Hét tenger

A Radetzky-osztály 06.

2023. március 15. 10:29 - savanyújóska

Tűz! … Mellé!

A forgatható lövegtorony megjelenése a XIX. század közepén forradalmi újdonság volt, bár nem minden előzmény nélkül való. A klasszikus sorhajók gyakorlatilag kizárólag oldalsortüzek leadására készültek, a hossztengelyre merőlegesen beépített ágyúikat oldalsó irányban minimális szögben lehetett csak állítani. A XIX. század első felében azonban, főleg a kisebb hajók fegyverzeteként, megjelentek a hajók orr és tatfedélzetén beépített, egy forgócsap körül a lövegtalppal együtt széles ívben elforgatható ágyúk, melyek a mellvéd megfelelő tábláinak lehajtása után közel 180 fokos ívben tüzelhettek. Hogy milyen sugallatból keletkezett az ötlet, hogy ezt az ágyút – vagy egyszerre mindjárt kettőt – egy körbeforgatható platformra helyezzék, és kör alakú páncélmellvéddel vegyék körül, nem tudható, a feltaláló neve viszont alighanem megállapítható.

Bár az angolok természetesen igyekeznek a lövegtorony feltalálásának dicsőségét is maguknak betudni, mégis nagy valószínűséggel állítható, hogy a forgatható lövegtorony első megalkotója a svéd John Ericson. Az angol Cowper Coles ugyan már 1859-ben szabadalmaztatta az általa kifejlesztett forgó lövegtornyot, melynek prototípusát kísérleti jelleggel már a következő évben beépítették egy angol úszóüteg fedélzetére, azonban a svéd tüzértiszt, mérnök, és feltaláló igazából már jóval korábban, a krími háború idején benyújtotta forgótoronnyal felszerelt ágyúnaszádjának terveit III. Napóleonnak. A franciák azonban nem ismerték fel az ötletben rejlő lehetőségeket, így majdnem tíz évnek kellett még eltelnie, mire Ericson végül elkészíthette hajóját, ezúttal már az amerikaiaknak. 1854-ben a svéd mérnök már kész terveket mutatott be, tehát feltételezhetően már korábban kialakult benne a forgó lövegtorony elképzelése, de hogy pontosan mikor, azt nem lehet tudni. (Ezekben az első tervekben egyébként még kupola alakú tornyok szerepeltek.)

Ericson első ágyúnaszád terve, itt még kupola alakú, egyágyús lövegtoronnyal.

Ericson első ágyúnaszád terve, itt még kupola alakú, egyágyús lövegtoronnyal.

 

A forradalmian új hajó, a Monitor tervei elképesztették a korabeli szakértőket. A vízből alig kiemelkedő, teljesen vasból készült, árboc nélküli, tutajszerű hajótestre szerelt kerek lövegtorony nem hasonlított semmire, ami addig a vízen úszott. A kortársak nem is tudták mihez hasonlítani, így születtek az olyan, gúnyosnak szánt jellemzések, mint a „tutajra erősített sajtosdoboz”.

A bámulat elsődleges tárgyát jelentő lövegtornyot az építésre rendelkezésre álló idő rövidsége miatt nem maga Ericson, hanem egy amerikai mérnök, Theodor Ruggles Timby tervezte, Ericson vázlatai alapján. (Többen őt tartják a forgó lövegtorony igazi feltalálójának, mivel állítólag már a negyvenes évék végén elkészítette saját lövegtornyának terveit.) A két 28 centis ágyúval felszerelt, 120 tonnás lövegtornyot gőzgép mozgatta, s 24 másodperc alatt tudott megtenni egy teljes fordulatot. A torony szerkezete még jelentősen eltért a későbbi típusokétól. Ericson eredeti terveinek megfelelően a torony egy központi tengely körül forgott, tulajdonképpen erre is függesztették fel. Használaton kívül a tornyot a fedélzeten beépített bronz gyűrűre süllyesztették, ha pedig tüzelni akartak, először fel kellett emelni erről. A tornyot tehát nem beépítették, hanem csak ráépítették a hajótestre.Az 1890-ben szolgálatba állított angol Victoria lövegtornyának rajza. Miután a merev töltőrúd nem fért el a toronyban, a töltőberendezést a lövegtornyon kívül helyezték el.

Az 1890-ben szolgálatba állított angol Victoria lövegtornyának rajza. Miután a merev töltőrúd nem fért el a toronyban, a töltőberendezést a lövegtornyon kívül helyezték el.

 

A centrális tengely, és az azt mozgató nagy fogaskerék miatt a lőszerutánpótlást csak a torony széle felé kivágott nyíláson át lehetett megoldani, középen nem. Ez annyit jelentett, hogy a torony padlólemezébe, és a fedélzetbe vágott nyílások csak egy bizonyos szögben álló, többnyire az egyenesen előre néző toronyállásnál illeszkedtek egymáshoz, így ütközetben a lőszerellátás nem lehetett folyamatos. Ha a toronyban felhalmozott lőszerkészlet elfogyott, a hajónak félre kellett állnia, hogy a tornyot a megfelelő állásba forgatva feltölthessék a készletet. Ez a konstrukció nyilván nem volt kielégítő, s már a későbbi monitoroknál is áttértek az angol Coles lövegtorony elrendezésére.

Cowper Coles lövegtorony terve időben későbbi, mint Ericsoné, az általa alkalmazott szerkezeti megoldás azonban sokkal jobb volt, és alapjává vált a későbbi lövegtorony konstrukcióknak. Coles a tornyot és annak forgatószerkezetét besüllyesztette a hajótestbe, a fedélzetbe vágott, oldalt körben erősen páncélozott aknába, a barbettába. A torony nem a főfedélzeten, hanem az alatta levő fedélzet szintjén beépített görgősoron mozgott. A forgatószerkezet talapzata egészen a hajófenékig leért, a lőszerliftekkel együtt, melyek a biztonság kedvéért a legalsó szinteken tárolt lőszert szállították fel az ágyúkig. A barbettán belül levő valamennyi helyiség együtt mozgott a lövegtoronnyal. Ez az elrendezés az ágyúk korszakának a végéig fennmaradt a nagy hadihajókon.

 A XIX. század vége felé egy ideig elterjedt megoldás volt, hogy a barbetták tetején elhelyezett ágyúk szabadon álltak, és nem védték őket páncélozott toronnyal. A képen az 1888-ban szolgálatba állított Rodney elülső ágyúi láthatók.

A XIX. század vége felé egy ideig elterjedt megoldás volt, hogy a barbetták tetején elhelyezett ágyúk szabadon álltak, és nem védték őket páncélozott toronnyal. A képen az 1888-ban szolgálatba állított Rodney elülső ágyúi láthatók.

 

A Radetzky osztály 305 mm-es és 240 mm-es lövegtornyainak felépítése, szerkezete és működése szinte teljesen azonos volt. A hasonló formájú ikerlövegtornyok hexagonális elrendezésben kerültek beépítésre, jelölésükre római számokat használtak, I-től VI-ig. Az elrendezésből adódóan fennállt a veszélye annak, hogy a tornyok túl nagy szögben elfordítva egymásba lőnek, aminek a megengedett szöghatáron túl való fordulást megakadályozó biztosítóberendezésekkel igyekeztek elejét venni.

A 305 mm-es lövegtornyok súlya egyenként 439 tonna, a 240 mm-eseké 239 tonna volt. A 305 mm-es tornyok 280 fokos körívben tudtak tüzelni, a tornyok forgatási sebessége másodpercenként 3 fok volt. A hajótest oldalán beépített 240 mm-es szárnytornyok kilövési szöge természetesen jóval kisebb volt, ezek 145 fokos ívben tudtak tüzelni, forgatási sebességük másodpercenként 6 fok volt. (A tüzelési szög valójában még kisebb volt. Bár a tornyok elvileg képesek voltak egyenesen előre, illetve hátra tüzelni, a gyakorlatban lövéskor a hossztengelyhez képest legalább 20 fokkal kifelé kellett fordítani őket, különben az ágyúk légnyomása megrongálta a felépítményeket, és a fedélzeti szerelvényeket.) A tornyokon az ágyúk számára vágott lőréseket üzemen kívüli állapotban a megfelelő formára hajlított lemezekkel zárták le. Ezek kezelése azonban nehézkes volt és lassú, tüzelés előtt mindig fel kellett nyitni, utána pedig visszazárni őket. A háború alatt így áttértek a vízhatlan vászonból készült takaróponyva (blast bag) használatára, mely a lövegcsőre húzva takarta a lőréseket, megakadályozta a víz bejutását a tornyokba, ugyanakkor együtt tudott mozogni az ágyúcsövekkel, vagyis használata nem igényelt semmilyen előkészületet a tüzelés előtt.A Radetzky felülnézeti rajza.

A Radetzky felülnézeti rajza.

 

A lövegtornyok működtetése teljesen elektromos volt, ami nagyon modern vonása volt a hajóknak, akkoriban ugyanis legtöbb helyen hidraulikát vagy gőzt használtak a tornyok segédberendezéseinek működtetéséhez. A 150 és 300 kW kapacitású generátorok által termelt áram a hajófenékben, középen lefektetett kábeleken keresztül érkezett a tornyokba. A lőszerlifteket mozgató motorok a lövegtorony alatti második szinten, a középfedélzet magasságában voltak beépítve, a tornyot forgató motorok pedig egy szinttel feljebb, közvetlenül az ágyúk alatt. Itt volt beépítve a csapágysor is, amin a torony forgott, az elterjedtebb megoldástól eltérően ugyanis az o-m csatahajók lövegtornyai nem henger alakú görgőkre, hanem 16 cm átmérőjű acélgolyókra feküdtek fel, és ezeken mozogtak. Szükség esetén a villanymotorokat át lehetett kapcsolni a másik berendezés működtetésére, tehát például a lőszerliftet üzemeltető motorok egyikét, ha úgy adódott, a torony forgatására is lehetett használni.

