Hét tenger

Versenyfutás Norvégiáért 4.

2021. július 12. 15:49 - savanyújóska

A narviki egérfogó

 

A Norvégia elleni invázióra induló német alakulatok közül a legnehezebb feladat kétségkívül a legészakibb ponton, Narviknál partraszálló csapatokra, és az őket szállító hajókra hárult. A déli helyszínek, Oslótól Bergenig, viszonylag jól megközelíthetőek voltak a németek számára, gyorsan és könnyen tudtak erősítést eljuttatni itteni erőikhez, akiket a Luftwaffe bombázói akár a németországi támaszpontokról felszállva is támogatni tudtak. Trondheim már északabbra esett, mondhatni kívül a németek komfortzónáján, de a déli területekről vasúton és közúton is viszonylag könnyen elérhető volt. A csekély norvég ellenállást leküzdve a németek ezeket a helyeket már nagyobb probléma nélkül biztosítani tudták a maguk számára.

A partraszállási körzetek közül a legdélebbi Kristiansand 375 mérföldre volt Trondheimtől, Narvik viszont még ez utóbbitól is 400 mérfölddel északra feküdt. Az itt partraszálló csapatok magukra voltak utalva mindaddig, amíg a délről a nehéz hegyi terepen előrenyomuló főerőik is el nem érték a várost. Erősítésre a tenger felől sem nagyon számíthattak, északi támaszpontjairól az angol haditengerészet jól ellenőrizni tudta ezt a térséget. A vállalkozás sikere a meglepetésen múlott, és miután ezt kijátszották, már nem reménykedhettek abban, hogy a felriasztott angol tengeri erőkön keresztül egy második támadó hullámot is el tudnak majd juttatni Narvikba.

Az akció kezdetben a várakozásoknak megfelelően alakult. A tíz romboló észrevétlenül jutott el az Ofotfjordig, ahol a kötelék kettévált. Három romboló egyenesen a kikötő felé indult, hét másik pedig a környékbeli partvédő ütegek leküzdésére. Utóbbiaknak végül nem sok dolguk akadt, a partvédelem állásai nagyrészt üresek voltak, az ágyúkat már jóval korábban leszerelték, és visszaszállították a narviki raktárakba. Ahol pedig még megvoltak, ott sem volt hozzájuk lőszer.

A narviki kikötőbe behatoló három romboló két kivénhedt, teljesen elavult partvédő páncélossal került szembe, melyek parancsnokait először tárgyalásokkal igyekeztek meggyőzni az ellenállás reménytelenségéről, és a megadásról. Miután ez nem vezetett eredményre, néhány jól irányzott torpedóval percek alatt a tenger fenekére küldték a két norvég hajót, melyek maguk is tüzet nyitottak, de egyetlen találatot sem értek el. Az eseményeket látva a városi helyőrség ellenállás nélkül megadta magát, így a kikötő, ahol ekkor 25 különböző nemzetiségű, főleg ércszállító teherhajó tartózkodott, a németek kezére került.Narvik.

Narvik.

 

Az eredeti tervek szerint a rombolóknak üzemanyagkészleteik feltöltése után még aznap, kilencedikén este el kellett volna hagyniuk a kikötőt, és újra csatlakozni a Vestfjord előtt járőröző két csatacirkálóhoz, majd azokkal, és a később Trondheimből érkező Admiral Hipperrel együtt visszatérni Németországba. Az üzemanyagot főleg a Kattegat és Skagerrak tankhajókról vették volna, melyek a tervek szerint néhány órával a rombolók után futottak volna be. A tankhajók azonban nem érkeztek meg, ahogy a csapatoknak lőszert és utánpótlást szállító Rauenfels, Barenfels, és Alster teherhajók sem. (A Kattegatot egy norvég őrnaszád süllyesztette el, a Skagerrakot pedig saját legénysége, amikor az angol Suffolk cirkáló megállította őket. A Rauenfels késve érkezett, a Barenfels a vihar miatt végül Bergenbe futott be, az Alstert pedig az angolok elfogták.) A várt ellátóhajók közül csupán a Jan Wellem tankhajó volt a kikötőben, mely az előző nap érkezett Murmanszkból. Most ennek az egy hajónak kellett feltöltenie a tíz romboló olajtartályait.

A fő gond ezzel az volt, hogy a 11 ezer tonnás Jan Wellem nem igazi tartályhajó volt, eredetileg ugyanis utasszállítóként épült, majd átépítették bálnavadászhajónak. Miután a haditengerészet hiányt szenvedett tankhajókban, a háború kitörését követően a Jan Wellemet is átalakították kisegítő tartályhajóvá, amit eredetileg a tengeralattjárók ellátóhajójának szántak. A hajóról most egyszerre csak két romboló tudott tankolni, és a kis teljesítményű, a tengeralattjárókhoz méretezett olajszivattyúk miatt ezek feltöltése is legalább 7-8 órát vett igénybe. A rombolók tehát sehogy sem tudták tartani az ütemtervet, mind a tíz hajó feltöltéséhez közel két napra lett volna szükség.

A német kötelék parancsnoka, Friedrich Bonte commodore, végül úgy döntött, elhalasztja az indulást a következő éjszakára. A rombolók feltöltését azonnal elkezdték, és Bonte bízott benne, a tizedikéről tizenegyedikére virradó éjjel befejezhetik a tankolást, és rögtön indulhatnak is. Tisztjei közül többen is javasolták, ne várjanak addig, amíg mind a tíz romboló indulásra kész, hanem ahogy végeznek a tankolással, csoportokban, kettesével indítsák az útra kész hajókat, akik a nyílt vízen bevárhatják az utánuk érkezőket. Bonte elutasította a javaslatot, mivel úgy vélte, a Vestfjord előtt angol rombolók, és talán cirkálók felbukkanására lehet számítani, s rajtuk keresztül a német rombolók csak együttes erővel tudnak majd áttörni. Emellett a legénység is kimerült volt, szükségük volt a pihenésre.A Wilhelm Heidkamp elülső lövegei, és parancsnoki hídja.

A Wilhelm Heidkamp elülső lövegei, és parancsnoki hídja.

 

Először a Georg Thiele és a Bernd von Arnim rombolók tankoltak fel, ezeket Bonte rögtön az Ofotfjord déli mellékágához, a Ballangenfjordhoz küldte, hogy onnan tartsák szemmel a kikötőbe vezető útvonalat. Eredetileg a zászlóshajóval, a Wilhelm Heidkamp-al akart járőrbe menni, Dietl tábornok azonban arra kérte, a romboló, ahonnan rádión tartani tudta a kapcsolatot Berlinnel, még egy napig maradjon a kikötőben. A fjord előtt tartózkodott három német tengeralattjáró is, melyek szintén ellenőrizni tudták az Ofotfjord bejáratát. Miután teljes biztonságban gondolta magát, úgy vélve, az ellenséges hajók esetleges feltűnését a rombolók és a tengeralattjárók időben jelezni fogják, Bonte lefújta a harckészültséget, s emberei többségével együtt éjszaka maga is aludni tért. A partraszálló csapatok parancsnokának, Eduard Dietl tábornoknak is felajánlotta, ezt az éjszakát még töltse a zászlóshajón, Dietl azonban úgy döntött, inkább a parton, a katonái között éjszakázik, s ezzel a döntéssel megmentette az életét.

A londoni Admiralitás, miután Narvikban több angol teherhajó is tartózkodott, néhány órán belül értesült a német csapatok narviki partraszállásáról. Délben az Admiralitás utasította az addig a Renown kíséretében hajózó Második Romboló Flottilla parancsnokát, Bernard Wartburton-Lee sorhajókapitányt, öt hajójával azonnal hatoljon be az Ofotfjordba, támadja meg, és süllyessze, vagy fogja el a német csapatokat szállító hajókat, és ha lehetséges, kísérelje meg a kikötő visszafoglalását.

A rombolók késő délután értek a fjord bejárata elé, ahol néhány tiszt partraszállt, és a velük készségesen együttműködő helyi lakosok beszámolói alapján arra jutottak, legalább hat német romboló, és néhány tengeralattjáró tartózkodik Narvikban, illetve a kikötő előtti vizeken. Wartburton-Lee úgy döntött, másnap kora reggel támadást indít a kikötő ellen, de annak visszafoglalásával nem próbálkozik, mivel erői ehhez kevésnek tűntek. Rombolóit este észlelte az egyik német tengeralattjáró, de mivel azok éppen távolodtak Narviktól, Bonte úgy vélte, a britek visszavonulóban vannak. A németek annyira biztonságban érezték magukat, hogy még arra sem gondoltak, hogy a nyílt kikötőben horgonyzó hajóikat rögtönzött hálózárral, vagy a rombolók mellé állított teherhajókkal védjék.Német rombolók Narvik kikötőjében. Elöl a Diether von Roeder, mögötte a Wolfgang Zenker.

