Hét tenger

Korfu hadművelet 1.

2022. május 02. 09:56 - savanyújóska

1917 február nyolcadikán bekövetkezett halála után Anton Haus vezértengernagyot Maximilian Njegovan altengernagy követte az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének főparancsnoki tisztségben. Az 1858-as születésű Njegovan addig az I. Csatahajóraj Első Osztályát, vagyis a Tegetthoff és Prinz Eugen dreadnoughtokat irányította. Kinevezésének talán legfőbb oka horvát származása volt, ugyanis a birodalmi vezetés igyekezett minél több szláv nemzetiségű tisztet vezető beosztásokba helyezni, hogy a hátországban és a hadseregben egyaránt egyre nagyobb gondot jelentő szláv nacionalista, szeparatista mozgalmak hatását ezzel is csökkentse. (Ekkortájt nevezték ki Svetozar Boroevicet is az olasz front főparancsnokává.) Az addigi gyakorlatnak megfelelően egy személyben Njegovan töltötte be a haditengerészet mindhárom vezető tisztségét. Ő volt a haditengerészet parancsnoka, a flotta operatív parancsnoka, és a Hadügyminisztérium Tengerészeti Osztályának a vezetője is.

Haus ravatala a Viribus Unitis tatfedélzetén.

Haus ravatala a Viribus Unitis tatfedélzetén.

 

Njegovan alapvetően követte Haus „védekező” stratégiáját, de elődjénél azért valamivel nagyobb kezdeményezőkészségről és kockázatvállaló képességről tett bizonyságot. (Amivel persze nem mondtunk sokat.) Engedélyezte az otrantói tengerzár elleni kisebb-nagyobb támadásokat, sőt, a nagy felszíni hadihajók bevetésétől sem riadt vissza. 1917 őszétől a Monarch osztály öreg partvédőit átirányította Triesztbe, ahonnan kiindulva azok több ízben is bombázták az olaszok partmenti állásait és ütegeit. Njegovan még akkor sem ijedt meg, amikor az olasz MASok megtorpedózták és elsüllyesztették a Wient. Nem rendelte vissza a többi hajót, hanem inkább még jobban megerősítette a trieszti köteléket, a Habsburg osztályba tartozó Árpád odavezénylésével. Ugyanakkor viszont ő is következetesen elutasította az egyre rosszabb anyagi és morális állapotban levő flotta nagyobb hadműveletekben való bevetését.

Gyors leváltása alighanem éppen ennek volt köszönhető. Még 1917 során felmerült ugyanis egy nagyszabású, a teljes flotta részvételével lebonyolítandó támadás ötlete Velence ellen. Njegovan határozottan ellenezte a tervet, és megakadályozta annak végrehajtását, noha a projekt támogatói között nem kisebb személyiségek voltak, mint II. Vilmos és I. Károly császárok. Feltehetően ekkor merült fel a gondolat, hogy a haditengerészetnek egy energikusabb és merészebb parancsnokra volna szüksége. A tengernagy leváltására pedig nem sokkal később jó ürügyet szolgáltatott az 1918 februári cattarói matrózlázadás.Károly császár és Njegovan tengernagy 1917 májusában, a Novara fedélzetén.

Károly császár és Njegovan tengernagy 1917 májusában, a Novara fedélzetén.

 

A cattarói eseményeket erős túlzás volna felkelésnek, vagy pláne forradalomnak nevezni. A matrózok elégedetlenségének legfőbb oka egyszerűen csak az elhúzódó háború okozta kifáradás, és az egyre rosszabb ellátás volt. Ezen kívül persze némi hatással volt rájuk a baloldali propaganda is. Nemzetiségi színezete viszont – az utólagos állításokkal szemben – szinte egyáltalán nem volt az eseményeknek. A hatalomátvétel nagyrészt vértelenül zajlott le, csupán egyetlen tiszt sebesült meg. A többi tisztet lefegyverezték, és kabinjaikba zárták, de sok hajón szabad mozgást engedélyeztek nekik is. A kisebb hajókon, rombolókon és torpedónaszádokon, a tengerészek többsége nem pártolta a megmozdulást, és többnyire csak a nagy hajókról érkező fenyegetések hatására vonták fel a vörös zászlót. (Ami minden hajó jelzőzászló készletéhez hozzátartozott, mint a veszélyt jelző zászló.)

A matrózok ezt követően nekiálltak megvalósítani azt, amiről a propaganda kiadványokban annyit olvastak, vagyis az egyenlő jogokkal rendelkező emberek szövetségéből álló demokráciát. Rögtön matróztanácsok és matrózbizottságok alakultak minden hajón, melyeken a döntéseket ezután, a demokráciának megfelelően, a tanácsok és bizottságok szavazattöbbségének kellett jóváhagynia. Ennek megfelelően valahányszor gyors és határozott döntéseket kellett volna hozni, helyette mindig vége-hossza nincs ülésezések kezdődtek, melyeken a megosztott legénység sosem tudott dűlőre jutni a vitatott kérdésben. (Találó az a megjegyzés, mely szerint a cattarói lázadás úgy zajlott le, mintha Karinthy Frigyes és Kellér Dezső közösen írták volna a forgatókönyvét.) A kezdeményezés már az első órák után kicsúszott a matrózok kezéből, s a lázadást a szárazföldi csapatok, a császárhű hajók, és a német tengeralattjárók gyorsan elszigetelték.

A lázadás tulajdonképpen magától omlott össze, s mire a leverésével megbízott Karl Seidensacher ellentengernagy köteléke megérkezett Cattaróba, addigra ott már csak a Sankt Georg árbocán maradt fenn a vörös lobogó, a többi hajó mind visszapártolt. Két órával Seidensacher megérkezése után aztán a Sankt Georg is megadta magát. (Horthy az események idején a Prinz Eugen parancsnokaként végig Polában tartózkodott, így a lázadás leveréséhez semmi köze nem volt. Kegyelmet sem adhatott az elítélteknek, ugyanis a négy halálos ítéletet még február 11-én végrehajtották. A magát makacsul tartó legenda, mely szerint Horthy személyesen irányította volna a lázadás leverését és a megtorlást, alighanem éppen a Főméltóságú Kormányzó Úr korabeli csókosaitól ered, akik a bolsevikoknak és a szlávoknak tulajdonított lázadás leverésének dicsőségét szintén a Legfőbb Hadúr érdemének tulajdonították. Ahogy például Aggházy Kamill írta: „A Horthy vezette Prinz Eugen csatahajó fegyelmezett legénysége és a szárazföldi csapatok hamarosan leverték a lázadást.”)A forradalom hajója, a Sankt Georg páncéloscirkáló.

A "forradalom" hajója, a Sankt Georg páncéloscirkáló.

 

A lázadásért az 500 km-el távolabb tartózkodó Njegovan közvetlenül semmilyen felelősséget nem viselhetett, flottaparancsnokként azonban neki kellett tartania a hátát mindenért, ami a flottában történt. A cattarói lázadás nem volt különösebben nagy horderejű esemény, és normális körülmények között nem nagyon szolgáltathatott volna indokot a haditengerészet főparancsnokának leváltására. Azonban ekkorra már minden bizonnyal eldöntött kérdés volt, hogy Njegovantól az első lehetséges alkalommal meg kell szabadulni, és helyére egy energikusabb parancsnokot kell kinevezni, aki végre képes lesz a flottában rejlő lehetőségeket jobban kihasználni.

