Hét tenger

A Tengeri Farkas 01.

2020. március 27. 11:06 - savanyújóska

Az idei év a blogon úgy tűnik, a sorozatok éve lesz. Az előző sorozat tíz része után most megint egy hosszabb írás következik, várhatóan hat, vagy hét részben. Hogy ne csak állandóan a két világháború, és a német haditengerészet körül keringjek, a zsebcsatahajók helyett most inkább egy régebbi írást vettem elő, a szívemnek kedves vitorlás korszakról.

Lord Thomas Cochrane neve valószínűleg nem tűnik ismerősnek a hazai közönség számára, pedig valójában többen ismerik alakját, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Patrick O’Brien idehaza is jól ismert „Master and Commander” – a nem túl szerencsés magyar fordításban: „Kapitány és katona” - című könyvének, és a belőle készült nagy sikerű filmnek Jack Aubry kapitánya ugyanis bevallottan Thomas Cochrane alakját mintázza, és úgyszintén Cochrane volt az ihletadó figurája C. S. Forester szintén nagy sikerű könyvsorozatának, és annak főszereplőjének, Horatio Hornblower-nek is.

Az irodalomnak persze csak nagy vonalakban van köze a valósághoz, s úgy vélem, érdemes lehet megismerkedni az igazi Tengeri Farkas mozgalmas életével is, mely szerintem érdekesebb és izgalmasabb, mint a fikció. Cochrane igencsak göröngyös pályafutása ráadásul még abból a szempontból is érdekes lehet, hogy némi bepillantást enged a brit haditengerészet Nelson utáni viszonyai közé is, amikor – legalábbis az utókor számára - már megjelentek az első jelei annak, hogy a Royal Navy hanyatló pályára állt.

Lord Cochrane, Dundonald Tizedik Earlje.

Lord Cochrane, Dundonald Tizedik Earlje .

 

Lord Thomas Cochrane, Dundonald Tizedik Earlje, 1775 december 14-én született Annsfieldben, a skóciai Lanark megye egyik kisvárosában. Családja Skócia egyik legpatinásabb nemesi dinasztiája volt, mely egészen a XIII. századig vezette vissza lovagokból és bárókból álló impozáns családfáját. Az ősök egyik legnevezetesebbike Robert Cochrane, III. Jakab skót király legbefolyásosabb tanácsadója, a skót hadsereg tüzérségének parancsnoka volt, akit a király Mar Earljének – nagyjából grófi rang - nevezett ki. A királyi kegy és a dicsőség azonban túlzottan is Cochrane fejébe szállt, akit arroganciája miatt a skót főnemesek annyira utáltak, hogy 1480-ban egy haditanácson elfogták, és követőivel együtt egyszerűen felakasztották egy hídra.

A család tagjai a későbbiek során is mindvégig a Stuartok hűséges alattvalói voltak, ami hosszú távon nem bizonyult jó befektetésnek. Cromwell uralma idején William Cochrane, akit korábban I. Károly főnemesi rangra emelt, súlyos büntetéseket kellett, hogy kifizessen a Parlamentnek, ami alaposan megroppantotta a család költségvetését. Bár a restauráció után II. Károly valamelyest kárpótolta hívét, és kinevezte Dundonald Earljének, az új fénykor csak rövid ideig tartott. Az Orániai ház hatalomra jutásával és a Stuartok végleges bukásával a Cochrane dinasztia napja is leáldozott. Miután továbbra is a száműzetésben élő Stuartok hívei maradtak, és ebből nem is csináltak titkot, a család kiesett a fennálló rezsim kegyeiből, s jól fizető állások nélkül fokozatosan elszegényedtek. Dundonald Kilencedik Earlje a patinás néven, és a jól hangzó, de minden konkrét tartalom nélküli címen és rangon kívül már nem nagyon hagyott hátra mást utódaira.

Archibald Cochrane, a Kilencedik Earl, a politika és a katonáskodás helyett inkább a tudományoknak szentelte életét. Főleg a kémia és a mechanika érdekelte, s baráti viszonyban és kollegiális kapcsolatban állt a kor legnevesebb tudósaival, mint például James Watt-al és Henry Cavendish-el. Felesége, Anna Gilchrist, szintén ősi skót nemesi családból származott. A házasságból egy korán elhunyt leány, és három fiúgyermek született, a legidősebb, Thomas, 1775 decemberében.

Nagyjából ez volt az az időszak, amikor a család maradék vagyona is elúszott. Az utolsó nagyobb birtokot 1793-ban voltak kénytelenek eladni, hogy ki tudják fizetni a felhalmozódott adósságokat. A család tagjai kénytelenek voltak katonai pályákon keresni a megélhetést, ahol a patinás családi név azért jó ajánlólevélnek számított. A Cochrane fiúk közül William csatlakozott a szárazföldi hadsereghez, s apja ezt a pályát szánta elsőszülött fiának, Thomasnak is.Az apa, Archibald Cochrane, a Kilencedik Earl.

Az apa, Archibald Cochrane, a Kilencedik Earl.

 

Gyermek és fiatalkorát Thomas Cochrane jórészt a Fife megyei Culrossban töltötte, a család utolsó, addig még megmaradt birtokán. Itt végezte iskoláit is, melyek végeztével apja be akarta juttatni a hadsereg tisztikarába, ahol már korábban kapitányi állást szerzett neki. Az ifjú Thomas azonban nem érzett nagy kedvet a katonaság iránt, mivel már gyermekkora óta a tengerészet vonzotta. Ez a vonzalom valószínűleg nem teljesen ösztönösen alakult ki, hiszen nagybátyja, Alexander Forrester Inglis Cochrane – és később annak fia, Thomas unokatestvére, Thomas John Cochrane – szintén a Royal Navy kötelékében teljesített szolgálatot, s minden bizonnyal igyekezett a fiatal Thomas érdeklődését a tengerészhivatás felé terelni.

Az ekkor kapitányi rangban szolgáló – és később tengernagyi rangra emelkedő – befolyásos nagybácsi már ötéves korában felvetette unokaöccsét a Royal Navy legénységi listájára, ahol az, a hivatalos papírok szerint legalábbis, több hajón is szolgálatot teljesített. Elterjedt trükk volt ez azok közt, akik megengedhették maguknak ezt a kis csalást. A nyilvántartott szolgálati évek a későbbiekben sokat jelentettek a leendő tiszt előmenetele szempontjából, illetve még később beleszámították őket a szolgálaton kívüli évek félzsoldjának, illetve a nyugdíjnak a kiszámításába is.

