A Monarchia haditengerészete a XIX. század utolsó éveiben szállt be maga is a flottaépítési versengésbe, ami eddigre már minden nagyobb haditengerészetet magával ragadott. A gyakorlatilag teljes mértékig szárazföldi nagyhatalomnak, vagy legalábbis középhatalomnak számító Monarchia esetében a haditengerészet fejlesztésének racionális szempontokból ugyanúgy nem volt sok értelme, mint Németország esetében. Az adriai tengerpart nem kapcsolódott szervesen a birodalomhoz, attól nagyrészt elzárták a Dinári-Alpok. Elvesztése nem jelentett volna súlyos csapást, és fenyegetést sem, mert egy itt partraszálló ellenséges haderő az utakat és vasutakat nélkülöző nehéz terepen bajosan tudott volna egészen a belső területekig előrenyomulni. Stratégiai és gazdasági szempontból a partvidék egyetlen fontos területe Trieszt és az Isztria-félsziget volt, melyek viszont, éppen mert közvetlen kapcsolatban álltak a belső területekkel, a szárazföldön is jól védhetőek voltak. A Monarchia tengeri kereskedelmének volumene a birodalom gazdasági életében szintén jelentéktelennek volt tekinthető, megvédése érdekében nem volt érdemes nagy hadiflottát kiépíteni. Gyarmatok sem voltak, amiket védeni kellett volna. A haditengerészetet mellékesnek tekintő, arra komolyabb összegeket áldozni nem akaró, és csak a közvetlen partvédelem szempontjából hasznos kis hadihajók építésére koncentráló tengerészeti politika tehát tulajdonképpen teljesen érthető, és ésszerű volt. Hosszú távon lehet, hogy ez a koncepció nem segítette elő igazán a birodalom fejlődését, de a haditengerészet mellékesnek nyilvánítását semmiképp sem lehetne óriási hibának, és történelmi véteknek minősíteni. A kis hajókból álló partvédő flotta a Monarchia éppen meglevő, valós igényeinek igazából nagyon jól megfelelt.

A Monarchia tengerészeti politikájában a XIX. század utolsó évtizedében végbemenő gyökeres változást a nagyhatalmi presztízs hajszolásán kívül általában a Földközi-tenger térségében bekövetkezett, a birodalomra nézve hátrányos változásokkal szokás megindokolni, mint például a francia–orosz katonai együttműködés, vagy az olasz flotta nagyszabású fejlesztése. Mindezek valóban közrejátszhattak az események alakulásában, de döntő jelentőségük szerintem aligha lehetett. A Mediterráneum vezető haditengerészetével rendelkező franciák már addig is mindig potenciális ellenségnek számítottak, akik a tenger felől is fenyegetést jelentettek a birodalomra. Ez a fenyegetés néhány alkalommal konkrét formát is öltött, mint például 1833-ban, amikor a francia flotta megszállta Ancona kikötőjét, hogy onnan intézzenek támadást az osztrák partok ellen, ha az olasz forradalmak leverésének ürügyén Ausztria túl messze nyomulna előre az észak-olasz területeken, veszélyeztetve ezzel az ottani francia érdekeltségeket. Az 1859-es háború idején szintén megjelent egy erős francia hajóraj az Adrián, blokkolva az osztrák kikötőkbe irányuló tengeri forgalmat.

Nem volt semmi újdonság az olasz haditengerészeti erő növekedésében sem, hiszen Olaszország egyesítése óta ők mindig nagy hangsúlyt fektettek a haditengerészetükre, s gyakran erejüket meghaladó erőfeszítéseket tettek a flotta fejlesztésére. Az olasz és az osztrák flotta közti szakadék volt már sokkal szélesebb is, mint az 1890-es években, mivel húsz évvel korábban az olasz haditengerészet még a harmadik legerősebb volt a világon, míg az o-m flottának szó szerint alig volt néhány hajója.

A francia és az olasz fenyegetésben tehát nem volt semmi különösebb újdonság, s még az orosz haditengerészet térségben való feltűnését figyelembe véve sem lehet azt mondani, hogy a Monarchia szempontjából valami gyökeresen új helyzet állt volna elő a Földközi-tengeren. A dalmát partvidék, a már említett okoknál fogva, nem játszott nagy szerepet az osztrák stratégák gondolkodásában, akik úgy vélték, egy itteni ellenséges partraszállás nem fenyegeti a birodalom létét, és ennek megakadályozására a flottánál egyébként is jobb, hatékonyabb, és olcsóbb eszköz a parti erődök hálózata, és az azokban állomásozó jól felszerelt katonaság.

Abban, hogy a flottaépítés a század végén mégis váratlan lendületet kapott, a külpolitikai eseményeknél szerintem nagyobb szerepet játszottak a belpolitikaiak. Az ok pedig ugyanaz lehetett, mint aminek a flotta a korábbi két, rövid életű felvirágzását is köszönhette. Frigyes és Miksa után ugyanis most feltűnt egy harmadik Habsburg főherceg is a flotta környékén.

Az új pártfogó, Ferenc Ferdinánd, a Kaiserin Elizabeth cirkálón, egészségügyi okokból megtett világ körüli útját követően kezdett el érdeklődni a haditengerészet ügyei iránt. Ennek az érdeklődésének nem csupán a nagy hadihajók iránti csodálata volt az oka, hanem az is, hogy nagybátyjánál sokkal intelligensebb, és szélesebb látókörű ember lévén felismerte a tengeri kereskedelem fontosságát. Ferdinánd tőle telhetően igyekezett elősegíteni a kereskedelmi flotta fejlesztését is, melynek védelme érdekében az addiginál erősebb haditengerészetre volt szükség. A trónörökös minden bizonnyal próbált volna túllépni a Monarchia addigi keretein is, és a tágabb mediterrán térségben is nagyobb szerepet szánt volna a birodalomnak, ahol az erős haditengerészet az érdekérvényesítés nélkülözhetetlen eszköze lett volna.

