A második angol–holland háborút lezáró békeszerződések az aláíró felek szándékától függetlenül ambivalens helyzetet teremtettek, mely nem volt sokáig fenntartható. Szinte mindenki olyan hátsó szándékokkal ment bele a békekötésbe, melyek ellentétesek voltak az egyezmények tartalmával. Anglia egyértelmű vesztesként került ki a háborúból, s bár területileg nem sokat veszített, a már ekkor is nagyra duzzasztott nemzeti öntudat és nagyhatalmi presztízs számára óriási csapás és nagy szégyen volt a háborús vereség, nem is szólva arról, hogy a költségek és a kereskedelem háborús veszteségei gyakorlatilag csődbe vitték az államháztartást. A restaurációkor a Parlament 1,2 millió font éves jövedelmet szavazott meg a korona számára, ám ezt az összeget már békeidőben sem tudták előteremteni, még az új füstadó bevezetésével sem. (A korona jövedelme az államháztartás bevételét jelenti, nem azt, hogy ez a pénz a király zsebébe vándorolt, bár Károly persze igyekezett annyit lenyúlni belőle, amennyit csak tudott.) A háború végére az éves bevétel 700 ezer fontra esett vissza, míg az államadósság ennek több mint kétszeresére rúgott, jó másfél millió fontra, ami gyakorlatilag államcsődöt jelentett.

Anglia tehát képtelen volt folytatni a háborút, és kénytelen volt békét kötni, hiába volt a király a harcok folytatása mellett. A reménytelen pénzügyi helyzeten kívül az angolokat egy másik ok is a háború lezárására ösztönözte, mégpedig a francia terjeszkedés a kontinensen. Franciaország a hollandok oldalán lépett be a háborúba, de a Hollandiának nyújtott segítségük végül hajítófát se ért, a flotta végig távol tartotta magát a harcoktól, és a holland flottával való többször beígért egyesülése a gyakorlatban végül soha nem történt meg. Míg az angolok elleni harcokban úgyszólván egyáltalán nem vettek részt, a franciák annál nagyobb buzgalommal vetették magukat a spanyolok elleni háborúba, elsősorban a Hollandiával szomszédos Spanyol-Németalföld, a mai Belgium területén. Gondos előkészületek után 1667 májusában indították meg a hadjáratot a terület ellen, és egymás után kényszerítették megadásra az anyaországtól elszigetelt városok és erődök helyőrségeit. A francia előretörés nemcsak az angolokat aggasztotta, hanem a hollandokat is, akik egyáltalán nem tartották kívánatos lehetőségnek, hogy a franciák közvetlen szomszédaik legyenek. Ezt nem csupán katonai szempontból érezték veszélyesnek, hanem attól is tartottak, hogy a gazdag németalföldi városok francia kézen komoly riválisai lesznek saját kereskedelmüknek. A hollandok egy idő után már veszélyesebbnek tartották a szövetséges franciákat, mint az ellenséges angolokat, így ők is igyekeztek gyorsan lezárni a háborút, majd a békekötés után az angolokkal közösen gyakoroltak diplomáciai nyomást a franciákra, hogy azok leállítsák a németalföldi hadjáratot. Az 1667 nyarán megkötött angol–holland békekötés után néhány hónappal, 1668 januárjában a két volt ellenség már szövetségre is lépett egymással, kimondottan azzal a céllal, hogy együtt lépjenek fel a franciákkal szemben, s rákényszerítsék őket a spanyolokkal való békekötésre, és az elfoglalt területek nagyobbik részének a visszaszolgáltatására. A szövetséghez Svédország is csatlakozott. A szövetségi szerződés egy titkos záradékában a három ország abban is megállapodott, ha a franciák nem lesznek hajlandóak a kívánt feltételekkel békét kötni, közösen üzennek nekik hadat, és így kényszerítik rá őket a békekötésre. A nyilvánosságra hozott szövegben ez a kitétel természetesen nem szerepelt, a hármas szövetség hivatalosan csak közvetítőként igyekezett a franciák és a spanyolok között megteremteni a békét.

A franciákat már maga a hármas szövetség létrejötte is érzékenyen érintette, és árulásnak tekintették, hogy ahhoz az addig velük szövetséges Hollandia is csatlakozott, bár egy rövid ideig elhitték, hogy a szövetség csak a spanyolokra próbál nyomást gyakorolni a béke érdekében. A szövetségi szerződés már említett titkos záradéka azonban már február végén a franciák kezébe került, méghozzá első kézből, ugyanis azt az előzékeny angolok maguk juttatták el a londoni francia nagykövetnek. Az angolok baráti szívességének indítéka nyilván az lehetett, hogy igyekeztek végérvényesen elvágni a Hollandiát és Franciaországot összekötő utolsó szövetségi kötelékeket is, mivel ekkor már ők pályáztak Franciaország szövetségére. E törekvés mögött elsősorban alighanem a király, II. Károly állt, főminisztere, Lord Arlington, inkább a hármas szövetséget igyekezett volna tovább erősíteni.

II. Károly tervei mögött részben a király személyes hiúsága és gőgje állt. Károly személyes sértésnek tekintette a hollandok előző évi Medway-i rajtaütését, amit akkor hajtottak végre, amikor a béketárgyalások már elkezdődtek. Bár az angolok, akik már ekkor is a franciák átállásában bíztak, eredetileg csak az időt szerették volna húzni a tárgyalásokkal, Károly mégis vérig volt sértve a holland támadás miatt, amit a saját személyes megalázásának tekintett, és a holland miniszterelnököt, Johan de Witt-et hibáztatta érte. (Nyilván nem is alap nélkül, bár a hollandok maguk is úgy vélték, a britek csak az időt húzzák a tárgyalásokkal, és a támadással az angolok megállapodási készségét szerették volna serkenteni.) A király tehát személyes gyűlöletet táplált a hollandokkal, elsősorban azok köztársaságpárti kormányával szemben, és bosszút akart állni rajtuk, holott vezető politikusainak a többsége egyre inkább azon a véleményen volt, Anglia számára nem a kis holland köztársaság jelent veszélyt, hanem az egyre nagyobbra növekvő, és egyre ambiciózusabb, katolikus Franciaország.

Személyes érzelmein kívül Károlynak voltak racionálisabb indítékai is a hollandokkal szembeni fellépésre. Az angol uralkodó a köztársasági kormány megbuktatásával unokaöccsét, Orániai Vilmost akarta Hollandia élére állítani, és abban bízott, a fiatal, ekkor még csak tizenéves Vilmost majd tetszése szerint befolyásolhatja és irányíthatja, afféle vazallusállammá, s az angol érdekek kiszolgálójává téve ezzel Hollandiát. A hollandok ellen hangolt francia királytól, XIV. Lajostól hatalmas összegű támogatást remélt a szövetségért cserébe, ami segített volna kihúzni a bajból a csőd szélén, vagy talán már azon is túl álló angol költségvetést. Károly erősen számított majdani győzelem után a vesztes hollandokból kivasalandó hatalmas összegű hadisarcra is, ami utólag fedezte volna a háború költségeit. Ezenkívül egy jó kis győztes háború növelte volna II. Károly népszerűségét, és erősítette volna belpolitikai helyzetét, ami könnyelműsége és felelőtlensége, udvarának költekezése, és alig leplezett katolicizmusa miatt igencsak ingatag lábakon állt.