Német rombolók Narvik kikötőjében. Elöl a Diether von Roeder, mögötte a Wolfgang Zenker.

Éjfél előtt, miután terveit az Admiralitás is jóváhagyta, Wartburton-Lee megfordult rombolóival, és behajózott az Ofotfjordba. Szinte végig sűrű hóesésben haladtak, melyben a látótávolság az egy kilométert sem érte el, így az angolokat egyik német tengeralattjáróról sem vették észre. Két rombolóját fedezetként hátrahagyva Wartburton-Lee hajnali fél ötkor a Hardy, Havock, és Hunter rombolókkal behatolt a narviki kikötőbe, egészen közel nyomult a rakparthoz, és kilőtte torpedóit az ott álló német rombolókra.

A németek gyakorlatilag csak akkor vették észre az angolokat, amikor azok torpedói becsapódtak a rombolóikba. A riadó felhangzásával egy időben legalább két találat érte a német zászlóshajót, a Wilhelm Heidkamp-ot, melynek hátsó lőszerraktára is felrobbant. Bonte valószínűleg úgy halt meg, hogy fel sem fogta, mi történik. Vele együtt 81 ember veszett oda a legénységből. A roncsot sikerült kikötni egy közelben álló svéd teherhajóhoz, így csak másnap borult fel, mire torpedóit már kiemelték róla. A Heidkamp közelében horgonyzó másik romboló, az Anton Schmitt, szintén két torpedótalálatot kapott, kettétört, és percek alatt elsüllyedt, 63 tengerészével együtt.

A riadó elhangzását követően a németek között teljes volt a zűrzavar. Sokan még mindig nem látták az angol rombolókat, és azt hitték, légitámadás érte őket. A helyzet akkor vált világossá, amikor torpedóik kilövése után az angolok ágyúikból is tüzet nyitottak a német hajókra. A britek elsősorban a kikötő bejáratánál horgonyzó Dieter von Roedert lőtték, mely szintén tüzet nyitott, és kilőtte az angolokra mind a nyolc torpedóját, de találatot nem ért el. A német romboló legalább öt gránáttalálatot kapott, egyik ágyúját kilőtték, kormányszerkezete tönkrement, kazánjai megrongálódtak. A sérült német hajó ezt követően behajózott a teherkikötőbe, ahol később sikerült a móló mellé állítani, és eloltani a hajón keletkezett tüzeket. A két másik német romboló, a Hans Lüdemann és a Hermann Kunne, éppen a Jan Wellem mellett állt, és a tartályait töltötte fel. A Lüdemann több találatot kapott az angol rombolók ágyúitól, kormányszerkezete megsérült, s nagy tűz tört ki a hajón, mely miatt az egyik lőszerraktárat is el kellett árasztani. A Kunne nem kapott találatot, de a közelben becsapódó torpedók robbanásai okozta rázkódások miatt hajtóművei megrongálódtak.

Miután minden olajozottan ment, és nem volt semmi jele, hogy Narvik előtt más német rombolók is lennének, Wartburton-Lee behívta a kikötőbe a fedezetként hátrahagyott Hotspur és Hostile rombolókat is, melyek a teherhajókat támadták meg. Az angolok igyekeztek kiválogatni a német hajókat, az adott körülmények között azonban nem tudták mindig biztosan azonosítani a célpontokat. A hat német teherhajó mellett így megrongáltak vagy elsüllyesztettek két norvég és két svéd hajót, valamint egy saját teherhajót is. A legfontosabb lehetséges célpont, a Jan Wellem, azonban sértetlen maradt.A narviki kikötő az angol támadás után.

A narviki kikötő az angol támadás után.

 

Az angoloknak alig egy órára volt csak szükségük ahhoz, hogy végezzenek a német rombolókkal, és megtizedeljék a kikötőben álló teherhajókat, miközben részükről csupán a Hostile kapott egy kisebb sérülésekkel járó találatot. Fél hatkor az angol parancsnok elrendelte a visszavonulást, füstfüggönyt vont fel, és ennek védelme alatt kihajózott a narviki kikötőből.

Az angolok úgy gondolták, a nehezén már túl vannak, és legfeljebb csak egy, vagy talán két német romboló lehet még a fjord bejárata előtt, s ezek már nem okozhatnak nekik nagyobb gondot. A fjordból kifelé igyekezve azonban nagy meglepetésükre kétfelől is tűz alá vették őket. Délről, Ballangen felől az addig ott őrködő két német romboló, a Fritz Berger fregattkapitány parancsnoksága alatt álló Georg Thiele és Bernd von Arnim igyekezett vissza a kikötő felől hallatszó lövöldözéstől felriasztva, míg északról, a Herjangsfjordból, Erich Bey fregattkapitány három rombolója, az Erich Giese, az Erick Koellner, és a Wolfgang Zenker keresztezte az angolok útját.

Az ekkor kitört második összecsapásban egyenlő erők vettek részt, mindkét oldalon öt romboló, erősebb tüzérségük azonban a német hajóknak kedvezett. A küzdelem kaotikus közelharc volt, a szűk fjordban a hajók olyan közelről lőtték egymást, hogy torpedóikat nem tudták használni. A németek elsősorban az angol zászlóshajót, a Hardyt lőtték, mely rövidesen lángba borult, és miután kormányszerkezete is megsérült, irányíthatatlanul keringett körbe. Egy a parancsnoki hidat ért találat minden ott tartózkodó tisztet megölt, vagy súlyosan megsebesített, köztük a kötelékparancsnokot, Wartburton-Lee sorhajókapitányt, akit emberei még partra tudtak szállítani, ott azonban nem sokkal később belehalt sérüléseibe. Miután legénysége elhagyta, az égő Hardy délután partra sodródott, és a sekély vízben felborult.

Hasonló sors jutott a Hunter-nek is, a számos találatot kapott hajó kormányozhatatlanná vált, összeüközött a Hotspurral, majd a fjord közepén elsüllyedt. Legénységéből a németek csak ötven embert tudtak kimenteni. Az ütközéstől, és a német ágyúk gránátjaitól a Hotspur is súlyos sérüléseket szenvedett, a rombolón nagy tűz tört ki, a lőszerraktárakat is el kellett árasztani. Ha a németek kicsit kitartóbban üldözik az angolokat, végezhettek volna a Hotspurral is, melynek azonban így sikerült egérutat nyernie, miután az őt üldöző német rombolók figyelmét a Hostile rombolónak sikerült magára vonnia.A Hunter romboló.

A Hunter romboló.

 

A német oldalon csupán a Georg Thiele romboló szenvedett komolyabb sérüléseket, s ha kitartóbban üldözik az angol hajókat, könnyen végzetes csapást mérhettek volna az egész kötelékre. Bey rombolói azonban már erősen kifogyóban voltak az üzemanyagból, s parancsára a németek idő előtt félbeszakították az üldözést. A második összecsapással így csak szépíteni tudtak valamelyest a végeredményen, az ütközet kimenetelét nem fordították meg. Összességében véve a britek így is nagy sikert arattak, melyért Wartburton-Lee kapitány poszthumusz Viktória keresztet kapott.

Az üldözés félbeszakítása más szempontból is hibás döntésnek bizonyult. A távozó angol rombolók alig néhány kilométerrel távolabb, az Ofotfjord bejáratánál találkoztak a németek által már régóta várt Rauenfels teherhajóval, mely Dietl csapatainak szállított lőszert. A közelgő angol rombolókat látva a német tengerészek azonnal elhagyták a hajót, és kieveztek a partra, miközben a Havock tüzet nyitott a Rauenfelsre, mely néhány találat után felrobbant. A lőszerutánpótlás elmaradása később komoly problémákat okozott a narviki német erőknek. (A robbanás füstjét Narvikban is látni lehetett, ahol a németek éljeneztek, mert azt hitték, az egyik sérült angol romboló robbant fel.)

Bonte halála után a megmaradt német rombolók parancsnokságát rangidős tisztként Erich Bey fregattkapitány vette át. Bey lehetetlen helyzetben volt. Két romboló elsüllyedt, egy harmadik, a Diether von Roeder, mozgásképtelenné vált. Négy másik romboló szintén kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett. Ha ez nem lett volna elég, következő éjszaka a kikötő előtt járőröző Wolfgang Zenker és Erich Koellner sziklazátonyra futottak, és mindkét hajó súlyosan megrongálódott. A Koellner gyakorlatilag mozgásképtelenné vált, s miután kijavítására a helyszínen nem volt lehetőség, a továbbiakban a Roederrel együtt már legfeljebb csak úszó ütegként tudták használni.

