Európa északi területei, a skandináv országok, a kontinens perifériáján helyezkednek el, és majdnem olyan külön testet képeztek a földrész életében, mint a brit szigetek. Az itteni országok érdekszférája jól behatárolható volt, és lényegében mindig a Balti-tenger feletti ellenőrzés megszerzése miatt dúlt köztük a viszály. Az egymással közeli rokonságban álló népek közt mindig népszerű volt a skandináv egység gondolata, azonban ennek megvalósítását természetesen mindegyikük a saját irányításával képzelte el. Ehhez Dánia került a legközelebb, mely a Kalmari Unióban hosszú időre egyesítette Dániát, Norvégiát, Svédországot, Finnországot, Izlandot, Grönlandot, és a Feröer-szigeteket. Az uniót, nevének megfelelően, elvileg független államok alkották, a gyakorlatban azonban egyértelműen dán irányításról volt szó, mely gyakran sértette a többi ország érdekeit. Az uniót végül szét is bomlasztották a belső ellentétek. A kegyelemdöfést a megerősödő, és feltörekvő Svédország kiválása jelentette 1521-ben, melyet követően a Kalmari Unió hivatalosan is megszűnt létezni. Svédország és Dánia ettől kezdve egymás vetélytársaivá váltak, és megkezdődött köztük a harc a balti területek nem elhanyagolható jelentőségű kereskedelmének ellenőrzéséért.

Kezdetben egyértelműen Dánia látszott az esélyesnek. Az 1611-es háborúban területeket nyert el a svédektől, a dán flotta pedig blokád alá vette a svéd fővárost, Stockholmot. IV. Keresztély dán király azonban elkövette azt a hibát, hogy 1625-ben beavatkozott a német császárság területein ekkor már javában dúló harmincéves háború menetébe. A királyt természetesen nem annyira a szorongatott német protestáns fejedelemségek megsegítésének önzetlen szándéka vezérelte, hanem az északi német területek megszerzésével inkább saját hatalmát és erejét óhajtotta növelni, főleg az egyre erősebbé váló Svédországgal szemben.

A dán csapatok kezdetben sikerrel tevékenykedtek, és mélyen benyomultak a német területekre, azonban 1626-ban súlyos vereséget szenvedtek Tillytől, majd a rákövetkező évben Wallensteintől. Ezt követően Wallenstein benyomult a dán területekre, és elfoglalta az egész Jütland félszigetet. A dán szigetek, és a főváros, Koppenhága, csak azért menekült meg ettől a sorstól, mert a dán, és a segítségül hívott svéd flotta megakadályozta az ellenség átkelését a tengerszorosokon. 1629-ben IV. Keresztély kénytelen volt békét kötni II. Ferdinánddal, és kilépni a háborúból. Mindez rendkívül megalázó volt a dán királyságra nézve, hiszen nemcsak katonai vereséget szenvedtek, hanem jelentős területekről is kénytelenek voltak lemondani, ráadásul, a még rosszabb lehetőség elkerülése végett, kénytelenek voltak ősi ellenségük, Svédország segítségéhez folyamodni. A dánokkal ellentétben viszont a svédek rendkívül megerősödve kerültek ki a háborúból. Nemcsak komoly területi nyereségre és hadisarcra tettek szert, hanem Gusztáv Adolf győzelmei után a svéd hadsereg tekintélye is hallatlanul megnövekedett. A továbbiakban egy jó ideig már nem a spanyol, hanem a svéd csapatokat tartották Európa legütőképesebb fegyveres erejének.

1627-ben, Wallenstein fenyegető közeledésének hírére, a tehetősebb jütlandi nemesi családok elhagyták földjeiket, és biztonságosabb helyre menekültek, a szigetekre, vagy Norvégiába. A távozók között volt az egyik legrégibb dán nemesi családból származó befolyásos főnemes, Erik Pedersen Juel, Juelinge bárója is, aki Thy megyei birtokát elhagyva Norvégiába menekült feleségével, Sophie Clausdatter Sehested-el, és gyermekeivel. A család a norvégiai Christiania városában – a mai Oslo – telepedett le, hogy ott várja ki, amíg a háború véget ér. 1629 május nyolcadikán itt született meg a házaspár második fia, akit a Niels névre kereszteltek. (A dátumoknál a régi, Julián naptár szerinti időpontokat adom meg, mivel Dániában csak 1700-ban vezették be a Gergely naptár szerinti időszámítást. Ha a mai időszámításhoz akarjuk igazítani ezeket, hozzájuk kell adni még tíz napot. Niels Juel a Gergely naptár szerint tehát nem május nyolcadikán, hanem tizennyolcadikán született.) Nem sokkal később Dánia békét kötött és kilépett a háborúból. A Juel család még ez év nyarán visszatért birtokaira. Harmadik fiúk, Jens, már ott született meg, 1631 nyarán.

A gyermek Niels nevelését hatéves kora után nagynénje, Karen Sehested vette át, aki a királyi család gyermekeinek is az egyik nevelője volt. A stenalti birtokán élő, nagyműveltségű nagynéni alapos és mindenre kiterjedő képzésben részesítette unokaöccsét, aki elsajátította mindazokat az ismereteket, melyek egy korabeli, főnemesi származású fiatal számára szükségesek voltak az előkelő társaságba való beilleszkedéshez, és az érvényesüléshez. A tehetséges, értelmes gyerek könnyen tanult, és hamarosan széles körű műveltségre tett szert, melyről kortársai később is mindig elismeréssel beszéltek.