Thomas Cochrane igazából persze csak iskoláinak elvégzése után, 1793-ban, 18 éves korában lépett ténylegesen a Royal Navy kötelékébe, és kezdte meg a szolgálatot nagybátyja hajóján, a 28 ágyús Hind fregatton, mellyel első útja a Balti-tengerre vezetett.

A következő két évben Cochrane nagybátyja védőszárnyai alatt gyarapítgatta tengerészismereteit, először a Hind-on, majd a 38 ágyús Thetis fregatton. Vizsgáinak sikeres letétele után 1796 májusában megkapta a tengerész hadnagyi rangot. (Elvégre a hivatalos papírok szerint ötéves kora óta őfelsége hadihajóin szolgált...) Néhány amerikai út után 1798-ban végül elkerült nagybátyja hajóiról, és áthelyezték a Földközi-tengerre, Lord Keith zászlóshajójára, a 90 ágyús Barfleur-ra. A Barfleuron csatlakozott hozzá nyolc évvel fiatalabb öccse, Archibald is. A két testvér ezután éveken át mindig ugyanazokon a hajókon, együtt teljesített szolgálatot.Sir Alexander Inglis Cochrane, a befolyásos nagybácsi.

Sir Alexander Inglis Cochrane, a befolyásos nagybácsi.

 

Ahogy az talán várható is volt, új beosztásában Cochrane, aki korábbi hajóin a kapitány unokaöccsének kényelmes pozíciójában védettséget élvezett, hamar összetűzésbe került feljebbvalóival. Alig néhány hónap után már sor is került hősünk első – de korántsem utolsó – hadbírósági tárgyalására. A vádló a Barfleur elsőtisztje, a Cochrene-hez hasonlóan nehéz természetű, és szigorú fegyelmet követelő Philip Beaver volt, aki szerint a fiatal hadnagy tiszteletlenül viselkedett feljebbvalóival szemben, és rendszeresen elmulasztotta a kötelező tiszteletadást. A bíróság ugyan felmentette a vádak alól Cochrane-t, viszont megdorgálta fegyelmezetlensége miatt. A bírósági ítélet persze nem sokat változtatott Cochrane viselkedésén, akiről hamar megállapították, tehetséges tiszt ugyan, viszont igen nehezen kezelhető, és összeférhetetlen alak. Hamar összetűzésbe került még a Földközi-tengeri Flotta parancsnokával, a rettegett Sir John Jervissel is. A két tiszt közti viszonyt hosszú éveken át a kölcsönös gyűlölet jellemezte, holott tengerészeti kérdésekről alkotott véleményük és politikai nézeteik többnyire megegyeztek.

Az ifjú tehetség valóban nem nagyon volt hozzászokva a fegyelemhez és az engedelmeskedéshez. Anyja korán meghalt, apját pedig sokkal jobban érdekelték a fizikai és kémiai kísérletek, mint a gyereknevelés. A meglehetősen szabados gyerekkor után első hajóin sem nagyon kelhetett szigorú fegyelmezést elszenvednie, hiszen a kapitány unokaöccse volt, vagyis a felettes tisztek aligha merték vegzálni. Miután azonban kikerült a nagybácsi védőszárnyai alól, fegyelmezetlensége és önfejűsége miatt könnyen komoly bajba kerülhetett volna. Szerencséjére azonban ekkor meg a „skót maffia” nyúlt a hóna alá. A „skót maffián” a flottában szép számmal szolgáló skót tiszteket értették, akik a régi skót klánszellemnek megfelelően igyekeztek támogatni és elősegíteni egymás karrierjét. Az egyik legpatinásabb skót családból származó Thomas Cochrane természetesen automatikusan a „skót maffia” pártfogoltja lett. Legbefolyásosabb támogatója Jervis helyettese, Keith tengernagy volt, aki tőle telhetően igyekezett elsimítani védence zűrös ügyeit, és olyan állást próbált meg szerezni számára, ahol nyilvánvaló tehetsége kibontakozhatott. Cochrane esetében egyetlen ilyen állás volt, az önálló parancsnoki beosztás.

Egy másik pártfogó, George Keith Elphinstone tengernagy.

Egy másik pártfogó, George Keith Elphinstone tengernagy.

 

Thomas Cochrane 1800 februárjában kapta meg első parancsnoki beosztását, amikor a Málta közelében elfogott 74 ágyús francia Généreux sorhajó vezetésével bízták meg. A mindössze 25 éves hadnagy parancsnoki megbízatása persze csak ideiglenes jellegű volt, és csupán arra terjedt ki, hogy az elfogott hajót szállítsa a Minorca szigetén fekvő brit támaszpontra, Port Mahonra. A rövid út csaknem katasztrófával végződött, ugyanis a legénység nagy részét rögtön az indulás után leverte a lábáról egy a hajón kitört járvány, majd nem sokkal később a Généreux erős viharba keveredett. Cochrane először villantotta meg oroszlánkörmeit, amikor maroknyi épkézláb emberével ura maradt a helyzetnek, és sikerült a hajót kikötőbe vezetnie, holott olyan kevés használható embere volt, hogy még a tiszteknek, sőt, neki magának is fel kellett másznia az árbocokra, hogy kezelni tudják a vitorlákat.

A parancsnokság elégedett volt a fiatal tiszt teljesítményével, melynek elismeréseként 1800 március 28-án kinevezték fregattkapitánynak („commander”, a hadnagy és a kapitány közti rang, nincs igazán jó magyar megfelelője, jobb híján használom a fregattkapitányt), és megkapta első, valódi parancsnoki beosztását. Első hajója a 200 tonnás, 14 ágyús Speedy brigg lett.

Az 1782-ben szolgálatba állított apró kis hajócska ekkor már nagy múltra tekinthetett vissza. Sikeres egységnek számított, mely számos ellenséges hajót zsákmányolt, és neves kapitányok parancsnoksága alatt jó néhány győztes ütközetben vett részt. 1794 nyarán a franciák egyszer ugyan már elfogták a hajót, ám alig néhány hónappal később Thomas Freemantle visszaszerezte tőlük.

