Az első világháború négyéves Armageddonját követően a Balkán térképe is átrendeződött. Noha katonai szempontból teljes vereséget szenvedtek a háborúban, mégis Szerbia és Románia profitáltak a legtöbbet belőle. Mindkét ország hatalmas területeket nyert a szétrobbantott Monarchia kárára. A bolgárok jókora területi és anyagi veszteségeik ellenére viszonylag ép bőrrel megúszták a vereséget, legalábbis szövetségeseikhez képest. Albánia és Görögország nem nyert szinte semmit a háborúból, amit a görögök kaptak volna, azt a törökökkel vívott háborúban el is veszítették.

A legnagyobb változás talán az volt, hogy a Balkán számára Oroszország egy jó időre megszűnt létezni. A pánszláv vonzódás megmaradt, ám egyetlen balkáni ország sem érezte kívánatosnak a barátság erősítését a bolsevik rezsimmel. A Balkán tehát magára maradt. A franciák tettek ugyan kísérletet arra, hogy betöltsék az oroszok helyét, és igyekeztek erősíteni pozícióikat a térségben, főleg az olaszokkal és a németekkel szemben. Romániában és Jugoszláviában komoly befolyásra is tettek szert, ám Franciaország igazából nem volt abban a helyzetben, hogy domináns háttere legyen a Balkánnak.

Nagyhatalmi befolyásolási törekvésekkel a háború utáni években csak Szerbiának, illetve 1929 utáni nevén a Jugoszláv Királyságnak kellett szembenéznie. Az ország már a háború végén konfliktusba keveredett Olaszországgal az adriai tengerpart miatt. A fontosabb területeket és a nagyobb kikötőket szinte mind az olaszok kapták, ők azonban ezzel is elégedetlenek voltak, mivel egész Dalmáciát maguknak akarták. Ugyanígy a szerbek is igényt tartottak a teljes tengerpartra.

Az olaszokat erősen aggasztotta a francia befolyás növekedése is. Először ők is megpróbáltak együttműködni a kisantant államokkal, hogy elszakítsák őket Franciaországtól, majd miután ez a próbálkozásuk nem sikerült, 1927 áprilisában korábbi ellenségeikkel, Ausztriával és Magyarországgal kötöttek barátsági szerződést. Az olasz lépésre válaszul a franciák jugoszláv, román, görög és török részvétellel létrehozták az úgynevezett Balkán-paktumot, melynek célja az irredenta törekvések megfékezése, és az éppen aktuális status quo megőrzése volt.

Az olasz válasz a korábban megkötött szövetség megerősítése, az olasz–osztrák–magyar hármasszövetség létrehozása volt. Ez a szövetség egyben a lassan újra megerősödő Németország ellen is irányult, s védte Ausztria függetlenségét is. Az ekkor még határozottan németellenes politikát folytató olaszok egy nagyobb játszmán is törték a fejüket, és egy olyan nagyhatalmi szövetség létrehozásán dolgoztak, ami amellett, hogy követeléseik egy részét teljesítette volna, gátat vethetett volna a német ambícióknak. A békeszerződések felülvizsgálatát és korrekcióját célként kitűző Négyhatalmi Paktumot azonban végül egyik kormány sem ratifikálta.

Miután a nyugati nagyhatalmak érdektelenséget tanúsítottak az olasz javaslatok iránt, Mussolini figyelme ismét a Balkán felé fordult, és egy olasz vezetéssel létrehozandó szövetségben látta a legjobb esélyt arra, hogy hatalmi bázisát megerősítve eredményesen léphessen fel a németekkel szemben. Ciano ötlete nyomán egy ideig komolyan gondolkozott egy olasz-jugoszláv-magyar–lengyel szövetség létrehozásán, mellyel gátat emelt volna a németek balkáni és keleti terjeszkedésével szemben.

Az olaszok egészen a háború kitöréséig dolgoztak különféle balkáni koalíciók összehozásán, különösebb eredmény nélkül. A balkáni államokat elég nehéz is lehetett egy kalap alá hozni, hiszen érdekeik és ambícióik teljesen mások voltak. Az első világháború nyertesei, Jugoszlávia és Románia, görcsösen igyekeztek minden négyzetméternyi területet megtartani, amit a békeszerződések nekik ítéltek, sőt, egyáltalán nem lett volna ellenükre, hogy még ezeken felül is szerezzenek valamit. A vesztesek, Magyarország és Bulgária, meg természetesen elvesztett területeiket szerették volna visszakapni. Az angolbarát Jugoszlávia és a németbarát Románia ezenkívül egymásra is féltékeny volt, Olaszország pedig maga is balkáni területekre aspirált Jugoszláviában és Görögországban. A balkáni államok egyetlen dologban értettek egyet egymással, a Szovjetuniótól minél nagyobb távolságot kell tartani. Ezt a teljes mértékig széttartó gyülekezetet igen nehéz lett volna közös nevezőre hozni.

A háborúnak azonban majdnem sikerült ez is. A gyors nyugati győzelmek után nagy valószínűséggel lehetett számítani rá, hogy Németország figyelme kelet felé fordul, és az újabb háborúra itt fog sor kerülni, az oroszok ellen. A bolsevik rezsim felszámolásának gondolata tulajdonképpen a balkáni államok helyeslésével találkozott, a harcokból azonban lehetőség szerint szerettek volna kimaradni. Egyedül Románia állt ki már ekkor a németek mellett, a többiek igyekeztek nem túllépni a lojalitás feltétlenül szükséges minimumát.

A német sikerek nyomán a Balkánon gyorsan hanyatlott az angol befolyás, és a németek kezdtek nyomasztó súllyal nehezedni a térségre. A két hagyományosan angol és franciabarát ország, Görögország és Jugoszlávia is igyekezett baráti hangot megütni a németekkel. Metaxas fasiszta rezsimje addig is alapvetően jó kapcsolatokat ápolt Berlinnel, miközben fenntartotta a baráti viszonyt az angolokkal is. Az olaszokkal viszont Albánia megszállása után kiéleződött a kapcsolatuk, bár a görögök következetesen igyekeztek elkerülni, hogy az egyre agresszívebb olaszoknak bármilyen indokot szolgáltassanak egy fegyveres akcióra.

A német előretörést látva az addig határozottan németellenes jugoszláv vezetés is kénytelen volt felülbírálni álláspontját, és kényszerű opportunizmussal kölcsönös megnemtámadási szerződést kötött Németországgal. Cserébe a németek garantálták az ország határainak sérthetetlenségét, Olaszországgal és Magyarországgal szemben is. Német ösztökélésre nem sokkal később a magyarok is ugyanilyen szerződést kötöttek Jugoszláviával.

1941-re tehát úgy látszott, rendeződik a helyzet a balkáni térségben. A kisebb-nagyobb határmódosítások, és a külső nyomásra megkötött barátsági szerződések stabilizálni látszottak a helyzetet. Miután az alapvető érdekellentétek elsimulni látszottak, a magyar diplomácia dolgozni kezdett egy magyar-jugoszláv-bolgár szövetség létrehozásán. A három ország külön-külön jelentéktelen tényező volt, együtt viszont egy 40 milliós tömböt alkottak volna, melynek már elég súlya lehetett volna ahhoz, hogy visszaverje a német befolyásolási kísérleteket, s önállóságát és semlegességét legalább nagyjából megőrizve bekkelje ki a háború végét. Senki sem volt olyan pesszimista, hogy azt feltételezte volna, ez a nyugalmi állapot alig néhány hétig tart csupán, s az események rövidesen nem várt, és különös fordulatot vesznek.

