A Yamato osztályú csatahajókon használt 460 mm-es kaliberű lövegek a modern csatahajókon beépített legnagyobb kaliberű fegyverek voltak. (Ehhez hasonló, 457 mm-es kaliberű ágyúkkal csak az angol Furious csatacirkálót szerelték fel 1917-ben, de csak egy rövid időre.) A löveget hivatalosan a „40cm/45 Type 94” jelzéssel látták el, hogy kalibert illetően megtévesszék a többi haditengerészetet. Ez olyan jól sikerült, hogy az amerikaiak a háború végéig meg voltak győződve arról, hogy a hajók 406 vagy 410 mm-es ágyúkkal vannak felfegyverezve.

A különösen nagy kaliberű ágyúk kifejlesztését a japánok azért tartották szükségesnek, mert számítottak rá, hogy hajóiknak számbeli fölényben levő ellenséggel kell megküzdeniük, és ezért nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a mennyiségi fölény híján legalább a minőségi fölényt, azaz ebben az esetben a nagyobb tűzerőt a magukénak tudhassák. Már az első világháború alatt, 1916-ban nekiálltak egy 48 cm-es kaliberű ágyú kifejlesztésének, ám végül úgy találták, ez az űrméret túl nagy a csatahajókon való használatra, és a tervezett új csatahajók részére inkább a 46 cm-es kalibert választották. Egyébként ennek a 48 cm-es kísérleti lövegnek éppúgy, mint a Nagato osztályon használt 410 mm-esnek, vagy a Yamato osztályra beépített 46 cm-esnek, az angol 380 mm-es Mark I hajóágyú szolgált mintaként, melyből a tervezők kiindultak. (Az első világháború után az amerikaiak is tervezték ilyen kaliberű ágyúk rendszeresítését, de a fejlesztést leállították, mielőtt még az első prototípus elkészült volna.)

Az ágyúk kalibere egyébként szigorú titoknak számított, amit még a csatahajók legénységével sem közöltek, sőt, még a főtisztek közül is csak néhányan tudtak róla. A hajókat a Leytei csatában irányító Kurita tengernagy később azt állította, még ő sem tudott arról, hogy az ágyúk tényleges kalibere 46 cm. A titkolózásnak azért érezték szükségét, mert tartottak tőle, ha kiderül az ágyúk valódi kalibere, az amerikaiak is azonnal elkezdenek 46 cm-es ágyúkkal felszerelt csatahajókat építeni, és idő előtt odavész a japánok előnye.

A Yamato osztályra szánt új 46 cm-es löveg tervezése 1934-ben kezdődött, és az első prototípus 1938 márciusára készült el. A projekt főtervezője Hada Chiyokochi volt, aki a harmincas években a haditengerészet legtöbb fegyverfejlesztését felügyelte. A sorozatgyártás 1939-ben indult be, és annak leállításáig a kurei gyárban összesen 27 ilyen ágyút gyártottak le. A Yamatóhoz és a Musashihoz készült 18 ágyún kívül belekezdtek a Shinanóhoz megrendelt kilenc ágyú legyártásába is. Ez a kilenc, különböző készültségi fokban félbehagyott ágyú a háború után az amerikaiak kezére került, akik hetet beolvasztattak, két löveget pedig tesztelésre az Egyesült Államokba szállítottak. Ezeket a próbalövészetek elvégzése után az ötvenes években szintén beolvasztották.

A löveg teljes hossza a závárzattal együtt 21,13 méter volt, magának az ágyúcsőnek a hossza pedig 20,7 méter, ami 45 kaliberhossznak felel meg. A tervezés során fontolóra vették a hosszabb, 50 kaliberhosszúságű ágyúcsövek használatát is, ami a lövedék kezdősebességét 40 méter/másodperccel, a lőtávolságot 2.600 méterrel, a páncélátütést pedig távolságtól függően 20-40 mm-el növelte volna meg. A hosszabb cső jelentette pluszsúly miatt azonban végül maradtak az eredetileg is tervezett 45 kaliberhosszúságnál, melynél a cső tömege a závárzattal együtt 164,6 tonnát tett ki.

Mint minden nagykaliberű ágyúcsövet, a Yamato osztály ágyúit sem egy darabból öntötték, hanem több cső egymásra húzásával állították elő. A legbelső, a teljes hosszra kiterjedő, 2A jelű csőre kerülő második a hossz hátulról mért 3/5 részét fedte le, majd erre acélhuzalokat tekercseltek, a hossz hátulról mért kétharmad részében. Ezekre került egy újabb cső – a hátsó részen, a závárzatnál kettő –, majd a már kész ágyúcsőbe utolsó lépésként helyezték be a béléscsövet, melyet aztán hidraulikával tágítva préseltek be a helyére.

Az ágyúcsövek belsejét 20,48 méter hosszan huzagolták, a csövekben 72 darab 4,6 mm mély, és 12,8 mm széles huzag futott, végig azonos RH 1/28 menetemelkedéssel. A huzagolás a kilövéskor a csövet elhagyó páncéltörő gránátoknak a hossztengelyük körüli percenkénti 60,6 fordulatszámot adott, a nagyobb kezdősebességű HE és légvédelmi gránátoknak 62,5 fordulatszámot. Az elhasználódott béléscső kiemelése és cseréje nagyon bonyolult eljárás volt, ugyanis vele együtt ki kellett volna fúrni a teljes 2A csövet is. Ez olyan drága és nehézkes művelet lett volna, hogy ilyen esetben ésszerűbbnek tartották inkább a teljes csövet kicserélni. A gyakorlatban azonban erre soha nem volt szükség, a két csatahajó ágyúit ugyanis végül szinte soha nem használták.

A závárzat csavarzáras volt, a töltényűr térfogata pedig 680 dm³. A kilövéskor a csőben keletkező nyomás 3.000-3.200 att volt, az ágyúcsövek számított élettartama mintegy 200-250 lövés. Tüzeléskor a cső visszarúgása 1,43 méter volt. A csövek emelési szögtartománya a -5/+45 fok között volt, viszont a csöveket csak 3 fokos csőemelkedésnél lehetett utántölteni. A tűzgyorsaság ennek megfelelően a cső emelési szögétől függött. Az ebből a szempontból optimális három fokos emelésnél a csöveket elvileg 25 sec alatt újra lehetett tölteni, viszont ha ennél nagyobb szögben emelték meg az ágyúkat – ami valószínű, mivel a három fokos csőemelkedési szögnél mindössze 6.000 méter volt a lőtávolság – akkor ez az idő megnövekedett azzal az idővel, ami az ágyúk töltési szögbe való lesüllyesztéséhez, és aztán az újbóli lövéshez való felemeléséhez kellett. 20 fok alatti csőemelkedésnél a tényleges tűzgyorsaság percenként két lövés volt, míg a legnagyobb, 45 fokos csőemelkedésnél a csöveket 40 sec alatt lehetett újratölteni.

A csövek emelési szögét a gyakorlatban később a +3/+41 fokos tartományra állították be, ami gyorsabb töltést tett lehetővé. A kezelőknek ugyanis így nem kellett arra ügyelniük, hogy a csövet pontosan a töltési szögbe, +3 fokba állítsák, elég volt azt egy gombnyomással leereszteni az alsó állásba, az ugyanis egyben a töltési pozíció is volt. A kisebb maximális csőemelkedési szög körülbelül egy kilométerrel csökkentette a lőtávolságot, amit a japánok elfogadható árnak ítéltek a gyorsabb töltésért cserébe.

