A háború, melybe ilyen-olyan formában gyakorlatilag Európa összes állama belekeveredett, még két évig folyt tovább. Zűrzavaros csatározások után végül a franciák kerültek fölénybe, nem olyan nagyba, hogy azzal egyértelmű győzelmet arathattak volna, de az világossá vált, hogy ellenfelei nem tudják legyőzni, vagy legalábbis nem olyan áron, ami bárkinek is megérné. (A feltétel nélküli megadás, és a „győzelem mindenáron” elmebaja ebben az alapvetően racionális korszakban még nem talált táptalajra Európában.) Még Franciaország legelszántabb ellensége, Orániai Vilmos is úgy találta, a háború folytatásának, még ha képesek is lettek volna rá, nincs értelme.
A kölcsönösen kimerült felek 1678 nyarán ültek tárgyalóasztalhoz a hollandiai Nijmegenben, ahol a franciák külön kötötték meg a békeszerződéseket addigi főbb ellenfeleikkel, augusztus tizedikén Hollandiával, szeptember 17-én Spanyolországgal, majd következő év elején a német államokkal és az osztrákokkal. A franciák legerősebb szövetségese, Svédország is megkötötte a békét ellenségeivel, és bár a háború során jelentős területeket vesztett, a dánok és a brandenburgiak francia nyomásra kénytelenek voltak ezeket visszaadni a svédeknek.
Hollandia, melynek elpusztítása Lajos eredeti hadicélja volt, nem vesztett területeket, csak néhány kisebb gyarmatot, Nyugat-Afrikában Gorée-t, a karibi térségben pedig Tobagót. Az anyaország teljes háború előtti területe visszakerült holland kézbe, a franciák pedig enyhítették a holland kereskedelemmel szembeni védővámokat, cserébe a hollandok vallásszabadságot adtak a helyi katolikus kisebbségnek. A franciák legnagyobb területi nyeresége a spanyoloktól megszerzett Franche-Comté volt, mely végleg Franciaország részévé vált. Ugyanekkor a Spanyol-Németalföldön megszerzett területek többségét a háború után vissza kellett adniuk Spanyolországnak, akiktől viszont megszerezték Trinidadot, illetve velük és az angolokkal elismertették az addig vitatott hovatartozású St.Lucia, St.Vincent, és Dominika feletti francia fennhatóságot. A német fejedelemségekkel szemben a franciák nyugaton is szereztek kisebb területeket, mellyel kikerekítették határaikat, és hídfőt szereztek a Rajnán.
Franciaország diadalmámorban úszott, a francia történészek pedig máig nem győznek örvendezni, milyen remekül sikerült a háború, mely Európában meghatározó tényezővé tette Franciaországot, területileg egységessé tette az országot, és jobban védhető határokat biztosított neki. Mások nem lelkendeznek ennyire XIV. Lajos fényes győzelmei felett. Szerintük Franciaország eredeti háborús céljai közül tulajdonképpen egyet sem ért el, Franche-Comté megszerzését kivéve. A német kisállamok között a háborúval végső soron csak az osztrák befolyást növelték, és a túlzott hatalmi igényekkel maguk ellen fordították egész Európát. A franciákat agresszornak tekintették, a hatalmasra duzzasztott francia hadsereget pedig a kontinens békéjét fenyegető erőnek. Nagy visszatetszést keltett a franciák által Elzász, Lotaringia, és Flandria területén folytatott „felperzselt föld” taktika, melyet a következő háborúkban is megismételtek. Flandriában a franciák akkora pusztítást vittek végbe, hogy az addig virágzó flamand kereskedővárosok abból egészen a XIX. századig nem tértek magukhoz. A franciák ezzel ellenségeiket kívánták elrettenteni, ami sikerült is, de a félelem mellé megvetés, gyűlölet, és bosszúvágy társult, ami tulajdonképpen évszázadokig mérgezte a francia–német kapcsolatokat.
XIV. Lajos ugyanekkor baráti kapcsolatok kialakítására törekedett Angliával, és igyekezett a számukra adott kedvezményekkel békíteni, és maga mellé állítani őket. Többek szerint ezzel pont az ellenkezőjét csinálta, mint amit Franciaország érdekei követeltek volna. Egyfajta csőlátással kizárólag a kontinens belseje felé tekintve csak a szárazföldi szomszédai elleni területszerzésre törekedett, és teljesen jelentéktelen kérdésnek tekintette a gyarmatokat és a tengeri kereskedelmet. Mahan ezt írta erről a politikáról: „A Hollandiához való hozzáállásával és annak következményeivel Lajos adta az első lökést az angoloknak azon az úton, amely számukra valósította meg azokat az eredményeket, melyeket Colbert és Leibniz Franciaország számára remélt. A holland kereskedőket Anglia hajóira hajtotta, megengedte nekik, hogy békésen letelepedjenek Pennsylvaniában és Carolinában, elfoglalják New Yorkot és New Jerseyt, és feláldozta Franciaország növekvő kereskedelmét, hogy elnyerje a semlegességüket. Tengeri hatalomként Anglia ha nem is azonnal, de nagyon gyorsan az élre tört, és bármilyen nagyok is voltak megpróbáltatásai, igaz maradt rá, hogy még a háborúkban is nagy volt a gyarapodása. Kétségtelen, hogy Franciaország nem feledkezhetett meg kontinentális helyzetéről, és nem tudott teljesen megszabadulni a kontinentális háborúktól, de valószínű, hogy ha a tengeri hatalom útját választja, sok konfliktust megúszhatott volna, az elkerülhetetleneket pedig könnyebben kiállotta volna. A nijmegeni béke sebei nem voltak helyrehozhatatlanok, de a mezőgazdaságra, a kereskedelemre, az iparra, és a gyarmatokra egyaránt csapást mért a háború, és a békefeltételek, melyek annyira előnyösek voltak Franciaország területi és katonai hatalma számára, a gyáripar számára sokkal kevésbé voltak kedvezőek, mivel a védővámokat Anglia és Hollandia, a két tengeri hatalom javára csökkentették. A kereskedelmi hajózás tönkrement, és a királyi haditengerészet ragyogó növekedése, mely Anglia féltékenységét gerjesztette, olyan volt, mint egy gyökér nélküli fa, hamar elsorvadt a háború csapásai alatt.”
