Hét tenger

Matapan 07.

2026. május 06. 13:17 - savanyújóska

A Matapan-foknál elszenvedett vereség sokkolta az olasz haditengerészetet, sokkal inkább, mint a fél évvel korábbi tarantói rajtaütés. Végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a Royal Navy úgyszólván minden téren nagy fölényben van a Regia Marinával szemben. Az angolok felderítése, az alkalmazott technológiák, az éjszakai harcban és a légi-tengeri hadviselésben való jártasságuk egyaránt messze felülmúlta azt, amit az olaszok fel tudtak mutatni. Ezenkívül természetesen sokkal jobb volt a vezetésük is, de a Supermarina ezt persze nem tartotta szükségesnek bevenni a levonandó tanulságok közé.

Az olaszok nem próbálták, igaz, nem is tudták volna eltussolni a vereséget. A csatáról kiadott hivatalos közleményben elismerték a három cirkáló elvesztését, bár afféle szépségtapaszként hozzátették, az ellenség is elvesztett legalább egy cirkálót. Ha úgy vesszük, nem is lódítottak nagyot, hiszen a barchinók néhány nappal korábban tették tönkre a York cirkálót, néhány nappal később pedig német bombázók süllyesztették el a Bonaventura cirkálót, tehát az angoloknak is megvoltak a maguk veszteségei, még ha ezeknek nem is volt sok közük a matapáni csatához.

Az angolok természetesen nagy győzelmet ünnepeltek, és teljes joggal. A király üzenetben gratulált a flottának a győzelemért, és Cunninghamnek a Bath Rend Nagykeresztjét adományozta. (A tengernagy így kommentálta a kitüntetést: „Bárcsak inkább három Hurricane századot küldött volna!”) Churchill a Trafalgár utáni idők legjelentősebb brit tengeri győzelmének minősítette a csatát, ami jobban belegondolva nem is nagy túlzás. A Regia Marina morálja megroppant, nagy hadihajói hónapokig nem merészkedtek ki a nyílt vizekre. Ez egyebek mellett azzal a következménnyel járt, hogy néhány héttel később az olasz felszíni flotta – néhány torpedónaszád bevetésétől eltekintve – kísérletet sem tett arra, hogy a görögországi és a krétai kiürítést megakadályozza, vagy legalább megzavarja. Az angoloknak így csak a Luftwafféval kellett megbirkózniuk, ami így is igen komoly gondot jelentett számukra. A német légierő hatalmas veszteségeket okozott a kiürítést biztosító angol hadihajóknak, s ha az olasz flotta ekkor jelent volna meg egy akkora kötelékkel Kréta előtt, mint március végén, a német légierő támogatását élvezve könnyen katasztrófába sodorhatta volna Cunningham flottáját, és a Görögországba vezényelt angol hadtesteket.A Szaúd-arábiai emír látogatást tesz Cunningham zászlóshajóján, a Queen Elizabeth csatahajón, 1942 márciusában.

A Szaúd-arábiai emír látogatást tesz Cunningham zászlóshajóján, a Queen Elizabeth csatahajón, 1942 márciusában.

 

A matapáni csapás súlyosságát jelzi, hogy Mussolini a vereség után elrendelte – valószínűleg Riccardi teljes megelégedésére –, hogy a haditengerészet nagy hadihajói nem bocsátkozhatnak hadműveletekbe saját támaszpontjaiktól 110 mérföldnél, vagyis a szárazföldön települt vadászgépek hatósugaránál nagyobb távolságokban. A flotta visszaérkezése után azonnal vizsgálatot indítottak, hogy kiderítsék a vereség okait. A vizsgálat jó olasz szokás szerint senkit sem talált felelősnek a kudarcért, az állása tehát mindenkinek megmaradt. Mussolini sem követelte Iachino fejét, aki a vereségért a hiányos felderítést, és a megígért légitámogatás elmaradását okolta.

A háború után, már nyugállományba vonulva, Iachino könyvet és számos cikket írt a történtekről, melyekben leginkább saját magát igyekezett tisztára mosni, és a vereségért Campioni és Cattaneo tengernagyokra hárítani a felelősséget, akik már nem tudtak védekezni. Iachinóval csak a Carducci volt parancsnoka, Alberto Ginocchio szállt vitába, aki 1946-ban egy emlékiratot tett közzé, melyben rámutatott a Iachino által elkövetett hibákra. (Ginocchio egyébként soha nem heverte ki a Matapánnál szerzett fizikai és lelki sérüléseket, s már 1947-ben, 46 évesen meghalt.) A többi túlélő parancsnok általában nem vett részt ebben a polémiában, alighanem osztva Sansonetti tengernagy véleményét: „Ha vesztettél, hallgass.”