Berlinből utasították Beyt, mozgásképes rombolóival a lehető leghamarabb fusson ki, és hagyja el Narvik térségét, a felelősség súlyától megbénult német parancsnok azonban nem mert mozdulni. Első két rombolóját, melyek feltankolásával végeztek, tizedikén este ugyan elindította, de mikor azok az Ofotfjordot elhagyva egy angol cirkáló, és több romboló feltűnését jelentették, visszarendelte a hajókat Narvikba, holott az angolok észre sem vették őket. 12-én reggelre mind az öt mozgásképes romboló tankolásával végeztek, és kijavították korábbi sérüléseiket is, Bey azonban továbbra sem mozdult. Passzivitását először a nyomasztó túlerővel, majd a rossz látási viszonyok miatti navigációs problémákkal igyekezett indokolni. A felderítés jelentéseiből, és a térségben megerősödő angol rádióforgalmazásból arra következtetett, az angolok nagy erőket vontak össze a Vestfjord előtt, és a Narvikba tankolásra befutó tengeralattjárók is az ellenség erősödő jelenlétéről számoltak be. Bey úgy vélte, lehetetlen észrevétlenül elhagynia az Ofotfjordot, a harccal való áttörés a nagy túlerőben levő ellenséggel szemben pedig szintén lehetetlen. Így aztán az egyszerűség kedvéért nem csinált semmit, s a németektől megszokott módon teljesen átadta a kezdeményezést az angoloknak, várva, hogy azok támadjanak.A flottánál nagyon népszerű Erich Bey, egy szemlén, a rombolók tengerészei között.

A flottánál nagyon népszerű Erich Bey, egy szemlén, a rombolók tengerészei között.

 

Erre nem sokáig kellett várnia. 12-én este a Furious Swordfish gépei támadást intéztek narviki kikötő ellen. Nagy kárt nem okoztak, csak két norvég őrnaszádot süllyesztettek el, de felderítették a német rombolók, és a parti ütegek helyzetét. A németek tudták, hogy a Swordfishek csak egy közelben tartózkodó angol anyahajóról érkezhettek, és feltűnésük világos jelzés volt, órákon belül várható az ellenség érkezése.

Bey megtette a szükséges lépéseket az ellenség fogadására. Két sérült romboló, az Erich Koellner, és a Hermann Kunne a narviki öböl előtt foglalt állást, hogy időben jelezzék az ellenség feltűnését, és tüzelésükkel megzavarják őket. Az eredeti tervek szerint a Koellnert az Ofotfjord bejáratánál fekvő Tarstad előtt horgonyozták volna le, ám mivel útközben már jelezték az angolok érkezését, a romboló kapitánya végül a fjord déli oldalán, Djupvik közelében vetett horgonyt. A mozgásképtelen Koellner kamikaze bevetésre indult, nem volt lehetősége a visszavonulásra és a túlélésre. Legénységének harmadát indulás előtt partra tették, a torpedókat más rombolókra szállították át, és tartályaiból kiszivattyúzták az üzemanyagot is.

Az angolok nagy erőket küldtek ki a német hajóraj ellen. A Home Fleet főerőiről 12-én este leválasztották a Warspite csatahajót, és Whitworth altengernagy parancsnoksága alatt kilenc romboló kíséretében Narvik ellen küldték. A köteléket támogatták a Furious repülőgépei is. Az angol hajók másnap, április 13-án délben értek Narvik elé. A támadást a kötelék előtt érkező Swordfishok kezdték, melyek délben elsüllyesztették a Bjerkvik előtt horgonyzó, vadonatúj U–64 tengeralattjárót. A támadással azonban felriasztották a németeket, akik az angol támadást csak másnapra várták, s a Hermann Kunne azonnal jelentette Narviknak az ellenség érkezését.A Warspite fedélzete.

A Warspite fedélzete.

 

A Warspite pár perccel egy óra előtt nyitott tüzet az Erich Koellner-re, mely viszonozta a lövéseket, de a 38 centis angol gránátok gyorsan végeztek a rombolóval. Bár a félpáncéltörő gránátok robbanás nélkül keresztülmentek a rombolón, a becsapódások így is hatalmas károkat okoztak, a kegyelemdöfést pedig az angol rombolók gránátjai és torpedói adták meg a német hajónak. A gyorsan elsüllyedő rombolóról 155 tengerésznek sikerült partra vergődnie, ahol a helyi lakosok elfogták őket. A Kunne is megsérült a rövid összecsapásban, s füstfüggöny védelme alatt igyekezett vissza Narvikba. A kikötőből közben kifutott a három, még sértetlen német romboló, a Wolfgang Zenker, a Hans Lüdemann, és a Bernd von Arnim, s a hozzájuk csatlakozó Hermann Kunnéval a harci lobogót felvonva habozás nélkül nekirontottak a túlerőnek. (Bey később Lovagkeresztet kapott a „bátorságáért”, de többen megjegyezték, a német parancsnok okosabban járt volna el, ha négy rombolójával nem áll ki kakaskodni a Warspite-al, hanem az Ofotfjord egyik mellékágába vonul vissza, ahová csak az angol rombolók tudták volna követni, akikkel szemben több esélye lett volna a sikerre.)

A fjord szűk öblében egy órán át dúlt a közelharc. A németek főleg a Warspite-hoz igyekeztek közel férkőzni, a heves elhárítótűz azonban visszaverte őket, kilőtt torpedóik célt tévesztettek. Ugyanekkor viszont az angolok sem tudtak komolyabb sérüléseket okozni a mesterien manőverező német rombolóknak, és a Furious gépeinek újabb támadása sem ért el eredményt. Negyed kettőre a német hajók, melyek a korábbi összecsapásokban már ellőtték lőszerkészletük felét, teljesen kifogytak a lőszerből, és Bey elrendelte a visszavonulást a Narvik mögött fekvő szűk Rombaksfjord felé. A Hermann Kunne rosszul olvasta le a zászlóshajóról leadott jelzéseket, és az őt üldöző két angol rombolóval a sarkában a Herjangsfjord felé vonult vissza, ahol nem sokkal két óra után zátonyra futott. A zátonyon ülő hajót az Eskimo romboló megtorpedózta, a legénység többségének sikerült kijutnia a közeli partra.

Az angolok most közelebb nyomultak Narvikhoz, és tüzet nyitottak a kikötőt elhagyni próbáló, géphiba miatt legfeljebb 12 csomós sebességre képes Erich Giese-re. A romboló viszonozta a tüzet, és hét találatot ért el a Punjabi rombolón, súlyosan megrongálva azt. Az angol romboló tűzvezető rendszere tönkrement, az egyik fő gőzvezeték elszakadt, és tüzek törtek ki, ami miatt a romboló kénytelen volt visszavonulni. A Giese tüzérei kilőtték a Beduin elülső lövegtornyát is, de közben a német rombolót is legalább két tucat találatot érte, majd a harc és mozgásképtelen roncsot a Cossack romboló is megtorpedózta. A süllyedő hajót elhagyó hajótörött tengerészeket, és azok mentőtutajait, az angol rombolók kiskaliberű fegyvereikből tovább lőtték. A norvégok által is igazolt esetet a németek már csak azért is rossz néven vették, mert három nappal korábban éppen az Erich Giese tengerészei tettek komoly erőfeszítéseket azért, hogy a fjord jeges vizéből kimentsék az angol Hunter túlélőit.A Cossack.

A Cossack.

 

A teherkikötő mólója mellett álló, nagyrészt takarásban levő Dieter von Roeder sokáig vívott tűzharcot az angolokkal, majd lőszere elfogytával a hajón tárolt vízibombákkal saját legénysége robbantotta fel a rombolót, még éppen azelőtt, hogy a melléje álló Foxhoundról az angolok megpróbálták volna elfoglalni a német hajót. A Roeder egyik gránátja eltalálta a Warspite felépítményét, de nagy károkat természetesen nem okozott a csatahajónak. A német tüzérek eredményesebbek voltak az angol rombolókkal szemben, legalább hét találatot értek el a Cossack-on, melynek megrongálódtak a hajtóművei és a kormányszerkezete, majd a manőverképtelen romboló zátonyra futott.

A túlélő négy romboló közben füstfüggöny védelme alatt a Rombaksfjordba húzódott vissza, az őket üldöző angol rombolókkal a nyomukban. A Bernd von Arnim és a Wolfgang Zenker már teljesen kifogytak a lőszerből, s a két rombolót legénysége a fjord bejáratánál a fenékszelepek megnyitásával elsüllyesztette. Miután kilőtte utolsó gránátjait is az ellenségre, a Hans Lüdemann legénysége is elhagyta a hajót, s megnyitotta a fenékszelepeket. A Georg Thiele sem sokkal élte túl társait, az angol rombolók kereszttüzében súlyos sérüléseket szenvedett, s három óra körül parancsnoka végül partra futtatta a hajót, és elrendelte annak elhagyását. A Thiele utolsó torpedója azonban eltalálta az angol Eskimo rombolót, s leszakította annak egész orr részét.