Mindezeken kívül Ferdinánd részben alighanem csak túlbuzgó tettvágyát próbálta levezetni a haditengerészetnél, az egyetlen helyen, ahol az uralkodó szabad kezet adott neki. A féltékeny Ferenc József ugyanis Miksához, és saját fiához, Rudolfhoz hasonlóan Ferdinándot is igyekezett a lehető legtávolabb tartani a hatalomtól, és még támogatta is abban, hogy ambícióit inkább a birodalom központjától biztos távolságban levő flottatámaszpontokon élje ki. Ferdinánd helyzete és lehetőségei persze már nagyban különböztek Miksáétól. A birodalom közben ugyanis komoly demokratikus átalakulásokon esett keresztül, nem kis részben éppen a kiegyezésnek, és a magyaroknak köszönhetően. Most már nem lehetett azt megcsinálni, mint Miksa idejében, hogy a főherceg egyenesen az uralkodóhoz fordul az igényeivel, az pedig ha kell, a birodalmi tanács döntéseit felülbírálva, parancsszóval utasítja az illetékes hatóságokat a kérés teljesítésére. A parlamentáris rendszer szokásos szolgálati útvonalát még Ferenc Ferdinándnak is be kellett tartania, s nemcsak ő, hanem még az uralkodó sem dirigálhatott csak úgy a parlamenteknek. A főherceg érdekérvényesítő képességét ennek ellenére sem lehet lebecsülni, különösen azután nem, hogy 1896-ban, apja halála után, a birodalom hivatalos trónörökösévé vált. Aligha lehet véletlen, hogy az o-m haditengerészet igazi újjászületése éppen ezt követően kezdődött el.

Az addig eltelt idő, a Miksa távozása és az 1866-os háború utáni 30 év, kétségkívül az o-m haditengerészet történetének legsötétebb korszaka volt. A haditengerészet többször is szó szerint a megszűnés határán állt, a birodalom katonai és politikai vezetése több alkalommal teljesen komolyan foglalkozott a flotta felszámolásának gondolatával. A politikusok haditengerészethez való hozzáállását jól szemlélteti az az eset, amikor a nyolcvanas évek végén az akkori külügyminiszter, Kálnoky Gusztáv, azt javasolta, a Monarchia a sajátja helyett inkább támogassa a szövetséges olasz haditengerészet fejlesztését!

A haditengerészet helyzete csak Maximilian Daublesky von Sterneck 1883-as flottaparancsnoki kinevezését követően kezdett el lassan javulni. Sterneck, már csak szükségből is, a kis torpedónaszádokra alapozó flotta híve volt, de sikerült jóváhagyatnia néhány új cirkáló, és két páncélos építését is. A fordulatra 1892-ben került sor, amikor többszöri nekifutásra sikerült végre elfogadtatni a parlamentekkel három új páncélos megépítését. (A flotta eredetileg négyet kért.)

A parlamentek engedékenységének ezúttal alapvetően külpolitikai okai voltak. A két évvel korábban trónra lépett új német császár, II. Vilmos, ugyanis felülvizsgálta a korábban Bismarck által meghatározott német külpolitika irányvonalát, és egyoldalúan felmondta az oroszokkal néhány évvel korábban megkötött – s Bismarck által élete főművének tekintett – Viszontbiztosítási Szerződést, melyben a két fél garantálta az egymás iránti jóindulatú semlegességet, s amelynek titkos záradékában Németország támogatásáról biztosította az oroszoknak a török tengerszorosok megszerzésére irányuló törekvéseit. Az elképesztően ostoba döntés következtében a Hármas Szövetség tagjai, így a Monarchia is, ellenséges viszonyba kerültek Oroszországgal, mely ezt követően a franciákkal való szövetség szorosabbra vonásával igyekezett biztosítani magát a németek ellen. A két ország katonai szövetségét 1892 augusztus 18-án, Ferenc József születésnapján írták alá. Az oroszok ezzel egy időben jelentősen megerősítették a Földközi-tengeren állomásozó hajórajukat, s egyáltalán nem is titkolták, hogy háború esetén annak elsődleges célpontja az osztrák haditengerészet lesz.

Az ismét agresszívvá váló orosz külpolitika döntő szerepet játszott abban, hogy a vonakodó parlamentek ha nehezen is, de az 1892-es költségvetési viták során végül jóváhagyták az új páncélosokat, melyek építését következő évben kezdték el. Az új egységek a papírforma szerint az akkor rendkívül divatos, és viszonylagos olcsóságuk miatt a politikusok által nagyon kedvelt, bár a gyakorlatban szinte semmire sem használható partvédő páncélos kategóriába tartoztak, valójában azonban kis méreteik ellenére is inkább tekinthetők csatahajóknak.

A hajók terveit a haditengerészet már ekkor is igen nagy tekintélynek örvendő főkonstruktőre, Siegfried Popper készítette, aki az ekkor az egyik legkorszerűbb hadihajónak számító brit Royal Sovereign-t vette mintának. Popper egyszerűen lekicsinyítette a brit hajót, és erre az alaptervre építette fel saját koncepcióját. A tervező lehetőségeit erősen korlátozta a szűkös költségvetés, és a kikötők felszereltsége által megszabott mérethatár, a hajók vízkiszorítása alig 5.800 tonna volt, ami más haditengerészeteknél ekkoriban egy jobb cirkálóénak felelt meg. A méretekből adódóan a főtüzérség kalibere is kisebb lett, mint a mintaadó osztályé, a hajók 240 mm-es ágyúkkal voltak felszerelve. A jó felépítésű, erős páncélzat, mely a vízvonalon elérte a 270 mm-es vastagságot, és a szintén jónak számító, 15,5-17,5 csomós sebesség kiemelte a partvédők mezőnyéből a Monarch osztály tagjait - Monarch, Wien, Budapest -, melyek ebben a kategóriában alighanem a világ legjobbjai voltak, és valószínűleg állták volna a sarat az olasz és a francia haditengerészet némelyik „rendes” csatahajójával szemben is.

