A Matapan-foknál elszenvedett vereség sokkolta az olasz haditengerészetet, sokkal inkább, mint a fél évvel korábbi tarantói rajtaütés. Végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a Royal Navy úgyszólván minden téren nagy fölényben van a Regia Marinával szemben. Az angolok felderítése, az alkalmazott technológiák, az éjszakai harcban és a légi-tengeri hadviselésben való jártasságuk egyaránt messze felülmúlta azt, amit az olaszok fel tudtak mutatni. Ezenkívül természetesen sokkal jobb volt a vezetésük is, de a Supermarina ezt persze nem tartotta szükségesnek bevenni a levonandó tanulságok közé.

Az olaszok nem próbálták, igaz, nem is tudták volna eltussolni a vereséget. A csatáról kiadott hivatalos közleményben elismerték a három cirkáló elvesztését, bár afféle szépségtapaszként hozzátették, az ellenség is elvesztett legalább egy cirkálót. Ha úgy vesszük, nem is lódítottak nagyot, hiszen a barchinók néhány nappal korábban tették tönkre a York cirkálót, néhány nappal később pedig német bombázók süllyesztették el a Bonaventura cirkálót, tehát az angoloknak is megvoltak a maguk veszteségei, még ha ezeknek nem is volt sok közük a matapáni csatához.

Az angolok természetesen nagy győzelmet ünnepeltek, és teljes joggal. A király üzenetben gratulált a flottának a győzelemért, és Cunninghamnek a Bath Rend Nagykeresztjét adományozta. (A tengernagy így kommentálta a kitüntetést: „Bárcsak inkább három Hurricane századot küldött volna!”) Churchill a Trafalgár utáni idők legjelentősebb brit tengeri győzelmének minősítette a csatát, ami jobban belegondolva nem is nagy túlzás. A Regia Marina morálja megroppant, nagy hadihajói hónapokig nem merészkedtek ki a nyílt vizekre. Ez egyebek mellett azzal a következménnyel járt, hogy néhány héttel később az olasz felszíni flotta – néhány torpedónaszád bevetésétől eltekintve – kísérletet sem tett arra, hogy a görögországi és a krétai kiürítést megakadályozza, vagy legalább megzavarja. Az angoloknak így csak a Luftwafféval kellett megbirkózniuk, ami így is igen komoly gondot jelentett számukra. A német légierő hatalmas veszteségeket okozott a kiürítést biztosító angol hadihajóknak, s ha az olasz flotta ekkor jelent volna meg egy akkora kötelékkel Kréta előtt, mint március végén, a német légierő támogatását élvezve könnyen katasztrófába sodorhatta volna Cunningham flottáját, és a Görögországba vezényelt angol hadtesteket.

A matapáni csapás súlyosságát jelzi, hogy Mussolini a vereség után elrendelte – valószínűleg Riccardi teljes megelégedésére –, hogy a haditengerészet nagy hadihajói nem bocsátkozhatnak hadműveletekbe saját támaszpontjaiktól 110 mérföldnél, vagyis a szárazföldön települt vadászgépek hatósugaránál nagyobb távolságokban. A flotta visszaérkezése után azonnal vizsgálatot indítottak, hogy kiderítsék a vereség okait. A vizsgálat jó olasz szokás szerint senkit sem talált felelősnek a kudarcért, az állása tehát mindenkinek megmaradt. Mussolini sem követelte Iachino fejét, aki a vereségért a hiányos felderítést, és a megígért légitámogatás elmaradását okolta.

A háború után, már nyugállományba vonulva, Iachino könyvet és számos cikket írt a történtekről, melyekben leginkább saját magát igyekezett tisztára mosni, és a vereségért Campioni és Cattaneo tengernagyokra hárítani a felelősséget, akik már nem tudtak védekezni. Iachinóval csak a Carducci volt parancsnoka, Alberto Ginocchio szállt vitába, aki 1946-ban egy emlékiratot tett közzé, melyben rámutatott a Iachino által elkövetett hibákra. (Ginocchio egyébként soha nem heverte ki a Matapánnál szerzett fizikai és lelki sérüléseket, s már 1947-ben, 46 évesen meghalt.) A többi túlélő parancsnok általában nem vett részt ebben a polémiában, alighanem osztva Sansonetti tengernagy véleményét: „Ha vesztettél, hallgass.”

A főparancsnok helyettesét, Inigo Campioni tengernagyot, július 22-én felmentették beosztásából, és kinevezték az ekkor már olasz megszállás alatt levő Égei-tengeri szigetek parancsnokságának élére, de menesztését valószínűleg riválisai intrikáinak köszönhette, és nem annak, hogy rosszul tervezte meg a Gaudo Hadműveletet. Campioni helyére Sansonetti altengernagy került. (Campionit 1944 májusában kivégezték, miután nem volt hajlandó tovább együttműködni a fasiszta rezsimmel.)

Az olaszok azonban néhány fontos tanulságot így is levontak az ütközet tapasztalataiból. Eddig is elég nyilvánvaló volt, de most végképp bebizonyosodott, hogy a partoktól nagyobb távolságban folytatott hadműveleteknél a szárazföldi légierő képtelen légifedezetet biztosítani a hadihajóknak. Ez ismét felértékelte az anyahajók jelentőségét, ám ennek ellenére még további hónapoknak kellett eltelnie, mire júliusban a főparancsnokság Mussolini megismételt utasítására végre újraindította a Roma és Augustus utasszállítók korábban már megkezdett, anyahajóvá való átépítését.