Az angolok megpróbálták elvontatni a még felszínen úszó Hans Lüdemannt, de Whitworth nem akart sötétedés után is a fjordban maradni, és elrendelte a visszavonulást. A távozó angolok, akik felvonták a brit lobogót a rombolóra, négy óra körül végül megtorpedózták a Lüdemannt, mely nem sokkal később elsüllyedt. A Warspite este hatkor megindult kifelé a fjordból, de nem sokkal később visszafordult, hogy fedezze a három súlyosan sérült romboló, a Punjabi, a Cossack, és az Eskimo kimentését az öbölből. Az angol kötelék végül csak másnap, 14-én hagyta el az Ofotfjordot.Talán nehezen hihető, de az angoloknak ezzel a sérüléssel is sikerült hazavinni és kijavítani az Eskimo rombolót.

Talán nehezen hihető, de az angoloknak ezzel a sérüléssel is sikerült hazavinni és kijavítani az Eskimo rombolót.

 

A két narviki ütközet a németek számára teljes katasztrófával végződött. Odaveszett mind a tíz romboló, és egy tengeralattjáró, elvesztettek 316 elesett, és 69 sebesült tengerészt, a túlélők pedig mind Narvikban rekedtek, amit elvágtak a Norvégiában harcoló német főerőktől. A vereség nagyságát és a veszteség mértékét talán szemlélteti, hogy a Narviknál elpusztult tíz romboló a németek teljes rombolóállományának a fele volt. Az angolok összvesztesége ugyanekkor két elsüllyedt, és négy súlyosan sérült romboló volt, melyek legénységéből körülbelül kétszázan haltak meg, és hetvenen megsebesültek.

A narviki események fényében a néhány nappal korábban lezajlott Lofoten-szigeteki összecsapás is jobb megvilágításba kerülhet. Ha Lütjens nem a vezértengernagya „semmi kockázat” parancsát követi, hanem a saját józan eszét, túlerejét érvényesítve kiüthette volna a Renown-t, majd a később érkező Repulse-t lekötve akár napokra elvonhatta volna az angol erőket a Vestfjordtól. (Persze a feltételezett ütközet végeredményét csak találgatni lehet, hiszen a szerencsefaktor kiszámíthatatlan, de az erőviszonyok és a körülmények papíron egyértelműen a németeknek kedveztek.) Nagy valószínűséggel nem került volna sor az első narviki csatára, és aztán a másodikra sem, mert a német rombolóknak lett volna elég idejük feltankolni, és legkésőbb 11-én reggel elhagyhatták volna Narvikot.

A németek máshol is súlyos veszteségeket szenvedtek, melyek némi körültekintéssel részben elkerülhetőek lettek volna. Ilyen volt a Blücher elvesztése, és a Lützow sérülése is. A Karlsruhe cirkálót az angol Truant tengeralattjáró torpedózta meg, a sérült Königsberget pedig Bergen kikötőjében süllyesztették el az Orkney-szigetekről induló angol Skua vadászbombázók. A két csatacirkáló és a Hipper a hadművelet után sérülés, illetve műszaki meghibásodások miatt javításra szorult.A két narviki ütközet vázlata.

A két narviki ütközet vázlata.

 

A hatalmas veszteségek ellenére a hadművelet végső soron sikerrel zárult, az invázió a terveknek megfelelően alakult, s Norvégia a németek kezére került, kivéve a legészakibb részeket, ahol Narvik körül még hetekig folytak a harcok. A norvég ellentámadás azonban itt sem vezetett eredményre, nem kis részben azért, mert a norvégok úgy vélték, a németek és az oroszok Lengyelországhoz hasonlóan rajtuk is megosztoznak majd, s északon állomásozó erőik nagy részét a szovjet határra vezényelték, hogy feltartóztassák az onnan várt támadást.

Raeder rendkívül elégedett volt, s nem győzte mindenhol hangoztatni, a siker elsősorban a haditengerészetnek köszönhető. A hadművelet lefolyása szerinte a flottafejlesztés addigi irányvonalát is fényesen igazolta, vagyis helyes döntés volt a fejlesztés súlypontját a cirkálókra és a csatahajókra helyezni, nem pedig a tengeralattjárókra és az anyahajókra.

A nagy elégedettség közben a kritikus hangok, ha egyáltalán voltak ilyenek, nem nagyon hallatszottak. Nem foglalkozott senki azzal, a német parancsnokok időnként milyen riasztó mértékű tehetetlenségről, a kezdeményezőkészség teljes hiányáról, és helyenként egyszerű szakmai alkalmatlanságról tettek bizonyságot. Kummetz, Lütjens, Bonte, és Bey szerencsétlenkedései szinte semmilyen negatív visszhangot nem váltottak ki a főparancsnokságon, sőt, a hadművelet után valamennyien előléptetésben részesültek, és mind megkapták a Lovagkeresztet. (Bonte persze már csak poszthumusz.) A vereségeket és veszteségeket igyekeztek a balszerencsének betudni, illetve egyes beosztott parancsnokokra hárítani értük a felelősséget. Az Oslofjordi felsülésért például nem Kummetzet, hanem a Blücher parancsnokát, Heinrich Woldag sorhajókapitányt akarták hadbíróság elé állítani, akinek a tanácsait megfogadva pedig a katasztrófa könnyen elkerülhető lett volna. A tárgyalásra végül nem került sor, mivel Woldag nem sokkal később egy repülőbalesetben meghalt.A partra futtatott Georg Thiele.

A partra futtatott Georg Thiele.

 

Az egyes parancsnokok szembeötlő dilettantizmusa tehát nem váltotta ki Raeder neheztelését, sőt, úgy látszik, ezek fel sem tűntek neki. Más téren viszont voltak olyan súlyos hiányosságok, amik felett már nem lehetett napirendre térni, a személyi hibák mellett ugyanis komoly műszaki problémák is hátrányosan befolyásolták a hadműveletet. Valójában pedig nem volt szó semmi újdonságról, a német haditengerészetnél használt torpedók megbízhatatlanságáról ugyanis gyakorlatilag a háború első napjától kezdve sorra érkeztek a jelentések. Nevezetes Scapa Flow-i akciója során Prien kis távolságról hét torpedót lőtt ki a Royal Oakra, de csak három működött rendesen. Az akció azonban végül sikerrel zárult, és a nagy ünneplés közepette mindenki átsiklott Prien jelentésének azon része felett, mely a befulladt torpedókról szólt. Alig két héttel később, 1939 október harmincadikán, egy német szempontból még bosszantóbb eset történt. Az U–56 ezen a napon belefutott az angol flotta főerőibe, a tucatnyi cirkáló és romboló által kísért Hood, Nelson, és Rodney csatahajókba. A tengeralattjáró észrevétlenül átcsúszott a rombolófedezeten, és alig 800 méteres távolságból három torpedót lőtt ki a Home Fleet zászlóshajójára, a Nelson csatahajóra. Az U–56 olyan közel volt, hogy a belsejében fülelő tengerészek jól hallották, ahogy a három torpedóból kettő hangos koppanással nekivágódik a Nelson oldalának, de egyik sem robbant fel. (A gyakran olvasható legenda szerint a támadás idején a Nelson fedélzetén éppen értekezletet tartottak, melyen részt vett a Home Fleet főparancsnoka, Sir Charles Forbes tengernagy, a Royal Navy Első Tengeri Lordja, Sir Dudley Pound tengernagy, és az Admiralitás Első Lordja, Winston Churchill. Azonban az értekezletet valójában csak a következő napon tartották, és azon Churchill nem vett részt.) Újabb támadásra már nem volt alkalom, a tengeralattjáró parancsnoka, Wilhelm Zahn főhadnagy, az életben egyszer adódó lehetőséget szalasztott el a hibás torpedók miatt. Hazatérve Zahn olyan depresszióba esett, hogy Dönitz jobbnak látta szárazföldi beosztásba áthelyezni.A Nelson.

A Nelson.

 

És a hasonló jelentések sorra érkeztek. Viktor Schütze korvettkapitány egy ízben megállított egy angol teherhajót, majd miután azt elhagyta a legénysége, az álló hajóra közvetlen közelről egymás után négy torpedót lőtt ki, melyek közül egyik sem robbant fel. Dönitz novemberben már jelentette a főparancsnokságnak a rendszeres meghibásodásokat, úgy becsülve, a torpedók harmada gyári hibás. A parancsnokság, élén Raederrel, azonban a füle botját sem mozdította az egymás után érkező panaszokra. Nem egyszerűen csak azért, mert a tengeralattjárók gondjaival amúgy se sokat foglalkoztak, hanem mert mint a németek általában, ők is úgy vélték, ők a technika istenei, és ami német, az csakis a legjobb lehet. Most is úgy gondolták, a hiba nyilván nem a technológiában, hanem az emberi tényezőben van, és a torpedóválság megoldható a jobb kiképzéssel, és a torpedók alaposabb karbantartásával.