1643 tavaszán a fiatal Niels Juelt a trónörökös, Frigyes herceg udvarába küldték, hogy a herceg kísérőjeként tevékenykedjen. A herceg ekkoriban az északnémet Bremen-Verden egyházmegye gondnoka volt, és újdonsült apródja itt, Bremenben csatlakozott az udvartartáshoz. Nem sokkal érkezése után azonban svéd csapatok nyomultak be a területre, és Frigyes kénytelen volt dán területre menekülni. Az eredetileg protestáns-katolikus vallásháborúnak induló harmincéves háború eddigre ugyanis már teljesen elvesztette vallási jellegét, és tisztán az érintett európai nagyhatalmak területszerző háborújává degradálódott, melyben az azonos felekezetű országok egymással harcoltak különböző területekért. Az úgynevezett „Torstenson háború” gyors svéd győzelemmel zárult. A kolbergeri csatában, 1644 júliusában, a dán flotta még visszaverte a svéd partraszállási kísérletet, ám az október 13-án megvívott fehmerni csatában már katasztrofális vereséget szenvedtek. A dánok 12 hajót vesztettek, s a Balti-tenger vizeinek ura a svéd flotta lett. Az 1645-ben megkötött békeszerződésben Dánia ismét komoly területi veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni.

A Frigyes udvarában eltöltött évek után Niels Juel 1647-ben a fiatal nemesek részére fenntartott soroei lovassági akadémia növendéke lett, majd 1650-ben hosszú európai utazásra indult. Az ilyen külföldi utak akkoriban az előkelő nemesi ifjak képzésének alapvető részét képezték, és tulajdonképpen ezzel a nagy európai körúttal zárták le nevelésüket. A külföldi országokban tett látogatások során a fiatalok nemcsak nyelveket tanultak – valamirevaló főnemesi sarj akkoriban legalább fél tucat nyelvet beszélt –, hanem megismerkedtek az adott országok kultúrájával, szokásaival, és persze alaposan tanulmányozták gazdaságukat és fegyveres erejüket, s e téren szerzett tapasztalataikat aztán odahaza is igyekeztek hasznosítani. Ezen kívül természetesen az sem volt elhanyagolható szempont, hogy utazásaik során a külföldi elit befolyásos tagjaival is ismeretségeket kötöttek, azaz olyan kapcsolati tőkét szereztek, melynek később esetenként nagy hasznát vehették.

Niels Juel nagy körútja 1650 márciusában kezdődött, s a következő két év során bejárta a német fejedelemségeket és a francia királyságot. Franciaországi tartózkodása alatt kezdett el komolyan érdeklődni a tengerészeti ügyek iránt, s hogy e téren is bővítse ismereteit, 1652-ben Hollandiába utazott, hogy beálljon a holland haditengerészethez.

A holland flotta ekkoriban kétségtelenül a világ vezető haditengerészete volt, melyhez tapasztalatszerzés végett szerte Európából sok fiatal tengerész csatlakozott, hogy itt szerzett tapasztalataikat, melyek saját későbbi karrierjükre is nagyon jótékony hatást gyakoroltak, aztán saját hazájuk haditengerészeténél hasznosítsák.

Niels Juel a lehető legjobbkor érkezett Hollandiába ahhoz, hogy a gyakorlatban tanulmányozhassa a haditengerész mesterség fortélyait. Nem sokkal érkezése után ugyanis kitört a már régóta esedékes háború Hollandia és Anglia között. Az első angol-holland tengeri háború mérföldkövet jelentett a tengeri hadviselés történetében. A csatasor ekkor vált a tengeri harcászat alapelemévé, ami lehetővé tette a korábban rendszerint áttekinthetetlen és irányíthatatlan kavarodásból álló tengeri ütközetek központi irányítását, és a flották előre átgondolt haditerv szerinti mozgatását. Ekkor alakult ki a flották harcrendjének aztán évszázadokon át érvényes felosztása, illetve az alkalmazott harceljárások is. Az addig a régi kalózhagyományokon alapuló flották ekkoriban váltak a szárazföldi hadseregekhez hasonló professzionális fegyvernemmé, melyet hivatásos tisztek irányítottak. Nils Juel úgyszólván az első sorból figyelhette meg ezeket a változásokat, és egyben a lehető legjobb mesterektől tanulhatta meg az új harcászati alapelveket. Maarten Tromp és Michiel de Ruyter hajóin szolgálva részt vett a háború összes nagyobb csatájában, Kentish Knocktól Schenevingenig.

Az ütközetek taktikailag többnyire angol győzelemmel végződtek, azonban stratégiai szempontból a britek nem tudtak döntő csapást mérni a hollandokra, akiknek, nagyobb veszteségeik ellenére, sikerült az országuk számára létfontosságú tengeri útvonalakat nyitva tartaniuk. A háború végül kompromisszumos békekötéssel zárult, ami egyértelmű angol siker volt, bár az európai közvélemény számára még egy jó darabig a tekintélyét továbbra is megőrző holland flotta számított a vezető haditengerészetnek.

Niels Juel a háború után az egyik holland hadihajó parancsnokaként vett részt egy De Ruyter által vezetett holland flotta Földközi-tengeri útján. (Az, hogy külföldi illetőségű tiszt volt egy holland hadihajó parancsnoka, egyáltalán nem számított különösnek. Ekkor még nemcsak az európai határok voltak nyitottak, hanem a nacionalista téboly XIX. századi elhatalmasodásáig a különböző fegyveres erők is nagyrészt nélkülözték a mai értelemben vett nemzeti jelleget. Az egyes hadseregek és haditengerészetek kötelékén belül számos náció képviseltette magát. A Royal Navy-ben például még a nelsoni időkben is 17 nemzet tengerészei szolgáltak. A külföldi tisztek esetenként akár igen magas beosztásokba is kerülhettek.) A következő évben, a flotta visszaérkezése után, a fiatal dán az amszterdami hajógyárakban dolgozva igyekezett megismerkedni a hajóépítés mesterségével is, hogy ezzel tegye teljessé tengerészeti ismereteit. 1656 végén tehát már a szakma minden fogását ismerő, magasan képzett és gyakorlott tengerésztisztként tért vissza Koppenhágába.

