A korábbiakban ismertetett előzmények után került sor az első csoport kifutására Polából, 1918 június nyolcadikán délután. A csoportot Horthy zászlóshajója, a Viribus Unitis vezette, melynek parancsnoka Janko Vukovic de Podkapelski sorhajókapitány volt. A másik csatahajó Horthy korábbi hajója, a Prinz Eugen volt, melyet most Adolf Schmidt sorhajókapitány irányított. Törzskarának tisztjein kívül Horthy vendégeket is felvett a hajóira. Egy egész falkányi újságírót vitt magával, majdnem minden nagyobb hajóra jutott belőlük, hogy azok majd kellően dokumentálják a dicsőségét. (A nagy titoktartás mellett ezeket vajon hogyan sikerült észrevétlenül a flottához rendelni?) Vesztére tette, ugyanis ezeknek az újságíróknak a jelenléte később csak még kínosabbá tette a kudarcot.
Horthy különösen melléfogott a jelenlevő zsurnaliszták legreprezentánsabb képviselőjével, a már akkor is nagy szakmai hírnévnek örvendő Egon Erwin Kisch-el. A források alapján pedig Kisch és Horthy, akik már korábbról is ismerték egymást, eredetileg nem voltak rossz viszonyban. Azonban Kisch, mint jó cseh hazafi, mély ellenszenvvel viseltetett a Monarchia iránt, a magyarokat pedig – korántsem egyedülálló módon – különösen utálta. Később, nyilvánvaló hazugságokkal elferdítve a történteket, azt állította, Horthy elhaladt a Viribus Unitis-al a süllyedő Szent István mellett, és a mentést megtiltva hagyta vízbe fulladni annak legénységét. Könyve már a háború után jelent meg, tehát erősen valószínűsíthető, hogy ez a később széles körben elterjedt rágalom már Horthy-nak, mint kormányzónak volt címezve, akinek tevékenysége alighanem mély ellenszenvet váltott ki a demokrata és liberális – később kommunista – beállítottságú Kisch-ből.
Az első csoporthoz tartozó két dreadnought az ellenséges felderítés megtévesztése végett először a Fasana-csatornába hajózott, hogy azt higgyék, csupán egy szokásos gyakorlatra vonultak ki. Csak sötétedéskor fordultak délre, és indultak a másnap hajnalra elérendő első megálló, a Tajer-öböl felé. Egyes források szerint a hajók nem ugyanazon az útvonalon közlekedtek, mint a másnap induló csoport, hanem a szigetek között közelítették meg céljukat. Ennek azonban ellentmond Karl von Lukas állítása, mely szerint a két csoportnak ugyanazt az útirányt és ugyanazokat az érkezési és indulási időpontokat adták meg – ami szerintem újabb tervezési hiba volt –, és így később a Viribus Unitis naplója alapján rekonstruálták a második csoport útját. (A Szent István naplója ugyanis elpusztult, a Tegetthoff naplóját pedig nem vezették előírás szerint.)
A csoport eseménytelen út után, a kijelölt időpontban, június kilencedikén, vasárnap hajnalban horgonyt vetett a Tajer-öbölben, hogy ott meghúzódva töltsék el a napot. Este, a sötétedés beállta után, a hajók ismét útnak indultak Spalato (Split) felé, hogy ott a dalmát szigetek közé behajózva a Curzola és Melada közötti csatornán át tizedikén hajnalra a következő megállóhoz, Slano kikötőjéhez érjenek.
A még Polában álló második csatahajóraj közben szintén felkészült a kifutásra. A tengerészek még mindig nem tudták, hová mennek, ám a nagy sürgés-forgásból, és az előző napok készülődéséből mindenki számára elég nyilvánvaló lehetett, hogy a csatahajók bevetésre fognak indulni. Délután kettőkor elkezdték a kazánok felfűtését, négy óra után pedig leállították a hajó és a part között közlekedő csónakokat, ettől kezdve tehát már senki nem mehetett ki a partra. A csatahajók csónakjainak többségét előzőleg eltávolították a hajókról, és hátrahagyták őket Polában. Ütközetben ezeknek semmi hasznát nem vették, faanyaguk pedig csak tápot adott volna az esetleges találatok nyomán keletkező fedélzeti tüzeknek.
A Szent István, és egyben a kötelék újonnan kinevezett parancsnoka, Heinrich Seitz von Treffen sorhajókapitány, csak este, vacsoraosztáskor érkezett meg a hajóra, ahol ezt követően felvonták az úgynevezett commodore-lengőt, vagyis azt az öt méter hosszú, piros-fehér csíkos szalagot, mely jelezte, hogy a commodore rangban levő kötelékparancsnok ezen a hajón tartózkodik. Vacsora után kiosztották a legénységnek a mentőmellényeket is. (A tengerész-legendárium szerint a Szent István patkányai, megérezve a csatahajó közeli végzetét, este megkezdték a hajó elhagyását, és a horgonyláncon átmásztak a 33-as bójára, melyhez a hajó ki volt kötve, majd onnan kiúsztak a közeli partra.)
