1673 július 27-én a holland flotta a háború kitörése óta először ismét teljes erejét mozgósítva szállt újra tengerre, a 75 sorhajó és a négy fregatt mellett mintegy 30 kisebb hadihajó, főleg gyújtóhajók tartoztak Ruyter parancsnoksága alá. Az angol–francia flotta ekkor már szintén a tengeren volt, és felderítőik azonnal észlelték a hollandok kifutását. Rupert nagy örömmel fogadta a hírt, úgy gondolta, sikerülhet végre elvonni a hollandokat a sekély vizektől, és nyílttengeri ütközetben tud csapást mérni rájuk. Azonnal az ellenség felé fordult, és dél körül a francia elővéd már majdnem lőtávolságra közelítette meg a hollandokat.

Rupert ekkor jelezte az utóvédnek, váltson csapást, és tartson a szél felé, talán azért, mert hátulról akarta átkarolni az ellenséget. Amikor azonban Spragge északnyugat felé fordult, az addig nyugatról fújó szél hirtelen megfordult, és keleti irányra váltott át. Rupert is kénytelen volt fordulni a széllel, és a főerőkkel szintén északnyugatra fordult, az utóvéd felé. Hogy az utóvéd és a derékhad ne fusson egymásba, Spragge ismét irány váltott, és délkeletre kanyarodott, ám Rupert nem sokkal később visszafordulásra utasította. Az ide-oda kanyargások közben a szövetséges flotta harcrendje kora délutánra teljesen szétesett, a derékhad és az utóvéd hajói összekeveredtek egymással. Rupert még élénken emlékezett rá, nem sokkal korábban, a második schooneveldi csatában milyen bajba sodorta őket a flottában kitört zűrzavar. A herceg nem akart egy újabb, megalázó kudarcot elszenvedni, így délután nyugat felé fordította szétesett flottáját, és harc nélkül megkezdte a visszavonulást, erősen tartva attól, hogy a hollandok üldözőbe veszik, és megtámadják őket.

A hollandok azonban egyszerűen nem hitték el, hogy az angolok ennyire bénák legyenek. Ruyter és tisztjei értetlenül figyelték az angolok szerencsétlenkedését, és hadicselre gyanakodtak, arra, hogy a britek béna kacsát játszva próbálják őket elcsalogatni a hazai partok közeléből, kivonni őket a nyílt vizekre, hogy közben az inváziós flotta a hátuk mögött végre tudja hajtani a partraszállást. Ruyter így a számára kedvező körülmények ellenére sem kezdeményezett ütközetet, s késő délután ő is harc nélkül visszavonult délkeletnek, korábbi horgonyzóhelyére.

A tengerparti holland területeken közben úrrá lett az inváziós pánik, különösen amikor augusztus harmadikán néhány angol fregatt ágyúzta a Scheveningen környéki holland állásokat. Mindenki biztos volt benne, ez már az angol–francia invázió közvetlen előjele, és a partraszállás néhány napon belül várható. Sokan elhagyták lakóhelyüket, és biztonságosabbnak gondolt belső területekre menekültek, a hadsereg itt állomásozó egységei és a helyi milíciák állandó készültségben álltak. Vilmos herceg maga is a tengerpartra sietett, és személyesen irányította a védművek kiépítését, és a civilekből szervezett milíciák felállítását. A flotta is állandó készültségben várta a partraszállást, és bár a helytartó augusztus hetedikén azt az utasítást adta, kutassák fel és támadják meg az ellenséget, Ruyter úgy döntött, nem hagyja el a hazai vizeket, s Texel és Walcheren között járőrözve várja be az angol támadást. Vilmos, aki folyamatos kapcsolatban állt Ruyterrel, egyébként maga is hangsúlyozta, csak általános utasításokat ad, döntéseiben szabad kezet ad a tengernagynak.

A helytartó mindazonáltal továbbra is aktívabb fellépésre szerette volna ösztönözni a flottát. Augusztus kilencedikén Vilmos magát a holland miniszterelnököt (Raadpensionaris), Gaspar Fagelt, és az amszterdami Admiralitás titkárát, egyben a herceg tengerészeti tanácsadóját, Pieter van Lodesteint küldte a flottához, akik tájékoztatták Ruytert, hogy a védelem felkészült a várható partraszállásra, és képes visszaverni azt. A flottának tehát nem kell szorosan a partok előtt várakoznia az ellenségre, hasznosabb ha maga keresi meg azt, és elveri őket a holland partok elől. Ez már csak azért is különösen fontos lett volna, mert már várható volt a rendkívül értékes rakománnyal érkező kelet-indiai konvoj hazaérkezése, melynek angol kézre jutása óriási csapás lett volna Hollandia számára, és ugyanakkor olyan óriási anyagi nyereség az angoloknak, mely jó ideig biztosította volna számukra a háborús kiadások fedezetét. A konvojt Texelbe várták, és az angolok pont ezen környéken cirkáltak, láthatóan erre az értékes zsákmányra várva. A flotta vezérkara végül úgy döntött, csatát vállalnak, hogy felszabadítsák a környező vizeket a holland kereskedelmi hajók számára.

Az augusztus 12-én megtartott nagy haditanácson a helytartó már személyesen is részt vett. A herceget a flotta tengerészei óriási lelkesedéssel köszöntötték, a zászlóshajón őt fogadó Ruyter pedig tisztjei és tengerészei előtt mondott beszédében esküdött hűséget neki. A tanácskozáson Vilmos elmondta, a britek valószínűleg egy utolsó kísérletet fognak tenni a holland flotta megsemmisítésére, és közismert, csillapíthatatlan pénzsóvárságukat ismerve minden bizonnyal el akarják majd fogni a hazafelé tartó kelet-indiai konvojt is. Várható volt, hogy az angolok egyszerre próbálják mindkét céljukat elérni, és a Hollandia számára létfontosságú konvojt megtámadva igyekeznek majd csatára kényszeríteni a holland flottát. A herceg arra kérte Ruytert, szedje össze minden erejét, s támadja meg, és verje ki a hazai vizekről a szövetséges hajóhadat, hogy biztosítsa a konvoj útjának utolsó szakaszát.

A britek valóban szemmel tartották a holland konvojt, és készültek annak elfogására. Rupert ezért is volt bizonytalan a teendőket illetően, nem tudván, flottájának a partraszállás biztosítása, vagy a konvoj elfogása e az elsődleges feladata? Augusztus tizedike körül ezért az uralkodóhoz fordult, hogy tisztázza, tulajdonképpen mi is a flotta feladata, a konvoj elfogása, a holland flotta legyőzése, vagy a partraszállás végrehajtása? A választól azonban leesett az álla. A király közölte vele, ne kezdjen partraszálló hadműveletekbe, amíg a holland flottát le nem győzik, de ugyanakkor ne is kezdeményezzen elsőként ütközetet. A flotta biztosítsa a hazai partokat, és tartsa szemmel a Dogger Bank és Texel közötti vizeket, a holland konvoj áthaladására várva, melyet ezt követően el kell fogni, és hajóit ha kell, egészen Norvégiáig üldözni. A király végül bizalmasan közölte Ruperttel azt is, a partraszállás jelen helyzetben igazából nem kívánatos, már csak azért sem, mert az inváziós hadsereg nem létezik, Yarmouth-ban alig néhány ezer, innen-onnan összeszedett katonát sikerült csak összevonni.

