A XX. századi legendárium egyik fontos eleme, hogy a két világháború során háborús bűnöket, emberiség elleni bűncselekményeket, meg hasonlókat elkövetni a németek és a japánok privilégiuma volt. Időnként persze az angolszász vitézek is megbotlottak, és csináltak nem egészen tisztességes dolgokat, ezek az esetek azonban sajnálatos kivételek voltak, melyekről általában sikeresen levezették, hogy ezek is az ellenség hibájából történtek meg.

Boldogult fiatalkorom szocreál köztéri alkotásainak, domborműveknek, freskóknak, egyik kedvelt témája volt a felszabadító szovjet hadsereg hős katonáinak ábrázolása. Az alkotásokon a hős szovjet katona egyik kezével általában a dobtáras géppisztolyt markolta, a másikkal meg kenyeret osztott az éhezőknek, rendszerint gyerekeknek, illetve kisgyerekes fiatal anyáknak. (Akiket egyébként a hős szovjet katonák tényleg nagyon kedveltek.) Nyugaton meg a történelmi témájú könyveknek rendszeresen visszatérő motívuma volt az „amerikai tengerészgyalogosok okinawai csecsemőket simogatnak” feliratú fotográfiák.

A hős szovjet katona nimbusza a valóságban persze sosem ragyogott túl fényesen, a rendszerváltás óta meg kimondottan rossz a sajtójuk. Az angolszász fegyveres erők történetének bizonyos nem publikus -bár nem is teljesen ismeretlen- fejezetei viszont csak az utóbbi időkben kezdtek előkerülni a cukormáz alól. Úgy gondoltam, a permanens nácizás közepette frissítő, és bizonyos szempontból szórakoztató olvasmány lehet néhány ilyen eset rövid összefoglalója, és mivel egy hajózástörténeti blogról van szó, itt természetesen a tengereken történt „sajnálatos esetekre” koncentrálunk.

Még mielőtt megint nekiállna valaki lármázni, hogy elfogult németbarát -és feltételezhetően náci szimpatizáns- vagyok, talán nem árt előrebocsátani, egyáltalán nem áll szándékomban, hogy itt valamilyen módon a németeket/japánokat próbáljam meg tisztára mosni, vagy akárcsak relativizálni, amit ők műveltek. Csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a XX. század történelme egyáltalán nem olyan fekete-fehér, mint ahogy nekünk tanították, és a történtekért a felelősség nem kizárólagosan csak az egyik oldalt terheli.

A „jó” oldal által a tengereken elkövetett gazemberségekről alighanem legtöbbeknek a Wilhelm Gustloff esete ugrik be, éppen ezért ezt itt most nem tárgyaljuk. A történet gondolom, elég jól ismert, Günther Grass könyve ismét ráirányította a figyelmet, és ezt követően végre a mainstream történetírás is hajlandó volt foglalkozni az eseménnyel, melyet végül is elég jól feltártak.

Elsőként itt inkább egy másik, jóval korábbi esetet választottam, amely ugyan szintén jól ismert, de úgy vélem, nem lehet kikerülni. Ez volt ugyanis a XX. századi európai történelemben talán az első eset, amikor szándékosan és előre megfontoltan védtelen és fegyvertelen hajótörötteket gyilkoltak le, amivel az addig is kegyetlen tengeri hadviselés brutalitását egy új szintre emelték. A történtek bizonyos szempontból a humanizmus és a racionalizmus korának végét jelezték -ahogy az egész első világháború is-, és a totális háborúk korszakának kezdetét.

A kereskedelmi hajók elleni hadviselés elfogadott szabályai még a vitorlás korszak hőskorában alakultak ki, és azokat a modern tengeri hadviselés is átvette. A tengeri jog által megszabott protokoll szerint a hadihajónak először figyelmeztető lövésekkel megállásra kell felszólítani a teherhajót, majd ezt követően arra egy osztagot átküldve átvizsgálni a hajó papírjait, és rakományát. Amennyiben a hajó ellenséges ország tulajdona, hadizsákmányként rakományával együtt saját, vagy semleges kikötőbe szállítható, a legénység hadifogolynak tekintendő. Ha a hazai, vagy semleges kikötők nem elérhetőek, a hajót el is lehet süllyeszteni, de csak miután gondoskodtak a legénység biztonságba helyezéséről, a saját, vagy egy semleges hajó fedélzetén, illetve az elérhető partokon.

Ha a megállított hajó semleges, és rakománya sem tartalmaz hadiárut, átvizsgálása után útjára kell engedni. Ha ellenséges ország részére szállít hadiárut, a rakományt, a hajót semleges vagy hazai kikötőbe szállítva, el lehet kobozni, de magát a hajót és annak legénységét utána el kell engedni.

A megállásra felszólított teherhajónak engedelmeskednie kellett az utasításoknak. Amennyiben menekülni próbált, vagy ellenállt, a hadihajó jogosult volt a fegyverhasználatra is. Ha a teherhajó fel volt fegyverezve, hadiegységnek számított, és nem kellett betartani vele szemben a fenti eljárást. Azonnal, figyelmeztetés, és megállásra való felszólítás nélkül tüzet lehetett nyitni rá.

A meglehetősen körülményes eljárást még a felszíni hadihajókkal folytatott portyázó hadviselésre számítva dolgozták ki. Senki nem vette figyelembe a tengeralattjárókkal folytatott kereskedelmi háború lehetőségét, mivel szinte mindenki úgy gondolta, a kis hatótávolságú tengeralattjárókat majd a partvédelem fogja használni, a saját partokat és kikötőket támadó ellenséges hadihajókkal szemben.