A szokásoktól eltérően este nyolc órakor már nem is fújtak takarodót, helyette nem sokkal később harci riadót rendeltek el, és megkezdték a horgonyok felvonását. A kötelék a tervek szerint este kilenc órakor hagyta volna el Polát, ám amikor a kikötő bejáratához értek, észrevették, hogy az azt védő műszaki zárat nem nyitották meg. A polai öböl bejáratát ugyanis hálókkal, és fából készült gátakkal gondosan eltorlaszolták, hogy ellenséges hajók és tengeralattjárók ne tudjanak oda belopózni. A zár a háború alatt több támadási kísérletet is meghiúsított, ezen akadt fenn a francia Curie tengeralattjáró, és egy olasz naszád is. A saját egységek számára ki- és befutáskor a zár kijelölt szakaszát megnyitották. Ez most valamiért elmaradt, és még szerencsének volt mondható, hogy a hajók nem futottak rá a hálókra, melyek a hajócsavarokra tekeredve a kikötőben marasztalták volna az egész köteléket.
Hogy pontosan mi történt, nem egyértelmű. Egyes források szerint a hajók már csak a kifutás közben, a kikötő bejáratához érve vették észre, hogy a zár nincs megnyitva, és a Szent István egyik lépcsőfeljárója bele is akadt a hálózárat tartó bójákba. Mások szerint Seitz már percekkel a kifutás előtt észlelte, hogy a zárat nem nyitották meg, és a polai kikötő-parancsnokságnak üzenve még indulás előtt elrendelte annak megnyitását, ami viszont eltartott egy ideig, és a hajók csak késve hagyhatták el a kikötőt. Utóbbi változat szerint a Szent István lépcsője nem a hálókba akadt bele, hanem a lépcsőt tartó daru törése miatt még az indulás előtt leszakadt a hajóról. (Szerintem ez utóbbi verzió hangzik valószínűbben, elvégre a már menetben levő hajón miért lett volna leeresztve a lépcsőfeljáró?)
A bosszantó malőrért utóbb Seitz törzskarának főnökét, Charles Masjon sorhajókapitányt tették felelőssé, akit dorgálásban részesítettek, mert nem ellenőrizte a zár megnyitására vonatkozó parancsok végrehajtását. Valójában azonban maga Seitz legalább annyira, ha nem jobban felelős volt a történtekért, mint Masjon. A törzs főnöke ugyanis indulás előtt érdeklődött Seitznél, történt e intézkedés a zár megnyitására, mire parancsnoka azt válaszolta, egyik tisztjét már elküldte a kikötőparancsnokságra ez ügyben. Masjon tehát úgy vélhette, további intézkedésekre nincs szükség. A parancsnokságon viszont utóbb azt állították, Seitz csak a világítótornyok készenlétbe helyezését kérte, a zár megnyitásáról nem volt szó.
Akárhogy is történt, a zár késedelmes megnyitása miatt a kötelék a tervezett időponthoz képest több mint egy óra késéssel, este tíz óra után tudta csak elhagyni a kikötőt. A késés senkiben sem keltett különösebb aggodalmat. Az előző csoport kifutásával összehasonlítva csak mintegy félórával később hagyták el Polát, mint azok, ami így nézve nem volt jelentős csúszás. Kifutás után a hajók délnek fordultak, és az Isztria-félsziget partjai mentén hajózva megindultak a Tajer-öböl felé, ahová az előzetes tervek szerint másnap hajnali fél ötkor kellett volna megérkezniük. Az útvonalat, melyen egy nappal korábban a Viribus Unitis csoport is haladt, előzőleg aknamentesítették. (Ami szintén felkelthette az ellenség felderítésének figyelmét.)
A hajóraj élén a Stanislaus Witkowski korvettkapitány vezette Velebit romboló haladt. Mintegy ezer méteres távolságban őt követte a kötelék zászlóshajója, a Szent István, majd mögötte 800 méterrel a Heinrich Pergler von Perglas sorhajókapitány parancsnoksága alatt álló Tegetthoff. A csatahajókat két oldalról hat torpedónaszád biztosította, melyek szintén 800 méteres távolságban haladtak tőlük jobbra, illetve balra. Jobbról a 77; 76; és 81, balról pedig a 79; 87; és 78 számú torpedónaszád biztosította a menetet. Ez a védelem összességében véve, amint azt a későbbi vizsgálóbizottság is megállapította, nem volt valami erős, azonban egyszerűen nem volt több hajó, melyet a kötelék védelmére fel lehetett volna használni. Utóbb többen is állították, már csak ezért is inkább Polában kellett volna hagyni a két csatahajót, melyeknek a tervezett hadműveletben amúgy sem volt szinte semmilyen szerepük. A védelmükre felhasznált egységekkel így legalább az első csoport megfelelő fedezetét biztosítani lehetett volna.