Az egymásnak is ellentmondó királyi utasítások teljesen összezavarták Rupertet. Miért vigye mind a 92 sorhajóját egy kereskedelmi konvoj ellen, és mi lesz közben a hazai partok védelmével? És kitől kell egyáltalán megvédeni a hazai partokat, ha a holland flotta is a saját partjai védelmével van lekötve? Hogyan győzze le a hollandokat, ha nem kezdeményezhet ütközetet? És miért győzze le őket, ha a partraszállásból úgysem lesz semmi? Miután a királyi utasításokból semmi értelmeset nem lehetett kihámozni, Rupert végül úgy döntött, továbbra is azt teszi, amit az adott helyzetben éppen jónak lát.

Augusztus 13-án a holland flotta kifutott a tengerre, hogy a kelet-indiai konvoj elé menve fedezze annak hazatérését. Az éppen Texeltől 20 mérföldre cirkáló angol–francia flotta azonnal az ellenség felé fordult, és megkezdte annak megközelítését, a szél azonban estére viharossá vált. A két ellenséges hajóhad egymástól nem túl messze horgonyt vetve várakozott a kedvezőbb időjárásra. A szélvész mindkét oldalon okozott károkat, több hajót megrongált, és felbomlasztotta a hajórajok rendjét. A vihar csak augusztus 19-én csendesedett le. Aznap hajnalban egy magányos hajó tűnt fel nyugat felől, melyről kiderült, hogy egy a holland konvojtól korábban elszakadt teherhajó, a Papenburg. A már a holland flotta látóterében levő hajót az 50 ágyús francia Bourbon sorhajó megtámadta és elfogta, mielőtt még a holland hadihajók a segítségére tudtak volna sietni.

Augusztus huszadikára Ruyternek sikerült rendeznie flottáját, hajnalban felvonatta a horgonyokat, és megindult az ellenség felé, melynek újbóli feltűnését Kijkduin közeléből jelentették. A hajók délelőtt tíz körül értek látótávolságon belülre, a két tengernagy ekkor rendelte el a csatasor kialakítását. Rupert azt tervezte, elmegy a vele ellentétes irányban haladó hollandok mellett, majd utánuk fordul, és teljes erejével azok utóvédjét támadja meg. Délután négykor azonban, amikor a két hajóhad egymás mellé ért, Ruyter váratlanul teljes fordulatot hajtott végre, és a britekkel megegyező, délkeleti irányba állt. Ezt követően a hollandok lassan előzték a szövetségeseket, és végül a flottájuk elé vágtak, Rupert szerint azért, mert az elől haladó francia hajók a közelgő homokzátonyoktól tartva túl lassan mentek, és lelassították a briteket is. Éjfél előtt a hajók elérték a holland parti vizeket, ahová a szövetségesek már nem merték követni a hollandokat. Rupert először délre akart kifordulni, de a szél közben délkeletire váltott, így végül inkább északra kanyarodott a hajóival. Az inváziótól tartó hollandoknak így továbbra is sikerült az ellenség és a saját partok között tartani flottájukat, útját állva a feltételezett partraszállási kísérleteknek.

Másnap, augusztus 21-én hajnalban, a két flotta továbbra is egymás látóterén belül manőverezett. A hollandok reggel hatkor az ellenség felé indultak, majd a közelükbe érve velük párhuzamosan haladtak tovább a partok mentén délkelet felé. Rupert tartott tőle, hogy a hollandok a zátonyokra próbálják csalni őket, ezért reggel hétkor délnyugatra fordult, hogy távolabb kerüljön a sekély parti vizektől. A hollandok követték az ellenséget, lassan közeledve hozzájuk.

A szövetséges flotta ezúttal is jelentős túlerőben volt, összesen 92 sorhajót és öt fregattot tudtak harcba küldeni, fedélzeteiken mintegy 5.500 ágyúval. Az angol–francia hajókon több mint 33 ezer tengerész és katona teljesített szolgálatot. A szövetséges vezérkar nem változott, a flottát, és annak derékhadát, a Vörös Osztagot, továbbra is Pfalzi Rupert vezette, míg az elővédet alkotó francia köteléket Jean d'Estrées, az utóvédet pedig Edward Spragge tengernagyok irányították. A velük szemben álló holland flotta a legtöbb forrás szerint csupán 75 sorhajót és négy fregattot tudott felvonultatni, 4.200 ágyúval, és húszezer emberrel. (A hajók számát illetően a leírások ezúttal sem egységesek, a holland flotta például sokak szerint 60 sorhajóból és 15 fregattból állt. A holland sorhajók általában jóval kisebbek voltak, mint ellenfeleiké, az angol flottában sokuk csak fregatt minősítést kapott volna, így néha tényleg nehéz megállapítani, méreteik és ágyúik száma alapján némely holland hajó melyik kategóriába sorolható.) Ruyter továbbra is csak a flottaparancsnoki teendőkkel foglalkozott, a holland derékhadat így Aert Jansse van Nes tengernagy vezette, alárendelt tengernagyai a derékhad első rajánál Johan de Liefde altengernagy, a hátsónál pedig Jan van Nes ellentengernagy voltak. Az elővédet ezúttal is a holland haditengerészet egyik szürke eminenciása, Adriaen Banckert tengernagy irányította, beosztott parancsnokai Cornelis Evertsen altengernagy, és Enno Doedes Star ellentengernagyok voltak. A holland utóvédet most is Cornelis Tromp vezette, aki egyben a flotta helyettes parancsnoka is volt. Osztagának elővédjét Isaac Sweers altengernagy, utóvédjét Jan de Haen ellentengernagy irányította.

Az angolok ezúttal is biztosak voltak benne, az ellenség nem fog ütközetet kezdeményezni saját, biztonságos parti vizein kívül. Azonban ezúttal is tévedtek. A reggeli órákban a hollandok egy francia jelentés szerint „minden vitorlájukat kibontották, és bátran támadásba lendültek”.

Az ütközetre Texel szigetének nyugati partjai mentén került sor, Den Helder közelében, Kijkduin, mai nevén Huisduinen falu előtt. A csatát a britek a szigetről, a hollandok pedig a helyszínhez legközelebb eső Kijkduin-ról nevezték el. Az ütközet a partoktól kis távolságban kezdődött, s a környékbeli lakosok a tengerpartra tódultak, hogy figyeljék a harcot, és imádkozzanak a győzelemért, hiszen vereség esetén biztosra vették az azonnali angol–francia inváziót. A templomok harangjai folyamatosan szóltak, a lelkészek pedig a tengerpartra vezényelték a híveket, hogy ott térdepelve könyörögjenek az Úrhoz a saját fegyverek győzelméért. Magából az ütközetből a mindent beborító füst miatt sokat persze nem lehetett látni, ahogy egy beszámoló írta, a partról nézve az egész látóhatárt füst és tűz borította.