A biztatóan alakuló balkáni eseményekbe igazából az olaszok rondítottak először nagyon bele, még előző év őszén. Olaszország igyekezett ugyanazt a taktikát követni, mint az előző háborúban, és csak akkor akart hadba lépni, mikor már egyértelműen látszik, ki fog győzni. Ezúttal nem kellett sokáig várniuk, és igazából még majdnem le is maradtak a párizsi diadalmenetről. Mussolini alig néhány nappal a német–francia fegyverszünet megkötése előtt üzent hadat Franciaországnak és Angliának, amikor az olasz hadüzenetnek már semmilyen jelentősége nem volt. Ez a néhány nap eleve nem is tett lehetővé nagy olasz győzelmeket, de ami azt illeti, az olaszoknak még kicsit sem sikerült aratniuk. Az olasz csapatoknak mindössze néhány száz méterre (!) sikerült benyomulniuk a francia területekre, ahol a határon állomásoztatott másodvonalbeli francia csapatok különösebb nehézségek nélkül feltartóztatták őket. Már ez is figyelmeztető jelzés lehetett volna az olasz csapatok harcértékét illetően, és óvatosságra inthette volna az olasz vezetést. Az eseményekből azonban láthatóan semmilyen tanulságot nem vontak le.

(Korabeli vicc. Hírnök jő, s pihegve szól:

– Führerem, az olaszok beléptek a háborúba!

– Semmi baj, néhány hadosztállyal leverjük őket.

– Führerem, ... a mi oldalunkra álltak!

– A keservit! Ez húsz hadosztályunkat fogja lekötni!)

A gyors francia vereséget követően az olaszoknak már csak a britekkel kellett szembenézniük, a líbiai-egyiptomi határon, és Kelet-Afrikában. Az olasz csapatok mindkét területen igen nagy létszámfölényben voltak, összesen csaknem félmillió katonájuk állt szemben a százezernél is kisebb brit haderővel. Mindkét frontot tehetségesnek tartott katonák irányították, a líbiait a Mussolini lehetséges utódjaként számon tartott Italo Balbo, a kelet-afrikait az Angliában nevelkedett Amadeo di Savoy-Aosta herceg. A jelentős számbeli fölény mögött azonban igen komoly minőségi hátrány húzódott meg. Az Etiópiában állomásozó sereg még úgy-ahogy fel volt szerelve, és harci tapasztalatokkal is rendelkezett, hiszen nem sokkal korábban űzték ki az országból Hailé-Szelasszié hadseregét. Az itteni olasz csapatok nem is tevékenykedtek egészen sikertelenül, a háborúba való belépést követően rögtön támadásba mentek át, kiűzték a briteket szomáliai területeikről, s mélyen benyomultak Kenyába és Szudánba. Az anyaországtól és az utánpótlástól elvágva azonban sorsuk eleve meg volt pecsételve, és hosszú ellenállás után 1941 nyarán kénytelenek voltak kapitulálni az angolok előtt. Tulajdonképpen az egész háborúban az etiópiai hadsereg – és a Decima MAS – volt az egyetlen olasz fegyveres erő, mely az ellenség által is elismerten képes volt valamiféle katonai teljesítményt felmutatni. A harcokban megsebesült, angol és etióp ellenfelei által egyaránt nagyra becsült Savoy-Aosta herceg nem sokkal később egy kenyai angol fogolytáborban halt meg.

A líbiai olasz hadsereg ennél sokkal rosszabb kondícióban volt. Korábban senki sem számított arra, hogy az itteni csapatoknak a bennszülötteken kívül mással is meg kell küzdeniük, úgyhogy a leggyengébb harcértékkel bíró, és a legrosszabbul felszerelt alakulatokat helyezték ide. (Felmerülhet a gyanú, hogy talán azért is, mert Mussolini nem akarta túlzottan megerősíteni legnagyobb riválisát.) A líbiai kormányzónak, és egyben főparancsnoknak, Italo Balbónak semmilyen illúziói nem voltak felőle, elavult fegyverzetű, hiányosan kiképzett hadserege számára milyen eredménnyel végződne egy britekkel való összecsapás. Balbo határozottan ellene volt az offenzív fellépésnek, s úgy vélte, a legtöbb, amit ezekkel a csapatokkal el tud érni, hogy megvédi Benghazit és Tobrukot az angol támadással szemben.

Balbónak azonban már nem sokáig kellett a helyzet miatt aggódnia. A hónap végén saját légvédelme lőtte le terepszemléről visszatérő repülőgépét. Helyére az etióp háború egyik hőse, Rodolfo Graziani került, akit Mussolini támadásra utasított. A szeptemberben megindított „offenzíva” azonban három nap után kifulladt. Graziani megállította csapatait, és az ellátási nehézségekre hivatkozva a támadás folytatása helyett inkább utak és vízvezetékek építésébe kezdett.

Utólag már jól megállapítható, az olaszoknak mit kellett volna tenniük, sőt, nekik ezt már akkor is látniuk kellett volna. Rögtön a háború kitörése után minden használható erőt át kellett volna küldeni Líbiába, segítségként kérni néhány német páncéloshadosztályt, és a lehető leghamarabb, valamikor ősszel, teljes erővel támadást indítani az egyiptomi angol sereg ellen. Az angolok ekkoriban legfeljebb 35 ezer katonát tudtak Egyiptom védelmében felvonultatni, erőik többi része Kelet-Afrikában volt lekötve. Ezzel az erővel szemben az olaszok legalább tízszeres fölényt tudtak volna összehozni. Már egy középszintű vezetés mellett is egyszerűen elnyomták volna a briteket.

Az olaszok azonban, teljesen érthetetlen módon, egyáltalán semmilyen erőfeszítést nem tettek arra, hogy erőkoncentrációt hozzanak létre Líbiában. A legjobb olasz elit alakulatokat az anyaországban állomásoztatták, méghozzá – az ördög se tudja miért – északon, a Pó Hadseregben. Szintén itt állomásozott az olasz hadsereg mindhárom páncéloshadosztálya, Afrikában a harcok kezdetekor csak géppuskával felszerelt könnyű harckocsik voltak, amik legfeljebb felderítésre voltak használhatók.

Mussolininak azonban eszébe sem jutott, hogy ezeket az erőket átküldje Afrikába. Amikor az ottani offenzíva elakadt, és elmaradt a várt győzelem, a diktátor nem erősítést küldött csapatainak, hogy azzal újabb támadást indítsanak, hanem inkább keresett magának egy másik, könnyebbnek tűnő célpontot. Érdeklődését elvesztve az afrikai események iránt, a Duce egyszerűen keresett a térképen egy másik ellenséget, akit megtámadhatott, a líbiai fronttal pedig nem törődött többet. Erre tényleg nem lehet mást mondani, csak azt: Ekkora marhát!

