Hét tenger

Versenyfutás Norvégiáért 5.

2021. július 23. 13:42 - savanyújóska

Paul versus Juno

1940 májusában a világ figyelme Dunkerque városára irányult, ahol a hadtörténet talán legnagyobb szabású evakuációja zajlott, mellyel a vereséget szenvedett francia és angol csapatokat a tengeren mentették ki a német bekerítésből. A hadművelet végső soron sikerrel zárult, s a németek egérutat adtak a menekülő ellenségnek, talán szándékosan, talán mert ők is kimerültek, vagy talán mert fel sem fogták, mekkora győzelmet arattak. (A történészek erről azóta is vitatkoznak.) Sokkal kevesebb figyelmet kapott az ezzel egy időben zajló másik kiürítés, mellyel Narvik környékéről vonták ki a még ott harcoló szövetséges csapatokat.

Az Alphabet hadművelet június másodikán indult. Az angol, francia, lengyel, és norvég csapatokat két nagy konvojjal szállították haza, az első június hetedikén indult Narvikból, hat nagy csapatszállítóval és nyolc teherhajóval, melyeket a Vindictive cirkáló, és öt romboló kísért. A hajók körülbelül 15 ezer katonát vettek fel. A konvojhoz a nyílt tengeren csatlakozott a Valiant csatahajó is, ennek fedezete alatt jutottak el a Clyde torkolatáig.

A második, tízezer katonát szállító konvoj június nyolcadikán reggel indult, hét csapatszállítóval, valamint a Southampton és Coventry cirkálókkal, illetve tizenegy rombolóval. A konvoj távolsági fedezetéhez tartozott még az Ark Royal és a Glorious anyahajó, valamint a később csatlakozó Valiant csatahajó. Tizennegyedikére minden hajó épségben megérkezett a hazai kikötőkbe.

A kiürítés előkészületei teljes titokban zajlottak, arról még a norvégokat is csak a hadművelet megindításakor értesítették. A németek az egészről semmit sem tudtak, ők végig abban a meggyőződésben voltak, hogy a Narvik környékén elszigetelten harcoló csapataik a vereség küszöbén állnak, és a nehéz hegyi terepen lassan előrenyomuló felmentő csapatok nem fognak időben megérkezni, már ha egyáltalán megérkeznek valaha is, és az angolok nem fogják megállítani őket is. ( Nemcsak a ponyvaregényekben, hanem időnként még a történeti írásokban is emlegetik a legendát a németek kiváló felderítéséről, és az egész Angliát behálózó ötödik hadoszlopról. A brit nagyközönség szilárdan hitte, a német kémek mindenhol jelen vannak, és percre készen követik minden angol hajó mozgását, míg a saját erőik vakon tapogatóznak, és tudatlanságban vannak az ellenség szándékait illetően. A valóságban persze ennek inkább a fordítottja volt igaz.) Június első napjaiban tehát a németek még úgy gondolták, Norvégia északi részén elhúzódó, hosszú harcokra lehet számítani, s még jó ideig eltart, mire itt is megtörik az ellenállást, és birtokba veszik ezeket a területeket is.Lőszerberakodás a Scharnhorston.

Lőszerberakodás a Scharnhorston.

 

A német haditengerészet számára tehát az északi norvég vizek még ellenséges területnek számítottak, s Raeder elhatározta, ismét beveti a flottát ebben a térségben. A flotta egyedüli ereje, mely egy ilyen hadműveletre eredményesen használható lehetett, a két csatacirkáló volt, melyek Lütjens „bravúros” áprilisi visszavonulása során súlyos viharkárokat szenvedtek – a Gneisenau ráadásul nem sokkal később aknára futott –, és javításuk hetekig eltartott. A Gneisenau és az Admiral Hipper cirkáló csak május 27-én került ismét bevethető állapotba, a Scharnhorst pedig június elsején. Raeder már május közepén kiadta az utasítást beosztott parancsnokainak, készüljenek fel egy újabb hadműveletre, melyben a Norvégia és a Shetland-szigetek közti területen támadják a Narvikba utánpótlást szállító angol hajókat. Május 21-én Hitlert is tájékoztatta arról, elkészültük után a két csatacirkáló ismét bevetésre fog indulni az északi vizeken.

A beosztott parancsnokok azonban a legcsekélyebb lelkesedést sem mutatták a hadművelet iránt. A flottaparancsnok, Wilhelm Marschall tengernagy, és a Nyugati Csoport parancsnoka, Alfred Saalwachter tengernagy, egyaránt ellenezték az akciót, és Raedernek is kifejtették véleményüket, mely szerint a két nagy hadihajót, a német felszíni flotta egyedüli csapásmérő erejét, értelmetlen kockára tenni egy olyan akcióban, melynek hozadéka legfeljebb néhány elsüllyesztett teherhajó, vagy kisebb hadihajó lehet, vagyis olyan eredmény, amit a cirkálókkal, vagy a tengeralattjárókkal is el lehetne érni. Raeder azonban mint rendesen, ezúttal is hajthatatlan volt, és ezúttal sem lehetett meggyőzni, hogy változtasson az elképzelésein.

Azt nyilván maga Raeder sem gondolta, hogy a norvég vizeken a flotta valami olyan nagy győzelmet fog aratni, aminek a háború sorsát befolyásoló kimenetele lehet. Raeder valójában azt gondolta, a francia összeomlás után a háború már gyakorlatilag véget ért, s az angolok heteken belül rá lesznek kényszerülve a béketárgyalásokra. Ezt egyébként akkor majdnem mindenki így vélte. A két hajó kiküldésével Raeder nem a szerinte már eldőlt háború sorsát akarta befolyásolni, hanem az utolsó pillanatokban is harci babérokat igyekezett gyűjtögetni, hogy a háború után majd ezekre hivatkozva igazolni tudja a felszíni flotta, és a nagy csatahajók létjogosultságát, s továbbra is biztosítsa majd a flottafejlesztésre szánt összegeket. Ahogy egy történész írta: „A bizonyítékok arra utalnak, hogy Raeder teljesen elvesztette a fejét attól, amit sok más némethez hasonlóan a közelgő háborús győzelem jelének látott. Elfeledve a haditengerészet, és saját maga korábbi érdeklődését a francia kikötők, mint az atlanti hadműveletek legjobb támaszpontjai iránt, és attól tartva, hogy a háború véget ér, még mielőtt Hitler megelégedésére bizonyítani tudná a csatahajók értékét, a két meglevő csatahajót 1940 májusának végén kirendelte a norvég partok előtti hadműveletre.”Wilhelm Marschall.

Wilhelm Marschall.

 

Ez egyébként akkor sem lehetett titok senki számára. Indulás előtt Raeder a következőket mondta Marschallnak: „Muszáj ütközetben szembeszállnunk az ellenséggel, még ha ez egy csatahajónkba is fog kerülni. Ha nincsenek harcba vetve, a jövőben nem fogunk több pénzt kapni.” Néhány nappal később, egy a tiszteknek küldött emlékeztetőben a főparancsnok ugyanilyen világosan fogalmazott: „A Führer német nemzet számára kitűzött nagy célja mindenhol a legnagyobb erőfeszítéseket igényli. Az a haditengerészet, mely merész tetteket hajt végre az ellenséggel szemben, és eközben veszteségeket szenved el, a háború után még erősebben születik majd újjá. De ha nem vívja meg ezt a harcot, a háború utáni fennmaradása veszélybe kerül.

