A texeli ütközet végett vetett azoknak a reményeknek, hogy az angol–francia haderő majd a tenger felől támadva számolja fel Hollandia ellenállását. A szárazföld felől ugyanekkor a hollandok által elárasztott földek állták útját a francia hadseregnek, mely képtelen volt tovább nyomulni az ország belseje felé. Patthelyzet alakult ki, ami mindenképpen a franciák számára volt előnytelenebb. Hollandia térdre kényszerítése egyre inkább lehetetlen vállalkozásnak tűnt, és XIV. Lajos figyelme kezdett Spanyol-Németalföld felé irányulni, melynek meghódítása amúgy is régi vágya volt. A háború előtt a semlegességért cserébe ugyan ígéretet tett a spanyol és az osztrák uralkodónak, hogy tiszteletben tartja érdekeiket, és a francia csapatok nem lépnek a szóban forgó területekre, de az ilyesfajta ígéreteket Lajos mindig hajlamos volt nagyon rugalmasan kezelni. Maastricht elfoglalásával a franciák teljesen elszigetelték Spanyol-Németalföldet, melyet Lajos csapatai ekkorra már minden irányból körülzártak.

Az események ilyen alakulása határozottan ellentétes volt mind a spanyol, mind pedig az osztrák Habsburgok érdekeivel, akik augusztus végén szövetségre léptek a texeli csata után egyre inkább nyerő helyzetbe kerülni látszó Hollandiával. Lipót császár távozásra szólította fel a bécsi francia nagykövetet, ami a gyakorlatban a hadüzenettel volt egyenlő. A háború menete láthatóan fordulatot vett, és ennek hatására az addig a franciákat támogató német fejedelemségek is változtattak politikai irányvonalukon, s Bajorország, Hannover, és Württemberg kivételével egy éven belül valamennyien aktív vagy passzív támogatói lettek a franciaellenes koalíciónak.

XIV. Lajos most már próbált egyezkedni a hollandokkal, de most ők voltak azok, akik elutasították az egyre enyhébb francia békefeltételeket. Novemberben Vilmos egy váratlan támadással elfoglalta Bonnt, és ezzel elvágta a Hollandiában harcoló francia csapatok fő utánpótlási vonalát. Az egyre súlyosabb helyzetben, amikor már a spanyol és osztrák csapatok is kezdtek felvonulni a franciák ellen, Lajos Turenne marsall tanácsára végül elrendelte a holland területek kiürítését. Az év végére Grave és Maastricht kivételével a hollandok minden területüket visszafoglalták a visszavonuló francia csapatoktól.

Hollandia ezzel feljutott dicsőségének csúcsára. Az apró kis szövetségi állam megverte a kontinens két vezető nagyhatalmát, Angliát a tengeren, Franciaországot a szárazföldön. A győzelemért Hollandia is súlyos árat fizetett, ám olyannyira tudta viselni ezeket a terheket, hogy győztes pozícióit nem használta ki arra, hogy kedvező feltételekkel kössön békét ellenfeleivel, és elutasította azok békeajánlatait, melyeket egy évvel korábban a hollandok még örömmel elfogadtak volna.

A hollandok nemcsak a szárazföldön, hanem a távolabbi vizeken is offenzívába mentek át, visszafoglalták az angoloktól az előző háborúban elvesztett észak-amerikai gyarmataikat, Új-Hollandiát, elfoglalták Szent-Ilona szigetét, az Indiai-óceánon pedig a Holland Kelet-indiai Társaság hajói verték meg a rivális angol társaság flottáját. Az angol kereskedelmi hajókat tizedelő holland portyázók is szorgalmasan dolgoztak, a szigetországot jóformán elvágták a balti területektől, amivel nemcsak súlyos károkat okoztak az angol kereskedelemnek, hanem a fa és kátrány behozatal megbénításával az angol haditengerészet logisztikai nehézségeit is tovább súlyosbították.

A holland „ötödik hadoszlop” is dolgozott. A köztársaság Angliában működő ügynökei és szimpatizánsai röpiratokkal árasztották el az országot, melyekben azzal vádolták II. Károlyt, titokban szövetséget kötött a franciákkal, és ígéretet tett XIV. Lajosnak, hogy rekatolizálja Angliát. A röpiratok nagy hatást fejtettek ki, bár készítőik természetesen csak blöfföltek. Fél évszázaddal később nagy meglepetést keltett, amikor napvilágra kerültek a vonatkozó iratok, és kiderült, valóban létezett egy ilyen értelmű, titkos szövetségi szerződés.

A francia szövetség egyébként is egyre inkább népszerűtlen volt, és most már szinte mindenki ellenezte azt. A köznép az erőszakos katolicizmus visszatérése miatt aggódott, a politikai és katonai vezetés pedig a kontinentális államokhoz hasonlóan Franciaország túlzott megerősödésétől félt. A francia szövetséges erők tengeri leszereplése is nagy felháborodást váltott ki, és az angolok kezdték úgy érezni, haditengerészetük francia zsoldban álló segéd haderővé alacsonyodott le. Ugyanez volt egyébként a hollandok véleménye is. Feljegyezték holland tengerészek beszélgetését, akik azt vitatták meg, a francia hajók miért tanúsítanak olyan feltűnő passzivitást a tengeri harcokban. Egyikük így szólt a többiekhez: „Ti bolondok! Felbérelték az angolokat, hogy harcoljanak értük, és itt most csak az a dolguk, hogy figyeljék, azok megdolgoznak e a pénzükért!” A francia szövetséget végig ellenző, és azok flottájának tevékenységét nyíltan bíráló Rupertet visszatérésekor az utca népe vereségei ellenére is nagy ünnepléssel fogadta, és hősként üdvözölte.

A francia szövetséghez jóformán már csak a király ragaszkodott makacsul továbbra is, valószínűleg egyszerűen csak azért, mert tőlük várhatott több pénzt, márpedig más megfontolásai Károlynak sosem voltak. Azt azonban a királynak is érzékelnie kellett, hogy népszerűsége gyorsan hanyatlik, és nem csupán saját franciabarátsága miatt, hanem öccse nyílt katolicizmusa miatt is. Jakab nyíltan megtagadta a „próbatörvény” rendelkezéseinek végrehajtását, majd szeptemberben feleségül vett egy itáliai katolikus hercegnőt. A közvélemény ezt annak jeleként vette, hogy Jakab titokban alighanem áttért a katolikus hitre – később kiderült, hogy tényleg ez történt –, és az a veszély látszott fenyegetni, hogy a törvényes utód nélküli Károly halálával Jakab, vagy valamelyik gyermeke személyében katolikus uralkodó kerül Anglia trónjára. Károly alatt nagyon ingott a trón, valószínűleg jobban is, mint ő érezte. Mint később kiderült, a whig párton belül szervezkedés indult a király megbuktatására, és a Stuart ház trónfosztására. Ha Károly nem lépett volna, rövid időn belül szinte biztosan saját népe kergette volna el.

Novemberben a Parlament megtagadta a következő évi költségvetés elfogadását, a háborús kiadások további fedezését. Ez volt az a pillanat, amikor már a király is kénytelen volt szembenézni a helyzettel, és tájékoztatta a londoni francia nagykövetet, Charles Colbert de Croissy-t, fel kell hagynia a háborús erőfeszítésekkel. Károly ugyanekkor spanyol közvetítéssel felvette a kapcsolatot a holland kormánnyal is, és örvendezve közölte velük, miután fő célját, unokaöccse hatalomra juttatását elérte, kisebb kártérítések fejében nagylelkűen hajlandó a békekötésre. A holland Államtanács először úgy döntött, visszautasítják az angol békeajánlatot, elvégre mindenhol visszaszorították a briteket, és nyerő pozícióban voltak velük szemben. Vilmos azonban közbelépett, és rávette az államtanácsot a béketárgyalásokra, abban bízva, sikerülhet az angolokat a franciák ellen fordítani. A háború végül is még egyáltalán nem dőlt el, és a helytartó nyilván úgy vélte, Hollandia nem valószínű, hogy teljes győzelmet tud elérni a két legnagyobb európai nagyhatalommal szemben. Az ország számára nagy könnyebbséget jelentett volna, ha megszabadulnak a kétfrontos háborútól, és ezért az angolok által ajánlott ár egyáltalán nem tűnt soknak.