Ez a megoldás azonban nem sok eredménnyel járt. A bedöglött torpedókról érkező beszámolók továbbra sem apadtak el, a tengeralattjáró parancsnokok 1940 januárjában tíz nap alatt tizenháromszor jelentettek torpedómeghibásodások miatt kudarcot vallott támadásokat. Az egyik tengeralattjáró parancsnok jelentésében ezt írta: „A személyi állomány nélkülözések, és gyakran embertelen erőfeszítések árán harcol ki magának kedvező tüzelési pozíciókat, és a rossz fegyverek mindent elrontanak. Ezáltal értelmetlenül és feleslegesen teszik kockára a személyzet életét, és a tengeralattjáró épségét.” Dönitz folyamatos panaszainak hatására Raeder végül leváltotta a Torpedó Kísérleti Intézet ( Torpedoversuchsanstalt – TVA) vezetőjét, Oskar Wehr ellentengernagyot, és a helyére Oskar Kummetz tengernagyot nevezte ki. Kummetz egy hét után már jelentette is, hogy a vizsgált torpedóknál valóban számos műszaki problémát fedeztek fel, és a dokumentáció szerint azok szabályszerű tesztelését valójában soha nem is végezték el. Ezek a próbák, és a hiányosságok kijavításai azonban továbbra is várattak magukra, ugyanis a szokatlanul kemény télben az egész Balti-tenger befagyott, és az olvadásig nem volt mód a torpedók kipróbálására. A Weserübung hadműveletre tehát a Kriegsmarine továbbra is a régi, megbízhatatlan torpedókkal vonult fel, ami egész kudarcsorozatot eredményezett. (Az angolok eddigre már széles körben használták a demagnetizálást, amivel hajóik mágneses mezejének erejét csökkentették. Ez is egyik oka volt a német torpedók hatástalanságának.)Torpedók a szerelőcsarnokban.

Torpedók a szerelőcsarnokban.

 

A torpedóválság nem csupán a tengeralattjárókat sújtotta, hanem a felszíni hadihajókat is. Narviknál a német rombolók a két norvég partvédő páncélos elsüllyesztésén kívül egyetlen sikeres torpedótámadást tudtak csak indítani, amivel megrongálták az Eskimo rombolót. A beállítottnál nagyobb mélységen futó torpedók legtöbbször egyszerűen átmentek az angol rombolók alatt. A legjobban persze most is a tengeralattjárók sínylették meg fegyvereik megbízhatatlanságát. A Warspite csatahajóra három német tengeralattjáró kis távolságokról legalább öt torpedót lőtt ki, de egyetlen találatot sem tudtak elérni. Günther Prien egy nagy angol csapatszállítóra közvetlen közelről, alig pár száz méterről, két támadás során nyolc torpedót lőtt ki, mágneses és érintőgyújtós torpedókat vegyesen, de egyik sem robbant fel. A tengeralattjáró parancsnokoktól egymás után érkező, egyre dühösebb hangvételű jelentések hatására Dönitz április 26-án elrendelte valamennyi tengeralattjáró kivonását a norvég vizekről. Nem volt értelme továbbra is kockára tenni a hajókat, miközben a csődöt mondott fegyverekkel azoknak alig volt esélyük a sikerre. A későbbi becslések szerint jól működő torpedókkal a német tengeralattjárók legalább egy csatahajót, hét cirkálót, hét rombolót, és tucatnyi teherhajót tudtak volna megrongálni, vagy elsüllyeszteni.

A botrány most már túl nagy volt ahhoz, hogy a problémát szőnyeg alá lehessen söpörni. Alapos vizsgálat indult, mely kiderítette, hogy mind a mágneses, mind pedig az érintőgyújtó konstrukciója hibás, és egyik sem működik rendesen. A torpedók futási mélységét beállító szerkezet a gyakorlatban szintén nem működött megfelelően, a torpedók a beállított mélység alatt két-három méterrel futottak. Mint a vizsgálat megállapította, az érintőgyújtóval szerelt torpedókat utoljára 1928-ban próbálták ki, és akkor is csak kétszer tesztelték őket. A mágneses gyújtót szintén nem próbálták ki rendesen, ezeken a teszteken ugyanis nem a valós, harctéri körülményeket imitálták, és még csak nem is éles torpedókat használtak. Kiderült az is, Friedrich Götting altengernagy már a háború előtt észrevette, hogy a torpedók konstrukciója hibás, és azok nem működnek megfelelően, s ezt kétszer is jelentette Raedernek, aki azonban nem fordított figyelmet ezekre a jelentésekre. Dönitz később ezt írta: „Meggyőződésem, hogy a hadtörténelemben még sohasem küldtek harcba fegyveres erőt ilyen mértékben használhatatlan fegyverekkel.

A vizsgálatot követő hadbírósági tárgyalás súlyos ítéleteket hozott a torpedók fejlesztéséért felelős személyekkel szembe. Wehr tengernagy két és fél évet kapott, két helyettese nyolc hónapot. Persze nem kellett leülniük a teljes büntetést, fél éven belül szabadultak. A flotta tisztjei a tárgyalást és az ítéletet általában a valódi felelősök kimosdatására tett próbálkozásként értékelték. Többen is célozgattak rá, igazából Raedert kellett volna hadbíróság elé állítani, s a flotta sokkal nagyobb sikereket ért volna el, ha főparancsnokuk legalább akkora figyelmet fordít a műszaki eszközök színvonalának ellenőrzésére, mint a tisztfeleségek szoknyahosszának a méricskélésére. (Szabadulása után Wehr a Luftwaffe légitorpedóinak fejlesztésén dolgozott tovább. Később megjegyezték, a tengernagy azért kapott a légierőtől kitüntetést, amiért a haditengerészettől börtönbüntetést.)Torpedó berakodása egy tengeralattjárón.

Torpedó berakodása egy tengeralattjárón.

 

A Weserübung sikere feletti ünneplés tehát fátylat borított arra, hogy valójában sem a Kriegsmarine parancsnoki állománya, sem pedig műszaki eszközeik nem teljesítettek valami jól a hadművelet során. Az amúgy jól megtervezett hadművelet sikerét valójában inkább a meglepetésnek köszönhették, és annak, hogy ellenfeleik sem mindig álltak a helyzet magaslatán. Az angolok számítottak rá, hogy az aknatelepítésre válaszul a németek majd valamiféle ellentámadást indítanak a norvég vizeken, s ugrásra készen várakoztak, hogy azonnal le tudjanak csapni rájuk, és a német beavatkozást ürügyként használva Norvégia megvédésének jelszavával csapatokat tegyenek partra a kulcsfontosságú norvég kikötőkben. A német flotta azonban előbb tűnt fel, mint várták, s útirányát tévesen megállapítva egy ideig azt hitték, azok ki akarnak törni az Atlanti-óceánra. Az egész Home Fleet az atlanti vizek felé indult, s Churchill még a csapatszállítók védelmére elkülönített cirkálókat és rombolókat is a flotta után küldte, segítsenek elkapni a német hajókat. Emiatt a szövetséges csapatok indulása napokat késett, mivel meg kellett várni, amíg a fedezet hajói visszaérnek a kikötőkbe, és újra tankolnak. A brit ellen-invázióra így csak április 14 és 19 között került sor. (Ez persze még így is gyors reakció volt, ami bizonyítja, az angolok már jó előre fel voltak készülve a norvég kikötők megszállására.)

A német partraszállások hírére az angolok kezdetben úgy gondolták, minden a terv szerint alakul, hiszen éppen ezt akarták. Churchill az alsóházban dagályos beszédben jelentette ki: „A tenger fenekére kerül minden német hajó, mely át akar haladni a Skagerrakon és a Kattegaton!” Tizenegyedikén egy újabb beszédben igyekezett igazolni a Wilfred hadműveletet, és a németekre mutogatni. „Németország blokádjának nem volt nagyobb akadálya, mint ez a norvég korridor. Ez így volt az előző háborúban, és így volt ebben is. A brit haditengerészet kénytelen volt végignézni, ahogy a német és semleges kereskedelmi hajók végtelen sora mindenféle csempészárut szállít Németországba. … Így aztán végül úgy döntöttünk, megszakítjuk ezt a forgalmat, és kivezetjük a nyílt tengerre. Minden óvintézkedést megtettünk, hogy elkerüljük a legkisebb veszélyt is, mely a semleges kereskedelmi hajókat veszélyeztetné, vagy emberéleteket sodorna veszélybe, akár az ellenséges hajókon is. … A náci kormány arra törekedett, hogy norvégiai és dániai inváziójukat a norvég korridor lezárására tett akciónk következményének tüntesse fel. Mindazonáltal kétségtelenül bizonyítható, hogy nemcsak az előkészületeiket tették meg már egy hónappal korábban, hanem csapataik és hajóik már azelőtt mozgásba lendültek, hogy az angol és francia aknamezőket lerakták volna.” Churchill úgy látszik nem is gondolt arra, hogy hallgatóiban felmerülhet, az április nyolcadikán megkezdett aknásítás valószínűleg az angoloknak sem április hetedikén jutott először eszébe.Angol rombolók az Ofotfjordban.