A hajóraj teljes szélcsendben, nyugodt vízen haladt. A csak csillagok által megvilágított éjszakában kelet felé viszonylag jól lehetett látni, nyugatra pára, és enyhe köd borította a látóhatárt. A hajók legénysége készenlétben állt, de állásaikban, az őrszemek kivételével, bóbiskolhattak egy kicsit, ha éppen tudtak.
Az Isztria-félsziget déli csücskét elhagyva a hajóraj előbb 15, majd 16 csomóra növelte sebességét. A legtöbb írás azt állítja, a kötelék 17,5 csomóra gyorsított, hogy a késedelmes kifutás miatti lemaradását ledolgozza, azonban a vonatkozó jelentésekből elég világosan kiderül, hogy Seitz-nek csupán szándékában állt a sebességet ennyire növelni. Nem sokkal később azonban még a 16 csomós sebességet is csökkenteni kellett, mivel a Szent István baloldali turbinájának csapágya túlmelegedett. (Nem teljesen világos, maga a turbina melegedett e túl, vagy pedig a csavartengely csapágya. A vizsgálóbizottság jelentése a turbina főtengelycsapágyát említi, hozzátéve, más csapágyaknál is észleltek túlmelegedéseket, melyek azonban a menetet nem befolyásolták.) Az üzemzavar miatt tehát éjfél után kénytelenek voltak 12 csomóra csökkenteni a kötelék sebességét, majd nagyjából egy óra elteltével, miután a csapágyakat sikerült lehűteni, azt ismét növelhették 14 csomóra.
Az osztrák–magyar csatahajók által elért sebességek, és ezzel kapcsolatban gépi berendezéseik állapota körül sok tisztázatlan kérdés vetődik fel. A vonatkozó dokumentumok alapján úgy tűnik, az o-m hajók sebességét nem mérések, hanem a csavarok fordulatszáma alapján állapították meg. A próbajáratok eredményei alapján készített táblázatokból ugyanis tudni lehetett, melyik fordulatszámon milyen sebességgel halad a hajó. Ezek az adatok azonban a próbajáratok után három-négy évvel már nem bizonyultak helytállóaknak. A hajókra indulás előtt a szokásosnál nagyobb készleteket pakoltak be – például a rendes lőszerellátmány 125%-át – és azok a túlterhelés miatt mélyebbre merültek a megszokottnál. Miután pedig a flotta vezetése még arra sem gondolt, hogy a csatahajók fenekét megtisztítsák a lerakódásoktól, a háború négy éve alatt egyszer sem megtisztított vízvonal alatti részeket kagylók és vízinövények vastag rétege borította. Mindennek köszönhetően a hajók feltételezhetően nem érték el a fordulatszám alapján becsült sebességet. Amikor előző este a Viribus Unitis ugyanezen az útvonalon haladt, a csavarok percenkénti 244-es fordulatszáma mellett 16 csomóval kellett volna haladnia, amikor azonban megmérték, kiderült, tényleges sebessége még a 15 csomót sem éri el. Ugyanerről tett említést a Tegetthoff parancsnoka is, aki jelentésében megemlítette, a visszafelé vezető úton pontosan tartották a 16 csomós sebességhez szükséges fordulatszámot, ráadásul a hajót egy nagyjából fél csomós áramlás is segítette, a Tegetthoff tényleges sebessége mégis csupán 14,75 csomó volt.
Ezek alapján feltételezhető, a Szent István kötelék valójában a megadottnál nagyjából egy csomóval lassabban haladhatott. A gépek és azok kezelői ráadásul még ezt az iramot se nagyon bírták. Több kisebb-nagyobb üzemzavar is előfordult, a fűtők pedig még az ehhez a sebességhez szükséges gőztermelést is csak nagy nehézségek árán tudták fenntartani. Utóbb a vizsgálóbizottság jelentése is elismerte, hogy a gépházi személyzet gyakorlatlansága a tapasztalatok teljes hiányának volt köszönhető. A háború alatt mindvégig a kikötőben álló hajók személyzetének egyszerűen nem volt módja arra, hogy a szükséges gyakorlatot megszerezze. A csatahajók soha nem tettek meg hosszabb utakat, a Viribus Unitis és a Tegetthoff kivételével, de azok is csak még a háború előtt tettek egy többhetes utat a Földközi-tenger keleti medencéjében. A Szent István egy kétnapos kirándulástól eltekintve soha nem ment túl a Fasana-csatornán, és a Prinz Eugen is csak kétszer mozdult ki Polából, egyszer még 1914 augusztusában, amikor a flottával együtt nagyjából Spalatóig hajózott, és az anconai támadáskor. A gépészeknek és fűtőknek nem volt módjuk még arra sem, hogy rendesen beüzemeljék a gépeket, és gyakorlatot szerezzenek azok kezelésében, illetve a hibaelhárításban.