1674 január hetedikén a holland békejavaslatot szállító küldött partra szállt Harwich-ban. Az angol hatóságok, miután a két ország közt még fennállt a hadiállapot, azonnal letartóztatták, de leveleit eljuttatták a címzettnek, a londoni spanyol követnek, aki az azokban foglaltakról tájékoztatta az angol kormányt, és az uralkodót. A holland békeajánlatot Angliában nagy megkönnyebbüléssel fogadták, a Parlament a hónap végén tűzte napirendre annak megvitatását, és azt szokatlanul gyorsan, párnapos vita után jóvá is hagyták. A holland Államtanácsot a britek február elsején értesítették tárgyalási készségükről, ekkor kezdődtek a békeszerződés végleges feltételeit kidolgozó megbeszélések, melyek szintén nagyon gyorsan lezajlottak. II. Károly bár próbálta, de nem tudta hátráltatni a tárgyalásokat, és február 19-én már alá is kellett írnia a dokumentumot, melyet Orániai Vilmos és a holland Államtanács március ötödikén ratifikált.

A gyakorlatilag néhány nap alatt nyélbe ütött megállapodás is jelezte, mennyire nem állt egyik fél érdekében sem a háború folytatása. A szerződés gyakorlatilag a háború előtti status quo-t állította vissza, egyik fél sem húzott belőle különösebb hasznot. Szent-Ilona és az észak-amerikai holland gyarmatok visszakerültek angol kézre, ezúttal már véglegesen. A hollandok ezenkívül 2 millió florin háborús kártérítést fizettek, s elismerték az angol zászló felsőbbségét az Északi-tengeren és az Anglia körüli vizeken, vállalva a zászló előtti kötelező tiszteletadást ezeken a területeken. (Ez utóbbit a korábbi háborúk után is vállalták, de ritkán tartották be.) Anglia ugyanekkor lemondott minden más követeléséről Hollandiával szemben, és végleg elismerte a holland fennhatóságot az addig vitatott hovatartozású Suriname felett. Vilmos nagy terve, hogy átállítja az angolokat a franciaellenes koalíció oldalára, azonban nem valósult meg, II. Károly következetesen elutasított minden ilyen javaslatot, és csak arra vállalkozott, hogy közvetít a hollandok és a franciák között.

Anglia háborúból való kivonulásával Hollandia biztosította a hátát, és teljes erejét a franciák ellen fordíthatta. A francia flotta egyedül nyilvánvalóan nem szállhatott szembe a holland haditengerészettel, így a Brestben állomásozó flotta főerőit következő évben visszarendelték a Földközi-tengerre. A háború alapvetően szárazföldi háborúvá változott, a hollandoknak a tengeren nem maradt több komoly ellenségük. Ezt felismerve ismét nagy leépítések kezdődtek a haditengerészetnél, a nagy hadihajók többségét tavasszal már nem szerelték fel újra, a haditengerészet költségvetésének és állományának nagy részét pedig ismét a hadsereghez irányították át.

Az atlanti térségben a holland haditengerészet csak 1674 nyarán hajtott végre még egy nagyobb hadműveletet, melynek során egy Cornelis Tromp vezette kötelék partraszálló hadműveleteket hajtott végre Belle-Íle és Noirmoutier szigetén. A hadművelet fő célja az volt, hogy a franciák kénytelenek legyenek nagyobb erőket elvonni a hollandiai hadszíntérről, de ez végül nem valósult meg, a franciáknak a környéken állomásozó csapataik összevonása is elég volt ahhoz, hogy elhárítsák a holland fenyegetést. Noirmoutier szigetét végül sikerült elfoglalni, Belle-Íle helyőrségét pedig az erődökbe szorították vissza, melyek bevétele viszont hosszú és nagy erőket lekötő ostromot igényelt volna. Miután a vártnál nagyobb ellenállásba ütköztek, és komoly veszteségeket szenvedtek, a hollandok nem is erőltették tovább a hadműveletet. Noirmoutier szigetét néhány hétig megszállva tartották, és innen kiindulva nagy pusztítást végeztek a közelben elhaladó francia teherhajók és halászhajók között, hosszú időre megbénítva az atlanti francia kereskedelmi hajózást. Nyár végén aztán, miután erődítményeit felrobbantották, a hollandok kiürítették a szigetet, és visszavonultak.

Ruyter ugyanekkor a Karib-tengeren, Martinique ellen kísérelt meg támadást, a meglepetés azonban nem sikerült, a franciák felkészülten várták a hollandokat. Miután a vártnál sokkal erősebb ellenállásba ütköztek, és nagy veszteségeket szenvedtek, Ruyter néhány nap után félbeszakította az ostromot, és visszatért Hollandiába. (A francia győzelem egyik fő tényezője állítólag az volt, hogy a holland katonák rögtön a partraszállás után megtalálták a kikötő raktáraiban felhalmozott rumkészleteket...)

Spanyolország 1673 októberében üzent ténylegesen is hadat Franciaországnak. A két ország elsősorban nem a közös határok mentén csapott össze egymással, a Pireneusok hegyvidéke nem kedvezett a nagyobb hadműveleteknek. A konfliktus fő hadszíntere az előző háborúkhoz hasonlóan Spanyol-Németalföld (Belgium), és az ekkor még szintén spanyol kézen levő úgynevezett Franche-Comté területe volt. (Utóbbi a Svájc nyugati határai melletti burgund területeket jelenti, nagyjából a mai Doubs, Jura, Haute-Saone és Belfort megyéket.) A franciák elsősorban ezek megszerzésére koncentráltak, illetve nyugati és északi határaikat akarták tartani az ott felvonuló holland, osztrák, és német csapatokkal szemben. Hogy ellenségeik erejét megosszák, a franciák északon és délen, pontosabban Svédországban és Szicíliában, két elterelő hadműveletbe is belekezdtek.

Északon XIV. Lajosnak a vele szövetségben álló Svédországot sikerült rávennie, hogy támadást indítson régi ellensége, a most a franciák elleni harccal lekötött Brandenburg ellen. A támadás elérte célját, legalábbis a franciák szempontjából. A brandenburgi hadsereget hazavezényelték, így a keleti fronton csökkent a franciákra nehezedő nyomás. A svédek már nem örvendezhettek ennyire, mert bár sikerült eljutniuk Berlinig, a visszatérő brandenburgi hadsereg 1675 júniusában, a fehrbellini csatában vereséget mért rájuk. A vereség nem volt súlyos, de megtépázta az addig legyőzhetetlennek tartott svéd hadsereg presztízsét. Ezen felbátorodva Svédország két régi ellensége, Dánia és Ausztria is hadat üzent a svédeknek, akik védekezésre, majd hátrálásra kényszerültek.