Ez a könnyebbnek tűnő célpont volt Görögország. A szélsőjobboldali, a mai terminológia meghatározása alapján fasisztának minősíthető görög kormány alapvetően jó kapcsolatokat ápolt az ugyanazon az oldalon álló németekkel és olaszokkal, miközben igyekezett fenntartani a hagyományos barátságot Angliával is. Elvi síkon tehát egyáltalán nem volt semmilyen ellentét a görögök és a tengelyhatalmak között. Az olaszoknak azonban a görögök egyszerűen útban voltak az általuk elképzelt Nagy-Olaszország megvalósítása felé vezető úton.

A görögök megtámadásának a legfőbb oka azonban még csak nem is ez volt, hanem egyszerűen csak az, hogy a németek sikereire féltékeny Duce maga is szeretett volna valamilyen győzelmet felmutatni, hogy bizonyítsa, országa egyenrangú partnere Németországnak. Mussolini már korábban is sokszor panaszkodott bizalmasainak, hogy Hitler egymás után foglalja el az európai országokat, neki meg csak utólag küldözget táviratokat arról, hogy most éppen melyik országba vonult be. A Duce Görögország megtámadása előtt azt mondta Cianónak: „Hitler mindig kész tények elé állít engem. Most visszakapja a kölcsönt. Az újságokból fogja megtudni, hogy elfoglaltam Görögországot!” A görögök elleni támadás fő oka tehát az volt, hogy a Duce fel akart vágni Hitler előtt.

Ezen kívül persze voltak racionálisabb megfontolások is, például, hogy szerették volna a németek pozícióit gyengíteni a Balkánon, melyet az olasz vezetés saját érdekszférájának tekintett, és aggódott a német befolyás romániai és bulgáriai erősödése miatt. Görögország megszállásával útját állták volna a további német előretörésnek, és Krétáról észak felől is bekerítették volna az egyiptomi brit állásokat. Előbbi megfontolás egyáltalán nem volt ellenére a briteknek sem, akik 1940 júniusa előtt igyekeztek is Görögország felé terelni az olasz agressziót. Néhány nappal miniszterelnöki kinevezése után, 1940 májusában, Churchill több levelet is írt az általa mélyen csodált Mussolininak, melyekben leszögezte: „Ha Olaszország úgy dönt, hogy belép a háborúba, elsősorban a Balkánon kell fellépnie, hogy megakadályozza Németország oda való behatolását. Mindenesetre ha Olaszország helyénvalónak tartja egy görögországi hadművelet megindítását, Nagy-Britannia nem fogja azt ellenezni.” Egy másik levelében pedig ezt írta: „Soha nem voltam Olaszország nagyságának, és szívem mélyén az olasz vezérnek sem az ellensége.” Az angolok tehát még 1940 májusában is reménykedtek benne, hogy Olaszországot sikerülhet visszaállítani a maguk oldalára, és ezért cserébe ugyanolyan könnyedén lökték volna oda Görögországot Mussolininak, mint később Kelet-Európát Sztálinnak. (Akár még az is lehet, Mussolini afféle békülékeny gesztusnak szánta, hogy erői javát nem az észak-afrikai brit állások, hanem a görögök ellen veti be.)

A görögök elleni támadást azonban mindezek figyelembevétele mellett is kolosszális ostobaságnak kell tekinteni. Mussolini teljesen figyelmen kívül hagyta a realitásokat. Az olasz hadsereg nyilvánvalóan nem volt alkalmas arra, hogy egyszerre több fronton folytasson hadműveleteket, hiszen egy fronton sem volt képes helytállni. Az addigi események teljesen világosan bizonyították az olasz haderők felkészületlenségét, technológiai elmaradottságát, az olasz parancsnokok pedig egyfolytában panaszkodtak a logisztikai hiányosságok miatt. Ezt a rosszul vezetett, rosszul felszerelt, rengeteg hiányossággal küszködő haderőt még tovább gyengíteni azzal, hogy több fronton forgácsolják szét őket, az irracionalitás netovábbja volt. Az olaszok számára egyetlen lehetséges megoldás volt, minden erőt Líbiában összevonni, és annak tömegével nyomni el a briteket. (Meg persze Rommel hadosztályaival.)

Görögország megszállásának katonailag szinte semmilyen hozadéka nem volt. Az olaszok maguk ellen fordítottak, és átállítottak az angolok oldalára egy addig baráti semlegességre törekvő országot, erőik javát, melyre pedig Észak-Afrikában lett volna égető szükség, elfecsérelték. A kezükre kerülő görög területeknek sem vették sok hasznát. Az olasz légierő nem volt olyan színvonalon, hogy az egyiptomi partoktól viszonylag nagy távolságra eső krétai repülőterekről hatékonyan tudja támadni az ottani kikötőket, az Alexandriába vezető Földközi-tengeri útvonal elvágásának pedig szinte semmi jelentősége nem volt, hiszen a britek addigra már úgyis leállították az ottani szállításokat. Az egyiptomi helyőrséget nem az anyaországból, hanem a gyarmatokról látták el, a Vörös-tengeren keresztül. Egyiptomban túlnyomórészt indiai, ausztrál, és új-zélandi csapatok harcoltak. A Görögország elleni támadás tehát minden szempontból teljesen értelmetlen és kártékony ötlet volt, ami megcsúfolt minden józan mérlegelést és számítást.

A görögök persze nem tűntek komoly ellenfélnek. Nem túl nagy létszámú hadseregük talán még az olaszokénál is rosszabbul felszerelt volt. Éppen ezért igyekeztek is, hogy ne adjanak okot az agresszív olaszoknak a fegyveres fellépésre. Nem reagáltak az albán határ mentén és a tengeren történő sorozatos olasz provokációkra sem. Paradox, bár korántsem egyedülálló módon éppen ezek a háború elkerülésére tett erőfeszítéseik sodorták a görögöket háborúba. Az olaszok ugyanis a gyengeség jeleként értékelték a görögök passzivitását, és úgy vélték, az, hogy nem válaszolnak a provokációkra, azt jelzi, hogy fegyveres erőik nem is képesek eredményes fellépésre.

Azonban korántsem ez volt a helyzet. A görög hadsereg valóban nagyon rosszul volt felszerelve, ám vezetése sokkal jobb volt az olaszokénál, katonáik elszántak voltak, és élvezték a lakosság teljes támogatását. Az 1940 október 28-án megindított olasz invázió csekély területi nyereségek után egy hét elteltével kifulladt, az előrenyomulás megállt. Az olasz fegyveres erők ismét siralmas teljesítményt nyújtottak. A hadsereg állapotát leginkább a totális káosszal lehetne jellemezni, a légierő pedig szinte többet bombázta a saját, mint az ellenséges állásokat. A haditengerészet minden noszogatás ellenére sem volt hajlandó megmozdulni, hogy a tenger felől támogassa a szárazföldön harcoló csapatokat, illetve hogy a frontvonal mögötti partraszállásokkal megbontsa az ellenséges vonalakat. A dühöngő Duce egymás után küldte a frontra a magas rangú fasiszta tisztviselőket, hogy azok saját példamutatásukkal öntsenek erőt a katonákba, a fasiszta kiskirályok azonban miután biztos távolságból megszemlélték a frontot, rendszerint a frontvonal mögötti tivornyázásokkal múlatták az időt, talán bölcsen felmérve, hogy jelenlétük inkább akadályozza, mint segíti a csapatokat a harcban.