A két flotta valamivel reggel nyolc óra után került lőtávolságon belülre, és nyitott tüzet egymásra. Az egyes osztagok az ellenség velük szemben álló osztagával vették fel a harcot, és gyakorlatilag önálló összecsapásokat vívtak egymással, legalábbis az ütközet első részében. A szövetséges flotta elővédjét alkotó francia hajórajjal Ruyter ezúttal is az egyik legmegbízhatóbb parancsnokának tekintett Banckert osztagát állította szembe. 21 sorhajójával Banckert elvileg nagy hátrányban volt d'Estrées-vel szemben, a hollandok azonban úgy látszik, most sem tartottak különösebben a franciáktól, és nem akartak nagyobb erőket pazarolni rájuk. Az erőviszonyok egyébként is kiegyenlítődtek, amikor a francia osztag hátsó raja, Hector des Ardens tengernagy 12 sorhajója, lemaradt kötelékéről, és az ütközet elején Rupert derékhadát támogatta. Ardens csak egy órával később indult vissza d'Estrées felé, ami végül azzal járt, hogy köteléke tulajdonképpen sem a derékhadnál, sem az elővédnél zajló harcokban nem vett igazán részt.

Bár a francia hajóraj ezúttal számbelileg egyenlő erejű ellenféllel nézett szembe, szokásuktól eltérően most mégis megközelítették ellenfelüket, és heves tűzharcba kezdtek a hollandokkal. Ahogy utóbb többen is megjegyezték, az egész háborúban ez a néhány óra volt az egyetlen alkalom, amikor d'Estrées flottája valóban harcba bocsátkozott az ellenséggel. Különösen a két kötelék első hajói, Martel és Evertsen hajóraja vívott elszánt közelharcot egymással. A franciák láthatóan át akarták karolni a hollandok elővédjét, azok pedig minden erejükkel igyekeztek ezt megakadályozni. A különös az egészben az, hogy nem teljesen világos, a franciák valóban egy előre kigondolt haditerv alapján cselekedtek, vagy pedig csak a körülményeknek engedve, mondhatni véletlenül támadták meg a hollandokat. A történtek alapján a legtöbben azt feltételezik, d'Estrées szándékosan bocsátkozott közelharcba, hogy fedezze Martel átkarolási kísérletét. Martel azonban később így írt a történtekről: „Csak követtem a tengernagy parancsát: Tartson szélnek!”

D'Estrées tehát arra utasította kötelékét, hogy tartsanak a szél felé, és ezzel nekivezette őket a hollandoknak. Martel egyszerűen csak követte ezt az utasítást, és a hollandok felé tartva olyan benyomást keltett, mintha eléjük akarna vágni, holott valójában alighanem nem volt ilyen szándéka. Aki valóban megkísérelte a holland osztag élének átkarolását, az úgy tűnik, nem Martel volt, hanem a francia kötelék első rajának négy sorhajóját vezető Anne Hilarion de Constentin de Tourville, a későbbi háborúk híres tengernagya. Hajóival ő valóban a holland kötelék élét támadta, és eléjük vágva megkísérelt átjutni a holland csatasor túlsó oldalára. Nem teljesen világos, hogy ez sikerült e neki. Egyes források szerint a hollandok visszaverték Tourville támadását, mások szerint átjutott az ellenséges csatasor túlsó oldalára, és kereszttűz alá vette annak első hajóit.

Banckert túl veszélyesnek ítélte meg helyzetét, vagy azért mert Tourville hajói villába fogták őket, vagy pedig azért, mert fennállni látszott annak veszélye, hogy ez sikerül, és a franciák kereszttűz alá veszik a hajóit. A számára kedvező szél felőli helyzetben a holland tengernagy úgy döntött, úgy menekül ki kockázatos helyzetéből, hogy most ő indít támadást, és töri át az ellenség csatasorát. Adott jelre a holland kötelék valamennyi hajója egyszerre fordult jobbra, és a velük szemben haladó francia sorhajók előtt vagy mögött áthaladtak a francia csatasoron. A holland manőver az áttörés klasszikus, tankönyvi példája volt, amilyen nem sok akad a hadtörténetben. A hollandok az áttörés közben heves tüzet zúdítottak a francia hajók sebezhető orrára, illetve tatjára, majd a sikeres áttörés után a francia csatasor túlsó oldalán ismét kialakították saját harcrendjüket. Ezzel kimenekültek a fenyegető bekerítésből, és miközben megőrizték saját harcrendjüket, szétzilálták a franciákét, akiknek az elővédje az átkarolási kísérlet után most ottmaradt a saját csatasoruk harcban részt nem vevő oldalán, miközben főerőik harcrendjét is megtépázta az áttörő holland hajók tüzelése, mely több francia sorhajót is súlyosan megrongált, és a csatasorból való kiválásra kényszerített. Az áttörés után a hollandok nem a franciákkal azonos irányban álltak fel újra, hanem azokkal ellentétes, északi irányba tartva. Banckert ugyanis látta, hogy a derékhad heves tűzharcot vív Rupert osztagával, és úgy döntött, a segítségükre siet. A szétzilált franciák megfigyelésére csak Evertsen hét sorhajóját hagyta hátra, többi 14 hajójával Ruyter segítségére indult.

Az érdekes mindebben az, hogy a leírások és jelentések alapján úgy tűnik, d'Estrées nem igazán fogta fel, mi is történt velük. A hollandok szétzilálták kötelékét, majd főerőik támogatására indultak, de a francia tengernagynak ebből úgy tűnik, csak annyi jött le, hogy az ellenség visszavonul, tehát ő győzött. A hollandok távozása után azonnal jelentést küldött Rupertnek, melyben tájékoztatta, megverte, és menekülésre kényszerítette a holland elővédet. Ugyanekkor közölte azt is, hajói sérülései miatt nem csatlakozhat az angolokhoz, mert vissza kell vonulnia a javítások elvégzésére, de feladatát már amúgy is elvégezte, Banckert szétvert, visszavonuló osztaga már nem tud újra csatlakozni saját főerőihez. Az eset pikantériája, hogy Rupert ezt a győzelmi jelentést éppen akkor kapta meg, amikor Banckert 14 sorhajója csatlakozott Ruyterhez, és oldalba támadta az ő kötelékét.