Mindezek ellenére a Monarch osztály még mindig csak szükségmegoldás volt, ám megépítésük már valódi fordulópontot jelentett a flotta történetében, és véget vetett az évtizedes pangásnak. Ettől kezdve a haditengerészet fejlődése, az időnkénti kisebb-nagyobb zökkenők ellenére, már folyamatos volt, és töretlenül folytatódott tovább.

Ferenc Ferdinánd mellett ennek a fejlődésnek volt egy másik motorja is, mely legalább akkora hatalommal bírt, mint a trónörökös. Ha ezt a hatalmat valaki képes volt egy személyben megtestesíteni, az alighanem Albert Salomon Anselm von Rothschild báró volt, a Stablimento Tecnico Triestino, a Witkowitz Művek, a Škoda, valamint a Creditanstalt bankház főrészvényese, akinek a háta mögött ott volt a birodalom szinte teljes nehézipara. Ez a hatalom, az ipari lobbi volt az, mely valamikor a Monarch osztály építése idején rájött arra, milyen remek biznisz a hadihajóépítés.

A haditengerészet kezdettől fogva törekedett arra, hogy a hajók építéshez szükséges anyagokat, fegyverzetüket, és gépi berendezéseiket lehetőleg hazai gyárakból szerezzék be, hogy csökkentsék a külföldi beszállítóktól való, a flottát sebezhetővé tevő függést. Ezen felül a hatalmas költségek miatt zúgolódó közvélemény megnyugtatására is jól használható érv volt, hogy a megrendelésekkel a flotta rengeteg munkahelyet teremt, és tart fenn. A századfordulóra a gyorsan fejlődő hazai ipar már a flotta szinte valamennyi igényét képes volt kielégíteni, a külföldi gyárak hajóépítésekben való részesedései alig tíz százalékot tettek csak ki.

Viszont a hazai ipartól való függés sem volt egyértelműen előnyös, az osztrák/cseh nehézipar ugyanis sokkal magasabb árakon dolgozott, mint a külföldi konkurencia. Nem csupán azért, mert egy sokkal kisebb piacra termeltek, hanem azért is, mert a külföldi üzemeknél sokkal magasabb haszonkulccsal dolgoztak. A hazai gyárak esetenként negyven százalékkal magasabb árakat számítottak fel, mint a külföldiek, ugyanakkor a munkások bérezésére kevesebb mint feleannyit fordítottak. A századforduló éveiben a hajóépítésekből az ipar nagyjából 15-20 millió korona tiszta bevételre tett szert, melynek jó hetven százaléka a Rothschild cégekhez vándorolt.

Az ipari lobbi támogatása tehát igen komoly segítséget jelentett a haditengerészetnek, ugyanekkor azonban a hatalmas költségek egyre jobban nyomasztották a flottavezetést. Elkészültekor például a Viribus Unitis a világ legdrágább hadihajója volt, amennyiben az egy tonnára eső építési költségeket nézzük. A 21 ezer tonnás hajó árából – 60,1 millió korona, a korabeli árfolyam alapján átszámítva nagyjából 2,5 millió angol font – az angolok egy 30 ezer tonnás, 38 centis ágyúkkal felszerelt, és általában sokkal jobb minőségű Revenge osztályú csatahajót is ki tudtak hozni. A flotta időnként kísérletet tett az árak letörésére, ezek a próbálkozások azonban rendre kudarcot vallottak. Amikor pedig olcsóbban dolgozó külföldi gyáraktól próbáltak hajót rendelni, mindig a parlamentek harsány tiltakozásába ütköztek, melyek a költségeket figyelmen kívül hagyva követelték a hazai ipar előnyben részesítését. A haditengerészet tehát függetlenítette magát a külföldi beszállításoktól, viszont rabja lett a hazai iparmágnások nyerészkedéseinek.

A Monarch osztály három hajójának gerincfektetését követően ismét hatéves szünet következett, az osztrák hajógyárak 1899-ig nem kezdtek újabb csatahajó építésébe. Közben Sterneck 1897 decemberében bekövetkezett halála után Hermann von Spaun tengernagy került a flottaparancsnoki tisztségbe, aki már hivatalba lépése után néhány nappal ambiciózus flottaépítési programot terjesztett be a parlamentek elé. Az eredeti elképzelés szerint Spaun az 1899-ben beindítani tervezett építési program megvalósítását követően 1909-re 15 csatahajó, 14 cirkáló, több mint száz romboló és torpedónaszád, illetve hét folyami monitor szolgálatba állítását tervezte. (Beleértve a Monarch osztály három hajóját, valamint az ekkor már szolgálatban álló, illetve még épülő néhány új cirkálót is. A hajók számáról egyébként a különböző forrásokban eltérő adatok találhatók.) A végleges változatban, a realitásokkal számolva, ezeket a számokat erősen megnyirbálták, 12 csatahajóra, nyolc cirkálóra, 32 rombolóra, és négy monitorra.

A flotta igényei ekkor már nem találtak olyan merev elutasításra, mint korábban. Az előző évek háborúi, mint a kínai–japán, vagy az amerikai–spanyol háború, rávilágítottak a haditengerészet jelentőségére, s a Monarchia vezetése kezdte úgy érezni, a növekvő külföldi érdekeltségek védelmében szükség van egy erős haditengerészetre. Nem elhanyagolható tényező volt, hogy a flotta eddigre már megnyerte magának a trónörökös, Ferenc Ferdinánd támogatását is, aki minden befolyását latba vetve igyekezett elősegíteni a haditengerészet fejlesztését. Spaun eredeti flottaépítési tervét a parlamentek, főleg a magyarok ellenállása miatt, így is elutasították, de 1898-ban hozzájárultak a flotta költségvetésének növeléséhez, és biztosították a következő csatahajóosztály építésének elkezdéséhez szükséges összegeket is.