A dolgok aztán még rosszabbra fordultak, amikor novemberben a görög csapatok ellentámadásba mentek át, és nem csak kiverték az olaszokat Görögországból, hanem mélyen benyomultak az albán területekre is. Az olasz hadsereg egyszerűen összeomlott, s az a veszély fenyegetett, a görögök kitakarítják az olaszokat az egész Balkánról. A presztízsnövelő céllal megindított hadjárat tehát párját ritkító kudarcba fulladt, amivel az olaszok éppenhogy elvesztették minden maradék tekintélyüket.

Hogy az összeomlás teljes legyen, az olasz haderő decemberben Líbiában is teljes, és majdnem döntő vereséget szenvedett. Graziani hiába kért erősítést csapatai számára, Rómából azt a választ kapta, az elsődleges hadszíntér a görög front, ő pedig belátható időn belül nem számíthat erősítésre. Graziani csak abban bízott, az angolok továbbra is védekező állásban maradnak, és erőiket inkább ők is Görögországban fogják harcba küldeni.

A britek azonban teljes titokban egy támadó hadműveletet készítettek elő, bár csak korlátozott célokkal. A támadással csak meg akarták gyengíteni, és optimális esetben kissé hátrább nyomni az olaszokat, nehogy azok egy újabb offenzívával próbálják meg a brit erőket elvonni Kelet-Afrikából, ahol az angolok éppen az ottani olasz hadsereg elleni döntő támadásra készülődtek. A közel-keleti erők főparancsnoka, Archibald Wavell tábornagy igyekezett is mérsékelni az offenzívával kapcsolatos londoni reményeket, és ezt írta a birodalmi vezérkari főnöknek, John Dill-nek: „Úgy érzem, túlzott reményeket táplálnak a hadművelettel kapcsolatban, amely pedig csupán egy rajtaütésnek lett tervezve. Számszerűleg kisebbségben vagyunk a földön és a levegőben egyaránt, csapatainknak pedig több mint 75 mérföldnyi sivatagon kell áthaladni, majd megtámadni egy ellenséget, mely több mint három hónapig erősítette állásait. Kérem, ne erősítsék az optimizmust.”

A december kilencedikén, Richard O’Connor tábornok vezetésével megindított offenzíva azonban olyan átütő sikert aratott, amiben senki sem mert korábban reménykedni. Az olaszokat teljes meglepetésként érte a brit támadás, az első vonalban álló legjobb olasz hadosztályokat az angolok szinte álmukban semmisítették meg, úgy, hogy azoknak jóformán még riadót fújni sem volt idejük. A következő napokban néhány olasz hadosztály ugyan elszánt ellenállást tanúsított, az olasz katonai táborokat azonban a vezetés túl messze állította fel egymástól ahhoz, hogy azok segíteni tudják a másikat, a britek tehát külön-külön verhették szét az ellenállás gócpontjait.

Az olasz front három nap alatt összeomlott, az angolok pedig látva az elsöprő sikert, nem álltak meg itt, hanem folytatták az offenzívát, és üldözőbe vették a rendezetlenül menekülő ellenséget. A következő hetekben egymás után verték szét az olasz állásokat, többek között elfoglalva Tobruk, Bardia és Benghazi kikötőjét is. Gyakorlatilag egész Kyrenaika az angolok kezére jutott, ahol a helyi lakosság többnyire felszabadítóként ünnepelte őket. A britek már az utolsó csapásra készültek Tripoli ellen, melynek elfoglalásával teljesen kiűzték volna az olaszokat Észak-Afrikából.

A hadjárat statisztikai adatai elképesztőek. A majdnem negyedmilliós olasz hadsereg ellen támadó brit haderő, melynek létszáma soha nem haladta meg a 31 ezer főt, alig két hónap alatt 750 kilométert nyomult előre, megsemmisített tíz olasz hadosztályt, fogságba ejtett 130 ezer (!) olasz katonát, zsákmányolt 850 ágyút, 400 páncélozott járművet, és több ezer gépjárművet. A hadjárat kifulladásában nagy szerepet játszott az elszállításra váró olasz hadifoglyok hatalmas, a brit erők nagyságát négyszeresen felülmúló tömege, mely eltorlaszolta az utakat, őrzésük és ellátásuk pedig felemésztette a brit erőforrások jelentős részét. Az angolok összvesztesége mintegy 500 halott, és 1300 sebesült volt.

A döbbenetes vereség még az olasz vezetés egy részét is felébresztette. Ciano már az első napok után ezt írta a naplójába: „Valami nagy baj lehet hadseregünkkel, ha egyszerre öt hadosztállyal is megtörténhetik, hogy az ellenség két nap alatt porrá zúzza őket.” Néhány héttel később pedig ezt írta apósának, aki még mindig azt bizonygatta, a következő vonalnál majd feltartóztatják a briteket: „Szidi Barraninál meglepetésről beszéltek, majd ezután Bardiára számítottak. Bardia kétórányi ellenállás után megadta magát. Ezután Tobrukra alapozta reményét. Tobrukot is könnyűszerrel kicsavarták a kezünkből. Ön most a dernai fennsíkról beszél nagy bizalommal. Bármennyire is sajnálom, nem azonosíthatom magam az Ön veszélyes illúzióival. A baj rejtélyes, súlyos, és mélyre hatoló.”

A baj valóban súlyos és mélyre hatoló volt, de korántsem rejtélyes. A líbiai és görögországi események egyszerűen csak nyilvánvalóvá tették az olasz katonai és politikai vezetés tökéletes alkalmatlanságát, és azt, hogy az olasz fasizmus – A. J. P. Taylor szavaival – igazából nem volt más, mint üres szélhámosság.

Úgy látszott, elkerülhetetlen a néhány héten belül bekövetkező teljes olasz vereség, és Észak-Afrika angol kézre kerülése. Az események azonban ekkor váratlan, és érthetetlen fordulatot vettek, s Olaszországot paradox módon a görögök mentették meg a gyors összeomlástól.

A háború előtt az angol diplomáciának szinte hobbija volt a háborús garanciák osztogatása, gyakorlatilag minden országnak, amely – főleg a németek ellen – igényt tartott rá. Hogy az ekkor mindössze két szárazföldi hadosztállyal rendelkező Nagy-Britannia hogyan fogja megvédeni ezeket a nagyobbrészt szárazföldi országokat a száz német hadosztállyal szemben, azt nem feszegette senki. A későbbi katasztrófában nagy szerepet játszott, hogy néhány tájékozatlan vagy hiszékeny kelet-európai ország, mint például Lengyelország, valóban komolyan vette ezeket a brit ígéreteket.