Cochrane azonban nem volt túlzottan meghatódva új hajójának dicső múltjától. Véleménye szerint a Speedy „alig több mint egy hadihajó karikatúrája”. A mindössze 23 méter hosszú hajócska alig másfél méter magas kapitányi kabinja például olyan szűkös volt, hogy a parancsnok csak úgy tudott borotválkozni, ha a felső világítóablakot kinyitva kidugta fejét a tatfedélzetre.A Speedy modellje.

A Speedy modellje.

 

Hogy javítson hajójának szerinte szánalmas harci képességein, az új parancsnok megpróbálta annak tüzérségét két 12 fontos ágyúval is megerősíteni. A kísérlet azonban nem járt sikerrel, ugyanis sem a fedélzet nem bírta el a nehéz lövegeket, sem pedig elegendő hely nem volt azok elhelyezésére. Hasonló okokból nem járt sikerrel a másik próbálkozás, hogy a négyfontos ágyúkat lecseréljék hatfontosakra. A hely még erre sem volt elegendő, a hajón olyan átépítéseket kellett volna ehhez végrehajtani, amire az adott körülmények között nem volt lehetőség. Így az egyetlen komolyabb felújítás, amit Cochrane végre tudott hajtani, az volt, hogy a Speedy árbocait a sebesség növelése végett nagyobbakra cserélték. Ehhez a zsákmányolt Generaux tartalék készletéből lenyúlt árbocokat használták fel. Az új árbocoktól sokan óvták a kapitányt, attól tartottak ugyanis, hogy azok túl nagyok lesznek a Speedy méreteihez képest, és veszélybe sodorják a hajót. Az aggodalom azonban alaptalannak bizonyult, az árbocok később jól beváltak.

A Speedy 1800 májusában futott ki első útjára Thomas Cochrane parancsnoksága alatt. A feladat egy Livornóba tartó angol kereskedelmi konvoj kísérete volt. Új kapitányának irányítása alatt a Speedy figyelemre méltó hatékonysággal látta el feladatát. Május 11-én kerültek először összeütközésbe a franciákkal, mikor elfogták a konvojt megközelítő francia korzárhajót, a hatágyús Intrepide-et. Három nappal később öt, evezővel felszerelt kis kalózhajó (korzárhajó) támadta meg a konvojt, és annak két hajóját elfogták. Cochrane azonnal üldözőbe vette a támadókat, és másnap reggel sikerült is visszafoglalnia tőlük mindkét angol hajót.

A jól sikerült antré után Cochrane végre igazán testhez álló feladatot kapott. Parancsnokai szabad kezet adtak neki, és megbízatása alapján a Speedy-vel önállóan portyázhatott a térségben, francia és spanyol kereskedelmi hajókra vadászva. Noha a kapitány kezdetben korántsem volt elragadtatva első hajójától, később mégis ideális párost alkottak a Speedy-vel. Az önfejű, a merev katonai fegyelmet nehezen tűrő, impulzív természetű tiszt egyéniségéhez remekül passzolt az önálló portyázó feladatköre, és gyors kis hajójával rövidesen jókora rendet vágott az ellenséges kereskedelmi hajók között.

Cochrane és a Speedy nyár végére már komoly hírnévre tettek szert, nemcsak a hazai publikum körében, hanem a franciák között is, akiktől a kapitány ekkor kapta meg a tulajdonképpen megtisztelőnek számító Tengeri Farkas (Le Loup de Mer) nevet. Az elnevezés egyébként magától Napóleontól ered, aki személyesen adta parancsba tengernagyainak, fogják el a veszedelmes kalózt. Cochrane garázdálkodását megelégelték a spanyolok is, akik szeptemberben egy gyors fregattot küldtek ki a Földközi-tengerre, kimondottan azzal a feladattal, hogy az találja meg, vegye üldözőbe, és pusztítsa el a Speedy-t. Hogy hajóját álcázza, a kapitány átfestette a Speedy-t, mely ezután dán színekben és dán lobogó alatt, Clomer néven cirkált a spanyol partok előtt. Cochrene kerített egy dán egyenruhát is, melybe beöltöztette hajójának egy dán nemzetiségű tengerészét, aki aztán mindig eljátszotta a kapitány szerepét, valahányszor a közelben elhajózó spanyol hadihajók érdeklődni kezdtek az ismeretlen brigg után. (A nemzetközi tengeri jog megengedte az idegen zászló használatát, csupán tűzmegnyitáskor kellett azt lecserélni a saját lobogóra.) A túlzottan nagy érdeklődést tanúsító spanyol tiszteket pedig úgy tartották távol a Speedy fedélzetétől, hogy azt jelezték, a hajón himlőjárvány tört ki.A Speedy egy korabeli festménye.

A Speedy egy korabeli festményen.

 

Persze nem mindenkit sikerült átverni ezekkel a trükkökkel, és a spanyol fregattok néhányszor megfuttatták a Speedy-t. A gyors kis briggnek mindig sikerült egérutat nyernie, egy ízben azonban igen szorult helyzetbe került. Az üldöző spanyol fregattot ugyanis sehogy nem tudták lerázni, az egyre közelebb került a hajóhoz, és előre látható volt, hogy az éjszaka során utol fogja érni a Speedy-t. Sötétedés után ezért Cochrane minden fényt kioltott a hajóján, majd egy meggyújtott hajólámpát erősített egy hordóra, és azt a brigg mögött a vízre bocsátotta. Az ellenséges fregatt a vízen sodródó hordót követte tovább, a Speedy pedig csendben kereket oldott a sötétség leple alatt. (A jelenet nyilván ismerős a Master and Commander-ből.)

1800 februárjában sor került Cochrane első, és némileg meglepő módon utolsó párbajára. Egy máltai jelmezbálon ugyanis a kapitány, nem túl eredeti módon, tengerésznek öltözött, és a jelmez olyan jól sikerült, hogy egy az angolok oldalán harcoló royalista francia tiszt valóban matróznak nézte őt. A félreértésből kölcsönös sértegetésig fajuló veszekedés bontakozott ki, amelyért a sértett felek párbajjal kívántak elégtételt venni egymáson. A párbaj rövid ideig tartott, Cochrane ugyanis az első lövéssel megsebesítette ellenfelét, míg ő maga sértetlenül megúszta a golyóváltást.