Aminek a gyakorlatban persze nem sok jelentősége volt – erre több japán tiszt is próbálta felhívni a vezérkar figyelmét –, hiszen a lőelemek korrekciójához meg kellett várni az előző sortűz becsapódását, ami a japánok által legvalószínűbbnek tartott 30 kilométeres kezdő lőtávolságon 50 másodpercet vett igénybe. A csatahajó ütközetekben a valóságban mindenhol körülbelül percenként adtak le sortüzeket – időnként még ritkábban –, a nagy tűzgyorsaságnak tehát a gyakorlatban így szinte semmi előnye nem volt. (Egyedül az angol tüzelési módszer állt abból, hogy végig olyan gyorsan tüzeltek, ahogy csak tudtak, és menet közben módosítottak a lőelemeken. Ez a stratégia eredményezett olyan összecsapásokat, amikor több ezer gránátot lőttek ki, anélkül hogy egyetlen találatot is elértek volna.)

A 460 mm-es ágyúkhoz kétféle páncéltörő gránátot is kifejlesztettek, a 91-es típust, és annak módosított változatát, az 1-es típusú gránátot. Utóbbit már 1941-ben rendszeresítették, így valószínű, hogy a csatahajókat már a kezdetektől ezzel a típussal szerelték fel. Az 1-es típusú gránátok valamivel hosszabbak és nehezebbek voltak elődeiknél, hosszuk 206 cm, tömegük 1460 kg volt. (A 91-es gránátok 195,35 cm hosszúak, és 1458,3 kilósak voltak.) A robbanótöltet tömege mindkét típusnál 23,86 kg – más forrás szerint 33,85 kg – volt, robbanóanyagként trinitroanizolt (TNA) használtak. A TNA töltet érzékeny volt az ütésre és rázkódásra, ezért a töltet üregének felső részét rezgéscsillapítónak használt lágy alumíniummal töltötték ki. Ez csökkentette a töltet tömegét, és valamelyest gyengítette a gránát szilárdságát is. A háború utáni próbalövészeteken az amerikaiak úgy találták, éles szögben becsapódva a japán gránátok hajlamosak robbanás nélkül széttörni a páncélon, aminek okát részben a rezgéscsillapító bélés miatt meggyengült gránáthéjban látták.

Az 1-es típusú gránátok áramvonalazó kúpja mögött festékkel töltött zsákot helyezhettek el, hogy a robbanáskor felcsapó vízoszlopokat megszínezzék vele. Ennek akkor volt jelentősége, ha több hajó tüzelt ugyanarra a célpontra, mivel így meg lehetett különböztetni melyik gránát melyik hajóról érkezett. A Yamato gránátjai nem kaptak ilyen töltetet, az általuk felvert vízoszlop tehát fehér maradt, míg a Musashi lövedékeit zöld – más forrás szerint kék – festékporral töltötték meg.

A páncéltörő gránátokat különlegesen áramvonalazott sapkával látták el, melynek köszönhetően azok a vízbe csapódva is tartani tudták pályájukat. Becsapódáskor, még ha a gránát vízbe is csapódott, a hosszúkás áramvonalazó kúp letört a lövedékről, az alatta levő tompa, hidrodinamikai szempontból kedvező kialakítású – torpedóra hasonlító – ballisztikus sapkával pedig a gránát a becsapódási sebességtől függően még 46-92 méteren át tudott a víz alatt haladni, mielőtt sebességét vesztve süllyedni kezdett volna. A jobb áramvonalazás érdekekében még a gránátok alsó része is kúpos kialakítású volt.

A japánok különösen nagy gondot fordítottak ezeknek a gránátoknak a kifejlesztésére, melyek gyújtóját a szokásosnál nagyobb, 0,4 sec késleltetésre állították, éppen azért, hogy a vízvonal alatt becsapódva is legyen elég idejük az ellenséges hajó belsejébe behatolni. Meglátásom szerint azonban meglehetősen hibás volt az egész japán taktikát erre az egy dologra, a vízvonal alatti találatokra felépíteni. Egy gyorsan mozgó és irányát gyakran változtató hajót még a mai tűzvezető berendezések se nagyon tudnának biztosan úgy belőni, hogy a lövedék a hajó oldala mellett csapódjon be, és aztán a vízvonal alatt találja el a hajót. Minden ilyen találat – még ha a gyakorlatban valóban többször elő is fordult ilyesmi – csupán a véletlen műve lehetett, nem volt tehát igazán ésszerű a japánok részéről, hogy jóformán az egész harcászatukat – valamint a hajók és a lövedékek műszaki kialakítását – erre alapozták. A gyújtószerkezet nagy késleltetése máskülönben meg azzal járt, hogy a vízvonal felett, a gyengébben vagy sehogy sem páncélozott részeken becsapódva a gránátok jó eséllyel egyszerűen keresztülmentek az ellenséges hajón, anélkül hogy felrobbantak volna. (A Yamato osztályú csatahajók vízvonal alatti védelmét sem elsősorban a torpedók, hanem az itt becsapódó gránátok ellen tervezték, ami a torpedókkal szemben sebezhetőbbé tette őket, mint ahogy azt a nagy páncélvastagság indokolta volna.)

A páncéltörő gránátokat fehérre festették, csak a gránátok súlypontjának a magasságában festettek fel rájuk egy narancsszínű vagy piros csíkot. A gránátok alsó részén levő vezetőgyűrűk festetlenül maradva megtartották eredeti fém színűket.

Az első világháború után szinte minden haditengerészetnél, így a japánnál is elfogadottá vált az „all or nothing” páncélzat, és a vele járó taktikai elképzelések, melyek szerint a csatahajók ütközetben igen nagy távolságból veszik majd fel a harcot. A stratégák úgy vélték, ilyen körülmények között a harcban kizárólag a páncéltörő gránátok lesznek hatásosak az ellenséges csatahajókkal szemben. A második világháború elején tehát a csatahajók nehézágyúinak lőszerkészletet majdnem mindenhol kizárólag páncéltörő gránátok alkották, s csak a háború első éveinek tapasztalatai alapján kerültek újra rendszeresítésre a nagy robbanóerejű HE gránátok. A japánok csak 1943-ban rendszeresítették a 0 típusú, nagy robbanóerejű (High Explosive – HE) repeszgránátokat. Ezek hossza 160 cm volt, súlyuk 1360 kg. A szintén TNA-ból álló robbanótöltet tömege ezeknél a gránátoknál 61,7 kg volt.

A japánok ezeknek a gránátoknak a hasznát nem annyira a gyengén páncélozott hajók, vagy a szárazföldi célpontok lövetésében látták, hanem inkább légvédelmi célokra gondolták használni őket. A japán haditengerészet „Csuzima szindrómás” vezetése ugyanis elég mereven rá volt fixálva a döntő ütközet rögeszméjére, ami meggyőződésük szerint csatahajó-csatahajó ütközet lett volna. Fel sem merült bennük, hogy a Yamato osztály 460 mm-es ágyúiból valaha is kereskedelmi hajókra, vagy parti erődökre lövöldözzenek, de az a háború első évei után nyilvánvalóvá vált, hogy a csatahajóknak először az ellenség repülőgépeivel kell megküzdeniük, mielőtt még elérnék azok csatahajóit, hogy „döntő ütközetet” vívhassanak velük. Az orrgyújtóval szerelt HE gránátokat így időzített gyújtóval is el lehetett látni, melyek lehetővé tették, hogy az időzítésnek megfelelő távolságra zárótüzet tudjanak lőni velük a támadó repülőgépek elé. Az időzített gyújtót a lőszerkezelő helyiségben szerelték fel a gránátokra, és itt állították be rajtuk az időt is. A japánok számításai szerint a gránát robbanása 68 méteres körön belül képes volt megsemmisíteni minden repülőgépet. A HE gránátokat gesztenyebarnára festették, fehér orral, és középen egy sárga csíkkal.