Raeder tehát attól tartott, a váratlan franciaországi diadal után a győzelmet a Wehrmacht és a Luftwaffe érdemének fogják tulajdonítani, minek következtében a Kriegsmarine ismét a háttérbe szorul a fegyvernemek közti vetélkedőben, s ez a mellőzöttség a háború utáni költségvetésben kézzelfogható formát fog majd ölteni. Igyekezett tehát a figyelmet egy látványos akcióval ismét a haditengerészetre terelni, hogy bizonyítsa, megéri a pénzt a nagy hadihajókra költeni. Persze nem csak attól tartott, hogy a flotta dicsősége csorbulni fog, hanem attól, hogy a sajátja is. A haditengerészet személyzeti osztályának vezetője, Conrad Patzig tengernagy, ekkortájt írta róla: „Környezete és a rendkívüli körülmények erősen befolyásolják Raedert, aki ha büszkesége és hiúsága is érintve van, stressz alatt mindig szeszélyes és meggondolatlan.”

Miután meggyőződése szerint a háborúból már legfeljebb csak hetek lehettek hátra, Raeder minél előbb meg akarta indítani a tervezett hadműveletet, melyre ez a kapkodás erősen rányomta a bélyegét. Az eredeti terv még csak arról szólt, hogy a hajóknak a norvég partok és a Shetland-szigetek közti területen kell vadászniuk az ellenséges teherhajókra, melyek utánpótlást szállítanak a Narvik környékén harcoló szövetséges csapatoknak. Vagyis olyan bevetés lett volna ez, amilyent a felszíni erők a háború alatt már többször is végrehajtottak, csekély eredményekkel. Május 25-én azonban a Nyugati Csoport parancsnoksága, mely alá Marschall hajói is tartoztak, újabb utasítást kapott, mely szerint a csatacirkálóknak át kell törniük a Vagsfjordig, és meg kell támadniuk a szövetséges erők legfontosabb támaszpontját, Harstad kikötőjét. A parancs szerint a hajóknak meg kellett semmisíteniük a kikötőben álló kereskedelmi és hadihajókat, valamint a parti raktárakat.

Nem tudni, a flotta parancsnokai mit gondoltak az újabb utasításokról. Harstad lövetése öngyilkos vállalkozásnak ígérkezett, a hajóknak az angolok által nagy erőkkel biztosított vizeken be kellett hatolniuk a szűk norvég fjordok mélyére, majd a kikötő elleni támadás után ki is kellett jutniuk onnan, és a felriasztott, s rájuk vadászó Home Fleet-et kijátszva haza is kellett érniük valahogy. Nem szabad portyázásról volt szó, ahol az ellenség sosem lehetett biztos a hajók holléte felől, hanem nyílt, közvetlen támadásról az angolok egyik legfontosabb támaszpontja ellen. Raeder a két csatacirkálóval tulajdonképpen tényleg ütközetre hívta ki az egész Royal Navy-t, ami a berlini parancsnokság kényelmes karosszékeiből nyilván izgalmasnak tűnt, de a hajók fedélzetén minden bizonnyal nem pontosan ugyanezt az izgalmat érezték.A Hipper az egyik norvég fjordban.

A Hipper az egyik norvég fjordban.

 

Május 27-én Hitler kívánságára újabb utasítást adtak ki a flottának, a hajóknak támogatniuk kellett a Narvik felé előrenyomuló, Valentin Feurstein tábornok vezette felmentő erők tengerparti szárnyát is. Pár nappal később Raeder ismét kiegészítette az utasításokat, a flotta támadja a Harstad környéki kikötőket, és lője a szárazföldön harcoló angol csapatok állásait is. A történet különös szépsége, hogy az új hadműveleti utasításokat mindig úgy adták ki, hogy nem vonták vissza az előzőt. Az egyre újabb módosításokat ráadásul nem is mindig a Nyugati Csoport parancsnokságának, hanem gyakran közvetlenül a flottának küldték el, így a területi parancsnokság nem volt egészen képben arról, mi is készül. Amikor a flotta június negyedikén – az eredetileg tervezett időponthoz képest kétnapos késéssel – elhagyta Kielt, valószínűleg maga Marschall sem volt vele egészen tisztában, tulajdonképpen hová is mennek, és miért? Legalább négy parancs volt a zsebében, melyek mindegyike mást jelölt meg a hadművelet céljaként. Rákérdezett a főparancsnokságtól, most akkor Harstad lövetését, vagy Feurstein támogatását tartsa e szem előtt, a választól azonban nem lett okosabb: „Azonos prioritás.

A támadás sikerének egyik feltétele volt a célpontok előzetes felderítése, amit elsősorban a Luftwaffe felderítőgépeinek légifelvételeire alapoztak. Ezek azonban már csak késve érkeztek meg, és az egyéb dokumentumokkal együtt csak akkor jutottak el a hajók fedélzetére, amikor azok már a nyílt tengeren voltak. A támadás részletes haditervének kidolgozását tehát csak akkor tudták elkezdeni, amikor a hajók már javában úton voltak. Valószínűleg az is csak ekkor derült ki, hogy a közvetlen légitámogatást két bombázó, és három hidroplán hivatott biztosítani a köteléknek, melyek a hajók útvonalában járőröző angol tengeralattjárókat igyekeztek felderíteni, és megtámadni. (Raeder indítványozta, hogy a Luftwaffe telepítsen aknákat Scapa Flownál, a kérést azonban Göring azzal utasította vissza, hogy pilótáinak nincs tapasztalata az ilyen műveletekben.) A hajók támogatására nem küldtek ki egyetlen tengeralattjárót sem. Sem a felszíni flotta nem volt tisztában a saját tengeralattjáróik helyzetével, és hogy azok milyen utasításokat követnek, sem a tengeralattjárók nem tudtak arról, hogy a felszíni flotta hajói is a térségben tartózkodnak. (A két fegyvernem közt később is a koordináció teljes hiánya volt a jellemző. 1942 március nyolcadikán az U–403 kis híján megtorpedózta a Tirpitzet, mivel sem a tengeralattjárót nem értesítették a csatahajó jelenlétéről, sem azt a tengeralattjáróéról.)

A hadművelet előkészítetlensége, és a főparancsnokság teljesen áttekinthetetlen utasításai miatt bosszankodó Marschall leginkább a rádiófelderítésben bízhatott, mely jelezte az útjukban járőröző angol tengeralattjárók helyzetét, ami lehetővé tette ezek kikerülését. A kötelék ötödikére kijutott az Északi-tengerről, és sebességét 24 csomóra növelve megindult északkelet felé. A korlátozott üzemanyagkészletekkel rendelkező rombolók ezt a sebességet nem tudták sokáig tartani, így másnap a kötelék találkozott a szovjet zászló alatt hajózó Dietmarschen tankhajóval, melyről kiegészíthették a kisebb hajók olajkészleteit.A haditanács idején a nyílt tengeren álló hajók. A Hipper mögött a Gneisenau, hátul a Scharnhorst.

A haditanács idején a nyílt tengeren álló hajók. A Hipper mögött a Gneisenau, hátul a Scharnhorst.

 

Marschall a tankolás miatti megállót használta fel arra is, hogy parancsnokaival ismertesse a haditervet. Miután ugyanis az induláskor még nem álltak rendelkezésre azok az információk, melyek birtokában a Harstad elleni támadás részletes terveit ki lehetett volna dolgozni, ezt menet közben kellett elkészíteni. A hajók parancsnokainak most az erősen hullámzó tengeren csónakokon kellett átmenniük a zászlóshajóra, hogy ott a tengernagy, három nappal a tervezett támadás előtt, végre ismertesse velük a haditervet, és az egyes hajókra váró feladatokat.

A norvég kikötő elleni, június nyolcadikáról kilencedikére virradó éjszakára tervezett támadás nem volt teljesen lehetetlen, de igen nagy kockázatokat hordozott magában. A hajóknak az éjszakai sötétségben – pontosabban félhomályban, mivel ennyire fent északon nyáron majdnem egész éjszaka világos van –, amikor volt némi esély rá, hogy észrevétlenül juthatnak el a kikötőig, kellett behatolniuk a Vagsfjordba, eljutniuk Hastadig, lőni a kikötőt, majd még virradat előtt visszajutni a nyílt vizekre, még mielőtt a felriasztott angol rombolók és bombázók a fjord viszonylag szűk, manőverezésre kevéssé alkalmas vizein nekik tudtak volna esni. Az akció leginkább talán a japán csatahajók későbbi, Guadalcanal elleni támadásaira emlékeztetett, melyek közül az első sikeres is volt, a másik kettő azonban az abban résztvevő csatahajók elvesztésével végződött, még mielőtt azok lőtávolságra tudták volna megközelíteni célpontjaikat.