Cochrane a későbbiekben is gyakran használta az ellenség megtévesztésére az idegen lobogó használatát. Előszeretettel vonta fel a dán zászlót, és ennek fedezete alatt közelítette meg gyanútlan áldozatait, akik nem gyanakodtak a semleges lobogó alatt közeledő, ártalmatlannak tűnő kis hajóra. Kiszemelt áldozata közelébe érve aztán a kapitány váratlanul felvonta az angol zászlót, és gyorsan lerohanta az ellenséges hajót.

1801 május hatodikán hajnalban a Speedy éppen Barcelona közelében cirkált, amikor az őrszem egy nagy hajót vett észre a láthatáron. Közelebb érve kiderült, egy 32 ágyús spanyol fregatt, az El Gamo közeledik az angol brigghez. Normális esetben a Speedy ilyenkor gyorsan hátat fordított volna az ellenségnek, és eliszkolt volna a túlerő elől, azonban Cochrane most valamiért más döntésre határozta el magát. Talán megszállta a harci hév, talán túl nagyra nőtt az önbizalma az előző hónapok sikersorozata után, de most úgy döntött, megtámadja a sajátjánál háromszor nagyobb, 600 tonnás spanyol hajót. A vállalkozás őrültségnek tűnt, hiszen az ellenség tűzereje – a kilőtt lövedékek összsúlyát tekintve – hétszer volt nagyobb, mint a Speedy-é, és legénysége is hatszoros túlerőben volt az angolokkal szemben. A korábban zsákmányolt hajókra ugyanis a Speedy állományából voltak kénytelenek tengerészeket állítani, hogy azok Máltára és Gibraltárba vezessék az elfogott kereskedelmi hajókat. A brigg fedélzetén így a szokásos 90 helyett ekkor éppen mindössze 54 ember tartózkodott, szemben a spanyol fregatt 320 fős legénységével.

Cochrane ezúttal is a jól bevált trükkel élt, s mikor a spanyolok felszólították, hogy azonosítsa magát, felvonatta az amerikai zászlót. A semleges lobogó védelme alatt egész közel ment a tétovázó spanyolokhoz, majd váratlanul felvonta az angol zászlót, és tüzet nyitott a fregattra. A fürge kis brigg ezután szinte körültáncolta a nehézkesen mozgó spanyol hajót, egymás után zúdítva rá a sortüzeket, miközben ő maga kitért a spanyolok válaszsortüzei elől. Hogy hatékonyabbá tegye kisméretű ágyúit, Cochrane a szokásos lőportöltet kétszeresét-háromszorosát töltette be az ágyúkba, így azok lövedékei át tudták ütni a spanyol fregatt oldalát.

Ahogy az már lenni szokott, a szerencse ezúttal is az arra érdemesek mellé szegődött, s az első angol sortüzek egyike megölte a spanyol hajó kapitányát. A további sortüzek megrongálták a fregatt kötélzetét is, így aztán az amúgy sem valami fürgén manőverező hajó szinte teljesen tehetetlenné vált. Ezt látva Cochrane közvetlenül a Gamo mellé vezette hajóját, a fregatt ágyúinak holtterébe. A lövegcsöveket ugyanis a spanyolok nem tudták eléggé lefelé irányítani, így a kilőtt lövedékek ártalmatlanul süvítettek el a Speedy felett.

Látva a tüzelés hiábavalóságát, a Gamo elsőtisztje, aki a kapitány halála után átvette a parancsnokságot, elhatározta, katonáival megrohanja a közvetlenül a fregatt oldala mellett álló Speedy-t. A spanyolok háromszor is megpróbálkoztak átjutni az angol hajó fedélzetére, azonban az onnan érkező heves ágyú és puskatűz mindháromszor visszaverte őket. Az angolok érezték, hogy a spanyolok harci kedve megcsappant, és most ők támadtak.A Gamo és a Speedy.

A Gamo és a Speedy.

 

Cochrane valamennyi emberét rohamra küldte, a Speedy-n csak egyetlen ember maradt, a hajóorvos. Az angolok két csoportra válva rohanták meg a Gamót, az egyiket maga a kapitány vezette, a másikat öccse, Archibald. Az első csoport a fregatt orr részét rohanta meg, s hogy még jobban sokkolják a már amúgy is frusztrált spanyolokat, az itt támadó angolok korommal feketére mázolták az arcukat. A lélektani fogás bevált, a meglepett spanyolok néhány pillanatra elbizonytalanodtak, s ezt kihasználva a támadóknak sikerült átjutni a spanyol hajóra, és befészkelték magukat annak orr részén. A spanyol tengerészek megpróbálták kiverni őket onnan, azonban ekkor hátba támadta őket a másik angol különítmény, mely a Gamo tatját rohanta meg.

Az angol támadás jól sikerült, azonban a spanyolok továbbra is keményen ellenálltak, és tartani lehetett tőle, hogy nagy számbeli fölényük a közelharcban érvényesülni fog. Cochrane ekkor jó hangosan átkiáltott a Speedy-re – ahol már csupán egyetlen ember tartózkodott –, hogy küldjenek át még ötven embert. Ugyanekkor elrendelte, tépjék le a hajó tatjáról a spanyol lobogót. A csel ismét bevált, a spanyolok elhitték, hogy komoly ellenséges erőkkel állnak szemben, sokan pedig úgy vélték, a zászlót azért vonták be, mert a tisztek elrendelték a megadást. A spanyol tengerészek és katonák egymás után adták meg magukat, s a britek ezután már könnyen legyűrték a nagy túlerőben levő, de megzavarodott ellenséget.

Az angolok viszonylag kis árat fizettek a győzelemért, részükről csupán három ember esett el, kilencen pedig megsebesültek. A spanyol veszteség 14 halott, és 41 sebesült volt. Mikor rájött, milyen csekély erőkkel szemben szenvedett vereséget, a Gamo elsőtisztje arra kérte az angol kapitányt, állítson ki neki egy írásos tanúsítványt, mellyel majd igazolni tudja a hadbíróság előtt, hogy a harc során minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megvédje hajóját. Cochrane készségesen kiállította a kért dokumentumot, melyben kijelentette, ellenfele igazi spanyolhoz méltóan viselkedett. Ismerve az angoloknak a spanyolokról alkotott véleményét, ez legalábbis ironikusan hangzik, de a spanyolok akkor komolyan vették. A hősies harcért a spanyol tisztet később kitüntették és előléptették. Cochrane jót mulatott, amikor ezt megtudta.