Ugyanebben az időben azonban a japánok kifejlesztettek egy másik, sokkal hatékonyabbnak gondolt légvédelmi gránátot is. A kimondottan légvédelmi célokra szánt 3-as típusú gránátok fejlesztése már 1938-ban elkezdődött, s miután főbb paramétereik megegyeztek a HE gránátokéval – 160 cm hossz, 1360 kg súly – alighanem azok továbbfejlesztett változatai voltak. A Janusz Skulski szerint „San Shiki”, a Navy Weapons szerint „San Kaidan” névre keresztelt, egyébként a „Méhkas” becenévre hallgató gránát időzített gyújtója azonnali robbanásra állítva – persze lehetett tovább is késleltetni, 55 másodpercig – a kilövés után egy másodperccel, tehát a hajótól nagyjából 800 méter távolságra lépett működésbe. A robbanótöltet szétvetette a gránát különlegesen kiképzett köpenyét, mely apró darabokra szakadva repeszek ezreit szórta a támadó repülőgépek útjába. A gránát belsejében összesen 900, más forrás szerint 996 darab, henger alakú kis gyújtóbombát helyeztek el, melyeket a robbanás előrefelé, egy nagyjából 20 fokos, 242 méter hosszú kúpban szórt szét a támadó gépek felé. A robbanás egyben aktiválta a bombák gyújtószerkezetét is, ami fél-egy másodperc késleltetéssel begyújtotta a töltetet, mely egy csaknem 3.000 ⁰C-on égő, akár öt méteres hosszúságot is elérő lángcsóvát bocsátott ki magából, mintegy öt másodpercen át. (Valószínűleg vászonborítású gépekre számítottak, bár háromezer fok szinte mindent átéget.) A 90 mm hosszú, és 25 mm átmérőjű gyújtóbombák töltete 45% elektronból – nagyrészt magnéziumból álló keverék –, 40% bárium-nitrátból, 14,3% gumiból – nyers és vulkanizált gumi keveréke –, 0,5% kénből és 0,2% sztearinsavból állt. A gránátokat pirosra festették, fehér orr résszel.

A japánok nagyra tartották ezeket a gránátokat, melyeket hatékony légvédelmi fegyvernek tekintettek, s a háború vége felé már ezek tették ki a csatahajók lőszerkészletének 40%-át. Miután a lőszerfelvonókat nehézkes volt átállítani egyik lövedéktípusról a másikra, a tornyok egyik ágyújához rendszerint eleve csak ilyen gránátokat szállítottak. Az amerikai pilóták egyébként nem osztották a 460 mm-es légvédelmi gránátok hatásosságáról alkotott japán véleményeket, szerintük alapjában véve mindkét japán gránát hatástalan volt. A Type 3 gránátról azt tartották, rendkívül látványos tűzijátékot produkál, de sok eredményt nem érnek el vele.

A 460 mm-es gránátokhoz használt teljes kivetőtöltet súlya 330 kg volt, melyet hat darab gyapjú – 1942-től bársony – zsákba csomagolt, egyenként 55 kg-os csomagban töltöttek be a csőbe. Lőgyakorlatokra kisebb tölteteket használtak, a csökkentett töltet kétharmadát, a gyenge töltet pedig a felét tette ki a teljes mennyiségnek. A lőszerraktárakban a kivetőtölteteket tűzvédelmi megfontolások miatt henger alakú bádogdobozokban tárolták. A raktárakat hűtötték is, mivel a kivetőtöltetekben használt lőpor magas hőmérsékleten instabillá vált, és hajlamos volt az öngyulladásra. A raktárak hőmérsékletét így igyekeztek legfeljebb 21 ⁰C-on tartani, a páratartalom pedig nem haladhatta meg a 80 százalékot.

A páncéltörő gránátok kezdősebessége 780 méter/sec, a HE gránátoké pedig 805 m/sec volt. A maximális lőtávolság a legnagyobb, 45 fokos emelkedési szögnél 42.026 méter volt, a gyakorlatban használt 41 fokos legnagyobb emelkedésnél pedig körülbelül 41km. A gránát pályájának legmagasabb pontja a maximális lőtávolságon 11,9 km körül volt, a repülési idő 98,6 másodperc. Az eredeti lőelemtáblázatokat a háború végén megsemmisítették, az adatok így a háború utáni amerikai próbalövészetek, illetve későbbi visszaemlékezések alapján vannak megállapítva. A becsapódási szögek csak 30.000 méteres lőtávolságig vannak megadva, ezen a távolságon az 31,4 fok volt. A könnyebb és nagyobb kezdősebességű HE gránátok legnagyobb lőtávolsága a NavWeaps adatai szerint jóval kisebb volt, mint az APC gránátoké, mindössze 32.550 méter.

Az APC gránátok páncél-átütőképességére vonatkozó adatok elég ellentmondásosak. Garzke és Dulin valószerűbbnek tűnő adatai szerint a lövedékek 20 ezer méter távolságból, 16,5 fokos becsapódási szögnél és 522 mps becsapódási sebességnél 494 mm vastag, függőlegesen beépített övpáncélzatot, és 109 mm vastag fedélzeti páncélzatot voltak képesek átütni. 30 ezer méteren, 31,4 fokos becsapódási szögnél és 475 mps becsapódási sebességnél ezek az adatok 360 mm-re, illetve 189 mm-re módosulnak. Skulski könyve ugyanezeken a távolságokon sokkal nagyobb értékeket ad meg – 20 km-en 566 és 167 mm, 30 km-en 416 és 230 mm –, amik kissé túlzottnak tűnnek. Az eltérés feltehetően annak köszönhető, hogy Skulski valószínűleg a japánok eredeti adatait közli, akik a saját, az amerikaiakénál gyengébb páncéllemezeiken végzett próbalövészetek alapján állapították meg ezeket az értékeket, míg Garzkéék a háború utáni, amerikai lemezeken végzett tesztek adatait vették figyelembe. Ha ez így van, megállapítható, a nagyobb kaliber ellenére a japán lövegek nem voltak sokkal hatékonyabbak, mint a 406 mm-es amerikai ágyúk. (Bár a korábbi, a Nagato osztályon használt 410 mm-es japán ágyúkhoz képest a páncélátütő képességük annak több mint a duplája volt.) A 406 mm-es amerikai Mark 7 hajóágyú páncéltörő gránátja például 22.860 méteren – 25 ezer yard, az amerikaiak ebben mértek, a japánok meg méterben, így azonos távolságot nem lehet a táblázatokban találni – 441, illetve 131 mm vastag páncélzatot vitt át, míg 32 ezer méteren 329 és 215 mm vastagot.

Egyidejű sortűz esetén a gránátok szórása a 35 kilométeres lőtávolságon akár ezer méter is lehetett, ami ilyen távolságon nem számított egészen rossznak, de mindenképpen nagyobb volt a hadvezetés által reméltnél. Hogy ezt még jobban csökkentsék, a japánok a középső ágyút a két szélsőhöz képest 0,08 sec késleltetéssel sütötték el, hogy a lövedékek ne zavarják egymás pályáját. (Újabb adatok szerint 0,3 sec késleltetéssel, ami 230 méter távolságot jelent a sortűz gránátjai között.) A későbbi lövészeteken így már csak 300 méteres szórást mértek ugyanezen a lőtávolságon, ami egészen kiváló értéknek számított.

A lőszerkiszabat csövenként 100 gránát volt, melyekből hatvanat a barbettán belül tároltak. (A háború alatt a lőszermennyiséget csövenként 120 gránátra növelték.) A közel másfél tonnás gránátok raktárból való kiemelése ugyanis meglehetősen nehézkes procedúra volt, és a 60 gránát ágyúközelben való elhelyezése jelentősen meggyorsította a töltési folyamatot. A kivetőtöltetekkel ellentétben a gránátok nem voltak hajlamosak arra, hogy egy esetleges találat, vagy tűz hatására felrobbanjanak, tehát a japánok úgy gondolhatták, a barbettákban való tárolásukkal minimális kockázatot vállalnak csupán. A kezelőhelyiségek, ahol a gránátokat tárolták, a torony alatt két szinten helyezkedtek el, ütközetben először az alsóból használták el a gránátokat. (A csatahajók lövegtornyainak a szerkezetéről nem maradtak fenn tervrajzok, azt a Kamegakubiban megépített, ágyúk nélküli kísérleti lövegtorony alapján rekonstruálták, melyen a tornyok szerkezeti megoldásait próbálták ki. Ez a torony viszont kisebb-nagyobb mértékben eltérhetett a később valóban rendszeresítésre került lövegtornyok szerkezetétől.)