A tengerészek látható gyakorlatlansága legalábbis baljós gondolatokat ébreszt afelől, éles harci helyzetben vajon hogy állt volna helyt az a legénység, mely még menetben is nehezen tudta kiszolgálni a hajókat. Ez a tapasztalatlanság egyértelműen az addig eltelt négy év teljes tétlenségének volt köszönhető, mely nemcsak demoralizálta a legénységet, hanem a háború előtt felhalmozott szaktudást is lenullázta. A K. und K. Kriegsmarine tengerészeinek kiképzése elismerten magas színvonalú volt, de ennek a színvonalnak a fenntartása a folyamatosan kikötőben álló hajókon nem volt lehetséges, ehhez aktív tengeri szolgálat kellett volna. Eric Heyssler később így írt erről: „Véleményem szerint a flottaparancsnokságnak aktívabb szerepet kellett volna adni a nagy hajóknak, és feladatokra kellett volna kiküldeni azokat, még akkor is, ha nem voltak igazi célpontok a kockázat igazolására. Mind a parancsnokoknak, mind pedig a legénységnek hozzá kellett volna szokniuk a háborús körülményekhez, a fűtőknek pedig a gépek kezeléséhez.”
A flotta vezetése azonban még arra sem volt képes, hogy legalább a legénységet cserélje, s a kisebb, állandóan foglalkoztatott hajók kimerült legénysége, és a csatahajók tétlenségtől frusztrált tengerészei időnként váltsák egymást. A csatahajók háború alatti tevékenységét, pontosabban annak teljes hiányát, jól szemlélteti Erwin Sieche összefoglalója a Szent István pályafutásáról: „A Szent István tevékenységének statisztikáját vizsgálva a következőket láthatjuk: a dreadnought 937 napig állt szolgálatban, melyből kb. 54 napig volt Polától távol. A hajó mindössze életének 5,4%-át töltötte a tengeren, míg az idő 94,4%-ában a polai 33. számú bójához volt kikötve. És ebből az 54 napból is csak egyetlen igazi, kétnapos tengeri utat tett Pago szigetére. A többi út Polából a lövészeti gyakorlótérre vezetett, a Fasana-csatornába, amely mindössze 45 perces út! A vízrebocsátást követően a hajó soha nem került a szárazdokkba, hogy a fenekét megtisztítsák. … Ez arra a következtetésre vezet, hogy ez a dreadnought különösen gyakorlatlan volt a lövészet minden aspektusában, valamint a gépészet és a kárelhárítás terén. Hogyan lehettek a tisztek és a legénység ténylegesen harckészek? Hogyan lettek volna képesek egy komoly vízbetöréssel elbánni?” Persze nagyjából ugyanezt lehetett volna elmondani a többi csatahajóról is. A Tegetthoff parancsnoka, Pergler von Perglas sorhajókapitány, például 1917 augusztusában vette át a csatahajó parancsnokságát, de most futott ki vele először a nyílt tengerre.
Részben a fűtők gyakorlatlanságának számlájára írták az erős füstképződést is, ami később elárulta a Szent István köteléket. Az erős füst másik oka a felhasznált szén rossz minősége volt. Több mint érdekes a kudarc kivizsgálásával megbízott bizottság későbbi jelentésének az a mondata, mely a szén rossz minőségét a hosszú tárolásnak tudja be. Ez szó szerint így hangzik: „Kikerülhetetlen hiányosságot jelentett a fűtőszemélyzet tapasztalatlansága, valamint a szén hosszú, háború alatti tárolása, amely szintén rontott annak minőségén.” Ebből arra lehet következtetni, a felhasznált szén abból a 400 ezer tonnás készletből származhatott, melyet még a háború előtt halmoztak fel, a flotta Adrián túli bevetéseire számítva! Ebben az esetben viszont, ha még mindig megvoltak ezek a készletek – vagy legalábbis valamennyi belőlük –, nem nagyon lehet arra hivatkozni, hogy korábban a szénhiány miatt nem lehetett bevetni a hajókat!
Fél kettő körül, miközben a hajóraj kitért nyugatnak, a nyílt vizek felé, hogy kikerüljék a közeli szigeteket, a sebességet ismét növelni kezdték, 14 csomóra. Ismét jellemző momentum, hogy ezt a kétcsomós sebességnövelést majdnem két óra alatt sikerült csak elérni! Legalábbis Seitz jelentése szerint a kötelék nagyjából fél négyre érte el a 14 csomót, éppen akkor, amikor a Szent Istvánt megtorpedózták. Közben, fél három körül, tiszti gyűlést tartottak a csatahajók fedélzetén. A két parancsnok csak ekkor ismertette a beosztott tisztekkel a vállalkozás valódi célját, és közölte velük feladataikat.