Dánia a hadüzenet után régi szövetségesétől, Hollandiától kért katonai segítséget a svéd haditengerészet ellen. A Dániába küldendő expedíciós haderő parancsnokságára Cornelis Trompot kérték fel, aki rövid habozás után elvállalta a megbízást. A holland haditengerészet főparancsnoki tisztségét Vilmos ígéretei ellenére sem kapta meg, és amíg Ruyter élt, reménye sem lehetett arra, hogy azt megszerzi, Dániában viszont a dán–holland tengerészeti erők főparancsnoka lehetett. A dánok ráadásul magas rangokkal és címekkel halmozták el a hiú és nagyravágyó Trompot, aki megérkezése után rögtön a dán haditengerészet főtengernagya lett. Tromp meg is felelt az elvárásoknak, az ölandi csatában súlyos vereséget mért a svédekre, majd több sikeres partraszálló hadműveletet hajtott végre, elvágva a német területen harcoló svéd hadsereget az anyaországtól. (Az ölandi ütközet volt Tromp önálló flottaparancsnokként elért egyetlen győzelme.) Miután azonban következő évben Ruyter meghalt, Tromp előtt ismét megcsillant a remény a hőn áhított holland főparancsnoki állás megszerzésére, ezért olyan teljesíthetetlen követelésekkel állt elő dán munkadóival szemben, hogy azok inkább szerződést bontottak vele. Mindkét fél megelégedésére, mert arroganciájával és kiállhatatlanságával Tromp már dán kollégáival is megutáltatta magát, akik alig várták a távozását. ( Bővebben: https://htenger.blog.hu/tags/Niels_Juel)

XIV. Lajos déli elterelő hadművelete a spanyolok ellen kitört szicíliai lázadás támogatása volt. A felkelőket a spanyolok addigra már Messinába szorították vissza, s a várost a tenger felől is blokád alá vették. A lázadók a franciáktól kértek segítséget, amit XIV. Lajos készségesen meg is adott. Váltakozó kimenetelű harcok után a francia haditengerészet feltörte a blokádot, utánpótlást és erősítést juttatva el Messinába, majd hogy biztos támaszpontot szerezzenek a térségben, elfoglalták Agostát is. A spanyolok, akik a szárazföldi háború terheit is alig tudták viselni, tengerészeti segítséget kértek Hollandiától, amit azok meg is ígértek neki.

A spanyolok külön kérték, hogy a holland különítményt De Ruyter vezesse. (Minden ország, mely valamilyen tengerészeti támogatást igényelt a hollandoktól, ugyanezt kérte.) A hollandokat azonban semmi nem kötelezte, hogy ezt a kérést teljesítsék is. Korábban is elutasították az ilyen igényeket, most azonban mégis De Ruytert, haditengerészetük főparancsnokát bízták meg ezzel a korlátozott jelentőségű, de igen kockázatos hadművelettel. A tengernagy pedig egyáltalán nem volt elragadtatva új megbízásától, és határozottan ellenezte a szicíliai expedíciót. A hadműveletet előkészítő tanácskozáson is hangsúlyozta, miután a franciák haditengerészetük fő erőit a Földközi-tengerre vonták vissza, flottájuk sokkal erősebb a spanyolokénál, és a kiküldeni kívánt kis holland kötelék nem lesz képes ezt a fölényt ellensúlyozni. Sokkal nagyobb holland erő bevetésére lenne szükség, melynek elvonása viszont már a hazai partok védelmét veszélyeztetné.

Az Admiralitások egyik magas rangú tisztviselője erre gyávasággal gyanúsította meg a vonakodó tengernagyot. „Uram, csak nem kezd el öreg korára félni? Csak nem szállt inába a bátorsága?” Ruyter nyugodtan felelte: „Nem, nem szállt inamba a bátorság. Készen állok arra, hogy életemet áldozzam az államért, de meglep és szomorúsággal tölt el, hogy Önök, uraim, hajlandóak kockára tenni és feláldozni az Államok lobogóját.” Mikor pedig ismét elkezdték győzködni, hogy vállalja el a kötelék parancsnokságát, azt mondta: „Az uraknak nem kell könyörögniük nekem. Mindössze parancsot kell adniuk, és ha arra utasítanának, hogy egyetlen hajóra vonjam fel hazánk zászlaját, akkor így is nekivágnék a tengernek.” Ruyter nemsokára meg is kapta a parancsot, méghozzá egyenesen a helytartótól, Vilmos hercegtől, melyben az utasította, menjen és keresse meg „Spanyolország tengeri seregét, hogy ez az Államok flottájához csatlakozzon, s Isten áldásával együtt induljanak el, hogy visszahelyezzék Messinát a spanyol király engedelmessége alá.” A tengernagy már csak annyit tehetett volna, hogy lemond, és kéri a nyugdíjazását, de ő ehelyett ismét beletörődött „Isten akaratába”, s 1675 augusztusában 18 sorhajóval és fregattal útnak indult Cadiz felé. (A kötelék hajóinak pontos kategorizálása ismét nagyon nehéz, mert a hollandok még a 36 ágyús, máshol fregattnak minősülő hajókat is beállították a csatasorba.)

Az előzetes tervek szerint a holland és a spanyol flotta Cadizban egyesült volna, amikor azonban a hollandok szeptember 26-án befutottak oda, a kikötőt üresen találták. Ruyter két hónapig várt a megígért erősítésre és utánpótlásra, de nem kapott semmit, így végül Barcelonába hajózott, majd onnan tovább Szicíliába. Flottájához ez idő alatt egyetlen, 50 ágyús spanyol sorhajó csatlakozott csak. Útközben egy heves vihar arra kényszerítette a flottát, hogy egy időre horgonyt vessenek Szardínia előtt, így végül csak december végén érkeztek meg Szicíliába. A hosszú késlekedés lehetővé tette a franciák számára, hogy erősítést juttassanak el Messinába, és flottájukat felkészítsék a hollandok fogadására.

A felkészítés egyik legfontosabb eleme a Földközi-tengeri flotta megfelelő vezetésének megoldása volt, amit 1675-ben teljes mértékben sikerült rendezni, amikor erre a posztra az ekkor 65 éves Abraham Duquesne-t nevezték ki. D'Estrées-vel való összetűzése után Duquesne-t hosszú szabadságra küldték, majd a 72 ágyús Saint Espirit sorhajó parancsnokává nevezték ki. A spanyol hadba lépés után azonban személye ismét felértékelődött a párizsi udvarban, és végül a Földközi-tengeri flotta vezetését bízták rá. Beosztásában elvileg a szicíliai alkirály, Louis Victor de Rochechouart de Mortemart, Vivonne hercege alárendeltje volt, aki azonban a tengeri hadműveletekben általában szabad kezet adott neki. Duquesne a tenger felől sikeresen biztosította Messina ellátását, és éppen egy a városba tartó konvojt kísért akkor is, amikor 1676 január hetedikén, Stromboli szigete közelében találkozott Ruyter flottájával.

A szél a hollandoknak kedvezett, de azok nem támadtak. Talán a szelet találták túl erősnek, vagy egyszerűen csak nem akartak feleslegesen kockáztatni a spanyol erősítés megérkezése előtt. A két flotta létszámban nagyjából egyenlő erejű volt, 20 francia sorhajó állt szemben 18 hollanddal és egy spanyollal. Az azonos létszám azonban a tűzerőt tekintve ezúttal is a hollandok szempontjából volt hátrányos, kisebb hajóikon 1200 ágyút tudtak felvonultatni az 1500 franciával szemben. Ruytert talán a túlerő is a szokásosnál nagyobb óvatosságra késztette, ezenkívül a szél is erős volt, ami a flottát kísérő spanyol gályákat arra kényszerítette, hogy egy közeli kikötőben keressenek menedéket. A franciák is igyekeztek biztos távolságot tartani, Duquesne előreküldte a konvojt Messina felé, ő pedig óvatosan, az ágyúk lőtávolságán kívül maradva követte a hollandokat.