A királyt nem bizonytalanította el, hogy az előző, csúfosan végződő háborúba is ugyanezekkel a reményekkel vágott bele. Arlington ellenállását leküzdve már 1668 nyarától igyekezett előkészíteni a kapcsolatfelvételt a franciákkal, és próbált olyan előnyös alkupozícióba jutni, ahonnan minél nagyobb összeget tud majd kivasalni a franciákból, támogatásáért cserébe. A hivatalos diplomáciai útvonalakat is képes volt kikerülni, miután húga, Henrietta, XIV. Lajos öccsének, az orleans-i hercegnek a felesége volt, így rajta keresztül közvetlen kapcsolatba kerülhetett a francia uralkodóval.

Az angol és a francia uralkodó között hivatalosan, bár titokban, 1669 márciusában indult meg az egyezkedés, amikor II. Károly egyik bizalmasa közvetítésével tárgyalásokat kezdeményezett XIV. Lajossal. A hollandok elleni háborúról ekkor még nem volt szó, az angol király védelmi szövetség megkötését javasolta a franciáknak, melyért cserébe annyit kért, háború esetén a franciák nyújtsanak anyagi és katonai segítséget Angliának, és ne növeljék tovább haditengerészetük erejét. Egy kis zsebpénzért, 200 ezer fontért cserébe a király vállalta azt is, hivatalosan is áttér a katolikus hitre. Válaszában XIV. Lajos leginkább az angol uralkodó katolikus hitre való tervezett áttérésén örvendezett, de megígérte a hollandokkal való együttműködési tárgyalások felfüggesztését, és a francia hajóépítések egyéves szüneteltetését is, viszont cserébe ragaszkodott a hollandok elleni közös katonai fellépéshez.

Utóbbi feltétel nem nyerte el az angol politikusok tetszését, bár a királynak éppen nem volt ellenére. Arlington amennyire csak tudta, igyekezett elhúzni a tárgyalásokat, és mindent megtett, hogy azok ne vezessenek eredményre. Év végén azonban a franciák ismét tárgyalóasztalhoz ültek a hollandokkal, és fennállni látszott annak veszélye, hogy újra szövetségre lépnek Anglia ellen. A brit tárgyalókészség erre hirtelen ismét feléledt, és 1670 tavaszán megszületett a megállapodás. A Hollandia elleni háborúért az angolok egymillió fontot kértek előre, valamint a háború időtartamára évi 600 ezer fontot. A kölcsönös katonai támogatások mellett a szárazföldi háború túlnyomórészt a franciákra hárult volna, a hollandok elleni tengeri harcok pedig az angolokra. A franciák Hollandia déli területeire tartottak igényt, míg az angolok a Schelde-folyó torkolatára, és az előtte fekvő három szigetre. A szerződés szerint a háborúra csak II. Károly katolikus hitre való áttérését követően került volna sor, XIV. Lajos csak ezt követően döntött volna a hadba lépésről. A király katolizálásának időpontjára a britek nem vállaltak kötelezettséget, de az érte járó 200 ezer fontot előre kérték, a szerződés aláírásától számított fél éven belül.

A megállapodás aláírására végül 1670 május 22-én került sor, Doverben. Az alkalmat ehhez Henrietta látogatása biztosította, aki bátyjait meglátogatni érkezett Angliába. A szerződést titokban írták alá a kíséretében levő francia megbízottak, és II. Károly beavatott miniszterei. A szerződés annyira titkos volt, hogy még a királyi tanácsadók és az államtanács nem katolikus tagjai sem tudtak róla. Hogy a tárgyalások valódi célját és tartalmát leplezzék, egy másik, fiktív szerződést is kötöttek a franciákkal, melyben a király katolizálásáról már nem volt szó. A franciák ismét végigjátszották a tárgyalásokat, melyeken már a nem katolikus angol miniszterek is részt vettek, akik nagy lelkesedéssel vetették bele magukat a megbeszélésekbe, és a már megkötött megállapodásról mit sem tudva néhány újabb holland sziget átadását is követelték. XIV. Lajos ebbe is belement, de később a háború elején javasolta, hogy a decemberben Londonban megkötött második szerződést nyilvánítsák semmissé. Az események ezt végül már nem tették szükségessé, s a háború végül úgy alakult, hogy az angoloknak és a franciáknak nem kellett a holland területek egymás közti felosztásán gondolkozniuk.

A titkos szerződés olyan titkos volt, hogy az csak jó fél évszázaddal később, már a Stuart-ok végleges bukása után került nyilvánosságra, II. Károly egy XIV. Lajosnak tett nem hivatalos ígéretével együtt, mely szerint áttérését követően tőle telhetően mindent elkövet Anglia re-katolizálása érdekében is. A történetírók gyakran meg is jegyzik, ha ez a szerződés akkor nyilvánosságra kerül, az minden bizonnyal egy újabb forradalmat, és II. Károly azonnali bukását eredményezte volna, s a király jó eséllyel ugyanúgy végezte volna, mint az apja. Abban is teljes az egyetértés, hogy a léha és könnyelmű uralkodó teljességgel felelőtlen politikus volt, aki kizárólag csak a saját szűk látókörű szempontjait szem előtt tartva hozta meg döntéseit, s csak akkor képviselte az állam érdekeit, ha azok éppen neki is megfeleltek. Ezúttal is csak a saját kicsinyes bosszúvágya és sértettsége, valamint pénzsóvársága vezérelte, s figyelmen kívül hagyta a gazdasági megfontolásokat, és a külpolitikai érdekeket. A francia támogatásra a költségvetésnek amúgy valóban nagy szüksége volt, az államháztartás bevétele még 1670-ben sem érte el az egymillió fontot se, és a következő évben ismét csökkent. A beérkező első támogatás, a király áttérése fejében megadott 200 ezer font, azonban túlnyomó részt nem a költségvetést gyarapította, hanem a király magának nyúlta le, hogy udvartartásának költekezéseit tovább tudja fedezni. A katolizálás a király számára egyébként ugyanolyan áruba bocsátható portéka volt, mint bármi más, s a legtöbb történetíró általában nem feltételezi, hogy Károlynak lett volna bármilyen hite vagy meggyőződése. Az áttérésre egyébként később valóban sor került, de csak 1685-ben, Károly halálos ágyán, néhány órával a király elhunyta előtt. (Az se biztos, valóban ő akarta ezt, és egyáltalán tudatában volt e még annak, mi történik körülötte. Vagyis hasonló történhetett vele is, mint Nagy Konstantinnal, akinek állítólag már kezdett kihűlni a teteme, amikor a nagy sietve a palotába rendelt püspökök megkeresztelték.)