Juel éppen a megfelelő időpontban tért vissza hazájába ahhoz, hogy rögtön kamatoztatni tudja megszerzett tudását. A két évvel korábban trónra lépett új svéd uralkodó, az ambiciózus X. Gusztáv, ugyanis elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy Svédország számára újabb területeket szerezve országát Észak-Európa vezető nagyhatalmává tegye. Bár a harmincéves háború idején a dánok csúnyán leszerepeltek, még mindig a svédekkel egyenrangú hatalomnak tekintették őket, s továbbra is kezükben tartották a Balti-tengerről kivezető tengerszorosokat, vagyis a balti kereskedelem ellenőrzésének kulcspozícióit.

Gusztáv nem kívánt a veszélyesen erős szomszéd ellen rögtön közvetlen támadást indítani, hanem előbb lengyel területek megszerzésével kívánta pozícióit és országa erejét megerősíteni. 1656-ban háborút indított a lengyelek ellen, s ostrom alá vette a Lengyelország tengeri kijáratának számító Danzig városát. Danzig blokádjával azonban a svédek a holland kereskedelemre is olyan érzékeny csapást mértek, amit Hollandia nem hagyhatott válasz nélkül. A kikötő volt ugyanis a lengyel gabonaexport központja, a lengyel búzát itt rakodták be a holland hajókra. A blokáddal tehát a svédek elvágták a rendkívül fontos északi gabonakereskedelem útját a hollandok előtt. 1656 nyarán a hollandok egy 42 hajóból álló nagy flottát küldtek a Balti-tengerre, mely a hozzá csatlakozó dán hadihajókkal együtt horgonyt vetett Danzig előtt, s a svédekre szegezett ágyúkkal kényszerítette X. Gusztávot a kikötőváros ostromának beszüntetésére. A tárgyalások során, hogy a svéd tekintély nagyon ne csorbuljon, Danzigot semleges területnek nyilvánították, s ilyen minőségében újra megnyitották a kereskedelmi hajók előtt.

A Dániába szinte csak napokkal korábban visszaérkezett Niels Juel a dán Sorte Rytter sorhajó parancsnokaként vett részt a Danzig előtti eredményes flottatüntetésen, mely végül harc nélkül ért véget. A holland flotta ezután távozott a Balti-tengerről, a dán hadihajók pedig visszatértek Koppenhágába. A svédek azonban tovább folytatták a háborút lengyelek ellen, melyhez sikerült szövetségesként megnyerniük az erdélyi fejedelmet, II. Rákóczi Györgyöt is. Kezdetben úgy látszott, az egyesült svéd és erdélyi hadak előtt Lengyelország kénytelen lesz kapitulálni, s területét felosztják majd a győztesek közt. 1657-ben X. Gusztáv és Rákóczi együtt vonultak be a meghódított lengyel fővárosba, Varsóba. Rögtön ezt követően azonban az események teljes fordulatot vettek.

A távoli lengyel frontról érkező, amúgy is megbízhatatlan híreket rosszul értelmezve a dánok azt hitték, a svédek igen komoly veszteségeket szenvedtek, és úgy gondolták, elérkezett a megfelelő idő arra, hogy megszabaduljanak ellenlábasaiktól, és visszaszerezzék tíz évvel korábban elvesztett területeiket. Nyilván bátorította őket a svédek előző évi danzigi fiaskója is. 1657 nyarán III. Frigyes váratlanul hadat üzent Svédországnak.

A hadüzenet azonban katasztrofális tévedésnek bizonyult. A svédek veszteségei a valóságban egyáltalán nem voltak jelentősek. A dán támadásról értesülve X. Gusztáv félbeszakította a lengyel hadjáratot, és seregeit megfordítva a dánok ellen indult, magára hagyva Varsóban erdélyi szövetségeseit, akikkel aztán a lengyel-tatár hadak már könnyen végeztek.

Az ekkor 28 éves Niels Juel a hadüzenettel egy időben kapta meg tengernagyi előléptetését, és kinevezését a dán haditengerészet legnagyobb, holmeni támaszpontjának élére. A flotta feladata az lett volna, hogy a Lengyelországban harcoló svéd csapatok összeköttetését elvágja az anyaországgal, és megfossza őket utánpótlásuktól. A tíz évvel korábbi, szerencsétlen kimenetelű háború azonban nagyon megviselte az ország költségvetését, és a nehéz anyagi helyzet természetesen kihatással volt a dán haditengerészetre is, mivel a flotta fenntartására és fejlesztésére nem jutott elég pénz. A megviselt állapotban levő hajókat nem sokkal a háború előtt igyekeztek ugyan gyorsan helyrehozni, azonban a rendelkezésre álló rövid idő alatt már nem lehetett pótolni tíz év mulasztásait. Ennek megfelelően a dán flotta óvakodott attól, hogy nyílt ütközetbe bocsátkozzon a jelentős fölényben levő svédekkel, és nagy flottaütközetek helyett inkább óvatos rajtaütésekkel, portyázásokkal igyekeztek zavarni az ellenség tengeri szállításait.

A svéd haditengerészetet szintén felkészületlenül érte a háború, és hetekig tartott, mire sikerült a flottát felszerelni. Szeptember elején a svéd hadihajók egy nagy inváziós flotta fedezeteként futottak ki Stockholmból, hogy csapatokat szállítsanak partra a legfontosabb dán szigeten, Zeelandon, Koppenhága közelében. A svéd hajók közeledésének hírére a dánok hadrendbe állították valamennyi úszóképes egységüket, s legjobb embereiket a flottához vezényelték át. Az addig a holmeni támaszpont parancsnokaként szolgáló Nils Juelt szintén a flottához helyezték át, ahol a dán flottaparancsnok, Henrik Bielke helyettese, és a dán elővéd parancsnoka lett.