Felül kellett bírálni az olasz haditengerészetnek az éjszakai harchoz való álláspontját is. Ha Matapan nem lett volna elég annak bizonyítására, hogy az olasz flotta éjszakai harci technikája nagyon alapos megreformálásra szorul, három héttel később ez ismét nyilvánvalóvá válhatott. Április 16-án éjszaka Philip Mack kapitány négy rombolója, melyek közül addigra már hármat is felszereltek radarral, a tunéziai partok közelében rajtaütött egy három olasz romboló által kísért konvojon, mely utánpótlást és csapatokat szállított az Afrikakorps részére. Az angol hajók észrevétlenül közvetlen lőtávolságra közelítették meg a konvojt, melynek hajóiról már csak a támadás pillanatában vették észre őket. Bár a közelharcban az angolok is elvesztették egyik rombolójukat, hajnalra végeztek mindhárom olasz rombolóval, és az általuk kísért öt teherhajóval.

Júniustól kezdve az olasz flotta hajói rendszeresen tartottak éjszakai gyakorlatokat is, melyeken ha megkésve is, de igyekeztek elsajátítani az éjszakai harc addig mellőzött eljárásait. Az első nagyobb gyakorlatot június 22-én tartották, a matapánihoz hasonló időjárási viszonyok között, újhold idején. A gyakorlat meglepően jó eredménnyel zárult. A Littorio megfigyelői már nyolckilométeres távolságból kiszúrták az ellenséget játszó Duiliót, és az is kiderült, ha a rombolók világítólövedékekkel megvilágítanak egy csatahajó méretű célpontot, tiszta időben azt akár 15 mérföld távolságról is be lehet mérni. Persze néhány probléma is jelentkezett. Kiderült, hogy a csatahajókon a világítógránátok kilövésére használt régi, 120 mm-es ágyúk túl lassúak, és maguk a lövedékek sem elég hatásosak. A távolságmérők többsége, melyekkel egyébként is elég sok baj volt, szintén nem volt megfelelő az éjszakai harcra. Iachino javasolta is, hogy minden hadihajón rendszeresíteni kell a Zeiss-Septar binokulárokat, melyek a legjobban beváltak az éjszakai lövészeteken. Július és augusztus során újabb nagy flottagyakorlatokat tartottak, már a javításból visszatért Vittorio Veneto részvételével, melyeken ismét igyekeztek feltornázni a flotta harckészségét, és éjszakai harcban való jártasságát. Ezek a gyakorlatok is jó eredményekkel zárultak.

Az éjszakai harc egy nagyon fontos eszköze lehetett volna a radar is, de erre az olasz hadihajóknak még egy jó darabig várniuk kellett, pedig maga az eszköz tulajdonképpen már készen állt. Ugo Tiberio csoportja már a harmincas évek végére kifejlesztett egy használható radarkészüléket, mely eddigre ugyan már elavultnak és alacsony teljesítményűnek számított az angol radarokkal szemben, de még ebben a formájában is értékes segítség lehetett volna az olasz hadihajók számára. (Pontos tűzvezetésre ekkor még az angol radarok sem voltak képesek, téves tehát az a sok helyen olvasható állítás, hogy Matapánnál a radarirányítású angol tüzérség végzett az olasz hajókkal. Az angol hajók közül csak néhány volt radarral felszerelve, és azokat sem használták tűzvezetésre.) A radarokból azonban még csak a prototípusok léteztek, s az olasz ipar nem volt felkészülve egy ilyen bonyolult berendezés sorozatgyártására. A matapani katasztrófáig az olasz haditengerészet sem mutatott érdeklődést az új eszköz iránt. Jó darabig eltartott, mire a gyártást sikerült megszervezni, és beindítani. A flotta hajói közül először a Carini torpedónaszád kapott kísérleti jelleggel egy EC3 radarkészüléket, mellyel a felszíni hajókat 12 km-es, a repülőgépeket optimális esetben akár 80 km-es távolságból is észlelhették. A radar nem volt pontos, inkább csak felderítésre és figyelmeztetésre szolgált, de az olasz hadihajók ilyen minőségében is igen nagy hasznát vették volna. Augusztusban a flotta zászlóshajóját, a Littoriót is felszerelték egy ilyen radarral, a többieknek azonban egészen 1943 tavaszáig várniuk kellett. A sorozatgyártás beindult ugyan, és az olasz fegyverletételig mintegy 40 darab Gufo (Bagoly) névre keresztelt radart állítottak szolgálatba, csakhogy ezekkel először nem a hajókat, hanem a flottatámaszpontokat, és az olasz kikötőket látták el. Ami egyébként mélyen jellemző az olasz haditengerészet parancsnokságára, akik láthatóan ezúttal is fontosabbnak tartották a közvetlen partvédelmet, mint a tengeri hadműveleteket. Az olaszok háborúból való kilépéséig mindössze 14 olasz hadihajót szereltek fel Gufo radarral. (Az olaszok a németektől is kaptak néhány radart.)

