A Solebay-i csatában elszenvedett károk és veszteségek miatt az angol–francia flotta egészen őszig nem volt képes nagyobb hadműveleteket kezdeni, ezt követően pedig már az időjárás nem kedvezett azoknak. A háború legválságosabb szakaszában Hollandia így időt nyert, ami lehetővé tette számára a túlélést. Következő tavaszra a frontokon már stabilizálódott annyira a helyzet, hogy ismét el lehetett kezdeni a flotta felszerelését, és a hadsereghez átirányított tengerészek hajókra való visszavezénylését. A haditengerészet vezetésében is történt változás, amit azonban valószínűleg csak kevés holland tengerésztiszt érzett pozitívnak. Orániai Vilmos határozott kívánságára Ruyter „kibékült” a haditengerészettől hét évvel korábban kirúgott Cornelis Tromp-al, aki ismét átvette az amszterdami Admiralitás osztagának, és az egyesített flotta utóvédjének a vezetését.

Az egyébként vitathatatlan tehetségű Tromp-ot az előző háborúban bocsátották el a haditengerészettől, miután a Szent Jakab napi csatában fegyelmezetlenségének és önfejűségének köszönhetően megbontotta a flotta harcrendjét, amivel majdnem katasztrófába lökte a hajóhadat. Kirúgásának másik, kimondatlan, de mindenki által tudott oka Trompnak az orániai párt iránti elkötelezettsége volt, amit ő lépten-nyomon igyekezett is hangsúlyozni. Szinte vallásos hittel és buzgalommal szolgálta a pártot és a herceget, még portréin is többnyire narancsszínű köpenyben festette le magát. Az általános vélekedés szerint ő volt az egyik fő szervezője a Witt testvérek meggyilkolásának, melyben talán személyesen is részt vett. Vilmos herceg respektálta is Tromp igyekezetét, és hatalomra jutása után megígérte neki, visszahelyezteti a flottához, melynek Ruytert követően ő lesz a főparancsnoka. A herceg elég egyértelműen célozgatott rá, ehhez nem is kell feltétlenül megvárni Ruyter halálát, vagy nyugdíjba vonulását.

Az időközben helytartóvá, és a fegyveres erők főparancsnokává kinevezett herceg határozott kérése elől Ruyter nem tudott kitérni. Az első békülési kísérlet mindazonáltal kudarcba fulladt, a tőle megszokott stílusban viselkedő Tromp sértegetni kezdte Ruytert, és gúnyos megjegyzéseket tett a feleségére. Miután a helytartó továbbra is ragaszkodott a béküléshez, egy hónappal később újabb próbálkozásra került sor. Az ezúttal Vilmos jelenlétében, színpadias körülmények között megtartott találkozáson Ruyter kezet nyújtott a most már csak a herceg jelenléte miatt is illemtudóan viselkedő Trompnak, aki ezzel hivatalosan is bűnbocsánatot nyert, és visszakapta tengernagyi beosztását. Valódi véleményét a két tengernagy egyaránt megtartotta magának, a továbbiakban sem keresték egymás társaságát, de szakmai együttműködésük ezúttal általában problémamentes volt. Pusztán szakmailag egyébként mindketten nagyra tartották a másikat, ilyen szempontból Tromp csodálta Ruytert, de emberileg ki nem állhatták egymást. Általában a többi főtiszt sem lelkesedett Trompért, arrogáns beképzeltsége, durvasága, önfejűsége miatt nem volt népszerű felettes, és megítélését nem javította egyre súlyosabb alkoholizmusa sem. (Ami viszont nagyon népszerűvé tette a tengerészek között.)

A még mindig nagyon súlyos helyzetben a flotta felszerelése vontatottan haladt, és 1673 májusára még mindig csak 31 holland sorhajót tudtak harcra kész állapotba hozni. Ruyter azonban nem akart tovább várni, csapást akart mérni az ellenségre, még mielőtt azok teljesen felszerelnék a saját flottáikat, és még mielőtt az angolok ismét egyesülnének a francia kötelékkel, mely Brestben telelt át. Május elején a holland flotta újra kifutott, Ruyter be akart nyomulni a Temze torkolatába, hogy a hajózóutak megfelelő pontjain elsüllyessze a magával vitt tizenhat, kövekkel megrakott teherhajót, és ezzel legalább néhány hétig késleltesse az angol flotta kifutását. Úgy tervezte, amíg a britek a csatornák eltorlaszolása miatt helyhez lesznek ragasztva, ő majd délre hajózik, és csapást mér a könnyebb ellenségnek számító francia kötelékre. Az előző év során a hollandok még kímélni igyekeztek a franciákat, valószínűleg mert nem akarták még jobban magukra haragítani őket. Mostanra viszont úgy látszik, már nem tartottak tőlük annyira.

A holland flotta útját a viharos időjárás késleltette, és csak május tizedikén értek a Temze torkolatához, ahol a felderítéssel megbízott hajók jelentették, az angol flotta már elhagyta támaszpontjait, és dél felé indultak, hogy Downs előtt várják be a Brestből érkező francia hajókat. Ruyter így lefújta a hadműveletet, és visszatért a holland partokhoz.

Az angol haditengerészet vezetésében közben szintén személyi változások történtek. A háború előtt a flotta főparancsnokságát Rupert herceg töltötte be, aki a végsőkig ellenezte a hollandok elleni újabb háborút, és még inkább a franciákkal kötött szövetséget. A háború kitörése előtt a királlyal megegyezve Rupert végül helyet cserélt Jakabbal, aki átvette a flotta vezetését, míg Rupert Jakab korábbi helyére, az Admiralitás élére került. A harcokban így közvetlenül nem kellett részt vennie, de ugyanekkor az Admiralitás adminisztratív munkájában nagyon hasznosan tudott tevékenykedni.

Jakab azonban nem egyszerűen csak a király öccse volt, hanem egyben a trónörökös is, Károlynak ugyanis nem volt törvényes utódja. (Törvénytelen annál több.) Ilyen minőségében élete nagyon értékes volt az ország számára, ha ugyanis elesik a harcokban, valamelyik kiskorú, önálló kormányzásra még nem képes gyermeke örökölte volna a trónt, ami zavaros állapotokat eredményezhetett volna. (Addig született gyermekei közül ráadásul csak két kislány maradt életben.) Ezek a megfontolások már az előző háborúban is a flottából való, nem teljesen önkéntes távozását eredményezték. Miután a lowestofti ütközetben többször is épphogy csak elkerülték a holland ágyúgolyók, a király határozott kívánságára át kellett adnia a parancsnokságot, hogy életét megkíméljék az állam számára.

