Talán a második gyerekkor, avagy a közelgő szenilitás jele, hogy így ötven tájékán hozzám hasonlóan sokan nyúlnak vissza fiatalkori olvasmányaikhoz, és olvassák újra kedvenc ifjúsági regényeiket, rosszabb esetben meséiket. Az élmény néha ugyanaz, néha csalódás, néha pedig még jobban is tetszik, mint tizenéves fejjel. Verne Gyulával, Cooper-el vagy Karl May-al nem nagyon lehet mellényúlni, ötven évesen is ugyanolyan kellemes vasárnap délutáni olvasmányok, mint tíz-tizenöt évesen. Mark Twain-t, vagy Liselotte Welskopf-Henrich Tokei-ihto könyveit pedig kötelező olvasmánnyá tenném minden kisiskolásnak.
Harminc-negyven évvel ezelőtt népszerűség tekintetében a fentiekkel vetekedtek Dékány András tengerészeti témájú könyvei is, melyek sokakat térítettek meg a hajózás számára. A hajók iránti érdeklődés nálam speciel régebbi eredetű -ha hinnék benne, azt mondanám, valami karmikus dolog, olvasni se tudtam még, amikor már hajókat rajzolgattam-, de ettől függetlenül jómagam is olyan buzgón olvasgattam a Dékány könyveket, mint rendes ember a Bibliát. Néhány könyvét annak idején meg is vettem, ezek a közelmúltig elfeledve porosodtak a pincében. Pár évvel ezelőtt pedig antikváriumi böngészgetés közben bukkantam rá sok másik könyvére, melyeket szinte fillérekért lehetett megvenni. Miután ezekkel kiegészítettem gyűjteményemet, az indiánkönyvekkel szerzett pozitív tapasztalatokon fellelkesülve ezeket is újraolvastam.
A végeredmény kissé felemás lett. Azt annak idején is éreztem, hogy a szerző nagyon messze van a dosztojevszkiji magaslatoktól, de hát nyilván nem véletlenül sorolták könyveit a gyerekkönyvek közé, és nem is az irodalmi élmény kedvéért olvastam. Most se, de azért meg kellett állapítanom, még Cooper-el, vagy akár Verne Gyulával összehasonlítva is alacsony színvonalat képvisel. Sokszor kimondottan gagyinak éreztem. A szórás persze elég nagy, a „Robinson utolsó kalandja”, vagy „Az óceán császára” például szerintem teljesen rendben van, vannak legalább olyan jók, mint Karl May gyengébb könyvei. Más köteteinél viszont gyakran szívtam a fogamat.
Itt persze nem irodalmi szempontból akarom kitárgyalni Dékány könyveit, ezt megtették már mások. (Például ez a blog: http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2014/05/ellentmondasos-multunk-dekany-andras.html ) Az olvasgatásuk közben azonban igen gyakran ütköztem bele olyan szakmai hibákba, amik annak idején nem szúrtak szemet, de most, kicsit kiműveltebb fejjel, már kimondottan bosszantóak, néhány esetben dühítőek voltak. Ezekből szemezgetnék itt párat.
Dékány egyik számomra idegesítő szokása, hogy történelmi személyiségek neveit aggatja rá regényeinek fiktív alakjaira. A könyveiben olyan nevű szereplők tűnnek fel, mint például Van Gogh, Niels Juel, Mata Hari. A hajóknál ugyanígy, a „Kalózok, bálnák, tengerek” eltűnt hajóját például a Mary Celeste névre kereszteli, ami már tényleg a fantáziátlanság csúcsa.
Van azonban olyan eset is, amikor valóban létezett történelmi személyiséget szerepeltet, a valódi nevén, nagyjából abban a történelmi korszakban, melyben valóban élt, ám a valóságostól teljesen eltérő személyiségjegyekkel ruházza fel az illetőt. Egyik példa erre a több Dékány könyvben is szereplő Gyulai Gaál Béla, aki a „Kossuth Lajos tengerésze” című könyvben tűnik fel először, mely könyv valóságos tárháza a történelmi tévedéseknek, csúsztatásoknak, és hazugságoknak, amik később talán megérnek majd egy külön posztot.