A háború első hónapjai után azonban kiderült, a tengeralattjárók képesek a saját partoktól távol is tevékenykedni, és nagyobb veszélyt jelentenek a brit kereskedelmi hajózás számára, mint az óceánon portyázó néhány német cirkáló. Ennek a veszélynek az elhárítása érdekében a brit Admiralitás néhány igencsak szokatlan, és az érvényes tengeri joggal egyáltalán nem összeegyeztethető eszközhöz nyúlt.

Kezdetben a tengerésztisztek meglehetősen tanácstalanok voltak a tengeralattjárók elleni harc lehetséges módozatait illetően. Egész sor bizarr javaslattal álltak elő, melyek közül alighanem Frederick Inglefield tengernagyé viszi el a pálmát, aki azzal a teljesen komolynak szánt ötlettel hozakodott elő, miszerint sirályokat kellene beidomítani arra, hogy rászálljanak a periszkópokra, és lekakálják azokat.

Ennél azonban értelmesebb, és használhatóbb ötletek is előkerültek. Az egyik ilyen volt az álcázott fegyverzettel felszerelt kereskedelmi hajó gondolata, mely semleges zászlót használva altatná el a tengeralattjáró gyanakvását, majd miután az megközelíti, hogy átvizsgálja, fedélzeti fegyvereiből váratlanul tüzet nyitna rá. A hajó rakománya többnyire puhafából, például balsából állt, hogy a hajó egy esetleges torpedótalálat után is a felszínen tudjon maradni. Az elképzelés nyilvánvalóan ellentétes volt az érvényes tengeri jog úgyszólván minden paragrafusával, ennek ellenére a britek azonnal hozzáláttak a megvalósításához. Ez nem lehet különösebben meglepő, hiszen az ötlet szülőatyja az Admiralitás akkori Első Lordja volt, vagyis Winston Churchill, a XX. század egyik legkártékonyabb, és legsötétebb alakja.

Az angolszász történetírók egyik kedvelt trükkje -a sok közül-, hogy megfordítják az ok-okozat viszonyt, ebben az esetben úgy, hogy azt állítják, a korlátlan tengeralattjáró hadviselés miatt kétségbeejtő helyzetbe került Nagy-Britannia saját túlélésének érdekében, kényszerből folyamodott az ilyen eszközök alkalmazásához, hogy a gátlástalan és könyörtelen ellenséggel szemben talpon tudjon maradni. Vagyis: Erről is a németek tehetnek.

A brit szerzők számára sajnálatos módon azonban elég pontosan meg lehet állapítani, mikor vetődött fel először a „csapdahajók” ötlete. Churchill 1914 november 26-án ezt írta egy Hedworth Meux tengernagynak küldött táviratában: „Ajánlatos csapdát állítani a tengeralattjárónak, amelyik ágyúival hajókat süllyesztett el Le Havre előtt. Egy kicsi, vagy közepes méretű gőzöst kellene lefoglalnunk, és nagy titokban felszerelni két 12 fontos ágyúval, oly módon, hogy azokat takarja a fedélzeti rakomány, vagy valamilyen más módon, hogy ne legyenek észrevehetők. Ha elkészült, el kellene küldeni, hogy Anglia és Le Havre között cirkáljon. Kellene hozzá a hírszerzés egy tisztje, néhány tengerész, és válogatott kezelőlegénység az ágyúkhoz, akik mind álruhában lennének. Ha a tengeralattjáró megállítja, meg kellene próbálni elsüllyeszteni az ágyúkkal. A legnagyobb titoktartás szükséges, megakadályozni, hogy az intézkedés kémek tudomására jusson.”

Az Admiralitás azonnal intézkedett -elvégre éppen Churchill vezette-, és még az év vége előtt szolgálatba álltak az első, még partközeli tevékenységre használt kis csapdahajók, melyeket később első támaszpontjuk, az ír Queenstown -a mai Cobh- kikötőjének kezdőbetűje után Q hajóknak neveztek el.

Churchill más „újításokat” is bevezetett. Még 1914 októberében utasítást adott ki, mely szerint szolgálati vétséget követ el az a kapitány, aki engedelmeskedik a tengeralattjáró megállásra való felszólításának. A tengeralattjárót meg kell támadni, ha a hajónak nincs fedélzeti fegyvere, akkor úgy, hogy meg kell próbálni legázolni. Az Admiralitás minden megsemmisített német tengeralattjáró után magas jutalmat tűzött ki a legénységnek.

Ugyanekkor azt is utasításba adták, a hajók és anyakikötőjük nevét, az ellenséget megtévesztendő, át kell festeni, és a hazai vizeken semleges zászlót kell kitűzni. Ez utóbbi utasításhoz az Admiralitás még egy megjegyzést fűzött: „Értesítsenek mindenkit, hogy amerikai zászlót kell használni.”

A Churchill által kiadott, vagy legalábbis ellenjegyzett utasításoknak volt még egy, nagyon is „jövőbemutató” jelentőségű eleme. Ebben utasításba adták, a tengeralattjárók elfogott legénységével nem hadifoglyokként, hanem közönséges bűnözőkként kell eljárni. A Q hajók számára később kiadott utasításokban egyebek közt az szerepelt, a tengeralattjárók túlélőit el kell fogni, vagy agyon kell lőni, „attól függően, melyik megoldás a célszerűbb”. Végül azt is elrendelték, az ellenséges hajón esetleg kitűzött fehér zászlót figyelmen kívül kell hagyni.

A dátumokra érdemes figyelni. A fenti intézkedések nagyobb részét 1914 októberében és novemberében hozták meg. Korlátlan tengeralattjáró háborúról ekkor még szó sem volt, sőt, egyáltalán tengeralattjáró háborúról is alig. Az első kereskedelmi hajó, melyet tengeralattjáró süllyesztett el, a 866 tonnás Glitra tehergőzös volt, melyet október 20-án süllyesztett el az U-17.