Angol rombolók az Ofotfjordban.

 

A londoni Admiralitás működése sem az angol józanság, racionalitás, és hidegvér iskolapéldája volt. Az ekkor az Admiralitás tervezési osztályán dolgozó John Lichfield kapitány később erről az időszakról ezt írta Arthur Marder történésznek: „Még mindig úgy gondolom, hogy bár a vezérkari főnökök félelmetes zűrzavart csináltak, igazából Churchill kényszerítette őket bele megalapozatlan döntésekbe. Magam is benne voltam a tervezőiroda stábjában, és higgye el, hogy igazi bolondokháza volt az. A parancsok, ellen-parancsnok, és ellen-ellen-parancsok magas szinteken üldözték egymást, és úgy tűnt, senki sem tudja, mi is történik igazából, miközben Roger Keyes és társai mindenféle ötleteket sugdostak Winston fülébe! Valóban remek példája volt annak, hogyan ne vezessünk egy boltot.”

Az angol felső vezetés tehát közel sem volt olyan jól szervezett, mint a német, ám a beosztott parancsnokok hozzáállása éles ellentétben állt a német parancsnokok viselkedésével. Az angolok mindig rendkívül merészek és rámenősek voltak, nem haboztak igen nagy kockázatokat vállalni, és belementek látszólag vesztesnek tűnő helyzetekbe is. A németek is bátran és kitartóan harcoltak, de ezt a harcot általában csak akkor vállalták, amikor az angolok már sarokba szorították őket, addigra pedig rendszerint már olyan helyzetben voltak, hogy győzelemre már nem maradt esélyük. Amikor később a kormányozhatatlan Bismarckkal már nem tudott kitérni az angolokkal való összecsapás elől, Lütjens is bátran harcolt a végsőkig. Ha korábban teszi ugyanezt a Renown vagy a Prince of Wales ellen, nagy győzelmeket arathatott volna, de nem tette, mert nem kapott rá parancsot. A különbséget tehát úgy lehetne talán megfogalmazni, hogy az angolok győzni akartak, a németek pedig parancsokat teljesíteni. Ami talán a legkülönösebb, hogy a németek ezzel láthatóan elégedettek is voltak. Bonte és Bey rombolóit is ünnepelték a bátorságukért, amiért olyan bravúrosan lemészároltatták magukat Narviknál, miután elpuskázták az összes lehetőséget a győzelemre vagy a visszavonulásra.

A németek tehát a szerencséjüknek, és az angolok kezdeti ügyetlenkedésének köszönhetően sikeresen megvetették a lábukat Norvégiában. Most az angolokra várt a feladat, hogy kipiszkálják őket onnan. Az ellencsapás néhány napot késett ugyan, de április 14-én megkezdődtek az angol partraszállások is Norvégiában. A briteknek nem kellett a hadművelet megtervezésével, és a csapatok összegyűjtésével vesződniük, egyszerűen csak elindították az R4 tervet, melynek végrehajtására már minden készen állt.A németek bevonulnak Oslóba.

A németek bevonulnak Oslóba.

 

Norvégia déli részén az angoloknak már nem volt sok keresnivalójuk, és nem is tervezték, hogy itt próbáljanak meg szembeszállni a németekkel. Csak a szétszórt, egymástól elszigetelten működő, az egységes irányítást nélkülöző norvég csapatok próbálták meg itt feltartóztatni a németeket, azonban legfeljebb csak lassítani tudták azok előrenyomulását, megállítani nem. A néhány nap késedelem, amit a szórványos ellenállás okozott a németeknek, így is nagy jelentőséggel bírt, a kormány és a királyi család ennek köszönhetően tudott északra menekülni, és ez tette lehetővé az ország középső és északi részein állomásozó norvég alakulatok számára, hogy rendezzék soraikat, és megszervezzék az ellenállást. Nagyjából Bergen vonalától délre a norvég csapatok pár nap után megadták magukat, vagy svéd területekre menekültek át.

A német előrenyomulás lelassulása megkönnyítette az angolok dolgát is, akiknek a tervezett partraszállási körzetekben így nem kellett komoly ellenállással számolniuk. A partraszállásokra nagyjából a Plan R4 által megállapított helyeken került sor, északon Narvik közelében, délebbre pedig Trondheimtől észak és délre, Namsos-nál, illetve Andalsnes-nél. Felvetődött, hogy itt egyenesen Trondheimet támadják meg, ezt azonban túl kockázatosnak ítélték. Az itt partraszálló csapatoknak, összesen mintegy 8 ezer főnek, a norvég alakulatokkal együttműködve be kellett keríteni, és visszafoglalni Trondheimet, valamint elvágni az északra vezető útvonalakat, és elszigetelni ezzel a Narvikot elfoglaló német csapatokat.

A hadművelet a terveknek megfelelően indult, a déli partraszállásokra április 14 és 19 között rendben sor került, Trondheimet bekerítették, az északra vezető út és vasútvonalakat elfoglalták. A szövetséges csapatok ezt követően Oslo felé nyomultak előre, és nagyjából félútig jutottak, amikor beleütköztek a dél felől előrenyomuló németekbe. Az angolok ekkor kezdték csak igazán érezni annak következményeit, hogy a környék összes repülőtere német kézen volt, s a Luftwaffe masszív támogatást tudott nyújtani saját csapataiknak, míg a skóciai repülőterekről üzemelő angol légierő erre nem volt képes. Úgyszintén gondot okozott a páncélelhárító fegyverek hiánya, mivel a németek közben páncélos alakulatokat is átdobtak Norvégiába, s a könnyű fegyverzetű szövetséges erők ezekkel nem tudtak mit szembeállítani.Német harckocsi egy norvég város utcáján.

Német harckocsi egy norvég város utcáján.

 

Norvégia középső részén a szövetséges hadművelet alig két hét alatt összeomlott. Április 28-án az angol főparancsnokság elrendelte a csapatok kivonását. Két nap múlva a németek helyreállították az összeköttetést Oslo és Trondheim között. Az angol és francia csapatok visszavonulását a norvég erők fedezték, melyek feltartóztatták a németeket mindaddig, amíg a szövetséges erőket behajózták, és azok elhagyták a kikötőket. A térségben harcoló utolsó norvég csapatok május ötödikén tették le a fegyvert.

Északon azonban még sokáig úgy tűnt, az angolok szilárdan megvetették a lábukat, és tartani tudják a frontot a németekkel szemben. Narvik 400 mérföldre volt Trondheimtől, s ahhoz, hogy itteni csapataikat felmentsék, a németeknek igen nehéz hegyi terepen előrenyomulva kellett leküzdeni a norvégok, és a szövetséges erők ellenállását. Az angol partraszállásra itt a németek által elfoglalt Narviktól északra, Harstadnál került sor, innen kiindulva az angol, francia, lengyel, és norvég csapatok gyorsan körülzárták a németeket. Dietl nagy túlerővel nézett szembe. Bár eredeti, kétezer fős alakulata kiegészült a Narviknál elsüllyedt rombolók 2.600 túlélő tengerészével, s légi úton, és Svédország felől is kapott összesen mintegy ezerfőnyi erősítést, így is közel ötszörös túlerővel kellett megküzdenie. Szerencséjére a szövetséges erők megosztottak voltak, főparancsnokuk, Churchill egyik kedvence, William Boyle tengernagy, Cork Lordja, nem tudta jól összefogni a soknemzetiségű alakulatokat.William Henry Dudley Boyle tengernagy, Cork és Orrery Tizenkettedik Earlje.

William Henry Dudley Boyle tengernagy, Cork és Orrery Tizenkettedik Earlje.

 

A németek keményen ellenálltak, de a túlerővel szemben hátrálni kényszerültek, és május 28-án Narvikot feladva a hegyekbe vonultak vissza. Mindenki úgy vélte, Dietl különítményének vége, nem tudnak kitartani a felmentő erők megérkezéséig. Még Hitler is azt javasolta a tábornoknak, vonuljon át svéd területre, és ott internáltassa csapatait. Dietl azonban elhatározta, kitart az utolsó töltényig, s döntése lehetővé tette, hogy nem sokkal később nemzeti hősként térhessen vissza Németországba.