A francia–angol szerződés értelmében a briteknek tulajdonképpen csak a tengeren kellett harcolniuk a hollandokkal, akár a két előző háborúban. A szárazföldi harc a franciák dolga volt, az angolok ehhez csak jelképes segítséggel, egyetlen dandárral járultak hozzá. Korlátozott erőforrásaikat a britek így ismét gyakorlatilag teljes egészében a haditengerészetükre fordíthatták, és most bízhattak benne, hogy gazdaságilag sokkal potensebb ellenfelük ezúttal kénytelen lesz erőforrásai javát a szárazföldön támadó franciák elleni védekezésre fordítani. Az angol flotta helyzete így sem volt biztatónak mondható, az előző háború súlyos veszteségekkel járt, bár a britek ezt tőlük telhetően igyekeztek elbagatellizálni. A Chatham közelében elsüllyedt három sorhajót például csak súlyosan sérültnek minősítették, és a háború után elrendelték a kijavításukat. A valóságban azonban a három sorhajó a vízvonalig leégett, és „kijavításuk” a gyakorlatban új hajók megépítését jelentette, melyekhez felhasználták a régiekből megmaradt faanyagot is. A költségvetés katasztrofális helyzete, csakúgy, mint a rendelkezésre álló idő szűkössége, nem tett lehetővé nagyobb flottabővítést, Anglia lényegében ugyanazzal a flottával indult a harmadik háborúba a hollandok ellen, amivel a másodikban is részt vett. Az újjáépített három hajón kívül a két háború között három elsőosztályú, négy másodosztályú, és két harmadosztályú sorhajót építettek meg, ami a háborús veszteségek pótlására se nagyon volt elegendő.

A háborús tapasztalatok megerősíteni látszottak a már addig is uralkodó angol nézetet, mely szerint a hadihajóknak elsősorban a nagysága és a tűzereje számít. A három új, 1400 tonnás elsőosztályú sorhajó, a Prince, a Royal James, és a Royal Charles, már eleve 100 ágyúval volt felszerelve, és olyan nagyra tartották őket, hogy a háborút túlélő két hajó végül több mint százéves szolgálati időt ért meg. (A közben Royal William-re átkeresztelt Prince-t csak 1813-ban bontották le.) A másodosztályú sorhajók alig valamivel voltak kisebbek ezeknél, az 1100-1300 tonnás hajók 90 ágyúsként épültek, és az ágyúk számát később mindegyikükön 96-ra növelték. Az első és a másodosztály közti különbség tehát gyakorlatilag eltűnt, a másodosztályú sorhajók inkább csak politikai okokból kapták ezt a besorolást, hogy költségvetésüket könnyebb legyen a parlamenttel elfogadtatni. Utóbbiak közül kettőt a háború előtt hivatalosan is átminősítettek első osztályú sorhajóvá.

A nagy tűzerő elsődleges szemponttá nyilvánításával a kisebb hajók jelentősége viszont nagyon leértékelődött. A köztársasági időkben a flotta egyik legfőbb ütőerejét az 50 ágyús negyedosztályú hajók jelentették, melyekből a restaurációkor 45 darab állt szolgálatban. A harmadik holland háború kitörésekor ezekből már csak 24 maradt, és sem ezekből nem építettek újakat, sem a még kisebb hadihajókból, a szűkös erőforrásokat szinte kizárólag csak a nagy sorhajók építésére koncentrálták. A kisebb hajók hiánya pedig már az előző háborúban is okozott gondokat, amikor számuk még arra sem volt elég, hogy a saját kereskedelmi hajókat és konvojokat védjék az ellenséges portyázókkal szemben. Ez az új háborúban sem alakult másként, a konvojok védelmét itt is főleg felfegyverzett teherhajókkal, és az ellenségtől zsákmányolt kis hadihajókkal próbálták megoldani, illetve a saját privateer hajókat bízták meg azzal, hogy az ellenséges teherhajók támadása helyett inkább a sajátjaikat védjék.

Az emberanyag hiánya még nagyobb gond volt, a legénység nagyobb részét az előző háború végén az állandó spórolás miatt szélnek eresztették, s a feljegyzések szerint az új háború kezdetén az utcáról fogdosták össze az embereket, hogy valahogy fel tudják tölteni a flotta állományát.

Az angolok igyekeztek belülről is bomlasztani ellenségeik sorait. A köztársaságiak és az orániaiak közti hagyományos ellentéteket kihasználva az angol ügynökök próbálták tovább szítani a két párt közti feszültségeket, ami általában nem bizonyult nehéznek. 1670 novemberében a fiatal Vilmos herceg a holland államtanács engedélyével Angliába utazott, hogy a korábban, még I. Károly idejében Hollandia által Angliának nyújtott közel hárommillió guldenes kölcsön visszafizetéséről tárgyaljon. II. Károly természetesen egy vasat sem tudott fizetni – és nem is akart –, de elérte, hogy a visszafizetendő kölcsön összegét a hollandok, akik ezt alighanem békülékeny gesztusnak tekintették, 1,8 millió guldenre csökkentsék. Károly eredetileg azt tervezte, beavatja terveibe unokaöccsét, ám amikor az már a katolizálás első említésére is nagyon heves elutasítással reagált, jobbnak látta inkább mégis titokban tartani elképzeléseit. Vilmos számára egyébként is nagyon kiábrándítóak voltak az Angliában tapasztaltak. A kálvinista puritanizmus szellemében nevelkedett herceg számára egyenesen undorító volt két nagybátyja, Károly és Jakab hedonista életmódja, vagyis a látogatás egyáltalán nem hozta közelebb az orániaiakat az angolokhoz, sőt, Vilmos ezt követően már határozott ellenszenvet érzett az angol királyi udvarral szemben. Károly számára ez persze még nem tűnt komolyabb bajnak, hiszen biztosak voltak benne, boldogulnak Vilmos támogatása nélkül is.

A király a realitásokat a tőle megszokott nagyvonalúsággal figyelmen kívül hagyva már 1671-ben hadat akart üzenni Hollandiának, ám ez Anglia és a haditengerészet számára még túl korai időpont volt, ugyanúgy, ahogy a franciák számára is, akik az angoloknál sokkal alaposabban igyekeztek előkészíteni a háborút. 1671 végén XIV. Lajos megszerezte a háborúhoz talán legkomolyabb szárazföldi ellenfele, I. Lipót osztrák császár hallgatólagos jóváhagyását, aki ígéretet tett a semlegességre, amennyiben a franciák nem lépnek Spanyol-Németalföld területére. A francia hadseregnek tehát kerülő utakon kellett felvonulnia Hollandia ellen, amihez el kellett nyerni a münsteri és kölni hercegségek támogatását és szövetségét. A francia katonaság már 1672 elején megkezdte a bevonulást ezekre a területekre. Svédországot szintén sikerült rávenni a semlegességre, majd 1672 tavaszán a svédek 600 ezer korona támogatás fejében abba is beleegyeztek, hogy támadást indítsanak a német fejedelemségek ellen, ha azok Hollandia oldalán avatkoznának be a háborúba. Az egyezmény elsősorban a Brandenburgi Választófejedelemség ellen irányult, mely korában Hollandiával lépett szövetségre.