A francia tengeri hatalom csalóka mivoltát Mahan Jean d'Estrées további pályafutásával szemlélteti, egy legalább annyira mulatságos, mint amilyen szánalmas történettel. Anglia háborúból való kilépése után d'Estrées az atlanti flottánál maradt, és egy nyolc sorhajóból álló kötelékkel 1677-ben elfoglalta Gorée szigetét, majd Tobagónál vereséget mért egy holland hajórajra, és megszállta ezt a szigetet is. A győzelmek jó hatással voltak a tengernagy megítélésére, akit a francia udvarban nagy tengeri hadvezérként ünnepeltek. A diadalok valójában azonban nem voltak olyan nagyon fényesek. A mai Dakar előtt fekvő Gorée fontos kereskedelmi állomás volt ugyan, de területileg feleakkora, mint a Margitsziget, és alig kétszáz, rosszul ellátott holland katona védte csak. Tobago előtt d'Estrées kétszeres túlerővel pusztított el egy kis holland hajórajt, miközben akkora veszteségeket szenvedett, mint ellenfele, vagyis elvesztette flottája felét. A győzelem ellenére a sziget elfoglalása ekkor még nem sikerült, a francia csapatoknak vissza kellett vonulniuk. D'Estrées fél évvel később ismét próbálkozott, és a szerencse ezúttal melléje szegődött, rögtön az ostrom elején egy francia ágyúgolyó betalált a szigetet védő erőd lőporraktárába. A hatalmas robbanás megsemmisítette a védők lőporkészletét, és nagy pusztítást végzett a hollandok között, legalább 250 katona halt meg, köztük a sziget katonai parancsnoka, és szinte teljes tisztikara. A lőszer és vezetés nélkül maradt védők nem sokkal később kénytelenek voltak megadni magukat.
Következő évben d'Estrées ismét a Karib-tengeren vezényelt egy ezúttal 12 sorhajóból álló nagy köteléket, mellyel a holland kézen levő, gyengén védett Curaçao szigetét akarta elfoglalni. A haditerv elkészítése során szokásához híven ezúttal is mereven elutasította, hogy kikérje a nála tapasztaltabb beosztott tisztek, és a környező vizeket jól ismerő révkalauzok véleményét, és meghallgassa tanácsaikat. Ezt követte az a máig példa nélkül álló bravúr, hogy 1678 május ötödikén éjszaka d'Estrées a teljes flottáját zátonyra futtatta a Guadeloupe-tól nyugatra fekvő Aves-szigeteket övező korallzátonyokon. Vezérkarának egyik tisztje később így emlékezett vissza katasztrófát megelőző eseményekre: „Azon a napon, amikor az osztag elveszett, a kormányosok bemérték a napot, az altengernagy pedig szokás szerint bejegyezte a pozíciókat a kabinjában. Amikor lementem, hogy megtudjam, mi a helyzet, találkoztam a harmadik kormányossal, Bourdaloue-val, aki sírva ment kifelé. Megkérdeztem mi a baj, és azt válaszolta: "Mivel én nagyobb sodródást mértem, mint a többiek, az admirális fenyeget és sérteget, mint általában, pedig én csak egy szegény fickó vagyok, aki megteszi a tőle telhető legtöbbet." Amikor beléptem a kabinba, az admirális, aki nagyon dühös volt, azt mondta nekem: "Az a gazember Bourdaloue mindig valami hülyeséggel jön hozzám, ki fogom hajítani a hajóból! Más útvonalat akar kitűzetni velünk, az ördög tudja merre, én nem!" Mivel nem tudtam, kinek van igaza, nem mertem szólni, mert féltem, hogy hasonló vihart zúdítok a fejemre. ... Most már-már groteszknek tűnik, de csak pontosan tükrözi annak a napnak az attitűdjét, amelyen az egész század odaveszett az Aves-szigetekként ismert sziklacsoporton. Ilyenek voltak a tisztek."