Narvik elfoglalása ugyanis már csak elterelő hadművelet volt, amivel leplezni akarták a szövetséges csapatok távozását. Május 25-én ugyanis, az időközben bekövetkező francia összeomlás hatására, az angol kormány és a főparancsnokság a Norvégiában harcoló csapatok teljes kivonása mellett döntött, úgy gondolva, azokra a közeljövőben nagyobb szükség lesz Angliában. A június másodika és nyolcadika közt végrehajtott hadműveletről magukat a norvégokat csak június elsején tartották érdemesnek értesíteni. A kiürítést fedező norvég csapatok utolsó alakulatai június tizedikén tették le a fegyvert, és ugyanezen a napon írták alá a hivatalos megadási okmányokat is Trondheimben. A norvégok 62 napig harcoltak a megszállók ellen, így a németek által megszállt európai országok közül ők fejtették ki a leghosszabb ideig tartó ellenállást.

A norvég királyi család, mely az utolsó hetekben Tromsöbe tette át székhelyét, a távozás mellett döntött, s június nyolcadikán az egyik utolsóként induló hajó, az angol Devonshire cirkáló fedélzetén ők is elhagyták az országot, és angliai száműzetésbe vonultak. Utólag aztán ezért nagyon ünnepelték őket, mondván, a náci fenevadaknak való hősies ellenállásukkal, és megalkuvást nem ismerő hazafiságukkal példát mutattak valamennyi európai népnek. Valójában a király és a trónörökös eredetileg Norvégiában akart maradni, hogy a vereséget elismerve megadják magukat a németeknek, s csak az angolok hosszas rábeszélésére döntöttek végül a távozás mellett.Narvik belvárosa, a harcok befejezése után.

Narvik belvárosa, a harcok befejezése után.

 

Churchill hangosan ellenezte a narviki kiürítést, de azt megakadályozni már akkor sem tudta, amikor a vereségekbe belebukott Chamberlain helyett őt nevezték ki miniszterelnöknek. (Ahogy gyakran megjegyzik, az első világháborúban Churchill egy olyan katonai kudarcba bukott bele, melyhez igazából nem sok köze volt. A másodikban meg egy olyan katonai kudarc emelte a miniszterelnöki posztra, ami nagyrészt neki volt köszönhető.) A kivonulás azonban veszélybe sodorta kedvenc vesszőparipáját, az északi svéd kikötők elaknásításának tervét, a Paul hadműveletet. Május közepétől Churchill ismét sürgetni kezdte vezérkari tisztjeit, készítsék elő, és minél hamarabb bonyolítsák le az akciót. Május 14-én ezt írta vezérkari főnökének, Pug Ismay tábornoknak: „Hívja fel a vezérkari tisztek figyelmét a zöldségek – az uborkalakú aknák – telepítésének fontosságára Lulea előtt. Ez az egyik legfontosabb ok, amiért Norvégiába mentünk. Három héten belül legyen kész egy jó terv, amit fel tudunk használni. Amikor kész, magam viszem a kabinet elé.” Június ötödikén délután az Első Tengeri Lord, Dudley Pound, táviratot küldött a flottaparancsnoknak, Charles Forbes altengernagynak, és az anyahajók parancsnokának, Lionel Wells altengernagynak, melyben közölte: „Meg kell tenni az előkészületeket, hogy az Alphabet hadművelet – a norvég kiürítés – befejezését követően az Ark Royal és a Furious segítségével mielőbb végrehajtsuk a Paul hadműveletet.”

 

(Folyt. köv.)

32 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr1516624936

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hátramozdító 2021.07.12. 19:04:34

Köszönjük szépen, pompás volt! Ha az angolok beelőzik a németeket, akkor hova menekült volna a királyi család?

savanyújóska 2021.07.12. 20:33:16

@hátramozdító: Az angoloknak valószínűleg maradtak volna. Ha nem, akkor Svédország. Bár érdekes elképzelni egy németországi emigrációt.

Galaric 2021.07.12. 21:45:53

Svédország felől milyen erősítést kapott Dietl?
Nem is hallottam eddig erről.

savanyújóska 2021.07.13. 05:55:38

@Galaric: Pár száz katonát, akik egészségügyi alakulatnak minősítve áthaladási engedélyt kaptak.

Galaric 2021.07.13. 07:19:19

@savanyújóska: Köszönöm ez teljes mértékben ismeretlen volt elöttem.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2021.07.13. 13:21:22

Mindig is érdekelt, hogy a németek hogyan vesztették el rombolóik felét.
Hát, most már tudom.
A szokásos német módon...
Ne csináljunk semmit, mert abból csak baj lehet...

MZoli 2021.07.13. 13:37:44

@molnibalage: A Seelowe funokkal szoktak lenni csorteim, ahol azert kardoznak, hogy oriasi hiba volt nem partraszallni, mert akkor Britannia biztos elesik, a LW es a Kriegsmarine ellen eselye sem lett volna az angoloknak.

Nos ennek fenyeben hatarozottan jo otlet volt nehany hadosztalyt nem rabizni Raederre es kedvenceire, valamint a gondviselesre.

wape 2021.07.13. 13:58:19

Nagyon érdekes, tartalmas poszt volt, pár forrás megjelölés talán jól jött volna, legalább a fotók esetében. Trondheim és Narvik távolsága kicsivel több mint 250 mérföld, nekem a google naps majd 900 km-t ír. A másik távval is valami gond lehet, mert ott szárazföldön kb 800 km a táv, tengeren még több. Ezek akkora különbségek, hogy már napokban mérhető a különbség hadihajók esetében

bz249 2021.07.13. 14:12:06

@MZoli: mondjuk azt Raeder hatarozottan ellenezte... amugy erdekes kerdes, hogyha Britanniaval nem akart harcolni, akkor honnan ez a Norvegia mania, merthogy Franciaorszag ellen nem kell.

Ha ellenben megis szembe akart volna szallni az angolokkal akkor miert nem letezett vazlatkent a Seelöwe?

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2021.07.13. 14:22:01

@MZoli: A Seelöwe fanoktól a falnak megyek.
A totális tengeri és légi kontroll mellett sem mertek a szövik 1944 nyarán kikötőben partraszállni és vitték magukkal.

A németek esélye elfoglalni néhány nap alatt egy kikötőt épen = 0.
Anélkül meg a hadművelet esélytelen úgy, hogy kompokkal és egyéb szarokkal rendelkeztek csak nem több ezer dedikált, evolúciósan fejlesztett partraszálló eszközökkel.

Aki szerint, volt realitása a német partraszállásnak és sikernek az nagyon erős szert szedhet és erős lehet a hite.

www.youtube.com/watch?v=YnPo7V03nbY

Amúgy meg Kréta elfoglalása is brutálisan sokba kerül úgy, hogy az egy koszos kis sziget volt, amit már éppen ürítettek ki tudtommal.

bz249 2021.07.13. 14:52:58

@molnibalage: nyilvan semmi eselye nem volt egy olyan hadmuveletnek, amelyik meg a celkituzes fazisaig sem jutott el... amugy ugye a szovetsegesek deklaralt celja a feltetel nelkuli kapitulacio volt, amihez totalis gyozelem kell. A nemetek politikai celja, noshat az elso vilaghaboruhoz hasonloan ismet elfeledkeztek errol az aprosagrol.

omron 2021.07.13. 17:33:10

@molnibalage: Én meg azon csodálkozom, hogy tudtak a németek ennyi évig kitartani a fél világ ellen, ilyen vezérkarral? Agyonszabályzás, marakodás az erőforrásokért, párhuzamos fejlesztések, Hitler ötletei, mi vagyunk a technika istenei, stb.

GépBalta 2021.07.13. 22:08:27

@bz249: Ezek a németek csak a harchoz értettek, a háborúzáshoz nem.

@omron: Egy negyed világnak még sokkal rosszabb vezérkara volt, egy másik negyednek pedig amellett, hogy nagyon messze volt, (akkori) szokása szerint épp nem volt rendes hadserege.

Macroglossa 2021.07.13. 23:16:11

A Warspite fedélzetét ábrázoló fotón mi az a fekete övszerűség a tengerészeken?

laci_52 2021.07.13. 23:23:48

A cikkből nekem az jön át, hogy a németeknek valószínűleg nem sikerült volna egész Norvégiát elfoglalni, ha közben nem omlanak össze a franciák. Jól látom?