A két flotta szeptember 12-én találkozott, Falsterbo közelében. A svédek ugyan jelentős számbeli fölényben voltak, de hajóik felszereltsége gyenge volt, legénységük pedig nagyrészt sebtében besorozott, tapasztalatlan újoncokból állt. Két napon át próbálkoztak azzal, hogy áttörjenek a dán csatasoron Zeeland felé, ám összehangolatlan és erőtlen kísérleteiket a dánok sorra visszaverték. Ugyanakkor viszont a dán hajók is megelégedtek a passzív védekezéssel, és a túlerővel szemben nem merték megkockáztatni a támadást. Szeptember 14-én végül mindkét flotta visszavonult. A taktikailag eldöntetlen ütközet stratégiailag egyértelmű dán siker volt, hiszen meghiúsították a svéd partraszállási kísérletet, és a hazai vizek urai maradtak. A svéd királynak így meg kellett elégednie azzal, hogy megszállta a Jütland félszigetet, azonban a dán szigetek és a főváros, Koppenhága elérhetetlen maradt számára, mivel a tengerszorosokon való átkelést a dán flotta lehetetlenné tette.

A helyzet tehát dán szempontból biztatónak tűnt, azonban hamarosan olyasmi történt, amire nem számítottak, és amit nem is láthattak előre. 1657-1658 tele ugyanis olyan kemény hideget hozott magával, amilyenre addig még nem nagyon volt példa. A zord időben az egész Balti-tenger befagyott, a Dánia körüli vizeket is beleértve. Az ország egyetlen védelme, a hadiflotta belefagyott a jégbe. A svéd hadsereg pedig egyszerűen átmasírozott a tengerszorosokat borító vastag jégen, és a csekély dán ellenállást gyorsan letörve néhány nap alatt elfoglalta először Funen (Fyn), majd Langeland szigetét, aztán átkeltek Zeelandra, és megindultak Koppenhága felé. A reménytelen helyzetben III. Frigyes kénytelen volt kapitulálni, s elfogadni a svédek követeléseit.

Az 1658 február 26-án, Roskilde városában megkötött békeszerződés nagyon súlyos következményekkel járt a dánokra nézve. Az 1645-ben svéd kézre került területekről addig hivatalosan csak 30 évre mondtak le, most viszont a svédek véglegesen országukhoz csatolták őket. Úgyszintén svéd kézre került Norvégia középső része, Bornholm szigete, és ami a legnagyobb csapás volt, a mai Svédország déli részén levő három tartomány, az addig dán kézen levő Bohuslan, Halland, és Scania. A legfontosabb balti átjáró, az Öresund északi partja ezzel svéd kézre került, s megszűnt a tengerszorosok ellenőrzésének addig kizárólag dán kézben levő monopóliuma.

A megalázó dán vereség egyetlen dicsőséges mozzanata a Jensen Bredal vezetése alatt álló négy dán hadihajó hősies ellenállása volt, melyek Nyborg előtt a jégbe fagyva ágyúikkal sikeresen védték magukat, egészen addig, amíg a jég fel nem olvadt, és vissza nem tudtak térni Koppenhágába.

A dánokra mért gyors győzelem után X. Gusztáv folytatni akarta a félbeszakított lengyel hadjáratot, és egyben meg akarta valósítani régóta dédelgetett tervét, az ekkoriban még nem túl erős porosz királyság megszállását is. Ezzel viszont a svéd hatalmi túlsúly már akkora lett volna az északi térségben, ami már Európa többi nagyhatalmának az érdekeit is sértette volna. Hollandia, Franciaország, és Anglia követei udvariasan, de egyértelműen közölték a svéd királlyal, nem támogatják további hódításait. Ugyanakkor viszont a Dániától elhódított területek miatt senki nem reklamált. Ez alapján Gusztáv úgy vélte, a többi nagyhatalom dél felé nem engedi ugyan tovább menni, de az ellen alighanem nem lesz kifogásuk, ha a maradék dán területek bekebelezésével kerekíti ki birodalmát.

Alig fél évvel a roskildei békeszerződés aláírása után, 1658 augusztusában, a svéd csapatok ismét Dánia ellen vonultak. Messze éppen nem kellett menniük, ugyanis Jütlandot és Funent még ki sem ürítették, s csak Zeelandra kellett újra bevonulniuk. Augusztus hatodikán egy hatalmas, 70 hajóból álló flotta fedezete alatt a svéd csapatok partraszálltak Zeeland szigetén, és megindultak a dán főváros, Koppenhága ellen.

A dánokat teljes meglepetésként érte a támadás. A flotta hajói leszerelve álltak Koppenhágában, mivel újbóli felszerelésükre az országot sújtó súlyos hadisarc miatt nem volt elég pénz. A svédeknek így senki nem állt útjába, zavartalanul partra tehették csapataikat, s szállíthatták nekik a Svédországból érkező utánpótlást.

Ebben a helyzetben mindenki a dánok gyors vereségére, és a főváros kapitulációjára számított. A hitszegő svéd támadás azonban rendkívül felbőszítette a dánokat, akik fegyvert ragadtak, és addig nem tapasztalt egységben álltak ki uralkodójuk mellett. A megszállt norvég területeken és Bornholm szigetén a lakosság fellázadt a svédek ellen, és végül önerőből űzték ki a hódítókat a területekről. A főváros védelmében részt vett Koppenhága teljes lakossága, és a környékről a városba menekült parasztok is. A király, III. Frigyes, aki addig nem mutatott fel túl sok uralkodói erényt, most szintén bátran viselkedett. Határozottan visszautasította azokat a javaslatokat, melyek a fővárosból való távozásra biztatták, s kijelentette: „Otthon akarok meghalni!”