Néhány órával az idézett beszélgetést követően, sötétedés után, d'Estrées teljes flottája felfutott az Aves-szigetek körüli zátonyokra. Hét sorhajót és három fregattot nem sikerült a sziklákról levontatni, ezek a zátonyok körüli sekély vízben elsüllyedtek. Ágyúiknak és felszerelésüknek a nagyobb részét a későbbi mentőexpedícióknak sikerült kiemelniük. A nyugodt idő ellenére a hajórajban kitörő éjszakai pánik miatt az emberveszteség is elég nagy volt, a becslések szerint körülbelül 500 fő. A francia flotta nagyobb anyagi veszteségeket szenvedett, mint a háború összes csatájában együttvéve. A katasztrófáért a flotta tisztikarának teljesen egyöntetű véleménye szerint kizárólagosan d'Estrées tengernagy viselte a felelősséget. A fentebb idézett tiszt erről ezt írta: „A hajótörést d'Estrées admirális szokásos magatartása okozta. Mindig a szolgáinak, vagy másoknak a véleménye érvényesült, nem pedig a hajó kompetens tisztjeié. D'Estrées grófnak ez a fajta magatartása érthető, az oly későn választott hivatásához szükséges ismeretek hiányában mindig kétes tanácsadók kísérték, azzal a céllal, hogy az általuk adott véleményeket később saját ötleteiként előadva képességeivel elkápráztassa a hajó személyzetét.”
A tisztek mind ugyanúgy vélekedtek, nem falaznak tovább d'Estrées-nek. Zászlóshajójának kapitánya nem volt hajlandó aláírni a hajótörésről készült hivatalos jelentést, kijelentve, hogy az „nem tartalmazza a teljes igazságot.” Később azt mondta: „A század vesztesége, melyet az altengernagy most elszenvedett, túl nagy ahhoz, hogy szó nélkül hagyjuk, ahogy én tettem tavaly Tobagónál.” A tisztek valószínűleg ismét abban reménykedtek, végre megszabadulhatnak d'Estrées-től. Azonban ezúttal is hiába reménykedtek. XIV. Lajos nem sokkal később levélben gratulált a tengernagynak szerencsés megmeneküléséhez, majd két évvel később az észak-amerikai gyarmatok alkirályává nevezte ki, és a legmagasabb katonai rangra, Franciaország marsalljává léptette elő. Az eset világosan jelezte, XIV. Lajos Franciaországában, mint a legtöbb autokráciában, egy főrangú arisztokrata gyakorlatilag bármit megtehet, és semmiért sem vonható felelősségre, legalábbis addig, amíg a király iránti feltétlen lojalitása vitán felül áll.
Az alkirályi titulus persze csak formális cím volt, a gyakorlatban d'Estrées tovább boldogította a flottát. 1685-ben átvette Duquesne-től a Földközi-tengeri flotta irányítását, és az arab kalózokkal szemben vitézkedett tovább. Címekkel, rangokkal, kitüntetésekkel elhalmozva fejezte be végül pályafutását. Ezzel éles ellentétben áll Duquesne sorsa, aki protestáns hitét semmilyen kérésre és fenyegetésre nem volt hajlandó megtagadni, így nem is nyerhette el a tengernagyi rangot. A király egyszer ezt mondta neki: „Szeretném Uram, ha nem akadályozna meg abban, hogy a megérdemelt módon jutalmazzam meg a nekem tett szolgálatait, de Ön protestáns, és tudja, mi az álláspontom ebben a kérdésben.” Duquesne így felelt: „Uram, amikor Felségedért harcoltam, nem vizsgáltam meg, hogy Ön más vallású e, mint én.” Különleges királyi kegy volt, hogy Duquesne megtarthatta a vallását, de halála után egy héttel a király elrendelte vagyonának lefoglalását, özvegyét és fiait pedig száműzetéssel fenyegetve a katolikus hitre való áttérésre kényszerítették. Két fia, aki erre nem volt hajlandó, Svájcba emigrált.
Nem csupán Franciaország győzelme volt látszólagos, a holland diadal is pirruszi győzelemnek bizonyult. Az országban nem csupán a francia csapatok végeztek nagy pusztítást, a tengerrel elárasztott termőföldek regenerálódása is évekig tartott. A háborús költségek pedig nem csupán a katonai kiadásokat jelentették, az elköltött pénzek nagyobb része külföldre vándorolt, a szövetséges államok pénzügyi támogatása formájában. A német kisállamokat nem annyira geopolitikai megfontolások fordították a franciák ellen, hanem sokkal inkább a fejedelmek és főminiszterek zsebébe csúsztatott vastag bankókötegek. Hatévnyi háborúskodás után azonban Hollandia tartalékai is kimerültek, amit a vezetésnek is be kellett látnia. Orániai Vilmos ugyanolyan megszállottan franciaellenes volt, mint amilyen megszállottan XIV. Lajos igyekezett elpusztítani Hollandiát, de azt most mindkettejüknek be kellett látnia, hogy a háború folytatásának nincs már értelme. A franciákat szintén a gazdasági kimerültség, és a növekvő angol fenyegetés ösztönözte a békére, Vilmost pedig a gazdasági nehézségek mellett a növekvő belpolitikai feszültség késztette erre. Miután kivívták a tengeri fölényt, az országból kiszorították a franciákat, és azok erejét más frontok kötötték le, a hollandok nagy része, főleg a gazdag kereskedők, nem látták semmi értelmét a háború tovább erőltetésének. A háborús nehézségek és veszteségek által megviselt lakosság is egyre kevésbé támogatta a harcok folytatását, és ez az orániai párt népszerűségét is kezdte aláásni. A békekötés egyértelműen Hollandia számára volt siker, azonban utána az ország már nem került vissza abba a pozícióba, melyben előzőleg volt, és korábbi nagyságát már soha nem nyerte vissza.