A hosszú szünet után tehát 1899-ben ismét csatahajók építésébe fogtak az osztrák hajógyárak. A leendő Habsburg osztály első két egységét - Habsburg, és Árpád - 1899-ben kezdték építeni, míg a harmadiknak, a későbbi Babenbergnek, 1900 májusában – más forrás szerint 1901 januárjában – fektették le a gerincét. Az új hajók konstrukciója alapvetően a Monarch osztály tervein alapult, ám a növelt vízkiszorításnak köszönhetően egy sokkal erősebb, és ütőképesebb osztályt sikerült kialakítani. Hogy a politikusok ellenállását valamelyest mérsékelni tudják, hivatalosan még ezeket a hajókat sem csatahajóként kategorizálták, hanem „megerősített partvédő páncélosokként”.

8.800 tonnás vízkiszorításukkal ezek a hajók még mindig jóval kisebbek voltak, mint a többi haditengerészet csatahajói, de kiváló tervezésük részben kompenzálta méretben és tűzerőben meglevő hátrányukat. Ezek a hajók voltak az o-m haditengerészet első „valódi” csatahajói, melyek hatalmas előrelépést jelentettek a Monarch osztályhoz képest. A 114,5 méter hosszú, 19,8 méter széles, és 7,4 méter merülésű, kétkéményes hajók a kor csatahajóinak szokásos elrendezésében épültek, vagyis a főtüzérséget a hajó orrán és tatján beépített egy-egy lövegtoronyban helyezték el, a másodlagos tüzérség ágyúit pedig a hajónak a főfedélzet szintjéhez képest megemelt középső részén, kétszintes kazamatákban.

A megjelenésre is a nagy haditengerészetek csatahajóira hasonlító Habsburg osztály egységeinek a vízkiszorítása azonban alig feleakkora volt, mint az élvonalba tartozó kortárs csatahajóké. A kis méret jelentette hátrány elsősorban a hajók fegyverzetét érintette, a főtüzérség kalibere a korban standardnak számító 305 mm helyett mindössze 240 mm volt, akár a korábbi Monarch osztályon, ráadásul a csőszám is kevesebb volt, a hátsó lövegtoronyban ugyanis csak egyetlen ágyút helyeztek el. A 240 mm-es kaliber egy csatahajón ekkoriban már szokatlanul kicsinek számított, ám ugyanakkor nem is volt teljesen rendkívüli. A másodosztályú angol és orosz csatahajók, mint a Renown, Swiftsure, és Pereszvet osztály hajói, 254 mm-es főtüzérséggel voltak felszerelve, és a kisebb tengerészetek partvédő páncélosai is hasonló kaliberű ágyúkkal voltak ellátva. A német haditengerészetnél ráadásul egészen 1904-ig szintén a 240 mm volt a csatahajók főtüzérségének kalibere, és csak az ebben az évben szolgálatba állított Braunschweig osztályú hajókon növelték azt 28 cm-re. Ez a kaliber tehát nem volt egészen kivételes egy korlátozott körű felhasználásra tervezett, alapvetően a saját partok védelmére épült csatahajón, és semmiképp sem lehet „nevetségesen gyengének” minősíteni. Az igazi hátrányt a többiekhez képest inkább csak a kisebb csőszám jelentette. (A 24 centis jelölést egyébként csak az egyszerűség kedvéért használták. Az ágyúk tényleges kalibere valójában itt is 238 mm volt, mint minden korábbi és későbbi 24 centis o-m ágyúnál.)

A 24 centis ágyúk többsége a Krupp Művekben készült, és a német csatahajók azonos kaliberű lövegeinek módosított változatai voltak. A maximális 20 fokos csőemelkedés mellett az ágyúk nagyjából 15 km távolságra voltak képesek kilőni 229 kg súlyú lövedékeiket. (Az o-m haditengerészetnél használt lőelemtáblázatok nem számoltak 12 km feletti távolságokkal, a maximális lőtávolságot így nem használták ki, és arról nincs is megbízható adat. Általában 16 kilométert írnak, de ezt 25 fokos csőemelkedés mellett, míg a tényleges csőemelkedés csak 20 fok volt.) Tízezer méteres távolságról a gránátok 12 cm vastag Krupp páncélt, illetve 18 cm vastag Harvey páncélt tudtak átütni. Az ágyúk tűzgyorsasága percenként két lövés volt, a lövegtornyok 260 fokos szögben tudtak tüzelni. A lőszerkészlet rendszerint 80 gránát volt, fele-fele arányban megosztva páncéltörő, és nagy robbanóerejű HE gránátok. A lövegtornyok tisztán elektromos működtetésűek voltak, ami nagyon modern vonás volt. A tornyok, az ágyúcsövek, és a lőszerliftek mozgatását villanymotorok végezték. Az ágyúkat Németországból importálták, kivéve a Babenberg három lövegét, melyeket a Krupp licenc alapján már a Škoda gyártott le.

A másodlagos tüzérség 12 darab 15 centis kaliberű ágyúja szintén Krupp gyártmány volt, gyakorlatilag azonos a korai német csatahajókon és páncéloscirkálókon használt löveggel. Nem világos, miért döntöttek a német löveg mellett, és miért nem a Monarch osztályon használt, saját gyártmányú 15 centis ágyúkat használták. Az ágyúk percenként öt lövést voltak képesek leadni, legnagyobb lőtávolságuk 13.700 méter volt.