A flottában azonban ekkor már nem nagyon rejlettek kiaknázható lehetőségek. A háború negyedik évére a Monarchia fegyveres erőinek állapota mélypontra süllyedt. Az osztrák és magyar nemzetiségű csapatok még úgy-ahogy kitartottak, de a szláv katonák harci morálja a nullpont alá süllyedt. (Az ellenséges felderítés állítólag direkt figyelte, a front melyik szakaszán vonják össze a magyar csapatokat, ugyanis szinte biztosak lehettek benne, hogy az o-m vezetés ezeken a szakaszokon fog majd támadást megkísérelni.) A háború vége felé Horvátország és Bosznia jó búvóhelyet nyújtó hegyei között állítólag már százezernél is több katonaszökevény bujkált, akik fegyveres bandákba szerveződve tartották rettegésben a vidéket. A hátországot sztrájkok sorozata rendítette meg, melyekhez a hajógyárak munkásai is csatlakoztak. A cattarói matrózok éppen abban bíztak, a hajógyári munkásokkal és a parti erődök katonáival összefogva országos mozgalmat indíthatnak.

A Polában álló hajókon még valahogy sikerült fenntartani a fegyelem utolsó maradványait, és nyílt lázadásokra, megmozdulásokra nem került sor. A legénység megbízhatósága azonban már nagyon alacsony szinten állt, s a matrózok nem nagyon rejtették véka alá véleményüket a dolgok állása felől. Elterjedt szokás volt a hurrázás, amikor a matrózok időnként minden ok nélkül hangosan hurrát kiáltottak. A csatahajók állandóan visszhangzottak a matrózok hurrázásától, amit úgy vélem, fel lehet fogni a K. und K. csatahajók addigi tevékenységének kritikájaként is.

1918 február 27-én Károly császár – és király – 11 tengernagyot és 24 rangban idősebb sorhajókapitányt mellőzve az ekkor 50 éves Horthy Miklóst nevezte ki a flotta parancsnokává. Az addig sorhajókapitányi rangban levő Horthy ugyanezen a napon kapta meg ellentengernagyi kinevezését is. (Njegovant egyébként „érdemei elismerése mellett” állították félre, és nyugdíjazása után ő is megkapta a vezértengernagyi előléptetését.) Horthy új tisztsége azonban nem volt olyan mindenre kiterjedő parancsnoki beosztás, mint elődjeié. Az addig mindig ugyanazon személy által betöltött három parancsnoki pozíciót végre különválasztották. Horthy csupán a flottaparancsnoki tisztséget (Flottenkommandant) kapta meg, a Tengerészeti Osztály vezetése Franz von Holub ellentengernagy kezébe került, míg a haditengerészet főparancsnoki tisztsége (Oberkommandant der Marine) betöltetlen maradt. Az uralkodó főhadiszállására Franz von Keil ellentengernagyot vezényelték, tengerészeti tanácsadóként. (Cattaróban a februári lázadásba szintén belebukott Alexander Hansa ellentengernagyot Erich Heyssler, a Helgoland cirkáló volt parancsnoka váltotta.)A Spaun cirkálón látogatóban levő császár próbál előre tekinteni. Mögötte Njegovan tengernagy.

A Spaun cirkálón látogatóban levő császár próbál előre tekinteni. Mögötte Njegovan tengernagy.

 

Bár Horthy jogosítványa így korántsem volt olyan széleskörű, mint elődeié, kinevezése mégis komoly elégedetlenséget keltett a flotta tisztikarában, leginkább persze a mellőzött főtisztek körében. Azóta is tart a vita, vajon miért pont Horthyra esett a választás? Kétségkívül jó képességű tiszt volt, de nem igazán az intelligenciájáról volt híres a flottánál.

Horthy mindig nagy gondot fordított a felsőbb körökkel fenntartott kapcsolatainak ápolására, olyannyira, hogy azt sokak szerint a szolgálatával kapcsolatos kötelességek elé helyezte. (A korabeli vélemények szerint Horthy nem annyira a csataterek oroszlánja volt, hanem sokkal inkább a tiszti kaszinóké, és az előkelő szalonoké.) A Ferenc József szárnysegédjeként eltöltött évek alatt az uralkodóház legtöbb tagjával is kapcsolatba került valamilyen szinten. Az új uralkodóhoz is régi ismeretség fűzte, még ezekből az évekből. Önmagában azonban ezek a kapcsolatok sem lehettek indokai a kinevezésnek. (A rosszindulatú pletykák szerint Károly, még a nősülése előtti időkben, nem is annyira magával Horthyval, mint inkább Horthynéval ápolt bensőséges kapcsolatokat. Ez a mendemonda bizonyára nem igaz, de ha igaz lenne, akkor sem valószínű, hogy a császár Horthyné tíz évvel korábbi teljesítményét honorálta volna férjének főparancsnoki kinevezésével.)

A kinevezés minden bizonnyal a központi hatalmak fegyveres erőinél ekkortájt végrehajtott fiatalítás egyik példája volt. A háború eldöntésére készülő szövetségesek a siker egyik tényezőjének tekintették az elöregedett, és a háborúban addig többnyire mérsékelt sikerrel szereplő parancsnoki állomány olyan fiatal és agilis tisztekre való lecserélését, akik már a harctéren is bizonyították képességeiket. (Fiatal alatt az ötvenes éveikben járó tiszteket értve.) A K. und K. Haditengerészetnél nem volt valami nagy a választék az ilyen tisztekből. A viszonylag magas rangú tisztek közül tulajdonképpen Horthy volt az egyetlen, aki önálló parancsnoki beosztásban valamilyen sikert tudott felmutatni. Nyilván ez lehetett a kinevezés egyik fő indítéka, amit alighanem megtámogatott a befolyásos körökkel ápolt jó kapcsolata is.Vitéz nagybányai, a híres bajusszal. Nagyon nehéz róla ilyen képet találni, pedig a gondosan ápolt bajuszt csak a háború elején vágta le.

Vitéz nagybányai, a híres bajusszal. Nagyon nehéz róla ilyen képet találni, pedig a gondosan ápolt bajuszt csak a háború elején vágta le.

 

Bár a mellőzött főtisztek nyilván nem fogadták különösebb lelkesedéssel a kinevezés hírét, a beosztott tisztek és a legénység között az mégis alapvetően pozitív fogadtatásra talált. Mindenki azt várta, az agresszív parancsnok hírében álló Horthy irányítása alatt a flotta végre aktívabb szerepet fog vállalni a háborús erőfeszítésekben. Ebben bíztak a német szövetségesek is, akik szintén örömmel fogadták Horthy kinevezését. És úgy tűnik, az utókor történészei se nagyon látnak alkalmasabb személyt erre a pozícióra. Legalábbis én még nem találkoztam olyan írással, melyben a szerző azt állítaná, valamelyik másik tengernagy vagy kapitány jobb jelölt lehetett volna erre a tisztségre. Helmut Pemsel azonban nagyon találóan hozzáteszi: „Legalább tíz évvel korábban lett volna szükség a cs. és kir. haditengerészet élén egy ilyen férfiúra.