A háborús károk ezúttal maradandónak bizonyultak. A francia haditengerészetet ugyan gyorsan sikerült semlegesíteni, a francia korzárok azonban mint mindig, ezúttal is taroltak, és hatalmas veszteségeket okoztak a holland kereskedelemnek. Hogy az általuk jelentett fenyegetést kikerüljék, Anglia háborúból való kilépése után a holland kereskedők inkább angol zászló alatt hajózó teherhajókon szállították áruikat, ezeket ugyanis az angolok jóindulatú semlegességére törekvő franciák nem támadták. A következő években nagyon sok holland kereskedő és bankár a székhelyét is áthelyezte Londonba, illetve más angol kikötőkbe. Mindez még nem jelentett azonnali hanyatlást, a holland gazdaság gyorsan magához tért a háborús sokkból, és továbbra is Európa legprosperálóbb országává tette Hollandiát, melynek lakossága magasabb életszínvonalon élt, mint bármely másik európai nemzet. Az egy főre eső holland GDP még fél évszázaddal később is nagyobb volt, mint az angol.
Hollandia azonban egyértelműen túljutott a csúcson, és egy néhány évtizedes stagnálást követően elkezdődött gyorsuló tempójú hanyatlása. Ez a hanyatlás azonban ismét csak idézőjeles. Hajnal István így írt erről: „Nem romboló gazdasági válság tehát, még a kereskedelemben sem, csak az európai vezetésnek lassú feladása. Önkéntes kiállás a nagy világversenyből, melyet már csak az alsóbb nép kihasználásával lehetett volna tovább is tartani. A „hanyatlás” korából Hollandia mint Európa legharmonikusabb modern társadalma került ki, békés jóléttel, általános műveltséggel, ami különösen a parasztságot illetőleg jellemző más társadalmakkal szemben.”
Hollandia katonai ereje egy ideig még szintén nem gyengült. A háború után nagyszabású flottaépítési programokat indítottak, és a következő évtizedekben a még mindig etalonnak számító holland haditengerészet a Royal Navy-vel legalábbis közel azonos erejű félként vett részt az európai háborúkban. Hollandia haditengerészeti ereje csak a következő évszázad első felében indult gyors hanyatlásnak. A következő angol–holland háborúban, 1781-ben, már csak alig tucatnyi sorhajót tudtak felvonultatni a Royal Navy-vel szemben. A holland haditengerészet és hajóépítés mindazonáltal még sokáig etalonnak számított, és szerte Európából érkeztek ide tanulni a hajós mesterségeket elsajátítani kívánók, akik számára itteni tanulmányaik jó ajánlólevelet jelentettek a hazai pályán. Egyebek között II. Péter orosz cár, és kíséretében levő bizalmi emberei is a holland kikötőkben és hajógyárakban tanulmányozták a modern hajóépítés fortélyait, maga a cár a hajóácsi mesterséget tanulta ki.
A haditengerészet vezetése is sokáig őrizte még a magas színvonalat, mivel a flotta Ruyter halála után is jó néhány nagyon tapasztalt, képzett, és tehetséges tengernagyot tudott kiállítani. Ruyter halála után Cornelis Tromp saját reményei, és Vilmos ígéretei ellenére sem került azonnal a haditengerészet élére, csak Dániából való visszatérése után egy évvel, 1679 februárjában került végül erre a posztra, melyet 1684 tavaszáig töltött be. Ez az időszak történetesen viszonylag békés volt, így Trompnak nem állt módjában flottaparancsnoki képességeit háborúban is bizonyítani, talán Hollandia szerencséjére. Áhított beosztásában főleg adminisztratív teendőkkel bíbelődött, ami nem töltötte el nagy örömmel. Ettől a kinevezésétől eltekintve egyébként sem sokat profitált Vilmos hatalomra kerüléséből, a helytartó belső bizalmi körébe nem került be, és különösebben nem halmozták el az elismerésekkel sem. Tromp népszerűtlensége, magánéleti botrányai, otromba és arrogáns viselkedése inkább tehertétel volt az orániai párt számára, és annak prominens vezetői inkább igyekeztek távolságot tartani tőle.
Tromp sógora, a szintén fanatikus orániai párti Johan Kievit, még rosszabbul járt. A régensek megbuktatásában játszott szerepe miatt magas tisztségeket kapott jutalmul, de önmagát az uralkodó körökbe bejutva sem tudta megtagadni. Korrupciós ügyei még az ezen a téren mai szemmel nézve rendkívül toleráns XVII. században is túllépték a tűréshatárt, és végül az új vezetés alatt is börtönbe került. Száműzetésre ítélték, de lánya 20 ezer gulden óvadékkal elérte szabadlábra helyezését. Új pozíciókat természetesen már semmilyent nem kapott, teljes visszavonultságban, de legalább szabadlábon élt haláláig.
Tromp 1690 végén ismét visszakerült a flottaparancsnoki beosztásba, miután az addigi parancsnokot, Cornelis Evertsent más beosztásba helyezték át. Tromp azonban már nem volt olyan állapotban, hogy ténylegesen betölthesse ezt a tisztséget. Az alkohol eddigre már teljesen aláásta egészségét, fizikai és szellemi téren egyaránt. Utolsó éveire Tromp több kortársa szerint gyakorlatilag megőrült, a delírium tremens, és az állandó rettegés miatt, hogy elkövetett bűneiért halála után a pokolra fog jutni. Néhány hónappal második kinevezése után, 1691 május 26-án halt meg.