Az angol reményekkel ellentétben az új háború sem bizonyult könnyed, gyorsan megnyerhető sétagaloppnak. Solebay-nél a herceg ismét a harcok sűrűjébe került, és ismét csak a szerencsének köszönhette, hogy épségben megúszta a holland golyózáport, mely két zászlóshajót is kilőtt alóla. A kormány és az udvar ismét úgy érezte, Jakab fontosabb trónörökösként, mint flottaparancsnokként, és óhajuknak megfelelően a herceg az év végén újra helyet cserélt Ruperttel, aki a király kérésére mégis elvállalta a flottaparancsnoki tisztséget, míg Jakab visszatért az Admiralitásra. Sokáig azonban már ott sem maradt.

Időközben ugyanis Angliában, akárcsak szerte Európában, egyre erősebb lett a terjeszkedő Franciaországtól, és annak katolicizmusától való félelem. A Hollandiában elért, a köztársaság bukását előrevetítő gyors francia sikerek megváltoztatták az angol közhangulatot, mely addig alapvetően Hollandia ellenes volt, és bosszút kívánt az előző háborúban elszenvedett vereségekért. Az emberek kezdték úgy érezni, a francia katolicizmus túl nagy befolyással bír az angol uralkodó körökre, s hogy ez elé gátat emeljenek, a Parlament 1673 márciusában egy új törvényjavaslatot fogadott el, mely minden katonai vezetőt és polgári köztisztviselőt kötelezett arra, hogy nyilatkozatban ismerje el az uralkodó egyházfőségét, ezenkívül tagadja meg a katolikus egyház egyes hittételeit és szertartásait – például az átlényegülés tanát –, és kötelezte őket az anglikán úrvacsorán való részvételre. A „próbatörvény” (Test Act) a vallásukat komolyan vevő katolikusokat volt hivatott eltávolítani a katonai és politikai vezetésből, és azt II. Károly is kénytelen volt elfogadni, máskülönben a Parlament nem szavazta volna meg a következő évi költségvetést, és a háború folytatására szánt kölcsönöket.

A próbatörvény néhány meglepő lemondást is eredményezett, olyanokét, akikről addig nem volt köztudott, hogy a katolikus vallást gyakorolják. Ezek között volt a yorki herceg is, aki a törvény által rászabott egyik kötelezettségnek sem akart megfelelni. Jakab katolicizmus iránti vonzódása addig is közismert volt, hiszen a herceg ezt meg sem próbálta leplezni, azt azonban csak nagyon kevesen tudták, hogy titokban már jóval korábban, feltehetően 1668-ban, ténylegesen is áttért a katolikus hitre. Ez nyilvánosságra most sem került, lemondását úgy indokolták, tiltakozni kíván vele a katolikusok jogainak korlátozásai miatt, de lépése tovább fokozta a Stuartokkal szembeni, egyre növekvő bizalmatlanságot. (Jakab 1676-ig részt vett az anglikán istentiszteleteken, áttérését csak ezt követően ismerték be.)

Az angol flotta parancsnoksága így teljesen Pfalzi Rupert, Cumberland hercege kezébe került. Az ekkor 54 éves, a Wittelsbach házból származó herceg – Bethlen Gábor keresztfia – mind a holland, mind az angol uralkodóházzal rokonságban állt, apai nagyanyja Orániai Móric, anyja pedig I. Károly angol király testvére volt. Rupert nem csupán 193 centis magasságával emelkedett ki a kortársai közül, ha akkor már létezett volna IQ teszt, minden bizonnyal kiemelkedő eredményt ért volna el rajta. Négyéves korára már négy nyelven beszélt folyékonyan, kiváló matematikus volt, s járatos a korabeli tudományokban és művészetekben, a Royal Society alapító tagja, és a mezzotint eljárással készülő grafikák mestere, metszeteit a mai műértők is a műfaj legjobbjai között tartják számon. A herceg igazi szenvedélye azonban a háborúzás volt, melyet 14 éves kora óta nagy lelkesedéssel űzött, először a szárazföldön, majd később a tengeren. Híres volt agresszív, támadó stílusáról, és vakmerőségéről, amit időként túlzásba is vitt, veszélyeztetve, és néhányszor vereségbe sodorva vele saját erőit.

Parancsnokként Rupert mindig igyekezett szoros kapcsolatban maradni beosztott tisztjeivel, és bevonni őket a döntési folyamatokba, amennyire csak erre lehetőség volt. Minden döntése előtt kikérte tisztjei véleményét, és alaposan megvitatta velük a helyzetet, mielőtt elhatározta volna magát valamire. Miután azonban már döntött valamiben, makacsul ki is tartott döntései mellett, még ha azok a gyakorlatban nem is bizonyultak megfelelőnek, és általában igen nehéz volt szándékaitól eltéríteni. Rupert nagy szerepet játszott a haditengerészet szervezeti reformjaiban is, sokak szerint tulajdonképpen ő volt a Jakab neve alatt kiadott harcászati utasítások valódi szerzője. Még az előző háború elején, 1665-ben, ő volt a kezdeményezője azoknak a reformoknak is, melyek szakítottak a cromwelli korszak merev és szigorú vasfegyelmére épülő taktikákkal, s lazább szervezeti felépítést, és rugalmasabb harceljárásokat vezettek be, melyek arra ösztönözték a beosztott tengernagyokat és kapitányokat, amennyire lehetőségeik engedik, önállóan cselekedve ragadják meg a harcok során kínálkozó kedvező lehetőségeket, persze csak akkor, ha ezzel nem veszélyeztetik a flotta egészét. Rupert flottaparancsnoki működését azonban most nagymértékben akadályozta az egyes beosztott parancsnokaival, így például John Holmes és Edward Spragge tengernagyokkal fennálló ellenséges viszonya, illetve a francia flottával való együttműködési nehézségek, melyek az idő múlásával nemhogy csökkentek volna, hanem inkább egyre súlyosabbak lettek.

Az 1673-ra szóló angol haditerv tulajdonképpen nagyon egyszerű volt, a szövetséges flotta megszerzi a tengeri fölényt, majd egy nagyszabású partraszálló hadműveletet hajtanak végre a zeelandi partokon, hátba támadva ezzel a szárazföldön védekező hollandokat. Általában mindenki könnyű és gyors sikerben bízott, hiszen ismertek voltak a hollandok nehézségei, és tudták, hogy azok flottájuk töredékét voltak csak képesek felszerelni, a szövetségesek tehát nagy túlerőben vannak. Rupert nem tartozott az optimisták közé, jól tudta, hogy saját flottájának is súlyos ellátási problémái vannak, és még a kényszertoborzással sem sikerült teljesen feltölteni a hajók állományát, így nagyon sok sorhajója hiányos legénységgel volt kénytelen kihajózni. A herceg aggódott a franciákkal való együttműködés várható nehézségei miatt is, s rossz előérzetei később teljes mértékben igazolódtak is.