Az angolok háborús garanciát adtak Görögországnak is, és az olasz támadást követően felajánlották segítségüket a görögöknek. A görög vezetés teljesen józan helyzetértékeléssel úgy vélte, egy angol beavatkozás nagyobb kárt okozna, mint amekkora hasznot hajtana, és nagy valószínűséggel az ország ellen fordítaná a németeket is, az angol ajánlatot így elutasították. Novemberben Metaxas ezt írta a naplójába: „A brit kormány ragaszkodik ahhoz, hogy csatlakozzunk a nemzetek konferenciájához. Világosan megmondtam Palairet-nek: Háborút akarnak provokálni Németországgal? (Michael Palairet, az athéni angol nagykövet.) Ha akarják csatlakozok, de ők is felelősek lesznek a következményekért. Ha pedig még az olaszok elleni harchoz sem tudnak repülőgépeket biztosítani számunkra, mi fog történni, ha a németek is beszállnak?” (A „nemzetek konferenciája” egy az angolok által létrehozott németellenes diplomáciai gittegylet volt, a németek által megszállt európai országokból Angliába menekült emigráns kormányok részvételével.)

Nem sokkal később azonban Görögország ismét magára vonta az angolok figyelmét. 1940 decemberében ugyanis Hitler közvetítőként jelentkezett, és javaslatot tett a görög kormánynak az olaszokkal való viszály rendezésére. A konfliktus elsimításáért cserébe a németek Szaloniki kikötőjét kérték, melyet a bolgároknak adtak volna át. Területi kompenzációként a görögök megkapták volna Albánia déli részét, melyet hadseregük addigra már amúgy is elfoglalt az olaszoktól.

Az angolok megriadtak, hiszen egy pozitív görög válasz esetén az egész Balkán német befolyás alá került volna. Kezükre játszott, hogy 1941 januárjának végén a brit beavatkozást elutasító Metaxas váratlanul elhunyt, utódja, Alexandros Koryzis, pedig már igényt tartott az ismét felajánlott brit segítségre. Ezen felbuzdulva az angolok kísérletet tettek egy németellenes balkáni front összekovácsolására, hogy megbuktassák a rendezésre tett német erőfeszítéseket, és a kontinensre visszatérve újabb frontot nyissanak ellenük. (Bár a 69 éves Metaxas már jó ideje betegeskedett, a legkritikusabb pillanatban bekövetkezett váratlan halála sokakban keltett olyan gyanút, hogy talán nem teljesen természetes úton távozott az élők sorából.)

Mindebben kulcsfontosságú szerepet játszott a térség Románia mögött második legfontosabb és legerősebb államának, Jugoszláviának a magatartása. Merőben reálpolitikai megfontolások alapján a jugoszláv kormány ekkoriban éppen igyekezett közeledni a németekhez. A semlegesség garantálása, majd a kölcsönös megnemtámadási egyezmény aláírása után március 25-én Jugoszlávia csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez is. Hogy a szerbek álláspontját visszafordítsák, az angolok és az amerikaiak diplomáciai offenzívába kezdtek. Az angol külügyminiszter, Anthony Eden februári kapcsolatfelvétele a jugoszláv hatóságokkal az angolok megítélése szerint is kiábrándító eredménnyel zárult, ugyanúgy mint a jugoszláv katonai delegáció március eleji, görögországi látogatása. Az angolok igyekeztek rávenni jugoszláv tárgyalópartnereiket, csatlakozzanak hozzájuk, és támadják hátba az albániai olasz csapatokat, melyek minden számítás szerint napok alatt összeomlottak volna. Ezt követően a teljes görög hadsereg, és a támogatásukra érkező angol hadosztályok csatlakoztak volna a szerb–horvát hadsereghez, hogy együttes erővel verjék vissza a németek esetleges támadási kísérleteit. Az angolok megígérték, hogy garantálják Románia, Bulgária, és Magyarország semlegességét is.

A jugoszláv küldöttség azonban nem volt vevő az ötletre. Kijelentették ugyan, hogy rokonszenveznek az angolokkal, az adott helyzetben azonban nem látják realitását a brit tervek megvalósításának. Ugyanilyen eredménytelenül ért véget Eden februári törökországi látogatása is. A britek a törököket sem tudták meggyőzni, hogy jó ötlet volna belépni a háborúba a németek ellen. A törökök arra sem voltak hajlandók, hogy megfenyegessék Jugoszláviát, casus belli-nek fogják tekinteni, ha átengedik a területükön a német csapatokat Szaloniki felé.

Az angolok minden rábeszélése és fenyegetése ellenére a jugoszláv kormány aláírta a háromhatalmi egyezményt is, ami nyilvánvalóvá tette, a britek nem számíthatnak rájuk, mint szövetségesekre. Ezek után már csak egy megoldás maradt, meg kellett buktatni a kormányt, és a helyére egy másik, angolbarát kormányt ültetni. Mindebben nem volt semmi újdonság, ugyanebben az időben a britek ugyanezt tették Irakban és Iránban, következő évben pedig Egyiptomban.

A kormánybuktatás első lépése alighanem az amerikai William Donovan ezredes balkáni körútja volt, melynek során a német béketerv elfogadását fontolgató görögöket a háború folytatására, a jugoszláv vezetést pedig a háborúba való belépésre igyekezett rávenni. Donovan Belgrádban felvette a kapcsolatot a pánszláv nacionalista körökkel is, akikkel közölte, az Egyesült Államok és a Szovjetunió hadba lépése már csak hetek kérdése, és ebben a helyzetben a szerbeknek ki kell állniuk szláv testvéreik mellett. Donovan prózaibb érvekkel is igyekezett meggyőzni a szerb nacionalistákat, akiknek állítólag félmillió fontot és ötmillió dollárt adott a szervezési költségekre.

Akár így történt, akár nem, 1941 március 27-én az angolszász történetírás által „jugoszláv hazafiaknak” nevezett összeesküvők puccsot hajtottak végre Belgrádban. Kihasználva Pál régensherceg távollétét, aki a király kiskorúságának idejére átvette az ország tényleges irányítását, egy rajtaütéssel elfoglalták a kormányépületeket, letartóztatták a kormány tagjait, a 15 éves királlyal pedig aláírattak egy kormányváltást bejelentő nyilatkozatot. Belgrád utcáit „Inkább halál, mint szolgaság!” féle jelszavakat ordítozó tömeg lepte el, mely kis híján meglincselte a német nagykövetet.

A puccsot követően két napon belül megjelent Belgrádban az angol vezérkari főnök, John Dill, aki ismét a csatlakozásra igyekezett rávenni a jugoszláv vezetést. A tárgyalások eredménye ismét nem volt kielégítő. A Dusan Simovitch tábornok vezette új jugoszláv kormány ugyan mozgósítást rendelt el és csapatösszevonásokat hajtott végre, ám továbbra sem volt hajlandó nemhogy a németeket, de még az olaszokat sem megtámadni. Csupán annyit ígértek meg, egy Szaloniki elleni német támadás esetén együtt fognak működni a görög és az angol csapatokkal.

Ezeket az eseményeket azonban már a németeket sem hagyhatták válasz nélkül. A komolyan igazából sosem vett angliai invázió lefújása, és a Szovjetunió elleni támadás közti időben Hitler egy ideig egyébként is foglalkozott a gondolattal, hogy felesleges csapatai egy részét az olaszok megsegítésére küldi, és benyomul a Közel-Keletre, valamint megerősíti pozícióit a Balkánon. Ezt az ötletet a német vezérkar is támogatta, akik már ekkor látták, hogy az olasz hadseregtől nem nagyon várhatnak semmit.