Üzemzavar esetén a torony és a lift kézi erővel is működtethető volt, ami persze sokkal lassabb üzemet tett lehetővé, mint a gépi meghajtás. A szerintem nagyon optimista számítások szerint a tornyok kézi működtetése esetén az ágyúkból legfeljebb kétpercenként egy lövést lehetett volna leadni. A kézi mozgatás legalább harminc tengerész munkáját igényelte. Az o-m lövegtornyok automatizációja egyébként nem volt teljes, a lőszerkocsikat, a töltőberendezést, és a lövegzárat csak kézi erővel lehetett működtetni, holott a legtöbb nagy tengerészetnél ekkor már ezek üzemeltetése is részben vagy egészben gépesítve volt.A Belfast egyik lőszerraktára. Középen a lőszerliftek láthatók, körülöttük a forgózsámoly, a rajtuk tárolt gránátokkal.

A Belfast egyik lőszerraktára. Középen a lőszerliftek láthatók, körülöttük a forgózsámoly, a rajtuk tárolt gránátokkal.

 

A lőszerraktárak a hajótest vízvonal alatti részében, a páncélfedélzet alatt, a legalsó szinteken voltak elhelyezve. Ezek alatt már csak a lövegtorony forgórészének a hajófenék feletti talapzata volt található. A legtöbb haditengerészetnél az alsó szinten, a kettősfenék felett tárolták a gránátokat, és a felette levő szinten a kivetőtölteteket. A hajófenék alatt történő robbanás, akna vagy torpedótalálat esetén, a robbanás ereje így a gránátokat érte, melyek a gyújtó nélkül – amit csak betöltés előtt szereltek fel rájuk – nagyon kevéssé voltak hajlamosak a külső hatásra történő berobbanásra. A sokkal érzékenyebb kivetőtölteteket a gránátok felett tárolták, ahol felülről a páncélfedélzet, alulról pedig a gránátok raktára nyújtott nekik védelmet.

Az osztrák–magyar csatahajókon azonban egy kevésbé elterjedt megoldást alkalmaztak, a gránátokat a barbetták előtt, a kivetőtölteteket pedig a barbetták mögött tárolták. A franciák használtak hasonló megoldást, bár ők a barbetták mögött tárolták a gránátokat. A francia csatahajókon a lövegtornyok egyik ágyúja a lőszerraktárak alsó, a másik pedig a felső szintjéről kapta a lőszert. Az o-m csatahajókon azonban a tervrajzok szerint egyetlen szinten helyezték el a lőszerraktárakat. A rézhüvelybe csomagolt kivetőtölteteket fekve, a láncokra felfüggesztett gránátokat pedig álló helyzetben tárolták. A Viribus Unitis híres 1/50 méretarányú modellje szerint a gránátokat elég szokatlan módon, fejjel lefelé tárolták, aminek sok értelmét nem látom, legfeljebb talán csak azt, hogy a toronyba való felküldés előtt így könnyebben beszerelhették a fenékgyújtót. (És könnyebben rádönthették a gránátot a forgózsámolyra.) Beck Zoltán hajótüzérségről szóló 1916-os könyvében viszont a 305 mm-es torony metszetrajzán a raktárban elég egyértelműen álló helyzetben, csúcsukkal felfelé láthatóak a gránátok. Lehet, hogy a tárolás módja a Radetzky osztályon és a Tegetthoff osztályon eltérő volt.305 mm-es lövegtorony metszetrajza.

305 mm-es lövegtorony metszetrajza.

 

A lőszerraktárak helyzetüknél fogva eleve a hajó legvédettebb helyén voltak, a hajótest legmélyén, ahol a fedélzeti és az övpáncél egyaránt védte őket. Az erős védelemre nyilván nagy szükség volt, a raktárak a csatahajó legsebezhetőbb, legérzékenyebb pontját jelentették. Egy ide becsapódó gránát következtében keletkező lőszerrobbanás az azonnali, biztos, és teljes pusztulást jelentette a hajó számára. A raktárak biztonságos elhelyezkedéséből és erős védelméből adódóan azonban ilyen találat alig-alig fordult elő a hadtörténetben. Talán az egyetlen biztosan dokumentált eset a francia Jean Bartot 1942-ben ért 406 mm-es találat, amikor a páncélfedélzetek átütése után a gránát a csatahajó 15 centis lőszerraktárában robbant, mely szerencsére éppen üres volt. Ezen kívül talán még a francia Bretagne, és az angol Hood pusztult el hasonló találattól.

Az ellenséges ágyúk lövedékei tehát közvetlenül igen csekély eséllyel juthattak el a lőszerraktárakig. Sokkal nagyobb veszélyt jelentettek a lövegtorony páncélzatát átütő találatok, valamint az ezek következtében keletkező tüzek, melyek a lőszerfelvonókon keresztül könnyen lejuthattak a lőszerraktárakig. Az ilyen eseteket a felvonók útvonalán beépített tűzálló csapóajtókkal igyekeztek megakadályozni. A barbettán belül az egyes szintek közti átjárást szintén hasonló, tűz és vízálló ajtókon keresztül oldották meg, valamint a szellőzőrendszer csöveit is felszerelték ilyen csapóajtókkal. Az osztrák–magyar csatahajókon ez a biztonsági rendszer közel sem volt olyan jól kiépített, mint az angol vagy a német csatahajókon, amit a háború után a hajókat átvizsgáló angol és amerikai szakemberek szóvá is tettek. Az igazság azonban az, hogy a háború első felében még az angolok is teljesen elhanyagolták a tűzvédelmet, és azt ők is csak a skagerraki csata tapasztalatai alapján építették ki. Ezenkívül a vastag falú rézhüvelyben tárolt, és a berobbanásra az angol lőpornál egyébként is sokkal kevésbé hajlamos o-m kivetőtöltetek nem is igényeltek olyan szigorú biztonsági intézkedéseket, mint a briteknél.305 mm-es osztrák–magyar gránát, és töltényhüvely. A drámai hatás kedvéért az ilyen képeken persze mindig alacsony termetű tengerészeket állítanak a lövedékek mellé.

305 mm-es osztrák–magyar gránát, és töltényhüvely. A drámai hatás kedvéért az ilyen képeken persze mindig alacsony termetű tengerészeket állítanak a lövedékek mellé.

 

A lőszerraktárban kitört tűz persze így is igen nagy veszélyt jelentett, vagyis gondoskodni kellett annak gyors és drasztikus elfojtásáról. A lőszerraktárak elárasztására rendszerint már akkor is parancsot adtak, ha nem magukban a raktárakban, hanem valahol a közelükben ütött ki nagyobb tűz. (Ilyen eset a Radetzkyn is előfordult, 1912 november 28-án, amikor a hátsó kazánok közelében tárolt szeneszsákok fogtak tüzet. A sűrű füst miatt az oltás elhúzódott, így a biztonság kedvéért elárasztották a hátsó 24 centis lövegtornyok lőszerraktárát.) Az osztrák–magyar csatahajók lőszerraktárait az elárasztószelepek megnyitásával 16 perc alatt el lehetett árasztani, amit általában nem ítélnek túl jó teljesítménynek, pedig ez az idő a többi haditengerészetnél sem lehetett sokkal kisebb. Amikor például 1916-ban az olasz Leonardo csatahajó hátsó lőszerraktárai közelében levő konyhában tűz ütött ki, az olaszok 20 perc alatt sem tudták elárasztani a raktárakat, ahol az áttüzesedett válaszfalak miatt végül berobbant a lőszer.

A hőmérséklet a tűztől függetlenül is gondot jelenthetett a lőszer, főleg az érzékeny kivetőtöltetek számára. A raktárakban állandóan biztosítani kellett az optimális hőmérsékletet, hogy az ne emelkedjen egy bizonyos szint – általában 30-32 °C fok – fölé, ennél magasabb hőmérsékleten ugyanis a kivetőtöltetekben használt lőpor veszélyesen instabillá vált. Főleg az antant országok által használt lőpor volt erre nagyon érzékeny, haditengerészeteiknél a háború előtt és alatt legalább féltucat csatahajó veszett oda spontán lőszerrobbanások miatt. A hőmérséklet különösen ott jelentett problémát, ahol a lőszerraktár a gépházak mellett, vagy között helyezkedett el. Ide mindenképpen hűtőberendezést kellett telepíteni, afféle korabeli légkondit, de a többi raktárban is célszerű volt hasonlóképpen gondoskodni az optimális, körülbelül 20-25 °C körüli hőmérséklet fenntartásáról.406 mm-es gránátok egy amerikai csatahajó lőszerraktárában.

406 mm-es gránátok egy amerikai csatahajó lőszerraktárában.

 

A raktárakban a lőszert a mennyezeten futó sínekre erősített csörlőkkel, vagyis futómacskákkal mozgatták, ezekkel húzták be a gránátokat a torony legalsó szintjén levő forgózsámolyig, melyen fekve tárolták őket. A toronnyal és a liftekkel együtt mozgó forgózsámolyról aztán a gránátok egy görgősoron kerültek be a lőszerliftben mozgó felvonókocsi alsó szintjére. A leginkább konyhai tálalókocsira – vagy zsúrkocsira – emlékeztető felvonókocsi kétszintes volt, az alsó polcára került a gránát, a felsőre a kivetőtöltet. A lőszert a liftek tehát nem álló helyzetben, hanem fektetve szállították. A kivetőtöltetet nem a gránáttal együtt rakodták be a felvonókocsiba, hanem egy szinttel feljebb. A lőszerlift itt ismét megállt, és a barbetta mögötti raktárból felcsörlőzött töltényhüvelyt a felvonókocsi felső polcára emelték. A lift aknáján belül a felvonókocsit négy drótkötéllel mozgatták, a megfelelő áttételeken keresztül.