A Szent István megtorpedózásáról tényleg azt lehetne hinni, jól dokumentált, minden részletében ismert akció volt, ám mégis elég nagy a homály az események körül.
A támadásban részt vevő két olasz torpedónaszád, a MAS–15 és a MAS–21, június kilencedikén, délután ötkor hagyta el anconai támaszpontját. A vállalkozást a MAS–15 parancsnoka, Luigi Rizzo korvettkapitány, az olasz MAS flottilla legnagyobb ásza vezette, aki előző év decemberében elsüllyesztette a Wien páncélost. A MAS–21 parancsnoka Giuseppe Aonzo, tartalékos zászlós volt. A hajók feladata az volt, hogy Gruiza és Silba szigetek között cirkáljanak, és aknákat keressenek. Miután a kis hajók hatótávolsága nem volt elég ahhoz, hogy önerőből megtegyék az oda-vissza vezető utat, két nagyobb torpedónaszád, a 18-OS, és a 15-OS vette vontába őket. Az ellenséges partok közelében a naszádokat leoldották, és azok az út utolsó szakaszát önállóan megtéve éjfél körül érték el kijelölt bevetési körletüket, ahol hajnali fél háromig cirkáltak, ellenséges hajókra lesve, illetve keresőhálókkal aknák után kutatva. Fél háromkor a két hajó megfordult, és visszaindult a kijelölt találkozási pont felé, ahol a torpedónaszádoknak ismét vontatókötélre kellett venniük őket. A visszafelé vezető úton, negyed négy körül, a MAS–15 őrszeme füstöt észlelt a hajók mögött, északi irányban.
Rizzo úgy gondolta, alighanem a Gruiza szigetén levő megfigyelőállomásról vették észre őket, s most a riadóztatott, és üldözésükre küldött o-m hadihajók füstjét látja. Hogy megelőzze az ellenség támadását, Rizzo az észlelt hajók felé fordult, hogy ő lepje meg azokat.
Kilenccsomós sebességgel haladva, lassan közeledett az ismeretlen hajók felé, hogy az orrhullám ne árulja el őket. Csak mikor közelebb ért, vette észre, hogy két nagy csatahajó van előtte, melyeket legalább féltucatnyi, kisebb egység biztosított. A csatahajók jobb oldalán haladó első két romboló – valójában torpedónaszád – között átcsúszva 12 csomóra növelte sebességét, majd öt perccel fél négy előtt, mintegy 300 méter távolságból kilőtte torpedóit az első csatahajóra. Mindkét torpedó talált. A MASokhoz legközelebb eső kísérőhajóról csak ekkor fedezték fel naszádjait. A romboló tüzet nyitott rájuk és üldözőbe vette őket. Rizzo, nehogy a torkolattűz elárulja helyzetét, nem válaszolt fedélzeti fegyvereiből – a két 8 mm-es géppuskából felesleges is lett volna –, hanem inkább két vízibombát dobott az őt üldöző hajó elé. Az egyik a romboló orra előtt robbant, mire az éles fordulattal kitért jobbra, és szem elől tévesztette a MASokat, melyek ezt követően öt órakor találkoztak a saját torpedónaszádokkal, és reggel hétkor visszatértek Anconába.
A MAS–21 a második csatahajót vette célba, és jobb torpedójával eltalálta azt a kémény mögött. A naszád bal torpedója műszaki hiba miatt elkanyarodott balra, és célt tévesztett. Rizzo jelentése szerint tehát az olaszok két torpedótalálatot értek el az o-m kötelék első csatahajóján, egyet a másodikon, és úgy vélték, a vízibomba robbanásától a MAS–15-öt üldöző romboló is megsérült.
Eddig a hivatalos történet. Amit a nyilvánvaló tévedéseket, mint például a Tegetthoff megtorpedózását mellőzve, máig elfogad a történetírás. Pedig a sztori, szerény véleményem szerint, első olvasatra is több ponton sántít. Az első kérdés, ami felmerül az emberben, nyilván az, a MASok valóban véletlenül csellengtek pont a Szent István útvonalán? Avagy tudhattak e az olaszok az o-m csatahajók tervezett bevetéséről? Hogy legalább megpróbálhassunk válaszolni erre a kérdésre, vissza kell menni a hadművelet előkészítésének történetéhez.