XIV. Lajos nagy eltökéltséggel készülődött a háborúra, melyet nem csupán racionális megfontolásokból akart megvívni, hanem az angol királyéhoz hasonló érzelmi indíttatásokból is. Lajos már az előző háború végén vérig sértődött, amikor a szerinte hálátlan hollandok nem támogatták a Spanyol-Németalföld elfoglalására tett erőfeszítéseit, sőt, még össze is szövetkeztek ellene, hogy kivonulásra kényszerítsék ezekről a területekről. A háborúban a hollandoknak nyújtott francia támogatás a valóságban persze teljesen értéktelen volt, és leginkább csak biztató üzenetekből állt, a király mégis úgy érezte, a hollandok hálára vannak kötelezve, és mélyen megsértődött, amikor ezt nem kapta meg tőlük. A Franciaországot fenyegető hármas szövetséget, majd a szerződés kezükbe került titkos záradékát a franciák szintén árulásnak tekintették, és a király mindezért Johan de Witt-et tette felelőssé. Lajos mindezeken felháborodva el volt szánva a hollandok elleni büntetőhadjáratra, s Hollandia behódolásra kényszerítésére, ám mindezt Károlynál sokkal okosabban készítette elő. Ahogy egy történész írta róla: „Mindent, amit a becsvágy és az emberi megfontoltság megtehetett egy nemzet elpusztítása érdekében, XIV. Lajos most megtette.” Néhány évvel korábban Lajos nem tudta a többi európai országgal elfogadtatni Spanyol-Németalföld francia megszállását. Most óriási diplomáciai erőfeszítéseket tett azért, hogy Hollandia esetében viszont szabad kezet kapjon, és ebben alapvetően sikerrel is járt, a hollandok mellett nem maradt más szövetséges, csak Spanyolország és Brandenburg.

Személyes bosszúvágyán és becsvágyán kívül a francia uralkodót józan, bár nem mindig hasznos és értelmes megfontolások is vezették. Egy abszolutista uralkodó esetében magától értetődő, hogy országa területi és gazdasági nagyságát, és elsősorban persze saját hatalmát újabb területek megszerzésével igyekszik növelni. Az is természetesnek mondható, hogy előszeretettel tetszeleg a győztes hadvezér és a nagy hódító szerepében, ezzel is fényezve saját glóriáját, s növelve alattvalói beléje vetett bizalmát és hűségét. Az újonnan megszerzendő területek kézenfekvő módon a határ mentén terültek el, Lajos ezekkel akarta országát kikerekíteni. A legfontosabb és legnagyobb célpont Spanyol-Németalföld volt, melyre Lajosnak uralkodása kezdetétől fájt a foga, és amelynek megszerzése szinte rögeszméjévé vált. De ígéretes célpontok voltak a határ mellett fekvő német és olasz területek is, melyek a széttagolt német és észak-olasz fejedelemségek, hercegségek, és grófságok birtokában voltak, így önmagukban nem rendelkeztek olyan védelmi erővel, ami az ereje teljében levő francia hadsereggel szemben eredményes védekezésre gondolhatott volna. A franciákkal szemben csak a nemzetközi szövetségek nyújthattak biztonsági garanciát, amit az érintett országok általában meg is kaptak azoktól a nagyhatalmaktól, elsősorban Ausztriától és Angliától, melyek aggódva figyelték a francia nagyhatalmi terjeszkedést a kontinensen. Franciaországnak így még a pfalzi őrgrófság elleni hadjáratban is nagy nemzetközi haderővel kellett szembenéznie, ami azonban XIV. Lajost egyáltalán nem tartotta vissza a hódításoktól. Gyakorlatilag uralkodása végéig folyamatosan háborúzott Európa szinte összes többi országával, ezekkel a meddő háborúkkal emésztve fel saját országa erőforrásait. 

Lajost nem csupán személyes dicsőségvágya és a nagyhatalmi érdekek vezették a háborúkba. Gyakran emlegette: „Egy király, egy vallás, egy törvény.” És ezen nem csupán Franciaország centralizálását értette, titkos vágya volt az egész keresztény világ egyesítése. Ezt nem feltétlenül a saját uralma alatt gondolta megvalósítani, de mindenképpen francia dominanciát akart elérni a kontinensen, és befolyása alá vonni az összes keresztény országot.

A Napkirály ambícióiról Egon Friedell ezt írta: „Politikai programja ugyanolyan nagyszabású volt, mint II. Fülöpé, és ugyanolyan kevés valósult meg belőle. Legelőbb is Belgium, Hollandia és az Északi-tenger feletti uralom megszerzése foglalkoztatta, a francia nép örök álma volt ez, egészen III. Napóleon idejéig, de csak egyszer és csak átmenetileg vált valósággá, I. Napóleon alatt. Azután Spanyolországot áhította XIV. Lajos minden függelékével, Nyugat-Indiával, Milánóval, Szardíniával, Nápollyal, Franche-Comtéval együtt, s ehhez kikerekítésül még Savoya járult volna. Németországból az egész nyugati részt magához akarta ragadni, részint közvetlen bekebelezés, részint függő fejedelemségek alapítása által. A Habsburgok ellen mozgósította a törököket, akikkel szövetségben állt, azt kívánta, foglalják el Bécset és Ausztriát, hogy a végső pillanatban megmentő közvetítőként léphessen fel a szorongatott Németország és a Porta között, és jutalmul elnyerhesse a császári koronát. Mindez együttesen Nagy Károly birodalmát támasztotta volna fel, akit tudvalevően a franciák éppúgy maguknak tulajdonítanak, mint a németek. De az egyetemes monarchiák kora elmúlt, éppoly visszahozhatatlanul, akár az egyetemes egyházé, végül is nem kapott meg mást, mint Franche-Comtét, Elzász egyes részeit, és néhány belga határerődöt.”

Lajos az egységesítést nem csupán hatalmi szempontból értette, hanem vallásiból is, a protestáns területek katolikus hitre való visszatérítésével. A király ezt saját országával kezdte, 1685-ben hivatalosan is semmisnek nyilvánította a már addig se nagyon figyelembe vett nantesi ediktumot, mely vallásszabadságot biztosított a francia protestánsoknak, a hugenottáknak. Az ő elnyomásuk és háttérbe szorításuk Lajos uralkodása alatt már addig is egyre fokozódott, a király természetétől ugyanis távol állt a durva erőszak, ő a hugenották egzisztenciális ellehetetlenítésével akarta rákényszeríteni őket az áttérésre. Hogy ez elől sehogyan se tudjanak kitérni, megtiltották nekik az ország elhagyását is, amit azonban nem sikerült betartatni, közel felük apránként disszidált az országból, s elsősorban holland és német területekre menekülve tovább erősítették az ottani protestánsok félelmét XIV. Lajos fanatikus katolicizmusától. A hugenották elnyomása más szempontból is hátrányára vált Franciaországnak, ezzel ugyanis az ország legfejlettebb, és legszorgalmasabb polgári rétegét sikerült felszámolni, ami hosszabb távon ugyanolyan súlyos következményekkel járt az ország gazdaságára, mint egy évszázaddal korábban a zsidók és a moriszkók elüldözése Spanyolországra. Friedell szerint: „És nemcsak arról volt szó, hogy a hugenották kivonták ezeket az iparokat hazájukból – ahol aztán csak lassanként, és korántsem olyan tökéllyel sikerült pótolni őket –, de egyszersmind külföldre vitték őket, konkurenciát támasztva Franciaországnak. Új hazájukban igen sikeresen működtek tengerészekként és mérnökökként is, és ahol csak tudták, de mindenekelőtt Hollandiában, megszervezték a szabad sajtót, ez aztán az egész világot felvilágosította XIV. Lajos csodált uralkodásának önző és erőszakos jellegéről, ennél hatékonyabb ellenpropaganda pedig el sem képzelhető.”