A matapáni ütközet tehát hasznos tanulságokkal járt az olasz haditengerészet számára, bár ezeket a tanulságokat már korábban, sokkal kisebb áldozatok árán is levonhatták volna. Sokat tanultak az esetből, de a legfontosabb tanulságot nem tartották szükségesnek levonni. Ez pedig az lett volna, hogy az olasz haditengerészet vezetése nem alkalmas a flotta irányítására. A vereség okait vizsgáló bizottság semmilyen személyi konzekvenciát nem állapított meg, és nem is nagyon vizsgálta, milyen hibás vezetői döntések vezettek a katasztrófához. A tengernagyok, függetlenül attól, hogy személy szerint kedvelték, vagy nem kedvelték egymást, mindvégig szolidárisak voltak, és kitartóan falaztak egymásnak.

Nem feszegették azt sem, mennyi értelme volt egyáltalán az egész hadműveletnek. Ekkora flottát kiküldeni csak azért, hogy egy gyors rajtaütést intézzenek a kereskedelmi konvojok ellen, ugyanolyan értelmetlen dolog volt, mint a Bismarck két hónappal későbbi, hasonló célú kiküldése az Atlanti-óceánra. Kereskedelmi hajók elleni bevetéshez néhány nehézcirkáló is elég lett volna rombolók mellé, ha pedig az olaszok tényleg valami nagy hadműveletet akartak, akkor rejtély, miért nem tudtak várni még néhány napot, április elsejéig, amikor tarantói sérüléseinek kijavítása után a Littorio ismét csatlakozott a flottához. (Iachino, aki egyébként a hadművelet tulajdonképpeni szülőatyja volt, utólag maga is bírálta a túl nagy erők mozgósítását. A rombolók mellé szerinte két cirkáló is elég lett volna.)

A vereség közvetlen következménye az volt, hogy a flotta hónapokig nem mozdult ki a biztonságos partmenti vizekről, és nem lépett ismét akcióba. A britek egész nyáron zavaratlanul folytathatták szállításaikat Gibraltár és Alexandria között, komolyabb kockázatot legfeljebb csak a német légierő jelentett a hajók számára. Májusban, a Tiger hadművelet keretén belül, a görög vizeken megtépázott alexandriai flotta számára az angolok ismét utánpótlást és erősítést juttattak el Gibraltárból, egyebek között átirányítva Alexandriába a Queen Elizabeth csatahajót, a Naiad és a Fiji cirkálót, és négy rombolót. A konvoj szinte teljesen zavartalanul jutott el céljához, mindössze egy aknára futott teherhajót vesztettek. A Máltára indított két konvoj is ugyanígy célba ért. Az angolok szinte teljesen zavartalanul tevékenykedhettek a Földközi-tengeren, és ellencsapás nélkül támadhatták a líbiai kikötőket, egészen Bengházi-ig.

Iachino több támadási tervet is benyújtott, hogy a haditengerészet és a légierő teljes erejét egy pontra koncentrálva a Málta körüli vizeken, tehát az olasz partok biztonságos közelében csapást mérjenek az ellenségre, és elvágják annak Gibraltár és Alexandria közti összeköttetését, a Supermarina azonban összes beadványát elutasította. Mussolini és Ugo Cavallero, aki decemberben vette át az olasz összfegyvernemi főparancsnokság (Comando Supremo) vezetését a görög fiaskó miatt menesztett Badogliótól, egészen hasonló ötlettel állt elő, ám Riccardi ennek megvalósítását is elszabotálta.

A matapáni vereség, és az olasz haditengerészet azt követő látványos, bár igazából csak látszólagos összeomlása mérhetetlen szégyent jelentett az olasz fegyveres erők számára, bár a katonai vezetés erről igyekezett nem tudomást venni. A Regia Marina nemcsak az angol haditengerészet számára lett gúny és megvetés tárgya, hanem a német szövetséges számára is. Az olasz haditengerészet számára a háború első évében – 1940 júniusától – nyújtott gyalázatos teljesítmény, melyet a matapáni katasztrófa tetőzött be, olyan szégyenfoltot jelentett, melyet soha többé nem tudott lemosni magáról. Ez az első év teljesen rányomta a bélyegét a Regia Marina megítélésére, és akármi is történt később, az már nem volt képes feledtetni ezt a kudarcsorozatot. A történeti tárgyú könyvek mind a mai napig ennek az időszaknak a fényében ítélik meg az olasz haditengerészet háborús szereplését.

Az olasz haditengerészet háborús szereplésének, sőt, magának az olasz haditengerészetnek a megítélése a szakirodalomban általában eléggé negatív, az utóbbi időkben megjelenő munkák némileg árnyaltabb véleménye ellenére is. A flotta látványos kudarcai homályba borították azt is, amit ténylegesen megtettek. Elsősorban azt, hogy minden felkészületlenség és szervezetlenség dacára azért mégiscsak megoldották valahogy az észak-afrikai erők utánpótlásának a szállítását. Erre vonatkozólag a szakirodalomban néha meghökkentő dolgokat lehet olvasni, például azt, hogy az angol flotta és légierő ezeknek a szállítmányoknak a hatvan százalékát (!) elsüllyesztette. A statisztika azonban ezt egyáltalán nem igazolja. A kimutatások szerint a tengeri úton útnak indított hadianyag szállítmányok 88 százaléka, a csapatszállításoknak pedig a 92 százaléka megérkezett a célkikötőbe. Persze hogy onnan eljutottak e még valahová, az más kérdés. Az angol hajók és repülőgépek rendszeresen támadták az olasz kézen levő afrikai kikötőket, és megérkezésüket követően sok kereskedelmi és hadihajót süllyesztettek el azokban.