A siker feltétele volt az is, hogy a német kötelék észrevétlenül jusson el a Vagsfjordig, hogy a támadás teljesen váratlanul érje az angolokat. Erre is volt némi esély, a német felszíni hadihajók ugyanis a Weserübung hadművelet tengerészeti részének befejezte, vagy április közepe óta nem jelentek meg a norvég vizeken, így az angolok egyáltalán nem is számoltak azok újabb felbukkanásával. A rossz idő miatt a légifelderítésük sem vette észre az észak felé tartó német hajókat. Figyelmeztető jelek persze ezúttal is voltak, azokat azonban az angol főparancsnokság ezúttal is figyelmen kívül hagyta. Az angol rádiófelderítés, akárcsak április elején, most is felfigyelt a balti kikötőkben megélénkülő német rádióforgalmazásra, és figyelmeztetést küldtek az Admiralitásra, a németek készülnek valamire. Az Admiralitáson azonban, akár csak két hónappal korábban, ezúttal is figyelmen kívül hagyták a hírszerzés figyelmeztetéseit.

Konkrétabb formában is érkezett figyelmeztetés az angolokhoz. Június hetedikén a déli norvég partokról egy megfigyelő észrevette az észak felé tartó német hajókat, és az információt sikerült eljuttatnia a bardufossi repülőtérre. Azt azonban a norvégok minden bizonnyal nem tudták, hogy a Narvik közelében fekvő repülőtéren ekkor már javában zajlik a kiürítés. Az evakuálással elfoglalt angol parancsnok pedig nem értesítette a tengerészetet, gondolván, azok nyilván már úgyis tudnak a német hajókról. A figyelmeztetés – „Figyeljenek azokra a rohadt csatahajókra!” – így csak a légierő néhány alakulatához jutott el. A német kötelék tehát a tankolás, és a haditanács végeztével úgy indulhatott tovább, hogy az ellenség továbbra sem tudott semmit a jelenlétükről.

A német hajók útvonala.

A német hajók útvonala.

 

A londoni Admiralitás nem figyelt fel a fenyegető jelekre, mivel teljesen lekötötte őket a Dunkerque-i és a narviki evakuációk lebonyolítása. Volt ezen kívül más dolguk is, az újdonsült miniszterelnök, Winston Churchill ugyanis egyre ingerültebben követelte egyik kedvenc vesszőparipájának, a Paul hadműveletnek a mielőbbi végrehajtását. Május 14-én utasításba adta, a hadműveletet három héten belül végre kell hajtani. A harcias Churchill június hatodikán a következő feljegyzést küldte Hastings Ismay tábornoknak: „Várom, hogy a vezérkari főnökök intézkedéseket javasoljanak a németek által megszállt teljes tengerpart elleni erőteljes, vállalkozó szellemű, és folyamatos offenzíva érdekében.

A már hónapok óta tervezgetett hadműveletet május vége előtt egyébként sem tudták volna végrehajtani, a célpont, a svédországi Lulea kikötője előtt ugyanis ekkor olvadt fel a jégtakaró. A rendelkezésre álló idő egyre rövidebb volt, a narviki kiürítés június tizedikére befejeződött, a hadműveletet tehát ezt követően néhány napon belül végre kellett hajtani, még mielőtt a német haditengerészet hajói megérkeznek Narvikba, és a Luftwaffe befészkeli magát az északi norvég repülőterekre. (Korábban szintén nem lehetett végrehajtani az akciót, az evakuálás biztosítása ugyanis lekötötte az anyahajókat.)

Az eredeti elképzelések szerint a hadműveletet három anyahajóról induló, aknákkal, torpedókkal, és bombákkal felszerelt 78 Swordfish hajtotta volna végre, melyeket 12 Gloster Gladiator, és 17 Skua vadászgép biztosított volna. A nagyszabású akció méretei azonban az idő múlásával egyre kisebbre redukálódtak. Június elején Churchill ugyan még mindig hatvan Swordfish gépről írt, melyek részt vettek volna a hadműveletben, Dudley Pound válaszlevele azonban szembesítette a szomorú valósággal: „Mindazonáltal én azon a véleményen vagyok, hogy a hadműveletet a kikötőcsatorna elaknásítására kell korlátozni, ott ahol a csatorna elzáródik, ha egy hajó aknára fut. A fentiek 18 aknát igényelnek. Miután a 18 gép felszáll, az anyahajó felszabadul, s a 18 visszatérő gép az előre megbeszélt találkozási ponton a tengeren hajt végre kényszerleszállást, a személyzetet pedig kisebb hajók veszik fel, a gépeket magukra hagyva.”A három Courageous osztályú anyahajó a háború előtt Máltán, La Valletta kikötőjében.

A három Courageous osztályú anyahajó a háború előtt Máltán, La Valletta kikötőjében.

 

A hadműveletben résztvevő anyahajók száma is kettőre csökkent, mivel az adott időben csak az Ark Royal, és a Glorious volt elérhető. Churchillnek írt jelentéseiben Pound rendszerint az Ark Royalról írt. Június hetedikén is azt írta: „Az Ark Royal azonnal tankol, és felveszi az aknákat, mihelyt az evakuálás végeztével eléri a Clyde-ot, majd a módosított formában haladéktalanul végrehajtja Pault.” Június nyolcadikán, nem sokkal éjfél után, Forbes és Wells tengernagyok a következő üzenetet kapták: „A Paul hadműveletnek tulajdonítsák a legnagyobb jelentőséget, de mivel Norvégiában nem – ismétlem: nem – lesz elérhető repülőtér, az anyahajóról üzemelő Swordfishok hatótávolsága pedig póttankkal 250 mérföldnek bizonyult, továbbá mivel az anyahajók számára nagy kockázatot jelent, ha több órán át a norvég partoknál maradnak, úgy döntöttünk, hogy azt csökkentett mértékben kell végrehajtani, az alábbiak szerint.

a. – 18, aknákkal felszerelt repülőgép a Vestfjord közelében felszáll az Ark Royalról.

b. – Az Ark Royal ezt követően teljes sebességgel nyugat felé vonul vissza.

c. – Az aknák ledobása után a repülőgépek a Norvégia partjai mentén kijelölt különböző pontokon a tengerre szállnak le, ahol kisebb hajók várakoznak. A hadműveletet az Alphabet lezárulta után azonnal végre kell hajtani, mihelyt ez lehetséges.

Ha a VAA – az anyahajók parancsnoka, Wells altengernagy – a közelmúltbeli norvégiai tapasztalatok alapján úgy ítéli meg, hogy az Ark Royal olyan pozíciót tud tartani, ami lehetővé teszi a visszatérő gépek hajón való leszállását, ennek megfelelően módosítsa a „b” és „c” pontokat.”

Wells tengernagy előtt tehát az a feladat állt, hogy két anyahajójával egyszerre két hadműveletet bonyolítson le, a narviki kiürítést, és a Lulea elleni támadást. (Vagyis hasonló cipőben járt, mint ugyanekkor a német flottaparancsnok, Marschall tengernagy.) Az adott időben éppen mindkét hajó a norvég partoknál tartózkodott, de a Paul hadműveletet lebonyolító anyahajót még vissza kellett küldeni Angliába, hogy ott felvegye az aknákat, illetve a hadművelet végrehajtására alkalmas, póttartályokkal felszerelt Swordfisheket, ilyenekkel ugyanis egyik hajó sem volt ellátva. A másik anyahajónak ugyanakkor még a kiürítést végrehajtó utolsó konvojt kellett biztosítania. Hogy Wells hogyan döntött, teljesen egyértelmű. Az üzenet vételét követően, éjfél után két órakor utasította a Glorioust, váljon ki a kötelékből, és két romboló kíséretében haladéktalanul térjen vissza Scapa Flow-ba.