XIV. Lajos hódító ambícióit tehát akkoriban természetesnek tartották, és az nem nagyon talált ellenzésre a király alattvalói körében sem. Ugyanakkor azonban voltak néhányan, akik ennek a hódításnak más irányt szerettek volna adni, mint amit Lajos elképzelt. Közülük a legbefolyásosabb személyiség alighanem Jean Baptiste Colbert volt, Franciaország pénzügyminisztere, a francia pénzügyi és gazdasági élet legfőbb irányítója. Bár a nevével fémjelzett merkantilizmust a mai szakértők nem igazán találják jó elképzelésnek, és úgy vélik, hosszú távon csődöt mondott volna, tevékenységének addig évei alatt Colbert mégis nagyon eredményesen dolgozott, átfogó reformjaival helyrehozta a francia államháztartást, növelte annak bevételeit, és jelentős tartalékokat halmozott fel. Nem annyira ismert, de számos más hivatala mellett Colbert a tengerészeti miniszter posztját is betöltötte. Hivatalba lépésekor, 1660-ban, siralmas állapotokat talált a flottánál, melynek állománya abban az évben mindösszesen nyolc használható sorhajóból – és tíz használhatatlanból –, valamint négy teherhajóból, nyolc gyújtóhajóból, és hat gályából állt. Ezt a gyászos helyzetet Colbert nagy lendülettel, alig egy évtized alatt felszámolta. Hatalmas hajóépítési programokat indított be, és 1671-re a haditengerészet már 194 hadihajót tudott felvonultatni. Hasonló tempóban növekedett a kereskedelmi flotta állománya is, melynek űrtartalma Colbert tevékenységének köszönhetően megnégyszereződött, s az addigi 20 ezer tonnáról 80 ezer tonnára nőtt.

Nem feledkeztek meg a flotta háttérintézményeiről sem, Colbert tengerésziskolákat alapított, kibővítette a hajógyárakat, átépítette és megerősítette a fontosabb hadikikötőket. A megfelelő számú legénység biztosítása érdekében egy 1668-as törvény a tengermelléki területek minden férfilakosát kötelezte a tengeri hadiszolgálatra. A gyorsan növekvő flottában ennek ellenére is mindig nagy gondot jelentett a hajók legénységgel való ellátása, hiszen Franciaország utánpótlási bázisa sokkal kisebb volt, mint az angoloké vagy a hollandoké, ahol szinte a teljes lakosság valamilyen kapcsolatban állt a tengerrel és a hajózással. A képzett tisztek hiánya úgyszintén megoldatlan probléma maradt, amit tovább erősített az utánpótlási bázist az arisztokráciára szűkítő merev francia kasztrendszer is.

Colbert egyáltalán nem támogatta Lajos elképzeléseit a hódító háborúkról, ő a belső stabilitásra és a gazdasági fejlődésre helyezte a hangsúlyt, s az ország expanzióját leginkább a tengeri kereskedelem és a gyarmatosítás útján képzelte el. Kereskedelmi társaságokat alapított, melyek gyors tempóban növekvő forgalmat bonyolítottak le a Baltikum térségében, a karibi és az indiai vizeken, s Colbert reményei szerint a tengeri kereskedelemben előbb-utóbb átvették volna a vezető szerepet a hollandoktól. Colbert úgy vélte, inkább a békés úton való együttműködést kellene keresni a hollandokkal, és elválasztani őket az angoloktól, hogy azok kontinentális szövetséges nélkül maradjanak a franciákkal szemben.

Colbert elképzeléseinek voltak támogatói, köztük a neves filozófus és matematikus, a diplomataként is tevékenykedő Gottfried Wilhelm Leibniz, aki 1672-től négy éven át Párizsban élt, a mainzi hercegség képviselőjeként. Leibniz egy memorandumot juttatott el a francia királyi udvarnak, melyben szintén azt javasolta XIV. Lajosnak, fordítsa meg a terjeszkedés irányát, és a tengeren túli növekedést tegye elsődleges céljává. Konkrét célpontot is ajánlott Lajosnak, mégpedig Egyiptomot.

„Egyiptom, a keleti Hollandia meghódítása végtelenül könnyebb, mint az Egyesült Tartományoké. Franciaországnak békére van szüksége nyugaton, háborúra a távolban. A Hollandiával vívott háború valószínűleg tönkreteszi az új indiai vállalatokat, ugyanúgy, mint a Franciaország által a közelmúltban életre hozott gyarmatokat és kereskedelmet, miközben csökkenti az erőforrásokat, és növeli az emberek terheit. A hollandok visszavonulnak majd tengerparti városaikba, ahol tökéletes biztonságban védekezhetnek, és a tengeren indíthatnak offenzívát, a siker jó esélyével. Ha Franciaország nem arat felettük teljes győzelmet, elveszíti minden befolyását Európában, és még a győzelemmel is veszélyezteti ezt a befolyást. Másrészt viszont Egyiptomban egy vereség, ami szinte elképzelhetetlen, nem fog komolyabb következményekkel járni, a győzelem viszont megszerzi a tengerek feletti uralmat, a keleti és indiai kereskedelmet, a kereszténység túlsúlyát, és az ottomán hatalom romlásával a Kelet birodalmát is. Egyiptom birtoklása megnyitja az utat a Nagy Sándorhoz méltó hódítások előtt, mivel a keleti országok rendkívüli gyengesége többé már nem titok. Akié Egyiptom, azé az Indiai-óceán partjai és szigetei. Egyiptom az, ahol meg lehet hódítani Hollandiát, ott lesz megfosztva attól, ami jólétét biztosítja, a Kelet kincseitől. Úgy lesz megütve, hogy nem lesz képes elhárítani a csapást.”

A szövegből elég egyértelmű, Leibniz alighanem a Vörös-tengert a Nílussal összekötő, a középkorig létező csatorna újbóli kiépítését várta az egyiptomi hódítástól. Ez biztosította volna a Földközi-tenger és az Indiai-óceán közti közvetlen összeköttetést, és a csatornát birtokló számára az uralmat mindkét terület felett. A keleti kereskedelem alig elképzelhető gazdagsághoz juttathatta volna Franciaországot, mely biztosította volna számára az európai dominanciát is, területi hódítások nélkül is. Az emlékiratnak azonban nem volt semmilyen hatása, valószínűleg el sem jutott XIV. Lajos kezébe. (Leibniz ötletének, amit megbízójával, a mainzi választófejedelemmel is egyeztetett, persze nem annyira az volt az elsődleges célja, hogy naggyá tegye Franciaországot, hanem inkább az, hogy elterelje a franciák figyelmét a német területekről.) Colbert sem tudta az uralkodót más belátásra bírni, Lajos felett a befolyást nem ő, hanem nagy riválisa, Francois Michel le Tellier, Louvois márkija, a hadügyminiszter szerezte meg.