A svéd csapatok augusztus 11-én érték el a dán fővárost. Mint mindenki más, X. Gusztáv is arra számított, Koppenhága egy kis tessék-lássék ellenállás után gyorsan kapitulálni fog. Megérkezve azonban azt kellett látnia, a dánok nagyban dolgoznak a főváros védműveinek megerősítésén, a védhetetlen külvárosokat pedig a svédek megjelenésekor felgyújtották. A svédeknek tehát hosszú ostromra kellett berendezkedniük, ami korábban nem szerepelt a terveikben.

A dán flotta hajóit gyorsan megpróbálták újra szolgálatba állítani, s a kisebb hajókat sikerült is hamar harcképes állapotba hozni. Ezeknek később döntő jelentőségük volt a svédek által megszállt norvégiai Trondelag tartomány visszafoglalásában, Trondheim blokád alá vételével ugyanis megfosztották utánpótlásuktól az ott állomásozó svéd csapatokat. A nagy hajók gyors felszerelésére azonban már nem volt elég idő, így ezek ágyúit a főváros védművein állították fel, legénységük pedig csatlakozott a szárazföldön, a város védelménél harcolókhoz. Nils Juel, amellett, hogy megtartotta a holmeni támaszpont parancsnokságát, és felügyelte a hajókon folyó munkákat, tengerészeivel, akik a szedett-vedett védősereg egyik legütőképesebb alakulatát képezték, maga is részt vett a város védelmében.

A dánok természetesen nem hagyták, hogy az ellenség zavartalanul kiépíthesse az ostromzárat a város körül, s rendszeres kicsapásokkal igyekeztek zavarni a svédek tevékenységét. Juel emberei nagy szerepet játszottak az augusztus 23-ai rajtaütésben is, melyben háromezer dán katona, tengerész, és diák vett részt, s melynek során szétrombolták a svéd ostromépítmények nagy részét. A dán tengerészek szintén döntő szerepet játszottak a főváros előtt fekvő, stratégiailag kulcsfontosságú Amager szigete elleni svéd partraszállási kísérlet meghiúsításában is. X. Gusztáv, aki személyesen vezette a támadást Amager ellen, kis híján maga is majdnem dán fogságba esett.

A svéd sereg augusztus végén megkezdte Koppenhága lövetését, és az elszánt dán ellenállás dacára csak idő kérdése volt, mikor veszik be a várost. Azonban az európai nagyhatalmak, X. Gusztáv reményeivel ellentétben, nem szemlélték a dánok elleni támadást olyan passzív jóváhagyással, mint egy évvel korábban. Főleg az északi kereskedelemben leginkább érdekelt hollandok figyelték aggódva a fejleményeket. Bár az Öresund déli partja, és a két Belt dán kézen maradt, a roskildei békeszerződésben Dánia lemondott a szorosokon áthaladó hajók ellenőrzésének jogáról. Következésképpen tehát Svédország döntötte el, kiket enged be a Balti-tengerre, és mekkora vámot vet ki a szorosokon áthaladó hajókra. A hollandok, mint a dánok szövetségesei, joggal tartottak attól, hogy a svédek a továbbiakban nem az ő hajóikat, hanem a Svédországot támogató Anglia kereskedőit fogják előnyben részesíteni. Mindez az északi kereskedelem elvesztését vonta volna maga után, ami az egész országot megrázó, súlyos csapás lett volna a hollandok számára.

A balti kereskedelem elvesztése olyan súlyos következményekkel járt volna, hogy Hollandia még az angolokkal való újabb háborút is hajlandó volt megkockáztatni ennek elkerülése érdekében. Az angolok ugyanis a svédek szövetségesei voltak, tehát fennállt a veszélye annak, hogy egy holland-svéd konfliktus esetén Anglia fegyveresen is be fog avatkozni az eseményekbe a svédek oldalán.

A hollandok azonban még ezt a kockázatot is hajlandóak voltak vállalni. A koppenhágai holland nagykövet, Coenraad van Beuningen, maga is ellenállásra buzdította a dán uralkodót, kijelentve, hogy az északi szorosok tölgyfából készült kulcsai Amszterdam dokkjaiban találhatók. Nem kis részben nyilván az ő bátorítására, s a megígért holland segítségben bízva döntött III. Frigyes a reménytelennek tűnő ellenállás folytatása mellett.

A hollandok valóban nem a levegőbe beszéltek. Az újabb svéd támadásról beérkező első hírek hallatán azonnal elrendelték a flotta felszerelését. A Jacob van Wassenaer Obdam vezette, 45 hajóból álló holland flotta október hetedikén indult útnak, és 22-én érkezett meg az Öresund bejáratához. (A holland flottát a gyakorlatban nem annyira a tengerészeti ügyekben kevéssé járatos, eredetileg a hadsereg tisztjeként szolgáló Wassenaer, hanem inkább az elővéd parancsnoka, Witte de With tengernagy irányította.) A flotta mögött egy kereskedelmi hajókból álló konvoj haladt, mely az ostromlott város számára küldött utánpótlást szállította, valamint 2.300 katonát a város védelmének megerősítésére. A szoros bejáratánál a hollandok horgonyt vetettek, hogy kivárják a számukra kedvező északi szelet, melynek segítségével áttörhetik a várost a tenger felől blokád alatt tartó 43 svéd hadihajó vonalát. A svéd flottaparancsnok, Karl Gustav Wrangel, megelőző támadást akart indítani a horgonyon álló holland hajók ellen, azonban X. Gusztáv nem engedélyezte az akciót. A király alighanem abban bízott, a hollandok csupán erőfitogtató flottafelvonulást tartanak, mint annak idején Danzignál, de fegyveres összecsapást, a várható angol reakciótól félve, nem mernek majd kezdeményezni.