Minden valószínűség szerint tehát Wells a Glorioust jelölte ki a Paul hadművelet végrehajtására. Az anyahajó alig néhány géppel volt csak felszerelve, hangárait nagyrészt a Norvégiából kimentett RAF vadászgépek töltötték meg. A konvoj fedezetére tehát egyértelműen az Ark Royal volt az alkalmasabb, s a Glorioust lehetett idő előtt hazaküldeni, hogy felkészüljön a következő hadműveletre. Ezenkívül nyilván az is szempont volt, hogy az Ark Royal volt a messze értékesebb hajó, amit nyilván nem szívesen tettek volna kockára a norvég partok közelében, egy olyan hadműveletben, aminek a beosztott parancsnokok nem sok értelmét látták.A Glorious.

A Glorious.

 

További jelek pedig arra mutatnak, a döntés igazából nem ekkor született, hanem már jóval korábban. Május elején, amikor a flotta elkezdte a készülődést a Paul hadműveletre, Wells 18 póttartályt rendelt a Swordfishek számára, és mindet a Glorious gépei kapták. A már többször említett, valószínűleg a Paul hadművelet főpróbájának tekinthető Bottle hadműveletet, melyben az Orkney-szigetek repülőtereiről induló Swordfish gépek Stavanger előtt dobtak le aknákat, szintén a Glorious repülőgépei hajtották végre. A Royal Navy állományában levő Swordfishek közül csupán három század gépeinek volt tapasztalata aknák telepítésében, történetesen annak a három századnak, mely a Glorious-on szolgált.

Nem teljesen világos, a hadműveletről szóló hivatalos feljegyzésekben többnyire miért az Ark Royal neve szerepel? Valószínűleg ez is a Churchill előtti ködösítés része lehetett, aki még június elején is hatvan gép részvételével végrehajtott támadásról beszélt, holott az Admiralitás már egy hónappal korábban 18 póttartályt rendelt csak, tehát ott már ekkor eldönthették, hogy erre az akcióra nem áldoznak fel ennél több gépet. Az Ark Royal a legújabb és legjobb anyahajó volt, s az Admiralitás talán azzal próbált meg Churchill kedvében járni, hogy papíron nem a kivénhedt Glorioust, hanem az Ark Royalt jelölték ki az Első Lord/ miniszterelnök legújabb dilijének végrehajtására. Churchill egyébként valóban úgy vélhette, az ő zseniális haditervét a legjobb hajóknak kell végrehajtaniuk, s később sopánkodott is miatta, hogy az Admiralitás elpazarolta a vadonatúj, a flottának nemrég átadott Illustrioust, amiért azt nem vonták be a Paul hadműveletbe.

A fentiek mellett szóló érv az is, hogy az anyahajók kapitányai közül egyedül a Glorious parancsnokát vonták be a Paul hadművelet tervezésébe. Az ekkor 49 éves Guy D’Oyly-Hughes sorhajókapitány első világháborús hős volt, és a Royal Navy egyik színes egyéniségeD’Oyly-Hughes az amerikai Salt Lake City-ben született, és ott is nőtt fel, később általában ennek tudták be extravagáns cowboy stílusát. Az első világháborúban tengeralattjárókon szolgált, és az E11 elsőtisztjeként nagy hírnévre tett szert a Földközi-tengeren, a török és német parti állások, illetve hidak és vasútvonalak ellen végrehajtott rajtaütéseivel. A Glorious parancsnokává tíz hónappal korábban nevezték ki, ami nagy értetlenséget váltott ki, mivel akkor se értették, miért pont a szinte teljes addigi pályafutását tengeralattjárókon töltő D’Oyly-Hughest találták alkalmasnak erre a tisztségre?Korabeli újságképek Guy D’Oyly-Hughes-ról, és házi készítésű tutajáról, mellyel a diverzáns akciókhoz szükséges felszerelést és robbanóanyagot szállította partra.

Korabeli újságképek Guy D’Oyly-Hughes-ról, és házi készítésű tutajáról, mellyel a diverzáns akciókhoz szükséges felszerelést és robbanóanyagot szállította partra.

 

D’Oyly-Hughes nem volt igazán népszerű parancsnok, beosztott tisztjei nem kedvelték nyers stílusát, és erőszakos önfejűségét. A parancsnoki hídon mindig töltött pisztolyt tartott magánál, úgymond „azoknak, akik nem teljesítik a kötelességüket.” Ugyanakkor a matrózok között a parancsnok nem volt egészen népszerűtlen, mivel nagyvonalúan bánt a kimenőkkel, és a szabadságokkal.

Ha akart, D’Oyly-Hughes megnyerő egyéniség is tudott lenni, bár leginkább persze csak feljebbvalói, és a befolyásos személyiségek előtt akart az lenni. A flottánál sokat emlegették, amikor Lord Mountbattent tanította vízisízni, s a bemutatót teljes kapitányi díszegyenruhába öltözve tartotta meg, majd a végén lendületből kisodortatta magát a partra, s szárazon maradt egyenruhájában elsétált a tiszti szalon koktélbárjába. Mikor a Glorious-al Máltán állomásozott, a hajón tartott partik és estélyek közönségét rendszeresen szórakoztatta azzal, hogy a repülőfedélzetről fejest ugrott a tengerbe. Mindez afféle bohém exhibicionizmusnak tekinthető, de a parancsnok a szolgálatban is gyakran egészen excentrikus módon viselkedett. Mikor kinevezték a Glorious parancsnokává, felesége levelet írt a tengernagynak, aki D’Oyly-Hughes felettese volt: „Kérem, legyen elnéző Guy-al, mert időnként egészen őrültnek látszó dolgokat mond és tesz.

D'Oyly-Hughes Churchill egyik jobbkezének, a szintén excentrikus természetű Reggie (Reginald) Drax tengernagynak közeli barátja, és fiának a keresztapja volt. Churchill és Lord Cork mellett Drax volt az egyik megalkotója a Catherine és a Paul hadműveletnek is. Amikor május hetedikén Churchill, még Első Lordként, a flotta légierejének kérdéseit megvitató konferenciát tartott, az érintett parancsnokok közül egyedül D'Oyly-Hughes-t hívták meg, a megbeszélésen még az anyahajók parancsnoka, Wells tengernagy sem vett részt. Ez, és a további események azt valószínűsítik, Drax, és aztán Wells, kezdettől a Glorioust, és D'Oyly-Hughes-t szemelték ki a Paul hadművelet végrehajtására, és ezt minden bizonnyal a kapitánnyal is közölték.Sir Reginald Aylmer Ranfurly Plunkett Ernie Erie Drax.

Sir Reginald Aylmer Ranfurly Plunkett Ernie Erie Drax.

 

Május 26-án D'Oyly-Hughes szokatlan akciót tervezett végrehajtani, a Glorious-al 30 mérföldre meg akarta közelíteni a norvég partokat, hogy néhány póttartállyal felszerelt Swordfish támadást hajtson végre a mosjoeni repülőtér ellen. A támadás jellegét tekintve hasonló lett volna a Paul hadművelethez, és elképzelhető, hogy annak egyfajta előgyakorlata lett volna. Az akcióra azonban végül nem került sor, ugyanis a Glorious repülőinek parancsnoka, John Benjamin Heath korvettkapitány, határozottan tiltakozott annak végrehajtása ellen, mivel véleménye szerint az akció során a Glorious túl sokáig tartózkodott volna a Luftwaffe bombázóinak hatósugarán belül, ami komolyan veszélyeztette volna a hajót. Heath ezenkívül hiányolta a célpontok megfelelő felderítését, és a Swordfish gépeket sem tartotta alkalmasnak ilyen jellegű feladatra. Nem volt világosan meghatározva a támadás célja sem, a parancs nagyjából úgy szólt, támadják a repülőteret, és amit a környéken találnak. A D'Oyly-Hughes és Heath közti vita végül odáig fajult, hogy a kapitány letartóztatta, és házi őrizetbe helyezte Heath-et, aki június nyolcadikán már a Scapa Flow-i támaszponton, szobafogságban várta a hadbírósági tárgyalást. Az „ellenséggel szemben tanúsított gyávaság” vádjával vele együtt állt volna a bíróság elé a Glorious két másik századparancsnoka is, akik kiálltak Heath mellett, és szintén ellenezték az akciót.