Maga az érintett azonban, legalábbis saját visszaemlékezései szerint, nem ringatta magát abba az illúzióba, hogy előléptetése valamiféle fordulatot fog majd jelenteni a háború, vagy legalább a tengeri háború menetében. Horthy értésére adta az uralkodónak, csodákat ne várjon tőle, és állítólag vonakodott is elfogadni a kinevezését. Ahogy utóbb írta: „Váratlanul ért ez a kitüntető megbízás, és arra kértem Őfelségét, hogy térjen el ettől a szándékától. A háború negyedik évében a flottaparancsnok a végső eredmény kialakulására semmi esetre nem gyakorolhat döntő befolyást. Azon kívül nagyon sok nagyérdemű, kitűnő tengerésztisztet előznék meg, ami nem keltene benyomást.” A közismerten hiú és becsvágyó Horthy vonakodása persze nem lehetett túl erős. Önbizalma is elég nagy volt ahhoz, hogy úgy gondolja, képes lesz megbirkózni az előtte álló feladatokkal, a flotta rendjének és fegyelmének helyreállításával, és a hajók harcba vetésével.

 

Utólag visszatekintve 1918 tavasza és nyara már a vég kezdetének tűnik a központi hatalmak számára, akkor azonban az érintettek ezt egyáltalán nem így látták. Az egyik legnagyobb ellenfél, Oroszország kidőlt a sorból, s a győztes Németország a breszt-litovszki békében hatalmas részeket szakított ki területéből. Románia szintén verve volt, és kénytelen volt békét kötni az egész területét megszálló központi hatalmakkal. A háborút kirobbantó Szerbiát már két évvel korábban elfoglalták. A Görögország határainál húzódó balkáni front csendes volt, a török hadszíntér pedig távol volt, és eseményei nem befolyásolhatták az európai harctereket. A központi hatalmak számára lényegében „csak” két fronton kellett még győzelmet aratniuk, Franciaországban és Olaszországban. A helyzet egyiken sem volt rossz. Franciaországban a németek, az ellenség jelentős számbeli fölénye dacára, szilárdan tartották állásaikat, az olasz front pedig előző év őszén, a caporettói áttörést követően, kis híján összeomlott. A németek és az osztrákok erősen bíztak benne, hogy egy újabb lökés elég lesz arra, hogy az olaszok maradék harci kedvét is elvegyék, és fegyverszünetre kényszerítsék őket. Ezt követően a két ország hadseregének egyesített ereje már talán képes lett volna legalább egy döntetlent kicsikarni a francia fronton is.A tavaszi és nyári német offenzívák területi nyereségei a nyugati fronton.

A tavaszi és nyári német offenzívák területi nyereségei a nyugati fronton.

 

1918 tavaszán tehát a német hadvezetés határozottan optimista volt. (Az osztrák–magyar már kevésbé.) A német fejedelmi családok egyik legfőbb gondja még 1918 kora őszén is az volt, hogy egymással marakodtak azon, a meghódított keleti területeken felállítandó új államok trónjait hogyan osszák el egymás között. Természetesen a németek is tisztában voltak a helyzet súlyosságával, a hátország egyre nehezebb helyzetével, és az utánpótlás ebből fakadó súlyos gondjaival, de úgy vélték, egy utolsó erőfeszítéssel még sikerülhet a szintén kifáradt angol és francia erőkkel szemben a saját javukra eldönteni a háború kimenetelét, még mielőtt az amerikai csapatokat nagy tömegben be tudnák vetni. Ebből a célból indultak meg az év tavaszán és nyarán a döntőnek szánt offenzívák.

A két szövetséges azonban ezúttal sem hangolta össze a hadműveleteit, ahogy ezt az egész háború során elmulasztották megtenni. A németek már márciusban megindították a nyugati fronton azt az offenzíva sorozatot, mely még egyszer és utoljára az összeomlás szélére sodorta a kimerült antant seregeket. Júniusig a németek több mint 50 km-t nyomultak előre, és ismét annyira megközelítették Párizst, hogy speciális messze hordó ágyúikból tűz alá vehették a francia fővárost. Azonban a jelentősnek számító terület nyereség ellenére a győzelem korántsem bizonyult döntő jelentőségűnek, s a kezdeti pánik elmúltával az antant erőknek sikerült újra megszilárdítani a frontot, nem kis részben az ekkor már nagy számban jelenlevő amerikai csapatok bevonásával.

A szövetségesek közti koordinálatlanság szép példájaként az osztrák–magyar csapatok akkor kezdték el saját offenzívájukat az olasz fronton, amikor a németek abbahagyták a magukét Franciaországban. Vitatható, mekkora jelentősége lett volna egy összehangolt támadásnak, de a józan ész azt mondaná, egy mindkét fronton egyszerre indított támadás elhárítása nagyobb gondokat okozott volna az antantnak, mint hogy egymás után, külön kelljen visszavernie két ellenséges offenzívát.

A németek igazából nem is offenzívát kértek a Monarchiától, hanem azt, hogy az olasz fronton minimális erőkkel védekezésben maradva, a nélkülözhető erőiket irányítsák át a nyugati frontra, hogy ott egy közös támadással vívják ki a győzelmet. Ha az osztrák–magyar hadvezetés teljesíti ezt a kérést, a tavaszi német offenzívának talán lett volna annyi tartaléka, hogy sikerült volna teljesen szétzúzni az angol és francia vonalakat. Károly császár, a főparancsnoksággal egyetértésben, azonban úgy döntött, csapataikat inkább visszatartják saját határaik védelmére, és csak tüzérütegeket küldtek a németek segítségére.A két császár szemlélteti a szövetségesi viszonyt. Vilmos elöl masíroz, Károly mögötte kullog.

A két császár szemlélteti a szövetségesi viszonyt. Vilmos elöl masíroz, Károly mögötte kullog.

 

A döntés oka igazából nem ismert. Talán úgy vélték, a maradék presztízs és az önállóság utolsó látszata is odalenne, ha a Monarchia hadereje közvetlen német irányítás alá kerülne. Talán Károly még mindig a különbékében bízott, és úgy gondolta, a németek oldalán harcoló osztrák–magyar csapatok nem gyakorolnának túl jó benyomást reménybeli tárgyalópartnereire. Talán a hadvezetés önálló támadással akart sikert elérni, hogy bizonyítsák, a Monarchia önállóan is képes még győzelmeket aratni, és nem szorul rá a német gyámkodásra. És talán nem is volt jelentősége az egésznek, mert a németek így is, úgy is kudarcot vallottak volna.