Ha pedig sikerült a rakományt kirakodni, a kikötőkből még igen hosszú út állt előttük a frontvonalig. A főleg Tripoliba érkező szállítmányoknak jó kétezer kilométert kellett megtenniük, mire elértek Rommel El-Alamein előtt álló csapataihoz, s e hosszú út alatt szinte folyamatosan támadta őket az angol légierő. Valahogy senkinek sem jutott eszébe megszervezni, hogy az utánpótlást a görög kikötőkből indítsák, közvetlenül a frontvonal mögött fekvő kikötőkbe. Ezen a területen persze nem voltak felszerelt kikötők, de azért csak találtak volna néhány alkalmas öblöt, ahol egy-két ideiglenes mólót létesítve a kisebb hajókból ki tudták volna rakodni a szállítmányukat.

A háború során az olaszok 1200 konvojt indítottak útnak Líbiába, majd az utolsó hónapokban Tunéziába. Miután az itteni kikötők kis befogadóképességűek és rosszul felszereltek voltak, a konvojok túlnyomó többsége legfeljebb 3-4 hajóból állt. A nagyszámú konvoj biztosítása igen nagy feladatot rótt az erre a feladatra – is – teljesen felkészületlen olasz haditengerészetre, amely azonban ennek ellenére viszonylag hatékonyan tevékenykedett ebben a szerepben. Ennek azonban meg is fizették az árát, a konvojt kísérő hadihajók, főleg rombolók és torpedónaszádok, hatalmas veszteségeket szenvedtek. A háború elején főleg az angol tengeralattjáróktól és az éjszaka az olasz konvojokra vadászó, radarral felszerelt angol rombolóktól, a háború második felében pedig az egyre nyomasztóbb fölényben levő angol és amerikai légierőtől.

Az olasz haditengerészet 1941 végétől egész sikeresen látta el Málta blokádját is. A szigetek 1942 tavaszára közel kerültek az összeomláshoz és a kapitulációhoz, s céltudatosabb vezetés mellett az olaszok anélkül is megszerezhették volna, hogy partra szálltak volna a szigeteken. Az olasz hadvezetésnek azonban nem nagyon volt semmiféle koncepciója, elképzelése arról, hogy tulajdonképpen mit is akar elérni a háborúval, és hogyan akarja megvívni azt.

Ez a koncepciótlanság fokozottan igaz az olasz haditengerészet vezetésére is. A két háború közötti években kiváló olasz szakkönyvek és elemzések jelentek meg a jövő tengeri háborújának alapelveiről, azonban úgy tűnik, az olasz tengernagyoknak a gyakorlatban nem nagyon sikerült eldönteniük, mit is akarnak csinálni, hogyan akarnak harcolni, illetve hogy akarnak e egyáltalán harcolni?

Az embernek néha határozottan az a benyomása, az olasz haditengerészet vezetése az osztrák–magyar haditengerészet első világháborús „stratégiáját” utánozta. A tengernagyok szemmel láthatóan azt tekintették legfőbb feladatuknak, hogy megőrizzék a flottát a háború utánra. Az a rövid időszak, 1942 első fele, mely alatt a nagy olasz hadihajók viszonylag aktívak voltak, nem a flottavezetésnek volt köszönhető, hanem inkább Mussolininak és Cavallerónak, akik, ha szabad így fogalmazni, folyamatosan rugdalták Riccardi seggét, mozduljon már meg végre. Ha Riccardin múlik, legszívesebben nyilván bezárta volna a hadihajókat egy nagy páncélszekrénybe, és zsebre vágta volna a kulcsot.

Az o-m haditengerészettel való analógia azonban egy döntő ponton teljesen fals. A haditengerészet ugyanis teljesen jelentéktelen tényező volt a Monarchia szempontjából. Nem lett volna képes sem olyan győzelmet aratni, sem olyan vereséget szenvedni, ami a háború sorsát érdemben befolyásolja. A háború kimenetele szempontjából majdnem mindegy volt, a flotta mit csinál, illetve hogy csinál e egyáltalán valamit.

Olaszország helyzete ettől 180 fokban eltért. Az országnak a haditengerészet volt az egyetlen esélye a győzelemre. És ez az esély szerény véleményem szerint határozottan megvolt. A francia flotta gyors lenullázása után az olaszoknak „csak” a Royal Navy-vel kellett megküzdeniük, mely ugyanekkor le volt kötve az Atlanti-óceánon is, a németek ellen, majd 1941 végétől a japánok ellen is az Indiai-óceánon. Az olasz flotta ellen a britek túlerőt tudtak volna kiállítani Gibraltárban, vagy Alexandriában, de a kettőn együtt egyszerre nem. (A teljes erőt nem is vonhatták össze Alexandriában, mivel Gibraltárban mindig erős köteléket kellett állomásoztatni, hiszen innen tartották szemmel az Atlanti-óceán középső részét is.) A két támaszpont közötti összeköttetést pedig az olasz félszigetről és Szicíliából könnyen el lehetett vágni. Ez annyit jelent, hogy az olasz haditengerészet túlerőt tudott volna létrehozni a számukra elsődleges célpontnak számító alexandriai angol kötelékkel szemben, és azt leküzdve már könnyen megszállhatták volna Máltát. A háború első heteiben a sziget légvédelmét mindössze három darab (!) kétfedelű Gloster Gladiator vadászgép biztosította, a helyőrség pedig néhány ezer rosszul felszerelt katonából állt. Ha az alexandriai hajórajt sikerül lekötni vagy megsemmisíteni, az olaszok egyetlen rohammal elfoglalhatták volna a szigetet.