Június nyolcadikán a Glorious fedélzetén mindössze öt Swordfish volt jelen az anyahajó saját repülőgépei közül. A parancsnokság ugyanis úgy döntött, lehetőleg a RAF vadászgépeit is evakuálni kell Norvégiából, ami csak valamelyik anyahajón volt lehetséges. Az Ark Royal liftjei túl kisméretűek voltak ahhoz, hogy a hangárakba le lehessen szállítani velük a gépeket, melyek szárnyai természetesen nem voltak felhajtóhatóak. A repülőfedélzeten elhelyezve viszont megbénították volna az anyahajó gépeinek a tevékenységét. A választás így a Gloriousra esett, melynek régi típusú liftjei elég nagyok voltak a RAF vadászgépek számára is, melyek viszont elfoglalták a hangárakat, így a hajó saját gépeinek többségét indulás előtt partra tették, és azok az északi repülőtereken várták, hogy visszatérhessenek az anyahajóra. A Gloriouson csak a 823-as század öt Swordfish gépe, és kilenc Gladiator vadászgép maradt.

A RAF kétfedelű Gloster Gladiatorjai viszonylag könnyen le tudtak szállni az anyahajóra, a Hurricane-ok leszállása azonban már jóval bonyolultabbnak ígérkezett. Hogy gyorsan le tudják tenni a gépeket a fedélzetre, és ott gyorsan meg is tudjanak állni, indulás előtt a gépek abroncsaiban leeresztették a nyomást, és hetven kilós homokzsákokat rakodtak be a farokrészbe. A leszállás így is akrobatamutatvány volt, de végül minden gépet sikerült letenni a Gloriousra. Ahogy az egyik pilóta később mondta: „Olyan volt, mint leszállni egy mozgó elefánt hátára.A Gloirous, és a Westminster romboló.

A Gloirous, és a Westminster romboló.

 

Az utolsó Hurricane nyolcadikán hajnali két órakor szállt le a Gloriousra. A századparancsnok, Kenneth Cross elégedetten kapaszkodott fel a parancsnoki hídra, ahol azonban a várt vállveregetés helyett D'Oyly-Hughes dühösen ráförmedt: „Mi tartott ilyen sokáig?” Pár perccel később, 02.25-kor, a Glorious két kísérő rombolójával délnyugatra fordult, és a kötelékből kiválva megindult vissza Scapa Flow felé. A sietség, és a kapitány idegességének oka az Ark Royal-al váltott üzenetek szerint az volt, hogy D'Oyly-Hughes engedélyt kapott Wells tengernagytól, hogy soron kívül visszatérjen Scapa Flow-ba, Heath és társai hadbírósági tárgyalására. Azonban nem tűnik igazán valószerűnek, hogy Wells jóváhagyta volna, hogy a flotta egyik anyahajója külön utakra térjen, pusztán csak azért, hogy parancsnoka mielőbb kielégíthesse személyes bosszúvágyát. A hadbírósági tárgyalásra való hivatkozás talán a titoktartás végett volt, s hogy pont ezt használták fedősztorinak, az a Glorious egyik pilótája szerint valószínűleg D'Oyly-Hughes „sötét humorának” a megnyilvánulása lehetett.

A Glorious június kilencedikén kora reggel ért volna vissza Scapa Flow-ba, majd a tankolás, valamint a repülőgépek és az aknák felvétele után Norvégia felé visszaindulva valószínűleg valamikor június 12 és 14 körül tudta volna végrehajtani a Lulea elleni támadást. (Ha az Ark Royalnak lett volna valami szerepe a hadműveletben, az csak a támadó kötelék biztosítása lehetett.) Az Admiralitás azonban még mindig nem lelkesedett a hadműveletért, legalábbis erre utal a háborús kabinet nyolcadikán délben megtartott értekezletének jegyzőkönyve, melyben ez szerepel: „A bizottság tudomásul vette, hogy mivel felmerültek bizonyos politikai megfontolások, az Első Tengeri Lord szándékában áll a június kilencedikén este tartott ülésen kikérni a kabinet véleményét, hogy végleges parancsot adjon a hadművelet végrehajtására.

Megállapodás született arról, hogy utasítják a titkárnőt, készítsen egy rövid memorandumot, amely meghatározza a Paul hadművelet végrehajtására előkészített parancsok jellegét, annak érdekében, hogy a Külügyminisztériumnak lehetősége legyen mérlegelni a végrehajtási határozat politikai következményeit.

Úgy tűnik tehát, az Admiralitás utolsó ötletként ismét bedobta a svéd semlegesség megsértésének várható következményeit. Erre már korábban is felhívták a figyelmet, Churchillt azonban a legkevésbé sem érdekelte a svédek véleménye, egyedül azon aggódott kicsit, hogy az amerikaiakra nem lesz jó hatással a semlegesség ilyetén megsértése. Június hetedikén még mindig azt erőltette, a Lulea elleni támadásban vegyenek részt torpedóvető repülőgépek is, melyek a kikötőben álló ércszállító teherhajókat támadják. Amikor a semleges teherhajókra emlékeztették, azt válaszolta: „Ha a támadás semleges hajók elsüllyedését eredményezi, majd a megfelelő formában kifejezzük sajnálkozásunkat.A Glorious egyik nagy méretű, a RAF gépeinek mozgatására is megfelelő felvonója.

A Glorious egyik nagyméretű, a RAF gépeinek mozgatására is alkalmas felvonója.

 

Az Admiralitás most Churchillt megkerülve akarhatta a külügyminisztérium véleményét is kikérni, talán abban a reményben, kellően negatív állásfoglalás esetén arra hivatkozva még lefújható az akció. A Lulea elleni támadásnak eleve nem sok értelmét látták. A svéd vasérc a délebbre eső svéd, és a norvég kikötőkből is eljuttatható volt Németországba, Lulea kiesése tehát jó esetben is csak átmeneti zavart okozhatott volna a szállításokban, és semmi esetre sem akkor kiesést, amiért megérte volna kockára tenni a Royal Navy repülőgépparkjának teljes Swordfish állományát. A kikötő elé ledobott aknákat a svédek német segítséggel egyébként is néhány nap alatt felszedhették volna. A támadás nyilván rossz hatással lett volna az angol–svéd kapcsolatokra is, és teljesen a németek mellé állíthatta volna Svédországot.

Franciaország vereségével a támadásnak aztán végképp semmi értelme nem maradt. A németek megszerezték a francia vasérc bányákat, a továbbiakban tehát elvileg már egyáltalán nem is szorultak rá a svéd érc behozatalára. Ugyanezért nem volt értelme tovább küzdeni a norvég kikötőkért, a legnagyobb veszélyt most már a francia kikötőkből induló német tengeralattjárók jelentették. A Paul hadművelettől tehát Churchillen kívül most már szinte mindenki szabadulni akart, a tengernagyok valószínűleg ezért akarták a külügyet is maguk mellé állítani. A néhány órával később történt események azonban hamarosan enélkül is végeztek a Paul hadművelettel.

Az Ark Royalról készült utolsó felvétel a Gloriousról. Elöl jobbra a Diana romboló.

Az Ark Royalról készült utolsó felvétel a Gloriousról. Elöl jobbra a Diana romboló .