A lőszerliftek a lőszerraktárból megszakítás nélkül haladtak egészen az ágyúkig, nem teljesen függőlegesen, hanem mintegy tíz fokban hátrafelé dőlve. A két liftet a lövegek belső oldalánál vezették ki a lövegtoronyba, itt rakodták ki a lőszert. Minden ágyúhoz tartozott egy tartalék lőszerlift is, ezek az ágyúk külső oldalához értek ki. A lőszerraktárak felett a liftek két szinten haladtak át, ezek helyiségeiben helyezték el a tornyok segédberendezéseit. Az alsó szinten voltak a felvonók motorjai, illetve a kézi működtetéshez szükséges berendezések, valamint a torony villamos hálózatának kapcsolószekrényei, és a csatahajó hálózatának 100 voltos egyenáramát a lövegtornyok berendezéseinek működtetéséhez szükséges 200 voltos váltóárammá átalakító berendezések. A felső szinten a lövegtornyot és az ágyúcsöveket mozgató gépek, illetve az ezek kézi működtetésére szolgáló berendezések voltak találhatók. Ugyancsak itt helyezkedett el a lőszerfelvonók kezelőállása is.343 mm-es angol lövegtorony metszetrajza. Jól látható, hogy a lőszerlift itt nem az ágyúkig, hanem a lövegtorony alatti átrakodóhelyiségig szállítja csak a lövedékeket, onnan egy másik lift viszi fel azokat az ágyúkhoz.

343 mm-es angol lövegtorony metszetrajza. Jól látható, hogy a lőszerlift itt nem az ágyúkig, hanem a lövegtorony alatti átrakodóhelyiségig szállítja csak a lövedékeket, onnan egy másik lift viszi fel azokat az ágyúkhoz.

 

A legtöbb haditengerészetnél a lövegek szintje alatti helyiség átrakódóhelyiségként funkcionált, a raktárakból induló lőszerliftek csak idáig értek, itt kirakodták a lőszert, és innen már külön liftekkel emelték fel azt az egy szinttel feljebb levő ágyúkig. A tűzmegnyitás előtt rendszerint nagy mennyiségű készenléti lőszert halmoztak fel itt – az előírt lőszermennyiségen felül rendszerint már induláskor is berakodtak ide annyi plusz lőszert, amennyit csak lehetett –, aminek annyi jelentősége volt, hogy innen már gyorsabban el lehetett juttatni azt az ágyúkhoz, mintha egyenesen a lőszerraktárakból vitték volna fel odáig. Ez nagyobb tűzgyorsaságot tett lehetővé, legalábbis addig, amíg az itt felhalmozott lőszer el nem fogyott. Ez a gyakorlat főleg az angol haditengerészetnél volt megszokott, ahol a minél gyorsabb tüzelés volt a taktika alapja.

Az o-m haditengerészetnél normális körülmények között nem éltek ezzel a gyakorlattal, de volt olyan elképzelés, hogy harci körülmények között majd hasonlóképpen fognak eljárni. Ugyanis volt arra lehetőség, hogy a lőszerliftet ezen a szinten megállítsák, és kirakodják belőle a lőszert, amit aztán a tartalék liftekkel juttattak volna el az ágyúkig. Miután ezt a helyiséget eredetileg nem erre tervezték, olyan nagy mennyiségű lőszert, mint például az angol csatahajókon, nem tudtak volna itt felhalmozni, de csövenként 12 lövésre való lőszert a Radetzky osztály csatahajóin is lehetett volna itt tárolni. (A Tegetthoff osztályon csövenként 16 lövedéket.) Ez egy ideig biztosíthatta volna a nagyobb tűzgyorsaságot, aminek az ütközetek első perceiben rendszerint nagy jelentősége volt.

1917-re azonban ezt az elképzelést teljesen elvetették, sőt, a tornyokban és a barbettákban való lőszertárolást is megszüntették. Ennek oka nyilván a háború első felének harci tapasztalataiban keresendők, az angol és német hajók közti összecsapások ugyanis rávilágítottak az itt tárolt lőszer jelentette veszélyre. A tornyokat ért találatok következtében a készenléti lőszer könnyen berobbanhatott, ami végzetes tüzeket és robbanásokat idézett elő a tornyon és a barbettán belül, amik könnyen eljuthattak a lőszerraktárakig is.305 mm-es gránátok berakodása egy osztrák–magyar dreadnoughtra.

305 mm-es gránátok berakodása egy osztrák–magyar dreadnoughtra.

 

Mint már szó volt róla, a lövegtornyok hátsó részében mindig tároltak csövenként 9 lőszert, mivel ezek súlya szükséges volt a tornyok kiegyensúlyozásához Nem tudni, ezek tárolását is megszüntették e, és ha igen, hogyan gondoskodtak a torony egyensúlyának helyreállításáról? Ez egyébként eleve elég szokatlan módszer volt, a tornyok egyensúlyáról máshol általában a hátsó páncéllemez vastagabbra méretezésével gondoskodtak. Nem igazán érthető, az o-m mérnökök miért nem inkább a hátsó páncéllemez vastagságát növelték meg pár centivel.

Miután a felvonókocsi felérkezett a lövegtoronyba, az ágyúk mellé, a lőszert átrakodták a mögéje állított töltőkocsira. Ez ugyanolyan, kétszintes elrendezésű guruló állvány volt, mint a felvonókocsi, a lőszert tehát egyszerűen csak át kellett húzni az egyik kocsiról a másikra. A gránátot egy görgősoron, a töltényhüvelyt egy csúszkán, kézi erővel húzták át a töltőkocsira. A liftet ezt követően vissza is küldhették a lőszerraktárba, egy újabb adag lőszerért.

A töltőkocsit ezt követően a beépített síneken csörlőkkel áthúzták a töltési állásba, ez esetben +2,5 fokos szögbe emelt löveg mögé. A kocsi polcait eleve ilyen szögben állították be, és az alsó olyan magasságban volt, hogy onnan a gránátot egyenesen be lehetett tolni a csőbe. A torony méreteiből adódóan olyan hosszú töltőrudat, amivel a gránátot egyenesen be lehetett volna tolni a csőbe, nem lehetett a torony belsejében mozgatni. Erre egy ötletes megoldást használtak, a töltőláncot (rammer chain). A tagosláncot egy fogaskerékkel húzták fel a závárzat mögé, majd a fogaskeréken vízszintes helyzetbe fordulva, és a csúszkán előretolva az merev rúdként viselkedett, és előrenyomta a töltőrudat. A Radetzky osztályon teleszkópos rendszerű töltőrudat használtak, a lánc ebbe futott bele, és ezt tolta előre. Miután a gránátot betolták a csőbe, a láncot és a töltőrudat visszahúzták, majd a töltőkocsi felső polcát egy reteszt kioldva leengedték az alsó szintjére. A töltényhüvely így szintén olyan helyzetbe került, hogy egyenesen be lehetett tolni az ágyúcsőbe. Ezt követően a töltőláncot ismét visszahúzták, a závárzatot lezárták, a töltőkocsit pedig visszatolták a lőszerlift mögé. Az ágyúcsövet ezt követően a tűzvezetés által megadott szögbe emelték, majd jelezték a tűzvezető központnak, hogy az ágyú tüzelésre kész állapotban van. Az idő előtti tüzelés lehetőségét, például amikor a töltőkocsi még az ágyúcső mögött állt, különböző biztosítóberendezésekkel küszöbölték ki. Az ágyú elsütése előtt figyelmeztető hangjelzést adtak le, majd a lövegkezelő egy újabb hangjelzésre elsütötte az ágyút.A töltőlánc munkában, egy amerikai csatahajón.

A töltőlánc munkában, egy amerikai csatahajón.

 

A folyamat így előadva nyilván hosszadalmasnak és bonyolultnak tűnik, pedig a jól képzett, gyakorlott legénység alig fél perc alatt végzett az egésszel, annak ellenére, hogy az o-m csatahajókon az automatizáció korántsem volt olyan széleskörű, mint például a német hajókon. Az ágyúk závárzatát, a töltőláncot, és a töltőkocsit csak kézi erővel lehetett mozgatni, utóbbiakat nyilván csörlők segítségével.

Az ágyú elsütése után a csövet ismét töltési helyzetbe állították, majd a závárzat nyitását követően eltávolították a csőből az üres töltényhüvelyt. A lövés után visszamaradt, és az ékzár nyitását követően a torony belseje felé távozó lőporgázokat a závárzat mögött beépített szellőzőcsövön keresztül ventilátor segítségével szívták el, és a torony tetején hátul beépített nyíláson át fújták ki őket. A nemzetközi szakirodalomban a lövegtornyok szellőzésével kapcsolatban gyakran olvasható állítás, miszerint az az osztrák–magyar csatahajók lövegtornyaiban nem volt megfelelő, és 15 percnyi tüzelés után a tornyokban a legénység számára elviselhetetlenül alacsony szintre süllyedt az oxigénszint. Ennek alapja a Viribus Unitis parancsnokának egyik jelentése, mely Ancona lövetése után tett említést egy ilyen esetről, melynek oka az egyik lövegtorony szellőző berendezésének nem megfelelő működése volt. A Szent István egyik lövegtornyánál szintén előfordult hasonló meghibásodás egy próbalövészet során. Vagyis nem általános jelenségről volt szó, hanem alkalomszerű meghibásodásokról, melyek csak egyes lövegtornyokra vonatkoztak. A szakirodalomban azonban általánosítanak, sőt, gyakran az összes osztrák–magyar csatahajóra kivetítik ezt a problémát, így a Radetzky osztályra is, úgy beszélve róluk, hogy a lövegtornyok szellőzése egyiken sem volt megfelelő.305 mm-es gránát betöltése az egyik o-m dreadnoughton.

305 mm-es gránát betöltése az egyik o-m dreadnoughton.

 

A csőből kivetett nagyméretű töltényhüvelyt természetesen el kellett távolítani a toronyból, hiszen az üres hüvelyek számára ott nem volt elég hely. A hüvelyt így a torony hátsó részén, a padlólemezek nyílásain át távolították el. Ezek a nyílások egyben a torony bejáratát is jelentették. Hogy a nehéz hüvely ne rongálja meg a drága teakfából készült fedélzeti deszkázást, a barbetták körül a veszélyeztetett helyeken fémlemezekkel fedték a fedélzetet, a hüvelyt pedig nem kidobták, hanem két vászonheveder segítségével a nyílásokon át óvatosan leengedték a fedélzetre. Ez a módszer nyilván elég körülményes volt, és több embert is elvont a kezelőszemélyzetből, így harci helyzetben biztosan nem finomkodtak volna ennyit az üres hüvelyek eltávolításával. A fedélzetre kidobott hüvelyeket később természetesen összegyűjtötték, és újrahasznosították. A réz még békeidőben is értékes és drága nyersanyag volt, amit nem vesztegethettek el azzal, hogy a felhasznált hüvelyeket egyszerűen a tengerbe dobják. Ez szigorúan tiltva volt. A szakirodalomban a tornyokkal kapcsolatban egyébként érdekes módon sosem merül fel konstrukciós hibaként a hüvelykivető nyílások hiánya. A padlólemez ajtóinak nyitva hagyása pedig harci helyzetben komoly problémákat okozhatott volna, hiszen növelte a torony sebezhetőségét.