A holland flotta május 15-én ért vissza a hazai partok elé, ahol Ruyter úgy döntött, kedvelt horgonyzóhelyén, Schooneveld előtt vet horgonyt, és itt várja be a késve érkező hajókat. A Schelde torkolatánál, Flushingtól 15 mérföldre fekvő Schooneveld a zátonyairól volt híres, a terepet jól ismerő hollandok viszonylag kis merülésű hajóikkal magabiztosan mozogtak a zátonyok között, de jóval nehezebb, és mélyebb merülésű sorhajóikkal az angolok óvakodtak túl közel kerülni ezekhez a vizekhez, melyek így biztos menedéket jelentettek a holland flotta számára. Ruyter már az előző háborúban is előszeretettel vonta össze hajóit ezen a területen, ahonnan jól szemmel lehetett tartani a Csatorna forgalmát. Az itteni zátonyoktól talán túlzottan is tartó angolok rendszerint csak úgy emlegették ezeket a vizeket, mint „De Ruyter odúja”.

Május második felében a flottához számos sorhajó csatlakozott a különböző Admiralitásoktól. Ekkor érkezett meg újra Cornelis Tromp is, az amszterdami Admiralitás hét sorhajójával. Május végére Ruyter flottájának állománya már 52 sorhajóra bővült. Május 30-án Ruyter zászlóshajóján haditanácsot tartottak, melyen részt vett a flotta összes tengernagya, valamint az Államtanács képviselői, és maga Vilmos herceg is. A tanácskozáson egyhangúan jóváhagyták Ruyter elképzeléseit, melyek szerint „a flotta a schooneveldi átjáróban, vagy kicsit délebbre, Ostende felé állomásozik, hogy megfigyelje az ellenséget, s ha megtámadják, vagy ha látják, hogy az ellenség flottája az Egyesült Tartományok partjainál szándékozik partraszállást végrehajtani, erőteljes ellenállással szembeszálljon terveivel, és megsemmisítse hajóit.” Június elsején a flotta egész napos hadgyakorlatot tartott, melynek végeztével Tromp díszvacsorán látta vendégül Ruytert és vezérkarát zászlóshajóján, a 80 ágyús Gouden Leeuw-on. A jó hangulatban zajló lakoma alatt érkeztek be egy semleges kereskedelmi hajóról az első hírek az angol–francia flotta közeledéséről.

A franciák 27 sorhajóval május végén csatlakoztak ismét a britekhez, a szövetséges hajóhad így összesen 81 sorhajót számlált, ami nyomasztó túlerőt jelentett a holland flotta 52 sorhajójával szemben, melyek ráadásul többségükben kisebbek és gyengébbek is voltak, mint az angol és francia hajók. (A két flotta erejéről szokás szerint eltérő adatokat találni, a különböző források szerint a szövetséges flotta 76-86, a holland pedig 50-62 sorhajót számlált.) Rupert átrendezte az egyesült flotta harcrendjét, a Vörös Osztag hajóival ezúttal ő állt az élre, míg az ezúttal is Jean d'Estrées vezette francia hajóraj, a Fehér Osztag alkotta a flotta derékhadát, Edward Spragge tengernagy Kék Osztaga pedig a flotta utóvédjét. A flotta azt az utasítást kapta, semmisítsék meg, vagy szorítsák vissza kikötőikbe a holland hajókat, majd tegyék partra a Yarmouthnál gyülekező angol csapatokat. Az angolok addig körülbelül hatezer katonát vontak össze a partraszálláshoz, de ezekhez később további csapatok is csatlakoztak volna.

Rupert nem akarta átadni a kezdeményezést a hollandoknak, és úgy döntött, ő fogja megtámadni az ellenséget, annak saját vizein. Május 30-án kifutott flottájával, és június elsején este horgonyt vetett a holland partok előtt, arra készülve, hogy másnap támadást indít Ruyter ellen. Másodikán kora reggel a szövetséges hajók vitorlát bontottak és észak felé indultak, miközben a hollandok szintén felvonták a horgonyt, és a zátonyok mellett manőverezve várták a közeledő ellenséget. Dél körül azonban a szél teljesen elállt, és a két flotta ismét horgonyt vetett, egymástól nagyjából tíz mérföldre. A szél csak késő délután támadt fel újra, de estére viharossá fokozódott, így a két flotta horgonyon állva maradt, és a következő négy nap egymással szemben állva várták az idő jobbra fordulását.

Rupert igyekezett kihasználni az időt arra, hogy feltérképezze a környező vizeket, és utat találjon hajói számára az ellenség horgonyzóhelye felé. Kisebb hajóit felderítésre előreküldve a britek felmérték a homokpadokat, az áramlatokat, és kellően mély csatornákat kerestek a zátonyok között. Az eredmények azonban nem voltak biztatóak, nem találtak útvonalat, melyen keresztül az angol sorhajók elérhették volna a hollandokat. Ráadásul azt is kénytelenek voltak megállapítani, az erős áramlatok hatására a zátonyok állandóan változtatják a helyüket, tehát ha mégis utat találnának a hollandok felé, könnyen lehet, hogy visszafelé az már bezáródna, és az angol hajók csapdába esnének a zátonyok között.

Rupert így sem akarta feladni, elhatározta, hogy kedvező széllel támadni fog, a dagály idején, amikor remélheti, hogy hajóival legalább lőtávolságra megközelítheti a hollandokat. A herceg fel sem tételezte, hogy a hollandok fel mernék venni a harcot nagy fölényben levő flottájával, és biztos volt benne, támadásakor azok majd kitérnek a harc elől, és megpróbálnak visszavonulni a Schelde torkolatába. Hogy ezt megakadályozza, harminc kisebb merülésű hajóból, főleg fregattokból, egy különítményt állított fel, azzal a céllal, hogy előrehajózva azok útját állják a hollandoknak, és feltartóztassák, vagy legalábbis lelassítsák őket, amíg ő a flottájával utol nem éri az ellenséget.

Június hetedikén, a Solebay-i csata évfordulóján, a viharos szél elült, és reggel megérkezett a dagály is. A körülmények ideálisnak látszottak Rupert tervének megvalósításához, s a szövetséges flotta reggel kilenc körül felvonta a horgonyt, és megindult a hollandok felé. Az ellenség visszavonulásának megakadályozására felállított előőrs már korábban elindult, s néhány mérfölddel a flotta előtt járt.