A tucatnyi, különböző kaliberű gyorstüzelő ágyú mellett a hajók fel voltak még szerelve két darab 45 centis torpedóvető csővel is, melyeket a vízvonal alatt, a parancsnoki híd magasságában építettek be. A csövekhez hat darab, 95 kilós robbanótöltettel szerelt Whitehead torpedó tartozott. (Egyes források szerint a torpedók Armstrong gyártmányúak voltak, de valószínűbbnek tartom a hazai típust.) A hajók ezen kívül húsz aknát is szállíthattak.

A csatahajók páncélzata is nagy előrelépést jelentett a Monarch osztályhoz képest, azt ugyanis már szinte teljes egészében a legkorszerűbb cementált lemezekből építették fel. A hajókon használt páncéllemezeket a Krupp licence alapján már a cseh Witkowitz Művek gyártotta le. A kényszerű súlymegtakarítás miatt valamivel kisebb területet fedett, mint a legtöbb korabeli csatahajón, de így is megfelelő védelmet adott a hajóknak. A 180-220 mm vastag fő páncélöv a vízvonal hosszának 62%-át fedte, míg előtte az orr részt egy vékonyabb, 80 mm vastag öv védte. A felső páncélöv vastagsága 100 mm volt, a 15 centis ágyúk kazamatáit pedig 135 mm vastag páncélzat védte. Az öv két végét lezáró keresztválaszfalak páncélvastagsága 200 mm volt.

A korban szokásos módon a hajó egyetlen páncélfedélzettel rendelkezett, a vízvonal magasságában, ennek vastagsága 40-60 mm volt. Miután még nem számoltak meredek szögben becsapódó, a páncélfedélzetet érő gránátokkal, ennek a páncélzatnak csak az volt a feladata, hogy a felső fedélzeteken robbanó gránátok repeszeit ne engedje behatolni az alsó szintekre, illetve a páncélfedélzet lefelé hajlított szélei erősítették a vízvonal védelmét is. (A Habsburg osztályon ilyen még nem volt, a fedélzeti páncél teljes szélességében vízszintes volt.)

A 24 centis lövegtornyok elöl 210 mm, oldalt 200, felül pedig 50 mm vastag páncélzat védte. (Több forrás 280 mm vastag páncélt ír, amit valószínűtlennek tartok, hiszen még a Radetzky osztály páncélzata sem volt ilyen erős.) A barbetták felső része 180-210 mm vastagon volt páncélozva, a fedélzet alatti alsó rész 135 mm vastag volt. A parancsnoki torony lemezeinek vastagsága 200 mm volt. A csatahajók páncélzatának összsúlya 2.250 tonna volt, a hajók összsúlyának nagyjából 25 százaléka.

A csatahajókat két darab négyhengeres, háromütemű – háromszoros expanziós – gőzgép hajtotta meg, melyeket az STT (Stabilimento Technico Triestino) trieszti gyára készített. A gépek meghajtásához szükséges gőzt 16 darab, 21 att nyomáson dolgozó Belleville kazán állította elő, melyeket két kazánházban helyeztek el. A próbajáratokon mindegyik hajó gépei meghaladták a tervezett teljesítményt, és túllépték a várt sebességet is. A tervezett 12 ezer helyett a hajók gépei végül 14-16 ezer lóerőt voltak képesek leadni a két darab háromlapátos, 4,88 méter átmérőjű hajócsavarnak, mellyel a csatahajók az eredetileg elvárt 18-19 helyett 19,6-19,8 csomós sebességet voltak képesek elérni. Akkoriban ez egy csatahajó részéről nagyon jó sebességnek számított. A hajók hatótávolsága a 10 csomós gazdaságos sebesség mellett 3.600 mérföld volt.

A csatahajók legénysége 638 főből állt. A korábbinál nagyobb méretek lehetővé tették, hogy a legénységi szállásokat már olyan luxussal is ellássák, mint a folyó meleg víz, és a zuhanyozók.

Általánosságban megállapítható, a tervező a lehető legtöbbet hozta ki a rendelkezésére álló méretekből. A szakirodalomban az általános vélemény az, ha Popper nagyobb vízkiszorítással dolgozhat, a Habsburg osztály minden szempontból egyenértékű lehetett volna a kor legjobb csatahajóival. A hajókat végül 1903-1904 során állították szolgálatba.

A haditengerészet további bővülése ettől kezdve már olajozottan haladt tovább, egészen az első világháborúig. A következő osztályra ezúttal nem kellett éveket várni, a Habsburg osztály egységei még el sem hagyták a hajógyárat, már megkezdődött a következő csatahajó osztály építése. A méretek ismét tovább nőttek, az új hajók vízkiszorítása már meghaladta a tízezer tonnát, ami szabadabb kezet adott Poppernek a tervezés során. A méretnövekedés elsősorban a fegyverzet terén hozott változásokat, a fő tüzérség kalibere ugyan itt is 240 mm maradt, de ezúttal már a hátsó lövegtoronyba is két ágyú került. A másodlagos tüzérség kalibere viszont, követve ezzel a kor divatját, 19 centire növekedett.

A 124,3 méter hosszú, 21,5 méter széles, 7,5 méter merülésű csatahajók vízkiszorítása 10.600 tonna volt, teljes terhelés mellett 11.400 tonna. A hajók felépítése az előző, Habsburg osztály szerkezetén alapult, s ezúttal is az STT trieszti gyárában épült mindhárom egység. Az első két hajó - Erzherzog Karl, és Erzherzog Friedrich - építését 1902-ben, a harmadikét - Erzherzog Ferdinand Max - 1904-ben kezdték el. (A differencia egyes források szerint azért van, mert az STT-nek csak két sólyája volt, és a harmadik hajó építésével meg kellett várni az első hajó vízrebocsátását. Mások szerint a parlamentek csak évi egy csatahajó építéséhez járultak hozzá, így az építések megkezdését három évre kellett elhúzni.) A hajók az uralkodó dinasztia tagjairól kapták a neveiket, olyan főhercegekről, akik a Monarchia fegyveres testületeinél, elsősorban a haditengerészetnél, fontos szerepeket játszottak.