Addig a tengeralattjárókról majdnem mindenki úgy gondolta, az ellenség hadihajóira, és esetleg a csapatszállítókra fognak majd vadászni. Az U-17 is ezért ezért járőrözött a norvég partok közelében, a Németország blokádját fenntartó angol cirkálókat keresve. A tengeralattjáró hadihajókkal nem találkozott, de mivel kapitánya nem akart eredmény nélkül hazatérni, jobb híján a szenet és vasércet szállító Glitrát süllyesztette el. (Amiért hazatérve felettesei megrovásban részesítették.)

A tehergőzös elsüllyesztése a formaságok szigorú betartása mellett történt. Az U-17 figyelmeztető lövésekkel megállította a Glitrát, majd átvizsgálták a hajót, és miután rakományát hadiárunak minősítették, elsüllyesztették. De természetesen csak azután, hogy a legénység elhagyta a hajót. Ezt követően az U-17 a legközelebbi szárazföld közelébe vontatta a mentőcsónakokat.

1914 novemberében a britek valószínűleg még a két kezükön meg tudták volna számolni a német tengeralattjárók által elsüllyesztett teherhajóik számát. Kétségbeejtő helyzetről tehát a legnagyobb jóindulattal sem lehet beszélni. Elvetemült ellenségről se nagyon, mivel a németek általában precízen betartották a zsákmányjogi eljárás szabályait. (Az első hónapokban talán egyetlen kivételes eset volt, amikor október 26-án, Dover közelében, az U-24 megtorpedózta a belga menekülteket szállító francia Ganteaume teherhajót, melyet csapatszállítónak nézett. A Ganteaume nem süllyedt el, de a találat, és az azt követően kitört pánik következtében 40 ember életét vesztette.)

Churchill említett intézkedéseit tehát nem a kényszerhelyzet szülte, és nem a tengeralattjárók által okozott válsághelyzeten akart velük úrrá lenni. Az intézkedéseknek egészen más célja volt, melyet az angolszász történetírók szemérmesen elhallgatnak, noha Churchill egyáltalán nem csinált belőle titkot. Annyira nem, hogy emlékirataiban ezt meg is írta: „Az első brit ellenintézkedés, melyért én vállaltam a felelősséget, arra irányult, hogy elijessze a németeket a felszíni támadástól. A lemerült tengeralattjáró egyre inkább víz alatti támadásokra kényszerült, vagyis egyre többször kockáztatta, hogy semleges hajót néz brit hajónak, semleges legénységet fojt vízbe, és így viszályt támaszt Németország, és más nagyhatalmak között.” (És gondolom, az a húszforintos kérdés, hogy melyik az a „más nagyhatalom”, melyet Churchill össze akart ugrasztani Németországgal.)

Churchill bevezetett még egy újítást, melyre a legújabb kori hadviselés történetében addig még nem volt példa. Ez a totális blokád volt. A civileknek élelmiszert, gyógyszert szállító semleges teherhajókat a háborúkban addig általában átengedték a blokádon, hiszen kereskedésére való jogaikat a nemzetközi egyezmények is védték. 1914 október 29-én azonban a britek minden élelmiszert és nyersanyagot hadiárunak nyilvánítottak, s ezt követően Németország felé egyáltalán semmilyen árut nem engedtek át. Bármi volt is a rakománya, egyetlen teherhajó sem juthatott el a német kikötőkbe. Máshová se nagyon. Még a semleges, holland, vagy dán kikötőkbe tartó hajókat is visszafordították, ha a britek úgy ítélték meg, azok szállítmánya a holland/dán szükségletek kielégítéséhez szükségtelen, és ha úgy vélték, az igazi célpont alighanem Németország. November másodikán az angolok hadiövezetnek nyilvánították az egész Északi-tengert, és a La Manche csatornát.

A minden érvényes tengeri jogot sértő intézkedés nagy felzúdulást váltott ki a tengeri kereskedelemben érdekelt semleges országok között, és egyebek mellett az Egyesült Államok kormánya is határozottan tiltakozott ellene. Az angol intézkedésekre válaszul hirdettek a németek is blokádot a brit szigetek körül, melyet az angol felszíni flotta nyomasztó túlereje miatt ők természetesen csak a tengeralattjárókkal tudtak fenntartani. A tengeralattjárókkal eleve nagyon körülményes volt a felszíni hajókra kitalált zsákmányjogi eljárásokat betartani, a britek ősszel bevezetett intézkedései pedig ezt gyakorlatilag lehetetlenné is tették. A német tengernagyok hamar arra a következtetésre jutottak, az udvariaskodással nem nagyon jutnak eredményre. Henning von Holtzendorff tengernagy ötlete nyomán így 1915 februárjában meghirdették a korlátlan tengeralattjáró háborút.

A korlátlan jelző persze nem azt jelentette, hogy a tengeralattjárók kapitányait utasították arra, figyelmeztetés nélkül torpedózzanak meg minden hajót. Egyszerűen csak engedélyezték nekik, hogy figyelmen kívül hagyhatják az előírásokat, amennyiben úgy ítélik meg, hogy a körülmények ezt indokolják.