D'Estrées jelentése alapján sokan azt feltételezik, korábban sem valami előre kitervelt, ügyes haditerv alapján támadta a hollandokat. Ahogy az egyik szerző írja: „D'Estrées a szélnek akart tartani. Bár ha megkérdezték volna tőle, miért, a francia valószínűleg nem tudott volna válaszolni semmit, egyszerűen csak ezt tekintette a tervének.” Vagyis a tengernagynak egyszerűen csak az jutott eszébe, hogy tartsanak a szél felé, anélkül hogy emögött lett volna valamilyen taktikai elképzelés. Kicsit talán túlzásnak tűnik ilyesmit feltételezni, de d'Estrées nem volt képzett tengerész, és nem is érezte szükségét, hogy az legyen. Sokan említették, beosztott tisztjeitől semmiféle tanácsot nem fogadott el, és senkinek a véleményét nem is kérte ki, mert méltóságán alulinak tartotta, hogy nála alacsonyabb rangúakra hagyatkozzon. Ugyanezért nem is képezte magát, hiszen ehhez is nála alacsonyabb rangú tisztektől kellett volna tanulnia. A feljegyzések szerint egyedül unokabátyjától, a szintén a haditengerészetnél szolgáló, meglehetősen kelekótya, de általában jó tengerésznek tartott Francois de Vendome-tól, Beaufort hercegétől fogadott el tanácsokat és tanításokat, aki azonban alig egy évvel d'Estrées a flottához való csatlakozása után meghalt, így aligha lehetett módja megfelelő képzésben részesíteni az újdonsült tengernagyot. Vagyis annyira azért nem elképzelhetetlen, hogy d'Estrées egyszerűen csak találomra vezényelte a francia flottát, mikor éppen mi jutott eszébe. A hollandok távozása után az jutott eszébe, hogy sérült hajóinak javítására vissza kell vonulnia, amivel egyben a királyi parancsnak is eleget tett, mely megtiltotta nagyobb kockázatok vállalását. Miután Rupert igyekezett a hollandokat kicsalogatni az angolok számára kedvezőbb mély vizek felé, az északnyugat felé tartó angol kötelék időközben messzire eltávolodott a délnek, majd délnyugatnak tartó franciáktól, amit d'Estrées úgy értékelt, a britek már úgyis túl messze vannak ahhoz, hogy köteléke még be tudjon avatkozni a harcokba. A franciák tehát délnyugat felé fordultak, és visszavonultak, ami olyan jól sikerült nekik, hogy a ködös, párás időben jó időre teljesen eltűntek a látóhatárról, ismét magukra hagyva az angolokat a hollandok ellen.

Rupert tehát alig pár órával az ütközet kezdete után elvesztette az elővédjét, és nem ment sokkal többre az utóvédjével sem. Spragge egyetlen haditerve az volt, hogy folytatja a maga sajátos párbaját Tromp-al, akinek az osztaga viszont lemaradt a derékhad mögött, így Spragge-nak is meg kellett állnia az angol utóvéddel, hogy bevárja Tromp érkezését. A Kék Osztag tehát elszakadt Rupert kötelékétől, így annak egyedül kellett szembenéznie Ruyter és Banckert együttes támadásával. Spragge-nak még csak az sem jutott eszébe, hogy benyomuljon a Ruyter és Tromp köteléke közötti nagy résbe, és elvágja egymástól a két holland osztagot. Ehelyett a szélbe fordulva egyszerűen csak megállt, és bevárta Trompot, miközben ágyúlövésekkel jelezte, hogy kész a harcra.

Tromp szintén nem próbálkozott manőverezéssel, hanem azonnal megrohanta Spragge zászlóshajóját, és közelharcba bocsátkozott vele. A két kötelékparancsnok tehát a korábbi ütközetekhez hasonlóan ezúttal is rögtön egymásnak esett, és nem sokat foglalkoztak osztagaik irányításával. A parancsnokokat követve a két osztag többi hajója is közelharcba bocsátkozott egymással, a szokásos protokoll szerint a holland osztag elővédje az angol elővédet, az utóvéd pedig az angol utóvédet támadta.

Tromp továbbra sem törődött a manőverezéssel, mihelyt tehette, azonnal megrohanta az ellenséget, és kis távolságról vívott tűzharccal próbálta megtörni annak ellenállását. Bár a 21 sorhajóból álló holland osztag számbeli hátrányban volt Spragge 27 hajójával szemben, melyek fölényét tovább növelte az angol ágyúk nagyobb száma és űrmérete, a küzdelem egyáltalán nem tűnt kiegyenlítetlennek. (A legtöbb leírás szerint a holland elővéd és utóvéd 21-21 sorhajóból állt, míg a derékhadnál 18 sorhajó maradt. A holland flotta ez alapján 60 sorhajóból állhatott, a sok más forrásban szereplő 75 sorhajóból 15 ezek szerint valójában csak fregatt lehetett.) A holland tüzérek egyértelműen sokkal jobbak voltak, mint az angolok, nem csupán pontosabban tüzeltek, hanem gyorsabban is, amivel kiegyenlítették a kisebb csőszám és kaliber jelentette hátrányokat. A holland tüzérség fölényét mutatja, hogy Tromp zászlóshajóján, a 82 ágyús Gouden Leeuw-ön állítólag csak háromórányi tűzharc után esett el az első tengerész, míg ugyanezen idő alatt a holland tüzérek súlyosan megrongálták Spragge zászlóshajóját, a 100 ágyús Prince-t, és nagy emberveszteségeket okoztak neki. (Testvérhajói, a Royal James és a Royal Charles után a hajót gyakran Royal Prince néven is említik.)

A hátvédek többi raja követte a parancsnokok példáját, és szintén közelharcba bocsátkoztak egymással. Az elővédnél Isaac Sweers hátrálásra kényszerítette John Kempthorne hajóit, az angol utóvédet vezető Thomas Butler, Ossory grófja, azonban kitartott Jan de Haen kötelékével szemben, bár hajói nagy károkat szenvedtek a hollandok jól célzott tüzelésétől. Dél körül a szél iránya délnyugatira változott, így az angolok kerültek a szél felőli oldalra. Spragge ezt megpróbálta kihasználni arra, hogy még közelebb nyomuljon az ellenséghez, és egészen szoros közelharcba kezdjen vele, ahol reményei szerint jobban érvényesíteni tudta volna hajói nagyobb tűzerejét. Amikor azonban megpróbált csapást váltani a Prince-el, kidőlt a sorhajó már súlyosan megrongálódott főárboca, ami magával rántotta a szintén sérült tatárbocot is. A Prince, mely eddigre már legénysége felét elvesztette, teljesen mozgásképtelenné vált, a hollandok pedig azonnal megrohanták a hajót, abban a reményben, hogy sikerülhet elfoglalniuk azt. A zászlóshajó segítségére Thomas Butler sietett zászlóshajójával, a 90 ágyús St.Michael-el, és osztagának néhány másik hajójával. A sérült sorhajó és a hollandok közé állva ők próbálták visszaverni a Prince felé tartó holland hajókat.

Teljesen tehetetlenné vált zászlóshajóját Spragge-nak is el kellett hagynia, aki zászlaját a 70 ágyús St.George-ra helyezte át. Ezt látva Tromp azonnal támadást indított az új zászlóshajó ellen, és a két tengernagy tovább folytatta a magát saját kis külön csatáját, nagyon heves közelharcot vívva egymással. Eddigre már a Gouden Leeuw is komoly károkat szenvedett, de Tromp nem hátrált, makacsul kitartott zászlóshajója tatfedélzetén, bár több ágyú és puskagolyó is olyan közel repült el mellette, hogy elszakította ruháját és köpenyét.