A hollandok azonban el voltak szánva a támadásra, melyre a megfelelő alkalom végül október 29-én érkezett el, amikor a szél megerősödött és északira váltott. A hajók hajnalban felhúzták a horgonyt, és megindultak a svéd flotta felé. Az első lövést nem sokkal reggel nyolc óra után adták le, és a két flotta a következő hat órában elszánt és véres közelharcot vívott egymással.

A tét mindkét oldalon nagy volt. A svédek tudták, ha a hollandok áttörnek, és megnyitják a tengeri összeköttetést Koppenhága felé, odalesz minden, amit a háborúban addig elértek. A hollandok pedig azt tudták, ha csatát vesztenek, nemcsak Koppenhága esik el rövid időn belül, hanem keresztet vethetnek a balti kereskedelemre is, mert oda holland hajót a svédek többet nem fognak beengedni. Ennek megfelelően mindkét fél egyforma elszántsággal harcolt, és a küzdelem kimenetele egy jó ideig bizonytalan volt.

A harc hevességét szemlélteti, hogy nemcsak Witte de With, hanem a holland utóvéd parancsnoka, Pieter Florizzon is életét vesztette az ütközetben. Délutánra azonban érvényesült a holland hajók jobb tüzérsége, illetve a holland tengerészek nagyobb rutinja. Wassenaer-nak sikerült áttörnie a svéd blokádon, és az ellenséget az Öresund északi partja felé szorította vissza. Ezzel megnyílt az út Koppenhága felé, s a holland szállítóhajók eljuttathatták oda a város túlélése szempontjából létfontosságú utánpótlást és erősítést.

A meglepetésszerű svéd támadás óta eltelt időben a dán flotta sorhajóiból tízet sikerült ismét felszerelni és szolgálatba állítani. Az ütközet kezdetekor ezek szintén elhagyták a kikötőt, és Henrik Bielke, illetve Niels Juel vezetésével megpróbáltak a hollandok segítségére sietni. Azonban az az erős északi szél, mely segítette a hollandokat a svéd flotta lerohanásában, megakadályozta a dél felől érkező dán hajókat abban, hogy idejében megérkezzenek a csata helyszínére. Az erős ellenszélben cikk-cakkoló dán hajók csak kínkeserves lassúsággal tudtak előre araszolni, és már nem voltak képesek beavatkozni az ütközetbe. Miután azonban a csata másnapján egyesültek a holland flotta hajóival, együttesen már olyan fölénybe kerültek a svéd haditengerészettel szemben, mely a háború hátralevő idejére biztosította számukra a tengerszorosok feletti ellenőrzést.

A svédek szintén győztesnek kiáltották ki magukat, bár öt sorhajót vesztettek, míg a hollandok csak egyet. Witte de With bebalzsamozott holttestét Stockholmban, afféle győzelmi trófeaként, három napra közszemlére tették, mielőtt egy az elhunyt tengernagy érdemeit és bátorságát méltató levél kíséretében visszaküldték volna Hollandiába. A svéd király, X. Gusztáv sem érezte meggyőzőnek a holland győzelmet. Tovább erőltette Koppenhága ostromát, és csak a döntőnek szánt, 1659 február 11-ei roham kudarca után szüntette be a város lövetését. A háborút azonban még most sem volt hajlandó befejezni, annak ellenére, hogy a svéd vereségen felbátorodva közben egy erős nemzetközi koalíció szerveződött ellene. Az egyesült porosz-lengyel-osztrák csapatok kiszorították a svédeket a lengyel területekről, majd májusban a Jütland félszigetről is. A Funen szigete ellen indított inváziós kísérletet a svédek júniusban még visszaverték, ám ősszel egy újabb holland flotta jelent meg a Balti-tengeren, ezúttal Michiel de Ruyter parancsnoksága alatt. A holland hajók segítségével a szövetségesek november 11-én partra szálltak Funen szigetén, és másnap Nyborg mellett döntő vereséget mértek az ott állomásozó svéd csapatokra.

A svédek ezzel minden fronton hátrálásra kényszerültek. Legfőbb támogatóik, az angolok, ősszel egy erős flottát küldtek ugyan a svéd vizekre, ám óvakodtak attól, hogy fegyveres összetűzésbe bonyolódjanak a hollandokkal. Jelenlétük inkább csak figyelmeztetés volt, nehogy a dánok és a hollandok túlnyerjék magukat.

X. Gusztáv 1660 februárjában váratlanul megbetegedett és meghalt. (A pletyka szerint a vereségek miatti elkeseredésében túl mélyen nézett a pohár fenekére, és szervezetét legyengítette a mértéktelen alkoholfogyasztás.) Halálával elhárult a békekötés előtti legnagyobb akadály. Az 1660 májusában megkötött koppenhágai béke lényegében visszaállította a két évvel korábbi határokat, azonban három tartomány, Bohuslan, Halland, és Scania, svéd kézen maradt. Noha a katasztrofális kezdet után a dánok elégedettek lehettek ezzel a végeredménnyel, az Öresund északi partjának az elvesztésébe nehezen törődtek bele. Miután azonban szövetségeseik nem támogatták őket a háború folytatásában, egyelőre kénytelenek voltak beleegyezni ezekbe az átmenetinek tekintett területi veszteségekbe.

A háború más, nem területi változásokkal is járt Dániára nézve. A főváros sikeres védelmében kiemelkedő szerepet játszó köznemesség, polgárság, sőt, bizonyos mértékig a parasztság szerepe is erősen felértékelődött a háború után, és a király ezekre a társadalmi osztályokra támaszkodva a következő években létrehozta Dániában az abszolút monarchia francia mintára szerveződő intézményét. Elsősorban a polgárság és a köznemesség segítségére támaszkodva háttérbe szorította – és megadóztatta – a főnemeseket, akiknek befolyása jelentősen csökkent az ország irányításában.