A hollandok azonban nem úgy reagáltak, ahogy Rupert várta. Ruyter meg sem kísérelt visszavonulni, hanem horgonyzóhelyét elhagyva észak felé fordult, és csatasorba állította hajóit. Ruyter a szokásoktól eltérően lemondott arról, hogy maga irányítsa a derékhadat, ennek vezetését átadta Aert Jansse van Nes tengernagynak, ő maga pedig kizárólag flottaparancsnoki teendőire koncentrált. A holland flotta elővédjét Cornelis Tromp, az utóvédet pedig Adriaen Banckert tengernagy irányította.

A holland flotta kifutásával nem volt többé értelme előreküldeni a könnyű hajókból álló elővédet, csakhogy az angol jelzésrendszerben nem volt olyan jelzés, amivel vissza lehetett volna rendelni őket. Ráadásul Rupert nem is nevezett ki parancsnokot a kötelék élére, annak kapitányai a kapott parancsok szem előtt tartásával önállóan tevékenykedhettek. Látva, hogy a holland flotta nem arra tart, amerre várták, a fregattok parancsnokai egy idő maguktól is egymás után visszafordultak, és rendezetlen összevisszaságban haladva visszatértek a flottához, ahol azonban csak tovább növelték az egyre nagyobb zűrzavart.

Miután az a veszély látszott fenyegetni, hogy a hollandok az angol flotta elé vágnak, és azok szél felőli oldalára kerülve nekinyomják őket a zátonyoknak, Rupert azonnal az ellenség felé fordult, és minden vitorláját felvonva igyekezett utolérni a valamivel előtte járó holland elővédet. A szövetséges flotta többi része is a hollandok felé fordult, de lemaradtak az elővéd mögött, így a széles rés nyílt Rupert és d'Estrées hajóraja között.

Rupertnek sikerült utolérnie Trompot, és megakadályoznia, hogy az keresztezze az angol flotta úrirányát. A britek így a szél felőli helyzetben maradhattak, aminek azonban most nem sok előnyét látták. A hollandok ügyeltek arra, hogy a tőlük jobbra fekvő zátonyok szélénél, azok közelében manőverezzenek, az angolok így a támadáshoz kedvező helyzetük ellenére sem merték megkockáztatni a frontális támadást, tartva attól, hogy ráfutnak a homokpadokra. Rupertet később ezért többen is kritizálták, és gyávasággal vádolták, hiszen a csata előtt a herceg még azt tervezte, behatol a sekély vizekre is, hogy csatára késztesse a hollandokat. Rupertet még több bírálat érte azért, mert túlzottan előrefutott, hogy a holland elővédet megállítsa, és ezzel nem csak flottája csatasorát bontotta meg, maga mögött hagyva a lemaradó derékhadat és utóvédet, hanem saját kötelékének a harcrendjét is összezilálta. A nagy rohanásban ugyanis az angol elővéd csatasora is szétesett, a hajók rendezetlenül haladva vették fel a harcot Tromp kötelékével, és gyakran egymást is zavarták a tüzelésben. Részben ennek is köszönhető, hogy Tromp képes volt 15 sorhajójával órákon át kitartani a több mint kétszeres túlerőben levő britekkel szemben. Az elvileg kedvezőtlen szél alatti helyzet most szintén a hollandokat segítette, az erős szélben és hullámzásban ugyanis az angol hajók kénytelenek voltak alsó ütegsoraik ágyúablakait bezárni, hogy a víz ne csapjon be rajtuk, míg a holland sorhajók, ahol az alsó ütegsor ablakai eleve magasabban voltak, mint a briteknél, zavartalanul használhatták összes ágyújukat. A szél ráadásul az ellenséggel ellentétes irányba döntötte a holland hajókat, így az ágyúk magasabb csőemelkedési szögének köszönhetően azok nagyobb távolságból tudtak hatásos tüzet kifejteni, mint a britek.

A zátonyok miatt Rupert nem mert rohamot indítani, és közelharcot kezdeményezni, s kisebb merülésű fregattjait sem küldhette ki, hogy azok átkarolják, és bekerítsék a hollandokat, hiszen korábban ezeket előreküldte. A holland sorhajók ellen pedig az erős felépítésű angol fregattok is eredményesen vehették volna fel a harcot, hiszen nagyságban és tűzerőben ezek általában egyenértékűek voltak a kisebb holland sorhajókkal. A fregattok azonban még mindig messze a flotta előtt jártak, és a kialakult helyzetet látva csak ekkor kezdtek lassan visszaszállingózni a főerőkhöz.

A szövetséges flotta többi részén sem volt kisebb a fejetlenség. Rupertet követve d'Estrées és Spragge szintén az ellenség felé fordultak, és felvették a harcot a holland derékhaddal és utóvéddel. A szövetséges derékhadat alkotó francia hajóraj utóvédje, melyet Francois Benedict de Rouxel de Grancey vezetett, azonban nem a saját kötelékét követte, hanem a Spragge vezette utóvédhez csatlakozva azzal együtt intézett támadást a Banckert vezette holland utóvéd ellen. Grancey hajórajának kiválásával a szövetséges flotta csatasora ismét megtört, s a derékhad és utóvéd között is nagy rés nyílt. Ruyter látta ezt, és azt is, hogy a nagy túlerő támadása alatt álló Banckert helyzete egyre bizonytalanabb, s délután kettő körül drasztikus lépésre szánta el magát. A holland derékhad hajóival majdnem 180 fokos, egyidejű fordulatot tett, délnyugatra fordulva elvitorlázott a francia vonal mellett, majd a d'Estrées és Spragge közti résbe behatolva átvágta a szövetséges flotta csatasorát, és elvágta egymástól annak derékhadát és utóvédjét.

A holland fordulat meglepte a franciákat, akik kezdetben nem is értették a manőver célját. Jelentéseiben minden francia parancsnok nagy elismeréssel írt arról, a holland flotta milyen példás rendben hajtotta végre ezt a bonyolult forduló manővert. D'Estrées igyekezett a mellette, de vele ellentétes irányban elhaladó holland hajórajjal párhuzamosan haladni, de ehhez erősen szél felé kellett tartania, s ezt az irányt nem minden hajója tudta követni, az ügyetlenebbek kiestek a csatasorból. A zavart növelte a franciák mellett elhaladó holland hajók heves tüzelése, mely több francia sorhajót komolyan megrongált. Az egymás mellett elhaladó francia és holland zászlóshajó rövid tűzharcot vívott egymással, azonban Ruyter közeledő zászlóshajóját látva több másik francia sorhajó inkább kitért előle. A holland tengernagy ezt látva örvendezve jegyezte meg: „Az ellenség még mindig respektálja a Hét Tartományt!” (De Zeven Provincien, Ruyter zászlóshajójának, és egyben az akkori Hollandiának a neve.)