A 24 centis lövegek ugyanolyanok voltak, mint amilyenekkel az előző osztályt is felszerelték, csak itt már négy ilyen löveget kapott minden hajó. A másik fontos különbség az volt, hogy ezúttal már valamennyi ágyút a Škoda hazai gyárai készítették. A másodlagos tüzérség kaliberének növelésével a tervező egyrészt követte a nemzetközi trendet, másrészt pedig teljesítette a haditengerészet elvárásait, melynek megfelelően az új hajók másodlagos tüzérségének egyenrangúnak kellett lennie a rivális olasz haditengerészet legújabb, szintén ekkor épülő csatahajóinak, a Regina Margherita osztálynak a lövegeivel. Az olasz csatahajók a két 305 mm-es ágyú mellett még négy darab 203 mm-es, és 12 darab 152 mm-es ágyúval voltak felszerelve, ennek kellett megfelelnie az Erzherzog osztály tüzérségének is.

A saját fejlesztésű és gyártású 19 centis lövegek tűzgyorsasága percenként négy lövés volt, a legnagyobb lőtávolság a 15 fokos maximális csőemelkedés mellett nagyjából 13 ezer méter. (Más forrás 20 fokos csőemelést, és 20 km körüli lőtávolságot ír.) A 97 kg súlyú gránátokból a lőszerkiszabat csövenként 120 darab volt. A 12 ágyúból nyolcat a hajó oldalán, kazamatákban építettek be, négyet pedig egyágyús lövegtornyokban, kettőt-kettőt elhelyezve a felépítmények mellett, a hajó két oldalán. A 19 centis lövegtornyok a főtüzérség tornyaihoz hasonlóan teljesen elektromos működtetésűek voltak, ami szintén nagyon modern megoldás volt. A másodlagos tüzérség lövegtornyokban való elhelyezése több korabeli csatahajóosztálynál feltűnt, például az orosz Borogyino osztály hajóin, ám ez az elrendezés érdekes módon előnyei ellenére sem tudott elterjedni, és a dreadnought korszakban teljesen eltűnt. Csak később, a húszas években vált általánossá, hogy a másodlagos fegyverzetet is lövegtornyokban helyezik el.

A gyorstüzelők mellett a hajók a Habsburg osztályhoz hasonlóan két 45 centis torpedóvetőcsővel is fel voltak szerelve. A csövek nem a hajó hossztengelyére merőlegesen voltak beépítve, hanem attól 27 fokos szögben előre fordítva.

A csatahajók páncélelrendezése szintén az előző osztályét követte. A fő övpáncélzat ezúttal egységesen 210 mm vastag volt, felette a második fedélzet szintjéig érő felső páncélöv 120 mm, míg a kazamaták páncélzata 130-170 mm vastag. A páncélöv a vízvonal hosszának 67 százalékát védte, és további 20 százalékot fedett az orr rész vékonyabb, 40-50 mm vastag övpáncélja. A fő övpáncélt elöl-hátul lezáró keresztválaszfalak szintén 210 mm vastagok voltak. A páncélfedélzet ezeken a hajókon már úgynevezett teknősfedélzet volt, vagyis a fedélzet széleit lefelé hajlították, és a páncélöv alsó részéhez vezették le, hogy így növeljék a vízvonal védettségét is. A fedélzet vastagsága középen 40 mm, a széleken 60 mm volt. A hajó tatrésze szintén kapott egy vékonyabb páncélfedélzetet, ennek vastagsága 25 mm volt.

A 240 mm-es lövegtornyok homloklemezei 220 mm vastagok voltak, a tornyokat oldalt 200, hátul 150, felül 50 mm vastag páncélzat védte. A 19 centis lövegtornyokat 120-150 mm, a parancsnoki tornyot 200 mm vastag páncélzat védte. A fedélzeti páncél kivételével minden páncéllemez cementált acélból készült.

A csatahajókat az előző osztályhoz hasonlóan az STT négyhengeres gőzgépei hajtották, melyeknek 12 darab Yarrow kazán szolgáltatta a gőzt. A kazánokat ezúttal négyesével helyezték el, három kazánházban, ennek megfelelően a hajók az előző osztálytól eltérően három kéményt kaptak. A tervezett 14 ezer lóerős teljesítményt, és 19,25 csomós sebességet a hajóknak ezúttal is sikerült túllépniük, a próbajáratokon 18 ezer lóerős teljesítményt, és 20,36-20,76 csomós sebességet sikerült produkálniuk.

A csatahajókon ezúttal is a korabeli normákat meghaladó mértékben használták a villamos áramot a különféle berendezések működtetésére. A hajókon egyenként 143 villanymotort építettek be, melyek közül 77 a szellőzőberendezések ventilátorait hajtotta, 46 pedig az ágyúk és lövegtornyok működtetésére szolgált. Az áramot nyolc darab, egyenként 50 kW/h teljesítményű generátor fejlesztette.

A csatahajók hatótávolsága a tízcsomós gazdaságos sebességgel 4.000 mérföld volt, legénységük 703 főből állt.

