzérséggel felszerelt hajókat építeni.) A tervezőbizottság 1905 november negyedikei utolsó ülését lezárva Montecuccoli kijelentette, a hajók tüzérsége négy darab 305 mm-es, és nyolc darab 190 mm-es ágyúból fog állni.

Egy hónappal később viszont, amikor elkezdték a csatahajók részletes terveihez szükséges súlyszámításokat, másodlagos tüzérségként már a 24 centis kaliber szerepelt, a vízkiszorítás pedig 1906 nyarára 14.500 tonnára nőtt. A feljegyzésekben nincs nyoma annak, mikor és miért történt a változtatás a tervekben, de minden bizonnyal Montecuccoli egyszemélyi döntéséről volt szó. A tervezőbizottság utolsó ülésén a tengernagy érdeklődött Poppernél, a 19 centis ágyúk cseréje 24 centisekre mekkora pluszsúllyal járna, tehát valószínűleg már ekkor motoszkált a fejében az ötlet, és a döntéshez végül úgy tűnik, senkinek sem kérte ki a tanácsát.

Hogy végül is miért érezte szükségét Montecuccoli a másodlagos tüzérség további erősítésének, annak okát ismét csak találgatni lehet. Elképzelhető, hogy a tengernagy nem akarta alább adni, mint a rivális francia haditengerészet, melynek épülőfélben levő új csatahajóin, a későbbi Danton osztályon, szintén ezt a kalibert választották a másodlagos tüzérség számára. (Az angol King Edward VII. osztály hajóin is ez a kaliber volt a másodlagos tüzérség.) A tengernagy jellemét ismerve ez nem egészen lehetetlen feltételezés, később, a Tegetthoff osztály építésekor, szintén ő volt az, aki a tervezők véleményével szembemenve ragaszkodott ahhoz, hogy a kisméretű csatahajókon 12 darab 305 mm-es ágyút helyezzenek el, mert az épülő francia és olasz dreadnoughtokon is ennyi volt. Talán ezúttal is úgy gondolhatta, a saját csatahajói nem lehetnek gyengébbek, mint a konkurenciáé. (Montecuccoli egyébként a dreadnoughtok első pályázati kiírásában még kiemelte, mivel a leendő hajók vízkiszorítása nem haladhatja meg a 19 ezer tonnát, a fő fegyverzet csak nyolc darab 305 mm-es ágyúból állhat, ennél többet ugyanis a hajók nem bírnak el. Pár hónappal később viszont már tizenkét ágyút követelt a csak 20 ezer tonnára növelt vízkiszorításhoz, pedig ezek szerint teljesen tisztában volt vele, ez milyen konstrukciós problémákat fog okozni.)

A Radetzky osztály ezzel egy szintet ugrott felfelé a csatahajók kategorizálásának rangsorában. A Dreadnought előtti csatahajókat általánosságban a „pre-dreadnought battleship” néven tartják számon, ám ezen a kategórián belül van egy alkategória, a „semi-dreadnought”, mely a közvetlenül a Dreadnought előtt épült azon csatahajókat különbözteti meg, melyek másodlagos tüzérségként olyan, 24-25 centis kaliberű ágyúkat kaptak, melyek maguk is csatahajólövegnek számítottak. Ilyen hajók voltak például az angol Lord Nelson, vagy a francia Danton osztályú csatahajók, és tulajdonképpen ebbe a kategóriába tartoztak a Radetzky osztályú csatahajók is.

Ezt a típust magyarul gyakran vegyes nehéztüzérségű csatahajóként szokták emlegetni, ami szerintem jobb kifejezés a fél-dreadnoughtnál. Vagyis tulajdonképpen már „all big gun” csatahajókról van szó, csak éppen olyanokról, melyek valamilyen tervezési defektus miatt két különböző kaliberű nehéztüzérséget kaptak. (A jelek szerint az o-m flottánál is így tekintettek a hajókra, és a 24 centis ágyúkat nem másodlagos fegyverzetnek, hanem második fő kalibernek tartották.) Ez csökkentette a tűzerőt, és bonyolította a tűzvezetést, vagyis nem volt egészséges megoldás. Erre a tervezők is hamar rájöttek, így csak néhány ebbe a kategóriába tartozó csatahajó épült, részben azok is kényszerből, mint a japán Satsuma osztály, melynek hajói anyagi okok miatt kaptak vegyes nehéztüzérséget. A legtöbb ilyen hajónál, mint a Radetzky osztálynál is, tervezés vagy építés közben már felmerült, hogy a hajókat egységes nehéztüzérségűvé alakítsák át, ám ezeket az ötleteket anyagi vagy műszaki okok miatt mindenhol elvetették.

A hajók tehát maradtak a klasszikusnak számító elrendezésnél, az elől és hátul beépített ikerlövegtornyokban elhelyezett négy darab 305 mm-es lövegnél. Az o-m flottában már addig is rendszeresítve volt ez a kaliber, de az nyilvánvalóan nem jöhetett szóba, hogy a Kronprinz Rudolf és a Kronprinzessin Stephanie ősöreg, minden szempontból teljesen elavult ágyúit adaptálják az új osztályra is. Teljesen új lövegeket kellett kifejleszteni, s ezzel a munkával ezúttal is a cseh Škoda Műveket bízták meg. A főbb paramétereket már a tervezőbizottság ülésein meghatározták. Itt született döntés arról, hogy a csőhossz az akkoriban szokásos 40 helyett 45 kaliberhossz lesz. A hosszabb cső nagyobb kezdősebességet, következésképpen nagyobb lőtávolságot, és nagyobb páncélátütő képességet adott a gránátnak. Az is követelmény volt, hogy az ágyúknak képeseknek kell lenniük legalább percenként egy lövés leadására. (Nagykaliberű ágyúknál ez ekkoriban még gyors tempónak számított.) Műszaki meghibásodás esetén az ágyúk és a lövegtornyok kézi erővel is működtethetők voltak.