Shaja 2021.07.14. 02:04:50

Nagyon érdekes, és részletekbe menő írás. Feltűnő - és számomra eddig nem volt köztudott- hogy szemben a Heer (a német szárazföldi haderő) -nél alkalmazott "auftragstaktik"-al szemben (amely az alsóbb szintekre, a harctéren vezénylő tiszteknek nagyfokú önállóságot, és döntési jogköröket adott, ezáltal sokkal gyorsabban reagálva a harctéri eseményekre) mennyire régimódi, és döntésképtelen volt a Kriegsmarine vezérkara. Mintha nem is ugyanannak az országnak a haderejéhez tartoztak volna!

apro_marosan_petergabor 2021.07.14. 05:51:11

@Shaja: Talán ez az egyik magyarázata a sokak által felvetett kérdésnek, miért tudtak a németek eredményt elérni a szárazföldön, s miért nem a tengeren, s a levegőben is vegyes volt a siker...
- gondoljunk csak pl. az angliai csatára, ahol az angol légvédelem összeomlása csak "órák kérdése volt" - de Berlin "büntető" bombázása Hitler irracionális reakciója miatt (elrendelte a városok bomázását a katonai létesítmények, radarállomások, repterek, gyárak stb. helyett) mindent megfordított...

apro_marosan_petergabor 2021.07.14. 06:12:07

Van azért még egy szempont, amely mindegyik fél cselekedeteinek megítélésénél szerepet játszik.
sok döntés tünik átgondolatlannak fotelünkben ülve. Csak elfeledjük, hogy "történelemkönyvekből", rendezett, csaoportosított, ellenőrzött adatok alapján alakítjuk ki véleményünket, s nem szorít bennünket az idő...
Akik a döntéseket meghozták, sokszor az adott pillanatban információ hiányban vagy éppen sok ellentmondásos információval rendelkeznek (a bizonytalan felderítésre, a szakadozó/megzavart hírközlésre támaszkodva), kényelmes fotel helyett esetleg egy +/- 2m-t fel -le járó panacsnoki hídon, 30kn-s, süvöltő szélben, füstben, ködben, záporozó lövések és vérző sebesültek, hullák közott hozzák, vagy sokféle nyomás között. S azt se feledjük azoknak a tengerészeknek sem GPS, sem számítástechnika sem segített - papírtérképeken dolgoztak körzővel, vonalzóval, sextáns - esetleg rádió iránymérés - alapján az ingadozó asztalon...

humorpalanta 2021.07.14. 11:37:43

@apro_marosan_petergabor: Ez is nyilván egy szempont, ugyanakkor itt is feldobtak már pár dolgot, ami egy kicsit megkérdőjelezi a dolgokat.
Egyrészt az, hogy a Kriegsmarine-nál mennyire ment a szerencsétlenkedés és a hibás döntések sorozata. Például itt említett torpedók, aztán ott van, hogy tengeralattjárókkal elég nehéz partraszállni, aztán ott van az is, hogy egy alapvetően szárazföld közeli hadviselés esetében miért a csatacirkálóikra fókuszáltak a gyors és reaktív rombolók helyett. Főleg ismerve az angolok légi támogatásának erősségét és központi szerepét.
Másrészt pedig tudva, hogy az angolok az északi részen jelentős légifölénnyel rendelkeztek, illetve, hogy a német rombolók nem számíthattak támogatásra a közeljövőben, rendkívüli butaságnak tűnik egy lezárható fjordban ragadni támogatás nélkül.

valis47 2021.07.14. 12:39:56

@Macroglossa: Én is azt néztem mi ez, korabeli Pride felvonulás a Warspite fedélzetén? :)
Talán valami felfúvódó mentőöv lehet.

MZoli 2021.07.14. 13:23:38

@laci_52: De. Csak akkor tovabb tartott volna.

savanyújóska 2021.07.14. 13:37:35

@Macroglossa: „mi az a fekete övszerűség a tengerészeken?”

Nem igazán tudom, a szabványos öltözékhez nem tartozik hozzá. Valószínűleg valamilyen övtáska, vagy heveder lehet.

@laci_52: „a németeknek valószínűleg nem sikerült volna egész Norvégiát elfoglalni, ha közben nem omlanak össze a franciák”

Narvikot az angolok legalábbis még egy jó darabig tudták volna tartani. De ha a franciák nem omlanak össze, akkor a németek számára ez úgyis teljesen mindegy lett volna.

@wape: „Trondheim és Narvik távolsága kicsivel több mint 250 mérföld, nekem a google naps majd 900 km-t ír. „

Utánanéztem, Trondheim és Narvik légvonalban nem egészen 400 mérföld, Trondheim és Kristiansand 375 mérföld. Javítom majd.

Crip Lee 2021.07.14. 19:52:28

Az amerikai torpedók is ugyanilyen szarok voltak a háború elején. Ha jól tévedek pont ugyanezen hibákkal is küzdöttel. Azok sem voltak tesutelve a haboru elott mert draga lett volna.

omron 2021.07.14. 22:07:44

@Crip Lee: Úgy tűnik, itt is igaz a szabály, hogy a tesztelésnél csak egyvalami drágább, a nem tesztelés. Érthető, hogy Zahn kapitány kissé kiakadt. (Mekkora név egy uboot parancsnoknak)
Más. Mitől magnetizálódott föl egy hajó karosszériája, hogy utána demagnetizálni kelljen?

Cymantrene 2021.07.14. 22:53:52

@omron: Ha más nem, akkor a Föld mágneses tere. A lágyacél ferromágneses, sőt, a ferromágnesesség alapesete.

Untermensch4 2021.07.14. 23:00:03

@Crip Lee: Én vmi könyvben azt olvastam hogy az amcsi torpedók olyat is gyakran produkáltak kezdetben hogy szépen tett egy kört... de ha szerencséjük volt akkor a gyújtás is rossz volt (az egyik esetben hamar robbant, így nem süllyesztették el magukat, a fickó visszaemlékezése szerint amikor az arcába robbant egy lámpa az beszabehu volt) és amikor gyakorlatilag csak a tengók meg pár apróság úszkált a japánokkal szemben akkor büntetés terhe mellett tilos volt fikázni a torpedókat.

omron 2021.07.15. 16:42:47

@Cymantrene: Reggel a munkahelyen ötleteztünk, mi lehetett a torpedóban. Ismerték-e már akkor a Reed-relét? Volt a hajónak akkora mágneses tere, amitől meghúzott volna? Villanymérnök kolléga talált a neten egy metszetrajzot egy közelségi gyujtóról, légvédelmi gránátban. Oszcillátor volt benne, ami arra enged következtetni, hogy vagy radarelven működött, vagy a közeli nagy tömegű fém elhúzta a frekvenciát.Torpedóba is rakhattak ilyet.

UrsaMAior 2021.07.15. 20:27:24

Nemscak hogy harckocsikat küldtek Norvégiába, hanem a 3 rendelkezésre álló nehézharckocsit a Neubaufahrzeug VI mindhárom darabját. Egyet sikerült kilőni egy elavult páncélelhárító puskával közvetlen közelről. A roncsai (3 -4 futó görgő) valameiyik norvég múzeumban vannak.

GépBalta 2021.07.16. 00:36:34

@UrsaMAior: Még ott is van az egyik a cikkben alulról a harmadik képen.
Ezek azért nem abban az értelemben voltak nehézharckocsik, mint majd később a Tigrisek, KV-k, vagy JSz-ek, hanem az addigra már teljesen elavult koncepcióra épülő "szárazföldi csatahajó" jellegű gyalogsági támogató harckocsik sikertelen kísérleti példányai voltak. Alacsony mozgékonysággal, jelzésértékű páncélzattal és több toronyban elhelyezett viszonlag jelentős számú, de önmagukban nem túl erős fegyverzettel. A háború kezdetére, már a legtöbb új közepes harckocsi hasonló súlyú volt. Valamiért cipelték magukkal a németek mindenhová, de talán csak azért, hogy hátha az ellenséges hírszerzés azt hiszi, hogy az lesz a Panzer VI, pedig köze nem volt hozzá.

Cymantrene 2021.07.16. 02:58:36

@UrsaMAior: Egy 0.55" Boys Anti Tank Gunnal lőttek bele több lyukat. Ténylegesen kilőni nem sikerült, de a legénysége inkább visszavonult és háttérbe húzódott. A Boys-t '37-ben rendszeresítették, nem volt az olyan régi, és még a korai Panzer III páncélját is át tudta lőni.

MZoli 2021.07.17. 07:40:56

@UrsaMAior: A panceltoro puskak nem voltak elavultak, plane nem a haboru elso eveiben. Megvolt a fontos szerepuk, meghogyha a pancelosok vedelmenek erosodese miatt a szerepkoruk valtozott is. Bizonyitek erre, hogy a mai napig fontos tamogato fegyvernek szamit. Gyalogsag altal gepesites nelkul mozgathato, nagy hatatovalsagu, pontos, nagyon nagy teljesitmenyu es konnyu a loszere. Nem kizarolag csak harckocsi elleni kuzdelemre kell gondolni. Es mar akkoriban sem kizarolag harckocsik ellen hasznaltak.

MZoli 2021.07.17. 07:50:41

@savanyújóska: Itt hozzatennem azt, hogy ha az angolok tovabb tartjak Narvikot, akkor az RN tovabb lett volna kenytelen polaris nyarban, relative jo idojarasi korulmenyek kozott nemet legifoleny mellett operalni messze a sajat repterektol. Ez mind a Coastal command, mind az FAA, mind az RN szamara vesztesegterhes harc lett volna. Meg pontosabban, a nemetekenel nagyobb erofeszitessel, kisebb eredmenyt tudtak volna elerni, aranytalanul magasabb vesztesegek mellett.
süti beállítások módosítása