A 48-as forradalom idején játszódó könyvben Gyulai Gaál korvetthadnagyként, és a Kondor korvett parancsnokaként tűnik fel. Gondolom, szinte felesleges is hozzátenni, hogy az osztrák haditengerészetben sem ilyen rang, sem ilyen hajó nem létezett. A tudós szerző nem igazán szívhez szóló szavakkal jellemzi szereplőjét: „születésre magyar, de érzelmileg császári tengerésztiszt”. Avagy ahogy egy másik könyvében írja: „..aki megtagadta ősei nyelvét, magyarságát, s aki osztráknak különb volt, mint Ferenc József leghűségesebb osztrák alattvalója.” (Dékány könyvei a hatvanas években íródtak, amikor, nyilván Horthy miatt, az o-m. haditengerészetről, és annak tisztjeiről, persze nem nagyon lehetett jókat mondani.)
A valódi Gyulai Gaál Béláról sajnálatosan keveset lehet tudni, ismereteink szinte kizárólagos forrása Dr. Juba Ferenc könyve, „A magyar tengerészet nagyjai”. Az a kevés azonban, amit ebből ki lehet bogozni, nem igazán vág össze a Dékány könyveiben található képpel. Nézzük akkor, mi az, amit tudni lehet az osztrák haditengerészet (csak 1867-től osztrák-magyar) egyik első magyar tisztjéről.
Gyulai Gaál Béla 1833-ban született Pécsen, a baranyai alispán, Gyulai Gaál Ferdinánd fiaként. (A nemesi előnevet, a Gyulai-t, igazából kis kezdőbetűvel kellene írni, de ez szerintem zavaróan hatna a szövegben.) Nem lehet tudni, mi keltette fel érdeklődését a tengerészet iránt, hiszen akkoriban a katonai pályára készülő magyar nemesi ifjak általában semmilyen érdeklődést nem mutattak a flotta irányában, szinte mindenki a hadseregbe jelentkezett, és lehetőleg huszártiszt akart lenni. A tengerészet csak később, 1848 után vált valamivel népszerűbbé, amikor egy ideig hazafiatlanságnak számított a Habsburg hadseregben való szolgálat.
Gyulai Gaál Béla 13 évesen, 1846-ban nyert felvételt a tengerészet akkor még Velencében működő kadétiskolájába. (Cs. és Kir. Tengerész Hadapród Kollégium) 1848 április hetedikén avatták tengerész hadapróddá –a kadétnak megfelelő rang- és kezdte meg szolgálatát az Oreste briggen, majd a Bellona fregatton. Tizenéves kadétként tehát aligha lehetett az amúgysem létező Kondor korvett parancsnoka, ahogy azt a „Kossuth Lajos tengerészében” olvashatjuk.
Első tiszti rangfokozatát csak 1849 június 16-án kapta meg, amikor fregattzászlóssá léptették elő. Ez gyors előmenetelnek számított, ami a fiatal tiszt tehetségén kívül valószínűleg a forradalmi eseményeknek is köszönhető volt. A 48-as tavaszt követően ugyanis a flotta többségében olasz származású tisztjei szinte mind átálltak a velencei forradalmárok oldalára, és a haditengerészet megmaradt hajóin súlyos tiszthiány lépett fel, ami nyilván meggyorsította az előmenetel útját a maradék tisztek, és a tisztjelöltek számára.
A fiatal tiszt pályafutása a későbbiekben is szépen ívelt felfelé. Az Achilles és Custozza gőzösökön eltöltött szolgálati évek után 1854-ben fregatthadnaggyá, majd még ugyanabban az évben sorhajóhadnaggyá nevezték ki. Az egy éven belüli kettős előléptetés teljesen szokatlan volt, és nagy ritkaságnak számított. Okát nem lehet tudni, de magas rang és protekció nélkül az ilyen gyors előmenetel csakis az illető rátermettségének lehetett köszönhető.
A következő években a Curtatone gőzösön szolgált, mellyel egy nagyobb utat tett a Földközi-tenger keleti medencéjében, majd a Novara fregattra helyezték át. 1857 és 1859 között a Novara fedélzetén vett részt a fregatt nevezetes világkörüli útján. Gyulai Gaál a fregatt elsőtisztjeként teljesített szolgálatot, ami korához és rangjához képest magas beosztásnak számított, hiszen az expedíció parancsnoka, Bernhard von Wüllerstorf-Urbair Commodore, és a hajóparancsnok, Friedrich Pöck fregattkapitány után ő volt a hajó harmadik embere. (Dékány erről kétségkívül tud, mivel „A fekete herceg” című könyvében egy villanásra ismét feltűnik Gaál Béla, a Szingapúrba megérkező Novara fedélzetén.)