A lőszerraktárakat három szinten helyezték el. A két alsóban tárolták a kivetőtölteteket, a felsőben pedig, mely az alsó kezelőhelyiséggel egy szinten helyezkedett el, a barbettákban el nem férő gránátokat, tehát csövenként 40 darabot. A japánok ezzel eltértek a szokásos gyakorlattól, mely az alsó szinten tárolta a berobbanásra kevéssé hajlamos gránátokat, a páncélfedélzet által védett felsőn pedig a kivetőtölteteket. (Ez ismét arra utalhat, a csatahajókat kizárólag tüzérségi harcra számítva tervezték, ahol a fő veszélyt nem az aknák és a torpedók, hanem a felülről érkező gránátok jelentették.) A kivetőtöltetek alsó raktára a torony középső ágyúját, a felső a két szélsőt szolgálta ki. A kilövéshez szükséges hat töltetet együtt szállították fel a lövegekhez, és együtt is töltötték be őket.

A barbettákban és a raktárakban szükség esetén a normál kiszabatnál több lőszer is tárolhattak, utolsó útjára a Yamato például csövenként 130 lövésre elegendő lőszert vitt magával. A lőszerraktárakat természetesen a szokásos csapóajtó rendszerrel védték a becsapódások nyomán keletkező tűztől, illetve a lángvisszacsapódástól. A raktárak fel voltak szerelve esőztető rendszerrel, és a hidraulikusan működtetett, 20 másodperc alatt teljesen kinyitható fenékszelepeken keresztül 15-20 percen belül el lehetett árasztani őket.

Egy 46 cm-es lövegtorony teljes súlya a lőszerkészlettel együtt 2.774 tonnát tett ki, ami több, mint egy átlagos, korabeli romboló súlya. A roppant nagy tömegű tornyok megtervezése számos technikai nehézség elé állította a mérnököket, akik azonban végül sikerrel oldották meg a feladatot. A csatahajók pályafutása során a lövegtornyokkal nem volt semmilyen komolyabb probléma, alapvetően megbízhatóan működtek, nagyobb műszaki meghibásodások nélkül. A tornyok szerkezete sokkal egyszerűbb volt, mint a korabeli angol vagy amerikai lövegtornyoké. A japánok ugyanis nem a bonyolult mechanikában, hanem a jól képzett és gyakorlott kezelőszemélyzetben látták a megbízható működés alapfeltételét. Az amerikaiak utóbb nagyon balesetveszélyesnek látták a japán lövegtornyok szerkezetét, azonban a valóságban a két csatahajó 2-3 éves pályafutása alatt csupán egyetlen súlyos, halálos baleset történt a tornyok működtetése közben. A lövegek és lövegtornyok legnagyobb problémája – a hatalmas előállítási költségeken kívül – a nagy torkolatnyomás volt, illetve hogy a lőszerfelvonóknak és a tornyok forgatószerkezetének 5-10 fokos dőlés felett már üzemeltetési gondjaik voltak. Emellett a tornyok berendezései zabálták a kenőolajat.

A toronyban beépített három ágyú egymástól függetlenül is működtethető volt. A lövegtornyok belsejét négy jól elkülönített részre osztották, az egymástól 3,5 m tengelytávolságra beépített lövegeket válaszfalakkal szeparálták el egymástól, és egy keresztben beépített válaszfallal elkülönítették a torony hátsó részén elhelyezett, 15 méter bázistávolságú optikai távolságmérő kezelő helyiségét is. Ez utóbbi elég nagyméretű volt ahhoz, hogy a távolságmérőt a közepén levő tengely körül jobbra-balra mintegy tízfokos szögben el lehessen forgatni. A szellőztetésről tornyonként nyolc ventilátor gondoskodott, három darab, 2,5 lóerős motorral meghajtott befújó ventilátor, és öt darab, 5 lóerős elszívó ventilátor. A legtöbb műszaki berendezéshez hasonlóan a tornyok forgatószerkezetét is megkettőzték. Forgatásukról két 500 Le-ős motor gondoskodott, melyek közül egyszerre csak egy üzemelt. A tornyok forgatási sebessége 2 fok/sec, az ágyúcsövek emelési sebessége pedig Skulski szerint 10 fok/sec volt. A Nav Weaps oldala azonban úgy tudja, a csövek emelési sebességét eredetileg csak hat fokra tervezték, és az a gyakorlatban sem volt több másodpercenként 8 foknál. A tornyok kilövési szöge nagyon jó volt, 300 fokos szögben (-150/+150 fok) lehetett velük tüzelni. A megemelt orr rész miatt azonban az elülső lövegtorony biztonsági okokból egyenesen előre, illetve +/-30 fokos szögben nem tüzelhetett öt foknál kisebb csőállás mellett.

A japán csatahajókon használt közepes űrméretű ágyúkat eredetileg a Mogami osztályú cirkálókra tervezte Hada Chiyokochi mérnök, a 46 cm-es hajóágyúk későbbi főkonstruktőre. Az 1935-ben szolgálatba állított, s a japán flottában igen nagyra tartott lövegek teljes hossza a csavarzáras závárzattal együtt 9,615 méter volt, a cső teljes tömege 12,7 tonna. A csövekből 8,025 méter volt huzagolva, a csövek belsejében 40 huzag futott végig, egységes, 1/28 menetemelkedéssel. A csöveket a +7 fokos csőállásnál lehetett utántölteni, az ágyúk tervezett tűzgyorsasága percenként hét lövés volt, de a lassú lőszerliftek miatt a tényleges tűzgyorsaság a gyakorlatban percenként öt lövés körül alakult.

Az ágyúkhoz háromféle lövedéket rendszeresítettek, páncéltörő gránátokat, repeszgránátokat, és világítógránátokat. Mindhárom típusú gránátnak 55,87 kg volt a súlya, hosszuk pedig az AP gránátoknál 67,8 cm, a másik két típusnál 65 cm volt. A robbanótöltet súlya a páncéltörő gránátoknál 1,1 kg, a HE gránátoknál 3,1 kg volt. A Type 91 típusú lövedékek valójában nem voltak teljes értékű – APC – páncéltörő gránátok, ugyanis nem szereltek rájuk Makarov sapkát, ami nagymértékben növelte volna páncélátütő képességüket. Kifejlesztettek ugyan egy ilyen típust is, de a hajókon végül soha nem rendszeresítették. A HE gránátokat időzített gyújtóval is fel lehetett szerelni, s így légvédelmi célokra is használhatóak voltak. A gránát robbanása az amerikaiak szerint túl optimista japán számítások szerint 23 méter sugarú körben semmisítette volna meg az ellenséges repülőgépeket.

Az egyetlen zsákba csomagolt kivetőtöltet tömege 19,5 kg volt, a lőgyakorlatokon használt csökkentett tölteté 12,3 kg. A kivetőtöltet a páncéltörő és a repeszgránátoknak 920 mps, a világítógránátoknak pedig 750 mps kezdősebességet adott. Ez a maximális 55 fokos csőemelkedés mellett 27 kilométeres, a világítógránátoknál 21.580 méteres lőtávolságot tett lehetővé. Légi célpontok ellen a lövegek 12 ezer méteres magasságig voltak hatékonyak. (Az eredetileg tervezett 75 fokos csőemelkedésnél 18 ezer méterig.) A nagy kezdősebesség erősen igénybe vette az ágyúk béléscsövét, így a csövek számított élettartama a kaliberhez képest viszonylag alacsony volt, 250-300 lövés. Az ágyúk szórása a háború előtti lőgyakorlatok alapján aránylag kicsi volt, 20 ezer méter körüli lőtávolságokon körülbelül 280 méter.