 

Míg Londonban a Paul hadművelet körül ment a huzavona, addig a Norvég-tengeren a német flotta tovább haladt kijelölt célpontja, Harstad felé. A parti vizek elhagyása után a köteléket biztosító torpedónaszádok és aknaszedők visszafordultak, így magában a hadműveletben a két csatacirkálón kívül csak az Admiral Hipper nehézcirkáló, és négy romboló, az Erich Steinbrinck, a Karl Galster, a Hans Lody, és a Hermann Schoemann vett részt. Nem valami sok, de tulajdonképpen ez volt minden, amit a németek az adott időpontban a tengerre tudtak küldeni.

A Dietmarschen-ről való tankolás a vártnál jóval tovább tartott, csak június hetedikén késő délután végeztek a Hipper és a rombolók tartályainak feltöltésével. Ezt követően indultak volna tovább Harstad felé, de közben friss információk érkeztek az ellenség helyzetéről. A Luftwaffe egyik felderítőgépe légifelvételeket készített Harstad kikötőjéről, és ezeken a németek meglepetésére az látszott, hogy Harstad és környéke teljesen üres, a kikötőben csak egy kisebb hajót találtak. Ugyanekkor viszont más jelentések két konvojt jeleztek Narviktól délre. Marschallnak nem esett nehezére a kapott információk kiértékelése és értelmezése. Az angolok nyilván kiürítették a kikötőt, evakuálták csapataikat, és visszavonulóban vannak a hazai partok felé. A Harstad elleni támadásnak, és az üres kikötő lövetésének semmi értelme nem látszott, viszont a német hajók éppen keresztezték a Narvikból és Harstadból Anglia felé vezető útvonalat, vagyis a legjobb helyzetben voltak ahhoz, hogy útját állják a hazafelé tartó angol konvojoknak. A britek ráadásul addig még nem vették észre őket, bízhattak tehát abban is, az ellenséget meglepetésként éri majd a támadásuk. Marschall tehát az éjszaka jelezte a főparancsnokságnak, törli a Harstad elleni támadást, és helyette az angol konvojok keresésére indul, melyek a Nyugati Csoporttól érkező információk alapján a közelében haladtak. A főparancsnokságtól nyolcadikán hajnali ötkor érkezett válasz. A hadművelet módosításához nem járultak hozzá, helyette ismét közölték, a hajók fő feladata Harstad lövetése.

A felderítés jelentéseit a parancsnokságnak is meg kellett kapnia, tehát ők is tisztában lehettek vele, a kiürített Harstad ágyúzásának nem sok értelme maradt. Nem igazán érthető, miért ragaszkodtak tovább az eredeti célkitűzéshez. Raeder és Saalwachter azonban úgy látszik, más következtetésekre jutott a felderítés adataiból, mint Marschall, mert javaslatára válaszként megismételték az eredeti parancsot, mely szerint a hadművelet célpontja Harstad. Ugyanekkor továbbra sem vonták vissza a másik utasítást, mely szerint a flottának Feurstein csapatait kell támogatnia, Trondheimtől északra.A Scharnhorst.

A Scharnhorst.

 

Marschallnak ekkor lett elege a parancsnokság zavaros, értelmetlen utasításaiból. Dühében olyasmit tett, amit se előtte, se utána nem mert megtenni egyetlen német tengernagy sem. A parancsnokság szerinte helytelen utasításait figyelmen kívül hagyva saját kezdeményezésére és felelősségére, a saját belátása szerint maga tűzött ki célokat flottájának, önállósítva magát a főparancsnokságtól. Nyilván maga is tudta, hogy ennek aligha lesz jó vége, de talán úgy gondolta, a parancsokságtól érkező összevissza utasításhalmazt úgysem tudja úgy végrehajtani, hogy abba Raeder ne tudjon belekötni, és a hadművelet vége mindenhogyan az lesz, hogy főparancsnoka ismét kritizálja majd a tevékenységét, amit ezúttal alighanem az ő elmozdítására fog felhasználni. (Tulajdonképpen lehet, hogy tényleg erre ment ki az egész.) Marshall talán úgy gondolta, a hadművelet minden bizonnyal így is, úgy is az ő utolsó parancsnoki ténykedése, s akkor már inkább igyekszik valami hasznosat csinálni. Raeder utasításaira fittyet hányva nyolcadikán kora reggel csatárláncba állította a Hippert és a négy rombolót, s azok egymástól kilenc mérföld távolságban haladva kelet felé fordultak, hogy a mögöttük haladó csatacirkálók számára felhajtsák a vadat. A németek dolgát megkönnyítette, hogy az időjárás közben jobbra fordult, s a ragyogóan tiszta időben messzire el lehetett látni.

A németek hálóján szinte azonnal fennakadt az első zsákmány. Pár perccel hat óra előtt a Hipper őrszemei ismeretlen hajót vettek észre a láthatáron. A cirkáló azonnal feléje fordult, de mivel a hajó éppen távolodóban volt, eltartott egy ideig, amíg utolérte azt. Az észlelt hajó az 5.600 tonnás angol Oil Pioneer tartályhajó volt, mely az 550 tonnás Juniper aknaszedő kíséretében éppen hazafelé tartott. A Juniper parancsnoka azonosításra szólította fel a közeledő cirkálót, mely az angol Southampton-ként azonosította magát. A briteket megtévesztve a Hippernek sikerült egészen közel férkőznie az angol hajókhoz, majd nem sokkal hét óra után, alig két kilométeres távolságról tüzet nyitott rájuk. Mivel a cirkáló parancsnoka, Helmuth Heye sorhajókapitány – a Z-terv atyja – nem akarta a 203 mm-es gránátokat pazarolni, a felszíni célok ellen is használható 105 mm-es légvédelmi ágyúkból nyitott tüzet a Juniper-re. A németek már a második sortűzzel eltalálták az angol hajót, mely néhány találatot követően kigyulladt. A Hipper tüzet szüntetett, arra számítva, az angolok nyilván megadják magukat, vagy legalább elhagyják az égő és süllyedő hajót, azonban az aknaszedő egyetlen 76 mm-es ágyújából tovább lövöldözött a cirkáló felé. A németek ekkor ismét tüzet nyitottak, és néhány további találattal végeztek a kis angol hajóval, mely pár perccel fél nyolc előtt felborult, és elsüllyedt. A Juniper negyvenfős legénységéből mindössze négy ember maradt életben, őket a közben megérkező Hans Lody romboló szedte fel.Az Oil Pioneer egyik túlélője.

Az Oil Pioneer egyik túlélője.

 

Az Oil Pioneer megkísérelte kihasználni, hogy a Hipper figyelmét leköti a Juniper, és menekülni próbált, de erre nem volt esélye. Közben ugyanis megjelent a Gneisenau is, s lőtávolságon belülre kerülve 15 centis lövegeiből tüzet nyitott a tankhajóra. Az angolok ezúttal is igyekeztek kerülni a megadásnak még a látszatát is, és ismét az utolsó pillanatig ellenálltak. A Gneisenau ágyúi által felgyújtott tankhajónak végül a Hermann Schoemann torpedója adta meg a kegyelemdöfést. Az Oil Pioneer legénységéből 25 tengerész maradt életben, akiket a Hans Lody és a Hipper mentett ki a tengerből.

Az angol hajók feltűnése megerősítette Marschallt abban, hogy jó helyen keresgél, s a harstadti kiürítést végrehajtó konvojoknak valahol a közelben kell lenniük. Így aztán figyelmen kívül hagyta azt a közben beérkező újabb parancsot is, melyben Saalwachter tengernagy arra utasította, a konvoj elfogását hagyja a Hipper-re és a rombolókra, ő pedig a két csatacirkálóval induljon azonnal Harstad felé. Még az összecsapás előtt, fél hétkor, felderítőgépek indultak a Scharnhorstról és a Hipperről, azzal a feladattal, derítsék fel az angol konvojok helyzetét. A gépek kétszer is jelentették délnyugat felé tartó angol cirkálók és rombolók feltűnését, azok azonban túl messze voltak, és túl gyorsak voltak ahhoz, hogy remény lett volna az elfogásukra.