A závárzat rendszere a tervezés során kisebb viták tárgya volt. Az o-m haditengerészetnél hagyományosan használt ékzáras lövegzár helyett többen az általánosabban elterjedt csavarzár rendszeresítése mellett érveltek, mely műszakilag kissé bonyolultabb volt, de a závárzatot jobban tömítette, így az ágyú elsütésekor a lőporgázok nem fújtak ki hátrafelé. Ennek annyi jelentősége volt, hogy a csavarzár mellett át lehetett volna térni a zsákos kivetőtöltetek használatára, az addig használt töltényhüvely helyett. A gránát mögé a legtöbb helyen selyem, vagy bársonyzsákokba csomagolva töltötték be a kivetőtöltetet, azt kisebb, legfeljebb ötvenkilós adagokra elosztva. Az ékzáras závárzatnál viszont, akár a kiskaliberű fegyvereknél, rézből készült hüvelybe csomagolva töltötték be a kivetőtöltetet, hogy a hüvely lövéskor tömítse a závárzatot, és megakadályozza a lőporgázok kifújását. A szintén ékzáras rendszert használó német haditengerészetnél a kivetőtöltetet két részre bontották, előre, a gránát mögé egy hagyományos, zsákba csomagolt töltet került, hátulra pedig egy töltényhüvelybe csomagolt töltet. Az osztrák–magyar haditengerészetnél viszont az egész kivetőtöltetet egyetlen hüvelyben töltötték be a gránát mögé.

Néhányan aggódtak miatta, a 305 mm-es ágyúk esetében ez a töltényhüvely túl nagy, és túl nehezen kezelhető lesz, ezért úgy gondolták, célszerűbb lenne a csavarzáras rendszerre, és a töltényzsákokra átállni. (Már csak azért is, mert a hüvely sokba került, és gyártása is bonyolult eljárás volt.) A bizottság végül elvetette ezt az ötletet, és az ékzár megtartása mellett döntöttek. Hogy a kétségeket eloszlassák, a bizottság tagjai megtekintették az egyik polai erődben beépített 305 mm-es Krupp löveget is, és vizsgálódásuk végén megállapították, mind az ékzár, mind pedig a töltényhüvely kezelése egyszerű, s a rendszer kevéssé hajlamos a meghibásodásokra. Az ékzár egyébként kézi működtetésű volt, s a lövegcsőn tetszés szerint jobbra, illetve balra nyíló változatban is be lehetett építeni.

A Škoda pilseni gyára 1908 májusában készült el az ágyú első prototípusával, melyet alapos teszteknek vetettek alá a lőtereken. Az új löveg teljes csőhossza 13,75 méter volt, súlya pedig 54,25 tonna. A huzagolt ágyúcsőben 92 darab jobbra forduló, 2,92 mm mély, és 6,9 mm széles huzag volt. A huzagok menetemelkedése 1/25 volt, vagyis az ágyúcsőben a huzag 25 kalibernyi csőhossz alatt tett egy teljes fordulatot. A huzagolás a cső hosszából 10,606 méternyi szakaszra terjedt ki. A csöveket a -4/+20 fokos szögtartományban lehetett emelni, 2,5 fok/sec sebességgel.

A szabványos lőszerjavadalmazás csövenként 76 gránát volt, fele-fele arányban megosztva a páncéltörő, és félpáncéltörő gránátok között. A lőszerraktárakban és a tornyokban elvileg csövenként 90 gránátot is el lehetett volna helyezni, ezt a kapacitást azonban soha nem használták ki teljesen. Az o-m vezetés úgy látszik nem látta biztonságosnak, hogy a gránátokat és kivetőtölteteket a raktárakon kívül a tornyok és barbetták erre alkalmas helyein is tárolják, s ezt az óvatosságot a harci tapasztalatok később egyébként igazolták is. Csak a lövegtornyok belsejében, a hátsó részen szoktak tárolni csövenként kilenc gránátot, melyek segítettek kiegyensúlyozni a tornyot, és a harc első perceiben biztosították a normálnál nagyobb, percenként 3 lövés tűzgyorsaságot. Miután ez a készenléti lőszer elfogyott, és csak a lőszerraktárakból felhozott lőszerrel lehetett tüzelni, a tűzgyorsaság visszaesett a korban még mindig jónak számító 1,5 lövés/percre. Az ágyú elsütése alapesetben elektromos úton, egy kapcsoló elfordításával történt, de szükség esetén kézzel, az elsütőzsinór megrántásával is lehetett tüzelni.

A 452 kilós gránátok kezdősebessége 800 méter/sec volt, az ágyú elsütésekor a csőben keletkező munkanyomás 2.900 att, a csövek hátrarúgása tüzeléskor pedig 85 cm. A csövek számított élettartama 200 lövés volt, ezt követően a belső béléscső már annyira kikopott, hogy az nem elfogadható mértékben lerontotta a tüzelés pontosságát, így 200 lövés után ezt a béléscsövet cserélni kellett. (A legtöbb csatahajó egyébként egész pályafutása alatt nem adott le annyi lövést az ágyúiból, hogy erre a műveletre sort kellett volna keríteni.) Az ágyúcsöveket a +2 fokos csőállásnál lehetett újratölteni, vagyis ha tüzeléskor ennél magasabb szögben állt a cső, azt vissza kellett engedni a töltéshez ebbe az állásba. Ez némileg lelassította az újratöltést, viszont a töltési mechanizmus és a torony szerkezete sokkal egyszerűbb volt, mint a minden szögben újratölthető változatoké, melyek rendszerint műszakilag túl bonyolultak, és meghibásodásokra erősen hajlamosak voltak.