A németek tehát osztrák segítség nélkül indították meg az offenzívájukat. Ezzel egy időben azonban azzal a kéréssel fordultak szövetségesükhöz, legalább az olaszokat támadják meg, hogy ne tudjanak onnan erősítést küldeni a nyugati frontra. Ez a kérés már kedvező fogadtatásra talált, hiszen összevágott az o-m hadvezetés szándékával. Az uralkodó március végén megadta a támadási engedélyt a vezérkari főnöknek, Arthur Arz von Straussenburg vezérezredesnek. Az előkészítéshez szükséges idő miatt azonban az offenzíva május vége előtt nem indulhatott meg, sőt, később még ez az időpont is tovább tolódott, és a támadás tervezett kezdetéül június 11-ét jelölték meg. Vagyis az osztrák–magyar offenzíva akkor indult meg, amikor a német támadás nyugaton már kifulladt, tehát végül semmilyen tehermentesítést nem jelentett a szövetségeseknek. Az időpont alapján elképzelhető, hogy az osztrák–magyar hadvezetés e nagyszabású hadművelet keretén belül kívánta bevetni végre a flotta főerőit is, hogy azok a szárazföldi csapatokkal egy időben indítsanak támadást az olaszok ellen.

 A Prinz Eugen csatahajó.

A Prinz Eugen csatahajó.

 

Magáról a Korfu hadműveletről írni igen nehéz feladat, ugyanis a támadás eredeti tervei nem maradtak fenn. Más, titkos dokumentumokkal együtt a háború végén alighanem megsemmisítették őket, s ha maradt is belőlük valami, az elkallódott az idők során, vagy elfeledve porosodik valamelyik olasz levéltár mélyén. Amit a hadműveletről tudni lehet, azt főleg az abban résztvevő tisztek emlékirataiból lehet kisilabizálni. Ezek az emlékiratok viszont levéltárak vagy magángyűjtemények tulajdonában találhatók, amatőrök számára hozzáférhetetlenül. Kénytelen vagyok tehát azokra a szövegrészekre hagyatkozni, melyeket a megjelent publikációkban idéznek. Ami viszont nem valami sok. Maga Horthy is feltűnően szűkszavúan emlékezik vissza az eseményekre, s memoárjaiban tulajdonképpen alig három rövid bekezdésben foglalkozik csak a történtekkel. (Amik bizonyára nem tartoztak legkedvesebb emlékei közé.)

Hogy pontosan hol, mikor, és kinek a fejében született meg a támadás gondolata, szintén olyan kérdés, melyet nem lehet egyértelmű bizonyossággal megválaszolni. Kinevezése utáni legfontosabb dolga Horthynak az volt, hogy a matrózok ellátásának javításával megpróbálja valamennyire javítani a legénység hangulatát. A régebbi hajók közül sokat leselejteztetett, ezek egy része lakóhajóként, illetve a parancsnokság főhadiszállásaiként működtek tovább. Kísérletek történtek a kínai megrendelésre, még a háború előtt elkezdett cirkálók építésének folytatására, illetve új rombolók építésére, ezek a próbálkozások azonban már nem valósulhattak meg. (Ugyanígy papíron maradtak az olasz állások ágyúzására szánt, 24 cm-es ágyúkkal felszerelt tengeri monitorok tervei.)

A logisztikai problémák megoldása közben Horthy természetesen a flotta harci bevetését is tervezgette. Vezérkari főnöke, Emil Konek Edler von Norwall szerint több tervet is fontolgatott. Érdeklődése előterében természetesen már ekkor az otrantói zár elleni újabb támadás állt, ám fontolóra vette egy Ancona elleni támadás lehetőségét, és a szárazföldi csapatok tenger felőli szárnyának nyújtott tüzérségi támogatás ötletét is. Parancsnoksága első hónapjaiban azonban csak a kisebb hajók, rombolók és torpedónaszádok intéztek támadásokat az olasz partok ellen. Ezekben az akciókban a főszerep már nem a hajók kis tűzerejű lövegeinek jutott, hanem a fedélzetükön szállított diverzáns különítményeknek, melyek főleg a tengerpart mentén húzódó vasútvonalakat próbálták megrongálni, egyébként csekély sikerrel.

A legnagyobb volumenű vállalkozást az anconai MAS támaszpont ellen hajtották végre. A kis olasz torpedónaszádok egyre nagyobb gondokat okoztak az osztrák partmenti hajózásnak, és hogy az általuk jelentett problémát mérsékeljék, elhatározták az anconai támaszpont lerombolását, és egy vagy több olasz naszád elfogását, hogy azokat lemásolva hasonló egységeket építsenek a maguk számára is. Az április ötödikén éjjel végrehajtott akció azonban súlyos kudarccal végződött. Az Uskoke romboló és a 96F torpedónaszád által előző este partra tett 61 fős osztagnak sikerült bejutnia a támaszpontra, ott azonban csupán egyetlen naszádot találtak, azt is üzemképtelen állapotban. Miután felfedezték, és túlerővel körülzárták őket, elmenekülni pedig nem tudtak – a tervek szerint az elfogott naszádokkal hagyták volna el az olasz kikötőt –, az osztag kénytelen volt megadni magát.Olasz MAS naszád.

Olasz MAS naszád.

 

A kudarcok azonban nem vették el Horthy támadó kedvét. Az olasz fronton tervezett offenzíváról értesülve vezérkari főnökét, Konek Emilt, az Isonzó hadsereg parancsnokához, Svetozar Boroevic von Bojna altábornagyhoz küldte, hogy megtárgyalják a flotta részvételének lehetőségeit hadműveletben. Horthy a front déli szárnyán, a Piave torkolatánál álló csapatok tüzérségi támogatására gondolt, ám Konek emlékiratai szerint ekkor már létezett az otrantói támadás terve is, melyet ő szintén ismertetett Boroevic-el. Hogy ez a támadási terv ugyanaz volt e, mint amit Horthy később megvalósítani próbált, vagy az eredeti változatban esetleg még valamilyen más elgondolás szerepelt, nem lehet tudni. Konek szerint a hadsereg támogatására 305 mm-es ágyúkkal felszerelt hajókat is kiküldtek volna, tehát akár még az is elképzelhető, hogy Horthy a dreadnoughtokat eredetileg itt akarta bevetni, és az otrantói szoroshoz a cirkálók és rombolók mellett a régebbi csatahajókat akarta kiküldeni. De persze az is lehet – sőt, valószínűbb –, a szárazföldi csapatok támogatására a Radetzky osztály egységeit szánta, melyek később talán emiatt is nem vettek részt a Korfu hadműveletben.

Akármi is volt Horthy elgondolása, végül semmi nem valósult meg belőle. Boroevic ugyanis nem kért a felajánlott segítségből. Először azzal hárította el a javaslatot, hogy az túl nagy veszélyt jelentene a flottára, majd amikor Konek tovább erőltette a dolgot, kijelentette, nincs is szüksége a flotta segítségére, mert a győzelmet amúgy is biztosra veszi. Konek hiába próbálta meggyőzni Boroevic-et, az makacsul elutasította a felkínált segítséget.