A holland háborúkból végül Anglia nyerte a legtöbbet, bár katonai téren nem mindig teljesített jól. Szigetország mivolta azonban képessé tette rá, hogy szinte összes erőforrásait haditengerészetére fordítsa, míg a szárazföldi ellenségekkel is szembenéző Hollandia ereje javát kénytelen volt hadseregére fordítani, ugyanúgy mint később Franciaország, vagy Németország. Gazdaságilag így hiába volt erősebb, mint Anglia, a Royal Navy növekvő erejével nem tudták sokáig tartani a lépést. A tengeri kereskedelem lassan angol kézbe csúszott át, miután annak biztonságát ők tudták jobban garantálni saját hajóik számára. Idővel még a holland kereskedők is a szövetségessé vált Anglia kereskedelmi flottjával kezdtek fuvaroztatni, miután az biztonságosabb, és egy idő után már olcsóbb is volt. Egy történész így jellemezte ezt a folyamatot: „Anglia barátként alig volt kevésbé ártalmas Hollandia számára, mint ellenségként. Ahogy az egyik emelkedett, a másik pedig süllyedt, szövetségük az óriás és a törpe szövetsége lett. Eddig Hollandiát láttuk Anglia nyílt ellenségeként, vagy veszélyes riválisaként, ezentúl szövetségeseként jelenik meg, de kisebb mérete, kedvezőtlenebb helyzete, és kisebb lélekszáma miatt mindkét esetben szenvedő félként.”
Az angol haditengerészet a hollandhoz hasonlóan megtépázott sorai rendezésére, és ereje növelésére fordította a háborút követő békés évtizedet. Újabb flottaépítési programok indultak be, ezúttal már nem a holland, hanem a francia haditengerészet növekedésére adott válaszként. A flotta vezetése közben lassan kicserélődött, a régi idők utolsó nagy veteránja, Rupert herceg már a háború vége előtt visszavonult az aktív szolgálatból, bár az Admiralitás Első Lordja tisztségét még 1679-ig betöltötte. Utolsó éveiben főleg tudományos kutatásokkal töltötte idejét, bár még ekkor is főleg katonai jellegűekkel, többek között egy újfajta lőport, és egy ágyúk öntésére is alkalmas új fémötvözetet is kikísérletezett. (Utóbbi kiváló tulajdonságokkal rendelkező anyag volt, de rendkívül költséges volt az előállítása, így használata soha nem terjedt el.) Rupert a Royal Society egyik alapító tagja, és a kanadai szőrmével kereskedő Hudson Bay Társaság első kormányzója volt. Soha nem nősült meg, de élete utolsó szakaszában évtizedes, tartós kapcsolatban élt a kor egyik legnevesebb angol színésznőjével – és II. Károly egyik levetett szeretőjével –, Margaret Hughes-al, akitől Ruperta névre keresztelt lánya született. Rupert 1682 november 29-én hunyt el, londoni házában. Legfiatalabb húgának, Sophiának a fia később I. György néven Anglia királya lett. (Rupert egyik korábbi viszonyából született fia, Dudley, önkéntesként szolgált Buda 1686-os ostrománál, és a július tizenharmadikai sikertelen roham során itt is esett el.)
A másik volt flottaparancsnok, Jakab, York hercege, bátyja 1685-ös halála után Anglia királya lett. Személyéről Egon Friedell ezt írta: „Megvolt benne elődjének minden rossz tulajdonsága, jó tulajdonságai közül viszont egy sem, mert rendkívül rosszindulatú volt, buta és makacs.” Nyíltan vállalt katolicizmusa miatt rendkívül népszerűtlen volt, és általános volt az aggodalom, trónra kerülése esetén ismét erőszakos rekatolizálás kezdődik az országban. A whig többségű Parlament már évekkel korábban olyan törvényt akart hozni, mely minden katolikust kizár a trónöröklésből. Károly erre feloszlatta a Parlamentet, de az újabb választások után ismét csak whig többséggel összeülő új Parlament is ilyen értelmű határozatot hozott, és csak a toryk dominálta felsőház ellenállása akadályozta meg, hogy az törvényerőre emelkedjen. A Parlament többszöri feloszlatása után végül sikerült az alsóházban is tory többséget összehozni, így bár katolikus vallású elvileg még a Parlament tagja sem lehetett, Jakab trónra lépését mégis sikerült elfogadtatni, de csak úgy, hogy esküt tett az állam és az egyház törvényes rendjének megtartására.
A királyi eskü azonban korántsem nyugtatott meg mindenkit. Először a skótok lázadtak fel a király ellen, majd az üldöztetések elől Hollandiába menekült whigek, akinek serege II. Károly egyik törvénytelen fia, a lakosság körében nagyon népszerű Monmouth herceg vezetésével szállt partra a Lyme-öbölben. Monmouth azonban várakozásával ellentétben nem tudta maga mellé állítani a Jakab uralkodásával elégedetlen tömegeket, kis serege így gyorsan vereséget szenvedett, őt pedig elfogták és kivégezték. A skót lázadást szintén hamar leverték. A történtek után nagyszabású megtorlások kezdődtek, százával végezték ki a lázadásban részt vevőket, vagy akiket a lázadók támogatásával gyanúsítottak. A király engedelmességet követelt az anglikán egyháztól, majd 1687-ben kibocsátotta tolerancia rendeletét (Declaration of Indulgence), melyben teljes vallásszabadságot biztosított mindenkinek. A rendelkezés elsősorban ugyan az addig minden eszközzel háttérbe szorított katolikusok javát volt hivatott szolgálni, de sokat nyertek belőle az addig szintén üldözött, az anglikán államvallással szemben álló protestáns kisegyházak is.