Az o-m haditengerészetnél használt gránáttípusokat vizsgálva egy egészen meglepő dolgot találunk. A vitorlás korszakban használt tömör, gömb alakú ágyúgolyókat ekkor már természetesen rég felváltották a kedvezőbb ballisztikai kialakítású hengeres, kúpos robbanólövedékek. Azonban alakjuknak köszönhetően ezek a sima ágyúcsőből kilőve rögtön kibillentek egyensúlyi helyzetükből, repülés közben bukdácsoltak, és pörögtek, ami nagyban lerontotta a lövedék iránytartását, a célzás pontosságát, és amennyiben nem optimális helyzetben, vagyis kúpos végükkel érték el a célpontot, a gránát páncélátütő képességét is. A lövedék repülés közbeni stabilitásának biztosítása érdekében volt szükség az ágyúcső huzagolására. Kilövéskor a gránát alsó részére szerelt, lágy fémből készült vezetőgyűrűk belevájták magukat a huzagokba, és a csőben végighaladó gránátot a hossztengelye körüli nagy sebességű forgásra kényszerítették, ami stabilizálta a hosszúkás alakú lövedéket.

Az aerodinamikai szempontból tökéletes kúpos alakú, egyetlen öntvényből készülő gránátok azonban ha nem optimális szögben érték az új, üvegkeménységűvé edzett páncéllemezeket, hajlamosak voltak azokról lepattanni vagy lecsúszni, illetve gyakran egyszerűen széttörtek a becsapódáskor. A lőtávolságok növekedésével ez egyre nagyobb problémává vált, s a szögben becsapódó gránátok befulladásának aránya egyre magasabb lett.

Ezt a problémát a század utolsó éveiben végül az orosz Makarov tengernagy oldotta meg, aki egy lágyacélból készült, csonka-kúp alakú sapkát illesztett a gránátok tetejére, az úgynevezett Makarov sapkát. Becsapódáskor ez szétlapult, a páncél felületére rátapadva megakadályozta a gránát lepattanását, és azt elegendő ideig helyhez ragasztotta ahhoz, hogy be tudjon hatolni a páncéllemezbe. A sapka (cap) tompította a becsapódásnak a gránáthéjra gyakorolt hatását is, mely így kisebb valószínűséggel tört szét az ütés hatására. A Makarov sapka közel harmadával növelte meg a gránát páncélátütő képességét, bár aerodinamikailag kedvezőtlen formája növelte a lövedék légellenállását, következésképpen csökkentette a lőtávolságot. Ezt később az amerikaiak orvosolták, amikor egy hengerelt acélból készült áramvonalazó kúpot (ballistic cap) helyeztek a sapka fölé. Becsapódáskor ez a kúp rögtön széttört, tehát nem rontotta a gránát páncélátütő képességét. Az áramvonalazó kúppal sokkal kedvezőbb, hosszúkásabb formát lehetett adni a gránátnak, mint amit az öntött gránáthéj biztosított volna, amivel nem csak a gránát kezdősebességét és lőtávolságát, hanem a páncélátütő képességét is tovább lehetett növelni.

Bár a Makarov sapkával és az áramvonalazó kúppal szerelt lövedék előállítási költsége magasabb, gyártástechnológiája pedig bonyolultabb volt, mint a hagyományos gránáté, előnyei annyira nyilvánvalóak voltak, hogy nagyon rövid időn belül rendszeresítésre került minden nagyobb haditengerészetnél. Utolsóként éppen az orosznál, akik csak az 1905-ös távol-keleti katasztrófát követően kezdték el az új típusú gránátok rendszeresítését. A nagy haditengerészetek mellett a kisebbek is gyorsan átálltak a sapkával szerelt gránátokra, azonban akadt legalább egy kivétel.

A NavWeaps általában megbízható adatai szerint a Radetzky osztály 305 mm-es ágyúihoz eredetileg olyan gránátokat rendszeresítettek, melyek kúpos részének íve – szebben fogalmazva az ogiválisuk rádiusza – mindössze 2crh volt. A „crh” – caliber radius head – mérőszáma nagyjából azt fejezte ki, a kúp íve a gránát kaliberének hányszoros átmérőjével leírható kör ívének feleltethető meg. Minél nagyobb a crh értéke, a gránát kúpos része annál hosszabb és áramvonalasabb. (A „crh”pontos leírása és számítása ennél persze sokkal bonyolultabb, az érdeklődők utánanézhetnek itt: http://www.navweaps.com/index_tech/tech-094.php ) A 2crh érték akkoriban már elég alacsonynak számított, és ebben az esetben ez annak volt köszönhető, hogy a gránát nem rendelkezett áramvonalazó kúppal, ez magának az öntött gránáthéjnak volt az íve. A 305 mm-es gránátok nemcsak áramvonalazó kúppal, hanem Makarov sapkával sem voltak felszerelve, vagyis nem APC (Armor Piercing Cap), hanem szimpla AP (Armor Piercing) gránátok voltak csak! 1910 körül, amikor ezek a hajók elkészültek, ez már finoman fogalmazva is meglepő hiányosság volt, a komolyabb haditengerészetek közül talán az osztrák–magyar volt az utolsó, amelyik áttért a sapkával szerelt gránátok alkalmazására.