A holland tüzérek ezúttal is sokkal jobban lőttek, mint az angolok, délután kettő körül ellőtték a St.George főárbocát is. Spragge-nak ismét új zászlóshajó után kellett néznie, és egy csónakba átszállva megpróbált átmenni a 100 ágyús Royal Charles-ra. Azonban alighogy a csónakot ellökték a St.George-tól, véletlenül eltalálta egy eredetileg a sorhajóra kilőtt, célt tévesztett holland ágyúgolyó. A nagyobb kaliberű golyó szétzúzta a csónakot, mely ekkor még közvetlenül a St.George tatja mögött volt. A sorhajóról köteleket dobtak le, és sikerült is majdnem mindenkit kihúzniuk, köszönhetően annak, hogy a roncsok egy ideig még a víz felszínén lebegtek. A leírások alapján azonban a már sebesült Spragge alighanem beszorult a süllyedőben levő csónak roncsai közé, és mire kihúzták, megfulladt. A két tengernagy közti, Európa szerte nagy sajtóérdeklődést kiváltó párbaj tehát Tromp győzelmével ért véget.

Ezt Tromp persze már csak az ütközet után tudta meg. Miután kilőtték a St.George-ot is, a holland tengernagy is kénytelen volt zászlóshajót váltani, a Gouden Leeuw súlyosan sérült árbocai ugyanis minden pillanatban kidőléssel fenyegettek. Tromp ezt nem akarta megvárni, így két óra után ismét átszállt a 68 ágyús Kometstaar-ra. A hollandok ezt követően tovább folytatták rohamaikat a súlyosan sérült, mozgásképtelen, és szinte harcképtelen Prince ellen. Tromp mindenáron meg akarta szerezni a hajót, részben valószínűleg azért, mert nagy összegű zsákmánypénz ütötte volna érte a markát, részben pedig alighanem azért, mert nagy dicsőség lett volna, ha a hollandok ezt a háborút is úgy zárják le, mint az előzőt, egy angol zászlóshajó elfogásával.

A Prince körül rendkívül heves, nagy veszteségekkel járó harcok dúltak, ekkor esett el Tromp elővédjének parancsnoka, Isaac Sweers altengernagy is. A Prince-t főleg Butler köteléke fedezte, míg Kempthorne kihasználta, hogy a hollandok figyelmét teljesen leköti a sérült angol zászlóshajó, s kedvező szél felőli helyzetét kihasználva egy váratlan rohammal áttörte a holland vonalat, és tíz sorhajóval átkerült azok szél alatti oldalára, két tűz közé fogva Tromp osztagát. Ezzel ismét az angolok kerültek fölénybe, azonban ezt kihasználni már nem nagyon tudták, mivel ekkor már mindkét fél ereje végén járt, amit távolabb hajózó főerőik is észleltek, s ez Rupertet és Ruytert egyaránt beavatkozásra késztette.

A két flotta kötelékei közül a két derékhad lépett legkésőbb harcba, reggel kilenc óra felé nyitottak tüzet egymásra. Kezdetben mind Rupert, mind pedig Ruyter óvatosan manőverezett, és kerülte a közelharcot. Ruyter jelentős számbeli hátrányban volt, 18 sorhajójával körülbelül 30 angol állt szemben, nem számítva Ardens osztagának 12 francia sorhajóját, melyek az ütközet elején egy rövid ideig szintén az angol derékhadat támogatták. Rupert leginkább arra törekedett, hogy nyugat felé visszahúzódva maga után csalogassa a hollandokat, és eltávolítsa őket a sekély parti vizek közeléből.

A papíron meglevő nagy angol fölényből a gyakorlatban itt sem sok tudott érvényesülni. A hollandok egyáltalán nem voltak alárendelt helyzetben, tüzérségük heves tűzzel verette a szemben álló angol hajókat, és többet is súlyosan megrongáltak. Ruyter rövidesen felfigyelt rá, hogy a Vörös Osztag hátsó köteléke, John Chicheley ellentengernagy kilenc sorhajója, kissé lemaradt a többiek mögött. A számára kedvező szelet kihasználva az angol vonal felé fordult, s benyomult a Rupert és Chicheley közti résbe. A támadás elsősorban az angol utóvéd ellen irányult, s hogy a túlerejű ellenség elől kitérjen, Chicheley kifordult jobbra a támadás elől. A hollandok elől sikerült is kitérnie, viszont ezzel levált Rupert kötelékéről, és a szembeszélben nem is tudott oda gyorsan visszatérni. Miután az angol utóvédet leválasztották a kötelékről, Ruyter teljes erejével Rupert ellen fordult. Ardens osztagának távozásával, és Chicheley hajóinak elszakadásával az erőviszonyok kiegyenlítődtek, majd amikor dél körül megérkezett Banckert 14 sorhajója, a hollandok javára fordultak.

Az angolok ezzel igen nehéz helyzetbe kerültek, 20-22 sorhajójuk állt szemben 32 hollanddal. Rupert megmaradt hajóit a holland főerő balról, Banckert osztaga pedig szemből támadta. A herceg lassan vonult vissza északnyugat felé, amerről Chicheley lemaradt utóvédje próbált ismét csatlakozni a flottához. Közben kisebb ellentámadásokkal kísérletezett, melyekkel sikerült valamelyest visszanyomnia Ruyter osztagának utóvédjét, mely közéje és Chicheley hajóraja közé állt. Délután fél kettőre Rupertnek sikerült ismét összeszednie, és valamelyest rendeznie a Vörös Osztag hajóit. Ekkortájt figyeltek fel rá, hogy az utóvéd felől távolról hallatszó ágyúdörgés ereje jól hallhatóan gyengülni kezdett, amiből Rupert arra a következtetésre jutott, hogy Spragge valószínűleg bajban van. (Nagyjából tényleg ez volt az az idő, amikor Spragge zászlóshajója harcképtelenné vált, és kénytelen volt egy másik hajóra átszállni.) Hogy utóvédjének segítsen, és flottáját ismét egyesítse, a közben délnyugatira forduló széllel Rupert észak felé indult hajóival.

Ruytert is aggasztotta Tromp helyzete, s amikor Rupert északnak fordult, maga is párhuzamos irányba állt vele, és szintén az utóvédje felé indult. Délután kettő körül a két derékhad között tűzszünet állt be, a két kötelék egymással párhuzamosan haladt észak felé, és bár hajóik lőtávolságon belül voltak, nem nyitottak tüzet a másikra, talán mert takarékoskodni akartak a lőszerrel.

A főerők négy óra után érkeztek meg az utóvédekhez, ahol eddigre már teljes volt a káosz. A harcrend mindkét fél részéről felbomlott, a hajók összekeveredve lőtték egymást. A főparancsnokok először igyekeztek rendezni saját flottáikat, ami Ruyternek sikerült jobban, Rupert hiába vonta fel többször is a csatasor kialakítására felszólító „Line up” jelzést, alig tucatnyi sorhajó csatlakozott csak hozzá. Öt óra körül ismét fellángolt a harc, melynek súlypontja továbbra is a magatehetetlenül sodródó Prince körül volt, melyet a hollandok mindenképpen igyekeztek megszerezni, vagy legalább felgyújtani. A sorhajó védelmét Chicheley hajóraja vette át, mely a derékhadból először ért a helyszínre. A Prince és a hollandok közé állva visszaverték az ellenséges támadásokat, és fedezték a sérült sorhajó elvontatását, melyet végül két fregattnak sikerült kivontatni a tűzvonalból.