Az angolok természetesen óriási ricsajt csaptak a német lépés miatt. A hisztéria csak fokozódott, amikor az elsüllyesztett hajók némelyikén semleges országok civil utasai is életüket vesztették. A legnagyobb felzúdulás a Lusitania elsüllyesztését követte, bár az esetről már a kortársak is megállapították, hogy messziről bűzlik. A napjainkban elvégzett újabb kutatások egyértelműen megállapították, hogy a hajó valóban lőszert szállított, így elsüllyesztése jogszerűnek tekinthető. A figyelmeztetés nélküli támadás jogossága némileg vitatható, bár a németek előre bejelentették, felfegyverzett segédcirkálónak tekintik a Mauretaniát és a Lusitaniát, s figyelmeztetés nélkül tüzelni fognak rájuk. Ezt a nagyobb amerikai újságokban egész oldalas fizetett hirdetésekben közzé is tették. (Lehetne még elmélkedni arról is, milyen fura véletlen, hogy a Lusitaniát nem tájékoztatták, hogy az útvonalán német tengeralattjárók tartózkodnak, nem utasították kitérésre, sőt, a kíséretként eléje küldött cirkálót is visszarendelték.) Nem sokkal az eset után a németek, főleg az amerikai tiltakozás hatására, kénytelenek voltak felfüggeszteni a korlátlan tengeralattjáró háborút, és visszatérni a zsákmányjogi eljárások betartásához.

1915 tavaszára tehát a tengeralattjáró háború tényleg kezdett eldurvulni. Legalábbis vitatható, kinek a hibájából. A németek ekkor már jól tudták, hogy a britek sokszor semleges zászlót használnak, és gyakran fel is fegyverzik teherhajóikat. A kimondottan a tengeralattjárókra vadászó Q hajók létezéséről ekkor még valószínűleg nem tudtak.

Eddigre pedig már több tucat ilyen hajó állomásozott Queenstown kikötőjében. Ezek még többnyire átalakított kis halászhajók voltak, melyeket a partmenti vizeken használtak, és nem sok sikert értek el velük. 1915 tavaszán azonban kezdtek nagyobb, a nyílt vizeken is használható, és a németek számára csábítóbb célpontot jelentő teherhajókat bevonni a programba. Ezek egyike volt az 1901 szeptember 12-én vízrebocsátott, négyezer tonnás Baralong tehergőzös is.

Az addig az Ellerman&Bucknall társaság tulajdonában levő hajót a haditengerészet 1915 tavaszán foglalta le, és alakította át Q hajónak. Fedélzetére három darab 12 fontos – 76 mm-es – fedélzeti löveget szereltek, melyeket természetesen gondosan álcáztak. A hajó parancsnokává a haditengerészet egyik színes egyéniségét, a 31 éves Godfrey Herbert korvettkapitányt nevezték ki.

Pályafutása nagy részét Herbert addig maga is tengeralattjárókon töltötte. A háború kitörésekor a D5 parancsnoka volt, mely azonban novemberben aknára futott, és elsüllyedt. Miután a tengeralattjárókon éppen nem volt üres parancsnoki állás, Herbertet áthelyezték a Q hajókhoz. Első hajója a háború előtt postahajóként szolgáló Antwerp volt, 1915 áprilisában kapta meg a Baralongot.

Herbert komolyan vette az álcázást, nemcsak az ágyúkat rejtették el, és nemcsak a tengerészeket és tengerészgyalogosokat öltöztették civil ruhába, hanem szakítottak a Royal Navy szokásos, katonás formaságaival is. A fedélzeten például nem volt tisztelgés az elöljáróknak, és Herbert azt is megtiltotta, hogy „Uramnak” szólítsák. Még a nevét sem volt szabad kiejteni, a hajón McBride kapitánynak kellett nevezni. A tengerészek persze egyáltalán nem vették rossz néven a Royal Navy fegyelme alól való felszabadulást, és kimondottan élvezték a kötetlenséget. Herbert, hogy emberei agresszivitását és jó harci morálját fenntartsa, nemcsak elnézte, hanem kimondottan támogatta a kikötői rendbontásokat is. Amikor egy ízben tengerészeit a parton lecsukták, mert szétverték az egyik kikötői kocsmát, saját zsebből fizette ki értük az óvadékot. A kissé rejtőjenős módszerekkel Herbertnek valóban sikerült egy nagyon lelkes, magas harci morállal rendelkező csapatot összekovácsolnia.

Ennek ellenére az első hónapokban nem sok sikert arattak, német tengeralattjáróknak a színét sem látták. A tevékenységükről viszont annál többet hallhattak, egymás után érkeztek a hírek a közelben, az ír szigetek déli partjainál elsüllyesztett hajókról. A tengerészek türelmetlenül várták, hogy végre ők is odacsaphassanak az ellenségnek, és közben csak egyre nőtt bennük a visszafojtott indulat.

Ez az indulat csak fokozódott, amikor augusztus 19-én reggel egy német tengeralattjáró a Baralongtól alig 30 kilométer távolságra egy újabb hajót süllyesztett el, a 15 ezer tonnás Arabic utasszállítót, melynek fedélzetén 44-en vesztek oda, köztük három amerikai. A tengeralattjáró figyelmeztetés nélkül tüzelt, a cikk-cakkban haladó Arabicról ugyanis azt gondolták, felfegyverzett segédcirkáló, mely éppen őket készül legázolni. (Néhány órával korábban ugyanis egy másik angol hajó valóban ezzel próbálkozott. Az utasszállító hajókat egyébként mindkét fél előszeretettel használta portyázó segédcirkálóként, hiszen viszonylag gyorsak voltak, és nagy méretük miatt erős fegyverzettel lehetett ellátni őket.)

A Baralong legénysége dühöngött, hogy a német tengeralattjáró szinte az orruk előtt süllyesztette el az Arabicot, és ők képtelenek voltak segíteni rajta. Azonban már nem kellett sokáig várniuk az elégtételre.