Louvois kiváló szervező és jó katona volt, azonban aljas ember és nagy intrikus. A sok háború közül az egyikbe állítólag csak azért ugratta bele a királyt, hogy az a hadszíntérre távozzon, és ne vegye észre, hogy a versailles-i palota Louvois által felügyelt építése nagy lemaradásban van az előzetes tervekhez képest.

A hadügyminiszter a hadsereget helyezte előtérbe, és arra igyekezett rábeszélni a királyt, országa határait a legkézenfekvőbbnek látszó módon, szomszédai rovására igyekezzen kibővíteni. Colbertnek ahol csak tudott, igyekezett keresztbe tenni, a költségvetés pénzeit a hadsereg számára irányíttatta át, a flotta büdzséjét folyamatosan nyirbálták, a tengermellék férfilakosságát pedig a hadseregbe sorozták be. Louvois sokkal nagyobb befolyással bírt a királyra, mint Colbert, s Lajos soha nem ismert e fel a tengerentúli terjeszkedésben rejlő lehetőségeket. A király egyébként se érdeklődött a hajózás iránt, a víztől pedig minden formájában irtózott. (Állítólag egész életében csak kétszer fürdött, akkor is csak orvosai javaslatára. Híres víziszonya talán annak volt köszönhető, hogy kiskorában egyszer majdnem belefulladt az egyik palota kerti tavába.)

Alfred Thyer Mahan így vélekedett a történtekről: „Egy évszázaddal később egy Lajosnál nagyobb ember igyekezett a Leibniz által megjelölt úton naggyá tenni magát és Franciaországot, de az általa tanácsolt feladathoz Napóleonnak nem volt megfelelő haditengerészete, mint Lajosnak. … Királyságával és haditengerészetével Lajos megállt azon a ponton, ahol az utak elváltak, majd határozottan elindult azon, amelyik eldöntötte, hogy Franciaország nem lesz tengeri hatalom. Ez a döntés, amely megölte Colbertet, és tönkretette Franciaország jólétét, később is nemzedékről nemzedékre éreztette következményeit, hiszen Anglia nagy haditengerészete háborúról háborúra végigsöpört a tengereken, kimerítő viszályokon keresztül biztosította a szigetország növekvő gazdagságát, miközben elsorvasztotta a francia kereskedelem külső erőforrásait, és ebből következő nyomorúságot okozott. A félrevezető politika, amely XIV. Lajossal kezdődött, utódja idejében Franciaországot is elfordította az ígéretes indiai lehetőségektől.”

A hollandok jól látták az ellenük való nagy készülődést, és tudtak a francia–angol tárgyalásokról is, bár azokról részleteket nem ismertek. Ennek ellenére végig bíztak benne, a józan ész diktálta érdekek végül jobb belátásra bírják az angolokat és a franciákat. A végletekig racionális észjárású hollandok nem vették kellően figyelembe a szubjektív tényezőket, a két uralkodó, Károly és Lajos Hollandia iránti gyűlöletét és bosszúvágyát. Johan de Witt is abban bízott, ügyes diplomáciával, és persze sok pénzzel el tudják hárítani a legrosszabbat. A holland miniszterelnök tudta azt is, hogy az angol közvélemény nem bízik a franciákban, és nem fogja jól fogadni, ha velük szövetségben harcolnak egy protestáns állammal szemben.

Az ellenséges országoktól körülvéve a hollandok csak egyetlen komoly szövetségest találtak maguknak, a régi ősellenséget, Spanyolországot. A két ország érdekei főleg a franciákkal szemben voltak azonosak, azok szárazföldi terjeszkedése mindkettejüknek roppant kedvezőtlen volt. 1671 decemberében Hollandia és Spanyolország kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött, azonban kétséges volt, az erős hadsereggel rendelkező, de a fénykorán mégis messze túllevő Spanyolország szövetségesként mennyire lesz értékes.

Az adott helyzetben Witt a legfontosabbnak a belső egység fenntartását gondolta, ezért is próbálta meg következetesen távol tartani a hatalomtól a fiatal Orániai herceget, Vilmost. Ez azonban éppen csak az orániaiak és a köztársaságiak közti megosztottságot erősítette, amire a Vilmost támogató angolok is igyekeztek rájátszani. 1670 májusában Witt végül belegyezett, hogy a nagykorúvá vált herceg szavazati jog nélküli, nem hivatalos tagja legyen a holland Államtanácsnak. 1672 januárjában hosszas huzavona után Vilmost az államok tábornokává nevezték ki, eredetileg egyetlen évre, de megbízását még az ősszel lejárat nélkülivé nyilvánították. Megerősödő pozícióit érzékelve Vilmos januárban levelet írt nagybátyjának, II. Károlynak, melyben arra kérte, a kedvező helyzetben most gyakoroljon nyomást a köztársaságra, hogy állítsák vissza az Orániai ház helytartói székét, amiért cserébe ő elősegítené Anglia és Hollandia szoros szövetségét, s képviselné az angol érdekeket, amennyire csak „az állam iránti tisztelet és hűség” ezt lehetővé tenné. Károly azonban már javában készülődött a háborúra, és nem reagált a javaslatra.

A hollandok próbáltak baráti gesztusokat tenni a franciák felé is, akikről szintén úgy gondolták, igazából nem áll érdekükben a háború, hiszen a két ország között nincsenek határviták, vagy gazdasági ellentétek. Próbálkozásaik azonban hűvös fogadtatásra találtak. 1672 elején, a királyi udvarban megtartott újévi fogadáson a párizsi holland nagykövet, Pieter de Groot bizalmasan közölte az uralkodóval, a hollandok baráti érzelmekkel viseltetnek a franciák iránt, és még véletlenül sem gondolják azt, hogy a nagy fegyverkezés és a csapatösszevonások ellenük irányulnának. Lajos erre közölte, országát ellenségek veszik körül, és a bölcs előrelátás megköveteli, hogy ne hagyja magát általuk meglepni. Ehhez még hozzátette, tavasszal majd elrendeli mindazt, amit a leghasznosabbnak tart dicsősége és az állam javára nézve. Nagyjából ugyanekkor, január másodikán, II. Károly bejelentette, hogy átmenetileg felfüggeszti az államadósságok törlesztését. Ez lényegében államcsődöt jelentett, másrészt viszont az angol költségvetés hatalmas tehertől szabadult meg, amit a háborús előkészületekre fordíthattak. Mindezek világos jelzések voltak a hollandok felé, amit azok vettek is. Már 1672 februárjában, jóval a hajózási szezon szokásos kezdete előtt elrendelték a haditengerészet teljes mozgósítását, és mind a 75 sorhajó felszerelését.