A tolerancia rendelet önmagában akár haladó szelleműnek is tekinthető lenne, de akkor országszerte általános tiltakozást váltott ki, mivel mindenki a katolikus hatalomátvétel felé tett első lépésnek tekintette. A rendelettel a király az addig általában őt támogató torykat is maga ellen fordította, míg ugyanis a köznép a katolikusoktól tartott, ők a puritán kisegyházak felszabadítása miatt aggódtak, tartva a cromwelli idők visszatérésétől. Az általános elégedetlenséget már megtorlásokkal sem lehetett elfojtani, az összes politikai párt és az igazságszolgáltatás is a hatalom ellen fordult, a királyi rendelet elutasítása miatt letartóztatott püspököket a bíróság felmentette. Csak olaj volt a tűzre, amikor a királynak fiatal második feleségétől ismét fia született. Addig született öt gyermeke mind korán elhunyt – előző házasságából született nyolc gyereke közül is csak két lány érte meg a felnőttkort –, de a felfokozott hangulatban most mindenki attól félt, az újszülöttel ismét katolikus uralkodója lesz Angliának. (Ezt akkor nyilván nem lehetett előre látni, de később valóban a végül 78 évet megérő James Francis Edward lett Jakab leghosszabb életű utódja.) Miután gyakorlatilag az összes politikai erő egyesült Jakab ellen, felvették a kapcsolatot az addig a trón örökösének tekintett, protestáns Máriával, és férjével, Orániai Vilmossal, arra kérve őket, védjék meg az alkotmányt, és foglalják el a trónt az arra alkalmatlan II. Jakabtól.
Vilmos kezdetben ellenezte a királypuccsot, és inkább közvetítőként lépett volna fel a király és az ellenzék között. Amikor azonban az angol közélet és a nemesség legmagasabb rangú képviselői levélben kérték fel, hogy foglalja el a trónt, végül kötélnek állt. Döntésében a fő szerepet valószínűleg az játszotta, hogy közben kitört a pfalzi örökösödési háború, Franciaország ismét hadba lépett a nyugati határainál, és a hollandok tartottak tőle, előbb-utóbb ők is ismét belesodródnak a harcokba. Ebben a helyzetben semmi sem látszott fenyegetőbb lehetőségnek, mint hogy a köztudottan frankofil Jakab ismét szövetségre lép a franciákkal, mint bátyja az előző háborúban, és megint közösen támadják meg a gazdag zsákmányt ígérő Hollandiát.
Többszöri próbálkozás után, az inváziós flotta számára végre kedvező szelet kihasználva Vilmos 1688 november ötödikén szállt partra Torbay közelében, húszezres, nagyrészt holland és brandenburgi zsoldosokból, illetve korábban Hollandiába menekült angol és francia protestánsokból álló seregével. Jakab szinte semmilyen ellenállásra nem volt képes, uralma példátlan gyorsasággal, alig néhány nap alatt magától összeomlott. Vitatott rendeletei közül néhányat visszavont, de ezzel már nem tudott elérni semmit. Miniszterei és katonái egyaránt cserbenhagyták, menekülés közben halászok fogták el, és adták át a közben Londonba bevonuló Vilmosnak.
Vilmos nem akart apósával – és egyben nagybátyjával – példát statuálni, és tartott attól is, afféle katolikus mártírt csinálna Jakabból, ha kivégeztetné, ami minden bizonnyal megtörtént volna, ha bíróság elé állítják. Így aztán egérutat adott apósának, és nem egyszerűen csak lehetőséget adott neki a menekülésre, hanem tulajdonképpen meg is szervezte azt. A bukott uralkodó Franciaországba menekült, ahol XIV. Lajos kollegiális szívélyességgel fogadta, továbbra is teljes jogú, magával egyenrangú uralkodóként kezelve ennek megfelelő ellátásban részesítette, saját palotát és udvartartást biztosítva neki.
Következő év februárjában az angol Parlament kihirdette, miután Jakab elhagyta az országot, ezzel lemondott uralkodói jogairól, vagyis az angol trón megüresedett. A pártok először csak a trón jogos örökösének tekintett Máriát akarták a trónra ültetni, miután azonban Vilmos a Hollandiába való visszatéréssel fenyegetőzött, és Mária is csak így vállalta az uralkodást, végül társuralkodóként Vilmost is megkoronázták. (Miután a kálvinista Vilmos áttért az anglikán hitre.) Vilmos azt is elérte, hogy uralkodói jogait felesége esetleges halála után se veszítse el. Miután Canterbury érseke nem ismerte el Jakab trónfosztását, a koronázást a megszokottól eltérő módon London püspöke végezte, 1689 április 11-én. Ugyanezen a napon az addig alapvetően inkább Jakab pártján álló skót parlament is kimondta a trónfosztást, és a koronát felajánlották Máriának és Vilmosnak, akik azt természetesen el is fogadták. (Orániai Vilmos Angliában III., Skóciában pedig II. Vilmos néven uralkodott.)
Bár Skóciában is voltak Jakab párti felkelések, igazán komoly hatalmi bázisa már csak a katolikus írek között maradt, az ő segítségükkel próbált visszatérni a trónra. Francia támogatással 1689 tavaszán partra szállt Írországban, és majdnem az egész szigetet sikerült elfoglalnia. Angliába azonban már nem jutott vissza, Vilmos maga vezette a hadjáratot ellene, és a következő év nyarán a Boyne-i csatában tönkreverte Jakab seregeit. Jakab visszamenekült Franciaországba, Vilmos pedig év végére egész Írországot visszahódította.