Az ágyú elütésekor és a gránát kilövésekor óriási ellenhatás keletkezett, mely hátrafelé lökte az ágyúcsövet. Valóban hatalmas erőkről volt szó, egy 305 mm-es löveg elsütésekor a cső visszalökésének energiája a 21.600 tonnás Viribus Unitist egy másodperc alatt nagyjából hetven centivel lett volna képes megemelni. Ezt az energiát az ágyúbölcsőre erősített fék nyelte el, mely három hengerből állt. A két szélső, kisebb átmérőjű, glicerinnel kevert vízzel megtöltött hengerben egy dugattyú mozgott, mely össze volt kötve az ágyúcsővel. A cső hátrarúgásakor ez a dugattyú is hátrafelé mozgott a két hengerben, és egy szelepen keresztül a középső hengerbe nyomta át a fékfolyadékot. A középső hengerbe átáramló fékfolyadék szintén egy dugattyút hozott mozgásba, mely a hengerben előrehaladva összepréselte benne a levegőt, aminek a nyomása végül meghaladta a 200 att-ot is. A fékfolyadék és a levegő ellenállása lefékezte, és végül megállította az ágyúcsövet, melynek lövés utáni hátrarúgása a 305 mm-es ágyúknál így 85 cm volt. Miután a cső megállt, és már nem gyakorolt nyomást a dugattyúkra, a középső hengerben összepréselődött levegő ismét kitágult, és visszanyomta a dugattyút. A fékfolyadék a perforált szeleptányérokon keresztül visszafolyt a két szélső hengerbe, és a dugattyúkkal együtt induló helyzetébe nyomta vissza az ágyúcsövet is.

 Az ágyúcső fékjének metszetrajza.

Az ágyúcső fékjének metszetrajza.

 

Az ágyúk és a lövegtornyok beépítésének, valamint a lőszer tárolásának a problémája tehát meg volt oldva. A lőszert felvitték az ágyúhoz, betöltötték, és az ágyút elsütötték. Most már csak el kellett valahogy találni a célpontot. Elsőre is gondolható, hogy ez igen nagy probléma volt, olyan nagy, hogy tulajdonképpen a csatahajók korszakának a végéig sem sikerült teljesen kielégítő megoldást találni rá.

A vitorlás korszakban a célzással általában nem volt sok gond. Távolsági tűzharcnak az számított, ha a hajók kétszáz méternél messzebb voltak egymástól. A tüzér hunyorított, megsaccolta az ellenség távolságát, ha kellett beütött még egy éket az ágyúcső alá, hogy azt megemelje, aztán lőtt, és sokszor még így is célt tévesztett. Közelharc esetén, amikor a hajók gyakran szó szerint érintésnyi távolságból lőtték egymást, célozni sem kellett, csak lőni, hiszen szándékosan sem tudták volna eltéveszteni a célt. Az egyre nagyobb tűzerejű ágyúk, és a robbanógránátok megjelenésével a lőtávolság lassan növekedni kezdett, és a század vége felé már néhány kilométeresre nőtt. A célpont így is jól látható volt, de bemérése a korábbinál sokkal nagyobb gondot jelentett.

Az eddigre általánosan elterjedt forgó lövegtornyokkal már nem csak oldalsortüzeket lehetett leadni, hanem szinte bármely irányban tüzet lehetett nyitni az ellenségre. Először tehát meg kellett határozni, a célpont a saját hajó hossztengelyéhez képest milyen szögben található, hiszen már nem volt evidens, hogy az pont oldalirányban helyezkedik el. Nyilván ez volt a könnyebbik feladat, mely viszonylag egyszerű eszközökkel elvégezhető volt. Sokkal nagyobb kihívást jelentett a célpont távolságának a megállapítása. Puszta becsléssel ezt egy viszonylag közel haladó hajó esetében sem lehetett kielégítő pontossággal meghatározni, hiszen a legjobb szemű tengerész sem tudhatta biztosan megsaccolni, az ellenséges hadihajó 2.000, vagy 2.100 méterre van e tőlük? A nyílt vízen tereptárgyak sem voltak, amihez viszonyítani lehetett volna. Nyilván itt is segédeszközt kellett igénybe venni, ilyen volt például az amerikai haditengerészetnél használt stadiméter, tulajdonképpen egy egyszerű szögmérő, amivel megállapították, az ellenséges hajó valamilyen ismert magasságban levő felépítménye – például a kémény teteje – és vízvonala egymáshoz viszonyítva milyen szögből látszódik a megfigyelő számára. Egyszerű trigonometriai számításról volt tehát szó, amelyben ismert volt a háromszög két szöge, és legrövidebb oldalának a hossza. Ebből már nagyjából ki lehetett számítani az átfogó, és a hosszabbik oldal hosszát, ez utóbbi volt a hajó távolsága.Egy kézi stadiméter. Nem tűnik valami kifinomult berendezésnek – nem is az –, de igazából ma is használják, persze már nem tűzvezetésre, hanem navigációs célokra, partközeli hajózásnál tereptárgyak, kötelékben pedig a közeli hajók távolságának mérésére.

Egy kézi stadiméter. Nem tűnik valami kifinomult berendezésnek – nem is az –, de igazából ma is használják, persze már nem tűzvezetésre, hanem navigációs célokra, partközeli hajózásnál tereptárgyak, kötelékben pedig a közeli hajók távolságának mérésére.

 

Ez a megoldás nyilván nem volt nagyon pontos. Használatához ismerni kellett az ellenséges hajó méreteit, amik nem biztos, hogy minden esetben rendelkezésre álltak. Ha nem, megint becslésre kellett szorítkozni, és valamilyen hasonló kategóriájú saját egység alapján megbecsülni, mekkora lehet az ellenséges hajó árbocának, vagy kéményének magassága a vízvonaltól mérve. Kis távolságokon a mérés még így is adott olyan eredményeket, melyek alapján azért már el lehetett kezdeni a tüzelést, amit aztán a becsapódások alapján később úgyis pontosítottak.

Sokkal jobb, és nagyobb távolságokon is használható módszer volt, hogy a saját hajó két pontjáról, jellemzően a két árboc megfigyelőállásából, megmérték, milyen szögben látszik tőlük az ellenséges hajó. Ezzel ismét adva volt egy háromszög két szöge, és rövidebbik oldalának hossza, vagyis a két árbockosár közti távolság, melyet természetesen ismertek. Ezekből az adatokból már ismét gyorsan ki lehetett számítani a célpont távolságát. Az eljárás hátulütője volt persze, hogy a két megfigyelőnek a mérést pontosan ugyanabban a pillanatban kellett elvégezni, amit elég nehéz volt összehangolni.Távolság megállapítása háromszögeléssel.

Távolság megállapítása háromszögeléssel.

 

Valószínűleg ez az eljárás ihlette az első optikai távolságmérők megalkotóit, akik a két megfigyelő helyett egy hosszú cső két végébe helyezett két tükörrel figyelték meg az ellenséges hajót. Az egyik tükröt fixen rögzítették, a másik pedig mozgatható volt, ennek állításával kellett a megfigyelő nézőkéjében összhangba hozni a két tükör által közvetített képet. A háromszög rövidebb oldalát itt a két tükör közti távolság adta, a fix tükör szöge adott volt, a másikét pedig annak beállítása után le lehetett olvasni, és ezekből már ki lehetett számítani a háromszög másik két oldalának hosszát. A gyakorlatban azonban itt már nem kellett számítgatni semmit. Az egyik tükör az általa látott kép alsó, a másik pedig a felső részét vetítette ki a középen álló megfigyelő nézőkéjébe, aki a két fél képet addig állítgatta, amíg azok tökéletesen nem illeszkedtek egymáshoz. Ezután a távolságmérő beépített skálájáról már csak le kellett olvasni a mért távolság értékét. A németek annyit változtattak a módszeren, hogy az ő Zeiss távmérőiknél két egész képet kellett egymásra csúsztatni, amíg azok tökéletesen nem fedték egymást. Ez pontosabb távolságbecslést tett lehetővé, azonban a kezelőtől tökéletes térlátást, és nagy gyakorlatot igényelt. (Mindebből gondolom már sejthető, az optikai távolságmérő szerkezete és működése valójában közel sem volt olyan egyszerű, mint ahogy az ilyen leírásokból elsőre tűnhet. Ezek bonyolult, számos optikai elemből álló, nagyon komplex berendezések voltak, melyek működési elve a laikus számára alig érthetően bonyolult. Ezt egyébként minden eddig leírt, és ezután ismertetett eljárásra el lehet mondani. A hadihajók tűzvezetése mögött olyan bonyolult műszaki apparátus, és olyan magas szintű matematika áll, amit magamfajta amatőr nemhogy megérteni, de még áttekinteni se képes, tehát ez a leírás is csak egy nagyon-nagyon vázlatos, elemi szintre leegyszerűsített ismertető.)Egy távolságmérő optikai elemei.

Egy távolságmérő optikai elemei.

 

Az optikai távolságmérő nyilván annál pontosabb, és annál nagyobb távolságokon használható volt, minél nagyobb volt a két tükör közti távolság, a bázistávolság. A haditengerészeteknél használt első, 24-szeres nagyítású lencsékkel szerelt Barr&Stround távolságmérők bázistávolsága 1,37 méter – 4,5 láb – volt, és nagyjából ötezer méteres távolságig biztosítottak elfogadhatóan pontos eredményeket. A lőtávolságok növekedésével a bázistávolságok is nőni kezdtek, és a második világháborúra egészen 15 méterig növekedtek. Az optikai távolságmérők tehát lépést tudtak tartani a lőtávolságok növekedésével, azonban a nagy távolságok mégis korábban nem is képzelt nehézségek elé állították a hadihajók tűzvezetését.