A holland haditengerészet a két háború között nem mutatott fel számbeli növekedést. Az előző háború előtt megkezdett flottaépítési program 1667-ben véget ért, újabb építési programokat pedig nem indítottak, mivel a katonai költségvetés nagy részét a korábban elhanyagolt hadsereg fejlesztésére, és az erődök építésére fordították. A holland vezetés ekkor már érzékelte, ha ismét háborúba keverednek, azt most már a franciák ellen is vívni fogják, tehát az ország szárazföldi védelmét is meg kellett erősíteni. Ez a törekvés azonban ugyanolyan felemás eredményeket hozott csak, mint az előző flottaépítési programok. A zsugori holland kereskedők annak idején a flotta fejlesztésére is sajnálták a pénzt, és az építési programok csak akkor vettek lendületet, amikor már közvetlen háborús veszély fenyegette az országot. Most a hadsereg és az erődök fejlesztésére ugyanígy vonakodtak megadni a szükséges összegeket, illetve sok esetben egyszerűen megtagadták a hozzájárulást. A kormány erőfeszítései ellenére a hadsereg így ugyanolyan felkészületlen volt a háborúra, mint az előző háborúk elején a haditengerészet.

A flotta a korábbi fejlesztéseknek köszönhetően így is jó állapotban volt, és komoly ütőerőt képviselt, s várhatóan még a következő háborúban is helyt tudott állni ellenségeivel szemben. A mennyiségi helyett így elsősorban a minőségi fejlesztésre helyezték a hangsúlyt, hogy orvosolják az előző háborúkban felszínre került problémákat, elsősorban a fegyelmi és taktikai hiányosságokat. A főparancsnok, Michiel de Ruyter egy 1671 nyarán kiadott körlevele szerint fegyelmi téren a flottának még mindig komoly hiányosságai voltak. „Naponta tapasztaljuk mélységes sajnálattal a fegyelmezetlenséget, melyet némely flottaparancsnok és kapitány okoz a hajóhadában, nem engedelmeskedve azon parancsoknak, hogy mindenkor teljesen szabályszerűen fussanak ki és vessenek horgonyt, oly módon, mintha folyamatosan érintkezésben állnánk az ellenséggel, vagy annak közelében járnánk. Figyelembe véve, hogy ez nagymértékben hátrányos az országra, és ellenkezik a Törvényhozó Gyűlés nagyméltóságainak szándékaival, mi, mivel hivatalból foglalkozunk ezekkel a dolgokkal, ezúton ismét a legszigorúbban meghagyjuk és parancsoljuk a flotta valamennyi tisztjének és kapitányának, hogy szigorúan tartsák be a kifutás és horgonyvetés tekintetében kiadott valamennyi parancsot.”

Ruyter sűrűn gyakorlatoztatta a flottát, hogy fejlesszék annak gyenge pontjait, elsősorban a kötelékben való manőverezést, és a különböző Admiralitások hajórajai közti együttműködést. A hadgyakorlatok mellett a szinte mindennapos értekezleteken és megbeszéléseken is igyekezett képezni tisztjeit, Nelsonhoz hasonlóan ő is próbálta minden lehetséges helyzetre felkészíteni beosztottait, és átbeszélni velük, harci körülmények között a különböző helyzetekben kinek mi a teendője. A megbeszéléseken részletesen ismertette taktikai elképzeléseit és elvárásait, miközben kikérte tisztjei véleményét is, és mindent alaposan megtárgyalva próbáltak felkészülni az összes elképzelhető helyzetre. Erre már csak azért is szükség volt, mert a nem túl fejlett holland jelzésrendszer nem tette lehetővé összetettebb utasítások leadását, így létfontosságú volt, hogy a beosztott tengernagyok és az egyes hajók parancsnokai ütközetben anélkül is tudják, mi a főparancsnokuk szándéka, és nekik mi a teendőjük, hogy a zászlóshajó jelzéseire várnának.

A gyakori megbeszéléseken Ruyternek sikerült megértetnie és elfogadtatni tisztjeivel a taktikáját, amivel egységbe forrasztotta a tisztikart, és az öt Admiralitás hajórajaiból végre egy valóban egységes, központilag szervezett és irányított flottát hozott létre, valódi professzionális fegyvernemmé téve a holland haditengerészetet, mely még az előző háborúban is gyakran küszködött az Admiralitások széthúzásával, illetve az egyes parancsnokok önfejűségével és fegyelmezetlenségével. Míg az előző háborúban a megfigyelők még az angol flotta tökéletes harcrendjét csodálták, most a holland haditengerészet kifogástalan fegyelmét bámulták. Abraham Duquesne egyszer ezt mondta XIV. Lajosnak: „A Ruyter vezette holland flotta sűrű ködbe, és egy sötét, viharos éjszakába beérkezve másnap reggel tökéletes csatarendben tud kijönni onnan.”

A hollandok igyekeztek fejleszteni és egységesíteni a flotta jelzésrendszerét, és lehetőség szerint növelni a hajók tűzerejét. Utóbbit az ágyúk nehezebbre cserélésével oldották meg, több holland sorhajón, melyek addig legfeljebb 18 fontos ágyúkat hordoztak, az alsó ütegsor lövegeit 24-32 fontos ágyúkra cserélték. Hogy a nagyobb súly ne rontsa le a hajók stabilitását, rövidítették az árbocokat, és esetenként egy plusz palánksort szereltek fel a vízvonalra. A holland sorhajók tűzereje ennek ellenére továbbra is messze elmaradt az angolokétól, ágyúik közül ugyanis csak viszonylag kevés került ki a nehéz típusokból. A holland zászlóshajó, a De Zeven Provincien 80 ágyújából például csak 12 darab volt 36 fontos, további 30 ágyú 18-24 fontos, 12 darab 12 fontos, a többi 26 pedig csak hatfontos. A háború kitörésekor ismét új építési programot hirdettek, de a katasztrofálissá váló háborús helyzetben csak három új sorhajó építését tudták elkezdeni.

1672 tavaszára az angolok és a franciák úgy érezték, készen állnak a háborúra, aminek a kirobbantására most már csak valamilyen ürügyet kellett keresniük. Az angolok nem is próbálkoztak azzal, hogy valami újat találjanak ki, ugyanazt választották casus belli-nek, mint az előző két háborúban, az angol hajók előtt való kötelező tisztelgés megtagadását. A háborúhoz ürügyként használható incidenst ezúttal sem bízták a véletlenre, azt jó előre megtervezték. 1671 augusztusában a haditengerészet egyik jachtját, a Merlint küldték Hollandiába, hogy hazaszállítsa a nem sokkal korábban leköszönt angol nagykövet feleségét. A nyolc kis ágyúval felszerelt hajó kapitánya magától Lord Arlingtontól kapott utasítást arra, hogy a partok közelében horgonyzó holland hadihajók mellett elhaladva követelje azoktól az angol zászló előtt való tiszteletadást, abban bízva, hogy a hollandok ezt úgyis meg fogják tagadni, főleg a saját vizeiken. Az odaúton a provokációra nem volt alkalom, a Merlin ugyanis nem találkozott holland hadihajókkal, mivel azok elhagyták a Brielle előtti horgonyzóhelyüket, ahol a britek a találkozást várták. Angliába visszatérőben azonban a Merlin hat mérfölddel a holland partok előtt összefutott egy holland hajórajjal. A holland hadihajók sem zászlóikat nem engedték le, sem pedig üdvözlőlövéseket nem adtak le, csak a zászlóshajó engedte le egyik vitorláját, ami a tiszteletadás egyik formájának számított.