D'Estrées köteléke mögött átvágva Ruyter kettészakította a szövetséges csatasort. Grancey hajóraja a holland derékhadat annak szél alatti oldalán megkerülve saját köteléke felé indult, Spragge azonban beszorult Ruyter és Banckert közé. Hogy a teljes bekerítést elkerülje, az angol tengernagy délnyugat felél fordulva igyekezett visszavonulni. D'Estrées csak jókora késéssel fordult vissza a hollandok után, miután saját hajóraját rendezte, de újabb összecsapást már nem kezdeményezett. Látva, hogy sem Rupert, sem Spragge nem támogatja, irányt váltott, és északnyugat felé visszavonult ő is, tartva magát a felsőbb utasításokhoz, melyek szigorúan megtiltották neki, hogy nagyobb kockázatokat vállaljon. A szövetséges flotta ezzel teljesen szétesett. Rupert, d'Estrées, Grancey, és Spragge köteléke egymástól elszakadva, szanaszét szóródva manőverezett, minden központi irányítás nélkül. A holland flotta előtt kiváló lehetőség nyílt, hogy túlerővel megsemmisítsék Spragge kötelékét, aztán egymás után felszámolják a többiek ellenállását is.

Ruyter fordulásával azonban a holland flotta csatasora is szétesett. Tromp elővédje elszakadt a többiektől, és Ruyter nem tudta, mi történt velük. Amikor délnyugatra fordult, egy kisebb hajót küldött Tromp után, hogy tájékoztassa őt szándékairól, és egyben utasította is, váltson irányt, és kövesse a derékhadat. Trompnak azonban nyoma sem volt, és emiatt aggódva Ruyter úgy döntött, feladja támadását, és inkább az elővéd segítségére siet. Ahogy mondta: „A legfontosabbal kell először törődni. Jobb megsegíteni a barátot, mint megtámadni az ellenséget.” A közben egységes csatasorba felfejlődött holland derékhad és utóvéd így visszafordult észak felé, hogy megkeresse Tromp elveszett hajóit.

Spragge így kiszabadult a bekerítésből, s miután biztos távolságba ért a hollandoktól, ő is észak felé indult, hogy megkeresse régi ellenségét, Trompot, és leszámoljon vele. A két tengernagy közti ellenségeskedés még az előző háborúra nyúlott vissza, a Szent Jakab napi csatáig, ahol Tromp leválasztotta a főerőkről az angol elővédet, megverte, és egészen az angol partokig kergette. (Miközben támogatás nélkül hátrahagyta a Ruyter vezette főerőket, majdnem katasztrófába sodorva azokat.) Az angol elővéd utolsó hajóraját Spragge vezette, aki mélyen megalázónak érezte a történteket. Személyes sértettségét Tromp csak még tovább növelte egy közismertté vált megjegyzésével, mely szerint Spragge jobban járna, ha köteléke parancsnokságát inkább a feleségére bízná, aki származása alapján valószínűleg jobban értene hozzá, mint a férje. Spragge felesége ugyanis a híres kalóz és tengernagy, Jacob Collaert unokája volt. (Apja is tengerész volt, és sikeres privateer.) Tromp ezzel nemcsak Spragge-ot, hanem a feleségét is megsértette, a tengernagy pedig elégtételt kívánt. Nyilvánosan többször is megesküdött, egyszer még II. Károly előtt is, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem öli, vagy el nem fogja Trompot, vagy amíg ő ott nem hagyja a fogát. A következő évek tengeri csatáiban a két tengernagy mindig egymást kereste, és hajóikkal egymással vívtak közelharcot, azzal sem törődve, hogy ezzel gyakran megbontották saját flottájuk harcrendjét. A különös párbaj a nemzetközi sajtó figyelmét is felkeltette, s a korabeli újságok nagy érdeklődéssel követték nyomon a két ellenség közti leszámolás állását. Spragge tehát mihelyt tehette, ezúttal is Tromp nyomába eredt.

Azonban olyan hévvel fordult észak felé, hogy elmulasztotta kötelékének hajórajait is erre utasítani. A tengernagy csak a saját hajójával fordult, melyet a középső raj hajói is követtek, az első és a hátsó hajórajok értetlenkedő parancsnokai, Kempthorne és Ossorey tengernagyok, csak jóval később fordultak Spragge után, jókora lemaradással követve észak felé vágtázó tengernagyukat. A szövetséges flotta ezzel szinte hajórajokra hullott szét, csak Rupert elővédje maradt egy kötelékben. D'Estrées derékhadából lemaradt az osztag utóvédje, Spragge köteléke pedig szinte teljesen szétesett. A szövetségesek szerencséjére a saját elővédjük miatt aggódó hollandok nem tudták kihasználni a helyzetet, hogy külön verjék szét az angol és a francia osztagokat.

Rupert és Tromp kötelékei közben egymással tűzharcot vívva haladtak északkelet felé. Az angol tüzérség hatékonyságát továbbra is gyengítette az erős hullámzás, illetve a kötelék rendezetlensége, ami a hajók egy részét akadályozta a tüzelésben. Az elvileg sokkal gyengébb hollandok így ki tudtak tartani az ellenséggel szemben, és nem volt szükség arra, hogy a zátonyok védelmébe húzódjanak vissza. Nem tisztázott, hogy Tromp azért nem fordult vissza, mert a főparancsnok utasításait közvetítő hajó nem ért el hozzá, vagy pedig azért nem, mert túl kockázatosnak tartotta, hogy ellenséges tűz alatt hajtson végre egy teljes fordulatot.

A két kötelék délután háromra a Walcheren-szigetet övező homokpadokhoz ért, és az egyre sekélyebb vízmélység miatt aggódó Rupert visszafordította hajóit dél felé, hogy visszatérjenek a mélyebb vizekre, és csatlakozzanak a közben messze lemaradt derékhadhoz és utóvédhez. Tromp nem használta ki az alkalmat arra, hogy elszakadjon a britektől, és hajóit a tűzvonalból kivezetve rendezze kötelékét. Az angolokkal együtt fordult ő is, és a harcérintkezést folyamatosan fenntartva követte őket vissza, délnyugat felé. A számukra ilyen szempontból előnyös szelet kihasználva a hollandok megtehették azt, hogy távolról tartották tűz alatt az ellenséges hajókat, elkerülve a közelharcot, ami a nagyobb tűzerejű ellenség számára lett volna kedvező. A legtöbb holland hajó igyekezett is tartani a nagy lőtávolságot, de Tromp mint mindig, most is nagyon agresszíven lépett fel, és többször is közelharcot kezdeményezett az angol sorhajókkal, egyebek közt Rupert zászlóshajójával, a Royal Charles-al. Így aztán míg a holland sorhajók többsége súlyosabb sérülések nélkül megúszta a harcot, azalatt Tromp kénytelen volt háromszor is zászlóshajót váltani, a mozgásképtelenné vált Gouden Leeuw-ról először a Prins te Paard, majd az Amsterdam sorhajóra szállt át, majd miután azokat is kilőtték alóla, végül a Komeetstar sorhajón vonta fel zászlaját.