A nagy túlerővel szemben kivívott bravúros győzelem jókora visszhangot keltett az angol oldalon is. A sajtó nem győzte ünnepelni a fiatal parancsnokot, aki egyszeriben a Royal Navy egyik legismertebb tisztjévé vált. Cochrane meg is kapta kapitányi előléptetését – tényleges kapitánynak, vagyis „post captain”-nek léptették elő –, ám várakozásával ellentétben elsőtisztje, Parker hadnagy, nem kapta meg ugyanezt a rangot, holott ő felterjesztette az előléptetésre. Mindez Jervis tengernagynak volt köszönhető, aki kijelentette: „Igazán különös dolog két tisztet előlépteti egy ilyen eset miatt. Különben is, a Speedy-n elesettek kis száma nem teszi jogosulttá a kérelem teljesítését.” Cochrane-nek megvolt a véleménye Jervis eljárásáról, s hogy ez senki előtt ne maradjon titokban, meg is írta magának az érintettnek: „Őlordsága indoklása, mely szerint Parker hadnagy előléptetése azért nem indokolt, mert csupán három ember esett el a Speedy fedélzetén, ellentétben van Őlordsága saját grófi kinevezésével, ugyanúgy, mint törzskapitánya lovaggá ütésével, illetve más alárendelt törzstisztjeinek előléptetésével és kitüntetésével, melyet valamennyien egy olyan ütközetért kaptak (St.Vincent fok) melynek Őlordsága rangját és címét köszönheti, és amelyben Őlordsága saját zászlóshajóján csupán egyetlen ember esett el.” Ahogy Cochrane életrajza írja, Jervis, St.Vincent grófja, e levelet követően vált féltékeny felettesből halálos ellenséggé.Egy kellemetlen felettes, John Jervis tengernagy, St.Vincent grófja.

Egy kellemetlen felettes, John Jervis tengernagy, St.Vincent grófja.

 

Cochrane azonban nem sokat törődött Jervis véleményével. A Gamót Port Mahon kikötőjébe szállította, és néhány héttel később ott folytatta, ahol abbahagyta. A spanyol partok előtt cirkálva egyre-másra rohanta meg a francia és spanyol kereskedelmi hajókat, újabb veszteségeket okozva az ellenségnek. Június kilencedikén délután a 16 ágyús Kangaroo szlúppal közösen támadtak meg egy Barcelona közelében horgonyzó, a parti ütegek által is védett konvojt. A másnap reggelig tartó harcban a 12 kereskedelmi hajóból, és öt felfegyverzett kísérőhajóból álló konvoj az utolsó szálig odaveszett, a két brit hajó valamennyit felgyújtotta, vagy elfogta. Három héttel később a Speedy Alicante közelében támadt meg egy konvojt. Thomas Cochrane, a Tengeri Farkas hírneve ekkor már olyan félelmetes volt, hogy a közeledő Speedy-t látva a konvoj hajói ész nélkül menekültek a közeli szárazföld felé, s valamennyi hajót partra futtatták. A pánikba esett legénység kimenekült a szárazföldre, a zátonyra futott hajókat pedig az angolok felgyújtották.

Cochrane ekkor már 13 hónapja hajózott a Speedy-vel, s ez alatt az idő alatt összesen 53 francia/spanyol kereskedelmi és hadihajót pusztított, illetve fogott el. Ezzel nemcsak szakmai hírnevét alapozta meg, hanem egyben családjának az anyagi helyzetét is egyenesbe hozta, s a nem sokkal korábban még a csőd szélén álló Cochrane dinasztia nagyrészt neki köszönhetően vált ismét tehetős nemesi családdá. Sokak szerint egyébként Cochrane túlzottan is előtérbe helyezte a zsákmány utáni hajszát, s nemcsak a kortársak, hanem sok mai történész is felrója neki anyagiasságát, és elítélően nyilatkozik róla, mint megszállott pénzhajhászról. Ezek a vélemények azonban nagyrészt megalapozatlanok, vagy legalábbis erősen túlzóak. Úgyszólván minden korabeli tengerész gondolkodásában kiemelkedő szerepet játszott a zsákmányszerzés és a meggazdagodás, ami legalább akkora motiváló erő volt, mint a hazaszeretet. Bár az utókor megszépítő emlékezete jobb szereti idealizálni a múlt nagy alakjait, a valóságban a korszak egyetlen nagy tengerészét sem kizárólag elvont eszmék motiválták. Nelson maga éppoly kicsinyes aprólékossággal tartott számon és vasalt be minden centet, ami az általa elfogott hajók után zsákmányrészként járt neki, mint mondjuk Sir John Jervis. Jervis egyébként hivatalosan mindig nagyon élesen elítélte a Royal Navy tisztjeinek szerinte túlzott pénzsóvárságát, ugyanakkor viszont a gyakorlatban maga se járt el másként.

Egy korabeli celeb. Thomas Cochrane, az ifjú nemzeti hős.

Egy korabeli celeb. Thomas Cochrane, az ifjú nemzeti hős.

 

A szép napok azonban nemsokára véget értek. 1801 július harmadikán Cochrane belebotlott egy három sorhajóból és egy fregattból álló francia hajórajba, mely Toulonból éppen Cadiz felé tartott. A Speedy-re ekkor már ugyancsak ráfért volna egy generáljavítás, s a leharcolt állapotban levő brigg nem tudott elmenekülni a gyors francia hajók elől. Mikor hosszú üldözés után a franciák végül lőtávolságra közelítették meg az angol hajót, és leadták rá első sortüzeiket, Cochrane bevonta a Speedy zászlaját, és megadta magát. (Az ellenállás nem csak reménytelen, hanem lehetetlen is lett volna, ugyanis az üldözés során az angolok a tengerbe lökték ágyúikat, hogy könnyítsenek a hajón.) A 74 ágyús Dessaix fedélzetére lépő angol kapitányt a hajó parancsnoka, Jean Anne Christy de la Palliere, megkülönböztetett tisztelettel fogadta, s a nagynevű ellenfél iránti megbecsülése jeléül nem fogadta el annak kardját, melyet Cochrane a fogságban is megtarthatott. A francia kapitány egyébként a későbbiekben előszeretettel társalgott angol kollégájával szakmai kérdésekről, s számos ügyben kikérte annak tanácsát és véleményét. (A Speedy ezután Toulonba került, ahol Saint Pierre néven szolgált, majd 1802-ben Napóleon a pápai államnak ajándékozta, ahol 1807-es lebontásáig San Pietro néven tevékenykedett.)