Az AP gránátok 15 ezer méteren 108 mm, 20 ezer méteren 100 mm vastag páncéllemezeket tudtak átütni, ami a sapka nélküli gránátoknál egész jó teljesítménynek számít. A lőszerjavadalmazás csövenként 150 lövedék volt, a csatahajók esetében ez többnyire kizárólag HE gránátból állt, bár a jelentések szerint utolsó bevetésére a Yamato 127 AP gránátot is vitt magával.

A háromágyús lövegtornyok súlya 177 tonna volt, ami a csatahajókon való alkalmazáshoz szükséges módosítások után 190 tonnára nőtt. Az eredetileg könnyűcirkálókra tervezett tornyokat csak minimális, 25 mm vastag páncélzattal látták el. A lövegtornyok forgatószerkezetét a 46 cm-es tornyokéhoz hasonlóan szintén megkettőzték, a forgatáshoz szükséges erőt két 100 Le-ős motor biztosította, melyek közül egyszerre itt is csak egyet használtak. A lövegtornyok forgatási sebessége 5 fok/sec, a lövegek emelési sebessége 10 fok/sec volt. Az egymástól 155 cm távolságra beépített csöveket a -7/+55 fokos tartományban lehetett emelni. (Egyesek szerint a maximális emelési szög a csatahajókon is 75 fok volt.) Minden lövegnek két lőszerfelvonója volt, egy a lövedékeket, egy pedig a 19,5 kg súlyú kivetőtölteteket szállította az ágyúkhoz. A tornyok berendezéseit itt is főleg hidraulikával működtették.

Az ágyúkat eredetileg kettős rendeltetésű, légvédelmi célokra is használható „dual purpose” lövegeknek tervezték, de alacsony tűzgyorsaságuk, kis emelési szögük, és lassú forgatási sebességük miatt ebben a szerepkörben nem bizonyultak hatékonynak, felszíni célok ellen viszont jól beváltak, és megbízható fegyvernek számítottak. Amikor 1939-ben a Mogami osztályt átfegyverezték 203 mm-es lövegekre, a leszerelt 155 mm-es lövegtornyokat a Yamato osztályú csatahajók, az Oyodo könnyűcirkáló, illetve a partvédelem kapta meg. A csatahajókra szánt tornyokat némileg átalakították, a tornyokba beépített 8 méteres távolságmérők helyzetét megváltoztatták, a páncélzat vastagságát pedig 50 mm-re növelték. A csatahajókra eredetileg négy lövegtornyot építettek be, kettőt középen oldalra, egyet-egyet pedig a második, illetve a harmadik 46 cm-es torony mögé. Ez az elrendezés kiváló kilövési lehetőséget biztosított a lövegtornyoknak, különösen az emelt helyzetben beépített két toronynak, melyek 300 fokos szögben tudtak tüzelni.
A háború előrehaladtával azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a csatahajók számára a fő fenyegetést nem az ellenséges felszíni hadihajók, hanem a támadó repülőgépek jelentik. Ezért 1944 januárjában a Yamatón, majd áprilisban a Musashin is leszerelték a két szélső 155 mm-es lövegtornyot, és a helyükre légvédelmi ágyúkat telepítettek.

A csatahajók légvédelmének gerincét a 127 mm-es légvédelmi ágyúk jelentették, melyekből eredetileg 12 darabot szereltek fel a hajókra. Az 1932-ben szolgálatba állított, egyszerű szerkezetű, de pontos és megbízható fegyverek a japán haditengerészet szinte minden nagyobb hadihajóján megtalálhatók voltak, és szép számmal állították hadrendbe a szárazföldi légvédelemnél is. A lövegek elsősorban légvédelmi célokra szolgáltak, de hatékony fegyverek voltak a kisebb felszíni hajók elleni harcban is. A népszerű fegyver hiánycikknek számított, a gyártás nem tudott lépést tartani a háború miatt megnövekedett igényekkel. Több, a háború alatt épült cirkálóra nem jutott ezekből az ágyúkból, és több másiknak az átfegyverzését nem tudták végrehajtani, mert nem állt rendelkezésre elegendő ágyú. A Type89 Model A–1-3 jelű lövegekből összesen 1306 darabot gyártottak, több mint kétharmadukat a háború négy évében.
Az egy darabból öntött, monoblokk ágyúcsövek teljes hossza az ékzáras závárzattal együtt 5,28 méter volt, tömegük 3,1 tonna. A csöveket 4,45 méter hosszan huzagolták, 36 huzag futott bennük körbe a japán ágyúknál szokásosnak számító, 1/28 menetemelkedéssel. A 3,98 kg súlyú, bronz töltényhüvelyben betöltött kivetőtöltet 725 mps kezdősebességet adott a gránátoknak, ami 45 fokos csőemelkedésnél 14.800 méteres lőtávolságot tett lehetővé. Légvédelmi alkalmazásban 75 fokos csőemelkedésnél a löveg 9.400 méter magasságig repülő célpontok ellen volt használható. A tűzgyorsaság kezdetben 14 lövés/perc volt, majd az ágyúk mellett felhalmozott készenléti lőszer elfogyta után 8 lövés/perc. A csövek számított élettartama 1000-1500 lövés volt.

Az ágyúkhoz kétféle légvédelmi gránátot használtak, egy időzített gyújtóval szerelt, nagy robbanóerejű töltettel, 1,88 kg simozéval ellátott repeszgránátot, és a 457 mm-es San Shiki lövedékhez hasonló működésű, 43 kis gyújtóbombával töltött gránátot. Ezenkívül alkalmazták még a felszíni célpontok, főleg tengeralattjárók és kisebb hadihajók ellen is használható, négykilós robbanótöltettel szerelt, orrgyújtóval ellátott HE gránátokat is, melyeket azonban a csatahajókon valószínűleg nem használtak. Mindhárom típusú gránát hossza 43,7 cm volt, tömegük a légvédelmi gránátok esetében 23,45, illetve 23 kg, a felszíni célpontok elleni gránátoknál 20,9 kg volt. Az ágyúkhoz világítógránátokat is rendszeresítettek, melyek tömege 23,45 kg volt, és nyolcezer méteren belüli célpontokat voltak képesek 680.000 kandela fényerővel megvilágítani. (A világítógránátok legnagyobb lőtávolsága 14,5 km volt, de csak nyolcezer méter alatt voltak hatásosak.) A gránát és a kivetőtöltet együttes súlya 34,32 kg volt. A lőszerjavadalmazás a kisebb hadihajókon és az anyahajókon csövenként 200-250 lövedék volt, a csatahajókon 300. A normál lőszerkészleteken felül is lehetett a kijelölt helyiségekbe gránátokat berakodni, a Yamato osztályú hajókon a lőszerkészletet csövenként 560 lövedékre is lehetett növelni.

A nagyobb hadihajókon az ágyúkat ikertornyokban építették be, a Yamato osztályon a 460 mm-es főfegyverzet által okozott légnyomás miatt teljesen zárt, A1 Mod3 típusú lövegtornyokban. A csatahajókon eredetileg 12 darab ilyen légvédelmi löveget szereltek fel, a felépítményen elhelyezett hat darab ikerlövegtoronyban. A tornyok súlya egyenként 29 tonnát tett ki, forgatási sebességük 7 fok/sec, míg az ágyúcsövek emelési sebessége 12 fok/sec volt. A felépítmények miatt a tornyokat általában csak +/- 70 fokos szögben lehetett körbeforgatni, a csöveket pedig a -7/+90 fokos szögtartományban lehetett emelni. A csöveket bármilyen emelési szögben után lehetett tölteni.