Az olaszok számára tehát az egyetlen mód a háború megnyerésére az lett volna, hogy mihelyt erre lehetőség nyílott, vagyis 1940 őszétől, a haditengerészet teljes erejét harcba küldik a megosztott ellenséges erők egyik fele, lehetőség szerint az alexandriai flotta ellen. Minden hezitálás az angolok kezére játszott, akik az Egyesült Államokra támaszkodva egyre erősebbek lettek, míg az olaszok folyamatosan gyengültek.

Alexandria és Málta semlegesítése után pedig minden erőt Líbiába kellett volna átirányítani, nem visszatartani a legjobb hadosztályokat Olaszországban, és nem belevágni a totálisan értelmetlen görög hadjáratba. A harcok szinte teljesen a tengerparti sávban zajlottak, és a frontvonal nagy része a hajóágyúk lőtávolságán belülre esett. Ha a régi, és másra nem nagyon használható olasz csatahajók a part 15-20 kilométeres sávjában tüzérségi támogatást adnak a saját szárazföldi csapataiknak, az – feltételezve persze az utánpótlás zavartalanságát és a német támogatást – megadhatta volna azt a lökést, ami az Alexandriáig hátralevő száz kilométer megtételéhez hiányzott. Egyiptomot elfoglalva pedig talán már kedvező békefeltételeket lehetett volna kipréselni a britekből.

Ez persze csak találgatás. Más kérdés, hogy lett e volna Mussolininak elég esze ahhoz, hogy egy ilyen helyzetet kihasználjon arra, hogy viszonylag ép bőrrel kimeneküljön a háborúból. Valószínűleg nem lett volna. Az is kérdés, Hitler vajon jó szemmel nézte volna az olasz különbékét? Talán igen, legalábbis ezt látszanak alátámasztani a háború végén tett kijelentései, melyek szerint: „Bárcsak kihagyták volna az olaszok ezt a háborút! Bár maradtak volna a nem harcolásnál! Milyen mérhetetlen értéke lett volna az ilyen viselkedésnek barátságunk és közös érdekeink mellett! Még a szövetségesek is érdekelve voltak ebben, mert bár nem tartották sokra Olaszország katonai erejét, de ilyen kudarcra alighanem ők sem számítottak. … Nyíltan szólva, az olasz szövetség mindenütt az utunkban volt. … A legjobb szolgálat, melyet Olaszország nekünk nyújtani tudott, abban állt volna, hogy nem avatkozik bele a háborúba. Ezt a nem beavatkozást rendkívüli módon értékelni tudtuk volna.”

Akárhogy is alakultak volna a dolgok, Olaszország háborús sikere alapvetően a flottán múlott. Úgy tűnik, ezt csak maguk az olaszok nem ismerték fel. A haditengerészet korábban kizárólag a franciák elleni háborúra készült, taktikájukat erre dolgozták ki, és még hajóikat is a rivális francia hadihajók elleni harcra számítva tervezték meg. Az angol haditengerészet elleni harc lehetőségét figyelembe se vették, az ilyen esetben követendő stratégiát soha nem dolgozták ki, és egyáltalán nem is gondolkoztak egy ilyen eshetőségen. Amikor aztán ez mégis bekövetkezett, az láthatólag teljes meglepetésként érte az olasz haditengerészet vezetését, akik jó ideig nem tudtak mit kezdeni ezzel a helyzettel. A flotta vezetése rögtön a háború elején leszögezte, védekező taktikát kíván folytatni, és a nagy hadihajókkal nem óhajt támadólag fellépni. Hogy ez mekkora stratégiai őrület, annak megértéséhez elég a térképre nézni. A hosszú félsziget északi végétől eltekintve minden oldalról tengerrel körülvett ország – hogy a szigetekről ne is beszéljünk – hosszú, és nyílt tengerpartját lehetetlen teljes hosszában hatékonyan védelmezni. Az egyetlen esély a védelemre, ha sikerül elverni a partoktól az ellenséget. A passzív védekezés ebben az esetben biztos öngyilkosság, különösen hogy számbeli hátrányban levő ellenséggel szemben alkalmazták azt. (Legalábbis a háború első felében.)

Az osztrák-magyarhoz hasonlóan az olasz haditengerészet vezetése is úgy tekintett a flottára, mint amelynek az önmagában vett létezése az érték, nem pedig úgy, mint egy eszközre, ami arra szolgál, hogy felhasználásával valamely célt elérjenek. Fő törekvéseik arra irányultak, hogy a nagy áldozatok árán kiépített felszíni flottát, elsősorban a nagy hadihajókat, épségben megőrizzék a háború utánra. Akárcsak annak idején Haus tengernagy, az olaszok is azt szajkózták, a flottát csakis a döntő ütközetben szabad bevetni. Ez elég indok volt arra, hogy minden bevetést megtagadjanak, mondván, az még nem döntő jelentőségű, tehát abban nem szabad kockáztatni a hajókat. Így aztán ők is szabad kezet adtak az ellenségnek, és lehetővé tették, hogy az sok kisebb-nagyobb ütközetben farigcsálja szét a csak félgőzzel harcoló olasz flottát. A „nem döntő” összecsapásokban az olaszok annyi hajót vesztettek, hogy mire a döntés ideje valóban elérkezett, nem maradt flottájuk, amit a közben megerősödött ellenséggel szemben bevethettek volna.