Erre csak 1912 végén került sor, amikor a Tegethoff osztály első hajóját szolgálatba állították. Ezeket már eleve az új típusú gránátokkal tervezték, melyek áramvonalazó kúpjának íve 5crh volt, ami nagyon jó érték, a legtöbb korabeli haditengerészetnél ennél kisebb ívű kúpot használtak. Az új gránátokat alighanem csak ekkor rendszeresítették a Radetzky osztályon is, azonban ezek lőszerfelvonóiban nem fértek el az 5crh-s lövedékek, így ezekhez a hajókhoz rövidebb gránátokat kellett gyártani, melyek áramvonalazó kúpjának íve a legtöbb forrás szerint 4, vagy 4,5 crh volt. Maga a gránát és a sapka teljesen ugyanaz volt mindkét csatahajóosztályon, csak az áramvonalazó kúp volt más-más. A Monarchia két fő csatahajóosztályának azonos kaliberű, és gyakorlatilag azonos felépítésű ágyúihoz tehát eltérő ballisztikai tulajdonságú gránátokat kellett használni!

Az ágyúkhoz kétféle lövedéket használtak, a páncéltörő gránátokat (Panzergranate), és a romboló gránátokat (Zündergranate). Utóbbiak valójában nem a klasszikus értelemben vett nagy robbanóerejű HE gránátok voltak, hanem fenékgyújtóval és sapkával szerelt könnyített páncéltörő gránátok, vagyis félpáncéltörő gránátok. (SAPC – Semi Armor Piercing Capped) Ezeknél a vékonyabb és kisebb súlyú gránáthéj jóval nagyobb, 26,7 kilós robbanótöltet beszerelését tette lehetővé, míg az APC lövedékeknél ez mindössze 4 kg volt. A gránátokban alkalmazott robbanóanyag valószínűleg a német gránátokéhoz hasonlóan itt is TNT volt. A páncéltörő gránátok gyújtói minden esetben késleltetéssel léptek működésbe, hogy a gránátnak legyen elég ideje átütni a páncélt, és ne a hajótesten kívül robbanjon. A késleltetés – a korabeli magyar szaknyelv szép kifejezése szerint „lobbantási retardáció” – mértéke általában 0,025 és 0,035 sec körül volt.

A Radetzky osztályon használt APC gránátok teljes tömege 452 kg volt, a Tegetthoff osztályon, a hosszabb áramvonalazó kúp miatt, két kilóval több. (Az azonos kaliberű angol gránátok tömege 386 kg, az amerikaiaké 395 kg, a németé 405 kg, a franciáé pedig 435 kg volt.) Az eredeti AP gránátok hossza 103,6 cm volt, az áramvonalazó kúppal ellátott APC gránátoké 113,6 cm, míg a SAP gránátoké 122,9 cm. (Ezek az adatok eléggé megbízhatatlanok.) A gránátok alsó részén három, rézből készült vezetőgyűrű helyezkedett el, kilövéskor ezek kaptak bele a huzagolás hornyaiba, s pörgették meg hossztengelye körül a lövedéket, hogy biztosítsák annak repülés közben stabilitását.

A 137 kilós kivetőtöltetet egyetlen, sárgarézből készült, 8,3 mm falvastagságú hüvelybe csomagolták, melynek teljes hossza 1425 mm, súlya pedig 56 kg volt. A kivetőtöltet tömege egyébként a Tegetthoff osztály hajóin valamivel nagyobb volt, 140 kg. (Más forrás szerint 138,6 kg.) Töltetként az 1897M csöves lőport használták, melyet 660 mm hosszú, és 25 mm átmérőjű rudakba sajtoltak, s ezekkel töltötték meg a töltényhüvelyt. A „lőpor” valójában nitroglicerinnel kevert lőgyapotból állt, mely nagy erejű robbanóanyag volt, kevéssé hajlamos az öngyulladásra, viszont igen magas, 4-6 ezer ⁰C hőmérsékleten égett, ami az ágyúcső élettartamára nem volt jó hatással. A teljes tölteten kívül a hüvelybe lehetett résztöltetet is csomagolni, ha például közeli célpontok esetén nem volt szükség a teljes kivetőtöltetre. A résztöltet súlya 69 kg volt. Valószínűleg a 24 centis gránátokhoz hasonlóan itt is két selyemzsákba csomagolták a töltetet, és ezt helyezték a hüvelybe. Ha nem volt rá szükség, az egyik zsákot ki lehetett emelni a töltényhüvelyből. A hüvely alján levő gyújtóban fekete lőpor volt, ez robbantotta be a kivetőtöltetet.

A méretes, és tekintélyes súlyú rézhüvely kezelése a zsákokba csomagolt, egyenként jóval kisebb súlyú osztott töltetekkel szemben persze jelentett bizonyos nehézséget, de ugyanakkor sokkal biztonságosabb megoldás volt. A fém hüvely védte a töltetet a találatok, vagy balesetek következtében keletkezett tüzektől, és a töltés közbeni véletlen öngyulladástól is. A hüvely tömítette a závárzatot is, így kilövéskor a lőporgázok nem fújtak ki annak résein.

Miután az o-m csatahajókon tehát gyakorlatilag kétféle 305 mm-es gránátot használtak, teljesítményük körül elég sok a bizonytalanság, mivel a próbalövészeteken mért eredeti adatok nem maradtak fent. Általában a Tegetthoff osztályon használt 5crh gránátok paramétereiről vannak csak adatok, és ezek is elég megbízhatatlanok, így a Radetzky osztály eltérő ballisztikai tulajdonságú gránátjainak teljesítményadatait többnyire csak megbecsülni lehet.