1944 elején a csatahajók oldalsó 155 mm-es lövegtornyait eltávolították, és az így felszabaduló helyet és súlyt a légvédelmi fegyverzet erősítésére használták fel. A Yamatón az eredeti lövegtornyokat áthelyezték egy szinttel lejjebb, a kiszerelt 155 mm-es tornyok helyére, azok helyett pedig hat új 127 mm-es ikerlöveget építettek be, de nyitott toronyban, mert csak ilyen volt elérhető. Az utolsó évben tehát a Yamato légvédelmét már 24 darab 127 mm-es ágyú erősítette. (A legradikálisabb elképzelések szerint kiszerelték volna a Yamato összes 15 centis ágyúját, és a legtöbb 25 mm-est is, és a helyükre negyven ikercsövű 127 mm-est telepítettek volna.)

Ugyanígy akarták megerősíteni a Musashi légvédelmét is, azonban nem állt rendelkezésre megfelelő számú 127 mm-es ágyú, így ezen a csatahajón csak a 25 mm-es gépágyúk számát növelték meg. Tervbe volt ugyan véve, hogy az átfegyverzést később majd végrehajtják, azonban erre a csatahajó elsüllyedéséig már nem került sor.

A japán fegyveres erők alapvetően elégedettek voltak a 127 mm-es légvédelmi ágyúval, de a háború második felében már kezdtek egyre hátrányosabbak lenni annak előnytelen tulajdonságai, viszonylagos lassúsága, a kis tűzgyorsaság, és a kaliberhez képest kicsi lőtávolság. A Shinanón, és az utána tervezett két másik csatahajón ezért ezeket az ágyúkat lecserélték volna az 1942-ben szolgálatba állított, kisebb kalibere ellenére is jóval nagyobb teljesítményű, 100 mm-es Type98 légvédelmi ágyúkra.

A 100 mm-es ágyú tömege 3,5 tonna volt, a csövek teljes hossza 6,73 méter. A 13 kg súlyú gránátok kezdősebessége elérte az 1000 mps-t, ami felszíni célok ellen 19.500 méteres hatótávolságot tett lehetővé, légi célpontok ellen pedig az ágyú 14.700 méter magasságig volt hatásos. A csöveket a -10/+90 fokos szögtartományban lehetett emelni, másodpercenként 16 fokos sebességgel. Az elméleti tűzgyorsaság 20 lövés/perc volt, amit azonban a gyakorlatban nem sikerült elérni, tartós tüzelésnél a gyakorlati maximum általában percenként 15 lövés volt. A csatahajókra zárt ikerlövegtornyokat szereltek volna, melyek teljes súlya egyenként 34,5 tonnát tett ki.

A 100 mm-es ágyúkból a háború alatt már csak 169 darabot tudtak legyártani, ráadásul ezeknek több mint harmada a hadsereghez és a partvédelemhez került. Végül az anyahajóként befejezett Shinano is 127 mm-es légvédelmi ágyúkat kapott.

A csatahajókon nagy számban használt, 1936-ban szolgálatba állított 25 mm-es légvédelmi gépágyú az azonos kaliberű francia Hotchkiss gépágyú továbbfejlesztett változata volt, és a harmincas évek második felében az elavult angol Vickers gépágyúkat váltották le vele a japán flottánál. A japánok rendkívül nagyra tartották ezeket a fegyvereket, melyekből a háború végig összesen mintegy 33 ezer darabot gyártottak, egycsövű, illetve két és háromcsövű kivitelben, nagyrészt a haditengerészet számára.

A Yamato osztály eredeti légvédelmi fegyverzete 24 darab 25 mm-es légvédelmi gépágyúból állt, melyeket a 460 mm-es lövegek légnyomása miatt szintén zárt, háromágyús tornyokban építettek be. A 2,29 méter hosszú, egyenként 115 kg súlyú gépágyúk tűzgyorsasága a gyakorlatban mintegy 120 lövés/perc volt – elméletben kétszer ekkora –, a csövek számított élettartama pedig körülbelül 12.000 lövés. A lőszerjavadalmazás általában csövenként 2000 lövedék volt, de a hajókra több lőszert is be lehetett rakodni, akár csövenként tízezer lövedéket is. A csöveket a -10/+85 fokos szögtartományban lehetett emelni, az emelési sebesség 12 fok/sec, a tornyok forgatási sebessége 18 fok/sec volt. A maximális lőtávolság 50 fokos csőemelkedésnél 7.500 méter, felfelé pedig 85 fokos csőemelkedésnél 5.500 méter volt, de hatékony tüzelés csak mintegy 3.000 méteres magasságig volt lehetséges. A csatahajókon ezeket a gépágyúkat háromágyús tornyokban helyezték el, egy torony súlya 1,8 tonnát nyomott, kiszolgáló személyzete 9 emberből állt.

A japánok nagyon elégedettek voltak ezekkel a fegyverekkel, ami nyilván elsődleges oka lehetett annak, hogy a japán haditengerészet volt az egyetlen a világon, amely nem fejlesztett ki ezeknél a 25 mm-eseknél nagyobb kaliberű légvédelmi gépágyúkat. (A Szingapúrban zsákmányolt angol fegyvereket alapul véve hozzákezdtek ugyan egy 40 mm-es gépágyú kifejlesztéséhez, azonban a háború végéig sem készültek el vele.) A háború második felére azonban ezek a fegyverek valójában már elavultnak számítottak, és kis lőtávolságuk, illetve a lövedékek gyenge átütőképessége miatt nem számítottak hatásos fegyvernek az új repülőgépekkel szemben. Viszonylag gyakoriak voltak a gépágyúk mechanikájának meghibásodásai, és az új, gyors repülőgépekkel szemben lassú és elavult volt a célzóberendezés is. A tárba mindössze 15 lövedék fért el, emiatt gyakran kellett újratölteni, ami akadozóvá tette a tüzelést. Az ágyúk tüzelés közben erősen beremegtek, ami rontotta a célzás pontosságát.

Miután azonban nem állt rendelkezésre jobb fegyver, a 25 mm-esek a háború végéig szolgálatban álltak a japán hadihajókon, és számukat folyamatosan növelték. A csatahajókon minden számításba jöhető helyre 25 mm-es gépágyúkat raktak, három és egycsövűeket egyaránt, eleinte csak a felépítményre, de később már a fedélzetre is. Ez utóbbiak már nem kaptak védőburkolatot, és így csak akkor lehetett használni őket, amikor a 460 mm-es lövegek nem tüzeltek. A főkaliberű tüzérség működésére egy riasztócsengő figyelmeztette a nyitott légvédelmi ágyúk kezelőit, akik ilyenkor levonultak a fedélzet alá. A visszaemlékezések szerint azonban előfordult, hogy a csata zajában a kezelők nem hallották meg a csengőt, és még a fedélzeten voltak az ágyúk elsütésekor. Emiatt állítólag több haláleset is történt. Elsüllyedésükkor a Musashin már 130 darab, a Yamatón pedig 156 darab 25 mm-es gépágyú volt felszerelve.

A csatahajók parancsnoki hídjára két darab 13 mm-es ikergépágyút is felszereltek. A 450 lövés/perc tűzgyorsaságú fegyverek csupán 1500 méteres távolságig bizonyultak hatékonynak a támadó repülőgépekkel szemben. Ezek már akkoriban sem számítottak korszerű fegyvernek, és számukat a későbbiekben nem is növelték, igaz, le sem szerelték őket. (Nem igazán világos, ezek milyen funkciót töltöttek be a hajókon.)