A német beavatkozást akkor éppen az olaszok hiúsították meg. Az 1940 október negyedikén a Brenner-hágónál találkozó két Vezér megbeszélésén Mussolini nagy büszkén elutasította a felajánlott német páncéloshadosztályt, bár magára a német haditechnikára igényt tartott volna. Két hónappal később az olaszok már két teljes hadosztályt szerettek volna a németektől, akik azonban addigra már elkötelezték magukat a Szovjetunió elleni támadás mellett, és megkezdték csapataik keleten való összevonását.

Az olasz összeomlás lehetősége azonban olyan érv volt, aminek a hatására a németeknek mégis muszáj volt megtámogatniuk tehetetlen szövetségesüket. 1941 januárjától először német légiezredeket vezényeltek Szicíliába, majd nem sokkal később egy páncéloshadosztályt küldtek Líbiába, Erwin Rommel vezetésével. Ugyanekkor készülődni kezdtek a balkáni beavatkozásra is. Német csapatok érkeztek Romániába és Bulgáriába, melyek fő célja immár egyértelműen a Görögország elleni támadás volt.

Közben ugyanis megkezdődött a Lustre hadművelet, az angol csapatok átszállítása Afrikából Görögországba, melyet az olasz haditengerészetnek a matapáni vereséggel végződő beavatkozása sem tudott megzavarni. O’Connor líbiai előrenyomulását leállították, az ottani csapatok zömét pedig visszarendelték Egyiptomba, ahonnan áthajóztak Görögországba. Ugyancsak elvezényelték az afrikai frontról majdnem a teljes ottani angol légierőt. És mindezt pont akkor, amikor Rommel csapatai megérkeztek.

A csapatok átvezényléséről megoszlottak a vélemények. Churchill először a görög hadműveletet szorgalmazta, majd a líbiai győzelmek után inkább mégis ott folytatta volna a támadást. Eden és Dill viszont egyértelműen a görög beavatkozás mellett voltak, és végül meggyőzték Churchillt is. A nagyrészt ausztráliai csapatok vezetését úgy vették rá a görög invázió támogatására, hogy az ausztrál miniszterelnökkel, Robert Menzies-el közölték, az ausztrál csapatok parancsnoka, Thomas Blamey, egyetért a vállalkozással. Ugyanekkor Blamey-t meg arról tájékoztatták, hogy Menzies ért egyet a görög beavatkozással. Így aztán mindketten jóváhagyták a hadműveletet.

Márciusban tehát megkezdődött az angol csapatok áthajózása. A célkikötő Pireusz volt, ahol a brit csapatokat kihajózták. Nagyobb részük nem is jutott ennél északabbra. A márciusi esőkben felázott utak java része járhatatlan volt a járművek számára, az egyetlen vasútvonalat pedig teljesen lekötötte a görög hadsereg ellátása. A teljesen kimerült görög hátország szinte semmivel nem tudott hozzájárulni az angol expedíciós haderő ellátásához, mindent Egyiptomból kellett átszállítani. Április első hetére az angolok összesen 62 ezer embert, és azok 14 ezer tonnányi ellátmányát szállították át Görögországba.

A németek eközben már szintén felkészültek a támadásra. Hivatalosan ugyan még mindig baráti viszonyról beszéltek Jugoszláviával kapcsolatban, és békülékeny hangot ütöttek meg az új vezetéssel szemben, valójában azonban már csak a katonai megoldásban bíztak. A Jugoszlávia elleni támadáshoz elnyerték a balkáni szövetségesek támogatását is. Kénytelen-kelletlen Magyarország is csatlakozott, noha csak néhány nappal korábban írták alá a belgrádi kormánnyal az „örök barátsági” egyezményt. Az országot egyfelől a németek fenyegették meg, ha nem lép hadba Jugoszlávia ellen, másrészt az angolok, ha hadba lép ellene. A kétoldali csapdahelyzetből kiutat nem látó miniszterelnök, Teleki Pál, elkeseredésében végül főbe lőtte magát.

Az április hatodikán bekövetkező német támadás aztán villámgyorsan rendet csinált a Balkánon. Jugoszlávia egy hét alatt összeomlott, és nem sokkal tovább tartottak ki a görögök sem. A katasztrófa láttán a görög miniszterelnök, Alexandros Koryzis szintén öngyilkosságot követett el. Az angol expedíciós hadtestet még azelőtt evakuálni kellett, hogy egyáltalán a teljes erő megérkezett volna. A britek ezt követően Krétán próbálták megvetni a lábukat, de májusban a németek onnan is kiverték őket. Odaveszett az angol expedíciós erők harmada, és a teljes felszerelésük, nem is beszélve a Royal Navy-nek a két evakuáció során elszenvedett hatalmas veszteségeiről.

Odaveszett a remény is arra, hogy a Balkán egy része semleges tud maradni, és kívül tudja magát tartani a háborún. Valamennyi balkáni ország megszállt területté, vagy német vazallusállammá vált. Ugyanekkor a britek számára Észak-Afrikában is odaveszett a gyors győzelem lehetősége. A meggyengült angol csapatok ellen Rommel márciusban indított offenzívát, mely a brit erők teljes összeomlásával végződött. Fogságba esett az angol csapatok parancsnoka, O’Connor tábornok is. Április közepére az angolok Tobruk kivételével elvesztették valamennyi líbiai hódításukat, és ismét visszaverték őket oda, ahonnan decemberben elindultak, Egyiptom határára.

Ez volt az a pillanat is, amikor tulajdonképpen maga Nagy-Britannia is összeomlott, bár ezt akkor sikerült elleplezni. Az ország teljesen kimerült, a gazdaságnak gyakorlatilag vége volt. A háborút csak úgy voltak képesek folytatni, hogy márciusban Roosevelt bevezette a kölcsönbérleti rendszert, tehát az Egyesült Államok ettől kezdve hitelbe szállította a briteknek a fegyvereket, és az ellátáshoz szükséges árucikkeket. Az amerikaiak később mindezt az „önzetlen segítséget” természetesen az utolsó centig, kamatostul megfizettették a britekkel – 3 billió 140 milliárd dollárt, melynek utolsó törlesztőrészletét az angolok 2006 december 31-én utalták át –, ám az angolok ezen felül is súlyos árat fizettek a „testvéri segítségnyújtásért”. Nagy-Britannia teljes aranytartaléka az Egyesült Államokba került, a tengerentúli angol befektetések amerikai tulajdonba kerültek, ugyanúgy, mint a brit gazdaság addigi piacai, melyekre most amerikai vállalatok törtek be. Anglia exportját korlátozták, az országot teljesen az amerikai kölcsönökből fedezett haditermelésre állították át. Nagy-Britannia – harminc évvel korábban még a világ vezető szuperhatalma! – ettől kezdve nem volt más, mint az Egyesült Államok kinyújtott karja, és németek elleni felvonulási terepe.