Az Erzherzog osztály egységei ismét nagyon jól sikerült hajók voltak, melyekről a szakirodalom egyöntetű elismeréssel ír, hozzátéve persze, hogy a szolgálatba állításuk idején megjelenő dreadnoughtok az osztály egységeit azonnal le is nullázták. (Amit vitatnék.) A viszonylag gyenge fegyverzet, és az ugyancsak viszonylag nagy sebesség okán egyébként a Habsburg és Erzherzog osztályú hajókat sokan igazából nem gyenge csatahajónak, hanem erős páncéloscirkálónak tartják, vagy legalábbis valamiféle átmenetnek a két típus között. Valóban lehet ebben némi szándékosság, hiszen a szűkös költségvetés nem tette lehetővé az o-m haditengerészet számára, hogy a flottát a korban szokásos módon nagyszámú páncéloscirkálóval is felszereljék, s összesen csak három ilyen hajót tudtak építeni. A két csatahajó osztály részben alighanem a potenciális ellenfél, az olasz és a francia haditengerészet nagyszámú páncéloscirkálóját is hivatott volt ellensúlyozni, melyeknél nem sokkal voltak lassabbak, viszont erősebb volt a tüzérségük, és sokkal jobb volt a védettségük.

Az Erzherzog osztály után a haditengerészetnek ezúttal sem kellett sokat várnia a következő csatahajókra, már 1904-ben leadták a rendelést a tervezési osztálynak, olyan csatahajókra, melyek ellensúlyozni tudják az ekkor építeni kezdett olasz Regina Elena osztály egységeit. Mire azonban az új egységeket építeni kezdték, és mire az előző osztály hajóit szolgálatba állították, változások történtek az o-m haditengerészet vezetésében.

Az Olaszországgal egyre feszültebbé váló viszonyra tekintettel 1903 őszén ismét napirendre került a hadsereg és a haditengerészet megerősítésének gondolata, amit Tisza István ötlete alapján hitelből fedeztek volna. 1904 nyarán a parlamenti bizottságok megszavazták a rendes évi költségvetésen felüli 500 millió koronás kiegészítő hitelt, melyből 120 milliót kapott a haditengerészet. (A többiből a hadsereg tüzérségi eszközeinek modernizálását és bővítését fedezték.) Az összeget a flotta főleg az Erzherzog osztályú csatahajók építésének befejezésére, illetve az addig elhanyagolt kisebb hajók, rombolók és torpedónaszádok építésére fordította. Nem sokkal később azonban az osztrák pénzügyminiszter az összeg visszafizetésére kötelezte a haderőt, olyan formában, hogy a hadsereg 500 milliós éves költségvetéséből évi ötmilliót vontak volna le a törlesztésre, a haditengerészet 50 milliós költségvetéséből pedig 25 milliót! Ezzel lényegében felére csökkentették a haditengerészet rendelkezésére álló költségvetési összeget, ami gyakorlatilag a flotta működésképtelenné válását vonta volna magával. Miután dühödt tiltakozásai süket fülekre találtak, Spaun november elsején beadta a lemondását.

Spaun helyére egy addig a flottán kívül nem nagyon ismert, többnyire a háttérben tevékenykedő tiszt, az ekkor 61 éves Rudolf von Montecuccoli Polinago degli Erri került. Bár fiatalkorában az Adria fregatt fedélzetén részt vett a lissai csatában is, Montecuccoli pályafutása nagyobb részét adminisztratív beosztásokban töltötte. Kiváló szervező, és remek diplomata volt, akinek gyorsan sikerült elintéznie, hogy a flotta megszabaduljon a törlesztés terhétől. A haditengerészet 1905-ös 51 milliós költségvetéséből ugyan még levontak 22 milliót a törlesztésekre, ám ugyanekkor a flotta ismét kapott egy hatvanmillió koronás rendkívüli támogatást. Következő évben pedig hatályon kívül is helyezték az 1904-es kölcsön törlesztésére vonatkozó intézkedéseket.

Sikeres bemutatkozása után Montecuccoli folytatta az elődei által kijelölt irányvonalat. 1905 nyarán beterjesztette saját programját, mely egy 12 csatahajóból és 12 cirkálóból álló flotta felállítását tűzte ki célul. Az új flottaparancsnoknak sikerült jó kapcsolatokat kiépítenie a magyar kormányzattal is, mely addig mindig a flotta fejlesztésének legelszántabb ellenzője volt. ( A szakirodalomban gyakran olvasható állítás szerint a magyaroknak a közös haditengerészet ügyeiben tanúsított magatartása a passzív ellenállástól a nyílt szabotázsig terjedő skálán volt csak értékelhető.) A Montecuccoli program megvalósításához szükséges további csatahajók építése előtt így lassan elhárultak az akadályok.

Az Erzherzog osztályt követő új hajókról 1904 tavaszán tartották az első megbeszéléseket. Még Spaun parancsnoksága idején, de az értekezleteken már részt vett Montecuccoli is. Az első összejöveteleken még csak a legalapvetőbb kérdésekben próbáltak megegyezni. A leendő csatahajók vízkiszorítását kétezer tonnával nagyobbra tervezték, mint az Erzherzog osztályét, mivel ezeken kezdettől fogva nagyobb kaliberű, 28 vagy 30,5 cm-es főtüzérséget szándékoztak elhelyezni. Az első vázlatterveket Popper ez év nyarán szállította a flottának.

A hajók paramétereiről a következő másfél év során még mintegy fél tucat értekezletet tartottak. A bizottság ülésein résztvevő személyek időnként változtak, de a flotta tengernagyai és kapitányai mellett azokon csak a tervezést vezető mérnökök vettek részt. A fennmaradt jegyzőkönyvek alapján úgy tűnik, a megbeszélések tárgya szinte kizárólag az új hajók tüzérségének kalibere és csőszáma, és ezzel összefüggésben a hajók vízkiszorítása volt. A páncélzatra alig fordítottak valami figyelmet, a hajtóművekre meg gyakorlatilag semennyit.