Cochrane a Dessaix fedélzetén maradt, és három nappal később onnan nézhette végig az első algecirasi csatát. Sok öröme nem telhetett a látványban, ugyanis a napóleoni háborúk nagyobb tengeri ütközetei közül ez volt az egyetlen, amely ha nem is súlyos, de elég egyértelmű angol vereséggel végződött. (Az angolok többnyire persze vagy eldöntetlennek minősítik az ütközetet, vagy pedig egyszerűen összevonják a hat nappal későbbi második ütközettel, és győzelemnek kiáltják ki. A két csatáról egyébként írtam már itt is: https://htenger.blog.hu/2016/09/15/ongol_265 ) A csata következtében viszont ő és a Speedy legénysége hamar kiszabadult a hadifogságból, ugyanis kicserélték a csatában angol fogságba esett francia tengerészekre.

A Gibraltárba visszatérő Cochrane-t a Speedy elvesztéséért hadbíróság elé állították, a július 18-án megtartott tárgyaláson azonban gyorsan felmentették az összes vádpont alól. Bár más hajók parancsnoki állását is felkínálták neki, Cochrane nem vállalt el újabb tisztséget a flottánál, hanem a következő év elején, az amiensi békeszerződés megkötése után, visszatért Angliába, ahol beiratkozott az edinburgh-i egyetemre, a neves filozófia és matematika professzor, Dugald Stewart tanítványaként. (Iskolatársai közé tartozott egy Henry John Temple nevű fiatalember is, aki később Lord Palmerstonként vált ismertté, mint Nagy-Britannia kétszeri miniszterelnöke.)Az első algecirasi csata.

Az első algecirasi csata.

 

Tudományos pályafutása azonban nagyon rövid ideig, alig egy évig tartott, ugyanis a Franciaországgal való háború már 1803-ban újrakezdődött, s Cochrane ismét szolgálatra jelentkezett a Royal Navy-nél. Erős túlzás lenne azt mondani, hogy kapkodtak utána. Elsőre ez meglepőnek tűnhet, hiszen az ember azt gondolná, a nagy hírnévnek örvendő Tengeri Farkas után két kézzel kapnak az Admiralitáson. Azonban csak több hónapig tartó hosszú várakozás és tétlenség után sikerült újra beosztást szereznie, befolyásos barátainak és családtagjainak közbenjárására. A dolgot persze rögtön érthetőbbé teszi, ha figyelembe vesszük, hogy az Admiralitás Első Lordját ebben az időben Sir John Jervisnek hívták.

E ténynek megfelelő volt Cochrane új beosztása és megbízása is. A flotta egyik legócskább hajójának tartott 22 ágyús Arab parancsnokságával bízták meg, mely annyira rossz állapotban volt, hogy féltek kiküldeni az Atlanti-óceánra, így aztán végül az Északi-tengeren, az Orkney-szigeteknél tartózkodó halászflották védelmével bízták meg. Csakhogy ebben az időszakban egyetlen halászhajó sem tartózkodott a térségben, következésképpen védelmezni való halászok sem voltak ott.

Cochrane ezzel a zabhegyezéssel töltött el csaknem egy évet, védelmezve a nem létező halászhajókat a nem létező ellenséggel szemben. Helyzetében csak a következő év, 1804 végén következett be változás, miután Anglia új miniszterelnöke, a frankofób William Pitt menesztette az Első Lord pozíciójából a franciabarát Jervist, és helyére Lord Melville-t nevezte ki. Decemberben Cochrane végre egy hozzá illő, mondhatni személyre szabott beosztást és feladatot kapott. Kinevezték a vadonatúj, 32 ágyús Pallas fregatt kapitányává, és egy önálló Atlanti-óceáni portyára küldték ki. A Pallas toborzóplakátjának felirata szerint (a hajók legénységét nem besorozták, hanem a kikötőkben toborozták, ami csak igen ritka esetekben jelentett kényszertoborzást) Cochrane olyan embereket keresett hajójára, akik elég erősek ahhoz, hogy elbírják a tömött spanyol kincses zsákokat. A jól hangzó program mágnesként vonzotta a gazdagodni vágyó tengerészeket, akiknek a sikeres portyára garanciát jelenthetett a kapitány személye is. Önkéntesekben nem is volt hiány, a Pallas toborzóirodája előtt szinte egymást taposták a jelentkezők.

Cochrane valóban állta is a szavát. A Pallas 1805 januárjában futott ki első útjára, s mikor néhány hónap múlva visszaérkezett Plymouth kikötőjébe, a fregatt mindhárom árbocának csúcsán egy-egy nagy, másfél méteres, tömör aranyból készült gyertyatartó ékeskedett, jeléül annak, hogy az út a várakozásoknak megfelelően sikerült. Az Azori-szigetek környékén, és a portugál partok előtt végrehajtott három-hónapos cirkálás során a Pallas ugyan csak négy spanyol hajót fogott el, azok azonban tele voltak az amerikai gyarmatokról érkező nemesfém szállítmányokkal. A zsákmány értéke a mai árfolyamon számolva nagyjából 60 millió fontot tett ki.A Pallas toborzóplakátja.

A Pallas toborzóplakátja.

 

A szerencse kegyeltje azonban már ekkor sem örvendett nagy népszerűségnek az Admiralitáson belül. Mikor 1805-ben a Royal Navy pályázatot írt ki egy új hajólámpára, melyet a konvojban egymás után haladó hajók követni tudnának, anélkül hogy a lámpa fénye a más irányban haladó hajók számára elárulná a konvoj helyzetét, Cochrane is jelentkezett egy általa kifejlesztett új lámpával. Azonban tartva tőle, hogy a pályázatot elbíráló tisztek negatívan elfogultak vele szemben, pályázatát egyik barátja nevén nyújtotta be. A pályázatot végül Cochrane lámpája nyerte meg, ám a feltaláló volt olyan meggondolatlan, hogy az eredményhirdetés után felfedte kilétét. A Royal Navy nem rendelt meg egyetlen lámpát sem…

1806 első hónapjaiban az Admiralitás a normandiai partok elé küldte a Pallast, járőrözésre és felderítésre. Április ötödikén a Gironde torkolatában az angolok két francia brigget vettek észre, melyek, mint később kiderült, éppen Bordeaux felé futottak ki, és éjszakára lehorgonyoztak a folyó torkolatában, két parti erőd ágyúinak védelme alatt. Az éjszaka leple alatta a Pallas csónakjai megközelítették a két francia hajót, s hatodikán kora hajnalban megrohanták és elfoglalták a 14 ágyús Tapageuse-t. A másik brigg a folyón felfelé elmenekült.