Ugyanebben az időben ugyanis egy másik német tengeralattjáró, az U-27 is a közelben tartózkodott, az angol kikötők felé tartó teherhajókra lesve. A tengeralattjáró parancsnoka, a Herberttel egyidős, 31 éves Bernd (Bernard) Wegener, eddigre már jónevű tengeralattjáró parancsnoknak számított, a háború kezdete óta 12 hajót süllyesztett el, összesen több mint 37 ezer tonnával. Most az ír és a brit szigetek közti forgalmas útvonalon, Queenstown-tól mintegy 80 mérföldre délkeletre portyázott hajójával, pont azokon a vizeken, ahol ekkor a Baralong is tartózkodott.

Kora délután a tengeralattjáróról észrevették a 6.300 tonnás Nicosian tehergőzöst, melyet szabályszerűen megállítottak, majd egy hatfős osztagot küldtek át a fedélzetére, hogy átvizsgálják a rakományát. A helyzet egyértelmű volt, a Nicosian lőszert, takarmányt, és 250 öszvért szállított az Egyesült Államokból Angliába. (A motorizáció előtti korban az öszvérek majdnem olyan fontos hadiárunak számítottak, mint a lőszer.) Wegener közölte a teherhajó parancsnokával, el fogja süllyeszteni a Nicosiant, és felszólította, tengerészeivel együtt hagyja el a hajót. Az U-27 a Nicosian közelében maradt, s türelmesen várták, hogy az angol tengerészek mentőcsónakba szálljanak, és eltávolodjanak a hajótól. (A németek ha lehetett, igyekeztek megspórolni a drága torpedókat, és inkább a 88 mm-es fedélzeti löveggel, vagy az elfogott hajóra átküldött tengerészek által elhelyezett robbanótöltetekkel süllyesztették el a hajókat.)

A Nicosiannak azonban a német tengeralattjáró feltűnésekor még sikerült vészjelzéseket leadnia, amivel riasztották a közelben elhaladó hajókat, többek között a Baralongot, mely azonnal a bajban levő hajó felé indult. (Mások szerint csak a Nicosian füstjét vették észre.) Nem tudni, a Baralong válaszolt e a Nicosiannak, de elég valószínűnek tűnik, hogy igen, mivel a teherhajó elhagyása feltűnően lassan zajlott. A Baralong körülbelül kilenc mérföldre haladt a Nicosiantól, amikor azt az U-27 megállította, tehát a 10 csomós maximális sebességével is közel egy óráig tarthatott, mire a közelbe ért, és a kiürítés még ekkor is tartott. A mentőcsónakok éppen kezdtek távolodni a hajótól, melyen még ott volt a német osztag, és egyes források szerint a legénység néhány tagja is. Elképzelhető tehát, hogy a Nicosian legénysége tudott a Q hajó közeledéséről, és ahogy csak lehetett, húzták az időt.

Közelebb érve Herbert jelzett a tengeralattjárónak, és engedélyt kért a hajótöröttek kimentésére. Wegener ezt engedélyezte is, és a Nicosian bal oldalán haladva párhuzamos irányba fordult a teherhajóval. (Egyes források szerint az U-27 ekkor már megkezdte a Nicosian lövetését, amit a hajótöröttek kimentését segítendő, beszüntettek. Ez azonban igen valószínűtlen, tekintve, hogy a Nicosian fedélzetén még ott voltak a német tengerészek.) A teherhajó jobb oldalán ugyanezt tette a Baralong is, így a közte, és az U-27 között levő Nicosian teste egy ideig takarta a hajót a tengeralattjáró elől. Herbert ezt az időt használta ki arra, hogy tüzelésre készítse elő az álcázott lövegeket, valamint hogy bevonja az amerikai zászlót, és felhúzza a helyére az angol haditengerészet lobogóját. A tengeralattjáró és a Baralong egymással párhuzamosan haladva, kétoldalt elhajóztak a Nicosian mellett, majd amikor az U-27 a hajó orra mögül előbukkanva ismét az angolok látómezejébe ért, mintegy 550 méteres távolságról azonnal tüzet nyitottak rá.

A Baralong tengerészei meg voltak róla győződve, hogy az a tengeralattjáró került eléjük, amely reggel elsüllyesztette az Arabicot. A végletes agresszivitásra kiképzett emberekből most kitört a felgyülemlett düh és gyűlölet. A tüzérek nyomták a gránátokat, ahogy csak bírták, és hiába adott parancsot Herbert a tüzelés beszüntetésére, addig lőtték a tengeralattjárót, és az arról menekülni próbáló német tengerészeket, amíg az U-27 el nem süllyedt.

Ez alig néhány percig tartott csupán. E rövid idő alatt az angolok 34 gránátot lőttek ki, melyekből legalább harminc eltalálta a német hajót. A meglepett németek már csak egyetlen lövést tudtak leadni a Baralong felé, mielőtt a fedélzeti ágyút és a kezelőit el nem söpörték az angol gránátok. (És ez az egy lövés sem talált.)

A tengeralattjáró pusztulását 10-12 német tengerész élte túl, akik a hozzájuk közelebb eső Nicosian felé úsztak. Herbert felsorakoztatta az ágyúkat kezelő tengerészgyalogosokat a korlátnál, és azok puskáikból tüzet nyitottak a vízben úszó, és a korábban lebocsátott köteleken a teherhajó fedélzetére felkapaszkodni akaró németekre, s egyenként levadászták őket. (Jelentésében Herbert később azzal indokolta a németek likvidálását, hogy attól tartott, azok megpróbálják elsüllyeszteni, vagy felgyújtani a Nicosiant. A brit történetírók azóta is ezzel magyarázzák az esetet, és természetesen egyiküknek se jut eszébe megkérdezni magától, mennyire tűnik logikusnak, hogy a tengeralattjárójuk elsüllyedését túlélő tengerészek azért úsznak át egy másik hajóra, hogy azt is elsüllyesszék maguk alatt?)