Az igen nagy távolságokra való tüzelés esetén ugyanis a célpont távolságán és irányszögén kívül más szempontokat is figyelembe kellett venni, s minél nagyobb volt a távolság, annál többet. Az ellenséges hadihajó bosszantó tulajdonsága volt például, hogy mozgott. Kis távolságon ez nem volt különösebb gond, a kétezer méter távolságban, 15 csomós sebességgel haladó célpont a lövés és a becsapódás közt eltelt 3-4 másodperc alatt nagyjából 30 métert tett meg. Vagyis ha jól becélozták az elejét, biztosan eltalálták a közepét. Egy 15 ezer méteres távolságban, 20 csomós sebességgel haladó hajó esetében viszont a lövés és a becsapódás között nagyjából fél perc telt el, mely idő alatt a hajó több mint 300 métert tett meg. Tehát nem az ellenséges hajót kellett becélozni, hanem azt a helyet, ahol a becsapódás pillanatában az várhatóan tartózkodni fog, és ehhez szükséges volt a célpont irányának és sebességének pontos ismerete. Ilyen nagy távolságokon, és a lövedék ilyen hosszú repülési ideje miatt a tűzvezetésnek más szempontokat is számításba kellett vennie a pontos célzáshoz. Ilyen volt például a szél iránya és sebessége, a levegő hőmérséklete és páratartalma, a légnyomás, és így tovább. Azt is számításba kellett venni, hogy nem csak az ellenséges hajó mozog, hanem a saját is, sőt, nemcsak egyenesen előre halad, hanem időnként irányt vált, illetve a hullámokon dülöngél és bukdácsol, ami nem tette egyszerűbbé a lövegek célra tartását. (A későbbi berendezések már kiküszöbölték a hajó dülöngélését, és attól függetlenül folyamatosan a megadott emelkedési szögben tartották az ágyúcsöveket.)Barr&Stround távolságmérő egy Erzherzog osztályú o-m csatahajón.

Barr&Stround távolságmérő egy Erzherzog osztályú o-m csatahajón.

 

A legnagyobb probléma azonban mégis talán az volt, hogy nagy mennyiségű, és folyamatosan változó adatot kellett nagyon gyorsan feldolgozni és kiértékelni, amit nem lehetett papíron számolgatva megoldani, és nem volt hozzá elég a régi „kurblis” számológép sem. Olyan berendezésekre volt szükség, melyek komoly mennyiségű számítást voltak képesek nagyon rövid idő alatt elvégezni, és a folyamatosan érkező, szüntelenül változó adatokkal hosszú időn át is képesek voltak dolgozni. Természetesen ezúttal is az angolok voltak azok, akik először feleltek meg ennek a kihívásnak, és az első világháború idejére már két, a gyakorlatban is jól használható eszközzel rendelkeztek, melyek a hajóágyúk tűzvezetését az új feltételek mellett is tudták biztosítani.

A két berendezés Arthur Hungerford Pollen, és Frederick Charles Dreyer munkája volt, akik az általuk kifejlesztett tűzvezető készülékeket 1912-ben, illetve 1911-ben mutatták be az Admiralitásnak. (Természetesen sem Pollen, sem Dreyer nem egyedül dolgozott, mindkettejük mögött népes tervezőcsoport állt, melyet ők irányítottak.) Forradalmi újdonságot tulajdonképpen egyikük sem talált ki, lényegében a már meglevő eszközöket tökéletesítették, és integrálták egyetlen rendszerbe. A két berendezés közül Pollen szinte teljesen automatizált rendszere teljesített jobban, ám végül mégis alulmaradt Dreyer készülékével szemben, melyet 1913-ban rendszeresítettek a Royal Navy-nél. Pollen háttérbe szorulásának részben műszaki okai voltak, irányítórendszere tulajdonképpen megelőzte a korát, de állandó adatáramlást igényelt, és műszakilag nagyon bonyolult volt, sérülés esetén menet közben a tengeren aligha lehetett volna kijavítani. Nyilván fontos szempont volt az is, hogy Dreyer készüléke jóval olcsóbb volt. Pollen ezenkívül a tengernagyok szemében csak egy pénzéhes civil volt, nem jó nevű tengerésztiszt, mint Dreyer. 1913-ban nyilván az sem számított jó ajánlólevélnek az Admiralitáson, hogy Pollen a két évvel korábban nyugdíjba vonult Jacky Fisher bizalmasa volt, és az ő támogatásával fejlesztette ki a gépét. (Talán érdemes megemlíteni azt is, a döntéssel megbízott tisztek egyike éppen Dreyer volt.)A Dreyer Asztal.

A Dreyer Asztal.

 

Dreyer győztes készüléke, a Dreyer Table, vagyis a Dreyer Asztal – mely elnevezést a magyar fordítók a tőlük megszokott kiváló humorérzékkel rendszerint Dreyer táblának, vagy Dreyer táblázatnak fordítják –, egy több elemből álló analóg számítógép volt, mely gyorsan és viszonylag pontosan kiszámította a beérkező adatokból a célzáshoz szükséges lőelemeket. Gépezetébe Dreyer beépítette a korábban is használt tűzvezető készülékeket is, így például a célpont távolságát kiszámító távolságjelző órát (Range Clock), illetve a távolság változását, valamint a szükséges előretartás mértékét kiszámító Dumaresq-et. Az Asztal kezeléséhez hét emberre volt szükség. Bár pontosságát és megbízhatóságát tekintve a Dreyer Asztal elmaradt Pollen gépétől, az első világháború idején így is teljesítette mindazon elvárásokat, melyeket az Admiralitás támasztott iránta, és a rendszerben álló korabeli tűzvezető berendezések közül alighanem ez volt a legjobb. (A Royal Navy sok hajóján még a második világháború idején is használták.)

A Dreyer Asztal bevezetésével tehát a Royal Navy komoly előnyre tett szert a vetélytársakkal szemben, ahhoz azonban, hogy ezt az előnyt ki is tudják használni, fontos lett volna még egy újítás bevezetése, mellyel viszont érthetetlenül hosszú ideig késlekedtek. Az új tűzvezető berendezések szolgálatba állítását követően teljesen logikus lépés lett volna, hogy egy központi tűzvezető állásból adják meg egységesen minden ágyúnak a lőelemeket, elvégre nem lehetett minden löveg mellé egy Dreyer Asztalt állítani. A központi tűzvezetés gondolata már az 1880-as években megszületett a Royal Navy egyik ismert reformerének, Sir Percy Scottnak a fejében, de az ötlet a gyakorlatban csak a századforduló körül vált megvalósíthatóvá, amikor az új villamos jelzőberendezések és telefonok már lehetővé tették az azonnali adatcserét a hajó különböző pontjai között. A központi tűzvezetésnél a megfigyelőállásokban mért adatok egy központi tűzvezető állásba érkeztek, ahol az erre kiképzett legénység az új készülékekkel meghatározta a tüzeléshez szükséges lőelemeket, amiket továbbítottak a lövegtornyoknak. A célpontok kijelölését, és a sortüzek leadását szintén központilag irányították, a tüzéreknek csak annyi dolguk maradt, hogy a tűzvezető központból kapott adatok alapján beállítsák az ágyúkat, és a szintén a központból érkező parancsra elsüssék azokat. Nehezen érthető módon azonban a Royal Navy még hosszú ideig ragaszkodott a régi eljáráshoz, ahol az egyes lövegek és lövegtornyok parancsnokai önállóan irányították a tüzelést, és csak közvetlenül az első világháború előtt kezdték csatahajóikat felszerelni a központi tűzvezető rendszerrel.A lőtávolság változását, és az előretartás mértékét számító Dumaresq.

A lőtávolság változását, és az előretartás mértékét számító Dumaresq.

 

A kor modern csatahajóin tehát a távolságmérők és egyéb műszerek megállapították a célpont távolságát, meghatározták annak irányát, sebességét, és amit még kellett, aztán ezt az adathalmazt a parancsnoki híd, vagy az előárboc tetején levő központi tűzvezető állásból továbbították a központi irányítóhelyiségbe – az angolban Transmitting Station –, ahol a Dreyer Asztal, vagy a hasonló berendezés kidobta a szükséges lőelemeket. Ezt követően a lövegtornyok parancsnokai a központból kapott értékek alapján beállították a lövegeket, s amikor a tűzparancs kiadását követően a hullámokon imbolygó hajón az ágyúcsövek a megfelelő emelkedési szögbe fordultak, akkor tüzeltek – és rendszerint mellétaláltak. Ugyanis hiába volt a kor mércéje szerint rendkívül modern az apparátus, a feladat, 10-20 kilométerről eltalálni egy gyorsan mozgó célpontot, még a mai eszközök számára is szinte lehetetlen kihívás. A célzókészülékek tulajdonképpen csak arra szolgáltak, hogy segítségükkel úgy nagyjából célra irányítsák az ágyúcsöveket. A célzás pontosítását a becsapódó gránátok robbanásai által felvert hatalmas, sokszor 50-60 méter magas vízoszlopok tették lehetővé, melyek világosan jelezték, milyen irányban és mennyit kell még állítani az irányzékon.

Az angol gyakorlat, ami hasonló volt a többi haditengerészetnél is, az volt, hogy a tűzvezető központ által megadott értékek alapján beállított ágyúkból leadtak egy sortüzet, majd – fel sem tételezve, hogy esetleg célba találnak – azonnal újratöltöttek, és az irányzékon annyit állítva, hogy a lövedékek mintegy 400 yarddal távolabb, vagy közelebb csapódjanak be, azonnal leadtak még egy sortüzet. (A németek csak fél sortüzeket adtak le, és minden sortűz becsapódását megvárták.) A felcsapódó vízoszlopok jelezték, mennyit kell még állítani az irányzékon. Ezt addig folytatták, amíg előbb-utóbb el nem találták a célt.Barr&Stround távolságmérő, és kezelői. A hajókon a távolságmérők később zárt, rendszerint vékony páncélzattal ellátott burkolatot kaptak.