Rupert közben ellentámadásokkal próbálkozott, de hiába vonta fel a vörös zászlót, még azok a sorhajók sem követték, melyek amúgy besoroltak mögéje a csatasorba. A hollandok elleni támadásokban a zászlóshajót alig néhány másik hajó követte csak, így Rupertnek mindannyiszor eredmény nélkül kellett visszavonulnia. Később ezt írta a csatának erről a szakaszáról: „Ossory és zászlóskapitánya, Narborough nagyon sokat segített nekem, de többi hajónk valamiért a csata végéig nem vett részt a harcokban, és nem is jeleztek nekem semmit.” Az angol flotta harci morálja láthatóan kezdett összeroppanni, sok sérült hajó, főleg az utóvédből, már ekkor megkezdte a visszavonulást, anélkül hogy erre engedélyt kértek volna, akik pedig maradtak, többnyire igyekeztek távol tartani magukat a harctól. Rupert alig tucatnyi sorhajóval próbálta feltartóztatni a hollandokat, a többiek csak ímmel-ámmal, nagy távolságról vettek részt a lövöldözésben.

Este hét felé a még délelőtt eltűnt francia flotta váratlanul ismét felbukkant dél felől. A harminc, nagyrészt még sértetlen, vagy napközben kijavított sorhajó csatlakozása ismét az angolok javára fordította volna az erőviszonyokat, és megfordíthatta volna a csata menetét. Azonban Rupert hiába jelezte folyamatosan a franciáknak, hogy csatlakozzanak hozzá, azok nyugodtan haladtak tovább nyugatnak, és nem közeledtek az angolok felé. D'Estrées később azt állította, nem értették az angol jelzéseket, ennek azonban ellentmond a francia elővédet vezető Martel jelentése, aki azt írta, teljesen tisztán tudták olvasni az angol jelzéseket, meg is értették azokat, s kötelékénél felkészültek arra, hogy a britek felé forduljanak, azonban a főparancsnoktól nem érkezett ilyen utasítás. Egyébként a jelzésektől függetlenül sem kellett volna nagy szaktudás ahhoz, hogy a történteket látva rájöjjenek, a britek bajban vannak, és segítségre szorulnak, d'Estrées azonban nem jutott el eddig a felismerésig, vagy ha mégis, nem törődött vele, mivel legfontosabb feladatának saját flottája megkímélését tekintette.

Látva, hogy a franciáktól ezúttal sem számíthat érdemi támogatásra, saját erői pedig kezdenek összeroppanni, Rupert fél nyolckor északkelet felé fordult, és elrendelte a visszavonulást. Nem sokkal később a hollandok is megszakították az üldözést, és visszafordultak kelet felé. Egy határozott támadással talán végképp szétverhették volna a rendezetlenül visszavonuló ellenséget, azonban ekkor már kezdett sötétedni, és Ruyter ezúttal sem szeretett volna egy kétes kimenetelű éjszakai összecsapásba bonyolódni. A holland flotta egyébként már szintén kezdett kimerülni, a lőszer fogytán volt, az emberek pedig kifáradtak az egész nap tartó harcokban. Céljukat így is elérték, az ellenség verve volt, és többé egy jó darabig nem volt képes sem partraszállásra, sem pedig a holland kikötők blokádjára. Nyolc óra felé tehát a hollandok is elszakadtak az ellenségtől, amiről Rupert később ezt írta: „A sötétség első jeleivel a hollandok a partjaik felé fordultak, ami hihetetlenül boldoggá tett.”

Másnap reggel a szövetséges flotta Texel szigetétől mintegy 60 mérföldre északkeletre megállt, és haditanácsot tartottak, melyen a flotta siralmas állapota ellenére a támadás felújítása mellett döntöttek, s elhatározták, hogy visszatérnek Scheveningen környékére, és ismét csatát vállalnak a hollandokkal. Az ostobán merész elhatározást az erős szembeszél hiúsította meg, mely nem csupán a flottát tartotta vissza, hanem az előző napi csatában megsérült hajók közül is többet még jobban megrongált, így Rupert az éjszaka kénytelen volt szembenézni a szomorú tényekkel, és másnap elrendelte a visszatérést a hazai kikötőkbe. A flotta néhány nappal később befutott a Medway torkolatába. A hajók javítása és a készletek feltöltése hosszú heteket vett igénybe, így mire a flotta ismét bevetésre alkalmas állapotba került, már kifutottak a nagy tengeri hadműveletekre kedvező időszakból, és az őszi viharok arra az évre véget vettek a partraszállási elképzeléseknek.

Az ütközet egyértelmű holland győzelemmel zárult, ami taktikai szempontból nem volt jelentős, elvégre mint korábban, ezúttal sem vesztett egyetlen sorhajót sem egyik fél se. Az emberveszteséget illetően egyik oldalról sincsenek pontos kimutatások, a becslések szerint a szövetséges flotta halottakban és sebesültekben körülbelül kétezer embert vesztett, a hollandok nagyjából feleannyit. A főtiszteket illetően a két fél vesztesége hasonló volt, a csatában mindkét oldalon öt sorhajó kapitánya esett el, ezenkívül az angolok elvesztették Spragge altengernagyot, a hollandok pedig Isaac Sweers és Johan de Liefde altengernagyot. Az ütközet után az angolok öt, a hollandok pedig négy súlyosan sérült sorhajót voltak kénytelenek nagyjavításra azonnal hazaküldeni.

A háború ütközetei ismét bizonyították, egy fából készült sorhajót nagyon nehéz tömör ágyúgolyókkal elsüllyeszteni, pusztulásukat szinte minden esetben tűz, vagy lőszerrobbanás okozta. Már csak ezért is különös, hogy a szakirodalomban gyakran meghökkentő adatokat találni a korabeli ágyúgolyók átütőképességéről. Egy XVIII. századi francia lőtéri kísérlet eredményei szerint például a francia haditengerészet legnehezebb, 36 fontos ágyúi ezerméteres távolságon 25,6 hüvelyk, azaz 65 cm vastag tölgyfa palánkot voltak képesek átütni, száz méteren pedig több mint kétszer ennyit, 140 centimétert. Több más, korabeli és újabb kori teszt hasonló eredményeket mutat. A gyakorlatban ez annyit jelentene, hogy a francia 36 fontos ágyúk a legnagyobb, elsőosztályú angol sorhajók a vízvonalon jó 70 cm vastag oldalát már 800 méter körüli távolságon képesek voltak átütni, míg a 12 fontos ágyúk körülbelül 430 méterről voltak képesek ugyanerre.