A túlélők között volt Wegener is, aki valószínűleg még mindig azt hitte, valami félreértésről van szó, és a Baralong közelébe úszott, hogy feltartott kézzel jelezze, megadják magukat. Két lövést kapott a fejébe, és rögtön elnyelték a hullámok.

Az igazi hentesmunka azonban még csak ezután következett. Miután a jó hangulatú céllövészet véget ért, a Baralong a közeli csónakokból a fedélzetére vette a Nicosian kapitányát, aki tájékoztatta Herbertet, hogy a teherhajó fedélzetén még ott vannak a német zsákmányoló osztag emberei. Az angol parancsnok tizenkét, állig felfegyverzett tengerészgyalogost egy csónakon átküldött a Nicosianra, hogy ott is megtisztítsák a terepet. (Más forrás szerint a Baralong a Nicosian mellé állt, és a tengerészek egyszerűen átugráltak a másik hajóra.) Herbert igyekezett minden kétséget eloszlatni a teendők felől, és az osztag parancsnokával, Fred Collins őrmesterrel indulás előtt közölte: „Ne ejtsen foglyokat!”

A Nicosian fedélzetén tartózkodó németeknek nem nagyon lehettek illúzióik sorsuk felől, hiszen végignézhették társaik kivégzését. A forrásokban nem történik említés arról, hogy a teherhajón tűzharcra került volna sor, tehát a német tengerészek valószínűleg fegyvertelenek voltak, legfeljebb az osztagot vezető tisztnek lehetett oldalfegyvere.

Hogy pontosan mi is történt a Nicosianon, nem egyértelműen tisztázott, mivel itt nem voltak civil szemtanúk, a jól nevelt tengerészgyalogosok pedig később is tartották a szájukat. A zsákmányoló osztagot vezető német tiszt állítólag az egyik kabinba zárkózott, majd amikor rátörték az ajtót, az ablakon át a tengerbe ugrott, Collins őrmester ott lőtte agyon. Egyesek szerint ez a tiszt volt Wegener, ami azonban igen valószínűtlen, mivel a zsákmányoló osztagot nem a tengeralattjáró parancsnoka szokta vezetni.

A többiek, akik aligha számítottak kegyelemre, a hajó gépházában barikádozták el magukat, az angolok azonban betörtek oda, és egymás után végeztek velük. Egyes források szerint „véres közelharc” után, de miután nincs említés arról, hogy az angolok közül bárki is elesett, vagy súlyosabban megsebesült volna, a vér feltehetően csak a német oldalon folyt. Az utolsó német a csavartengely alagútjában próbált elbújni, de ott is megtalálták, és agyonlőtték. A holttesteket a tengerbe dobták. (Hivatalos jelentésében Herbert azt állította, a Nicosian fedélzetén tartózkodó németek az U-27 elsüllyesztése után másztak fel a teherhajóra, s a tengeralattjáró elsüllyesztésekor kapták halálos sebeiket. A teherhajó fedélzetére lépő osztag ott már csak halottakat és haldoklókat talált.)

A Nicosian tengerészei a mentőcsónakokból nézték végig a történteket. Az események egyik változata szerint elképedtek a látottaktól, és miután visszatértek a hajójukra, Manning kapitány felháborodva reklamált a hozzájuk átlátogató Herbertnek, aki erre mosolyogva felelte: „A fickók kiirtását én rendeltem el. Emlékezzünk a Lusitániára!”

Miután azonban angolokról van szó, sokkal valószínűbbnek tartom a másik verziót, mely szerint a tengerészek kicsit sem rendültek meg a látványtól, hanem végig vadul éljeneztek, és miután az U-27 elsüllyedt, Manning kapitány parancsba adta: „Ha bármelyik rohadék hun ideúszna, üssétek fiaim az evezőkkel!” Egyes források szerint a Baralong érkezésekor a Nicosian néhány embere még a hajó fedélzetén volt, és ők később tevékenyen közreműködtek a gépházba zárkózó németek lemészárlásában.

A jól végzett munka után a Baralong, és diadalittas legénysége visszatért Queenstownba, a Nicosian pedig folytatta útját, és másnap befutott célkikötőjébe, Avonmouthba. (A Nicosian könnyebben megrongálódott, és miután valószínűtlen, hogy az U-27 tüzelt volna rá, alighanem a Baralong túlbuzgó tüzérei lőttek bele néhányat a hajóba.)

Jelentésében Herbert a történtek egy lightos verzióját terjesztette be az Admiralitásnak, de az is bőven elég volt ahhoz, hogy azonnal titkosítsák az esetet, és hallgatásra kötelezzék a résztvevőket, vagyis a Baralong, és a Nicosian legénységét. Miután titkolózásban és hazudozásban a britek tehetsége az oroszokéhoz mérhető, ha csak rajtuk múlik, az eset alighanem örökre titokban maradt volna. (Ami legalábbis felveti a gyanút, hogy korántsem csak a „Baralong incidens” volt az egyetlen hasonló eset. Ezt valószínűsíti az is, hogy Herbert állítása szerint még májusban, a Lusitania elsüllyesztése után, két tiszt érkezett Queenstown-ba az Admiralitásról, akik bizalmas megbeszélésen közölték Herberttel: „A Lusitania eset gyalázatos. Nem hivatalosan azt mondjuk Önnek, ne ejtsen foglyokat az U Boat-okról.” A két úr más Q hajókat is meglátogatott, és valószínűleg ott is hasonló értelemben tájékoztatták a parancsnokokat.)