Barr&Stround távolságmérő, és kezelői. A hajókon a távolságmérők később zárt, rendszerint vékony páncélzattal ellátott burkolatot kaptak.

 

Van azonban még egy pontatlansági tényező, melyet teljes mértékben sehogyan sem lehetett kiküszöbölni a célzás során, ez pedig az ágyú szórása. Ha ugyanazokkal a lőelemekkel beállítva a csövet leadunk egymás után mondjuk tíz lövést az ágyúból, a gránátok nem mind ugyanabban a pontban fognak becsapódni, hanem egy bizonyos területen belül. A gránátok alakjának teljesen jelentéktelen eltérései, a kivetőtöltetekben levő grammnyi különbségek, a béléscső kopása, az ágyú rázkódása, a szél vagy a légnyomás kis változásai, és más tényezők, olyan apró kis eltéréseket okoznak a kilőtt gránát röppályájában, melyek a távolság növekedtével egyre nagyobb mértékben eltérítik azt a célponttól. Húsz kilométer körül az ágyúk szórása már a több száz métert is elérte, vagyis a gránátok egy ekkora átmérőjű körön belül csapódtak be. Nagy lőtávolságokon tehát a szórás rendszerint nagyobb volt, mint a céltárgy mérete.

Gondolom, már ez is jelzi, a korabeli eszközökkel nagy lőtávolságokon igazából milyen reménytelen volt a pontos célzás. 10-15 kilométer felett tulajdonképpen minden találatot a véletlen szerencsének lehetett tulajdonítani. A két világháború tengeri ütközeteiben a találati arány a legkorszerűbb célzóberendezések ellenére is jó esetben három százalék körül mozgott. Az erőlködés a pontos célzásért persze így sem tekinthető értelmetlennek. Ha a kilőtt lövedékeink közül százból csak három talál célba, azt joggal nevezhetjük pocsék eredménynek – és ugyanakkor átlagosnak –, de mégis a győzelmet jelentheti egy olyan ellenféllel szemben, akinek százból csak két gránátja találja el a célpontot. Ezenkívül aki képes volt nagy távolságból tüzet nyitni, és esetleg még néhány találatot is elérni, előnyt szerezhetett azzal szemben, aki csak a kis távolságokon való harcra készült fel.

 A koncentrált tűzerő. Az amerikai Delaware csatahajó hátsó lövegtornyai.

A koncentrált tűzerő. Az amerikai Delaware csatahajó hátsó lövegtornyai.

 

Az osztrák–magyar haditengerészet csatahajóinak a tűzvezetése az angol és német rendszerrel szemben teljesen elavultnak tekinthető, amivel a legtöbb o-m tengerésztiszt is tisztában volt. Ami érdekes, hogy a flottavezetés láthatóan ennek ellenére sem törődött a kérdéssel, és a tűzvezetés problémájával szinte egyáltalán nem foglalkoztak. A hivatalos feljegyzésekben alig találni olyan dokumentumot, amely ezzel a kérdéssel foglalkozna, ami megint azt a benyomást kelti, az osztrák-magyar csatahajók egész egyszerűen nem harcra készültek.

A tűzvezetés központja a parancsnoki híd tetején levő tűzvezető állás volt, ahol az első tüzértiszt harcállása volt. A hátsó hídon is volt egy hasonló tűzvezető állás, ahol a második tüzértiszt tartózkodott, ezenkívül kétoldalt, a felső 100 mm-es kazamaták feletti páncélozott állásokban is beépítettek egy-egy távolságmérőt. A Radetzky osztályon az előárboc nagyméretű árbockosarában is kialakítottak egy tűzvezető állást, a még feljebb levő árbockosárban, az úgynevezett varjúfészekben viszont csak megfigyelő állás volt, ahonnan a becsapódásokat jelentették. Minden tűzvezető állás fel volt szerelve egy angol gyártmányú Barr & Stroud FQ2 optikai távolságmérővel, adattovábbító berendezésekkel, és telefonokkal. A Radetzky osztály 9 láb, vagyis 2,74 méter bázistávolságú távolságmérőket kapott, míg a Tegetthoff osztályt ezek mellett felszerelték még két 12 láb bázistávolságú távmérővel is. (Más forrás Zeiss távolságmérőkről ír, talán a háború alatt ezeket is rendszeresítették.)Gyakorlat a Radetzky egyik 9 lábas távolságmérőjével.

Gyakorlat a Radetzky egyik 9 lábas távolságmérőjével.

 

A tűzvezetés központi eleme a távolságmérő volt, ezzel állapították meg a célpont távolságát és irányát, melyek alapján már meg lehetett becsülni a sebességét is. A német gyártmányú adattovábbító készülékek ezek mellett még az irányszöget, és az előretartás mértékét tudták továbbítani a tűzvezető állásoknak, és a lövegtornyoknak. A tüzelést mindegyik tűzvezető állásból lehetett irányítani, illetve a tűzvezető állások között megosztani a fő, és a közepes tüzérség vezetését. Olyan formában is meg lehetett osztani a tűzvezetést, hogy például az elülső ágyúkat az első, a hátsókat pedig a hátsó tűzvezető állás irányította. A célpontokat a hajó kapitánya jelölte ki, és ő adott parancsot a tűzmegnyitásra is.

A szokásos tüzelési módszer a félsortűz volt, akárcsak a német haditengerészetnél. A Radetzky osztálynál a félsortűzben két 305 mm-es, és két 240 mm-es ágyú vett részt, minden lövegtoronyból egy-egy löveg. Egyébként ez is azt jelzi, a 240 mm-es ágyúkra a főtüzérség részeként tekintettek, nem másodlagos lövegekként. Az ágyúk elsütését nagyon pontosan kellett időzíteni, mivel már tizedmásodperces eltérések is igen nagy találati pontatlanságokat eredményezhettek. Arról, hogy az egyazon sortűzben résztvevő különböző kaliberű, és eltérő ballisztikai tulajdonságú lövegek tűzvezetését ugyanaz a tűzvezető állás irányította, vagy kettő, nem találni információkat. (A két különböző kaliberből egyazon célpontra egy időben leadott lövések egyébként alaposan meg tudták volna zavarni a tűzvezetést, tekintve hogy a 305 és a 240 mm-es gránátok becsapódásait már kis lőtávolságokon is szinte lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól. Nem világos, elhanyagolhatónak tartották e ezt a problémát, vagy tisztában sem voltak vele?) A félsortüzek ilyen rendszere gyors tüzelést tett lehetővé, mégis lőszertakarékos volt, és kevésbé terhelte meg a hajó szerkezetét, mint a teljes sortűz. (A Tegetthoff osztályon is a négyágyús sortüzeket használták, melyekben a négy lövegtorony egy-egy ágyúja vett részt. Ez az ő esetükben tehát harmadsortűz volt.)A Radetzky ágyúi tüzelnek egy lőgyakorlaton.

A Radetzky ágyúi tüzelnek egy lőgyakorlaton.

 

A belövés során az első, egymást követő félsortüzeknél igen nagy térközt használtak, két sortűz között először a mért távolság tizede volt az eltérés, vagyis a második leadott félsortüzet tíz százalékkal messzebb állították, mint az elsőt. Ezt a távolságot aztán felezték, majd még tovább csökkentették, amíg a célt el nem találták, vagy villába nem fogták. (Villába fogásról akkor beszéltek, ha a kilőtt gránátok egyszerre csapódtak be a célpont mindkét oldalán.) A célpont távolságát félpercenként újra mérték.

Az o-m csatahajók tűzvezető berendezései már az első világháború előtti mércével mérve is korszerűtlenek voltak, a háború alatti gyors fejlődést pedig egyáltalán nem követték. A csatahajók a háború végéig ugyanazt a rendszert használták, amin csak kisebb módosításokat hajtottak végre. Tízezer méternél nagyobb lőtávolságok felett ez a rendszer már nem működhetett megbízhatóan, már csak azért sem, mert a 9 lábas távolságmérők nagyjából ezen a távolságon belül tudtak csak pontos adatokkal szolgálni. Az o-m haditengerészet azonban egyáltalán nem is készült ennél nagyobb lőtávolságokra, bár ennél még a 240 mm-es lövegek is jóval messzebb hordtak. Az ágyúk lőelemtáblázatait (Range Table), melyek a bennük szereplő távolságokra megadták a lövedékek repülési idejét, becsapódási sebességét, és egyéb paramétereit, a legalább 17 km lőtávolságú 240 mm-es ágyúkra csak 12 kilométerig dolgozták ki, a 20-22 km lőtávolságú 305 mm-es ágyúkra pedig 15 kilométerig. A flottánál használt adattovábbító készülék egyébként sem volt képes 15 kilométernél nagyobb távolságban levő célpont adatait továbbítani, csak a háború alatt növelték ennek értékét 18 kilométerre. A már a háború alatt, 1916-ban megjelent könyvében Beck Zoltán, maga is a flotta tisztje, még mindig arról írt, ütközetben 5-8 kilométer a tűzmegnyitási távolság, ami a későbbiekben nyilván még tovább csökken. Ekkoriban, amikor a valódi ütközetekben – amilyet osztrák–magyar tengerésztiszt soha nem látott – a csatahajók már 15-20 kilométerről lövöldöztek egymásra, ez az elképzelés reménytelenül régimódi volt. (Mentségükre szóljon, a rivális franciák is ugyanígy voltak ezzel, és a háború előtt ők is 6-8 kilométeres lőtávolságokra készültek. Csatahajóik 305 mm-es ágyúinak legnagyobb lőtávolsága nem is volt több 12-13 kilométernél.)305 mm-es lövegtorony. Lőgyakorlaton általában a torony tetején levő hétcentis ágyúból tüzeltek, hogy kíméljék az ágyúcsöveket, és spóroljanak drága lőszeren.

305 mm-es lövegtorony. Lőgyakorlaton általában a torony tetején levő hétcentis ágyúból tüzeltek, hogy kíméljék az ágyúcsöveket, és spóroljanak drága lőszeren.