A szintén a főnemesség soraiból származó Niels Juel pályafutásában azonban nem jelentett törést az abszolutizmus bevezetése. A háború után visszatért a holmeni támaszpont élére, ahol a következő években nagyrészt ő irányította a dán flotta újjáépítését. A feladat nem volt egyszerű, hiszen a flotta a háborúban súlyos veszteségeket szenvedett, az új hajók építésére és felszerelésére pedig a háborút követő pénzügyi válság miatt nem volt elegendő anyagi eszköz.

A dán haditengerészet szervezeti felépítésében is komoly változások történtek. Ekkoriban hozták létre a dán Admiralitást, melynek élére Henrik Bielke került. Ez a beosztás lényegében a Tengerészeti Miniszter címét jelentette. A flotta hadműveleti parancsnokának tisztségére viszont más embert kellett keresni. Erre a pozícióra Niels Juel tűnt a legmegfelelőbb embernek, és szinte mindenki őt is ajánlotta a királynak. III. Frigyes azonban, talán a hollandok ösztökélésére, másként döntött, s 1666-ban Cort Sivertsen Adelert bízta meg a flottaparancsnoki teendők ellátásával.

Az ekkor 44 éves, norvégiai születésű Adeler 15 éves kora óta a holland flottában szolgált, majd velencei zsoldba szegődve a törökök ellen harcolt a Földközi-tengeren. A Dardanelláknál vívott egyik ütközetben egymaga 15 török gályát süllyesztett el hajójával, amiért a San Marco Rend lovagi címével tüntették ki, és altengernaggyá léptették elő. Hollandiába visszatérve egy amszterdami kereskedőcégnél dolgozott tovább, és nem vállalt beosztást a holland haditengerészetnél, bár az ottani Admiralitás altengernagyi rangot kínált fel neki. Tekintélye olyan nagy volt, hogy a második angol-holland háborúban a katasztrofális lowestofti vereség és Wassenaer halála után az ő neve is felmerült a holland haditengerészet főparancsnoki tisztségének betöltésére. 1666-ban III. Frigyes személyes kérésére, valamint igen komoly mennyiségű készpénz hatására döntött a szülőhazájába való visszatérés mellett.

Adeler kinevezéséről senki nem konzultált Niels Juellel, és egyáltalán nem is vonták be a döntéshozatalba. A tengernagyot meglepetésként érte Adeler kinevezése arra a posztra, melyre ő is pályázott. Az eljárás mélyen sértette önérzetét, de igyekezett jó képet vágni a dologhoz – mást nem is nagyon tehetett –, és nem éreztette neheztelését új felettesével szemben. A kettejük közt lappangó feszültségek ellenére Adeler és Juel együttműködése a későbbiekben nagyon hatékonynak és gyümölcsözőnek bizonyult. Adeler is beváltotta a hozzá fűzött reményeket, s kiváló szervezőképessége és jó kapcsolatai sokat segítettek a dán haditengerészet újjáépítésében, melyet holland mintára szerveztek át. Tevékenységének évei alatt a dán haditengerészetnél harminc új sorhajót állítottak szolgálatba.

Adeler kinevezése miatt Juelen kívül is sok dán/norvég tengerész érezte becsületében sértve magát, akik úgy gondolták, a flottában kezd túl nagyra nőni a holland befolyás. Természetesen ők is készek voltak tanulni a jobbtól, azonban indokolatlannak tartották, hogy a flottánál nemcsak hogy mindent holland mintára építenek, és szerveznek, hanem még a tényleges irányítás is az inkább holland, mint dán Adeler, és a flottában nyüzsgő holland tanácsadók kezében van, akiknek nagyobb befolyása volt a királyra, mint saját tisztjeinek. A dán szolgálatban álló holland tisztek, illetve az úgynevezett tanácsadók sem igazán tették rokonszenvessé magukat. Többnyire nagyképűek, és intrikus természetűek voltak, akik minden lehetséges alkalommal igyekeztek éreztetni a dánokkal, hogy tengerészeti ügyekben mennyire el vannak maradva a hollandokhoz képest.

Niels Juel próbált nem részt venni a dán-holland belháborúkban, és erejét a flotta újjászervezésére igyekezett koncentrálni. De arra azért talált alkalmat, hogy még 1661-ben megnősüljön. A tengernagy az ekkor húszéves Margrethe Ulfeldt-et vezette oltár elé. A házassággal Juel nem kis kockázatot vállalt, az Ulfeldt család ugyanis közismerten svéd szimpatizáns volt, férfitagjai többnyire X. Gusztáv szolgálatában álltak, és igyekeztek honfitársaikat is átállásra bírni. Volt rá esély, hogy a családba való benősüléssel Juel kegyvesztetté válik a dán udvarnál, és búcsút mondhat a karrierjének. Szerencsére végül nem történt ilyesmi, bár Juel sokáig tartó háttérbe szorításának talán a gyanús családi kapcsolat volt az egyik oka. A jól sikerült házasságból később négy gyermek született.

Bátyja halála után Juel örökölte a család jütlandi birtokait is, azonban sok kedvet nem érzett a gazdálkodáshoz. A területileg eléggé szétszórt családi birtokokat eladogatva egy kisebb, és könnyebben kezelhető birtokot vásárolt Jütland északi részén, Saebygaard mellett, ezen kívül egy hajózási céget is alapított. Tehetős hajógazdaként, földbirtokosként, és magas rangú katonatisztként a hétköznapjai nyilván eléggé zsúfoltak lehettek.