Ami azért elég érthetetlen dolog. Korábban általában ennek a fordítottja volt a jellemző, a hadsereg tábornokai kérték a flotta segítségét, és Haus tengernagy utasította vissza azt. Most a flotta magától ajánlkozott, de már a kutyának se kellett a segítsége. Ami talán jelzi azt is, a haditengerészet presztízse mekkorát zuhant az addig eltelt négy évben. A hadsereg főtisztjei gyakran emlegették is, kidobott pénz volt a flottaépítésre ilyen óriási összegeket fordítani, és sokkal, de sokkal hasznosabb lett volna ezeket a pénzeket a szárazföldi hadsereg fejlesztésére költeni. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján talán Boroevic is úgy gondolta, a hasznavehetetlen csatahajók segítsége úgysem érne semmit, és a flotta jó eséllyel nagyobb kárt tenne magában, mint az ellenségben. (Ha így gondolta, a későbbi történések alighanem megerősítették ezt a véleményét.) A tábornok Koneknek tett kijelentése, mely szerint biztos a győzelemben, biztosan nem volt igaz. A korabeli hivatalos feljegyzések és egyéb dokumentumok jól mutatják, hogy az offenzíva irányítói közül éppen Boroevic volt a legpesszimistább, és ő bízott a legkevésbé a sikerben. Ha úgy érezte volna, a flotta segítsége tényező lehet a harcok során, biztosan elfogadta volna. A segítség elutasításának nemigen lehetett más oka, mint az, hogy a korábbi tapasztalatok alapján azt teljesen értéktelennek tartotta.Svetozar Boroevic von Bojna, a Monarchia első nem német származású tábornagya (Feldmarschall). A kép 1915-ben készült, de már itt is nagyon megviseltnek látszik.

Svetozar Boroevic von Bojna, a Monarchia első nem német származású tábornagya (Feldmarschall). A kép 1915-ben készült, de már itt is nagyon megviseltnek látszik.

 

Boroevic ezzel súlyos hibát követett el, és hibát követett el Horthy is, hogy nem fordult az ügyben az AOKhoz (Armee-Oberkommando – a fegyveres erők főparancsnoksága), vagy magához az uralkodóhoz, bírálják felül Boroevic döntését. Az elsődleges felelősség persze a tábornoké, aki olyan segítségről mondott le, mely később akár döntő jelentőségű is lehetett volna. Az Isonzó hadsereg déli szárnyán, a Piave torkolatánál, a hajóágyúk óriási segítséget jelenthettek volna a tüzérségi eszközökben amúgy is szűkölködő hadseregnek, s az itt jól induló offenzívát talán sikeres áttöréssé változtathatták volna.

Horthy azonban valószínűleg maga is jelentéktelen, másodlagos hadműveletnek tartotta a szárazföldi csapatok támogatását, és Boroevic elutasítása után könnyű szívvel lemondott róla. Érdeklődése homlokterében nyilván az otrantói zár volt, ugyanúgy, mint szinte az összes többi tengerésztisztnek. Ez nyújtotta a legszembeötlőbb és legcsábítóbb célpontot, mely szinte mágnesként vonzotta magára a figyelmet. A flotta tisztjei arról is sikerrel győzték meg magukat, hogy a tengerzár valóban súlyos fenyegetést jelent a tengeralattjárókra, felszámolása tehát elemi érdekük.

Az otrantói zár jelentőségét valójában mindkét oldalon erősen túlbecsülték. Antant részről a zár elleni támadások hatására úgy vélték, bizonyára sok tengeralattjáró veszett oda a tengerzáron, ha azt ilyen gyakran támadják. A másik oldalon pedig olyan kép alakult ki, az otrantó zár halálos veszélyt jelent a tengeralattjárókra, melyek azt alig tudják leküzdeni. A tények azonban ezt egyáltalán nem erősítik meg. A tengeralattjárók számára az otrantói zár valójában soha nem jelentett leküzdhetetlen problémát, inkább csak bosszantó útakadályt. A háború utolsó heteiben, amikor a német tengeralattjárókat az Adriáról visszarendelték Németországba, az otrantói zár, mely ekkor érte el kiépítettségének legmagasabb szintjét, egyetlen U-Boot-ot sem volt képes feltartóztatni. Az otrantói tengerzár fennállásának egész ideje alatt bizonyítottan csupán három tengeralattjáró vesztét okozta. Jelentőségének és létezésének értelmét illetően alighanem Jellicoe tengernagynak volt igaza, aki szerint ez volt az egész háború legköltségesebb, és leghaszontalanabb vállalkozása.Az otrantói tengerzár térképe.

Az otrantói tengerzár térképe.

 

A zár jelentőségének túlbecsülése az o-m oldalon talán abból is fakadhatott, hogy a cirkálók és rombolók viszonylag fiatal, a tétlenségtől frusztrált parancsnokai a zár jelentőségének túlhangsúlyozásával próbáltak meg legalább néha bevetési engedélyt szerezni. (Az akciók nagy részét nem a főparancsnokság kezdeményezte, hanem az érintett hajók, vagy kötelékek parancsnokai. A főparancsnokság csak engedélyezte a támadási tervek végrehajtását.) Az 1917 májusi akció előzményei közt Horthy megemlíti: „Hosszasan elbeszélgettem minden tengeralattjáró parancsnokkal, aki a cattarói öbölbe érkezett. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy egyre nehezebb és nehezebb, sőt, szinte lehetetlen áttörni ezen a blokádon.” A hivatalos jelentésekben azonban nyoma sincs ilyen állításoknak. Az adott évszak, 1917 tavasza, a tengeralattjárók egyik legeredményesebb időszaka volt, minimális saját veszteségekkel, melyek egyike sem az otrantói szorosban következett be. Az o-m hajók parancsnokai tehát alighanem egyszerűen csak egy olyan célpontot próbáltak találni, melyet fontosnak és jelentősnek beállítva leküzdhették a felszíni hajók bevetésének még a gondolatától is irtózó főparancsnokság ellenállását.

Akadt persze néhány kivétel, aki reálisabban ítélte meg a zár jelentőségét, mint például Heyssler, aki emlékirataiban a következőket írta: „Az otrantói zár nem jelentett akkor túlzott nehézséget a tengeralattjárók számára, ennek ellenére értékes célpont volt.” Heyssler, aki ekkor már a cattarói támaszpont, és az ott állomásozó hajók parancsnoka volt, maga is türelmetlenül várta, hogy: „erőimmel valami hasznosat vihessek végbe”. És nem csupán várta, hogy az új főparancsnok végre valamilyen akcióba vigye a flottát, hanem maga is kidolgozott egy tervet hajói harcbavetésére. Heyssler Otranto kikötőjét, és a város mellett települt angol repülőteret választotta célpontjának. Elképzeléseit az ekkor Cattaróban állomásozó Erzherzog osztályú csatahajókra alapozta. Az aknazárak felderítése, és az aknamentesítés után zászlóshajójával, az Erherzog Karl-al benyomult volna a kikötőbe, és megsemmisítette volna a tengerzár ott horgonyzó hajóit. A két másik csatahajó, az Erzherzog Friedrich és az Erzherzog Ferdinand Max, eközben a parttól valamivel távolabb cirkálva a parti ütegeket és a repülőtér hangárait ágyúzta volna. A gyorscirkálók és rombolók eközben benyomultak volna a szorosba, hogy az ott járőröző hajókat támadják. A terv szerint a támadó egységek fedezetét egy másik csatahajó osztag biztosította volna a Brindisiből és Valonából érkező támadások ellen, de az emlékiratból nem derül ki, Heyssler a Tegetthoff, vagy a Radetzky osztály hajóira gondolt e.Erich Heyssler, a háború végén a cattarói támaszpont parancsnoka, Horthy közeli barátja.