A skót és az ír lázadások leverésének módja sokakban keltett visszatetszést, még Angliában is. Skóciában a nevezetes Glencoe-i mészárlás során Vilmos katonái mintegy száz skótot öltek meg, akiket azzal gyanúsítottak, hogy a jakobitákhoz tartoznak. (Az újabb kori kutatások körülbelül harmincra teszik az áldozatok tényleges számát.) A felháborodás hatására Vilmos menesztette a történtekért felelős vezetőket, de eljárást nem indított ellenük, és azok magas tisztségekben maradva továbbra is élvezték a király bizalmát. (Hasonlóképpen a Witt testvérek meggyilkolásárt felelős személyekhez.) Írországban a jakobita felkelés leverése után Vilmos jóváhagyásával a katolikusokat teljes elnyomás alá helyezték, és mindenféle tisztségből kizárták őket. Vallásukat szabadon gyakorolhatták, de katolikusok még ügyvédi, vagy tanári állást sem tölthettek be, iparosaik legfeljebb két segédet tarthattak, Írországon kívül nem kereskedhettek, földet protestánsoktól nem vásárolhattak. Az angolok végeredményben olyan szinten elnyomták az ír katolikusokat, amilyen mértékű elnyomást még a rettegett francia katolikus állam se léptetett életbe soha a saját protestánsaikkal szemben.
Hazai pályán viszont az új kormányzat határozottan haladó szellemű volt. Az angol Parlament még 1689 decemberében elfogadta a Jogok Törvényét (Bill of Rights), mely a világ első alkotmányos monarchiájának alapdokumentuma. A törvény a királyi hatalmat lényegében a Parlament által hozott törvények végrehajtatására korlátozta, melyek a királyra nézve is kötelező érvényűek voltak. Az uralkodó maga nem hozhatott törvényeket, parlamenti jóváhagyás nélkül nem adhatott utasításokat, nem szabhatott ki új adókat, és nem szólhatott bele a Parlament munkájába. A fegyveres erők és a pénzügyek feletti ellenőrzés szintén a Parlament hatáskörébe került, a bíróságok pedig függetlenné váltak mind az uralkodótól, mind a Parlamenttől. Az új, „a király uralkodik, de nem kormányoz” elvre alapuló jogrendszer létrehozta az újkor első igazi, demokratikus társadalmát, mely a következő évszázadokban mintaként szolgált minden progresszív politikai mozgalom számára, és meghatározó befolyással bírt nemcsak Európa, hanem az egész világ történelmére.
A Jogok Törvényével majdnem egyszerre bocsátották ki az új türelmi rendeletet (Act of Toleration), mely a nem anglikán hívők számára is biztosította a szabad vallásgyakorlást. A rendelet azonban közel sem volt olyan széles körű, mint Jakab két évvel korábbi türelmi rendelete, mely mindenki számára biztosította vallásának szabad gyakorlását. Az új rendelet ugyanis nem vonatkozott a nem keresztény vallásokra, valamint a katolikusokra.
A királyi jogok ilyen drasztikus megnyirbálása természetesen egyáltalán nem nyerte el Vilmos tetszését, de elég jó politikai érzéke volt ahhoz, hogy belássa, a Parlamenttel nem tud szembeszállni, és el kell fogadnia annak akaratát. A király önállóan ugyan szinte semmiben sem dönthetett, de ettől függetlenül igen nagy tekintéllyel bírt, és a véleményének nagy súlya volt a politikai vitákban. Uralkodása idejét Vilmos nagyrészt a toryk és a whigek közötti egyensúlyozással töltötte, mindig azok mellé állva, akik támogatták a politikai elképzeléseit, melyek központi eleme a francia hatalmi túlsúly megakadályozása volt a kontinensen. Az angolok nem mindig értették ennek a jelentőségét, és Vilmos gyakran panaszkodott is az angol politika európai kérdésekkel szembeni „csodálatos vaksága” miatt.
Vilmos nem csupán Anglia királya volt, hanem Hollandia helytartója is. Ide-oda ingázott a két ország között, általában Hollandiában töltve több időt, ahol a menetrendszerűen ismétlődő háborúk idején a franciák elleni hadműveleteket is irányította. Távolléte idején Angliában felesége uralkodott, aki azonban a fontosabb ügyekben mindig kikérte férje tanácsát. Mikor Vilmos hazatért, Mária lemondott uralkodói jogairól, és ismét férje kezébe adta a királyi hatalmat. Ez a rendszer egész jól működött 1694 végéig, amikor Mária fekete himlőben meghalt. Vilmos ettől kezdve egymaga uralkodott mindkét ország felett. Népszerű vezető egyik országban sem volt, az angolok inkább Máriát tekintették törvényes uralkodójuknak, az ő halála után Vilmos addig sem nagy népszerűsége gyorsan csökkenni kezdett.