A két elővéd, és flottájuk többi része, most ismét egymás felé közeledett, és délután hat körül Tromp hajóiról megpillantották a feléjük közeledő főerőket. Hogy lelkesítse kimerült tengerészeit, Tromp állítólag így kiáltott fel: „Emberek, ott van a Nagyapó! Jön, hogy segítsen nekünk, és én az utolsó leheletemig kitartok mellette!” (A Nagyapó – Bestevaer – becenévvel a holland tengerészek eredetileg Maarten Trompot tisztelték meg. A holland haditengerészet történetében De Ruyter volt az egyetlen, aki Tromp után szintén megkapta ezt a megtiszteltetésnek számító jelzőt.) A szövetségesek nem voltak abban a helyzetben, hogy meg tudták volna akadályozni a holland kötelékek újraegyesülését. Amikor Banckert első hajói elérték Tromp kötelékét, Ruyter ismét fordulót vezényelt, a derékhad és az utóvéd megint délnyugati irányba fordult, Tromp pedig felzárkózott mögéjük.

A holland flotta ezzel egyetlen, összefüggő csatasorba fejlődött fel. A kötelékek sorrendje némileg megváltozott, most Ruyter haladt elől, Banckert középen, Tromp pedig az utóvédben. Rupert kétségbeesetten erőlködött, hogy a saját flottáját is csatasorba állítsa, de erőfeszítéseivel csak mérsékelt sikert ért el. A szövetséges hajóhad teljesen szétesett, amire Rupert maga is rájött, amikor az eredetileg az utóvédet vezető Spragge hajója a herceg nagy megrökönyödésére váratlanul az ő elővédjének a hajói között bukkant fel. Rupert igyekezett valahogy rendezni flottáját, és próbálta visszacsalogatni a közben nyugat felé biztonságos távolságra visszavonult franciákat.

Az angol harcrend még mindig rendezetlen volt, és aznap már nem is sikerült helyreállítani, ugyanis az ellenség zavarát látva Ruyter elrendelte kötelékeinek, ahol erre jó lehetőséget látnak, törjék át az angol vonalakat. Kihasználva a nappali világosságból hátralevő rövid időt, az egyes holland hajórajok több helyen is sikeresen áttörték a teljesen még ki sem alakított angol csatasort, tovább növelve ezzel a szövetséges flottában uralkodó zűrzavart. A hollandok számára a helyzet kiváló lett volna egy általános támadásra a széthullott szövetséges flotta ellen, azonban ekkor már erősen sötétedett, és a nagy túlerőben levő ellenséggel szemben Ruyter semmiképp sem akart éjszakai harcba bocsátkozni.

Ez a szövetségeseknek sem állt szándékában. Rupert sötétedéskor elrendelte a visszavonulást nyugat felé, abban bízva, a hollandok nem fogják feladni a parti vizek jelentette előnyt, és nem követik őket a nyílt tengerre. A herceg aggódott a flottában uralkodó rossz hangulat miatt, a tengerészek ugyanis jól látták, a flotta milyen gyalázatos teljesítményt nyújtott, és milyen hasznavehetetlenek a francia szövetségesek. A harci morál a mélypontra süllyedt, és Rupert komolyan tartott attól, ha tovább erőlteti a harcot, legrosszabb állapotban levő hajói előbb-utóbb megfutamodnak, és magukkal rántják az egész flottát. Szinte biztos volt abban is, a futásban először valószínűleg a francia kötelék követné őket. Az angol hajók egészen másnap hajnalig lassan haladtak nyugat felé, és Rupert csak akkor állította meg őket, amikor nagy megkönnyebbülésére kiderült, hogy a hollandok valóban nem üldözik őket. Az angol flottaparancsnok tehát komolyan tartott egy súlyos vereség lehetőségétől.

A csata amúgy egyik fél részéről sem járt nagy veszteségekkel. A hollandok nem tűzerejükkel, hanem ügyes manőverezésükkel verték meg az ellenséget. A harc majdnem végig viszonylag nagy távolságból zajlott, egyedül Tromp erőltette csak a közelharcot. Több forrásban azt olvasni, a franciák elvesztettek két sorhajót, ami azonban elég valószínűtlenül hangzik, hiszen éppen ők kerülték legjobban a kockázatos helyzeteket. Az elvesztett hajók minden bizonnyal kisebb hadihajók voltak, sorhajót egyik fél sem vesztett az ütközetben, bár két angol és egy holland sorhajó olyan súlyosan megsérült, hogy a csata után haza kellett küldeni őket javításra. Az ütközetet követő napon viszont a britek valóban elvesztettek egy sorhajót, a 70 ágyús Deventer zátonyra futott, és felrobbant. A megfeneklett hajó erősen oldalra dőlt, és a lőporraktárban a dőlés miatt talán egy lámpa kiesett a helyéről, és ez okozhatta a katasztrófát. Az emberveszteségről egyik oldalon sincsenek adatok, de nem lehetett túl nagy, valószínűleg pár száz halott és sebesült mindkét oldalon. A hollandok azonban két tengernagyukat is elvesztették, Volckert Schram altengernagyot, és a vejét, David Vlugh ellentengernagyot.

A csata után Ruyter a flotta harcrendjét fenntartva horgonyt vetett a partok közelében. Az angolok és a franciák másnap reggel ugyanezt tették, és a hollandoktól 12 mérföldre ők is lehorgonyoztak. Az éjszakát mindkét fél a hajók javításával töltötte, és mindketten a harc másnapi felújítására számítottak. A szél azonban másnap ismét viharossá erősödött, így mindketten horgonyon állva maradtak, várva az idő jobbra fordulását. A szövetségesek maguk is érezték, hogy nagyon gyatra teljesítményt nyújtottak, és a csata utáni napon a parancsnokok között rögtön megkezdődött a vádaskodás és az egymásra mutogatás. Naplójában Rupert elsősorban a franciákat tette felelőssé a kudarcért, úgy vélve, nagy győzelmet arathatott volna, ha szövetségesei nem tartják magukat távol a harctól. De persze hivatkozott a kedvezőtlen körülményekre, és az angol parancsnokok által elkövetett melléfogásokra is. „Ennyi hajóval ez nagyon alkalmatlan helynek bizonyult a harcra, és az az igazság, hogy a mi oldalunkon olyan rosszul vezetett harcok folytak, amilyet még soha nem láttam.”