A szél az éjszaka irányt váltott, és iránya másnap reggel már a franciák számára volt kedvező a támadáshoz. Duquesne nem is mulasztotta el azonnal kihasználni a lehetőséget, hajóit hajnalban csatasorba állította, és megindult velük a közben szintén csatasorba rendeződött holland flotta felé. A francia tengernagy nem a szokásos eljárást választotta a támadáshoz, vagyis nem állt csatasorával az ellenséges csatasor mellé, hanem hajói orrát az ellenség felé fordítva nagyjából 45 fokos szögben közeledett a hollandok felé, arra készülve, hogy áttöri a csatasorukat, és harcrendjüket felbomlasztva közelharcban mér döntő csapást a tűzerőben náluk gyengébb ellenséges hajókra. Mondhatni, Duquesne egy korát megelőző taktikai eljárással kísérletezett, ami siker esetén nagy eredményeket ígért, viszont nagy kockázatot is rejtett magában, különösen az adott ellenséggel szemben.

Ruyter szintén nem a szokásos módon védekezett. Csatasorát szorosra zárta, de ugyanekkor hajóit néhány fokkal kissé elfordította a támadás irányától, éppen csak annyira, hogy a holland sorhajók ágyúi még tüzelni tudjanak a közelgő franciákra. Az alakzatot tartó holland flotta hajói tehát kissé bal felé oldalaztak, távolodva a támadó ellenségtől. Ezzel meghosszabbították a franciák számára kritikus megközelítési időszakot, amikor úgy tudtak teljes oldalsortüzeket zúdítani a feléjük közeledő ellenségre, hogy azok hajói csak néhány elülső ágyújukkal tudtak válaszolni. A hollandok jól ki is használták ezt az időt, két francia sorhajót még azelőtt mozgásképtelenné lőttek, hogy azok egyáltalán elérték volna a holland vonalat, több másik hajót pedig súlyosan megrongáltak.

Mire a támadó franciák elérték a hollandokat, hajóik már súlyos sérüléseket szenvedtek, harcrendjük pedig összezavarodott. A hajók nem egyszerre érték el a holland vonalat, hanem egymás után, ami a hollandoknak lehetővé tette, hogy a még távolabb levő francia hajókat mellőzve tűzerejüket a közelebbiekre összpontosítsák. Elsőként a Prudente sorhajó érte el a holland vonalat, de rövid tűzharc után olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy kénytelen volt visszavonulni. Különösen nagy volt a zűrzavar a francia elővédnél, melynek hajói összekeveredtek, és egymást is akadályozták a tüzelésben. A derékhadnál is nagy volt az összevisszaság, Duquesne-nek sok idejébe tellett, mire valamennyire rendezte a megközelítési fázisban szétszóródott kötelékét. A francia tengernagy tovább próbálkozott a holland csatasor áttörésével, de nem ért el sikert, a szorosra zárt alakzaton nem tudott átjutni, hajói viszont súlyos károkat szenvedtek az erős ellenséges tűzben.

A hadtörténészek általában szemére vetik a francia parancsnoknak, amiért a vonal teljes hosszában támadt, és nem koncentrálta támadásának erejét a holland csatasor egy kiválasztott pontjára, a derékhadra, vagy a különösen sebezhető utóvédre, ahol helyi fölényt létrehozva áttörhette volna az ellenséges vonalat, és innen továbbhaladva felszámolhatta volna a csatasort. Ez azonban ismét utólagos okoskodás, Duquesne így is korát megelőző, merész taktikát választott, mely azonban siker esetén sem ígért volna biztos győzelmet, a francia hajók tűzerőben ugyanis nem voltak olyan nagy fölényben, ami az áttörést követő közelharcban biztos sikert ígért volna az ellenséggel szemben. Az áttörés egyébként addig sem volt ismeretlen eljárás, bár az korántsem számított megszokottnak, hogy a vezénylő tengernagy a teljes flottájával kísérelje meg azt végrehajtani. Általában a flotta egyes hajórajai próbálkoztak ilyesmivel, azzal a céllal, hogy zavart keltsenek az ellenség soraiban.

Végül ezúttal is az történt, hogy a harcrendjét megőrző flotta került fölénybe a harcrendjét megbontóval szemben. A szorosra zárt holland csatasor heves tüzelése meghiúsította a francia áttörési kísérleteket, és Duquesne végül délután fél öt körül elrendelte a visszavonulást, miután hajói súlyos sérüléseket szenvedtek, és alakzatuk ismét felbomlott.

Az utóvédeknél valamivel tovább tartott az összecsapás, itt egy órával később értek véget a harcok. A holland utóvéd parancsnoka, Jan de Haen, a holland haditengerészet problémás tengernagyai közé tartozott. Tehetséges parancsnok volt, de önfejű és fegyelmezetlen, aki a kapott parancsokat előszeretettel bírálta felül a saját elképzelései szerint. Haen Tromp egyik bizalmi embere volt, és az orániai párt elkötelezett híve, talán azért is helyezték őt az expedíciós flottába, hogy szemmel tartsa a még mindig köztársaságpártinak, és politikailag megbízhatatlannak tartott Ruytert. Főparancsnokával nem is volt túl jó a viszonya, s többször is összetűzött a beosztottaitól engedelmességet követelő Ruyter-el, aki nem támogatta Haen egyéni kezdeményezéseit és magánakcióit.

A holland utóvéd ezúttal sem követte Ruyter utasításait, hajói nem fordultak ki balra, hanem haladtak tovább egyenesen. Talán nem értették, vagy nem akarták érteni a főparancsnok jelzéseit. Az utóvéd és a derékhad között így széles rés nyílt, ami kiváló lehetőséget nyújtott volna a franciáknak arra, hogy itt támadva kettévágják a holland vonalat, s bekerítsék és megsemmisítsék utóvédjüket. A csata füstjében és zűrzavarában azonban Duquesne túl későn vette észre ezt a lehetőséget, amikor megtépázott főerőivel már hátrálni kényszerült, és amikor már a szél is majdnem teljesen elállt. A határozatlanul vezetett francia utóvéd tett ugyan néhány tétova kísérletet a holland kötelék átkarolására, de végül csak egyetlen francia sorhajónak sikerült átjutnia azok túlsó oldalára, ami nem volt elég a sikerhez. Öt óra után itt is elhallgattak az ágyúk, és a franciák megkezdték a visszavonulást.

Most jött el az a pillanat, amikor a hollandoknak ellentámadást kellett volna indítaniuk a súlyos veszteségekkel, rendezetlenül visszavonuló franciák ellen. Bár már késő délután volt, lett volna még idő egy ilyen akcióra, amivel döntő csapást valószínűleg nem tudtak volna mérni az ellenségre, de néhány sérült francia sorhajót elfoghattak, vagy elsüllyeszthettek volna, ami jó ideig biztosította volna a hollandoknak a környező vizek feletti ellenőrzést. Ruyter azonban nem mozdult, miután rendezte flottáját, rendületlenül haladt tovább dél felé. Saját flottája is komoly károkat szenvedett, és a gyenge szél sem kedvezett az üldözésnek, de ez a feltűnő passzivitás ezeket figyelembe véve is alighanem azt jelzi, a holland tengernagy csak félszívvel vett részt az expedícióban, és nem akart a feltétlenül szükségesnél nagyobb kockázatokat vállalni egy olyan hadműveletben, melyet nem helyeselt, és feleslegesnek tartott. Végeredményben elmondható, az ütközetet tulajdonképpen a hollandok nyerték meg, de győzelmüket egyáltalán nem használták ki.