Erich Heyssler, a háború végén a cattarói támaszpont parancsnoka, Horthy közeli barátja.

 

A jól kigondolt terv reális célkitűzéseket tartalmazott, és szerény véleményem szerint – talán ennyit előrebocsáthatok –, realisztikusabb és megvalósíthatóbb volt, mint Horthy haditerve. Heyssler jóváhagyásra benyújtotta tervét a parancsnokságnak, azonban nem kis csalódására azt Horthy nem fogadta el. Az újdonsült flottaparancsnok bizalmasan közölte Heysslerrel, már megvan a saját terve egy nagyszabású flottaakcióra, és Heyssler hajóit ennek keretén belül kívánja felhasználni. Ez a flottaakció lett a Korfu hadművelet.

Nyilván Horthy is tudta, hogy Njegovan leváltásának egyik oka, hogy a hadvezetés aktívabb fellépést vár el a haditengerészettől, és erre a régi parancsnoki garnitúrát nem érzik képesnek. Flottaparancsnokként tehát alighanem érezhetett egy támadó hadműveletek iránti, a legfelsőbb helyről érkező elvárást, mely egyébként megegyezett saját szándékaival is.

A terv születésének időpontja bizonytalan, de kidolgozását Horthy minden bizonnyal rögtön a flottaparancsnoki kinevezése után elkezdte. A haditervről a kezdeti fázisban csupán három személy, maga Horthy, vezérkari főnöke, Emil Konek sorhajókapitány, és hadműveleti tisztje, Alfred Suchomel fregattkapitány tudott. Elég valószínű tehát, hogy a támadási tervet, vagy legalábbis annak vázlatát, ők hárman dolgozták ki. Aztán hogy az alapötlet kitől származik, azt utólag már nem lehet biztosan megállapítani. Általában Horthy ötletének tartották, de sokan azon a véleményen voltak, a terv igazi szülőatyja inkább a vezérkari főnök, Emil Konek lehetett. Ebből a triumvirátusból ugyanis általában inkább Koneket tartották az agynak, nem Horthyt. Akik Konek szerzősége mellett vannak, rendszerint úgy érvelnek, emlékirataiban a rendkívül hiú Horthy biztosan kidomborította volna saját érdemeit, ha a haditerv valóban az ő elképzelése lett volna. Ez az érvelés persze nem igazán meggyőző, hiszen a hadművelet végkifejletét figyelembe véve talán nem olyan különös, hogy Horthy utólag nem dicsekedett azzal.

A Korfu hadművelet tervei szerint a gyorscirkálók és rombolók által alkotott első két támadócsoport június 11-én hajnalban támadást intézett volna az otrantói zár hajói, illetve Otranto kikötője és repülőtere ellen. A támadás hírére a Brindisiben és Valonában horgonyzó antant cirkálók minden bizonnyal azonnal kifutottak volna, hogy üldözőbe vegyék a visszavonuló osztrák–magyar hajókat, illetve hogy elvágják azok visszavonulási útját. A könnyű egységeket azonban ezúttal a Tegetthoff és Erzherzog osztály csatahajói támogatták volna, melyek a cirkálók mögött várakozva álltak készenlétben, hogy az azok elfogására kifutó antant egységeket meglepjék, és fölényes tűzerejükkel megsemmisítsék.Erzherzog és Tegetthoff osztályú csatahajók.

Erzherzog és Tegetthoff osztályú csatahajók.

 

A terv tehát lényegében az előző évi otrantói ütközet megismétlésén alapult, kiegészítve az otrantói kikötő elleni támadással. A fontos különbség az volt, hogy a támogatásra kijelölt nehéz hajóegységek ezúttal nem a kikötőben állva várták a kedvező alkalmat a kifutásra, hanem már rögtön az akció kezdetén ott álltak a második vonalban, teljes harckészültségben várva, hogy elkaphassák az óvatlan antant cirkálókat. A korábbi ütközetek lefolyása alapján Horthy nyilván arra a következtetésre jutott, a Cattaróban álló hajók, még ha a riasztást követően azonnal kifutnak is, nem képesek időben beavatkozni az ütközetbe, és sem a szorongatott saját egységeknek nem tudnak hathatós támogatást nyújtani, sem pedig az ellenséges hajókat nem képesek csapdába csalni. Mindezt előző évben a saját bőrén is tapasztalhatta.

A támadásban részt vevő egységek felállása, amit a mellékelt térképen is követni lehet, a következő volt. Az első csoportba (1) tartozó Admiral Spaun és Saida gyorscirkálók a Tb. 84; 92; 98; 99 torpedónaszádok kíséretében hajnali négy órára kellett, hogy elfoglalják kijelölt állásukat Otranto kikötője előtt. A támadást ez a csoport, melynek támogatására nyolc repülőgépet is kijelöltek, nyitotta volna meg. (Az ide irányított nagyszámú repülőgép nyilván a repülőtér elleni támadásban is részt vett volna.) A második csoport (2) negyedórával később kezdte volna meg a maga támadását a zárat alkotó hajók ellen. Ebbe a csoportba a Novara és Helgoland gyorscirkálók, valamint a Tátra, Csepel, Triglav, Lika rombolók tartoztak. A hajók nagyjából a Santa Maria di Leuca fok magasságában arcvonalba rendeződtek volna. A jobbszárnyon a Novara helyezkedett el, tőle bizonyos távolságra az egymás mögött, vonalban hajózó Tátra és Csepel rombolók, majd a Helgoland, és végül a balszárnyon a szintén vonalban haladó Triglav és Lika. Az így kialakított, nagyjából 50 km széles csatárlánc a remények szerint elég széles volt ahhoz, hogy a zárat alkotó hajócsoportok közül legalább néhányat elfogjanak. A csoport hajóinak 04.15-re kellett állásaikat elfoglalniuk, és a támadást megkezdeniük. Brindisi kikötőjét három tengeralattjáró és nyolc repülőgép tartotta szemmel, hogy azonnal jelentsék az ott állomásozó hajók kifutását, illetve szerencsés esetben rögtön támadást is intézzenek ellenük. Ugyanezen célból Valona elé szintén kiküldtek három tengeralattjárót, és két repülőgépet.A Korfu hadművelet helyszíne, az egyes hajócsoportok elhelyezkedésével.

A Korfu hadművelet helyszíne, az egyes hajócsoportok elhelyezkedésével.