 

A tűzvezetés kérdésével egyetlen parancsnok se sokat törődött, és érdekes módon csak a nem igazán műszaki érdeklődéséről híres Haus tengernagy tett kísérletet annak korszerűsítésére, amikor 1914-ben a flotta számára megvásárolt két Pollen-féle tűzvezető berendezést. Ezek rendszeresítését a Royal Navy elutasította, tehát elérhetővé váltak a piacon. (Tényleges rendszeresítésére végül egyetlen haditengerészetnél sem került sor.) A két készülék 1914 kora nyarán még behajózásra került, de a háború kitörése miatt rendeltetési helyükre már soha nem érkeztek meg.

Haus valószínűleg a tervezett új csatahajókra szánta a Pollen-féle berendezést, de elég valószínű, hogy azokat utólag beépítették volna legalább a Tegetthoff osztály hajóin is. Hogy a rendszer hogyan működött volna, és mennyiben javította volna az o-m hajók harckészségét, az sosem derülhetett ki. Miután a flotta csatahajóit úgysem vetették be soha, a Pollen készülék rendszeresítésének valószínűleg semmilyen jelentősége nem lett volna.

A flotta más lehetőségeket is elszalasztott a tűzvezetés korszerűsítésére. Ludwig von Petravic bécsi gyára már a háború előtt is korszerű tűzvezető eszközöket gyártott, elkészítettek például egy az angol Range Clock-hoz hasonló távolságjelző órát, majd egy elsütőberendezést (Ziel Richt Abfeuerungsgerät), mely a giroszkóppal összehangoltan akkor sütötte el az ágyúkat, amikor a hullámokon jobbra-balra imbolygó hajó nyugalmi, vízszintes helyzetbe ért. A Petravic a haditengerészetet is megkereste találmányaival, a flottavezetés azonban a füle botját sem mozdította a beadványokra, akkor sem, amikor a német haditengerészet nagy mennyiségben rendelt a Petravic készülékekből! Az elsütőberendezés licencéért a németek például egymillió márkát fizettek. Már csak 1918-ban, Horthy parancsnoksága alatt indultak tárgyalások a Petravic céggel az elsütőberendezés megvásárlásáról. A szerződést végül októberben írták alá, néhány nappal a végső összeomlás előtt.A Pollen féle tűzvezető rendszer központi eleme, az Argo Óra.

A Pollen féle tűzvezető rendszer központi eleme, az Argo Óra.

 

Egy háború utáni amerikai jelentés így jellemzi az osztrák–magyar haditengerészetnél használt tűzvezető rendszert: „Ez a rendszer német mintára készült, de nem tartott lépést a háború alatt a német tűzvezetésben végbement fejlesztésekkel, és nem képviseli a német haditengerészet legújabb eszközeit. A jelentésben ismertetett eszközök a németekével összehasonlítva mind nagyon elavultak, így csak történeti szempontból lehetnek érdekesek.” Ezzel az elavultsággal az o-m tisztek is tisztában voltak, de nem láttak benne problémát. Az általános vélemény az volt, a flotta működési területén általában uralkodó jó időjárási viszonyok nem is tesznek szükségessé különösebben bonyolult tűzvezetést, a műszaki hiányosságokat pedig kiegyenlíti a személyzet képzettsége, tapasztaltsága, és a sokat emlegetett vasfegyelem. Nemcsak a flottavezetés, de többnyire még az alacsonyabb rangú tisztek is így gondolták. Egyikük később ezt írta: „Igaz, a tűzvezetésnek ez a módszere kissé ódivatúnak tűnhet, de mindig megfelelt az osztrák–magyar haditengerészetnek, amit a gyakorlatok, és a háborúban elért eredmények is igazolnak.

Hogy az idézett tiszt pontosan mire gondolt, nehéz volna megmondani. A háborúban az osztrák–magyar csatahajók semmilyen eredményt nem értek el, ellenséges hajóra 12 centisnél nagyobb o-m hajóágyú soha egyetlen lövést sem adott le. A háború előtt is ritka flottagyakorlatokról fennmaradt beszámolók pedig nem mindig dicsérik a tűzvezetést. Némelyik gyakorlat, mint például a Szent István első próbalövészete, egyértelmű kudarccal végződött, és a többi sem látszik különösebben sikeresnek lenni. Az említett hiányosságok mellett például feljegyezték, 15 csomós sebesség felett a tűzvezetés egyszerűen képtelen volt követni a célpontot!A tüzérek gyakorlatoznak az egyik o-m dreadnought 15 centis ágyújánál.

A tüzérek gyakorlatoznak az egyik o-m dreadnought 15 centis ágyújánál.

 

Abból pedig, hogy a háború közepén egy tengerésztiszt még mindig ötezer méteres nyitó lőtávolságokról értekezett, arra lehet következtetni, a flotta tisztikara teljesen lemaradt a többiektől, és a tengeri hadviselésben bekövetkezett – nem mindig ésszerű – változásokkal egyáltalán nem tartottak lépést. Az o-m haditengerészet fejben a vitorlás korszak romantikájában rekedt, bár ez a retardáció a többi haditengerészetnél sem volt ismeretlen. A flotta vezetése is nagyfokú érdektelenséget mutatott a gyakorlati kérdések iránt, megszállottan építették a csatahajókat, de azok felhasználásának kérdéseivel, a modern tengeri hadviselés taktikájával és műszaki problémáival édeskeveset foglalkoztak. (Ami úgyszintén jellemző volt a többi haditengerészetre is.) Az o-m flottában a fő kérdés a hajók általános tisztasága, és a legénység alaki fegyelmezettsége volt, ezekről minden külföldi megfigyelő igen nagy elismeréssel írt. Az, hogy a hajók eltalálják e a célpontot, részletkérdés volt. Tulajdonképpen még a háború alatt is. Nyilván ezért is állította le Haus már 1915-ben a csatahajók nehézfegyverzetével végzett lőgyakorlatokat.A 24 centis ágyúk tüzelnek egy gyakorlaton.

A 24 centis ágyúk tüzelnek egy gyakorlaton.

 

Mindebből csak arra lehet következtetni, a csatahajókat az osztrák–magyar flottavezetés – a politikusokkal egyetértésben – alapvetően csak a nagyhatalmi tekintély mutogatására szolgáló demonstratív eszközöknek tekintette, melyeket a diplomáciai tárgyalásokon ütőkártyaként lehetett használni. Az, hogy a flottát egy háborúban, egy legalább azonos erejű ellenséggel szemben ütközetben vessék be, alighanem soha nem merült fel komoly lehetőségként, és igazából soha nem is készültek ilyesmire.

(Folyt. köv.)

 

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!

30 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr4318072248

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2023.03.15. 14:21:48

A tűzvezetés a tűzérség örökös rákfenéje volt - és marad is.

Ellenben ezek az analóg számítógépek csuda érdekesek.
Az a helyzet, hogy ezek kezeléséhez és a tűzérség összehangolásához sajnos csak a soklőszeres gyakorlat és egyfajta matek zseniség a lőelemképzésnél egyidejűleg kellett.
Csak épp a drágaságuk miatt ezt kerülték.

hátramozdító 2023.03.15. 17:34:07

Köszönjük szépen! Most legalább megvan az az illúzióm, hogy alapszinten valamennyit értek is az egészből, bár a csövek célon tartása, a tüzelés időpontjának kiválasztása, a reakcióidők beszámításával egyetemben, továbbra is misztikus rejtély számomra, de ha jól értem, az nem is volt annyira fontos. Lövünk, ha egyáltalán lövünk, a többit pedig majd meglátjuk.

bz249 2023.03.15. 18:30:15

Amugy ez igy mikent jott ossze a 30 km-rol repulogepes tuzvezetes mellett majd jol atutjuk az ellenseg fedelzeti panceljat koncepcioval?

Vagy azt a reszt ugy kell elkepzelni, mint a musketasortuzet, hogy nem az egyes hajot, hanem nagyjabol az ellenseges harcvonal kornyeket kell becelozni.

Maga Lenin 2023.03.15. 21:29:47

Így csinálták a US Navy-nél, 30 évvel később, még mindig hasonló alapokon:
modernwartech.blog.hu/2015/05/07/az_iowa_osztalyu_csatahajok_5_resz_411

SMS Márton 2023.03.15. 22:13:21

Köszönjük a cikket, elképesztően érdekes volt számomra

SMS Márton 2023.03.15. 22:16:05

@bz249: Merjünk nagyot álmodni elv alapján.
Btw, nem mellesleg, azért az látszódik a történelem folyamán, hogy az hogy sokszor a flottaparancsnokoknak teljesen téves elképzelései voltak a jövőt illetően

Macroglossa 2023.03.16. 09:54:24

Nekem a Rodney koncepciója nem jön át a nyitott lövegállással, egyetlen repeszgránát betalál, és nem marad élő tüzér a környéken, és Csuzimánál azért nem egyesével jöttek a közepes tüzérrség lövedékei.

Hasonlóan nem értem az Erzherzog tatjában/orrában a távmérővel bűvészkedő harcost, így csupaszon, egy szál egyenruhában mi védi akár őt, akár a drága és érzékeny távmérőt? Anno a csuzimai cikkben látszott, hogy homokzsákoztak, de az mit ér olyan lövegek ellen, amik szárazföldön bőven nehéztüzérségnek számítanak?

bz249 2023.03.16. 10:12:20

@Macroglossa: az az agyu kegyelemdofesi feladattal volt ott. Az ego, mozgaskeptelen ellenfelet elsullyeszteni. Egy pre-pre-dreadnoughton (pre-Majestic?) nem ez volt a fofegyver.