A csatában a hollandok 340, a franciák körülbelül 400 embert veszítettek. Holland részről három sorhajó sérült meg súlyosan, ezeket a spanyol gályák vontatták kikötőbe. A francia hajók sérüléseiről nincs részletes adat. A csata utáni napon a hollandok elveszítettek egy újabb sorhajót, az 50 ágyús Essen-t, mely január kilencedikén süllyedt el. A hajó elvesztéséről semmi közelebbit nem lehet tudni, valószínűleg a csatában szerzett sérülései, vagy véletlen lőszerrobbanás okozta a pusztulását.

A franciákhoz a csatát követő nap csatlakozott a messinai flotta nyolc, más forrás szerint 12 sorhajója. A haditanácson azonban elvetették a hollandok elleni újabb támadás ötletét, Duquesne hajói ugyanis már kifogyóban voltak a lőszerből. A franciák így megelégedtek azzal, hogy Szicíliát délről megkerülve január 22-én bekísérték Messinába az erősítést és utánpótlást szállító konvojt, majd flottájuk javításra és készletfeltöltésre visszatért Franciaországba. Az ütközetet így a franciák is győzelemnek tartják, és máig meg vannak győződve róla, hogy a háborúban minden spanyolok és hollandok elleni csatát ők nyertek meg. ( D'Estrées kötelékének korábbi tevékenységét az egyik francia lap például így értékeli: "Az eredmények vegyesek voltak, de a hollandoknak soha nem sikerült partra szállniuk a francia partokon." Vagyis d'Estrées és Rupert sikerrel hárította el a fenyegető holland inváziót...)

A holland flotta az ütközet után Milazzóba vonult vissza, majd a szövetséges spanyolok kilenc sorhajójának csatlakozása után Palermóba hajóztak át, ahol elvégezték a sérült hajók javítását. A szövetséges flotta ezután a franciákat követve Nápolyba hajózott, ahol egy a külföldi szakirodalomban általában meg sem említett esemény történt, a hollandok közbenjárására a nápolyi spanyol alkirály szabadon engedte a bécsi kormány által gályarabnak eladott 26 protestáns magyar lelkészt. (Az eredetileg 40 elítélt közül harmincan érkeztek meg Nápolyba, a többiek útközben meghaltak, vagy megszöktek.) A ma is gyakran olvasható történettel ellentétben nem volt szó semmilyen erőszakról, amivel a hollandok kényszerítették volna a spanyolokat a rabok szabadon bocsátására. Ruyter nem szögezte Nápolyra a hajói ágyúit, és nem is tartóztatta fel a gályarabokat szállító hajókat. A spanyolok új szövetségesük iránti hálájukat és megbecsülésüket kívánták jelezni azzal, hogy a hollandok kérésére szabadon engedték a prédikátorokat.

A rövid nápolyi kitérő után a szövetséges flotta visszatért Szicíliába, ahol többször ágyúzták a franciák Messina környéki parti állásait, és végrehajtottak néhány kisebb partraszálló hadműveletet is. Április elején úgy döntöttek, támadást indítanak Augusta kikötője ellen, és megsemmisítik az ott állomásozó ellenséges hajókat. A flottát azonban már nem De Ruyter irányította, a spanyolok csatlakozását követően a spanyol parancsnok, Juan Francisco de la Cerda tengernagy vette át az egyesített hajóhad vezetését. Az arisztokrata spanyol főtisztek számára elviselhetetlen megaláztatás lett volna, hogy egy bérkocsis és egy mosónő fiának engedelmeskedjenek, aki ráadásul még eretnek protestáns is volt. Az utasításokat mindenképpen egy rangban hozzájuk illő embertől kellett kapniuk, akinek hajlandóak voltak engedelmeskedni. A flotta főparancsnoka így De la Cerda lett, akinek a hadtörténeti jelentőségét talán jelzi, hogy a nevén kívül semmilyen más információt nem lehet találni róla a szakirodalomban. (A rá mutató wikipédiás linken valójában egy másik De la Cerda található.)

A spanyol parancsnok valószínűleg méltóságon alulinak találta Ruyternek azt a javaslatát is, hogy a spanyol hajókat ne önálló kötelékben állítsák fel, hanem osszák be a hollandok közé. A holland tengernagy nyilván tudta, hogy a spanyolok bátran harcolnak ugyan, de rosszul manővereznek, és nincs sok taktikai érzékük sem. Úgy vélhette, leghatékonyabban a hollandokkal együtt, őket követve tudnának működni. Cerda azonban elutasította a javaslatot, és ragaszkodott hozzá, hogy a spanyol hajók egyetlen kötelékben, méghozzá a flotta derékhadaként tevékenykedjenek. Ezzel megosztotta a holland flottát is, melynek egyik fele a szövetséges flotta elővédjeként működött, Ruyter parancsnoksága alatt, a másik fele pedig Haen irányításával a flotta utóvédjeként.

Nem igazán érthető, ezzel a hozzáállással a spanyolok miért ragaszkodtak mégis Ruyterhez? Ha nem voltak hajlandóak elfogadni őt parancsnokuknak, miért kellett nekik pont ő? A holland haditengerészet főparancsnoka, korának legjobb és leghíresebb tengernagya most a szövetséges flotta elővédjének kilenc sorhajója és fregattja felett parancsnokolt, alávetve egy a nevén kívül semmilyen érdemet felmutatni nem tudó spanyol főrangnak. Ennek a felállásnak a következményei előre borítékolhatóak voltak.

A szövetségesek nem tudták, hogy a közben Messinába visszatért francia flotta szintén Augusta felé indult, ahol fel akarták tölteni készleteiket. Az északról közeledő franciák, és a délről érkező szövetséges flotta 1676 április 22-én reggel pillantották meg egymást, Augustától körülbelül 16 mérföld távolságra. Létszámban a franciák enyhe túlerőben voltak, 29 sorhajójuk és fregattjuk állt szemben a 27 holland és spanyol hajóval. Tűzerőben a francia fölény azonban már sokkal nagyobb volt, tekintve, hogy hajóik mind a holland, mind pedig a spanyol sorhajóknál és fregattoknál nagyobbak és erősebbek voltak. A hollandok még a 34, a spanyolok pedig még a 14 ágyús fregattjaikat is beállították a csatasorba, míg a francia vonal 29 hajójából csak öt volt 50 ágyúsnál gyengébb. (A legkisebb hajójuk a csatasorban a 38 ágyús Trident volt.) A szövetséges hajóhad körülbelül 1200 ágyújával így 1670 francia állt szemben.

A két flotta rögtön elkezdte egymás megközelítését, és mindketten csatasorba álltak, a szél azonban tíz óra után majdnem teljesen elállt, és csak délután három óra körül támadt fel ismét. A délkelet felől fújó szél a szövetségeseknek kedvezett, és az elővédet vezető Ruyter nem is mulasztotta el kihasználni az alkalmat, lőtávolságon belülre érve azonnal erőteljes támadást indított a francia elővéd ellen, abban bízva, a flotta többi része ugyanígy fog majd tenni. A szoros közelharcban a hollandok erősen megszorongatták a francia elővédet, három sorhajót gyorsan harcképtelenné lőttek, s elesett a francia parancsnok, Guillaume d’Almeras altengernagy is. A spanyol derékhad azonban nem követte Ruytert, hajói hiányos lőszerkészletére hivatkozva De la Cerda távol tartotta magát a harctól, és csak távolról adott le néhány lövést a franciák felé. A Haen vezette utóvéd sem Ruytert, hanem a spanyolokat követte, magára hagyva az elővédet a franciákkal szemben.