Abban a néhány esetben, amikor – rendszerint külső nógatásra – a Supermarina rászánta magát a nagy hadihajók bevetésére, a parancsnokot mindig rendkívül részletes, mindent előre megszabó utasításokkal látták el. Az egyéni kezdeményezésekre szinte semmilyen tér nem nyílt. A főparancsnokság ráadásul a folyamatban levő hadművelet közben is állandóan beavatkozott az irányításba, s az éppen aktuális felderítői jelentések alapján szinte egyik óráról a másikra módosították a terveket, vagy dolgoztak ki új haditervet. Ennek rendszerint az lett a következménye, hogy a főparancsnokságról a flottát a kifutás után hol ide, hol oda rángatták, majd egy-két nap után megijedtek, és visszarendelték a hajókat a kikötőkbe, anélkül hogy azok akárcsak megpillantották volna az ellenséget. A háború után írt könyvében Romeo Bernotti tengernagy – a húszas években Cavagnari fő riválisa, aki szintén esélyes volt a flottaparancsnoki kinevezésre – erősen kritizálta a haditengerészetnek ezt a túlcentralizált vezetését, és annak minden kockázatot kerülni igyekvő magatartását. Bernotti a német Hermann von Blume tábornokot idézte: „Aki csak olyan döntéseket mer meghozni, melyek következményei nem tartalmaznak semmi ijesztőt, az hamarosan az ellenség markában találja magát.”

A flotta tétlenségét a háború alatt nagyrészt az üzemanyaghiánnyal igyekeztek indokolni, és állandóan kérésekkel ostromolták a németeket, adjanak néhány tízezer tonna olajat a flotta pillanatnyi működésének a biztosítására. Amikor aztán a németek 1943 szeptemberében megszállták az országot, a raktárakban felhalmozott élelmiszer és lőszerkészletek mellett nagy megdöbbenésükre hatalmas mennyiségű üzemanyagot is találtak, ami hónapokra biztosította a Wehrmacht ellátását. Ahogy Jodl később megjegyezte: „Egy jó időre beütött a jólét a német hadseregben. Ez volt az egyetlen komoly szolgálat, melyet az olaszok valaha is tettek az érdekünkben!”

Alig hihető, hogy a Supermarina vezetése ne tudott volna ezekről a tartalék készletekről. Hogy mégsem nyúltak hozzájuk, az feltehetően azért lehetett, mert arra tartalékolták, amit ők elsődleges fontosságúnak tartottak, vagyis hogy a háború után biztosítsák velük a flotta működését. A flotta háború alatti működése másodlagos jelentőséggel bírt, ami az olasz tengernagyokat nem nagyon érdekelte. Nyilván úgy gondolták, ha a németek akciót akarnak, adjanak hozzá üzemanyagot, ők a tartalék készleteikhez ezért nem fognak hozzányúlni!

A nagy felszíni hadihajóknak az olaszok is elsősorban reprezentációs jelentőséget tulajdonítottak, s úgy vélték, azok elsődleges és szinte kizárólagos feladata az erődemonstrációval való elrettentés, és hogy puszta megjelenésükkel demonstrálják az őket megépítő ország nagyságát. Nonszensznek tűnt számukra, hogy a hajók épségét másodlagosnak tekintett célok érdekében tegyék kockára. A Supermarina vezetésén belül teljesen komolyan felmerültek olyan vélemények is, hogy a líbiai szállításokat teljesen le kellene állítani, mivel azok nem érik meg a hadihajók elvesztésének kockázatát. A tengernagyok inkább hagyták volna veszni az egész olasz gyarmatbirodalmat, és hagyták volna az ellenség kezére jutni az Olaszországgal szemben fekvő észak-afrikai területeket, ahonnan az ellenséges flotta és a légierő már közvetlenül támadhatta volna az országot – ahogy 1942 novembere után történt is –, csakhogy a féltve őrzött hadihajókban ne essék kár!

Ennek megfelelően az olasz haditengerészet nem rendelkezett semmilyen világos koncepcióval, stratégiai és taktikai elképzelésekkel a haditengerészet felhasználását illetően. Sokat beszéltek a flotta és légierő együttműködésének szükségességéről, azonban annak gyakorlati megvalósítására semmilyen konkrét lépést nem tettek. Nem dolgozták ki a konvojrendszert, illetve a konvojok védelmének taktikai eljárásait, és egyáltalán nem gyakorolták az éjszakai harcot. Ugyanígy nem foglalkoztak a tengeralattjáró harcászattal, s elzárkóztak a technológiai újdonságok fejlesztésétől, és azok rendszeresítésétől. Egészében véve találó Cunningham azon megjegyzése, mely szerint az olasz haditengerészet műszaki színvonalát, taktikai eljárásait és általános harckészségét tekintve nagyjából a Royal Navy első világháborús szintjén állt.