A 800 mps kezdősebességgel az eredeti, 2crh gránátok legnagyobb lőtávolsága a maximális, 20 fokos csőemelkedés mellett 18.200 méter volt. Ugyanez a maximális lőtávolság az új, áramvonalasabb kialakítású 5crh lövedékeknél 22 km volt. (A háború végén a hadizsákmányként az amerikaiakhoz került hajókat átvizsgáló tisztek 26 kilométerről írtak, ami eltúlzott adatnak tűnik.) A Radetzky osztályon rendszeresített rövidebb gránátok lőtávolságáról nincs adat, de miután ezek kialakítása nem volt annyira kedvező, mint a Tegetthoff osztályon rendszeresített lövedékeké, nyilván lőtávolságuk is valamivel kisebb lehetett, feltehetően 20-21 km körüli, ami akkoriban még mindig nagyon jónak számított.

A lőtávolságot tehát nagyjából meg lehet becsülni, a páncélátütő képességet tekintve azonban már nagyobb a bizonytalanság. A NavWeaps szerint a 2crh gránátok páncélátütő képessége hatezer méteres lőtávolságon 136 mm volt, az 5crh gránátoké pedig 475 mm. Ez több mint háromszoros különbség, ami teljesen valószínűtlennek tűnik, a Makarov sapka és az áramvonalazó kúp ekkora pluszt azért nem adott az egyébként ugyanolyan gránátoknak, ezek a szakirodalom szerint általában legfeljebb harmadával növelték meg a gránát páncélátütő képességét. Az első érték egyébként is nagyon alacsony, ennél igazából még a 24 centis gránátok is jobban teljesítettek, tehát ez nyilvánvalóan téves adat. A második adat ugyanekkor némileg eltúlzottnak tűnik, a korabeli 305 mm-es lövegek közül a legjobbnak tekintett orosz hajóágyúk produkáltak ilyen értéket, a maguk nehezebb, 470 kilós gránátjaival.

Más forrás ötezer méteren 433 mm-es, tizenötezer méteren pedig 143 mm-es páncélátütő képességről ír, ami hihetőbbnek tűnik, bár az eredeti adatok hiányában persze ez is bizonytalan érték. Viszont minden bizonnyal itt is az 5crh gránátokról van szó, a Radetzky osztályon használt lövedékek teljesítménye ennél nyilván valamivel gyengébb volt.

Az egyetlen biztos dolog, amit az o-m csatahajók 305 mm-es gránátjainak képességeiről tudni lehet, hogy az eredeti kiírás szerint azoknak 540 méter/sec sebességgel becsapódva át kellett ütniük a 28 cm vastag KC lemezeket is. A tesztelésre használt, átlyuggatott páncéllemezek alapján ezt a feltételt a gránátok teljesítették is. A 800 mps kezdősebességgel az 5crh gránátok valahol 8-10 km lőtávolság környékén haladhattak 540 mps sebességgel, ahol ez a páncélátütés reálisnak tűnik, és például jobb, mint az angol 305 mm-esek javított ballisztikai tulajdonságú (4crh) Mark VIa gránátjaié.

A Radetzky osztály számára a Škoda pilseni gyára összesen 13 ágyút gyártott le. Ezekből 12 került a hajókra, az utolsó példány pedig tartalékként a szertárba. A Tegetthoff osztály részére később legyártott 52 ágyú módosított változat volt, mely a K10 jelölést kapta. A különbség gyakorlatilag csak annyi volt, hogy a löveg töltényűrét 50 mm-el meghosszabbították, hogy a nagyobb kivetőtöltetet tartalmazó, hosszabb hüvely is beleférjen.

Az osztrák–magyar csatahajók 305 mm-es ágyúi tehát nemzetközi összehasonlításban is jól sikerült, kiváló teljesítményt nyújtó konstrukciók voltak. Az azonos kaliberű hajóágyúk közül paramétereiket tekintve csak az orosz ágyúk nyújtottak számottevően nagyobb teljesítményt, egyébként az o-m ágyúk minden más löveggel szemben egyenrangúak voltak, vagy legtöbb esetben felül is múlták riválisaikat. Megbízható, pontos ágyúk voltak, melyek nagy tömegű gránátjai súlyos csapást tudtak mérni a célpontokra. A 305 mm-es ágyúk tehát komoly tűzerőt biztosítottak mind a Radetzky, mind a Tegetthoff osztály hajóinak.

Az utólagos okoskodás nyilván azt mondja, ez a tűzerő még nagyobb lehetett volna, ha a Radetzky osztály csatahajóit a 24 centis ágyúk helyett inkább még további kettő-négy 305 mm-es ágyúval szerelik fel. Ez nyilván így is van, de mint korábban említettem, a korabeli szakértők általában nagy jelentőséget tulajdonítottak a közepes kaliberű tüzérségnek, s nem lehet rossz néven venni, hogy az o-m flottavezetés nem látnokokból, és korukat megelőző zsenikből állt.

A közepes tüzérségnek egyébként tényleg megvolt a maga előnye, mely később gyakran hasznosabbá tette, mint a főtüzérséget. Az előzetes várakozásokkal ellentétben ugyanis a csatahajók fő feladatköre később nem a más csatahajókkal vívott tűzharc lett, csatahajók közti összecsapásokra az egész háború alatt alig néhány alkalommal került sor. A csatahajók ágyúi legtöbbször akkor nyitottak tüzet, amikor az ellenség kikötőit, vagy parti ütegeit bombázták. A csatahajók ezenkívül gyakran kísértek konvojokat, ahol nem az ellenség csatahajóival, hanem cirkálóival és segédcirkálóival szemben kellett védelmet adniuk a teherhajóknak. Ezekben a feladatkörökben a nehéztüzérségnél sokkal használhatóbbak voltak a közepes kaliberű lövegek, melyek a gyakorlatban előforduló legtöbb célpont ellen – gyengén, vagy sehogyan sem páncélozott hajók, kikötők, parti létesítmények, erődök és ütegállások – teljesen elegendő tűzerőt biztosítottak. És lövedékeik nem mellékesen sokkal olcsóbbak voltak, mint a nehézgránátok. (Az olasz és montenegrói partok elleni későbbi támadások során az osztály hajói általában kétszer-háromszor annyi lövést adtak le 24 cm-es ágyúikból, mint a harminc és felesekből.) A valószínűleg mintának tekintett King Edward osztályú csatahajók, és a rivális Danton osztály egyébként szintén hasonló kaliberű másodlagos tüzérséggel volt felszerelve.