Látva a spanyolok óvatoskodását, Duquesne azonnal lecsapott a kínálkozó lehetőségre, és minden vitorláját kibontva zászlóshajójával, a 72 ágyús Saint Esprit-el a csatasorból kiválva azonnal előrevitorlázott, s az elővédjével harcban álló holland hajókat jobbról kerülve kereszttűz alá fogta őket. Duquesne nem adott le követésre felszólító jelzést a hajóinak, de az előtte és mögötte haladó két sorhajó, a 80 ágyús Sceptre és a 60 ágyús Saint Michel kapitányai, Tourville és d’Humiéres, felismerték parancsnokuk szándékát, és maguk is követték a zászlóshajót. A három francia sorhajó két tűz alá fogta a holland zászlóshajót, a 76 ágyús Eendracht-ot, és a körülötte csoportosuló holland hajókat.

A bekerített holland elővédet a teljes katasztrófa fenyegette, a kereszttűzbe került hajók súlyos sérüléseket, és nagy emberveszteséget szenvedtek, súlyosan megsebesült De Ruyter is, aki nem tudta tovább irányítani az ütközetet. A pusztulástól alighanem csak az mentette meg a hollandokat, hogy az utóvéd utolsó három holland sorhajója De la Cerda jelzéseit figyelmen kívül hagyva közelebb vitorlázott, és támadást indított az elővédet körülzáró franciák ellen, olyan szoros közelharcot kezdeményezve, melyben a két fél többször is kísérletet tett egymás hajóinak megcsáklyázására és megrohanására. Ruyter hajóit végül sikerült kivágni a bekerítésből, köszönhetően annak is, hogy Duquesne a lehetőségekhez képest túl korán, a sötétedés első jeleivel félbeszakította a harcot, és visszavonult a hajóival. Valószínűleg flottája veszteségei miatt aggódva nem erőltette tovább a küzdelmet, amit egyébként a hadtörténészek azóta is gyakran a francia tengernagy szemére hánynak. (A kevéssé hihető legenda szerint Duquesne szándékosan adott egérutat a hollandoknak, amikor értesült róla, hogy Ruyter súlyos sebet kapott.) A spanyol kötelék csak az ütközet vége felé volt hajlandó közelebb vitorlázni az ellenséghez, hogy fedezzék a megtépázott holland elővéd visszavonulását.

A két flotta éjszaka egymás közelében maradt, de a másnap megerősödő szélben nem vállalták az újabb összecsapást. A szövetségesek hajóik javítására Siracusába vonultak vissza. Duquesne követte őket, de 29-én a szicíliai alkirály utasítására ő is visszatért Messinába. Az ütközetben ha nem is átütő, de egyértelmű francia győzelem született, a szövetséges flotta lefújta a további hadműveleteket, a franciák pedig szilárdan tartották tovább Messinát, ahová akadály nélkül juthattak el a tenger felől érkező szállítmányok. Részletes veszteségadatok nem ismertek, de a holland flotta szenvedte el a nagyobb anyagi és emberi veszteségeket, körülbelül 700 embert vesztettek az 500 franciával szemben.

A szövetséges flotta legnagyobb vesztesége kétségkívül a holland parancsnok, Michiel de Ruyter volt, aki április 29-én halt bele a csatában szerzett sérüléseibe. A tengernagyot, aki addigi csatáiban soha egy karcolást sem szenvedett, egy feltehetően a 72 ágyús Magnifique-ról érkező ágyúgolyó találta el, mely térd alatt leszakította a jobb lábát, bal lábszárát pedig teljesen szétzúzta. Az ágyúgolyó elsodorta Ruytert, aki a tatfedélzetről a főfedélzetre zuhant, és az esés során még egy súlyos fejsérülést is szerzett. Az amputációkat azonnal elvégezték, a műtét jól sikerült, és néhány napig úgy látszott, jó esély van a tengernagy gyógyulására. A seb azonban elfertőződött, és sebláz lépett fel, aminek a 68 éves tengernagy legyengült szervezete már nem tudott ellenállni.

A halálhírt Európa szerte általános megrendülés fogadta, még ellenfelei is nagy tisztelettel és elismeréssel emlékeztek meg az elesett tengernagyról. XIV. Lajos kijelentette, a holland tengernagy kiérdemelte az egész emberiség tiszteletét, és elrendelte, adjanak le tisztelgő lövéseket minden francia kikötőben, mely előtt a Ruyter holttestét szállító hajó elhalad. A spanyol király poszthumusz hercegi címet adományozott Ruyternek. (Valójában már korábban kitüntette ezzel a ranggal, de csak halála után néhány nappal érkezett meg a flottához ennek a híre.)

Ruyter halála a vég kezdete volt a szövetséges flotta számára. A csata utáni hetekben a sérült hajók javítására és készleteik feltöltésére Palermóba vonultak vissza, ám a spanyol hatóságoktól ígéreteken kívül nem nagyon kaptak mást. A javítási munkák nem haladtak előre, a hajók lőszer és élelmiszerkészletei kifogyóban voltak. A holland flotta parancsnokságát Ruyter halála után Jan de Haen vette át, aki dühös követelőzéseivel se tudta aktívabb tevékenységre bírni a spanyolokat, hogy előteremtsék a hajók számára igényelt felszerelést. A hollandok emberanyagban is hiányt szenvedtek, nemcsak az ütközetek veszteségei gyérítették a legénységi állományt, hanem a hajókon kitört vérhas járvány is. A flotta még nyárra se került kifutásra alkalmas állapotba.

A franciák viszont néhány hét alatt kijavították hajóikat, és pótolták veszteségeiket. Ezt követően úgy döntöttek, folytatják a tengeri hadműveleteket, és olyan csapást mérnek az ellenségre, amivel végleg felszámolják az általuk jelentett fenyegetést. A nagy jelentőségű, döntőnek szánt hadművelet irányítását a szicíliai alkirály, Vivonne hercege vette a kezébe, aki egyben átvette a flotta irányítását is. A francia flotta 29 sorhajóját kilenc gyújtóhajó, és 25 gálya kísérte.

A támadás előtt Tourville, és a francia flotta utóvédjének parancsnoka, Jean Gabaret ellentengernagy, egy kis vitorláson Palermóba hajózott, hogy felderítsék a szövetséges flotta erőit, a hajók helyzetét, és a védelem erősségét. Megállapították, hogy a kikötőben a tíz spanyol, és 17 holland hajó mellett négy gyújtóhajó, és 19 gálya horgonyoz, melyek rosszul vannak ellátva, a legénység harci morálja pedig alacsony szinten áll. Azt is jól látták, hogy a kikötőt nem védik komolyabb parti erődítmények. Visszatérve Tourville egy támadási tervet is benyújtott Vivonne-nak, aki azt el is fogadta, és az akciót ez alapján vezényelte le.

A francia flotta május 26-án futott ki Messinából, és három nappal később ért Palermo elé. A kedvezőtlen szél miatt a támadást végül csak június másodikán indították meg, amikor a szél északkeletire fordult, ami egyenesen a kikötő felé hajtotta a francia hajókat. A támadás fő erejét ezúttal a kilenc francia gyújtóhajó jelentette, melyek fő célpontja a hozzájuk közelebb horgonyzó spanyol flotta zászlóshajója, a 64 ágyús Nuesta Senora del Pilar volt, melyet négy gyújtóhajó támadt meg. Benyomultak a kikötőbe a Duquesne vezette francia elővéd sorhajói is, melyek heves tüzet zúdítottak a spanyolokra. A gyújtóhajóknak akkor kellett támadniuk, amikor az ágyúk füstje már elég sűrű volt ahhoz, hogy fedezete alatt meg tudják közelíteni célpontjaikat.