Egyvalamivel azonban az Admiralitás nem számolt. Mégpedig a Nicosian fedélzetén utazó nyolc amerikai állampolgárral, az öszvérek hajcsárjaival. Ők is szemtanúi voltak a történteknek, és miután őket az Admiralitás nem kötelezhette titoktartásra, hazatérve nagy lármát csaptak a hazai sajtóban. Az amerikai kormánynak muszáj volt legalább tessék-lássék tiltakoznia, amitől az angolok nem szeppentek meg különösebben, de az eset így mégiscsak napvilágra került. A németek természetesen dühösen tiltakoztak, és követelték, a Baralong kapitányát, akinek a nevét persze nem tudták, állítsák hadbíróság elé. Az anonim kapitányt a németek felvették az angol háborús bűnösök feketelistájára is. (Ezt a háború kezdete óta vezették, miután a hadszíntereken nagyszámú, az angol fegyveres erők által elkövetett jogsértést tapasztaltak. A lista neve angolul: Blacklist of Englismen who are Guilty of Violations of the Laws of War vis a vis Members of the German Armed Forces. A neten nyomát sem találtam a dokumentumnak, pedig érdekes olvasmány lehetett.)

Jó szokásuk szerint a britek természetesen ezúttal is rögtön visszamutogattak. Kijelentették, hogy belegyeznek a nemzetközi vizsgálatba, de csak akkor, ha az esetet összevonják a németek által szerintük elkövetett háborús bűnökkel, például az Arabic elsüllyesztésével, a Ruel teherhajó hajótöröttjei elleni támadással -a hajót elsüllyesztő német tengeralattjáró leadott néhány lövést a mentőcsónakokra, ami egy tengerészt megölt, nyolcat megsebesített-, és a semleges dán vizeken zátonyra futott E13 tengeralattjáró ágyúzásával. A kölcsönös vádaskodásokból természetesen nem lett semmilyen vizsgálat. (Azóta se, tehát máig nem lehet tudni, pontosan hogyan is történt az U-27 elsüllyesztése. Legalább féltucat verzió kering a neten, itt az események legvalószerűbbnek tűnő változatát igyekeztem leírni.)

A britek részéről természetesen azóta sincs szó semmiféle megbánásról. A hatvanas években a Baralong egyik tengerészének unokája a következőket nyilatkozta az esetről: „Úgy érzem, ami történt, teljesen normális volt. Nem gondolom, hogy valami borzasztó dolog történt volna. Senki nem gondolja. A Nicosian fegyvereket szállított, és tele volt takarmánnyal, úgyhogy könnyen felgyújthatták volna. Nem hagyhatta volna, hogy az ellenség birtokba vegye a hajót, el kellett távolítani őket.”

Bár az eset kitudódott, az abban résztvevők neveit az angol Admiralitás gondosan igyekezett eltitkolni, attól tartva, ügynökeik révén a németek megpróbálnak majd bosszút állni az érintetteken. Még a két hajót, a Baralongot és a Nicosiant is átkeresztelték, s az előbbit még a Lloyds biztosítótársaság jegyzékéből is törölték. A titoktartás olyan jól sikerült -a britek ebben mindig nagyok voltak-, hogy a Baralong kapitányának kilétére csak jó két évtizeddel később derült fény.

Talán éppen a britek terjesztették el azt a néhol ma is olvasható történetet -amit korábban egyszer én is megírtam-, hogy miután V. György király határozott nemtetszését fejezte ki a Baralong kapitányának németekkel szembeni eljárása miatt, Herbertet jelentéktelen beosztásokba helyezték át, és egy kikötői őrhajó parancsnokaként még a háború alatt eltűnt. Ami azt a benyomást kelti, mintha az angol titkosszolgálat szabadult volna meg kényelmetlenné váló személyétől.

Mindebből persze semmi nem igaz. Herbert egyáltalán semmilyen elmarasztalásban nem részesült, sőt, tevékenységéért megkapta a Kiváló Szolgálatért (DSO – Distinguished Service Order) kitüntetést, a Baralong legénysége pedig megkapta az U-27 elsüllyesztéséért járó 185 font jutalmat. Herbert ezt követően a tengeralattjárókon szolgált tovább, majd a háború vége felé ismét visszatért a Q hajókra, és egy négy hajóból álló flottilla parancsnokaként 1917 júliusában ismét elsüllyesztett egy német tengeralattjárót, az UC-66-ot. Ezúttal már vízibombákkal. A háború végén fregattkapitányi rangban szerelt le.

Persze erős a kísértés, hogy Herbertet megpróbáljuk valamiféle torz személyiségű, kegyetlen dúvadnak beállítani, de az életrajzát átnézve igazából nem sok rosszat lehet róla írni. Minden jel szerint kimondottan tehetséges, rátermett tiszt volt, karizmatikus egyéniség, amellett nagyon szerencsés is. A haditengerészetnél töltött évei alatt három tengeralattjáró elsüllyedését élte túl. Későbbi pályafutásának pikáns eleme, hogy a háború után a Daimler, vagyis egy német cég, birminghami részlegének értékesítési vezetője, majd igazgatója lett. (Háborús múltja persze ekkor még nem volt publikus.) A második háborúban egy segédcirkáló parancsnokaként konvojokat kísért. Véglegesen 1943-ban szerelt le. A továbbiakban üzletemberként dolgozott, Mozambikban és Rhodesiában. Egészen 1961 augusztusában bekövetkezett haláláig több cég elnöki tisztségét is betöltötte.