Spragge elsősorban Rupertet tette felelőssé a történtekért, gyávasággal és alkalmatlansággal vádolva főparancsnokát, míg Rupert hanyagsággal és engedetlenséggel vádolta Spragge-ot, s közben mindketten hibáztatták a franciákat, amiért azok cserbenhagyták őket a harcban. A harc felújítását illetően a legtöbb angol parancsnok nagyon szkeptikus volt, az általános véleményt tükrözte a Royal Katherine kapitányának Ruperthez írt levele: „Az a lyuk túl kicsi, és a homokpadok túl veszélyesek, semhogy ismét odamerészkedhetnénk közéjük.”

A holland flottában ezzel szemben nagyon jó volt a hangulat. A csata után napon Tromp ezt írta a húgának: „Tegnap táncba mentünk, Istennek hála én is ott voltam, s megint úgy felvidultunk, mint a királyok. A negyedik hajómon vagyok, a Kometstaar-on, és azt hiszem, ma is egy jót fogok táncolni. Arra kényszerítjük a franciákat, hogy minden vitorlájukat felvonják a futáshoz, és ha így folytatódnak a dolgok ma is, remélem, minden barátunk és minden imánk meghallgatásra talál, és megszabadulunk a zsarnokságtól.

Viszlát, kedvesem, minden igazán rendben lesz!”

A saját kikötőikhez közel horgonyzó holland flotta könnyen pótolni tudta veszteségeit, az érkező teherhajókról feltöltötték a lőszer és élelmiszerkészleteket, s új tengerészek érkeztek az elesettek és a partra szállított sebesültek pótlására. A hajók javítását is könnyen meg tudták oldani, a kikötőkből nemcsak a szükséges faanyagot tudták gyorsan beszerezni, hanem hajógyári munkások is érkeztek a hajókra. A csatát követő napokban ráadásul további négy sorhajó érkezett a flottához, köztük két elsőosztályú hajó, a 74 ágyús Voorzichtigheid, és a 82 ágyús Oliphant. Ruyter a csata után tehát minden szempontból jobb helyzetben volt, mint előtte. Az angolok és a franciák ezzel szemben alig jutottak utánpótláshoz, és nem csupán kikötőik távolsága, és az erős keleti szél miatt, hanem azért is, mert a rogyadozó angol költségvetés most sem volt képes biztosítani a flotta ellátását, és még a kikötőkben is hiány volt mindenből. Az ellenséges partok közelében a hajók javítását is nehezen tudták megoldani, és a sebesülteket sem tudták hazaküldeni.

A szélvihar egy hétig tartott, és ezalatt mindkét flotta horgonyon állva várta az idő jobbra fordulását. Ez végül június 14-én következett be, amikor a vihar végre elült. Az angolok terveit illetően a különböző források másként vélekednek. Egyesek szerint Rupert vissza akart vonulni a hazai kikötőkbe, hogy összeszedje a korábbi ütközetben megtépázott flottáját, kijavítsa a hajókat, és feltöltse a készleteket. Mások szerint ismét csatát akart kezdeményezni, és kicsalogatni a hollandokat a partközelből a nyílt vizekre, ahol a mélyebb merülésű angol és francia sorhajók magabiztosabban tudtak volna manőverezni. Azonban akármi is volt a britek terve, egy dologban teljesen biztosak voltak, a hollandok maguktól nem fogják elhagyni biztonságos horgonyzóhelyüket, és nem fognak támadást indítani a szövetséges flotta ellen.

Az angolok azonban ismét tévedtek. Látva, hogy a szél kellően legyengült, és a hollandok számára kedvező északnyugati irányba fordult, 14-én kora reggel Ruyter elrendelte a horgonyok felvonását, és megindult a szövetséges flotta felé, hogy lehetőleg még horgonyon állva lepje meg őket. Ez ugyan nem sikerült, de támadása mégis teljes meglepetésként érte a magukat teljes biztonságban érző angolokat és franciákat, s hatalmas kavarodást idézett elő közöttük.

A szövetséges flotta egy héttel korábban észak-dél irányba állva vetett horgonyt. Észak felől, legközelebb állva a hollandokhoz, Spragge utóvédje horgonyzott, tőle délebbre a francia kötelék alkotta derékhad, és legelöl délen Rupert elővédje. Amikor a holland flotta az angolok nagy meglepetésére váratlanul feltűnt a láthatáron, Edward Spragge éppen egy megbeszélésen vett részt Rupert zászlóshajóján, a Royal Charles-on. Spragge azonnal csónakba szállt, hogy visszatérjen a kötelékéhez, Rupert azonban tartott tőle, hogy a hollandok előbb érik el az utóvéd hajóit, mint a parancsnokuk. A flottaparancsnok ezért tőle nem szokatlan módon egy merész, de nagyon kockázatos, és meggondolatlan lépésre szánta el magát, úgy döntött, hogy kötelékével megfordul és visszavitorlázik, s átveszi az utóvéd szerepét, hogy az ő hajóraja fogja fel az ellenség első csapását, ne a parancsnok nélkül maradt utóvéd.

Rupert azonban elmulasztotta szándékáról értesíteni a derékhadat vezető d'Estréest, talán mert azt gondolta, kötelékének mozgásából úgyis nyilvánvaló lesz, hogy mire készül. Az általános fejetlenségre és kapkodásra jellemző egyébként, hogy Rupert még a horgonyok felvonására sem adott ki parancsot, egyszerűen csak megindult a zászlóshajójával észak felé, valószínűleg ismét csak abban a hitben, hogy parancsnokai ezt látva külön utasítás nélkül is tudni fogják, mit kell tenniük.

Az elővéd angol sorhajói valóban kitalálták, mi parancsnokuk szándéka, és kissé rendezetlenül ugyan, de maguktól is megindultak a zászlóshajó után észak felé. A franciák azonban nem értették, mit akarnak az angolok, és azt hitték, gyors előrenyomulásukkal azok őket akarják gyorsabb mozgásra ösztökélni, vagy pedig nélkülük akarják felvenni a harcot a hollandokkal, amit d'Estrées alighanem súlyos sértésnek érezhetett. A franciák így szintén megindultak észak felé, és minden vitorlájukat felvonva szinte versenyt futottak az angolokkal, hogy mindenképpen megőrizzék a harcrendben elfoglalt eredeti helyüket. A két kötelék így nagyjából egymás mellett tört előre észak felé, egyenesen bele az utóvédbe, melynek hajói a kapott parancsok értelmében horgonyon állva várakoztak a kötelékparancsnok visszatérésére. A végeredmény így óriási kavarodás, és a harcrend teljes felbomlása lett. Az angol és francia hajók egy csomóba futottak össze, és teljesen összekeveredtek egymással.