A haditerv kidolgozását olyan extrém konspiráció kísérte, amit utóbb a vizsgálóbizottság is eltúlzottnak, és ugyanakkor hatástalannak nevezett, és ami leginkább talán a szovjet korszak mániákus titkolózására emlékeztetett. A biztonsági rendszabályok persze bizonyos mértékig indokoltak voltak, hiszen a tengerpart lakosságát, és a flotta állományának nagyobbik részét kitevő olasz és horvát nemzetiségűek lojalitásában ekkor már nem lehetett megbízni. Napirenden voltak a sztrájkok és a szabotázsok, a flotta vezetése pedig meg volt győződve róla, hogy jól szervezett kémhálózat figyeli a hajók és a tengerészek minden lépését. Miután a sikeres támadás legalapvetőbb feltétele a meglepetés volt, Horthy mindent elkövetett azért, hogy a támadási terv ne kerülhessen ki a beavatottak szűk köréből. A haditervet kidolgozó tisztek a Viribus Unitis tengernagyi szalonjában dolgoztak, méghozzá az éjszakai órákban, hogy a szokásos nappali tevékenységet zavarva ne keltsenek feltűnést. Ez elég kényelmetlen megoldás volt, de az o-m haditengerészet nem rendelkezett olyan egységgel, melyet kizárólag a vezérkar parancsnoki hajójaként, és irodáiként tudtak volna használni, ahogy az például a német haditengerészetnél szokásban volt. (Aztán hogy a háború miatt használaton kívül álló mindenféle főhercegi jachtok közül miért nem tudtak egyet ilyen célra lefoglalni, az más kérdés.)
A terv kidolgozásban csak abszolút megbízható, lehetőség szerint osztrák vagy magyar származású tisztek vehettek részt. A beosztott parancsnokokkal csak az utolsó pillanatban ismertették a terveket, többnyire csak néhány órával hajóik kifutása előtt. A hajók beosztott tisztjei pedig már csak útközben lettek tájékoztatva arról, miről is van szó.
Kizártnak tekinthető, hogy a haditervet árulók és kémek útján az olaszok, vagy bárki más meg tudta volna szerezni. Ugyanígy a rádiófelderítés sem árulhatott el semmit az ellenségnek, egyrészt mert a tervekről senkivel nem közöltek semmit rádió útján, másrészt pedig mert a visszaemlékezések szerint az antant országok kódfejtői nem tudták feltörni a K. und K. Haditengerészet kódrendszerét. Részben azért, mert a flotta igyekezett minél kevesebbet használni a rádiókat, és az üzeneteket lehetőleg a part mentén kiépített szemaforhálózaton, illetve a távírókábeleken keresztül juttatták el a címzetteknek, részben pedig egyszerűen csak azért, mert az o-m kódolás elismerten jobb volt, mint a német.
Ebből viszont egyáltalán nem következik az, hogy az olaszoknak fogalmuk sem volt arról, hogy valami készülődik. Magát a haditervet titokban lehetett tartani, de a flotta felkészítését nem lehetett észrevétlenül végrehajtani. A már említett készülődés során a haditengerészet óhatatlanul fel kellett, hogy hívja magára a figyelmet, már csak azért is, mert a megelőző éveket az osztrák–magyar flotta csatahajói oly mértékű passzivitásban töltötték, hogy most minden, részükről megnyilvánuló aktivitás fokozott figyelmet válthatott ki. Igazán egyszerű volt tehát arra a következtetésre jutni, hogy a flotta valamire készül. Hiszen az is nyilvánvaló lehetett, nem azért váltották le az előző flottaparancsnokot, és ültettek a helyére egy különösen fiatalnak számító tisztet, hogy a hajóhad folytassa tovább a semmittevést. Az új flottaparancsnok személye egyben utalás lehetett arra is, hol várható majd a flotta bevetése. Horthy az Otrantói-szorosban érte el sikerei zömét, jól ismerte a terepet, várható volt tehát, hogy flottaparancsnokként is itt fog majd próbálkozni.
Ezer és egy jel mutatott tehát arra, hogy az o-m flotta valamire készül. A hajók készletekkel való feltöltése, a tartalékosok behívása, Horthy audienciája az uralkodónál, és mindenekelőtt az osztrák magyar felderítés megélénkülése. Ez utóbbi ismét elég világosan mutatta a várható támadás irányát, hiszen a Brindisi, Valona, és Korfu felett egy időben végrehajtott felderítő repülések szintén az Otrantói-szoros elleni támadást valószínűsítették. A dokumentumokból elég egyértelműen látható, hogy minderre az olasz parancsnokság is rájött, és már napokkal korábban jelentették a flotta vezérkari főnökének, Paolo Thaon di Revelnek, hogy a szoros ellen irányuló o-m mozgolódást észleltek. Az antant erők erre válaszul maguk is fokozták a légi felderítés intenzitását, a szorosban felállítottak egy tengeralattjárókból álló előretolt megfigyelő láncot, a térségben állomásozó hadihajókat pedig fokozott készültségbe helyezték. Nem tudták, pontosan mi fog történni, de biztosak voltak benne, hogy a zárrendszer ellen valamilyen támadás készülődik. Ennek hozzávetőleges időpontját sem lehetett nehéz kikövetkeztetni, hiszen a legjobb alkalmat az ilyesmire nyilván az újhold időszaka nyújtotta, vagyis a június nyolcadikát megelőző, vagy követő két-három nap. Ezen kívül talán az is eszükbe jutott az olaszoknak, hogy a flotta támadása a szárazföldi hadsereg offenzívájával lesz összehangolva, melyről pedig a katonaszökevényektől részletes információkkal rendelkeztek.