Miközben a csónakok visszatérésére vártak, a Pallas fedélzetéről újabb hajókat vettek észre a láthatáron, melyekről rövidesen kiderült, hogy két 20 ágyús francia korvett, és egy 16 ágyús brigg. Bár a támadásra küldött különítmény miatt a hajó létszáma nem volt teljes, Cochrane habozás nélkül azonnal üldözőbe vette az ellenséges hajókat, melyek rögtön menekülni próbáltak, holott hárman együttesen nagyobb tűzerővel rendelkeztek, mint az angol fregatt. Az üldözés rövid ideig tartott, a pánikszerű menekülés közben ugyanis mindhárom francia hajó felfutott a zátonyokra, és javíthatatlanul összetört.

A következő hetekben a Pallas, mely több más egységgel együtt a Thornborough altengernagy vezette kötelék részét alkotta, továbbra is a térségben cirkált, s a franciák parti jelzőállomásait és ütegeit támadta. Április 25-én Thornborough néhány kisebb hajó kíséretében az Aix-sziget (Ile D’Aix) közelébe küldte a Pallast, hogy szemmel tartsák az ott horgonyzó, öt sorhajóból, és öt fregattból álló francia köteléket. Az angol hajók elkergetésére a francia tengernagy kiküldte a 40 ágyús Minerve fregattot, és három brigget. A két kötelék rövid tűzpárbajt vívott egymással, azonban a francia hajók nem mentek túl az őket támogató parti ütegek lőtávolságán, Cochrane pedig nem ment be oda. Így aztán a felek néhány nagy távolságból leadott sortűz után kölcsönösen visszavonultak. Ez a játék a következő hetek során aztán többször is megismétlődött, miközben az angolok folytatták a parti létesítmények elleni támadásaikat, melyeket a francia hajóknak eszükbe sem jutott megzavarni.32 ágyús angol fregatt modellje.

32 ágyús angol fregatt modellje.

 

Május 14-én kora reggel a Minerve és a három brigg ismét vitorlát bontott, hogy újra elkergesse a túl közel merészkedő Pallast. Az események azonban most nem a már megszokott forgatókönyv szerint alakultak. A Pallas először a sziget parti ütegeivel keveredett rövid tűzharcba. Néhány lövésváltás után Cochrane bevonatta a fregatt fő-sudárvitorláját, azt a látszatot keltve, hogy a hajó árbócozata megrongálódott. Ezt látva a Minerve kapitánya felhagyott addigi óvatoskodásával, és hajóival messzebbre merészkedett ki a tengerre a szokásosnál, abban bizakodva, sikerül elfognia a sérült angol fregattot. Azonban kínos meglepetésben volt része, mikor ugyanis lőtávolságon belül ért, a Pallas felvonta összes vitorláját, és rögtön tüzet nyitott a francia hajókra.

Az angol fregatt első sortüzei rögtön kettétörték az egyik brigg főárbocát, és ellőtték a Minerve tatárboc-sudarát. Kihasználva a számukra kedvező szelet, az angol fregattnak hosszas manőverezés után végül sikerült a Minerve mögé kerülnie, és hosszában lőtte végig a francia fregatt fedélzetét, hatalmas pusztítást okozva abban. Kétórás tűzharc után a francia fregatt szinte ronccsá vált, s ha nem érkezik két másik fregatt a felmentésére, biztosan az angolok zsákmányává vált volna.

A francia ágyúk találatai és a Minerve-el való összeütközés következtében a Pallas árbocozata is súlyosan megrongálódott, s a mozgásképtelenné vált hajót végül a Kingfisher szlúpnak kellett kivontatnia a csatatérről. Ennek ellenére az erősítésként érkező két francia fregatt meg sem próbálta üldözőbe venni a sérült angol hajót.

Augusztusban Cochrane, a javítás alatt álló Pallas helyett, új hajót kapott, a 38 ágyús Imperieuse fregattot, melyet az angolok nem sokkal korábban a spanyoloktól zsákmányoltak, ahol Medea néven szolgált. Az Imperieuse-el Cochrane visszatért a régi sikerek helyszínére, a Földközi-tenger nyugati medencéjébe, ahol a francia és a spanyol partok előtt cirkálva a korábbiakban megszokott eredményességgel pusztította az ellenség kereskedelmi hajóit. Egyik kedvenc módszere az ellenséges kikötők elleni hajnali támadás volt, melyek során az éjszakai sötétséget kihasználva belopózott a fregatt csónakjaival a kikötőkbe, majd meglepetésszerűen megrohanta az ott álló hajókat. Ezeket a támadásokat rendszerint maga vezényelte le. Akcióit mindig rendkívül aprólékosan megtervezte, minimálisra csökkentve ezzel a kockázatot, és saját veszteségeit. (Ekkoriban egyébként az Imperieuse fedélzetén szolgált egy fiatal tengerészkadét, Frederick Marryat, aki később tengerészíróként szerzett nagy hírnevet és népszerűséget magának. Marryat könyveiben több alkalommal is megörökítette kapitányának alakját, ekként ő is hozzájárulva Thomas Cochrane bevonulásához az irodalmi örökkévalóságba.)Frederick Marryat kapitány, a mára már kissé elfeledett, de egykor Magyarországon is népszerű tengerészíró.

Frederick Marryat kapitány, a mára már kissé elfeledett, de egykor Magyarországon is népszerű tengerészíró.