Ez azonban képtelenség, amit a gyakorlat egyértelműen bizonyít. Minden korabeli beszámoló szerint a hajók embervesztesége túlnyomórészt a felső fedélzeteken következett be, az alsó ütegsoroknál a legénységet leginkább csak az ágyúablakokon betaláló lövedékek veszélyeztették, a hajók vízvonalon nagyon vastag testét azok még közelharcban is csak nagyon ritkán voltak képesek átütni. Általában a vízbetöréseket sem az okozta, hogy a lövedékek kilyukasztották a hajó oldalát, hanem az, hogy a becsapódó ágyúgolyók ütése kilazította a bordák és palánkok illesztéseit, a tömítések pedig kiestek. Trafalgárnál a Victory több mint 800 találatot kapott, nagy többségüket szoros közelharcban. Ha ezek valóban olyan sérüléseket okoznak, mint amilyeneket a lőtereken mértek, a hajó darabokra hullott volna szét. A mért és valós értékek tehát nagyban eltértek egymástól, ahogy általában a céllövészeteken és a valós ütközetekben mért találati arányok se álltak köszönőviszonyban sem egymással. (Az eltérés oka talán az lehetett, hogy a lőtereken szilárd alapra rögzített faépítményekre lőttek, míg a tengeren imbolygó fahajó sokkal rugalmasabb szerkezetként viselkedett.)

Az ütközetek másik fontos tanulsága a gyújtóhajók hatástalansága volt. Texelnél a két flotta több mint 50 gyújtóhajót vonultatott fel, és ezeket intenzíven használták is, de nem értek el velük semmilyen eredményt, viszont a hajók körülbelül felét elvesztették. Ezek a hajók ráadásul nem apró kis naszádok voltak, hanem rendszerint 200-300 tonna körüli vízkiszorítású egységek, melyeket kimondottan erre a célra építettek, vagy kisebb hadihajókból alakítottak át. Ezeknek a hajóknak ugyanis akár távolabbi vizekre is el kellett tudniuk kísérni a flottát, és mivel a célpontot rendszerint erős elhárító tűzben kellett megközelíteniük, az is fontos volt, hogy ne lehessen már néhány ágyúlövéssel megállítani, vagy elsüllyeszteni őket. A gyújtóhajók mérete tehát megegyezett a haditengerészetek által kisegítő feladatokra, felderítésre, futárszolgálatra, portyázásra használt kisebb hadihajókéval, és miután ezekből mindig hiány volt, egyre többen érezték úgy, ezekben a feladatkörökben sokkal hasznosabban tudnák alkalmazni őket, mint gyújtóhajóként. A következő évtizedekben a gyújtóhajók arattak még néhány komolyabb sikert, de már csak horgonyon álló, vagy zátonyra futott hajók elleni támadásokkal, ám a következő század során szerepük már egyre kisebb lett, és a napóleoni háborúk idején végül teljesen el is tűntek a haditengerészetek állományából.

A texeli csata taktikai szempontból tehát nem volt különösebben nagy holland győzelem, stratégiai szempontból azonban döntő jelentőségű volt. Ahogy egy angol történész írta: „A következmények, melyeket a hollandok admirálisuk bölcsességének köszönhetően a csatából nyertek, rendkívül nagy jelentőségűek voltak. Addig teljesen blokkolt kikötőiket újra megnyitották, és a lehetőségek elvágásával véget vetettek az invázió minden gondolatának.” A csata után nem sokkal a kelet-indiai holland konvoj a flotta fedezete mellett épségben befutott a hazai kikötőkbe, s a hajók rendkívül értékes rakománya ismét egyenesbe hozta a holland költségvetést, mely így tovább tudta finanszírozni a háborús kiadásokat. A többi holland konvoj és kereskedelmi hajó előtt is nyitva állt az út, csak az angol privateer-ök és a francia korzárok jelentettek veszélyt rájuk, a két ellenséges haditengerészet a kikötőkben nyalogatta a sebeit. Ünnepelt az egész ország, a flotta kapitányai és tisztjei sorra kapták az előléptetéseket, kitüntetéseket.

Ruyter hírnevét végképp az egekbe repítette a nagy túlerővel szemben elért három győzelem. A tengernagy, aki a kereskedelmi flottától 45 évesen csatlakozott a haditengerészethez, egy időre vitathatatlanul Európa leghíresebb katonája lett. Talán ő volt az első tengeri hadvezér, akinek nemzetközi hírneve túlszárnyalta a hadseregek tábornokaiét. Őt magát a hírnév és a népszerűség ezúttal sem szédítette meg, továbbra is egyszerű, szerény ember maradt, aki sikereit változatlanul az isteni kegyelemnek tulajdonította. A texeli ütközet utáni hálaadó istentiszteleten így szólt a tengerészeihez: „Mit is mondhatnék? Szánk és nyelvünk cserbenhagy bennünket, hogy hirdessük az Isten irántunk való jóságát. Nagy az áldás rajtunk. Csak remélhetjük, hogy olyan szerencsések leszünk, hogy ki tudjuk mutatni, mennyire hálásak vagyunk Neki.”

Az angol oldalon természetesen nem volt nagy örvendezés. Még a legendás brit propaganda sem tudta győzelemnek beállítani a történteket, bár a kudarc mértékét minden módon igyekeztek kisebbíteni. A hazatérő flotta tisztjei között azonnal megkezdődött a vádaskodás és az egymásra mutogatás. A beosztott tengernagyok főleg Rupertre mutogattak, ő pedig vissza rájuk. A herceg elsősorban a védekezni már nem tudó Spragge-ot tekintette a kudarc egyik fő felelősének, valószínűleg nem is teljesen alaptalanul. Abban azonban minden angol tiszt maradéktalanul egyetértett, hogy a sikertelenségért mindenekelőtt a francia flotta gyalázatos teljesítménye okolható. D'Estrées-nek volt is része néhány kellemetlen beszélgetésben, melyeket angol tiszttársaival folytatott. Ezek során a sarokba szorított francia tengernagy végül óvatlanul elkotyogta, királyától szigorú parancsot kapott, hogy flottájával ne vállaljon nagy kockázatokat, és ne bízzon meg az angolokban, vagyis hajóit ne rendelje alá feltétel nélkül a brit parancsnokságnak.

A tengernagy elszólását rövidesen más forrás is megerősítette. A francia elővéd parancsnoka, Damien de Martel tengernagy, már korábban is nagyon feszült viszonyban állt d'Estrées-vel, és úgy felbőszült a tengernagy texeli csatában nyújtott vezetési teljesítményén, hogy már a tengeren, a csata másnapján egy hosszú levelet írt, melyben nyíltan kimondva gyávasággal és hazaárulással vádolta meg felettesét, és kijelentette, d'Estrées „meggyalázta a nemzetet”. A levelet a szolgálati útvonal mellőzésével egyenesen Colbertnek küldte el. Hogy Martel mit remélt ettől a levéltől, nem lehet biztosan tudni, valószínűleg abban bízott, társai támogatásával sikerülhet elmozdítani a flotta éléről közutálatnak örvendő főparancsnokukat. Ebben azonban hatalmasat tévedett. Colbert, akinek nagy szüksége volt az arisztokrácia támogatására, egyáltalán nem pártfogolta a d'Estrées elleni lázongást. Duquesne, a francia haditengerészet valószínűleg legtehetségesebb parancsnoka, nem sokkal korábban abba bukott bele, hogy szóban kritizálni merte d'Estrées-t. Martel most sokkal durvább támadást intézett főparancsnoka ellen, tehát súlyosabb retorzióra is számíthatott, mint Duquesne, akit csak leváltottak beosztásából.