A Merlin parancsnoka az utasításoknak megfelelően felháborodott a tiszteletadás elmaradása miatt, és két lövést adott le a holland hajók felé. A kötelék parancsnoka, Joseph van Ghent tengernagy, ezek után személyesen látogatott el az angol hajóra, és finoman közölte a britekkel, barátságtalan lépésnek tekinti, hogy lövöldöznek rájuk. Arról is tájékoztatta az angol kapitányt, a kötelező tiszteletadás az egyezményeknek megfelelően csak a brit hadihajóknak jár, és csak a saját vizeiken. Bár a britek az egész Csatornát és az Északi-tengert a saját vizeiknek tekintették, ezúttal a holland felségvizeken jártak, ahol a tisztelgés még a hadihajóknak sem járt ki, márpedig a Merlin egyébként is bajosan volt hadihajónak tekinthető. A holland tengernagy ezenkívül úgy vélte, még egy hadihajó esetében is elég, ha csak a kötelék zászlóshajója adja le a tisztelgő jelzéseket, azokat nem kell minden holland hajónak megismételnie. A kioktatás után a hollandok útjára engedték az angol jachtot, mely sértetlenül futott be Doverba.

A vérlázító eset után az angol kormány tagjai között magasra csapott a felháborodás lángja. Utasították a hágai angol nagykövetet, a leghatározottabban követelje a sértésért felelős holland tisztek szigorú megbüntetését. A holland államtanács udvariasan, de határozottan elhessegette a tiltakozó angolokat, elutasítva azok követeléseit. A hollandok közölték a britekkel, a saját vizeiken megadják nekik a kötelező tisztelgést, de zászlóikat nem fogják levonni előttük. Hozzátették, a tiszteletadás elsősorban udvariasság kérdése, nem kötelezettség, és végképp nem a környező vizek feletti angol fennhatóság elismerése. A nézeteltérések elsimítására a hollandok, akárcsak a korábbi háborúk előtt, ismét magas rangú tárgyalódelegációt küldtek Londonba, ahol azonban ezúttal is süket fülekre találtak, miután a háború már eldöntött tény volt.

A kormány és a király egyébként nagyon elégedetlen volt a Merlin parancsnokával, akit visszaérkezése után börtönbe zárattak, mivel szerintük nem képviselte kellő eréllyel a brit lobogó érdekeit, és nem torolta meg megfelelően a rajta esett sérelmet. A kapitánytól azt várták volna el, hogy tüzet nyit a holland hadihajókra, és kiprovokálja azok válaszlövéseit, amik a király és Arlington reményei szerint megrongálták, vagy még jobb esetben elsüllyesztették volna a Merlint, ami már elég fajsúlyos incidens lett volna ahhoz, hogy indokolja a hadüzenetet. Egyébként mindenki számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy előre eltervezett provokációról van szó, ami végül csak az angolok megítélését rontotta tovább.

Az angolok nemcsak ebben az esetben követték az előző háborúk forgatókönyvét. Az állam szerződésében álló kalózok és a haditengerészet egységei akár az előző háborúkban, úgy most is már a hadüzenet előtt rendszeresen megtámadták, és ha tudták, elfoglalták a holland kereskedelmi hajókat. A gazdag zsákmány reménye nem csak a magánvállalkozókat éltette, hanem a haditengerészetet és a királyt is, akik abban bíztak, a hollandoktól szerzett zsákmány fedezi majd a háború kezdeti költségeit, a többit meg majd fedezi a háború végén a hollandoktól bevasalt hadisarc. Ez az elképzelés korábban sem jött be, de most mégis bíztak benne, hogy a franciákkal a hátuk mögött ezúttal majd sikerülni fog.

A legnagyobb fogásnak a távoli területekről érkező nagy holland konvojok ígérkeztek, egy ilyennek az elfogása hosszú időre egyenesbe hozta volna az angol költségvetést. Amikor a Földközi-tengerről hazafelé tartó úgynevezett Smyrna konvoj az angol partok közelébe érkezett, a britek nem tudtak, és nem is akartak ellenállni a kísértésnek, s a Robert Holmes tengernagy vezette angol hajóraj öt sorhajója a Wight-szigettől délre megpróbálta útját állni a hollandoknak. Holmes hajói március 22-én értek a hollandok közelébe, s ismét a korábbi idők forgatókönyvét követve felszólították őket a kötelező tisztelgésre, és arra, hogy ugyanezen okból a kötelékparancsnok is menjen át az angol zászlóshajóra. Amikor a hollandok elutasították az angolok követeléseit, Holmes zászlóshajója, a 90 ágyús Saint Michiel, tüzet nyitott rájuk, amit a holland hajók azonnal viszonoztak. A tűzharc egész nap tartott, de az angolok túlerejük ellenére sem értek el eredményeket, egyetlen hajót sem szereztek meg, saját egységeik viszont súlyos károkat szenvedtek, a zászlóshajójuk pedig harcképtelenné vált, és kiesett a további küzdelemből. A hollandok mint mindig, ezúttal is szívósan védekeztek, bár a konvoj parancsnoka, Adriaan de Haaze kapitány elesett, s helyét Cornelis Evertsen vette át. (A Négynapos Csatában elesett, azonos nevű tengernagy fia.)

Az angol hajórajhoz másnap további négy hajó csatlakozott, és ismét megtámadták a holland konvojt. Az angol túlerő nyomasztó volt, kötelékükben hat olyan sorhajó volt, melyek hatvannál több ágyúval voltak felszerelve, míg a másik oldalon a legerősebb holland hajó is csak ötvenágyús volt. A britek ennek ellenére továbbra sem értek el komolyabb eredményeket, a 66 holland teherhajóból az egész nap tartó harcok során végül négyet tudtak elfogni, ezekből is kettő csak ballasztot szállított. Egy holland hadihajó, a mozgásképtelenné vált 44 ágyús Klein Hollandia is a britek kezére került, de sokáig nem örülhettek neki, mert a csatát követő nap zátonyra futott és elsüllyedt. Az angolokat ez természetesen kicsit sem zavarta abban, hogy odahaza hatalmas győzelemként ünnepeljék a történteket, nem foglalkozva azzal sem, hogy a két ország ekkor még nem is állt hadban egymással.

Akárcsak korábban, úgy ezúttal is a britek voltak megsértődve azért, mert a hollandok visszalőttek rájuk. Március 27-én a király bejelentette, hadban állnak Hollandiával, és április hetedikén megkezdik a szükséges hadműveleteket. A hadüzenet oka a hivatalos indoklás szerint ezúttal is az angol hajókkal szembeni kötelező tisztelgés elmaradása volt. A franciák nem is próbálkoztak azzal, hogy ők is valami ürügyet találjanak a háborúhoz, április hatodikán egyszerűen csak hadat üzentek Hollandiának.

(Folyt. köv.)