 

A két első csoport támadásának és visszavonulásának fedezésére kiküldött hajók közül Horthy zászlóshajója, a Viribus Unitis (3) nyomult volna be legmélyebben a szorosba. A Balaton és Orjen romboló, valamint a Tb. 86; 90; 96, 97 torpedónaszádok által támogatott csatahajóval Horthy nagyjából Brindisi és Valona között foglalt volna állást. Ez megfelelő pozíciónak tűnt ahhoz, hogy útját állhassák a két kikötőből kifutó ellenséges cirkálóknak. A Viribus Unitis csoportnak öt órára kellett megérkeznie kijelölt állásába.

A Prinz Eugen csatahajó által vezetett csoportnak (4) szintén öt órára kellett elfoglalnia helyét Brindisitől északnyugatra. A csatahajón kívül a csoporthoz tartozott a Dukla és Uzsok romboló, valamint a Tb. 82; 89; 91, 95 torpedónaszád. A Prinz Eugen csoport feladata nyilván a Brindisiből kifutó cirkálók elleni harc volt. Ebben nyújthatott támogatást nekik a Turul romboló, valamint a Tb. 50; 52, 56; 61, 66 torpedónaszádok által kísért Erzherzog Ferdinand Max (5), melynek reggel hat órára kellett megérkeznie kijelölt helyére.

Úgyszintén hat órára kellett befutnia a másik két Erzherzog osztályú hajónak is. A Huszár és Pandur rombolók, valamint a Tb. 57; 75; 94 torpedónaszádok által kísért Erzherzog Karl (6) nagyjából Durazzo előtt foglalt volna állást. Tőle közvetlenül északra, de külön hadműveleti egységet alkotva hajózott volna az Erzherzog Friedrich vezette csoport (7), melyhez a zászlóshajón kívül a Csikós és Uskoke rombolók, valamint a Tb. 53; 58 jelű torpedónaszádok, illetve még egy, Kaiman osztályú torpedónaszád tartozott.

A Tegetthoff osztály utolsó két tagja valamivel távolabb várakozott, és feltételezhetően csupán biztonsági fedezetet adtak volna. A Tegetthoff vezette csoport (8) nagyjából Bari és Cattaro között helyezkedett volna el. A csatahajón kívül a csoporthoz tartozott a Velebit romboló, a Tb. 81, valamint még három, Kaiman osztályú torpedónaszád. A Szent István csoport (9) Cattaro előtt foglalt volna állást, és nyilván legfeljebb csak a visszavonulás fedezésében vehetett volna részt. Ennek megfelelően a csatahajó kíséretét csupán öt torpedónaszád, a Tb. 76, 77; 78; 79; 80 alkotta. Mindkét dreadnoughtnak reggel hat órára kellett elfoglalnia állását.

A felsorolt egységeken kívül minden csatahajó kíséretéhez tartozott két-két repülőgép is, melyek feltehetően nem annyira a légifedezetet látták volna el, hanem inkább felderítő és futárszolgálatra voltak szánva. A két repülőgép feltételezhetően váltotta volna egymást, és egyszerre csak egy tartózkodott volna a kijelölt csoport felett.

A hadművelet végrehajtására kijelölt hajók közül a gyorscirkálók, a rombolók és torpedónaszádok egy része már eleve a tervezett hadművelet helyszínének a közelében, Cattaróban állomásozott. A matrózlázadás leverésére februárban ide vezényelt Erzherzog osztályt áprilisban visszarendelték Polába, ám a tervezett hadművelet előtt ismét visszaküldték őket Cattaróba, ahová június nyolcadikáig mind megérkeztek.A Novara cirkáló.

A Novara cirkáló.

 

A négy dreadnought, hogy ne keltsen feltűnést egyszerre történő távozásuk, két ütemben vonult volna fel. A Horthy irányítása alatt álló első csatahajóraj, a Viribus Unitis és a Prinz Eugen, a Dukla és Uzsok rombolók, valamint négy torpedónaszád kíséretében nyolcadikán hagyta el a kikötőt, és éjszakai menetben haladtak az első állomás, a Dugi Otok sziget déli csúcsa közelében levő Tajer öböl felé, ahol kilencedikén hajnalban horgonyt vetettek. A második csatahajóraj, a Szent István és a Tegetthoff, a Velebit romboló és hat torpedónaszád kíséretében kilencedikén este futott ki Polából, és indult meg Tajer felé, ahonnan ugyanekkor kifutott az első csatahajóraj, és továbbindult a második megálló, a Raguzától (Dubrovnik) északra fekvő Slano kikötője felé, ahová tizedikén hajnalban érkeztek meg. A tervezett bevetésre mindkét csatahajóraj június tizedikén, sötétedéskor futott volna ki, és egy újabb éjszakai menetben hajnalra érték volna el a kijelölt bevetési körleteket. A Slanóból induló első raj benyomult volna az otrantói szorosba, a Tajerből induló második raj pedig Cattaro előtt foglalt volna állást. A Cattaróban álló hajók szintén tizedikén este futottak volna ki.

Az akció végén az o-m hajók nagyjából Durazzo előtt, a 41-ik szélességi, és 19-ik hosszúsági fok találkozásánál egyesültek volna, hogy visszainduljanak Cattaróba.

 

(Folyt. köv.)

15 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr7717821641

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hátramozdító 2022.05.02. 11:36:45

Köszönjük szépen! Megint olyan eseményekről van szó, amit máshol nem tárgyaltak még. Nagyon várom a folytatást!

Pájer Csaba 2022.05.02. 16:25:56

Ismét egy remek cikk. Sajnos az OM Haditengerészet működése összefoglalható egyetlen mondatban: sok hűhó, semmiért. :(
Az mondjuk már ebből a részből is tisztán látszik, hogy a hadi stratégia megválasztásánál messze nem a józan szempontok, hanem az érzelmi faktor és a presztizsérték számítottak. Kár, mert csúnyán ráfaragtak.

bz249 2022.05.02. 19:56:48

@Pájer Csaba: amugy erdekes, hogy honnan johetett az otlet az egesz haborut a horgonyzohelyen vegigharcolo csataflottat egy ilyen komplex hadmuveletben vetik be. Ahelyett, hogy felvonulnak egy csatasorban es szetlovik aki szembejon.

Mert igy ez olyan Jamamotosnak tunik, es az meg a jappani flottanak is sok volt.