Ismét hozzá kell tenni, ez nem a hajók és a tengerészek hibája. Az olasz hadihajók számos téren elmaradtak az angol egységekhez képest, ugyanis nem ellenük, hanem a hasonló francia hadihajók ellen készültek. Az óceáni térségekre tervezett angol hadihajók általában szerkezetileg sokkal erősebbek, jobb páncélzattal és erősebb fegyverzettel felszereltek voltak, mint a hasonló olasz hajók, melyeket kizárólag a mediterrán vizeken való használatra, és elsősorban a szerkezetüket és páncélzatukat tekintve hasonlóan gyenge francia hadihajók elleni bevetésekre számítva terveztek. Az olasz hadihajók ennek ellenére sem voltak egyértelműen alárendeltek az angolokkal szemben. A Zara osztályú nehézcirkálók, vagy az Abruzzi osztályú cirkálók voltak olyan jók, mint bármelyik angol cirkáló, a Littorio osztályú csatahajók pedig mindennél jobbak voltak, amit az angolok, vagy akár a franciák be tudtak volna vetni ellenük. A kisebb hajók esetében pedig a minőségi hátrányt ellensúlyozhatta volna a mennyiségi fölény.

Az olasz tengerészek nagy általánosságban nem voltak olyan fegyelmezettek, mint angol társaik, ám az egyáltalán nem állítható, hogy képzetlenek, vagy motiválatlanok lettek volna. Az olasz tengerészek jól végezték a dolgukat, és Cunningham véleménye szerint sok esetben „a hősiesség ragyogó példáit” produkálták. 1943-ra persze az ekkor már nyilvánvaló vereséget, és az addigi erőfeszítéseik értelmetlenségét látva megroppant az állomány belső tartása, ám a harcok első egy-két évében a harci morál még kimondottan jó volt.

Az olasz haditengerészet sikertelensége tehát egyértelműen a vezetés már említett hiányosságaiban kereshető. Mussolininak legkésőbb 1941 vége felé azt kellett volna tennie, amit Hitler ha elkésve is, de 1943 februárjában tényleg megtett, vagyis ki kellett volna rúgnia a haditengerészet egész vezérkarát, és a helyükre tehetséges, agilis fiatal tiszteket ültetnie, amilyen azért akadt egypár az olasz haditengerészetnél is.

Hogy melyik szépreményű fiatal – 50 körüli – tengernagy lett volna alkalmas arra, hogy Cavagnari és Riccardi helyére lépjen, azt utólag már nem nagyon lehet megállapítani. Az az azonban biztos, háborús vezetőként az övékénél gyengébb eredményeket elérni aligha tudtak volna. Adódik tehát a kérdés, miért nem rúgta ki Mussolini idejében az alkalmatlan vezérkart, amikor pedig erre minden lehetősége meg lett volna?

A válaszhoz vissza kell utalnom a történelmi előzményekre. A legendákkal ellentétben sem a fasizmus, sem a nemzetiszocializmus nem magától, önerejéből jutott hatalomra, hanem a baloldali hatalomátvételtől tartó jobboldali, konzervatív erők juttatták kormányra őket. Ezekbe a konzervatív erőkbe pedig bele kell érteni a fegyveres erők vezetését is. A két rezsim vezetőjének, még Hitlernek is, de Mussolininak különösen, egy egész sereg kompromisszumot kellett kötnie, és sok mindenkivel ki kellett egyeznie, hogy feljussanak a csúcsra, és ott meg is maradjanak. Főleg Mussolininak kellett bonyolult tojástáncot járnia, hogy ne sértsen meg bizonyos érdekeket. (A hajdani anarchistából és szocialistából így lett a királyság, az egyház, és az arisztokrácia híve és védelmezője. Majd miután ezek ejtették, ismét szocialistává vedlett vissza.) Akármennyit is beszéltek róla, nem volt semmiféle fasiszta, vagy nemzetiszocialista forradalom. Mindkét diktátornak át kellett vennie a régi elit képviselőit, köztük a tábornokokat és tengernagyokat, és jóban kellett velük lenniük, ha hatalmon akartak maradni.

Ezenkívül azt is figyelembe érdemes venni, hogy mindkét diktátor hülye sznob volt, alsó sorból felkapaszkodott parvenü, akiknek hízelgett, hogy a régi rendszer nagyságai befogadták őket. (Legalábbis ők ezt hitték.) Amikor végül kenyértörésre került sor, nem a régi katonai vezetést cserélték le, hanem inkább saját korábbi bajtársaikat likvidálták. Hitler szó szerint lefejezte az SAt, míg Mussolini csak feloszlatta, vagy integrálta a hadseregbe és a csendőrségbe a Harci Szövetség (Fascio di Combattimento) rohamcsapatait. Amikor a harmincas évek elején Balbo javasolta a Ducénak a fegyveres erők fasizálását, a régi vezetés leváltását, s új, fiatal, tehetséges, és elvhű tisztekre való lecserélését, Mussolini elutasította a javaslatot, Balbót pedig kinevezte kormányzónak Líbiába, hogy eltávolítsa a hatalom közeléből. (Érdekes pedig belegondolni, mire juthatott volna Olaszország a háborúval, ha a Decima MAS nem kivétel, hanem norma.) A többi quadrumvirt ugyanígy igyekezett távoli területekre, Etiópiába vagy a görög szigetekre kinevezni, amit az érintettek, így Balbo is, általában száműzetésként értékeltek.

A két diktátor így a fegyveres erők régi parancsnokságával indult a háborúba. Ez önmagában még nem lett volna nagy baj, ha ezt a régi parancsnokságot tehetséges és rátermett tisztek alkotják. Általában azonban, főleg az olaszoknál, nem ez volt a helyzet. A fasiszta rezsimek országaik konzervatív erőinek támogatásával kerültek hatalomra, és a tisztikarok is ebbe a konzervatív rétegbe tartoztak. A konzervativizmust azonban ebben az esetben nyugodtan értelmezhetjük maradiságként, és vaskalaposságként is. Ennek a konzervativizmusnak, és magának a fasizmusnak erősen feudális jellege volt, ezt képviselték a tisztikar reakciós vezetői is, mint a minden újítástól irtózó Cavagnari, vagy német megfelelője, Erich Raeder.