1944 nyarán a Musashit felszerelték egy újfajta légvédelmi fegyverrel is, a Type5 rakétavetőkkel. Természetesen ez nem mai értelemben vett légvédelmi rakéta volt, a 3,4 kilós robbanótöltet időzített gyújtóval volt ellátva, vagyis a rakétákkal csak zárótüzet tudtak lőni a közeledő repülőgépek elé. A 12 cm átmérőjű, 73 cm hosszú, 22,5 kilós rakétákból 28-at helyeztek el az indítókonténerben, ahonnan párosával lőtték ki őket. Az összes rakéta kilövéséhez általában 10 másodperc kellett, a konténert kézzel tölthették újra.

A rakéták lőtávolsága 4.800 méter volt, a gyújtót azonban általában 5-8 másodperc késleltetésre állították, vagyis a töltet a hajótól 1000-1500 méter távolságra robbant, ami még a torpedóvető gépek ellen sem számított igazán hatásos lőtávolságnak. Az indítókonténer teljes súlya 1597 kg volt, körbeforgatni 22 fok/sec, emelni 18 fok/sec sebességgel lehetett. Az indítócsöveket a +5/+80 fokos szögtartományban lehetett emelni. A japánok által hatásos fegyvernek tartott rakétavetőkkel elsősorban az anyahajókat szerelték fel, melyek általában hat darabot kaptak – a Shinano kétszer ennyit –, míg a Musashit két ilyen rakétavetővel szerelték fel. (A csatahajó néhány túlélője viszont azt állította, nem emlékszik arra, hogy a hajó valóban kapott volna ilyen fegyvereket.)

Úgyszintén 1944 nyarán a Musashit felszerelték négy vízibombavetővel is, melyeket a tat két oldalán építettek be. Nem tudni, pontosan milyen típusról volt szó, valószínűleg a hasonló angol fegyver utánzataként készült Type2 vízibomba vetőről, amivel 100-110 kilós töltetű vízibombákat lehetett kilőni.

A harmincas évekbeli harcászati doktrínák nagy jelentőséget tulajdonítottak a nagy felszíni hadihajókon elhelyezett repülőgépeknek, melyek az elmélet szerint nemcsak a felderítés szempontjából bizonyultak volna hasznosnak, hanem segítették volna a hajók tűzvezetését is. A japán hadvezetést különösen fellelkesítette az az 1939-ben végzett hadgyakorlat, amelyen a Nagato ágyúi a felderítő repülőgépek által irányított tűzvezetéssel 32 kilométeres lőtávolságon 12 százalékos találati arányt értek el. A flotta vezetése úgy vélte, a Yamato osztály 42 kilométeres lőtávolságú ágyúi a felderítő hidroplánok segítségével olyan távolságból mérhetnek csapást az amerikai csatahajókra, ahonnan azok még válaszolni sem tudnak.

A teória nem igazán vált be. A felderítést elvégezték a kisebb felszíni hadihajók, valamint az anyahajókon telepített, illetve szárazföldi bázisú repülőgépek, a tűzvezetést pedig a radar sokkal hatékonyabban segítette, mint a repülőgépek megfigyelőinek jelentései a becsapódásokról. Amellett a repülőgépek értelemszerűen nem tudtak leszállni a hadihajókra, a vízből való kihalászásukhoz pedig erősen le kellett lassítani, vagy teljesen meg kellett állni, ami harci helyzetben nem volt igazán biztonságos. Több haditengerészet, így a japán is, kísérletezett különféle trükkös berendezésekkel, melyekkel menetből el lehetett volna kapni, és a fedélzetre emelni a vízre leszállt repülőgépet, ezek azonban a gyakorlatban nem váltak be. Ezenkívül az ellenség is rendelkezett repülőgépekkel, méghozzá általában anyahajó-fedélzeti vadászgépekkel, melyek rendszerint gyorsan lelőtték a túl közel merészkedő, nehézkes hidroplánokat.

A Yamato osztályú csatahajókat eredetileg hét repülőgéppel látták volna el, melyek a derűlátó tervezők szerint részleges támadó feladatok végrehajtására is alkalmasak lettek volna. (Öt gépet a hangárakban, kettőt a katapultokon tároltak.) A gyakorlatban azonban a csatahajók mindig csak négy-öt gépet hordoztak, és minden esetben az 1941-ben szolgálatba állított, korszerű Mitsubishi F1M2 felderítő repülőgépet, bár a hajókról az Aichi E13A1 gépet is tudták volna üzemeltetni. A 9,5 méter hosszú, 11 méteres szárnyfesztávolságú, teljesen fémépítésű Mitsubishi gépek 875 Le-ős motorjukkal 368 km/h sebességre voltak képesek, hatótávolságuk pedig 740 kilométer körül volt. A 2,85 tonna súlyú, kétüléses repülőgépek fegyverzete három darab 7,7 mm-es géppuskából állt, és két darab, 60 kilós bombát is lehetett a szárnyak alá függeszteni. (1944 végére elkészült az új, Zuiun névre keresztelt hidroplán, mely támadó hadműveletekre és zuhanóbombázásra is használható volt. Ezen felbuzdulva a parancsnokság 20 ilyen hidroplánt akart a Yamato fedélzetére telepíteni, de végül ez a terv sem valósult meg.)
A csatahajók két 19,5 méter hosszú, Kure Shiki 2G5 Gata katapulttal, és a hajó tatján elhelyezett, a vízre leszállt gépek kiemelésére szolgáló nagy, hat tonna teherbírású, 20 méter gémhosszúságú daruval is fel voltak szerelve. A hajó belsejében elhelyezett hangárakban tárolt repülőgépek mozgatása csillén, a tatfedélzetre szerelt síneken történt.

A tűzvezetés a japán flottánál is alapvetően az optikai távolságmérőkre támaszkodott, mint minden más egykorú, harmincas évekbeli haditengerészetnél. A japán optikai berendezések már akkoriban is kiválónak számítottak, és állták a versenyt még a világelsőnek tekintett német Zeiss művek termékeivel is.

A csatahajókon négy darab 15,5 méteres bázistávolságú távolságmérőt helyeztek el, hármat a 46 cm-es lövegtornyokban, egyet pedig a parancsnoki torony tetején. (A magas torony miatt az annak tetején elhelyezett távolságmérő különösen nagy kilengéseknek volt kitéve, és érzékeny volt a rázkódásra. A saját ágyúk tüzelését jól bírta, de rendszerint már a hajótestbe becsapódó első torpedók robbanása okozta rázkódás üzemképtelené tette őket.) A hátsó toronyban egy tízméteres távolságmérő segítette a főtüzérség munkáját. A 155 mm-es ágyúkat a felépítmény két oldalán elhelyezett 4,5 méteres távolságmérők irányították a célra, ugyanúgy, mint a 127 mm-es légvédelmi ágyúkat. A 155 mm-es lövegtornyokat nyolcméteres távolságmérőkkel, és saját tűzvezető számítógépekkel is felszerelték. A tűzvezető állásokból érkező adatokat a Type 98 Kai1 Sokuteiban számítógépes rendszer dolgozta fel, és adta meg a célpont irányát és sebességét. A célpont követésére és az előretartás mértékének meghatározására a Shagekiban tűzvezető számítógép szolgált. A tűzvezető rendszer 50 kilométeres távolságig szolgáltathatott megbízható adatokat, és 35-40 csomós sebességgel mozgó hajók esetében is képes volt kiszámolni a lőelemeket. A rendszer alighanem csak az északi féltekén ható Coriolis erő kompenzálására volt beállítva, és azt nem, vagy csak nehezen lehetett átállítani a déli féltekére, a csatahajók hadműveleti területét ugyanis az északi 55-ik, és a déli huszadik szélességi kör közé korlátozták.

A japán hajók közül elsőként a Yamato osztályú csatahajók kiskaliberű, 25 mm-es háromcsövű légvédelmi fegyverei is központi irányítást kaptak, az ezt biztosító Shageki Sochi típusú tűzvezető készülékeket a felépítményen helyezték el. Ezek csak irány és sebességmérésre szolgáltak, és bár megbízhatóan működtek, a hasonló amerikai és angol készülékekhez képest kissé primitívnek számítottak. A később felszerelt rengeteg, többnyire egycsövű 25 mm-es gépágyút azonban már nem tudták ellátni elegendő tűzvezető berendezéssel, így ezek többsége egyszerűen csak a hagyományos módon, szemmel történő célzás alapján tüzelt.