A közelebbi, elérhető célpontokat érdekes módon nem a felderítőgépek, hanem a hajók őrszemei fedezték fel. Fél tíz körül a Scharnhorstról vettek észre egy ismeretlen hajót, melyről kiderült, hogy az angol Atlantis kórházhajó. A németek átvizsgálták a hajót, de miután nem találtak rajta hadianyagot, a nemzetközi egyezményeknek megfelelően útjára engedték. Viszonzásként, és úgyszintén a nemzetközi egyezményeknek megfelelően, az angolok vállalták, nem értesítik társaikat az ellenség feltűnéséről.Az Atlantis modellje.

Az Atlantis modellje.

 

Tíz óra körül a Karl Galster őrszemei egy másik hajót fedeztek fel a láthatáron, és a Hans Lody-val együtt azonnal üldözőbe vették azt. Közelebb érve kiderült, a hatalmas, közel húszezer tonnás Orama csapatszállító hajót fogták el. Az eredetileg utasszállítóként épült, több mint kétszáz méter hosszú, 18 csomós sebességre képes Orama üresen tartott Narvik felé, hogy felvegye az utolsóként ott maradt angol és norvég csapatokat. (Más források szerint onnan tartott visszafelé, de nem egészen érthető, akkor miért volt üres, és miért nem a közelben haladó konvojjal hajózott?)

Az Orama 15 centis ágyúkkal is fel volt fegyverezve, és a németek segédcirkálóként tartották nyilván. Erich Bey, a rombolók parancsnoka, a néhány első világháborús angol löveget túl veszélyesnek tartotta ahhoz, hogy tűzharcba bocsátkozzon az Oramával, ezért nem adott támadási parancsot, hanem megelégedett az angol hajó követésével, és értesítette a zászlóshajót annak a feltűnéséről. (Jutalmul azért, amiért Narviknál olyan bátran vezette a pusztulásba a rombolóit, Bey megkapta a Lovagkeresztjét, a sorhajókapitányi előléptetését, és kinevezték a megmaradt német rombolók parancsnokává.) Az üzenetet megkapva Marschall a Hippert küldte az Orama elfogására.

Az Oramán észrevették a rombolókat, majd a közeledő Hippert is, azonban teljesen biztosak voltak benne, hogy angol hajókról van szó. Amikor pár perccel tizenegy óra előtt két hatalmas vízoszlop csapott fel a hajó orra előtt, a parancsnoki hídon mindenki az eget kezdte el fürkészni, mivel azt hitték, német repülők bombázzák őket. Percekig tartott, mire rájöttek, a közeledő cirkálóról adtak le megállásra felszólító figyelmeztető lövéseket.

Miután az angolok természetesen ezúttal sem engedelmeskedtek, a Hipper további hét sortüzet adott le 203 mm-es ágyúiból a menekülni próbáló ellenségre. Az Orama több találatot kapott, kigyulladt, és szinte teljesen megállt. A kegyelemdöfést most is az egyik német romboló, a Hans Lody torpedói adták meg az angol hajónak, mely oldalára dőlt, majd fél 12 után lassan elmerült. Legénységéből 19 tengerész esett el, a 274 túlélőt a Hipper és a rombolók kimentették. (A Hans Lody egyik torpedója egyébként bedöglött, és pályájáról letérve majdnem a Hippert találta el.)Az oldalára dőlt, süllyedő Orama.

Az oldalára dőlt, süllyedő Orama.

 

A nap tehát jól indult a németek számára, három óra alatt három hajót süllyesztettek el, összesen mintegy 26 ezer tonna űrtartalommal. Ráadásul az ellenség továbbra sem tudott a jelenlétükről, mivel a rádión leadott vészjelzéseket a német hajók nagyobb teljesítményű állomásai teljesen el tudták nyomni, így azokat egyetlen másik hajón sem fogták. Az Atlantis kapitánya pedig, az angoloktól szokatlan módon, tartotta magát a tengerjoghoz, és csak a hajó hazaérkezését követően, másnap reggel jelentette először a német hadihajók felbukkanását. A németek így okkal bízhattak benne, rövidesen fennakad a horgon az a nagy csapatszállító konvoj, melynek jelenlétét a légi és a rádiófelderítés is megerősítette, és amelynek számításaik szerint valahol a közelben kellett haladnia. A felderítés jelentései szerint a konvojt az Ark Royal és a Glorious anyahajók, valamint a Southampton cirkáló kísérte, melyekkel szemben a két csatacirkáló bőven elegendő tűzerőt képviselt. Az anyahajók repülőgépei persze jelentettek valamelyes kockázatot, a háborúban azonban addig még nem fordult elő, hogy egy erősen páncélozott, nagy hadihajót légitámadásokkal sikerült volna elsüllyeszteni, vagy akár súlyosabban megrongálni, Marschall tehát minden bizonnyal vállalhatónak tartotta ezt a kockázatot.

Délután egy órakor azonban Marschall olyan döntést hozott, amivel csökkentette a saját esélyeit az angol kötelékkel szemben. A Hippert és a rombolókat utasította, forduljanak vissza Trondheim felé, ott tankoljanak, majd induljanak a Narvik felé előrenyomuló német csapatok támogatására, illetve a környéken közlekedő német konvojok védelmére. Bár a rombolók üzemanyaga ekkor már valóban fogytán volt, még egy ideig a csatacirkálók mellett maradhattak volna, és később valószínűleg már Marschall is bánta, hogy nem várt legalább alkonyatig a visszafordulást elrendelő paranccsal. A Hipper is maradhatott volna még, a cirkálót valószínűleg csak a rombolók védelme miatt küldték vissza, és hogy hatásos tűzerőt tudjanak kifejteni, ha a német csapatoknak esetleg komolyabb tüzérségi támogatásra lenne szükségük.A süllyedő Orama. Az előtérben a hajótörötteket mentő Hans Lody romboló.

A süllyedő Orama. Az előtérben a hajótörötteket mentő Hans Lody romboló.

 

A tengernagy indítékai igazából nem egészen világosak. Egyrészt úgy vélte, a rombolóknak nem lesz még egyszer lehetőségük arra, hogy a tankhajó, vagy a csatacirkálók tartályaiból üzemanyagot vételezzenek. Ez hosszadalmas művelet volt, amit az ellenséges hajók közvetlen közelében nagyon kockázatos lett volna végrehajtani, és ha nem sikerül, a rombolók ott maradnak üres tartályokkal a Norvég-tenger közepén. Másrészt pedig Marschall talán enyhíteni próbálta parancsmegtagadásának várható következményeit azzal, hogy legalább kötelékének egy részét az eredetileg kapott parancsok értelmében használja fel, a szárazföldi alakulatok támogatására. Egyébként Feurstein csapatainak valójában nem volt szükségük semmilyen tengeri támogatásra, az angolok visszavonulásával már akadálytalanul nyomulhattak előre Narvik felé. A rombolók nem találtak leküzdeni való célpontokat, és az egyetlen eredmény, amit később a norvég partoknál elértek, az volt, hogy elfogtak egy norvég halászhajót.