A haditerv végül fényesen bevált. A francia ágyútűz több spanyol hajót megrongált, két gályát elsüllyesztett. A gyújtóhajók támadásakor a spanyol hajók legénysége pánikba esett, elvágták a horgonyköteleket, és szél pedig kisodorta a hajókat a partra. A spanyol zászlóhajót a franciák felgyújtották, a hajó felrobbant és elsüllyedt, legénységéből körülbelül kétszáz tengerész esett el. A hajó fedélzetén ekkor két spanyol tengernagy is tartózkodott, De la Cerda, és a leváltására érkezett Diego de Ibarra, akik mindketten életüket vesztették. Elesett a spanyol gályák parancsnoka, Juan de Villaroel tengernagy is.

Miután felszámolták a spanyolok ellenállását, a franciák a hollandok ellen fordultak, ahol már jóval erősebb ellenállásra találtak. Az erős holland ágyútűz visszaverte a francia sorhajókat, de a gyújtóhajóknak sikerült lángra lobbantaniuk a 68 ágyús Steenbergent, mely kitérni próbálva összeütközött két másik holland hajóval, az 50 ágyús Vrijheid-el, és a 36 ágyús Leidennel. Mindhárom holland hajó kigyulladt, és végül felrobbant, a Steenbergen fedélzetén elesett Pieter van Middelandt ellentengernagy is. Több más holland sorhajó is súlyosan sérült, köztük a zászlóshajó, a 76 ágyús Gouda, melyen elesett a holland flottaparancsnok, Jan de Haen is. A tűz átterjedt a városra is, ahol szintén komoly károkat okozott.

A francia gyújtóhajók eddigre már mind elfogytak, a támadást a kikötőbe benyomult sorhajók folytatták tovább, melyek tüzelése további károkat okozott a szövetséges flottában, és a parti ütegekben. A francia parancsnok, az erős holland ellenállás miatt aggódó Vivonne herceg azonban úgy látta, a kívánt eredményt már elérték, és szükségtelen további kockázatokat vállalniuk. Duquesne és Tourville hiába kérte az akció folytatását, Vivonne beszüntette a tüzelést, és elrendelte a visszavonulást.

A francia győzelem így végül nem volt olyan megsemmisítő, mint amilyennek általában azóta is beállítják, a spanyolok négy, a hollandok pedig három sorhajót, illetve fregattot vesztettek, míg három másik spanyol hajó a tűztől, illetve zátonyra futva súlyosan megsérült, és hosszú időre harcképtelenné vált. Elsüllyedt két spanyol gálya is. Az emberveszteség főleg a spanyol oldalon volt súlyos, legalább 2.500 tengerészt és katonát vesztettek, míg a holland veszteség körülbelül 200-250 ember volt. A harcban elesett az összes spanyol és holland tengernagy. A holland flotta parancsnokságát Ruyter korábbi zászlóshajójának, az Eendrachtnak a kapitánya, Gerard Callenburgh vette át. A franciák az eleve pusztulásra szánt kilenc gyújtóhajón kívül nem vesztettek egyetlen hajót sem, a flotta embervesztesége körülbelül 200 halottat és sebesültet tett ki.

A francia győzelem ha nem is volt megsemmisítő, de mindenképpen átütő, és döntő jelentőségű volt, mely a háború hátralevő szakaszára végképp biztosította számukra a mediterrán vizek feletti ellenőrzést. A holland flotta túlélő hajói nem voltak olyan állapotban, hogy tovább tudtak volna harcolni, s a javítási lehetőségek és az ellátás hiánya miatt a háború végéig már nem jelentettek semmilyen kihívást a franciák számára. A siker jelentőségét a francia udvarban is átérezték, ahol a győzelmi jelentést kitörő lelkesedés fogadta. Colbert így ujjongott: „Ez a legdicsőségesebb akció, melyet bármilyen tengeri hadsereg valaha is végrehajtott!”

A támadás kitervelőjének, az ekkor 34 éves Anne Hilarion de Costetin de Tourville-nak is ez a győzelem indította be igazán a karrierjét. A flotta egyik tisztje Colbertnek írt levelében így számolt be Tourville szerepéről: „Uram, nem vállalkozom arra, hogy beszámoljak a palermói eseményekről, a tengeren soha semmi nagyobb vagy sikeresebb nem történt, és semmi sem mérhető a királyi haditengerészet ebben az utolsó csatában szerzett dicsőségéhez. Minden kapitány csodákat művelt ott, de mindezen sikerek nagy részét valójában Tourville lovag képességeinek és bátorságának köszönhetjük. Egyetlen kedvező pillanatot vagy lehetőséget sem szalasztott el, és miután a csata előtt felismerte az ellenség helyzetét, mindent megjósolt, ami történni fog, s olyan helyes tervet adott a támadás végrehajtására, hogy nagyon is jól tettük, hogy követtük azt.” A háború végén Tourville megkapta ellentengernagyi kinevezését, és innen már egyenes útja volt a flottaparancsnoki beosztásig.

A franciák tengeri sikerei Angliában nagy aggodalmat váltottak ki. Úgy látszott, a kontinens után a franciák a tengeren is dominanciára törnek, és van is rá esélyük, hogy azt megvalósítsák. A francia flotta állományának ereje 1677-re már meghaladta a Royal Navy-ét. A Földközi-tenger után a franciák ráadásul a Karib-tengeren is sikereket értek el, amikor d'Estrées hajóraja Tobagónál vereséget mért egy kisebb holland kötelékre. Bár a franciák kétszeres túlerőben voltak, és az ütközetben maguk is súlyos veszteségeket szenvedtek, a győzelem híre tovább fokozta az angol félelmeket. A hollandokkal való szövetség ebben a helyzetben egyre kívánatosabbnak tűnt, és bár II. Károly továbbra sem volt hajlandó rá, hogy szembeforduljon a franciákkal, a Hollandiával való kapcsolatok szorosabbra fűzése ellen már nem emelhetett kifogást. 1677 őszén jóváhagyta, hogy öccsének, Jakabnak a nagyobbik lánya, Mária, feleségül menjen Vilmos herceghez, ami tulajdonképpen már egyenértékű volt a két ország közti szövetséggel, amit következő év januárjában ténylegesen is megkötöttek. (Jakab első házasságából született lányait, Máriát és Annát, II. Károly utasításának megfelelően az anglikán hitben nevelték fel.) Az angolok ugyanekkor új, nagyszabású flottaépítési programot indítottak be, ezúttal már nem a hollandok ellen, hanem a francia terjeszkedés ellensúlyozására.

Az angol–holland közeledés nem kerülte el a franciák figyelmét sem. XIV. Lajos úgy vélte, jobb lesz, ha erőit az anyaországban koncentrálja, és nem szórja szét másodlagos fontosságú hadműveletekre, amilyennek a szicíliai vállalkozást is tekintette. 1677 végén a szicíliai alkirály nagy megrökönyödésére váratlanul elrendelte Messina kiürítését, s az ottani szárazföldi és tengeri erők Franciaországba való visszatérését. Mahan szerint: „A szicíliai vállalkozás továbbra is csak elterelés volt, és a neki tulajdonított csekély jelentőség világosan mutatja, XIV. Lajos mennyire teljesen a kontinentális háborúra hajlott. Mennyire másként hatott volna rá Szicília értéke, ha tekintetét Egyiptomra, és a tengeri expanzióra szegezi!”