Volt még egy szempont, ami az erős másodlagos tüzérség mellett szólt, és lehet, hogy a tervezés során ezt is figyelembe vették. Az igazán nagy haditengerészetek bízhattak benne, hogy rengeteg cirkálójuk és rombolójuk képes lesz olyan védőernyőt biztosítani csatahajóiknak, mely távol fogja tartani tőlük a támadásra készülő ellenséges rombolókat és cirkálókat. A kis haditengerészetek, mint az osztrák–magyar, azonban nem rendelkeztek elég kis hadihajóval ahhoz, hogy azokkal ilyen fedezetet biztosítsanak csatahajóiknak. Az o-m haditengerészet kötelékében a Radetzky osztály szolgálatba állítása idején egyetlen, korszerűnek tekinthető könnyűcirkáló volt, az Admiral Spaun, rajta kívül csak a két régi páncéloscirkálót, és talán a Huszár osztály tizenkét rombolóját lehetett még ilyesmire használni. Az erős közepes tüzérség, mely képes távol tartani a támadó cirkálókat és rombolókat, az o-m csatahajók fedélzetén tehát mindenképpen kívánatosnak tűnhetett.

A közepes tüzérség alkalmazását tehát nem lehet durva hibának tekinteni, a kaliberválasztás azonban már erősen vitatható. Ugyan a konkurencia is hasonló kalibert használt, de ebben az esetben nem kellett volna mindenképpen őket utánozni, ugyanúgy, ahogy a Tegetthoff osztály esetében sem volt szerencsés ragaszkodni ahhoz, hogy ugyanannyi 305 mm-es ágyúval legyenek felszerelve, mint az olasz és a francia dreadnoughtok. Mindkét döntés a flottaparancsnok, Montecuccoli számlájára írható, akire nem vet túl jó fényt, hogy kreativitásából csak annyira futotta, hogy állandóan a riválisokat másolja. Az eredetileg tervezett 19 centis kaliber jobb választás lett volna – tizenkét darab 15 centis ágyú még ennél is jobb –, mert azon kívül, hogy jóval olcsóbb volt, súlyt és helyet is lehetett volna spórolni vele, amit a páncélzat erősítésére, vagy nagyobb teljesítményű hajtóművekre lehetett volna fordítani. A másodlagos célpontok ellen megfelelő tűzerőt biztosított volna ez a kaliber is, csatahajók elleni harcban pedig a tűzvezetésnek így nem kellett volna azon erőlködnie, hogy megkülönböztesse egymástól a hasonló kaliberű gránátok becsapódásait. A 24 centis kaliber másodlagos tüzérségnek feleslegesen erős volt, fő tüzérségnek pedig akkoriban már túl gyenge.

Maga a 24 centis löveg ettől függetlenül jól sikerült, kiváló paraméterekkel rendelkező fegyver volt. A Radetzky osztályra természetesen nem a korábbi csatahajók főtüzérségeként használt 24 centis ágyúk kerültek fel, hanem új, az előzőnél hosszabb csövű löveget fejlesztettek ki hozzájuk, melynek csőhossza 45 kaliber volt. Persze a fejlesztésnél minden bizonnyal figyelembe vették az előző, egyébként szintén jól sikerült típust is.

Az 1909-ben szolgálatba állított 24 cm L/45 löveg teljes súlya 27,5 tonna volt, hossza 10,8 méter. A csövek tényleges kalibere 238 mm volt. A cső belsejében 72 huzag futott végig, a huzagok mélysége 2,37, szélességük 6,9 mm volt. A huzagolás a cső teljes hosszából 8,2 méternyi szakaszra terjedt ki, a huzagok menetemelkedése pedig 1/25 volt, vagyis a csőben itt is 25 kaliberhossz alatt tett meg egy teljes kört egy huzag. A csöveket a -4/+20 fokos szögtartományban lehetett emelni, másodpercenkénti hatfokos sebességgel. Az ékzárak ugyanolyan rendszerűek voltak, mint a 305 mm-es ágyúknál.

Az ágyúkhoz ugyanúgy kétféle gránátot rendszeresítettek, mint a 305 mm-esekhez, páncéltörő, és félpáncéltörő gránátokat. A Radetzky osztályra szánt 24 centis gránátokat már eleve Makarov sapkával, és áramvonalazó kúppal szerelve tervezték, ehhez méretezték a lőszerlifteket is. Az új típusú gránát drágább volt, mint a régiek – 512 korona 471-el szemben –, de képességei is sokkal jobbak voltak. A takarékos o-m flottavezetés azonban elsősorban a költségeket tartotta szem előtt, így a régebbi típusú ágyúkkal felszerelt csatahajókon és páncéloscirkálókon az új gránátokat soha nem rendszeresítették, hiszen ahhoz át kellett volna alakítani azok lőszerliftjeit is, ami további kiadásokkal járt volna. A régebbi hajók így a háború végéig csak AP gránátokkal voltak felszerelve.