Kísérőhajóik leválása után a magukra maradt csatacirkálók északnyugat felé fordultak, hogy tovább kutassanak a konvoj után. A szokatlanul jó látási viszonyok mellett a németek joggal remélték, az ellenség nem fog tudni észrevétlenül elhaladni a közelükben. Délután háromnegyed ötkor a Scharnhorst egyik megfigyelője füstöt vett észre tőlük keletre, mintegy 25 mérföld, vagyis jó 45 kilométer távolságban. Az addig északnyugat felé haladó csatacirkálók azonnal megfordultak, és az ismeretlen hajó felé indultak. Körülbelül fél órával később a Scharnhorst tüzértisztje, Wolf Löwisch fregattkapitány, a tűzvezető állás nagy teljesítményű optikai távolságmérőjén át az Ark Royalként azonosította a hajót. A németek biztosak voltak benne, az anyahajó a várt konvoj fedezetéhez tartozik. A két csatacirkáló felzárkózott egymáshoz, majd az addigi 19 csomóról a szokásos kazánhibákkal küszködő Scharnhorst-tól kitelő legnagyobb, 29 csomós sebességre gyorsítva az anyahajó felé indultak, hogy nyugatról keletre tartva átvágjanak előtte, és útját állják a láthatóan Anglia felé tartó hajónak.

(Folyt. köv.)

11 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr416636294

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Galaric 2021.07.23. 19:47:06

Tudod, hol kell abbahagyni! :D
Bár mindenki tudja mi lesz a vége a történetnek mégis tűkön ülve várhatjuk a folytatást...

Érdekes látni mennyire erős befolyása volt a politikának mindkét oldalon a harccselekményekre.
Érdekes lenne megtudni, hogy hogyan alakultak volna a hadmüveletek, ha a katonák szakmai alapon valósíthaták volna meg az elképzeléseiket.

hátramozdító 2021.07.24. 11:56:08

Köszönjük szépen! Ami az ötödik hadoszlopot illeti, egyszer olvastam valahol olyat, hogy egy órásként dolgozó német ügynök jelentette Scapa Flow aktuális vendégeit, de attól tartok, hogy ez csak valami fikció, igaz, nem néztem alaposan utána, talán majd egyszer valamikor mindent megtudhatok róla, itt a blogon. Persze Norvégia után, mert ez is megdöbbentő, hogy mekkora hülyék hoztak döntéseket.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2021.07.24. 14:20:15

Hát igen, a legizgalmasabb pillanatban :-)

Más, egy érdekességre figyeltem fel, már a 4. részben is A német rombolóknak milyen teljes, személyneveket adtak hajónévnek. Utánanéztem a Google-n, és az a néhány ami találatot adott, úgy tűnik, az első világháborúban meghalt német tengerésztisztek voltak mind.

Tudom, tudom máshol is szokás volt, hogy kiemelkedő tisztekről, katonákról/matrózokról, egyéb, haláluk után hajót vagy hajóosztályt nevezzenek el. Pl az US NAVY-nél ha nem is az összes romboló, de egypár így kapta a nevét.

Viszont ilyen egységesen, egy meghatározott csoportból választani neveket névadónak, ilyet még nem hallottam.

Macroglossa 2021.07.24. 14:57:09

Köszönjük szépen, csak pont a legizgalmasabb résznél ér véget :)

A Hipper felépítményén kétoldalt mi az a 2 gömb alakú valami?

Annak mi volt az oka, hogy az angol anyahajók repülőfedélzete jóval rövidebb volt a hajó testénél?

Kaszas30 2021.07.24. 15:33:11

Köszönöm szépen ! Mindig elolvasom !!! Jobb mint egy könyv

savanyújóska 2021.07.24. 15:53:07

@Galaric: „Tudod, hol kell abbahagyni!”

Valahol abba kellett, mert egy posztba sehogy sem fért volna el az egész. Dramaturgiailag így tűnt a legjobbnak, fokozzuk az izgalmakat, bár nyilván mindenki ismeri a történet végét.

@Sigismundus: „egységesen, egy meghatározott csoportból választani neveket névadónak „

A német haditengerészetnek nem nagyon voltak más hősei, csak első világháborúsak. Később egyébként áttértek a számozásra.

@Macroglossa: „mi az a 2 gömb alakú valami?”

A másodlagos tüzérség távolságmérőinek a védőburkolata.

„mi volt az oka, hogy az angol anyahajók repülőfedélzete jóval rövidebb volt a hajó testénél?”

A hajó orrában eredetileg egy rövidebb második repülőfedélzet volt, egy szinttel lejjebb a másiknál. Így ezt akkor is tudták használni, ha a másikra éppen leszálltak a gépek.

Untermensch4 2021.07.24. 17:20:42

@hátramozdító: Én egy svájci órásmesterről olvastam aki scapa flow mellé költözött... de úgy emlékszem ő egyszer ment ki zseblámpázni este vmi tengónak, utána eltűnt.

MZoli 2021.07.25. 15:19:29

@savanyújóska:
Megneztem az egyik konyvemben, hogy az Orama miert uszott egyedul es "uresen".

A masodik csoport transzport a kovetkezo hajokbol allt: Oronsay, Ormonde, Arandora Star, Duchess of York, Royal Ulsterman, Ulster Prince es Ulster Monarch.

Az A gyulekezesi pontban varakoztak, ahova befutott az Orama es a Vandyck is.

Vivian ellentengernagy viszont ugy dontott, hogy az Orama forduljon vissza, mert az uzemanyag es vizkeszletei alacsonyak voltak, es ezert nem varakozhatott a rakodasra, ugyanakkor a tobbi hajon boven volt hely a maradek 10 000 ember evakualasara.

Viszont megsem volt teljesen ures az Orama, mivel indulasa elott behajoztak ra 100 nemet foglyot.

A nemetek aztan az Orama legenysegebol es a szallitott nemet foglyokbol osszesen 274 szemelyt mentettek ki.

Forras: Andrzej Perepeczko - Burza nad Atlantikem

apro_marosan_petergabor 2021.08.05. 14:13:38

Raeder azt gondolom jó utasítást adott, már azáltal, hogy egyáltalán aktivitásra ösztönözte zsebflottáját.
A helyi döntéseket a flották pranacsnokainak - pl. Marschallnak - kellett a helyi körülmények ismeretében meghozni - lehet, hogy Raeder így kódolta paracsaiban a nagyobb önállóság elvárását parancsnokai felé?
Azt hiszem egy főparancsnoknak mindig a célokat kell meghatároznia, a menetirányt a végrehajtásért lejjebb felelnek...
A flotta állomásoztatása a kikötőkben csak rozsdásodással jár, más haszna nemigen van. Horthynak (aki egyébként bátor és kezdeményező volt) sem kellett volna lefujnia az ottrantói projektet az SMS Szent István elsüllyesztése után, hanem a mentés után folytatni kellett volna a déli blokád áttörési kísérletét.
Mire voltak jók a francia csatahajók, a megmaradt francia flotta? Vagy a"konzervált" Yamato? Arra, hogy az angolok kikötőben szétlőjék, vagy az USA zuhanóbombázók elsüllyesszék, anélkül, hogy a sok-sok tízezertonna vas bármilyen tatktikai-stratégiai hasznot hozott volna... Háború után úgyis ment az egész az olvasztóba.
Ez egy érdekes stratégiai kérdés - lehetett-e hatékonyabban mozgatni a flottákat, hadihajókat...?

ártéri 2021.08.05. 19:57:48

És mindezt a csihipuhit pont a norvég olajmezők fölött hajtották végre, anélkül, hogy tudták volna, milyen vagyon van alattuk. Persze, akkor még nem voltak tengeri olajfúrótornyok.

savanyújóska 2021.08.06. 15:48:17

@MZoli: Kösz az infót. A lengyel és az orosz szakkönyvek szerintem jobbak, mint az angol irodalom, bár én csak azokat tudom elolvasni, amikre rá tudok menni a google fordítóval.

@apro_marosan_petergabor: A flottát nem árt mozgásban tartani, és Raeder nyilván jól emlékezett rá az első világháborúból, mi történik, ha nem így tesznek. Ugyanakkor viszont az sem árt, ha értelmes célokat tűznek ki a flotta elé, és a háború elején ilyet igazából nem nagyon lehetett találni a két német csatahajónak.

@ártéri: Az olaszok is pofára estek, a líbiai olajmezőket pont 1940-ben fedezték fel, épp mielőtt elkergették őket onnan.
süti beállítások módosítása