Adeler és Juel erőfeszítései ellenére a flotta építése a notórius pénzhiány miatt viszonylag lassú tempóban haladt előre. A helyzetben 1670 után, az új király, V. Keresztély trónra lépését követően állt csak be kedvező változás. (A Christianus név mai magyar megfelelőjének talán inkább a Krisztián lenne tekinthető, de megtartottam a magyar történetírásban általában használatos, meglehetősen archaikus csengésű Keresztély nevet.) Az új uralkodó teljes mértékben felismerte a tengeri hatalom jelentőségét, mely Dánia számára különösen életbevágó fontosságú volt, amint azt a korábbi dán-svéd háborúk is meggyőzően bizonyították. Amennyiben a dán flotta uralni tudta a hazai vizeket, a Jütland félszigetet leszámítva az ország minden területe sérthetetlen volt, hiszen a dán szigeteket és Norvégiát ellenséges hadsereg csak tengeri úton tudta elérni. Ennek megfelelően az új király kezdettől fogva élénk érdeklődéssel követte nyomon a haditengerészet ügyeit, melynek fejlesztése uralkodása alatt kiemelt prioritást élvezett. (A kortársak szerint V. Keresztélyt csupán négy dolog érdekelte egész életében. Fontossági sorrendben a vadászat, a szex, a háborúskodás, és a hadiflotta.)

Trónra lépését követően az uralkodó egy bizottságot állított fel a haditengerészet szervezetének és költségvetésének ellenőrzésére. A bizottság fő feladata az volt, hogy segítsen lehetőleg minél jobban leépíteni a flotta költségvetéséből komoly pénzeket elnyelő, s a haditengerészet gépezetének működését megnehezítő bürokratikus, hivatali vízfejet. A bizottság jelentései nyomán a haditengerészet szervezeti felépítését racionalizálták, a felesleges hivatalokat megszüntették vagy összevonták, a vezetők hatásköreit újra osztották. Niels Juel is megszabadult néhány olyan beosztástól, mely csak felesleges adminisztrációs terheket rótt rá, és akadályozta más, fontosabb területeken folytatott munkájában. A dán haditengerészetnél betöltött szerepe a reformok után sem változott, Adeler és Bielke után továbbra is a flotta harmadik legfontosabb embere maradt.

Az 1660-as koppenhágai békekötés után a dán politika egyik legfontosabb célkitűzése mindig is a háborúban elvesztett területek visszaszerzése volt. Dánia egyedül azonban nem kockáztathatta meg a háborút az ekkor már nála erősebb Svédországgal. Nyilvánvaló volt, hogy az országnak csak abban az esetben lehet esélye a sikerre, ha olyan szövetségeseket tud maga mellé állítani, akik lekötik a svéd fegyveres erők egy részét. 1666-ban Dánia egyszer már belépett egy újabb nemzetközi háborúba, legfőbb szövetségese Hollandia oldalán, Anglia ellen. A háborúban való részvétele azonban néhány jelentéktelen kis tengeri csetepatétól eltekintve merőben formális volt, a dán fegyveres erők komoly összecsapásban sem tengeren, sem szárazföldön nem vettek részt. Születtek ugyan tervek, hogy az Orkney-szigeteket, melyeket még 1465-ben zálogosítottak el az angolok javára, egy kombinált tengeri-szárazföldi hadművelettel visszafoglalják, ám a háború még azelőtt véget ért, hogy ezt a tervet meg tudták volna valósítani. Svédország ebben a háborúban nem vett részt, így az ellene való fellépésre nem nyílt lehetőség.

Az újabb háborúra persze nem kellett sokáig várni. 1672-ben XIV. Lajos, akinek már régóta fájt a foga a gazdag Spanyol Németalföld (Belgium) és Hollandia területeire, háborút indított Hollandia és Spanyolország ellen. Szövetségesként sikerült megnyernie – gyakorlatilag megvásárolnia – az angol király, II. Károly támogatását is. A háború egykettőre nemzetközi, európai háborúvá terebélyesedett, melybe gyakorlatilag a kontinens összes valamirevaló országa belekeveredett. Miután 1674-ben Anglia pénzügyi nehézségek, és a hollandoktól elszenvedett tengeri vereségek miatt kilépett a háborúból, Franciaország legerősebb szövetségese Svédország maradt. A franciáknak sikerült rávenniük a svédeket, indítsanak háborút a hollandokat támogató brandenburgi porosz királyság ellen, melynek megszerzése amúgy is a svédek régóta dédelgetett vágya volt. Az év végén svéd csapatok szálltak partra Pomeránia területén, és támadást indítottak Brandenburg ellen. Miután a svéd szárazföldi erők nagy része elhagyta az anyaországot, kedvezőnek látszó alkalom kínálkozott arra, hogy a dánok támadást indítsanak a 15 évvel korábban tőlük elhódított déli svéd tartományok ellen. Leginkább Scania visszaszerzésére vágytak, mivel ezzel az Öresund mindkét partja újra dán kézre került volna, és visszaállíthatták volna a balti szorosok ellenőrzése feletti dán szupremáciát. Dánia legfontosabb szövetségese, Hollandia, mely a Brandenburg elleni támadás után hadat üzent Svédországnak, szintén a háborúba való belépésre igyekezett rávenni a dán uralkodót.

V. Keresztély azonban nem akarta megismételni az apja által 17 évvel korábban elkövetett hibát. III. Frigyes is túlértékelte a svéd csapatok lengyel területeken való lekötöttségének jelentőségét, és ez a tévedése csaknem Dánia pusztulását okozta. A királyi tanácsadók többsége is a háború ellen volt, és egyébként is, mindenki jól tudta, a svéd hadsereg a harmincéves háború óta nem szenvedett vereséget a kontinensen.

1675 nyarán azonban ez a svéd sikerszéria véget ért. Június 18-án a svéd csapatok Fehrbellin-nél váratlanul vereséget szenvedtek a poroszoktól. A csata, és az ott elszenvedett vereség valójában nem volt jelentős, a svédek azonban mégis visszavonulni kényszerültek. A hír felvillanyozta a térségben érdekelt országokat, és a csatavesztést követően néhány hónapon belül Dánia és Ausztria egyaránt hadat üzent Svédországnak.

(Folyt. köv.)