A franciák szilárdan tartották Messinát, a spanyolok és a hollandok nem tudták veszélyeztetni itteni uralmukat. A szicíliai francia parancsnokság már csak ezért sem értette, miért kell önként feladni a szigetet, feleslegessé téve ezzel az addig érte hozott áldozatokat, és értelmetlenné téve addigi győzelmeiket. A helyi lakosság egyébként egyáltalán nem siratta meg a franciák távozását. Bár a spanyolok ellen lázadva ők maguk hívták be őket, azok rövid idő alatt jobban megutáltatták magukat a lakosokkal, mint korábban a spanyolok bármikor. Rövidesen afféle helyi ellenállási mozgalom bontakozott ki Messinában, mely merényleteket szervezett a francia tisztek ellen, s a közkatonák se tették okosan, ha egyedül kószáltak a város sikátoraiban. Messina visszaszerzésével a spanyolok ismét helyreállították pozícióikat a mediterrán térségben, a franciák tehát végső soron nem sok hasznot nyertek a szicíliai expedícióval. (Messina sorsa jól szemlélteti az amúgy bigottan vallásos XIV. Lajos rugalmas morális érzékét. A szicíliai vállalkozás kezdetén a király kijelentette, semmit sem visel jobban a szívén, mint az áldozatok győzelmét az elnyomóik felett, és ígéretet tett, "véglegesen hatalmas és baráti védelme alá veszi" a lázadókat. A kivonulás elrendelése után már kísérletet sem tett arra, hogy spanyoloknál megpróbáljon közbenjárni volt szövetségesei érdekében. Messinától a spanyolok minden jogot megvontak, és a várost "polgárilag halottnak" nyilvánították, a lázadók vezetőit kivégezték, a lakosság közel felét, köztük a városi előkelőket deportálták, a városi szenátus épületét lerombolták, s a helyét sóval hintették be. A pusztítás után Messina már soha nem nyerte vissza korábbi jelentőségét.)

A francia kivonulás nem csak az ő vállalkozásuk értelmét kérdőjelezte meg, hanem spanyolok támogatására indított holland expedíció értelmét is. A holland kötelék kiküldését a legtöbb stratéga már addig is értelmetlennek és feleslegesnek tartotta, s a szicíliai harcok végeredményét véleményük igazolásának tekintették. Az a kérdés is újra felvetődött, mi szükség volt arra, hogy ennek a már akkor is nagyon marginálisnak tekintett hadműveletnek az irányítását magára De Ruyterre bízzák? Ez a kérdés nem csak Hollandiában foglalkoztatta az embereket. Amikor évekkel később Ruyter egyik fia, Engel, maga is a holland flotta tengernagya, látogatást tett Angliában, II. Károly ezt mondta neki: „Meglepett, hogy a törvényhozó testület urai kockára tették az Ön apját, egy olyan nagy admirálist, azzal, hogy egy olyan kicsiny hajóhaddal Szicíliába küldték.”

Ruyter kiküldésnek oka alighanem politikai volt, ezzel alighanem a legtöbb történész is egyetért, vagy legalábbis maga is ezt sejteti. A tengernagy, bár soha nem politizált, nem tudott megszabadulni a köztársaságpárti bélyegtől, ami az állam új urai szemében potenciális veszélyforrássá tette őt. A régensek bukása teljes volt, de az orániaiak nem érezték biztosnak frissen megszerzett hatalmukat, és tartottak attól, ellenfeleik megpróbálnak visszajutni a kormányzati pozíciókba. Erre egyelőre nem volt sok esély, de a háborús kimerültség okozta elégedetlenség ismét bizonytalanná tehette az orániai párt támogatását. A maga óriási tekintélyével Ruyter a köztársaságiak nagyon fontos ütőkártyája lehetett volna, és az orániaiak nem lehettek biztosak benne, hogy a tengernagy a továbbiakban is mindig tartózkodni fog a politikai szerepvállalástól, különösen akkor, ha majd véget érnek a tengeri harcok. A valószínűnek tűnő feltételezés szerint tehát a szicíliai expedícióval egyszerűen csak el akarták távolítani az országból a tengernagyot, abban a reményben, hogy nem is fog majd visszatérni. Ilyenformán ez a kiküldetés tulajdonképpen egyfajta politikai gyilkosság volt, mely mögött végeredményben ezúttal is ugyanazt az embert találjuk, mint a Witt testvérek meggyilkolása mögött, vagyis Orániai Vilmost.

A tengernagy holttestét a korabeli szokásoknak megfelelően gyógyfüvekkel és pálinkával balzsamozták, így szállították vissza Hollandiába. Eltávolított belső szerveit a siracusai temetőben akarták elföldelni, de a helyi papok ezt nem engedélyezték, mivel az eretnek protestáns maradványai beszennyezték volna a katolikus anyaszentegyház által megszentelt földet. A belső szerveket tartalmazó hordót így végül egy közeli dombon földelték el, szabályszerű temetési szertartás keretében. Ugyanitt temettek el néhány holland tisztet is, akik szintén az agostai csatában estek el. Magát a holttestet később, mikor a holland hajórajt is kivonták Szicíliából, az Eendracht fedélzetén szállították vissza Hollandiában. A hajót útközben feltartóztatta egy francia hajóraj, ám amikor megtudták, az milyen rakománnyal halad, sértetlenül útjára engedték. Az Eendarcht végül 1677 január 30-án futott be Hellevoetsuis kikötőjébe.

A tengernagyot először az amszterdami Öreg Templomban (Oude Kerk) akarták eltemetni, itt viszont nem volt elég szabad hely a tervezett nagy síremléknek, egy régebbi sírboltot el kellett volna bontani, ehhez viszont tulajdonosa nem járult hozzá. A sír helyéül így végül az Újtemplomot (Niewue Kerk) jelölték ki. A gyásszertartás és a síremlék költségeit a holland állam fedezte.

A temetésre végül március 18-án került sor, olyan nagyszabású gyászünnepség kíséretében, melyhez legfeljebb csak Nelson későbbi londoni temetését lehet hasonlítani. A temetési menet négy órán át tartott, az élen egy Ruyter páncélját viselő férfi haladt – aki később állítólag belehalt a kimerültségbe, amit a nehéz páncél viselése okozott –, mögötte magas rangú állami hivatalnokok, a dísszázad, majd az állami zászlók és Ruyter tengernagyi zászlaja mögött a koporsót szállító lovaskocsi. A halottaskocsi után ismét állami tisztviselők, a flotta főtisztjei, a tengernagy családja, a spanyol és dán nagykövetek, a kereskedelmi társaságok tisztviselői, a holland tartományok küldöttségei, és sok tízezer gyászoló. A temetésen gyakorlatilag a holland haditengerészet teljes vezérkara részt vett, egyetlen tengernagy kivételével, Cornelis Tromp tüntetően távol maradt. A szertartásról hiányzott még egy fontos személyiség. Orániai Vilmos egyéb elfoglaltságaira hivatkozva kimentette magát, és csak személyi titkárával, Constantijn Huygens-el képviseltette magát. A temetési szertartás összköltsége közel 15 ezer guldenre rúgott.

Ruyter díszes síremléke 1681-ben készült el. A sír felett az „Intimatis Fulget Honoribus” – Kb. „Makulátlan becsülettel tündököl” – felirat látható. A szarkofág tetején egy kis ablakot helyeztek el, melyen keresztül az érdeklődők megcsodálhatták a tengernagy holttestét. Az ablak később betört, a bámészkodók pedig sokszor nem elégedtek meg a szemlélődéssel, hanem az ablakon benyúlva megtapogatták a testet, abban bízva, annak érintése szerencsét hoz majd nekik. A romló állapotú holttestet 1881-ben új koporsóba helyezték át. A sírt 1949-ben a család kérésére ismét felnyitották, és a tengernagy már nagyon rossz állapotban levő maradványait zárt koporsóba helyezték át. Az utolsó exhumálás során úgy találták, a tengernagyot övező tisztelet korántsem lehetett általános Hollandiában. A holttest helyzete alapján ugyanis úgy tűnt, a testet a temetéskor egyszerűen csak belelökték a koporsóba, majd utánadobták levágott lábait.

A tengernagy fiai után nem maradt utód, a család így csak leányágon él tovább.

(Folyt. köv.)