A pfalzi örökösödési háború 1697-ben ért véget, a békeszerződésekben pedig a francia uralkodó elismerte Vilmost Anglia királyának, kihátrálva ezzel Jakab trónigénye mögül. XIV. Lajossal a francia trónon persze előre lehetett látni, hogy a béke nem lesz hosszú életű. Alig négy év múlva Franciaország már valóban újra hadban állt, Európa szinte összes államával. A tét ezúttal minden korábbinál nagyobb volt, az utód nélkül elhunyt utolsó spanyol Habsburg uralkodó után megüresedett spanyol trón, amire Lajos természetesen azonnal szemet vetett, és kedvenc unokájának akarta azt megszerezni, egy uralkodóház alatt egyesítve ezzel a két legnagyobb európai országot. Az ötlet természetesen azonnal kiváltotta a többi európai ország hangos tiltakozását, és miután diplomáciai úton nem tudtak megegyezni, 1702-ben ismét háború kezdődött Franciaország, és a vele szemben álló európai koalíció között.
Ebben a háborúban Vilmos már nem tudott részt venni. Egy vadászaton lova felbukott, amikor megbotlott egy vakondtúrásban, Vilmos pedig az esés következtében kulccsontját törte. Ez még nem volt veszélyes sérülés, a lábadozó király azonban tüdőgyulladást kapott, és végül ebbe halt bele 1702 március 19-én. Felesége első terhessége vetéléssel végződött, és ezt követően nem esett újra teherbe, halála után pedig a homoszexuális hajlamokkal gyanúsított Vilmos nem nősült újra. Miután így utód nélkül hunyt el, üresen hagyta maga után az angol királyi trónt, és a holland helytartói tisztséget is. Halálával férfiágon kihalt az Orániai-Nassau ház, az öt holland tartomány pedig megszüntette a helytartói tisztséget, melyet fél évszázadon át nem is töltöttek be újra. Ismét a régensek kormányoztak 1747-ig, amikor az Orániai ház egyik oldalágából származó IV. Vilmos került a helytartói posztra. (Az Orániaiak visszatérésére ismét egy katonai válság adott lehetőséget, az osztrák örökösödési háborúba belekeveredett Hollandia súlyos helyzetbe került a hadszíntéren, ami megerősítette az erős központi hatalmat akaró ellenzék belső támogatottságát.)
Angliában Vilmost II. Jakab másik lánya, Anna, a dán trónörökös felesége követte a trónon. Hosszú távon azonban ő sem biztosította a trón betöltését, ugyanis Anna mind a 17 gyermeke korán elhunyt. Felmerült II. Jakab fiának visszatérése is, őt azonban csak akkor fogadták volna el, ha áttér az anglikán hitre, és elfogadja a parlamentáris rendszert, márpedig a fiatalabb Jakab (James) erre nem volt hajlandó. Anna 1714-es halála után így végül a Stuartok egy távolabbi leszármazottját, I. Jakab dédunokáját, György hannoveri herceget kérték fel a trón betöltésére. Angliában máig az ő leszármazottai uralkodnak.
Az új európai háború egészen 1713-ig elhúzódott, és Franciaország nagy szerencsének tekinthette, hogy végül elkerülte a teljes vereséget. A háború végére az ország teljesen kimerült, és gyakorlatilag csődbe jutott. A Colbert által nagy áldozatok árán, hosszú munkával felépített haditengerészet szinte megsemmisült. A háború végére alig két tucat sorhajó maradt a francia flotta állományában, ezek is többnyire leszerelve korhadtak a kikötőkben, mivel szolgálatban tartásukra nem volt pénz. XIV. Lajos ambíciói közül alig valami valósult meg, az ország valamelyest kikerekítette határait, de területi nyeresége összességében nem volt sok. Erre viszont ráfizette gyarmati terjeszkedését, tengeri kereskedelmét, és úgy általában az ország jólétét.
XIV. Lajos udvarának utolsó éveit Egon Friedell így írta le: „Az egységes uralom napja alatt lassanként minden üres sivataggá és kopár pusztasággá szikkad. Az udvar, s ezáltal a király egész környezete szenteskedővé, öregessé, mogorvává és – ami a francia fogalmak szerint a legmegbocsáthatatlanabb – unalmassá válik. Versailles aranyfénye eltompul, a tarka lakkozás lepattogzik, az emberek imádkozni kezdenek és ásítozni. Lassan a nép is felismeri, hogy az egész csak egy felfújt álnagyság csalóka színjátéka, s vak mohóságnál és önzésnél egyéb nem rejtőzik mögötte. Amikor a nagy király meghalt, nemcsak ellenségei ujjongtak, hanem alattvalói is, Párizs falait gúnyiratok borították, a tömeg szitok- és kőesővel követte a gyászmenetet, vidéken pedig hálaadó istentiszteleteket tartottak.”
Forrás
https://nl.wikipedia.org/wiki/Derde_Engels-Nederlandse_Oorlog
https://fr.wikipedia.org/wiki/Troisi%C3%A8me_guerre_anglo-n%C3%A9erlandaise
https://en.wikipedia.org/wiki/Third_Anglo-Dutch_War
https://nl.wikipedia.org/wiki/Hollandse_Oorlog
https://fr.wikipedia.org/wiki/Guerre_de_Hollande
https://nl.wikipedia.org/wiki/Willem_III_van_Oranje
https://www.epa.oszk.hu/00800/00861/00041/pdf/005-018.pdf
https://www.gutenberg.org/files/13529/13529-h/13529-h.htm
Hajnal István: Az újkor története
Jack Sweetman: Admirálisok
Angus Konstam: Warships of the Anglo-Dutch wars; 1652-74
Előhegyi István: Harcok a tengeri uralomért
Egon Friedell: Az újkori kultúra története