A britek mindennek szinte még örülnek is, és a világszabadság önkéntes mártírjának tekintik magukat. Ahogy John Maynard Keynes, a nagynevű angol közgazdász írta ezekről az időkről: „Fütyültünk a kiegyensúlyozott gazdálkodásra. De megmentettük magunkat, és segítettünk megmenteni a világot.” Vagyis sorozatos vereségeikkel és gazdasági összeomlásukkal a britek megint jól megmentették a világot, és legyőzték a németeket.

A görögországi angol beavatkozás tehát minden szempontból teljes és totális csőd volt. Ahelyett, hogy kiverték volna az olaszokat egész Észak-Afrikából, és hozzájárultak volna a Balkán semlegességéhez, az angolok inkább tönkreverették magukat a németekkel először Észak-Afrikában, majd Görögországban, s az egész Balkánt német kézre juttatták. Mindez nemcsak utólagos okoskodás, a görögországi angol beavatkozás olyan, a korábbi olasz támadással egy lapon említhető stratégiai őrület volt, ami mögött képtelenségnek tűnik értelmet találni. Hihették az angolok csak egyetlen pillanatig is azt, hogy a németek majd vállvonogatva nézik, ahogy a görögökkel és a szerbekkel együtt kiverik az olaszokat Albániából? Lehetett csak egyetlen pillanatra is kétséges az, hogy az angol intervenció azonnali és nagy erejű német ellencsapást fog kiváltani? És milyen előnyöket reméltek ettől az angolok? Szalonikinek nem volt különösebb jelentősége, a görög szigetek egy része már addig is olasz megszállás alatt állt, az egyiptomi brit erőket tehát észak felől mindenképpen fenyegették tengelyhatalmak kezén levő területek.

Maguk mellé akarták állítani a balkáni államokat? És? Úgy gondolták, a németeket legyőző jugoszláv csapatok majd bevonulnak Berlinbe? Katonai szempontból a balkáni államok teljesen jelentéktelenek voltak. Még a viszonylag erősnek számító jugoszláv és román hadsereg is legfeljebb csak korlátozottan felhasználható segédhaderő lehetett a németekkel összehasonlítva. Miféle esélyük lehetett ezeknek a németekkel szemben bármilyen sikerre? És mit tudtak nekik támogatásként adni az angolok? A német támadásig alig hatvanezer katonát tudtak átszállítani a görögöknek, és ezeket is csak úgy tudták összeszedni, hogy az észak-afrikai frontról vonták el őket. A 60 ezer katona mellé néhány tucat, nagyrészt elavult harci gépet tudtak összekaparni, melyeket szintén Afrikából vezényeltek át ide. Ez a különítmény márciustól már részt vett az olaszok elleni harcokban, és áprilisra összesen 12 darab (!) repülőgépük maradt bevethető állapotban. Az etiópiai olasz hadsereg vereségét követően az év nyarától újabb 50-60 ezer angol katona szabadult fel Afrikában, akiknek a nagyobb részét szintén átküldhették volna Görögországba. De nagyjából ez volt minden.

A britek tehát jó esetben összeszedhettek volna nagyjából százezer katonát, és néhány tucat repülőgépet. Ezzel az erővel, valamint a kivérzett görög, és a lepusztult jugoszláv hadsereggel akartak tehát szembeszállni a Kelet-Európában közben felvonult, a Szovjetunió megtámadására készülő hárommilliós német hadsereggel, és annak közel négyezer harci repülőgépével. (Az olaszokat, és a németek többi szövetségesét itt most figyelembe se véve.) Erre tényleg nem lehet mást mondani, csak azt, hogy ez maga a stratégiai elmebaj.

Stratégaként Churchill Mussolinihez fogható idióta volt, azzal a különbséggel, hogy az angol vezérkarban egy sereg tehetséges és rátermett tiszt szolgált, akik a miniszterelnök őrült ötleteinek a többségét sikeresen likvidálták, gyakran saját karrierjük feláldozásával. A görög expedíció azonban akkora hülyeség volt, hogy azt még Churchill tökéletes szakmai dilettantizmusa sem magyarázhatja. Egyszerűen még Winstontól sem vár el az ember ekkora ostobaságot.

A balkáni országok szövetsége katonai téren nem mérkőzhetett Németországgal. Politikailag viszont egy ilyen szövetségnek lehetett volna akkora súlya, hogy a német igények kielégítése mellett Svédországhoz hasonlóan megőrizhesse semlegességét, legalábbis a Duna vonalától délre. Hosszú távon ez a britek számára is előnyös lett volna. A görög kalandnak tehát kell, hogy legyen valami más magyarázata, ami megindokolja, miért áldozták fel érte az angolok a Balkán semlegességét, és az észak-afrikai győzelmet. Észak-Afrikából kiverve az olaszokat, és elérve a Balkán viszonylagos függetlenségét, a háború nyugvópontra jutott volna, és ismét a Németország elleni légitámadásokra korlátozódott volna. Eközben a Közel-Keletet és Afrikát is birtokló britek minden irányból körülzárták volna a németek által megszállt Európát, s hanyatló gazdaságukat amerikai segítséggel talpra állítva, és az amerikai beavatkozásra várva készülődhettek volna a döntő összecsapásra. Mi volt a Balkánban, ami ennél többet ígért?

Máshol még nem találkoztam ezzel a feltételezéssel, tehát azt hiszem, ez az én hozzájárulásom a konteók végtelen sorához, de magam részéről úgy vélem, egyetlen magyarázat van csupán, ami ezekre a kérdésekre kielégítő választ adhat. Szerény véleményem szerint a balkáni vállalkozás alapvetően azt a célt szolgálta, hogy a szerbeket ismét beleugrassák abba a szerepbe, amit az első világháborúban egyszer már sikeresen eljátszottak. Vagyis ismét Szerbia lett volna az ártatlan áldozat, akinek megmentése érdekében a nagy orosz testvér hősiesen harcba száll az elvetemült németekkel.

Semmilyen dilettáns nem képzelhette komolyan, hogy a legyengült Anglia, és az eleve nagyon gyenge balkáni államok szövetsége majd dél felől katonai csapást fog mérni Németországra. Ez egyszerűen akkora képtelenség, amit még Churchill sem vehetett komolyan. Amit a Balkánon az angolok elérhettek, az legfeljebb csak annyi volt, hogy az egyesült angol–görög-jugoszláv haderő Jugoszláviában néhány hétig feltartóztatja a németeket, komoly veszteségeket okoznak nekik, aztán visszavonulnak a Metaxas vonal mögé, ahol még egy darabig ki tudtak volna tartani. És aztán? Legfeljebb néhány hónapnyi ellenállásban reménykedhettek, különösen hogy a briteket Líbiában is a német–olasz támadás veszélye fenyegette. Mire lett volna jó ez a néhány hónap?

Szerintem egyedül csak arra, hogy Kelet-Európából jelentős német erőket vonjanak el, és kössenek le Görögországban, hogy a Lengyelországban állomásozó, meggyengült német csapatok ellen nagyobb sikerrel kecsegtessen egy orosz támadás, melyet ismét a szerb testvérek megsegítésével indokolva indíthattak volna meg. A balkáni intervenciónak egész egyszerűen csakis akkor lehetett értelme, ha az angolok számítottak az orosz hadba lépésre.