A Novara 1857 április harmincadikán indult Triesztből, ahová két és fél év múlva, 1859 augusztus 26-án érkezett vissza, mintegy 93 ezer kilométer megtétele után. A fregatt nem egyszerűen csak a birodalmat képviselte a távoli tengereken, hanem komoly tudományos kutatásokat is végzett, a fedélzetén szállított válogatott tudósgárdának köszönhetően. Visszaérkezésekor a Novara fedélzetén több mint 23 ezer darabból álló természetrajzi gyűjtemény érkezett haza, melynek feldolgozása több évet vett igénybe. A világkörüli út sikere egyben némileg szépítette az 1859-es háborúban nem sok babért arató osztrák haditengerészet megtépázott presztízsét is.
A hazaérkezőket nagy ünneplés fogadta, s az út résztvevőit elismerésekkel halmozták el. Gyulai Gaál Béla megkapta a katonai érdemkeresztet, s Trieszt és a tengerparti területek kormányzójának, Franz Wimpffen tábornagynak -1851 és 1854 között altengernagyi rangban a flotta parancsnoka- a parancsőrtisztjévé nevezték ki. Sokat ígérő pályafutásának a váratlan, korai halál vetett véget. 1861-ben hunyt el Raguzában (a mai Dubrovnik), feltehetően valamilyen betegség vagy baleset következtében, mindössze 28 évesen.
Dékány erről láthatóan nem tud, Gyulai Gaál Béla nála 1867-ben hal meg, a „Mexikói legények” című könyvében, amikor regényeinek pozitív főhőse, a szuperkuruc Monostory Balázs lelövi a labanc Gyulai Gaál Bélát, amikor az éppen egy mexikói piramis sírkamrájának kincseit fosztogatja. (!!!) Jó szokásához híven Dékány valószínűleg megint keveri a szezont a fazonnal, egy másik Gyulai Gaál ugyanis valóban megfordult Mexikóban, bár nem halt meg ott, és nem is fosztogatott mexikói piramisokat.
Az illető Gaál Béla öccse volt, az 1837-ben született Gyulai Gaál József Jenő, aki bátyja nyomdokain haladva szintén a tengerészhivatást választotta. (Érdekes volna kicsit többet tudni a családi háttérről, vajon mi vonzotta a két fiatalt a tengerhez?) Ő már Triesztben végezte el a kadétiskolát, miután azt a 48-as forradalmak után Velencéből ide helyezték át. A Schwarzenberg fregatt tüzértisztjeként részt vett a helgolandi, majd a Wellebich ágyúnaszád elsőtisztjeként a lissai csatákban is. 1867-ben Tegetthoff tengernagy kíséretében, a Novara fedélzetén hajózott át Mexikóba, hogy onnan hazaszállítsák az ott június 19-én kivégzett Miksa főherceg holttestét.
Gyulai Gaál Jenő volt az 1871-ben felállított Duna Flottila első parancsnoka is. 1884-ben, már fregattkapitányi rangban, valószínűleg valamilyen betegség miatt, kérte szolgálaton kívül helyezését. Ezután már nem szerepel a dokumentumokban, feltehetően nem sokkal ezt követően meghalt. (A két fivérnek volt egy idősebb nővére is, a valószínűleg 1820-ban született Tekla, aki 1870-ben hunyt el. Leszármazottakról nem tudni.)
A flottánál szolgáló maroknyi magyar tengerésztiszt természetesen feltétel nélkül lojális volt a dinasztiához, és a 48-as megmozdulások idején, amennyire tudni lehet, egyikük sem mutatott különösebb vonzalmat a forradalmi magyar kormány irányában. Kossuth nem is őket –és nem is Monostory Balázst…-, hanem az olasz Vincenzo de Domini-t, a fiumei tengerésziskola egyik tanárát kérte fel a megalakítandó magyar haditengerészet első egységének irányítására.
Ettől függetlenül a magyar tisztek korántsem voltak annyira elnémetesedve, ahogy azt Dékány előadja. Az ifjabbik testvérről, Jenőről jegyezték fel, hogy magyarságát mindig kihangsúlyozta, és valószínűsíthetően ez nem lehetett nagyon másként bátyjánál sem. Hűségesen szolgálták a birodalmat, de ezen túl soha nem tagadták meg a magyarságukat. Ezt egyébként nem is kívánta tőlük senki. A magyarokat sem akkor, sem később nem azért utálták, mert magyarok, hanem azért, ha a többiekkel szemben –és egyben szerintük felettük- állva akartak magyarok lenni. Ezek a tisztek nem tagadták meg magyarságukat, csak éppen azt alárendelték a soknemzetiségű birodalom szolgálatának. Ez persze elég is ahhoz, hogy a kuruc történetírás alávaló labancként kezelje őket.