A radarfejlesztések elég későn, 1941 tavaszán kezdődtek el Japánban – akkor is a légierő megbízásából –, és a szövetségesekhez képest tetemes lemaradást már nem is tudták behozni. Az első, még viszonylag gyenge teljesítményű japán radarok 1941 decemberében készültek el. A fejlesztéseknek azonban nagy lökést adott, hogy Szingapúr eleste után a japán hadsereg több angol radarberendezést is zsákmányolt. Kísérletet tettek arra is, hogy a maláj partok előtt elsüllyedt Prince of Wales csatahajóról kiemeljék a radarberendezést, vagy legalább a radarantennákat, de a próbálkozás végül nem járt eredménnyel. (Nem lehet biztosan tudni, a japán búvárok egyáltalán megtalálták e a csatahajó roncsait.)

A japán hadihajók közül elsőként az Ise és Hyuga csatahajók fedélzetére kerültek fel a hadsereg igényei alapján kifejlesztett 12 Go Dentan légtérfigyelő radarok. A haditengerészet nem volt igazán megelégedve ezekkel a készülékekkel, ezért jelentősen továbbfejlesztették azokat. Ez a továbbfejlesztett, Type21 Go Dentan Kai3 jelű radar került fel elsőként az új csatahajók fedélzetére is, a Musashira 1942 szeptemberében, a Yamatóra 1943 júliusában. A másfél méteres hullámhosszon, 5 kW teljesítménnyel dolgozó új berendezés 30-40 km-es távolságról volt képes a közeledő repülőgépeket észlelni – Skulski 120 km-t említ –, míg nagy felszíni hadihajókat 35 km-es, kisebb hajókat, például felszínen haladó tengeralattjárókat, 10 km-es távolságból jelzett. A Type7 Gata matracantennát – kombinált adó-vevő antenna –, a torony 15 méteres távolságmérőjének karjaira szerelték fel. A radar a célpont távolságától függően 5-10 fokot is tévedhetett az irány megállapításában, és 300-500 métert a távolság meghatározásában. A radar tehát alapvetően csak előrejelzésre volt igazán használható, tűzvezetésre túl pontatlan volt.

Az 1942-es év éjszakai ütközetei azonban nyilvánvalóvá tették, hogy az amerikai hajók rendkívül pontos tüzelésre képesek pusztán csak a radarirányítással is. A fényszórókra, világítógránátokra, és optikai távolságmérőkre alapozott japán éjszakai harci taktika láthatóan elavult, és egyre nagyobb szükség lett volna egy tűzvezető radarra is a hajók fedélzetén. Az 1943-ra kifejlesztett Type22 Dentan Kai4 radar valamivel jobb volt mint elődje, az irányszögtévesztés már legfeljebb csak -/+5fok volt, de a mérési pontatlanság a legnagyobb távolságokon elérhette a 700 métert is, tűzvezető radarnak tehát ez sem volt elég jó. A radar a tízcentis hullámhosszon dolgozott, 2kW teljesítménnyel, s a csatahajókat 35, a rombolókat 17, a tengeralattjárók periszkópjait pedig 5 km távolságból volt képes jelezni. A Yamato 1944 februárjában, a Musashi áprilisban kapta meg ezeket a készülékeket, melyek antennáit a parancsnoki torony két oldalára szerelték. A radarjeleket az antenna alsó része sugározta, a felső része pedig a fogadó antenna volt.

A csatahajók radarkollekciója 1944-ben egészült ki a Type13 Go Dentan légtérfigyelő radarral is, melynek antennáit a főárboc két oldalán szerelték fel. A 10 kW teljesítményű, a kétméteres hullámhosszon dolgozó Type13 nem váltotta fel a korábbi Type21 típust, amely továbbra is a hajókon maradt. A Type13 kötelékben repülő gépeket akár 100 km-es távolságról is képes volt előre jelezni, s a távolságot 2-3 km-es hibahatáron belül volt képes meghatározni. Az irányszögtévesztése viszont ennek is elég nagy volt, -/+10 fok.

A legfejlettebb, Type 32 típusú radar 1944 őszére készült el, a Musashit tehát már biztosan nem szerelték fel vele, és nincs nyoma annak sem, hogy a Yamatón rendszeresítették volna. A nagyon megbízható működésű radar a tízcentis hullámhosszon dolgozott, 2 kW teljesítménnyel, s a nagy felszíni célpontokat 35 km távolságból tudta észlelni. A távolságot 100-250 méteres pontossággal lehetett vele meghatározni, az irányszögtévesztése pedig mindössze -/+ 0,5 fok volt. Ez a radar már alkalmas volt a tűzvezetésre, a japán haditengerészet azonban elkészülte idejére már nem volt abban a helyzetben, hogy ki tudta volna használni a képességeit.

Az angol nyelvű irodalom általában úgy tudja, a japán tengerésztisztek idegenkedtek a radar használatától, és azt rendszerint csak légtérfigyelésre használták. Japán források szerint viszont a csatahajókon a tisztek kezdeményezésére a radarokat megpróbálták integrálni a tűzvezető rendszerbe, bár a radarjelzések pontatlansága miatt komolyabb eredményeket nem értek el. A visszaemlékezések szerint a leytei csatában a Yamato az amerikai rombolók által felvont füstfüggöny miatt egy rövid ideig kizárólag a radarjelzések alapján tüzelt. A tüzelés eredményességét akkor nem tudták megállapítani, de az amerikai jelentéseket később áttanulmányozva úgy találták, bár találatot nem értek el, a gránátok elég közel csapódtak be a célponthoz, és a tüzelés pontossága nem volt rosszabb, mint az optikai távolságmérőkkel. Az ütközet után a haditengerészet tüzérségi iskolája megállapította: „Miután megvizsgáltuk, a túlerő megszerzése ellenére miért nem sikerült teljes megsemmisítést elérnünk, határozottan úgy véljük, hogy a Japán Császári Haditengerészet felszíni tüzérségi taktikájának javítására a legsürgősebb intézkedésnek a radar- és tűzvezetési képességek fejlesztésének kell lennie.” A nyugati véleményekkel ellentétben tehát a japán tisztek sokkal rugalmasabban álltak hozzá a technológiai újdonságokhoz, mint általában gondolják.

A csatahajók hatalmas bulbaorra szinte kínálta magát arra, hogy szonárberendezéseket szereljenek fel ide. A hajók azonban csak 1944 elején kapták meg a Type0 jelű lehallgatóberendezést, amely az orr két oldalán beépített 15-15 hidrofonból állt. A berendezés csak álló helyzetben, vagy kis sebességnél működött, nagy sebességnél a saját menetzaj elnyomta a beérkező, távoli csavarzörejeket. (A becsapódó gránátok robbanásának hangját viszont nagy sebességek mellett is képes volt érzékelni, akár 30 kilométernél nagyobb távolságokról is.)

Tulajdonképpen a tűzvezetés eszköze volt a felépítményen felszerelt nyolc darab 150 cm átmérőjű keresőreflektor, valamint a négy darab 60 cm-es, és két darab 40 cm-es jelzőreflektor is. A keresőfényszórók számát a háború alatt fokozatosan négyre csökkentették, a helyükre pedig a szaporodó légvédelmi ágyúk új irányzó berendezései kerültek.

Az információk továbbítását a hajó belsejében 491 telefon, 146 hangcső, és 16 darab üzenettovábbító pneumatikus cső segítette. A csatahajókon összesen 17 rádióadó készüléket szereltek fel.

(Folyt. köv.)