Az ötlet igazából Viktor Szuvorov könyvét olvasgatva jutott eszembe. (A Viktor Szuvorov művésznéven alkotó szerzőnek csak az „Öngyilkosság” című könyvét olvastam. Ami azt illeti, komoly csalódás volt. A könyv tele van durva csúsztatásokkal, állításai sok esetben egymásnak is ellentmondanak, a stílusa pedig annyira gagyi, sűrűn teletűzdelve alpári ki és beszólásokkal, hogy komolyan gondolkoztam rajta, vajon nem Földi Pál publikál Viktor Szuvorov álnéven?) Szuvorov elég meggyőzően érvelve állítja, a Vörös Hadsereg egyáltalán nem volt olyan felkészületlen, mint azt utólag állítják. Olyannyira nem, hogy ő akart háborút kezdeni a németek ellen, 1941 júliusában. A németek minderről jól tudtak, és a Szovjetunió elleni támadásuk tulajdonképpen megelőző csapás volt, melyet a már támadásra felsorakozott szovjet haderő ellen intéztek.

Igazából nekem vannak kételyeim, de azt mindenképpen el lehet fogadni, hogy orosz részről határozottan megvolt a szándék az európai háborúba való beszállásra. A balkáni és a kelet-európai események pedig időben elég jól találkoznak. Az oroszok számára kiváló casus belli lett volna egy szerbek elleni német támadás, és jó alkalom nyílott volna arra, hogy kihasználva a német erők egy részének balkáni lekötöttségét, Lengyelország déli része felől támadva – ahogy Szuvorov is feltételezi – kettészakítsák a német erőket, és a Balkánt elvágják Németországtól.

Az elképzelésbe ott csúszott hiba, hogy a németek korábban támadtak, mint várták, és gyorsabban győztek, mint ahogy arra bárki is számíthatott. Néhány nap alatt legázolták a szerbeket, az oroszoknak pedig még arra sem volt idejük, hogy valahogy reagáljanak az eseményekre. Görögország úgyszintén napok alatt elesett, s a két ország meghódítása nem kötött le számottevő német erőket.

Padányi Viktor egy másik feltételezése szerint viszont az angolok – és az ekkor már gyakorlatilag szintén hadviselő amerikaiak – a görög beavatkozással a Szovjetunió elleni német támadást akarták késleltetni, hogy annak a tél beállta előtt ne legyen ideje kibontakozni. Az ötlet azonban igazából nem logikus, hiszen az angolok alig várták már, hogy az oroszok is hadba lépjenek a németek ellen, és inkább siettették, mint késleltették volna a német támadást. Egyesek szerint a brit titkosszolgálat által beszervezett, vagy megvezetett Canarison keresztül éppen az angolok hitették el Hitlerrel, hogy az oroszok támadásra készülnek, és ugratták bele a Szovjetunió elleni hadjáratba. Ebben az esetben a britek a közelgő német támadásról tudtak, és a balkáni front megnyitásával a Szovjetunió ellen támadó német erőket akarhatták meggyengíteni, nyilván a Vörös Hadsereg gyors győzelmében bízva.

Az is vitatott, a balkáni hadjárat mennyivel késleltette a Barbarossa terv végrehajtását, illetve hogy késleltette e egyáltalán valamivel? Újabban inkább azt állítják, a balkáni események nem, vagy csak jelentéktelen mértékben késleltették a Szovjetunó elleni támadást, és az erre összevont csapatoktól alig kellett valamit a Balkánra átvezényelni. Inkább csak a németek utólagos magyarázkodása, hogy a balkáni események miatt késett a támadás, és ez az egyik fő oka a későbbi vereségüknek. Ahogy például a háború vége felé Hitler is állította: „Ha az olaszok ostoba módon nem keverednek a görögökkel háborúskodásba, akkor pár héttel korábban támadtam volna meg az oroszokat. … Ha ezt a háborút csak Németország, és nem a tengelyhatalmak vívták volna, akkor Oroszországot már 1941 május 15. előtt megtámadtuk volna. Addigi teljes és vitathatatlan győzelmeink tudatában képesek lettünk volna arra, hogy a hadjáratot a tél beállta előtt befejezzük.”

Az oroszok már a harmincas évek végétől komoly tárgyalásokat folytattak az angolokkal a németek elleni közös fellépés lehetőségeiről. Ezt minden történész elismeri. Az is ismert, hogy a londoni szovjet nagykövet már szinte a kormányba való újbóli belépésének napján felvette a kapcsolatot Churchillel, az akkori tengerészeti miniszterrel, aki kifejtette neki, minden erejével igyekszik gátat vetni a szovjetellenes hangulat terjedésének, mivel meggyőződése, hogy a két ország a közeli jövőben együtt fog majd harcolni a németek ellen. Az angolok és az oroszok tehát alighanem jóval szorosabban együttműködtek egymással, vagy legalábbis tájékozottabbak voltak egymás szándékai felől, mint általában feltételezik. Churchill egyébként ebből nem is nagyon csinált titkot, és időnként egészen nyíltan célozgatott rá, mire készül. Nagyjából éppen ebben az időben, 1941 tavaszán, egy beszélgetés során ezt mondta a londoni magyar nagykövetnek, Barcza Györgynek: „Nekünk most legnagyobb ellenségünk a hitleri Németország. Létkérdés számunkra, hogy legyőzzük, és ennek érdekében ha kell, fél Európát bolsevizáljuk.” (Ezek szerint talán Donovan-nak a várható orosz hadbalépésről tett kijelentése sem csupán blöff volt.)

Mindez egyébként teljes mértékben megfelelt a történelmi tradícióknak. Az európai államok egységes irányítás alá kerülése a két szomszédos nagyhatalomnak, Angliának és Oroszországnak ugyanúgy nem állt érdekében. A történelem során mindig közösen léptek fel az ilyen egyesítési kísérletekkel szemben, és nyugodtan lehet állítani, Napóleont, Vilmost, és Hitlert egyaránt az oroszok győzték le az angoloknak. (Profánabbul fogalmazva, történelmi szerepe szerint Oroszország az angolszász nagyhatalmak mindenki ellen felhasználható bérgyilkosa. Ezért természetesen jó fizetség járt, amin általában Kelet-Európát kellett érteni.)

A márciusi belgrádi puccs szervezésében nagy szerepe volt a Moszkva által irányított Jugoszláv Kommunista Pártnak, amely a puccs előtt két nappal röplapokon tájékoztatta a főváros alapvetően németellenes érzelmű lakosságát az addig titokban tartott háromhatalmi csatlakozási egyezményről. Április ötödikén az új jugoszláv kormány, miután felmondta a németekkel kötött egyezményt, a Szovjetunióval kötött barátsági szerződést.

Ám akárhogy is történt, a balkáni kalandjukkal az angolok csak belesodorták a háborúba a félszigetet, anélkül hogy ebből bármilyen pozitívum származott volna. A beavatkozás következtében a térség német ellenőrzés alá került, és végképp elszállt minden remény egy olyan balkáni szövetség létrehozására is, mellyel az érintett országok legalább még egy darabig elkerülhették volna a háborút. Az angolok beavatkozására a Balkán legalább másfél millió halottal, és fél évszázados kommunista uralommal fizetett rá.