Bár a kaliberről és a csőszámról végig élénk viták zajlottak, valójában a koncepció kezdettől fogva a négy 305 mm-es ágyúra, és a 19 centis másodlagos tüzérségre alapozott. Már az első ülésen ez volt a legvalószínűbb elrendezés, és a tervezésnek később is végig ez volt a főcsapása. Úgyszintén már ekkor eldőlt, hogy az övpáncél vastagsága 230 mm lesz, a sebesség pedig 19-20 csomó. Voltak javaslatok, amik a kis vízkiszorításra való tekintettel a könnyebb 28 centis ágyúk mellett érveltek, melyek kisebb kaliberét a nagyobb tűzgyorsaság ellensúlyozta volna. A 24 centis kaliber főtüzérségként ezúttal szóba sem került.

A tervezési folyamat egy érdekes mellékvágánya volt, amikor az épülőben levő Dreadnoughtról értesülve a flotta mérnökei felvetették, az új o-m hajókat is egységes nehéztüzérséggel, csupa 30,5 centis ágyúval kellene felszerelni. Popper több tervvázlatot is beterjesztett, melyeken a hajók a tízcentis torpedóelhárító lövegeken kívül csak 6-8 darab 305 mm-es ágyúval lettek volna felszerelve. Az orr és a tat két lövegtornya mindegyik terven változatlan maradt, a többi nehézágyút középen, a hajó két oldalán, egyes tornyokban, vagy ikerlövegtornyokban helyezték volna el. A döntés azonban nem a mérnökök, hanem a tengernagyok kezében volt, akik egy-két kivételtől eltekintve nem ismerték fel a nagy lehetőséget, hogy Anglia után másodikként kezdjenek „all big gun battleshipek” építésébe, és ragaszkodtak az erős másodlagos tüzérséghez. (Ennek persze a maradiságon kívül oka volt a szűkös költségvetés, és a rendelkezésre álló dokkok miatti korlátozott vízkiszorítás is.) Az 1905 november negyedikén megtartott utolsó ülésen így végül ugyanaz lett a végső változat, ami az első is volt, vagyis a leendő hajókat négy darab 305 mm-es, és nyolc darab 190 mm-es ágyúval szerelték volna fel. A tervezett vízkiszorítás 13.650 tonna lett volna.

Amikor azonban egy hónappal később elkezdődött a hajók tényleges tervezése, másodlagos tüzérségként már 24 centis kaliberű lövegekkel számoltak, a vízkiszorítás pedig előbb 14 ezer tonnára, majd 14.500 tonnára nőtt. Miután a hajókról újabb megbeszéléseket november negyedike után már nem tartottak, a kaliber megváltoztatása alighanem a flottaparancsnok, Montecuccoli beavatkozásának volt köszönhető. A döntés okai nem ismertek, a tengernagy az ekkor már múlófélben levő kordivatnak megfelelően nyilván minél erősebb másodlagos tüzérséget akart a csatahajóira. A beavatkozás nem volt éppen szerencsés, a két egymáshoz nagyon közeli kaliber megnehezítette a tűzvezetés dolgát, növelte a hajók súlyát, és úgy mellékesen megdrágította az építést is. Előnye pedig ennek az elrendezésnek nem sok volt. Cirkálók és rombolók ellen a 24 centis kaliber feleslegesen erős volt, a modern csatahajók ellen pedig nagy lőtávolságról már túl gyenge.

A haditengerészet költségvetését, és az új csatahajóosztály megépítését a magyar parlamenti delegáció a szokásosnál kisebb ellenállást tanúsítva 1906 december 21-én fogadta el, az osztrák parlament pedig következő évben, január hetedikén. A költségvetés a három csatahajón kívül egy új cirkáló, a későbbi Admiral Spaun, és egy új, a korábbiaknál nagyobb, 22 ezer tonnás hajók befogadására is alkalmas úszódokk építési költségeinek első részleteit is magába foglalta.

Miután a hajók építéséhez szükséges összeg biztosítva volt, a haditengerészet megkötötte a szerződéseket a csatahajókat építő hajógyárral, valamint az építéshez szükséges szerkezeti anyagokat, a gépeket, és a fegyvereket legyártó beszállító üzemekkel. A megrendeléseket a tervek készítésével párhuzamosan adták le, mihelyt a beszállítóknak pontosan meg tudták adni az igényelt mennyiséget, és a készítendő alkatrészek pontos tervrajzait, illetve mintadarabjait. Az első anyagrendeléseket 1907 február elsején adták le, az utolsókat pedig a nyár végén.

Az új csatahajóosztály építése trendváltozást jelentett a Monarchia haditengerészeténél, és nemcsak a hajók nagyobb vízkiszorítása és erősebb fegyverzete miatt, melyekkel az új egységek egyenrangúakká váltak az élvonalbeli haditengerészetek azonos kategóriába tartozó csatahajóival. Az előkészítő munkák megkezdésének évében, 1904-ben, a haditengerészet költségvetése elmozdult az addigi hét százalékról, és a Monarchia teljes katonai költségvetésén belüli részesedése végre meghaladta a tíz százalékot. A növekedés ettől kezdve már folyamatos volt, és a háború előtti utolsó békeévben a flottára fordított összeg már elérte a katonai költségvetés 25 százalékát. Az új idők új szeleit érezve a flotta vezetése az épülő csatahajók osztályozásával is érzékeltetni kívánta a változásokat, és a legújabb hajókat hivatalosan már nem páncélosként (Panzerschiff), hanem csatahajóként (Schlachtschiff) kategorizálták. Ennél is beszédesebb volt, hogy a hajók számozását nem az előző osztályt követve folytatták, hanem előröl kezdték, és az új csatahajók elsőként elkészült egysége az I. számot kapta. Az első két hajó gerincét 1907 szeptember 12-én, illetve november 26-án fektették le az STT trieszti gyárának két sólyáján.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!