Mindezeket figyelembe véve nehéz elképzelni, hogyan gondolhatta azt Horthy és törzse, hogy sikerülhet szinte az egész osztrák–magyar flottával észrevétlenül felvonulni az ellenség kikötői előtt, úgy, hogy az ebből semmit nem vesz észre. Hogyan gondolhatták azt, hogy az ellenség nem veszi észre a flotta felkészülését a hadműveletre, nem veszi észre a csatahajók távozását Polából, nem veszi észre a flotta háromnapos, 600 kilométeres vonulását dél felé, és nem veszi észre, ahogy a hajók mélyen benyomulnak az Otrantói-szorosba? Hogyan gondolhatták azt, hogy elég a hadműveleti tervet titokban tartani ahhoz, hogy az ellenség ne jöjjön rá semmire a szándékaikból? Nem akarom megint ingerelni az o-m haditengerészet és Horthy rajongóit, de nekem ez az egész hozzáállás nagyon dilettánsnak tűnik.
De az, hogy az olaszok úgy nagy vonalakban sejthették, mi készül és hol, odavezethette Rizzó naszádjait a Szent István elé? Talán még ez is elképzelhető. A Pola felett kilencedikén délután végrehajtott felderítő repülés után a pilóta jelentette, hogy két dreadnought eltűnt a kikötőből, a másik kettőn pedig, a kémények füstjéből ítélve, éppen a kazánokat fűtik fel, tehát ezek is kifutásra készülődnek. A kifutás időpontját is elég jól ki lehetett találni, nyilván a sötétedést követő órákban, este kilenc után. A pontos útvonalat aligha ismerhették, de a csatahajók szokásos menetsebességéből – 12-14 csomó – nagyjából kiszámíthatták, mikor merre érdemes keresgélni azokat. Ha az információk gyorsan eljutottak Anconába, a kifutás előtt Rizzo még tudomást szerezhetett róluk.
De persze az is könnyen lehet, az olaszok már várták egy ideje a csatahajók kifutását, és figyelték azokat. A MASok bevetését már hetedikén tervezték, de mindenféle meghibásodásokra hivatkozva azt állandóan halogatták, és végül csak kilencedikén, a Szent István csoport kifutásával majdnem egy időben hagyták el ők is a kikötőt. Ez is egyike a sok „megmagyarázhatatlan véletlennek”, ami a Szent István pusztulásához vezetett.
Ellenérvként azt szokás felhozni, a MASok és a Szent István találkozása bizonyítottan a véletlen műve volt, hiszen mindkét hajócsoport késésben volt az eredeti menettervéhez képest. Ez így is van, csakhogy az o-m hajók valószínűleg abban az esetben sem kerülték volna el a felfedezést, ha az eredetileg tervezett időpontban érnek a helyszínre. Általában ugyanis megfeledkeznek a két torpedónaszádról, mely a MASokat a partok közelébe vontatta. A kapott parancsoknak megfelelően ezek a leoldás után egy ideig követték a két naszádot, majd északra fordulva pont a Szent István kötelék útvonalán járőröztek, és hajnali fél négykor tértek vissza a találkozási pontra. (Ami ugyanaz volt, mint a leoldási pont.) Ha az o-m kötelék időben érkezik, egyenesen beleszalad a két olasz torpedónaszádba.
Másik ellenérv a fentiek ellen, hogy ha az olaszok tudtak a csatahajók érkezéséről, miért csak néhány torpedónaszádot küldtek ki ellenük? De miért, mit küldtek volna mást? Antant csatahajók nem tartózkodtak az Adrián, és ha lettek is volna, a legutolsó dolog amire használták volna azokat, hogy éjszakai ütközetbe küldjék őket az ellenséges partok közelébe. A régi páncélosok kiküldésének az égvilágon semmi értelme nem lett volna, és alig több a cirkálók és rombolók bevetésének. Nappali támadásnál a csatahajókkal szemben ezek túl sebezhetők, éjszakai támadásnál túl könnyen észrevehetők voltak. Ráadásul az olaszok nem rendelkezhettek biztos információkkal az ellenség mozgásáról, legfeljebb sejtéseik lehettek. Ilyen körülmények között az egyetlen lehetőség, melyre gondolni lehetett, a torpedónaszádok és tengeralattjárók bevetése volt. Hogy aznap este ezek közül hányat küldtek ki bevetésre, a vonatkozó dokumentumok hiányában nem lehet megállapítani, de nagyon valószínűtlennek tartom, hogy az adott időpontban csupán Rizzo hajói jártak az o-m partok közelében.