Hitler és Mussolini úgy gondolta, a korábbi uralkodó osztály elfogadta őket vezetőikként. Valójában erről szó sem volt. A régi elit felkapaszkodott jöttmenteknek tekintette mindkettejüket, akikre a baloldali veszéllyel szemben átmenetileg szükség van. A történészek általában úgy kezelik Hitler kirohanásait tábornokai ellen, mint egy önkritikára képtelen mentális beteg kísérleteit, hogy kudarcainak felelősségét másokra kenje. Valójában azonban a német tábornokok tényleg nem engedelmeskedtek Hitlernek. Csak vonakodva hajtották végre utasításait, a parancsokat gyakran felülbírálták, és vagy nem, vagy csak részben hajtották végre azokat, a jelentéseket pedig meghamisították. Nagyon gyakran jó okkal tették mindezt, és a helyzetet egyre kevésbé átlátó Hitler átgondolatlan, ostoba parancsait teljesen érthető megfontolásokból ignorálták. A lényeg szempontjából azonban mindez mellékes. Akár ostoba parancsokat adott Hitler, akár nem, mint főparancsnokuknak, a tábornokoknak engedelmeskedniük kellett volna neki. Naplójában Goebbels így írta le a helyzetet: „Íme, itt a tényállás: senki sem teljesíti Hitler parancsait! Minden tábornok azt teszi, ami neki tetszik, a legfelsőbb hatalomnak nem rendeli alá magát. … A Wehrmacht csúcsán tisztogatást kellett volna végrehajtani. Ha a legfelsőbb szinten nincs rend, senki ne csodálkozzon azon, ha az alárendeltek saját útjukat járják.”

A tény tehát az, a vezérkar ellenállásával szemben Hitler képtelen volt akaratát érvényesíteni. Ez még inkább érvényes Mussolinira, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg a német vezérkarban általában jó képességű tisztek szolgáltak, addig az olasz harctéri parancsnokok között egyetlen tehetség sem akadt, talán valamennyire Balbót és Amadeo di Savoy-Aosta herceget kivéve, akik viszont rögtön a háború elején elestek. Az olasz vezérkar többi részét nem a tehetség, hanem a rang és a protekció juttatta pozíciójába.

Az ellenpélda az orosz diktátor, Sztálin, aki a háborúra készülődve először rendet csinált a fegyveres erőkön belül. A harmincas évek végének tisztogatásait a történészek általában végzetes hibaként értékelik, ami a háború előestéjén lefejezte az orosz hadsereget. Valójában azonban Sztálin egyáltalán nem csupa lángészt végeztetett ki. A tisztogatások elsősorban a felesleges, és koloncként magával cipelt vízfejtől szabadították meg a hadsereget, és persze azoktól a tisztektől, akik nem voltak kellően lojálisak a rendszerhez, és a legfelsőbb vezetőhöz. Mire a háború elkezdődött, a tisztikar lojalitása vitán felül állt, a szabályt erősítő néhány kivételtől eltekintve. A régi tökfejek likvidálása megnyitotta az utat a tehetséges fiatal tisztek előtt, akik az első hónapok káoszát túlélve később aztán lezúzták a németeket.

Sztálin elég nagy önállóságot adott a tábornokainak, akik akár vissza is beszélhettek a generalisszimusznak. Ha különvéleményük helyességét harctéri sikerekkel tudták alátámasztani, fényes karrier állt előttük. Ha nem, mentek a levesbe. De hogy egy tábornok megpróbáljon Sztálin háta mögött, a vezér tudta nélkül külön utakon járni, az elképzelhetetlen volt, és ha valaki mégis kísértésbe esett, az azonnali hétmilliméteres agyvérzést kockáztatta. (A tarkólövés korabeli meghatározása, utalva a kivégzéseknél általában használt 7,65 milliméteres Walther pisztolyra.)

Két másik kollégájával ellentétben Sztálin valóban teljhatalmú diktátor volt, és nem mellesleg sokkal józanabb, racionálisabb elme, mint a két másik rögeszmés fantaszta. Nem kötötték a régi szabályok, és nem kellett kompromisszumokat kötnie a régi uralkodó garnitúrával. Hitlernek és Mussolininak sem a helyzetük, sem a vezetői képességeik nem tették lehetővé, hogy hozzá hasonló eredményességgel reformálják meg a fegyveres erőket. Teljes mértékben elmondható tehát rájuk is: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

Forrásmunkák.

Erminio Bagnasco – Augusto de Toro: „The Littorio class”

Aldo Fraccaroli: „RN Zara”

Gordon Hogg - Steve Wiper: „Italian heavy cruisers of World War II”

Mark Stille: „Italian battleships of World War II”

Luigi Donolo – James Tritten: „The history of Italian naval doctrine”

http://www.regiamarina.net/detail_text_with_list.asp?nid=38&lid=1

http://www.ibiblio.org/hyperwar/UN/UK/UK-Med-II/UK-Med-2-4.html

https://alexgbolnych.narod.ru/medwin/index.htm

https://it.wikipedia.org/wiki/Battaglia_di_Capo_Matapan#

https://www.ocean4future.org/savetheocean/archives/56614