AkosJaccik 2022.05.03. 13:50:18

K.u.K. téma, de jó! Pl. "A legmagyarabb"-ot és pláne a Zentát is szerettem, noha elvben a magyar vonatkozás miatt ebből lenne elérhető "több" anyag - a gyakorlatban az angolszász dominancia okán elsöprő részben amerikai, angol, német és némi japán anyaggal futok szembe, O-M oldalról pedig vagy a kritikátlansággal ("hősi magyar" haditengerészet), vagy annak a vad ellentettjével ("egy torpedó elég volt egy csónakból, hulladék konstrukció" stb.) találkozom, a blogra jellemző vizsgálódással nemigen.
Konkrétan a cikk kapcsán pedig: "elmenekülni nem tudtak - a tervek szerint az elfogott naszádokkal hagyták volna el a kikötőt" - erre azért felszakadt bennem egy "te Magasisten!" Általában emlékeztetem magam, hogy a fotelből okoskodom laikusként a kimerült, túlterhelt, információhiánnyal küszködő, nagyon komoly stresszben, időnként konkrét életveszélyben dolgozó korabeli szakemberekkel szemben, de néha(?) villannak olyanokat (pl. Zenta kapcsán a nemlétező K.u.K. felderítés), hogy nem tudom nem letenni a hajam tőle. Aztán persze lehet, hogy egy háborúban, ahol évek óta tízezrek halnak szörnyet kb. napi rendszerességgel, ott ~60 ember (-> kerekítési hiba) kedvéért szándékosan nem szarakodtak B-tervekkel meg kiemeléssel, mindenesetre papíron leírva látni ezt meredek volt.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2022.05.03. 14:10:31

@AkosJaccik: Az egyik SAS hadműveletnél Észak-Afrikában eljátszadoztak azzal a gondolattal, hogy szinte fegyvereket se vigyenek, majd a németektől zsákmányoljanak. Ott győzött azért a realitásérzék. Itt úgy látszik nem. Az eredmény meg kabaré.

savanyújóska 2022.05.03. 18:06:17

@AkosJaccik: "60 ember kedvéért szándékosan nem szarakodtak B-tervekkel"

A hadseregnek nyilván nem számított volna, de a flottának hatvan képzett tengerész elvesztése érzékeny veszteség volt. Egyébként az utolsó fázisig minden jól alakult, csak arra nem számítottak, hogy az olaszok legnagyobb MAS támaszpontján egyetlen naszád van csak bent, és azon is éppen motort cserélnek. A B terv hiánya meg úgy általában jellemző volt az osztrák–magyar haditervekre, de erről a következő részben lesz majd szó bővebben.

Cymantrene 2022.05.03. 22:34:54

Akkoriban meg később sokat használták a defetista kifejezést. Nem gondoltam volna, hogy a Monarchia katonai vezetésére ennyire jól illik ez a jelző :-(

Pájer Csaba 2022.05.04. 00:31:37

@bz249: Úgy látszik ez ilyen monarchiából visszamaradt sajátosság, hogy kicsiben szeretünk mindent murvára túlbonyolítani. Az Adrián nem sok értelme volt úgy tenni, mintha az OM és az Antant flotta jütlandra készülne, de mégis ez történt. Mondhatni, túl komolyan vették magukat, kb az első "puskalövésig". Bár ez tényleg a kövi résztől függ, és nem tartom túl okos dolognak előre prekoncepcionálni, de ez nagyon ki kívánkozik belőlem már az olvasás óta: szvsz Horthy azért csinált hátraarcot a Pista elsüllyedése után, mert túlságosan komolyan vette kb az egész adriai tengeri háborút, és úgy gondolta, hogy a "lelepleződés" plusz a veszteség teljesen lábon lőtte a hadműveletet (mintha a fél flottát kilőtték volna), pedig - szerintem - lehetett volna folytatni, de a valós tények úgy is a kövi részből derülnek majd ki.

Galaric 2022.05.04. 06:07:27

Jó kis sorozat lesz ez is.
A MAS támaszpont elleni támadásról nem is tudtam semmit.
Érdekes adalék az már biztos.

bz249 2022.05.04. 08:19:51

@Pájer Csaba: pedig hat maga a tengeri harc* az nem egy bonyolult dolog sima n^2 aki tobb agyut visz a harcba nyer, mert ugye nincsenek uralgo magaslatok, hidak/gazlok, titkos erdei utak... az angolszaszok, vagy ugye Tegetthof pont nem bonyolitottak tul es nekimentek az ellenbek ott es akkor amikor az megmutatta magat.

Raadasul az egesz tenyleg olyan defetista lesz, es azt sem veszik eszre amikor kivetelesen osszejon a szerencses helyzet

*a strategiai szint mas, ott eppen a szarazfoldi az egyszerubb

Pájer Csaba 2022.05.04. 13:31:25

@bz249: Ugh... ez azért most picit leverte a biztosítékot, eltart egy 20 percig míg újra bootolok... Lehet, hogy akad valami okosabb, aki szebben megfogalmazza majd (remélem), de azért nem csak az számított, hogy több ágyúd van, mint az ellennek, hanem az is, hogy azok milyenek és hogyan használod őket. A II. vh-ra (de már szerintem az I.-ben is) már egész sokrétűen kialakult az egyes felszíni hadihajók elosztásának és felhasználásának a mikéntjei, ehhez jöttek még a tengók és a CV-k. És akkor az olyan dolgokról, mint találati arány, nem is beszéltünk. Amit írsz, az talán igaz lehetett általánosságban a vitorlás-korszakban (Trafalgar ugye, de igazából a dolog nagyszerűségét nem az egyszerűsége adta, hanem a formabontó mivolta, mert egy évszázados doktrínát tört meg vele), de még ott se mindig, lásd Duguay-Trouin taktikai húzásai, amikkel sokszor túlerő ellenében is nyert. Ráadásul az általad is emlegetett Tegetthoff pont, hogy egy mennyiségi és minőségi fölényben lévő olasz flotta ellen győzött Lissánál. A vitorlás-korban amúgy is korlátozó tényező volt a szél, mert redukálta a manőverezhetőségi lehetőségeket. A gőzkorszakkal és a modern páncélosokkal nőtt a taktikai mozgástér, ráadásul a veszteségeknek már komoly hatása volt a szélesebb társadalmi hozzáállásra, így olyan taktikákra lett szükség amikkel minimalizálható a kockázat. Ezek még - szerintem - tök természetes dolgok, egyenesen következnek a hadi és technológiai fejlődésből, de amiről én beszéltem, az az a fajta túltervezés, ami egy jütland-, vagy doggerbanki flotta-ütközetet feltételez negyed akkora méretű és erejű flották között.

bz249 2022.05.04. 13:56:51

@Pájer Csaba: sot meg a latotavolsag meg a naplemente a kifogom a szelet a vitorlajabol meg a tokom tudja mi is jatszik... amde nem veletlenul talaltak ki a csatasort es maradt lenyegeben egyeduralkodo a 2 vh-ig, merthogy igy lehetett elerni, hogy a leheto legtobb agyu az ellenseg altalanos iranyaba mutasson.

Itt a foerok szetszedese csak arra volt jo, hogy adott esetben reszenkent verjek meg oket... viszont egy ilyen tervvel mar megiscsak dolgozni kellett es fontoskodasi alkalmakat teremtett.

gigabursch 2022.05.05. 02:59:25

Ritka téma, köszönöm hogy előhoztad!

Amúgy az OM haditengerészet keveset tett, és az sincs rendesen feldolgozva

Blam kapitány 2022.05.05. 21:18:55

@savanyújóska: Nem szeretnék "kéz előtt tenni" tehát mielőtt hozzászólok érdekelne hogy következő részben(részekben) lesz-e utalás a feltételezhető ellenségek diszlokációjára.

savanyújóska 2022.05.06. 08:21:27

@Blam kapitány: Utalás lesz, nagyon nem részletezem, egyrészt mert a közelükbe se jutottak, másrészt meg nincs róla elég infóm.
süti beállítások módosítása