Macroglossa 2023.03.16. 11:22:10

@bz249: Arra tök felesleges lett volna ekkora súlyt meg pénzt elpazarolni, így a fotelből okoskodva

at900 2023.03.16. 20:17:20

Köszönöm a cikket, igazán érdekes volt! A löveg torony hátuljában stabilizálásként elhelyezett lőszerek értelmét nem látom. Ha ellőtték, elhasználták őket a torony az instabilitás miatt megszorulhatott volna (vagy legalábbis nehezebben irányítható lett). Tehát ezeket nem igazán lőhették volna el, max a csata legvégén. Hasznosabb lett volna ballasztsúlyt berakni helyettük.

savanyújóska 2023.03.17. 17:19:10

@bz249: "ez igy mikent jott ossze"

Feltételezem, hadgyakorlatokon működött a dolog. A tengernagyoknak meg nem jutott eszükbe, hogy esetleg az ellenség is kiküld egy repülőgépet, hogy lőjék le az övükét, vagy hogy a csatában majd nem lesz olyan jó idő, mint a hadgyakorlaton. A szimulált és a valós harci helyzetek rendszerint köszönőviszonyban sem álltak egymással. Lőgyakorlatokon a csatahajók tüzérsége időnként egészen elképesztő, 70-80 százalékos találati arányokat ért el, éles harci helyzetben meg, ha sor került ilyesmire, örülhettek a három százaléknak is.

@Macroglossa: "a Rodney koncepciója nem jön át a nyitott lövegállással"

Feltételezem, nem vették számításba, hogy az ellenség esetleg vissza talál lőni, és netán még célba is talál.
A távolságmérőket később zárt, páncélozott távolságmérőházakban helyezték el. Így is sebezhetőek voltak, de a kezelőik legalább nem áztak el az esőben.

@at900: "stabilizálásként elhelyezett lőszerek értelmét nem látom "

Én se értem a koncepciót, pedig valami biztos volt mögötte. Ha ezeket ellőtték, pótolni kellett őket, így meg nem igazán látszik értelme az egésznek.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2023.03.17. 18:14:09

Ez a tűzvezetés kérdése, szabad szemmel, tükörrel követéssel tényleg érdekes. Nem ennek a sorozatnak lesz témája, de a II VHban bevezetett radarok adtak hozzá a pontosabb találathoz, azaz 100ból azokkal mennyi talált, úgy átlag?

omron 2023.03.17. 21:20:21

@at900: Az új löveg teljes csőhossza 13,75 méter volt, súlya pedig 54,25 tonna.
A 305 mm-es lövegtornyok súlya egyenként 439 tonna
A 452 kilós gránátokból 9 darab kábé mindegynek tűnik, hogy ott van vagy nincs.
Bár én csak szolid egyenáramos vagyok.

Galaric 2023.03.18. 06:08:00

lehet, hogy csak később gyártottak ideologiát a lőszerek tárolásához nem? Lehet a szabályzat tiltotta volna, vagy esetleg a Skoda vállalta, hogy adott idő alatt x gránát kilővésére képes a torony. És csak így tudták hozni a számokat.

savaz 2023.03.18. 14:54:00

"lehet, hogy csak később gyártottak ideologiát a lőszerek tárolásához nem? "

Szerintem egyfajta kiegyenlítő szerepe lehetett. Egyet ellőttek, egyet hozzátettek. A tűzgyorsaság egyenletesebb lehetett, ha nem kellett mindíg megvárni a liftet.

omron 2023.03.18. 17:55:30

@savaz: Jaja, egzfajta puffertárként inkább elképyelhető. Hát ez nem igaz. Újra kell telepítenem a vindózt?

UrsaMAior 2023.03.20. 08:39:31

@Sigismundus:

Erről a mai napig folyik a vita egy szám van ami szinte biztos hogy valós. 1942 november 2. guadalcanali felszíni ütközet egy epizódja a Csendes óceán déli részén.

A Washington csatahajó a japán Kirishimára tüzelt 9 db 40,6 cm-es ágyújával és 10 15 centis ágyújával, szinte közvetlen közelről (7-8 km), úgy hogy a hajó szabad szemmel is jól látható volt, ráadásul a hajó parancsnoka Ching Lee admirális olimpiai bajnok mesterlövész volt.

A találati arány 33% körüli vagy valamivel alatta.

at900 2023.03.20. 21:45:43

@omron: kevésnek tűnik valóban, de nem értek hozzá

@Galaric: én is valami utólagos belemagyarázásnak gondolnám

@savaz: ez egész valószínű magyarázatnak tűnik

savanyújóska 2023.03.21. 08:10:49

@Sigismundus: "radarok adtak hozzá a pontosabb találathoz"

Bár általában ezt állítják, de nagy távolságokon szerintem nem sokat javítottak a célzáson. A Kirishima elsüllyesztését szokás a radarirányítású tűzvezetés megdicsőülésének tartani, de mint már említették, az amerikaiak igazából kis lőtávolságon, alig 7 kilométerről, és jó látási viszonyok mellett tüzeltek, és 75 lövésből 9-12 találatot értek el. Ez jó esetben 15 százalékos találati arány. A Surigao-szorosban öt amerikai csatahajó – ezekből három radarvezérlésű tüzérséggel – 18-21 kilométerről 285 lövést adott le a Yamashiróra, és a becslések szerint talán 10-15 találatot érhettek el. Ez körülbelül ötszázalékos találati arány.

Macroglossa 2023.03.21. 08:59:46

@savanyújóska: Mire az igazán használható radarok és/vagy lőelemképző számítógépek megszülettek, addigra a csatahajók lényegében kihaltak.

bz249 2023.03.21. 09:05:46

@Macroglossa: ami amugy majdhogynem adja magat. Ha a radar mukodik es kulcsfontossagu, akkor a mission killhez nem kell 16" panceltoro, hanem jo barmi ami pukkan. Es innentol a pancelos hajo egy ad acta koncepcio.

Macroglossa 2023.03.21. 15:09:32

@bz249: Jogos. Meg ha már van hatékony radarunk és számítógépünk, akkor azt be lehet pakolni egy rakétába/robotrepülőbe is, és innentől minek mennénk a csatahajó lőtávolságán belülre.

bz249 2023.03.22. 09:51:30

@Macroglossa: meghat a raketa/robotrepulo mar nem a hajo kornyezetet, hanem konkret komponenst fog tamadni es igy megint ertelmetlenne valik az ovpancel es az ovpancel atutesere kifejlesztett neheztuzerseg.

A guadalcanali csata eleg jol megmutatta, hogy mennyire serulekeny egy modern csatahajo (rombolok es cirkalok kuldtek szarazdokkba a South Dakotat... ja nem volt egy 14" HE talalat is).

hátramozdító 2023.03.23. 08:55:05

@savaz: @Galaric: @omron: Én sem értem, de a brit flottánál megesett az a csúfság, hogy egy romboló (ha jól dereng) kissé orrnehéz lett, ezért nemes egyszerűséggel levágtak a horgonyláncból pár métert, pardon, lábnyit és kész is, szép is.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2023.03.28. 11:18:16

@savanyújóska: Akkor azokat a lőgyakorlatokat álló célra, tükörsima vízen és kb. 5 km távolsgában tarhatták. De még így is necces ez az arány.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2023.03.28. 11:24:37

@Macroglossa: Az se számít sokat. A szórásra anno találtam jenki táblázatot. Amikor távolsági teljes szórás +/- 100-200 méter, akkor a találatok nagy része is a felépítményt éri vagy csak keresztülmegy azon, de nem a valódi célt, a páncélozott fedélzetet.

A célpont magassága miatt valójában nem a hajó síkmetszet szerinti mérete, hanem picit nagyobb volt a célt, de a valódi megsemmisítő ereje találhoz, ami a páncélozott részt éri, ott már bizony kicsi.

i.imgur.com/wPkHsy4.png

0 célzási hibával is, ha mindig a célon maradna a szóráskép közepe, akkor is 15 km felett drámian kicsi a találat arány. Mert a szórással semmit nem tud kezdeni a radar sem.

A teljes tűzevezési MINDEN lövegnél arról szól, hogy a szórásközép a számított találkozási ponton legyen. Aztán kurvagyorsan leadunk sok lövést, hogy a találatot érj el.

Erről szól a csöves légvédelem, a hk és a csatahajó is. Csak a szóráskép és tűzgyorsaság más, de az el ugyanaz.

savanyújóska 2023.03.29. 10:00:17

@molnibalage: A 80 százalékos találati arányok jellemzően az első világháború előtti idők gyakorlatain születtek, kis lőtávolságokon. A Royal Navy 1901-es lőgyakorlatán például a Terrible cirkáló ért el 80 százalékot, a flotta átlaga 28 százalék volt. A lőtávolságot nem tudom, gondolom legfeljebb 2-3 kilométer lehetett.
Az Iowa osztályú csatahajók lőgyakorlatai, és elméleti számítások alapján az amerikaiak 1944-ben 10 ezer yard – 9.144 méter – lőtávolságon 33 százalékos találati arányt vártak a 406 mm-es ágyúktól, 20 ezer yardon 10,5 százalékot, 30 ezer yardon meg 2,7 százalékot.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2023.03.29. 11:02:13

@savanyújóska: A cél függőleges méretétől is erősen függ a találat, ahogy látható a rajzomon.
Egy csatahajó löveggel egy romboló méretű cicakkozó célt eltalálni szerintem gyakorlatilag lehetetlen, csak a véletlen műve lehet.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2023.03.29. 11:05:15

@savanyújóska: Persze mivel BB vs BB esetén nincs folyamatosan ilyen manőverezés, ezért ez nem releváns.
De pusztán az ágyúk szórását nézve 15 km felett teljesen mindegy a célzási pontosság. Ott egyszámjegyű % lehet csak a találati arány. 20 km felett ez 1-2%.

A híres hírhedt találat 24 km-ről az HMS Glroious ellen is egészen biztosan emiatt volt. A repülpgéphorzodó magassága végig a teljes hossza mentén messze egy csatahajó felett van. Egyszerűen nagyobb cél volt, mint egy BB és így kicsit nagyobb volt az esély a szerencsére, hogy találat legyen.

savanyújóska 2023.04.01. 09:06:01

@molnibalage: "A cél függőleges méretétől is erősen függ a találat"

A 406 mm-es ágyúkra számított találati arány a teljes oldalát mutató célpontra vonatkozik. Ha a célpont orral vagy tattal áll a saját hajó felé, a számított találati arány kb. a harmadával kisebb.
A két 24 kilométeres találat, a Glorious és a Cesare ellen, kivételesen jó látási viszonyok mellett született. A tűzmegnyitási távolság mindkét esetben 27-28 km volt.
süti beállítások módosítása