Az egységesen 215 kg súlyú lövedékek robbanótöltetének tömege az APC gránátoknál 2,4 kg, SAPC gránátoknál 17,4 kg volt. A gránátok hossza is különböző volt, a páncéltörő lövedékeké 84 cm, a vékonyabb héjjal öntött félpáncéltörő gránátoké 98,4 cm volt. A 70 kilós kivetőtöltetet itt is két részben csomagolták egyetlen réz töltényhüvelybe, s indokolt esetben az egyik zsák eltávolításával a kivetőtöltet mennyiségét meg lehetett felezni. Magának a réz töltényhüvelynek a súlya 33,6 kg volt.

A kivetőtöltet 800 méter/sec kezdősebességet adott a gránátoknak, ami a maximális 20 fokos csőemelkedés mellett körülbelül 17 kilométeres lőtávolságot tett lehetővé. Azért csak körülbelül, mert a legnagyobb lőtávolságra vonatkozó adatok nem maradtak fent, az ágyúk lőelemtáblázatát pedig csak 12 kilométeres távolságig dolgozták ki, így a legnagyobb elérhető lőtávolságot csak megbecsülni lehet. (Az előző típus azonos súlyú, de ballisztikai szempontból rosszabb kialakítású gránátjai 25 fokos csőemelkedésnél, 705 mps kezdősebességgel 15,8 km lőtávolságot tudtak elérni.) Az APC gránátok a NavWeaps adatai szerint hatezer méteren 17 cm, tizenkétezer méteren pedig 9,2 cm vastag cementált Krupp acélt tudtak átütni.

A lőszerkiszabat csövenként 100 gránát volt, ezekből általában 20 volt páncéltörő gránát, és 80 a félpáncéltörő típus. Amíg a toronyban felhalmozott készenléti lőszer kitartott, az ágyúkkal a percenkénti 3-4 lövés tűzgyorsaságot is elérhették, ezt követően percenként átlag 2,5 lövést lehetett leadni, ami ennél a kalibernél átlagos tűzgyorsaságnak számított. A csöveket a +2,5 fokos csőemelkedésnél lehetett újratölteni.

A Škoda összesen 27 ilyen ágyút gyártott le, ezekből 24 került fel a hajókra, és három tartalékként a hadiszertárba.

A torpedóelhárító tüzérség kalibereként a tervezőbizottság annak idején 105 mm-t hagyott jóvá, túl gyengének tartva a korábbi hajókon erre a feladatra használt 7 cm-es lövegeket. Ezeknek az ágyúknak kellett távol tartani a csatahajótól az ellenséges torpedónaszádokat és rombolókat, melyek ellen nagyobb űrméretű ágyúk feleslegesek lettek volna, a kisebbek viszont nem bizonyultak elég hatásosnak. Valószínűleg költségkímélési okból a csatahajókon végül azt a 100 mm-es űrméretű típust rendszeresítették, melyet ekkoriban fejlesztettek ki, az épülő Admiral Spaun könnyűcirkáló főfegyverzeteként.

Az 1910-ben szolgálatba állított 10 cm/50 jelű löveg később kiváló konstrukciónak bizonyult. Olyannyira, hogy a háború után az olaszok lemásolták, és saját haditengerészetüknél a második világháború végéig használták. Az olasz ágyúkból néhányat megvásároltak az oroszok is, akik ennek alapján fejlesztették ki saját 100 mm-es ágyúikat, melyek a nyolcvanas évekig szolgálatban álltak a szovjet haditengerészet hajóin.

Az ágyúcső hossza 4,98 méter volt, súlya 2,02 tonna, állvánnyal és lövegpajzzsal együtt 7,1 tonna. A csöveket a -4/+18 fokos szögtartományban lehetett emelni, az elérhető legnagyobb lőtávolság körülbelül 13-15 km volt. (A lőelemeket itt is csak 14 fokos csőemelkedésig, és 11 km lőtávolságig dolgozták ki.) Mint általában a kiskaliberű ágyúknál, a gránátot, valamint a kivetőtöltetet tartalmazó hüvelyt itt is már összeszerelve, együtt töltötték be a csőbe. A teljes lőszer súlya így 26,2 kg volt, ebből magának a gránátnak a súlya 13,75 kg. A 6,6 kg súlyú kivetőtöltet igen nagy, 880 mps kezdősebességet adott a gránátnak, ami erősen igénybe vette az ágyúcsövet, melynek számított élettartama 300 lövés volt. (Az oroszok 800 mps-re csökkentették a kezdősebességet, a cső élettartama így elérhette az 500 lövést.) A tűzgyorsaság optimális esetben percenként tíz lövés volt, a gyakorlatban inkább percenként nyolc. A nagy kaliberű ágyúkkal ellentétben ezeknek az ágyúknak nem volt saját lőszerfelvonójuk, a lőszerraktárakból a központi lőszerlifteken felküldött lőszert a korban szokásos módon targoncákkal szállították ki a kazamatákba, az egyes lövegekhez. Hosszabb lövöldözések során ez nyilván nem előnyére befolyásolta a tűzgyorsaságot. A lőszerjavadalmazás csövenként 300 lövedék volt.

Miután a 305 és 240 mm-es lövegtornyok tüzelési zónája úgyszólván a teljes fedélzetet lefedte, a 100 mm-es ágyúkat itt nem helyezhették el. Csak a 240 mm-es lövegtornyok között volt egy szűk holttér, ahová oldalanként két-két 100 mm-es ágyút építettek be, zárt kazamatákban. A jobb kilövési szög érdekében a felépítmény részét képező kazamatákat a fedélzet szélén helyezték el, kissé még túl is nyúltak azon. A torpedóelhárító tüzérség ágyúinak többségét, mindkét oldalon nyolcat-nyolcat, azonban csak a hajó oldalán, a fedélzet szintje alatt beépített kazamatákban tudták elhelyezni. (Ugyanúgy, mint az orosz dreadnoughtok 130 mm-es ágyúit.) A lövegállásokat páncélozott válaszfalakkal mindenhol jól elszeparálták egymástól. A jobb kilövési szög érdekében a félkör alakú pajzzsal védett lövegek előtt és mögött az oldalpáncélzatot befelé hajlították.