 

1808-ban a spanyolok szembefordultak a franciákkal, s átálltak az angolok oldalára. Cochrane korábbi ellenségeivel is remekül együtt tudott működni. Egy spanyol gerillacsapat támogatásával elfoglalta a Barcelona és Gerona közt fekvő Mongat erődjét, hosszú időre elvágva ezzel a spanyol területeken harcoló francia csapatok egyik fő utánpótlási vonalát. Egy másik rajtaütés során egy elfoglalt jelzőállomáson megszerezte a francia haditengerészet jelzéseinek kódkönyvét. Cochrane-nek volt annyi esze, hogy gyorsan lemásoltatta a könyvet, és aztán az eredetit ott hagyta, azt a látszatot keltve, hogy nem találták meg. A trükk ezúttal is bevált, s a franciák még hosszú ideig használták ezt a kódrendszert, nem is sejtve, hogy az angolok olvasni tudják jelzéseiket. (Zászló és fényjelzéseket, természetesen.)

Kikötők, parti erődök és jelzőállomások ellen rendszeresen hajtott végre kisebb-nagyobb rajtaütéseket, melyek szinte a specialitásává váltak. Mikor a francia hadsereg ostrom alá vette Rosast, Cochrane beállt a spanyol védőseregbe, s a Fort Trinidad erőd parancsnokaként maga is részt vett a város védelmében. Az erőd kitartott, a város azonban nem. Cochrane végül csak napokkal Rosas francia bevétele után ürítette ki az erődöt, s vonult vissza a hajókra, az utolsók közt hagyva el az elfoglalt spanyol várost.

Cochrane egy másik elhíresült huszárcsínye volt, mikor egy ízben az Imperieuse zátonyra futott és megrongálódott, ő pedig sérült hajójával felhajózott a Rajnán, s a javításokat mélyen bent, a francia területeken végezte el, ahol üldözői közül senkinek sem jutott eszébe keresni.

1809 áprilisában az angol kapitány visszatért a Minerve-el folytatott ütközet helyszínére, az Aix-szigethez, a nyugati francia partok egyik legfontosabb hajózási útvonalához. A Basque Roads néven ismert területen haladt keresztül a La Rochelle, Lorient, és Rochefort kikötőiből induló, illetve oda érkező hajóforgalom nagyobbik része. Az angolok folyamatosan blokád alatt tartották a kikötőket, s miután megakadályozták a franciákat abban, hogy Rochefortból útnak indítsák a Martinique részére szánt utánpótlást szállító konvojt, Napóleon 1809 februárjában utasította Jean Baptiste Willaumez tengernagyot, a bresti flottával törje fel az angol blokádot, és fedezze a konvoj kifutását.

A hónap végén Willaumez nyolc sorhajóval és két fregattal elhagyta Brestet, és az angol blokádot kijátszva Rochefort felé indult. Útközben csatlakozni kellett volna hozzá a Lorientben állomásozó köteléknek is, amely azonban a kedvezőtlen széljárás miatt nem tudta elhagyni a kikötőt.

Rochefortba megérkezve Willaumeznek azt kellett tapasztalnia, hogy az ottani hajóraj a legénység közt dúló járványok, és a flotta hajóinak általános lepusztultsága miatt gyakorlatilag teljesen harcképtelen, és nincs kifutásra alkalmas állapotban. Miután pedig az angolok a francia kötelék megérkezése után gyorsan erősítést küldtek az ottani blokádflottához, Willaumez gyakorlatilag csapdába esett Rochefortban.

 

(Folyt. köv.)

 

14 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr9515562972

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hátramozdító 2020.03.27. 12:21:53

Nagyon szépen köszönjük, hatalmas segítség ez a poszt a mindennapok elviseléséhez. Valahogy nagyon más most a flottáknál is felbukkanó járványokról olvasni... Most pedig szépen elkezdem várni a folytatást. Azt is nagyon.

algkalv 2020.03.27. 16:03:54

Szuper, mint mindig, köszi!

Zoarden 2020.03.27. 16:44:58

Köszi, hosszú évek óta olvaslak, mindig jók és érdekesek voltak az írások.

UrsaMAior 2020.03.27. 19:24:41

Oh ezt mar a masik blogodon is imadtam. Kesobbi Del Amerikai karrierje a mai napig hagy nyomokat de a kedvencem az angol politikai karrierje! Amikor elbarikadozta magat valami fogadoban, na az egy paratlan es nagyin tanulsagos sztori.

Head Honcho 2020.03.27. 21:33:02

Furfangos volt a fickó. :)

Kallard 2020.03.28. 18:01:46

Őfelsége kapitányának komoly szerepe volt abban, hogy beleszerelmesedtem a hajókba.

Pájer Csaba 2020.03.28. 21:04:19

Már egy ideje el akartam büszkélkedni ezzel:

en.wikipedia.org/wiki/William_Brown_(admiral)

A Foxforddal szomszédos városban élek. :-)

Van egy egész csecse kis emlékműve az admirálisnak. :-)

gigabursch 2020.03.29. 14:20:06

"Hogy ne csak állandóan a két világháború, és a német haditengerészet körül keringjek, a zsebcsatahajók helyett most inkább egy régebbi írást vettem elő"

Na jó...
:-)

Ettől még várjuk a zsrbcsatahajós részt többen is.
Ahogy sorozat lehessen: lehet szó régi idők zsebcsatahajóiról is.
/:)

Galaric 2020.03.29. 17:22:39

Remek írás és olvasnivaló ezekben az unalmas napokban. Köszi!

ártéri 2020.03.29. 19:24:40

Pont ezt a filmet néztem meg pár napja.
indavideo.hu/video/Kapitany_es_katona_A_vilag_tulso_oldalan_1CD
indavideo.hu/video/Kapitany_es_katona_A_vilag_tulso_oldalan_2CD

Na jó, akkor filmajánló a várfogság napjaira:
www.youtube.com/watch?v=l1RSvTfaHoE
Bizonyos Bering északra hajózik a hollandusokkal. A leírás a film alatt megtévesztő. Ez az a film, amiben szerepel egy holland K1 bajnok és egy holland Victoria's Secret manöken is. Lehet találgatni, melyik melyik.

És még egy:
www.youtube.com/watch?v=RGUIbQ9Wpqw
A Laconia elsüllyesztése.

Jó volt a poszt, köszi, kíváncsian várom a többit!
7 rész? Jipppiii....

gigabursch 2020.03.31. 06:34:46

@Kallard:
Nálam is. Meg persze Marjai és Dékány, mrg Csonkaréti.
De nekem könyvből csak a Dél-Amerikával induló részek vannak meg.