A Baralongot közvetlenül az U-27 elsüllyesztése után átkeresztelték a Wyandra névre. (Pontosabban fogalmazva csak átfestették a nevét.) 1915 szeptemberében, már új parancsnok, Andrew Wilmot-Smith korvettkapitány parancsnoksága alatt, ismét elsüllyesztett egy német tengeralattjárót, az U-41-et. A németeknek addig jó lapjárásuk volt, előző nap három teherhajót süllyesztettek el, és éppen végeztek a negyedikkel, a 6.600 tonnás Urbinóval, amikor megjelent a Baralong, ismét amerikai zászló alatt hajózva. A többi a szokásos fogatókönyv szerint zajlott. A Baralongról jelezték, hogy kimentik a hajótörötteket, majd amikor a tengeralattjáró közelébe értek, váratlanul tüzet nyitottak rá az álcázott fedélzeti lövegekből, ezúttal az amerikai zászlót be sem vonva. Az angolok addig lőtték a német hajót, amíg az el nem süllyedt, majd legázolták a hajótöröttek mentőtutaját. A két életben maradt német tengerészt órákkal később, miután kimentették az Urbino hajótöröttjeit, valamiért aztán mégis kihúzták a vízből. Belökték őket az egyik ablaktalan, alig két négyzetméteres, raktárként használt fedélzeti helyiségbe, és bár mindketten súlyos lőtt sebeket kaptak, feléjük se néztek addig, amíg másnap be nem futottak a kikötőbe.

Az esetnek semleges szemtanúi nem voltak, és a britek utóbb természetesen mindent letagadtak. Nem ismerték el sem a mentőtutaj legázolását, sem azt, hogy semleges zászló alatt nyitottak tüzet a német hajóra. (A Baralongot ezután ismét átnevezték, ezúttal a Manica névre, és átvezényelték a Földközi-tengerre. A háború után eladták egy japán cégnek, és aztán ott is bontották le 1933-ban.)

A Baralong incidens ismét egy újabb eset volt, ami meggyőzte a német parancsnokságot arról, hogy az angolokkal szemben nincs semmi helye az udvariaskodásnak. A nemzetközi egyezmények betartása most már nyilvánvalóan lehetetlen, és -a tengeralattjárók számára- életveszélyes is volt. Sosem lehetett tudni, a célpontként kiszemelt teherhajó fedélzetén nem áll e tüzelésre készen néhány fedélzeti löveg, arra várva, hogy a tengeralattjáró a felszínre emelkedjen, és a hajó közelébe menjen. Innen már egyenes út vezetett a korlátlan tengeralattjáró hadviselés újbóli bevezetéséhez, és a figyelmeztetés nélküli támadások rendszeresítéséhez.

A németeken persze ez sem segített. Az Egyesült Államok hadbalépésével a háború megnyerhetetlenné vált a központi hatalmak számára. Az amerikai hadüzenethez a Lusitania elsüllyesztésének valójában édeskevés köze volt. Az igazi ok az volt, hogy az amerikai kereskedelem súlyos károkat szenvedett a német tengeralattjárók miatt, és legalább ennyire az, hogy a német külügy, valami egészen elképesztő ostobasággal és rövidlátással, megpróbálta Mexikót rávenni arra, üzenjen hadat az Egyesült Államoknak. A hadüzenetért cserébe megígérték nekik a XIX. században elvesztett területek nagyobbik részének, Új-Mexikó, Texas, Arizona államoknak a visszacsatolását. (A németek ugyanekkor a velük éppen hadban álló japánoknál is puhatolóztak, nem e volna kedvük hadat üzenni az amerikaiaknak...)

A hadüzenet után az amerikai hadihajók is csatlakoztak annak a totális blokádnak a fenntartásához, melynek bevezetése ellen korábban ők is tiltakoztak. Ezt a blokádot a fegyverszünet megkötése után is fenntartották, egészen 1919 nyaráig. Az élelmiszer-behozatali tilalmon néhány hónappal korábban már enyhítettek valamelyest, miután a Rajna vidéket megszálló antant csapatok parancsnokaitól sorra érkeztek a feljegyzések, miszerint már a katonák moráljára is rossz hatással van a katonai táborok szemétdombjain élelmiszer hulladékot guberáló német gyerekek látványa.

Az antant blokád következtében kialakult éhínség miatt a becslések szerint a háború alatt körülbelül 700 ezer, a háború végétől a blokád feloldásáig pedig legalább további 100 ezer német civil vesztette életét. Herbert Hoover, aki ekkoriban az Európának szánt amerikai élelmiszersegélyek elosztását szervezte, és akinek a Kongresszus megtiltotta, hogy Németországot is részesítse ezekből a segélyekből, a történteket később „az emberi történelem fekete fejezetének” nevezte, és megjegyezte: „A népek filozofikusan is felfoghatják a háborúval együtt járó nehézségeket. De amikor leteszik a fegyvert, és megadják magukat, abban a tudatban teszik, hogy majd képesek lesznek élelmet adni asszonyaiknak és gyermekeiknek. De ha azt tapasztalják, hogy az ellenük irányuló támadásoknak ezt a leggonoszabb eszközét továbbra is fenntartják, akkor a gyűlölet soha nem szűnik meg.” Lloyd George, akinek Churchillhez hasonlóan utólag mindig voltak jó meglátásai, szintén hasonlóan vélekedett: „A győzelem órájában tanúsított igazságtalanság és arrogancia soha nem lesz elfelejtve, vagy megbocsátva.”

Forrás

http://www.historicalrfa.org/archived-stories/1280-the-baralong-affair-17

https://en.wikipedia.org/wiki/Baralong_incidents

https://en.wikipedia.org/wiki/Godfrey_Herbert

https://web.archive.org/web/20071119155246/http://mii.connect.ie/journal/2006.pdf

http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:Wwt9fAz4YQcJ:midra.uni-miskolc.hu/JaDoX_Portlets/displayContent%3FdocId%3D20370%26secId%3D14446+&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu

https://www.wintersonnenwende.com/scriptorium/english/archives/articles/starvation1919.html

Hegedűs Hubert: Hajók, vizek, tengerészek.