A hollandok elképedve figyelték, mit művelnek ellenségeik. Ruyter maga is döbbenten kiáltott fel: „Mit művel ez az ember? Megőrült?” Természetesen egy pillanatig sem haboztak, hogy kihasználják a helyzetet, és lőtávolságba érve tüzet nyitottak az előttük kavargó hajótömegre. A szövetséges flottában még mindig teljes volt a káosz, a legtöbb hajó viszonozni sem tudta a tüzet, mert saját társaik takarták őket. A kötelékparancsnokok azzal voltak elfoglalva, hogy kiválogassák a kupacból a saját hajóikat, és valahogy ismét csatasorba állítsák őket. A csata tulajdonképpen már eldőlt, még mielőtt a felek egyetlen lövést is leadtak volna.

Ruyter ismét legmegbízhatóbb parancsnokát, az ezúttal az elővédet vezető Adriaen Banckert-et küldte a franciák ellen, akiknek fogalmuk se nagyon volt róla, mi történik körülöttük. Amikor a holland hajók tüzet nyitottak rájuk, d'Estrées ezúttal is igyekezett minél előbb kikerülni a harcból, és miután valamennyire összeszedte kötelékét, visszavonult nyugat felé, ismét magára hagyva angol szövetségeseit. Rupert közben kétségbeesetten igyekezett helyreállítani a rendet a flottában, többször is felvonta a támadást elrendelő vörös zászlót, hogy közelharcba bocsátkozzon a hollandokkal, és megállítsa azok előrenyomulását, de a támadásban senki sem követte hajóját, így minden alkalommal vissza kellett vonulnia. Igazi közelharcra ezúttal is csak a két nagy ellenség, Tromp és Spragge közt került sor, akik egészen sötétedésig heves tűzharcot vívtak egymással.

A hollandok folyamatos támadásai alatt az angolok lassan hátráltak nyugat felé, amerre a franciák már az ütközet elején visszavonultak. Miután a harcrend helyreállítására tett próbálkozásai kudarcot vallottak, Rupert is már csak azon erőlködött, hogy a visszavonulás rendezett legyen, és flottája ne essen szét teljesen.

A hollandok nem próbálták meg kihasználni a helyzetet arra, hogy egy frontális rohammal teljesen szétverjék az összezavart ellenséget, és döntő csapást mérjenek rájuk. A hajók számát és tűzerejét tekintve a szövetséges flotta változatlanul jelentős fölényben volt, és velük szemben Ruyter nem mert túl nagy kockázatot vállalni, tudva azt, hogy nemcsak egy esetleges vereség, de még egy nagy veszteségekkel járó győzelem is végzetes következményekkel járhatna Hollandiára nézve. Feladata az ellenséges partraszállások megakadályozása, és a holland kereskedelmi konvojok útjának a biztosítása volt, s ezt a flotta akár ideiglenesen harcképtelenné válása is meggátolta volna. A hollandok valószínűleg nem voltak teljesen tisztában az angolok gondjaival, a pénzügyi nehézségekkel és flottájuk ellátási zavaraival, s valamelyest túlbecsülték az ellenfél erejét. A franciák a Földközi-tengerről még nagy erőket tudtak volna átvezényelni a hollandok ellen harcoló hajóhadhoz, de az angolok belátható időn belül nem tudták volna pótolni flottájuk esetleges veszteségeit.

A hollandok tehát talán megkockáztathattak volna egy merészebb támadást is, de Ruyter nem akarta nagyobb veszélynek kitenni a hajóit. Az elsődleges célt így is elérték, elverték a hazai partoktól az ellenséget, és elég nagy veszteséget okoztak neki ahhoz, hogy egy ideig ne próbálkozhasson újra. A hollandok így megelégedtek a nagy távolságról vívott tűzharccal, és estére egészen az angol partokig nyomták vissza az ellenséget. Ruyter csak sötétedéskor rendelte el a harc félbeszakítását és a visszavonulást, amikor már csak négy mérföldre voltak az angol partoktól. Az éjszaka a holland flotta visszatért schooneveldi horgonyzóhelyére, az angolok pedig behajóztak a Temze torkolatában fekvő támaszpontjaikra, hogy helyrehozzák a hajók sérüléseit, és feltöltsék végre hiányos készleteiket.

Az ütközetekben egyik fél sem vesztett egyetlen sorhajót sem, bár az angol flotta számos hajója súlyosan megsérült, és hosszabb javításra szorult. A két csata így eldöntetlennek volt tekinthető, de ahogy Mahan megjegyezte: „Döntetlen volt az ügy, már ha annak nevezhető egy olyan csata, melyben egy alsóbbrendű erő megtámad egy nála felsőbbrendűt, magáéval azonos veszteségeket okoz annak, és meghiúsítja az ellenség céljának elérését.” A stratégiai siker tehát egyértelműen a hollandoké volt, és hogy ezt nyilvánvalóvá tegyék, a flotta július harmadikán, a hajók sérüléseinek kijavítása után Vilmos javaslatára ismét kifutott, és blokád alá vette a Temze torkolat környékén fekvő angol kikötőket. A blokád azonban nem tartott sokáig, a holland hajókon ugyanis himlőjárvány tört ki, s Ruyter kénytelen volt visszatérni a Maas torkolatához, hogy partra tegyék a betegeket. Itt ismét feltöltötték a hajók készleteit, s közben újabb sorhajók csatlakoztak a flottához. A szárazföldi helyzet javulásával az Admiralitások végre ismét felszerelhették a hajóikat, s augusztus elejére Ruyter parancsnoksága alatt ismét összegyűlt szinte a teljes holland flotta, 75 sorhajóval.

Az angolok közben kijavították az ütközetben megsérült hajókat, amennyire tudták, feltöltötték a készleteket, s néhány újabb angol és francia sorhajóval kiegészülve július végén ismét kifutottak a tengerre. A schooneveldi csaták kudarcainak felelősségét közben az angol tengernagyok és az angol propaganda nagy buzgalommal igyekezett a franciák nyakába varrni. Nem is teljesen alaptalanul, de egyedül őket tenni felelőssé a kudarcokért nagy túlzás volt, és egyben nagy politikai hiba is, ugyanis a szövetségesekre mutogatás felerősítette a franciákkal szemben már addig is meglevő, és a holland ügynökök által már addig is tevékenyen erősített franciaellenes hangulatot, ami csak még jobban megmérgezte a két fél közti viszonyt, és megalapozta a szövetség későbbi felbomlását.

(Folyt. köv.)