Colbert a fiával küldte el Martel levelét a királyhoz, aki szintén nagyon rossz néven vette azt. D'Estrées-t Lajos nevezte ki a flotta élére, azzal tehát, hogy szóvá tette a tengernagy alkalmatlanságát, Martel tulajdonképpen a király döntését kérdőjelezte meg, márpedig Lajos soha nem tolerálta az ilyesmit. Válaszlevelében ezt írta Colbertnek: „Fiad felolvasta nekem az Angliából kapott leveleket. Martel komoly büntetést érdemel, ha nem teljesíti a parancsokat. Ezt jól kell tudnunk ahhoz, hogy olyan igazságot szolgáltassunk, mely megtanítja a tengerésztiszteknek azt, hogy nincs jobb választásuk, mint minden kifogás nélkül engedelmeskedni annak, akit én föléjük parancsolok.” Martelt hazatérése után engedetlenség vádjával azonnal letartóztatták, és a Bastille-ba zárták. Egy év múlva kiengedték, új beosztást azonban már nem kapott, és 1681-es haláláig kegyvesztettként élt.

Martel meghurcolása rávilágított az autokrata rendszerek egyik jellegzetességére, nem számít a tudás, a rátermettség, sőt, még az eredmény sem számít, egyedül a feltétlen lojalitás, és a társadalmi hierarchiának való behódolás számít. A tengernagy elleni eljárás egyébként annyiból sem volt jó ötlet, hogy felhívta a figyelmet Martel levelére, mely valahogy nyilvánosságra került, és még az angol újságok is közöltek belőle részleteket. A britek elsősorban azt a részt találták érdekesnek, melyben szó esett a flotta megóvására vonatkozó királyi parancsról is, igazolva ezzel d'Estrées elszólását. A felháborodás igen nagy volt, s az angol közvélemény egyre jobban ellene volt a francia szövetségnek. (Írásos bizonyíték azonban azóta sem került elő, mely egyértelműen bizonyította volna a d'Estrées-nek adott állítólagos királyi utasítások létezését, így néhány történész azt feltételezi, a tengernagy saját tehetetlenségét és tehetségtelenségét próbálta leplezni az általa kitalált királyi parancsokra való hivatkozással. Ez így azonban szintén felségsértésnek lett volna minősíthető, amit d'Estrées aligha kockáztatott volna meg, bár az elképzelhető, hogy véletlenül vagy szándékosan félreértelmezte a király néhány kijelentését, melyeket az indulás előtti beszélgetések során tett neki.)

Rupertnek elege volt francia szövetségeseiből, és a saját parancsnokaiból is. A flotta hazatérése után még intézkedett a legsürgősebb ügyekben, majd szeptember hatodikán bevonta zászlaját, és a flotta parancsnokságát John Harman tengernagynak átadva Londonba utazott. A király kihallgatáson fogadta, ahol ingerülten kérte számon, hogyan lehetséges az, hogy a nagy túlerőben levő szövetséges flotta egymás után háromszor is vereséget szenvedett a hollandoktól? Rupert minden felelősséget a franciákra hárított, kijelentve, azok nem teljesítették vállalt kötelezettségeiket, és minden esetben távol tartották magukat a harctól, magukra hagyva a hollandok ellen az angol flottát. Nem sokkal később a francia nagykövet is látogatást tett a királynál, és d'Estrées jelentései alapján azzal vádolta Rupertet, az ő hibás manőverezése okozta a szövetséges flotta vereségét. Károly megígérte a francia követnek, nem bízza többet a flottát Rupertre. Ezt már csak azért is könnyen megígérhette, mivel Rupert nem sokkal korábban már bejelentette neki a lemondását. A flotta vezetésével a király végül egyik törvénytelen fiát, az ekkor 24 éves James Scott-ot, Monmouth hercegét bízta meg. Az egyébként tehetséges katonának tartott fiatal hercegnek nyilvánvalóan sem tapasztalata, sem tudása nem volt megfelelő a flotta irányításához, kinevezésére valószínűleg csak azért került sor, hogy a flotta élére olyan magas méltóságú ember kerüljön, akit a súlyos rangkórságban szenvedő franciák is elfogadnak parancsnokuknak. A Rupert által kinevezett Harman a flotta egyik legjobb tengernagya volt, de nagyon alacsony származású – egyik testvére állítólag kárpitos volt Londonban –, ahogy általában a flotta többi, tapasztaltabb tengernagya is túl alacsony, rendszerint kisnemesi sorból érkezett, s d'Estrées meg a többi francia tengernagy méltóságukon alulinak érezték volna, hogy nekik legyenek alárendelve.

Monmouth tehát valójában csak névleges parancsnok volt, aki mellé a király tanácsadói minőségben Harmant állította, a flotta működését ténylegesen ő irányította volna. Harmannak azonban már nem volt módja rá, hogy átvegye a hajóhad irányítását. A tengernagy már korábban is betegeskedett, és október 11-én meghalt. (Egyesek szerint a texeli csatában szerzett sebeibe halt bele, erre azonban nincs bizonyíték.) A flotta irányításának kérdése egyébként is mellékes volt már, a beköszönő őszi időszak ugyanis nem tett már lehetővé újabb nagy hadműveleteket. Szeptember 25-én a franciák is elhagyták az angol kikötőket, és visszaindultak Brest-be. Útközben egy nagy vihar szétszórta a flottát, melynek hajói így csak októberben futottak be hazai kikötőkbe, egyesével, vagy kisebb csoportokban.

A holland flotta szeptember másodikáig a hazai partok előtt járőrözött, tartva attól, hogy a szövetségesek még egyszer megpróbálkoznak a támadással. Közben a hajókon elvégezték a legsürgősebb javításokat, és feltöltötték a készleteiket. A hónap elején Vilmos utasította a flottát, fussanak ki a tengerre, és vonuljanak fel az angol partoknál, hogy blokád alá vegyék az ellenség kikötőit, csapást mérjenek a haditengerészetére, és megmutassák a világnak, hogy továbbra is a hollandok a tengerek urai. Ruyter szeptember 12-én futott ki a flottával, blokád alá vette a Temze torkolatát, de tíz nappal később egy vihar visszatérésre kényszerítette őket. Szeptember 24-én, a hajózási szezon vége felé, a flotta bevonult a hazai kikötőkbe, hogy elkezdjék a hajók leszerelését, s a téli szezonban elvégezzék azok javítását és karbantartását.

A holland haditengerészetnek nem is volt szüksége további bizonyításra ahhoz, hogy kétségtelenné tegyék, ők uralják a tengereket. A texeli csata világos jelzés volt, ami egyértelművé tette, Hollandia nem fog elbukni. Hogy ez az üzenet mindenki számára átjött, azt a következő hetek diplomáciai történései is bizonyították. Kilenc nappal az ütközet után, augusztus 30-án, Spanyolország, a Német-római Birodalom, és Lotharingia hivatalosan is bejelentették, szövetségre lépnek Hollandiával, és megalakítják a Hágai Nagy Szövetséget.

(Folyt. köv.)