Egyébként ezeknek a vonatkozó dokumentumoknak az eltűnése legalábbis feltűnő, és azt a gyanút keltheti, hiányuk az olasz legendagyártást szolgálta. Az olasz Dávid és az osztrák Góliát küzdelme a romantikára fogékony közönséget azonnal rabul ejtette. A szén- és lőporfüsttől borított acélgépezetek által vívott modern tengeri hadviselés akkor már sajnálatosan nélkülözte a romantikus elemeket, és Rizzo apró kis motorcsónakjának diadala a 20 ezer tonnás óriás felett nagy visszhangot váltott ki világszerte. Nem festett volna jól a legendában, ha olyasmi derül ki, hogy igazából nem csodás véletlenről volt szó.
A hivatalos sztori szerint tehát a két MAS teljesen véletlenül találkozott az o-m csatahajókkal, melyek jelenlétéről egyáltalán nem volt tudomásuk, és más olasz erők nem tartózkodtak a térségben. Ezt az állítást a hivatalos történetírás is elfogadja, bár az o-m kötelék túlélő hajói utóbb határozottan állították, hogy több másik torpedótámadás is érte őket, és több száz szemtanú vélte látni a Tegetthoff-ot néhány méterrel elkerülő torpedókat. Cattaróban aznap hajnalban a hajók és a parti erődök számos tengerésze és katonája állította – akiknek a Szent István megtorpedózásáról még nem volt tudomásuk –, hogy a reggeli ködben nyugat felől motorok hangját lehetett hallani, ami véleményük szerint csak az öböl előtt lesben álló olasz torpedónaszádoktól és tengeralattjáróktól származhatott. Tömeges képzelődés? Egyáltalán nem lenne példa nélkül álló eset a hadtörténelemben. De talán feltételezhetjük azt is, az olaszok tudták, hogy ezekben a napokban az ellenség nagy felszíni egységei várhatóan elhagyják Polát, és délre hajóznak, ezért torpedónaszádokkal és tengeralattjárókkal figyeltették a számításba jöhető útvonalakat, és a cattarói öböl bejáratát. Talán ez sem olyan valóságtól elrugaszkodó feltételezés, amit kapásból el kellene utasítani.
De ami bennem kezdettől fogva azt a benyomást keltette, hogy az olaszokat talán mégsem érte váratlan meglepetésként az ellenséges csatahajók felbukkanása, az Rizzo viselkedése volt az ismeretlen hajók megpillantását követően. A hivatalos történet szerint mikor a füstoszlopokat megpillantották a láthatáron, amely nyár közepén három óra után kelet felől már kezdett világosodni, az olaszok azt hitték, valamelyik osztrák megfigyelőállomás észrevette őket, és a nyakukra küldött néhány hadihajót. Mit csinál erre Rizzo? Kifogyófélben levő üzemanyagkészletével, és meghibásodásokkal küszködő motorjával visszafordul az ellenség felé, hogy úgymond megelőzze annak támadását.
Nagyon életszerű ez a történet? Ha Rizzo még csak az ellenség füstjét látta, tudnia kellett, hogy az ő apró kis csónakjait azokról a hajókról még egyáltalán nem lehet látni. Később néhány száz méterrel ment el a csatahajókat biztosító torpedónaszádok mellett, anélkül hogy azokról észrevették volna. Azt is látnia kellett, hogy az ismeretlen hajók útiránya nem keresztezi az övét, tehát ha haladnak tovább, messze elkerülik egymást. Állítása szerint azt is tudta, hogy nem könnyű célpontot jelentő kereskedelmi hajókról, hanem hadihajókról van szó. És ha azt feltételezte, hogy az ő üldözésére küldték ki őket, akkor azt is feltételeznie kellett, hogy gyors rombolókról vagy torpedónaszádokról van szó, melyek elől a reggeli világosságnál – a Nap negyed ötkor kelt – már nem nagyon tudna elmenekülni, különösen akkor, ha gépei tényleg nem működtek rendesen. Ilyen körülmények között tényleg megkockáztatta volna a támadást? Szerintem csak akkor, ha már tudta, hogy nagy és értékes célpontok felbukkanására lehet számítani, melyek megérik a kockázatot.
És egyáltalán, miért pont Rizzo volt ott? Az anconai MAS támaszpont parancsnoka, a Wien elsüllyesztése után az olaszok legsikeresebb MAS kapitánya, aki éppen bizonyítási kényszer alatt állt, mivel az anconai támaszpont elleni áprilisi diverzáns akció részleges sikeréért – az osztrák–magyar katonáknak sikerült bejutniuk az olasz támaszpontra –, őt tették felelőssé, és ezért hétnapi fogdára ítélték. A szicíliai születésű, becsületére roppant érzékeny Rizzo mindenáron helyre akarta állítani megtépázott hírnevét, és a MAS kötelék parancsnokaként nyilván megvolt rá a lehetősége, hogy saját magát jelölje ki a legnagyobb eredményekkel kecsegtető bevetésekre.
(Folyt. köv.)