A 100 mm-es ágyúk elhelyezése kényszer szülte megoldás volt, bár akkoriban az oldalsó kazamaták általánosan elterjedtek voltak a korabeli hadihajókon. Hátrányuk is jól ismert volt, az oldalsó kazamatákban elhelyezett lövegek már közepes hullámzásban is szinte használhatatlanok voltak, részben a felcsapó víz miatt, részben pedig mert az alacsonyan beépített ágyúktól az erősebb hullámzásban jóformán nem is lehetett látni a célpontokat. Az első világháború után ez az elrendezés teljesen ki is ment a divatból, és a másodlagos tüzérség ágyúit is mind a fedélzeten, vagy a felépítményeken építették be.

A 305 és 240 mm-es lövegtornyok tetejére a háború alatt egy-egy 7 cm-es légvédelmi ágyút szereltek. Az állvánnyal együtt 2,03 tonna súlyú ágyú 4,5 kilós gránátokat tudott kilőni, ötezer méter magasra, illetve amennyiben torpedóelhárító lövegként használták, nyolcezer méteres távolságra. A tűzgyorsaság percenként 15-20 lövés volt, s minden ágyúhoz 200 lövedéket tároltak a hajókon. Az ágyúk tényleges kalibere egyébként 66 mm volt.

Egyébként a hétcentis ágyúkat eredetileg nem légelhárító lövegként használták. A lövegtornyok tetején elhelyezett, kezdetben még a régebbi típusba tartozó 7 centis lövegek lőgyakorlatokon a nagy kaliberű ágyúkat helyettesítették. A lövegcsövek a 305 és 240 mm-es csövekkel együtt mozogtak, követve azok beállításait. Tüzeléskor aztán ezekből lőttek, hogy ne a drága nagykaliberű lőszert pazarolják. A háború elején ezeket az ágyúkat leszerelték, majd a nekik beépített talapzatra később az azonos kaliberű légvédelmi lövegeket szerelték fel.

A csatahajókat felszerelték még néhány 47 mm-es gyorstüzelő ágyúval is. Ezek száma állandóan változott, rendszerint 2-4 darab volt belőlük a hajón. Egyébként néha a 7 centis ágyúk közül is leszereltek néhányat, illetve egyes források szerint a 305 mm-es lövegtornyokra alkalmanként kettőt is felszereltek belőlük. A háború alatt ezenkívül légvédelmi fegyverként 8 mm-es Schwarzlose géppuskákat is rendszeresítettek a hajókon.

A csatahajókat három darab 454 mm-es torpedóvető csővel is felszerelték, melyeket a vízvonal alatt építettek be. (Akkoriban ezeket még hasznos fegyvernek gondolták, de később kiderült, a nagy lőtávolságok mellett a csatahajók már nem sok hasznát veszik a torpedóknak, melyek az első világháború után aztán ki is kerültek a csatahajók fegyverzetéből.) Két cső kétoldalt, az elülső lövegtorony mögött, és a parancsnoki híd alatt helyezkedett el, egy pedig a hajó tatján, a két kormánygép között. Az oldalsó csövek nem a hossztengelyre merőlegesen voltak beépítve, hanem azzal mintegy 45 fokos szöget bezárva előre néztek. A három csőhöz a hajókon összesen tíz darab Whitehead torpedót tároltak, melyek teljes hossza 5,21 méter volt, robbanótöltetük tömege pedig 110 kg. A torpedók mellett a hajók húsz darab 460 kilós aknát is szállíthattak. Az aknákat nem a torpedóvető csövekből telepítették, hanem a csatahajók nagyobb csónakjait lehetett felszerelni olyan berendezéssel, mellyel az aknatelepítést azokról végre lehetett hajtani.

Bár nem tartozott közvetlenül a hajók fegyverzetéhez, de mint a többi o-m csatahajó, a Radetzky osztály három hajója is szállított a fedélzetén két-két 66 mm-es tábori ágyút, melyek a rendfenntartási céllal, vagy deszant hadművelet keretén belül partraszálló tengerészek fő fegyverzetét képezték. (Az ágyúkhoz viszonylag nagy mennyiségű lőszert, összesen 288 gránátot is tároltak.) Alighanem ugyanezen okból a hajókon feltűnően sok, 277 darab 8 mm-es puskát, és 126 revolvert is tároltak.

Ekkora mennyiségre a hajókon való rendfenntartáshoz nyilván nem volt szükség, egyértelműen ezt is a szárazföldi harcra szánták. Az osztrák–magyar flottának az ilyesmiben komoly gyakorlata volt, a kínai bokszerlázadás és a mindenféle balkáni válságok során gyakran vettek részt olyan hadműveletekben, melyek során a hajókról partraszálló tengerészek biztosították a rend fenntartását a kikötőkben, illetve tevékenyen részt vettek a rendbontók és lázadók elleni harcokban. Az ilyen partraszálló hadműveletek a mindennapi tréning részei voltak, a hajók legénysége hetente egyszer kievezett a partra, hogy ott a szárazföldi hadműveletezést gyakorolják. Ez ismét egy olyan képesség volt, amit a k. und k. Kriegsmarine később nagyon hasznosan és eredményesen tudott volna használni a háború során, ám annyi más lehetőséghez hasonlóan ezzel sem élt soha.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!