A főparancsnok helyettesét, Inigo Campioni tengernagyot, július 22-én felmentették beosztásából, és kinevezték az ekkor már olasz megszállás alatt levő Égei-tengeri szigetek parancsnokságának élére, de menesztését valószínűleg riválisai intrikáinak köszönhette, és nem annak, hogy rosszul tervezte meg a Gaudo Hadműveletet. Campioni helyére Sansonetti altengernagy került. (Campionit 1944 májusában kivégezték, miután nem volt hajlandó tovább együttműködni a fasiszta rezsimmel.)Olasz tengerésztisztek. Balról a második Iachino tengernagy.

Olasz tengerésztisztek. Balról a második Iachino tengernagy.

 

Az olaszok azonban néhány fontos tanulságot így is levontak az ütközet tapasztalataiból. Eddig is elég nyilvánvaló volt, de most végképp bebizonyosodott, hogy a partoktól nagyobb távolságban folytatott hadműveleteknél a szárazföldi légierő képtelen légifedezetet biztosítani a hadihajóknak. Ez ismét felértékelte az anyahajók jelentőségét, ám ennek ellenére még további hónapoknak kellett eltelnie, mire júliusban a főparancsnokság Mussolini megismételt utasítására végre újraindította a Roma és Augustus utasszállítók korábban már megkezdett, anyahajóvá való átépítését.

Felül kellett bírálni az olasz haditengerészetnek az éjszakai harchoz való álláspontját is. Ha Matapan nem lett volna elég annak bizonyítására, hogy az olasz flotta éjszakai harci technikája nagyon alapos megreformálásra szorul, három héttel később ez ismét nyilvánvalóvá válhatott. Április 16-án éjszaka Philip Mack kapitány négy rombolója, melyek közül addigra már hármat is felszereltek radarral, a tunéziai partok közelében rajtaütött egy három olasz romboló által kísért konvojon, mely utánpótlást és csapatokat szállított az Afrikakorps részére. Az angol hajók észrevétlenül közvetlen lőtávolságra közelítették meg a konvojt, melynek hajóiról már csak a támadás pillanatában vették észre őket. Bár a közelharcban az angolok is elvesztették egyik rombolójukat, hajnalra végeztek mindhárom olasz rombolóval, és az általuk kísért öt teherhajóval.

Júniustól kezdve az olasz flotta hajói rendszeresen tartottak éjszakai gyakorlatokat is, melyeken ha megkésve is, de igyekeztek elsajátítani az éjszakai harc addig mellőzött eljárásait. Az első nagyobb gyakorlatot június 22-én tartották, a matapánihoz hasonló időjárási viszonyok között, újhold idején. A gyakorlat meglepően jó eredménnyel zárult. A Littorio megfigyelői már nyolckilométeres távolságból kiszúrták az ellenséget játszó Duiliót, és az is kiderült, ha a rombolók világítólövedékekkel megvilágítanak egy csatahajó méretű célpontot, tiszta időben azt akár 15 mérföld távolságról is be lehet mérni. Persze néhány probléma is jelentkezett. Kiderült, hogy a csatahajókon a világítógránátok kilövésére használt régi, 120 mm-es ágyúk túl lassúak, és maguk a lövedékek sem elég hatásosak. A távolságmérők többsége, melyekkel egyébként is elég sok baj volt, szintén nem volt megfelelő az éjszakai harcra. Iachino javasolta is, hogy minden hadihajón rendszeresíteni kell a Zeiss-Septar binokulárokat, melyek a legjobban beváltak az éjszakai lövészeteken. Július és augusztus során újabb nagy flottagyakorlatokat tartottak, már a javításból visszatért Vittorio Veneto részvételével, melyeken ismét igyekeztek feltornázni a flotta harckészségét, és éjszakai harcban való jártasságát. Ezek a gyakorlatok is jó eredményekkel zárultak.Külföldi újságírók a Littorio tatfedélzetén.

Külföldi újságírók a Littorio tatfedélzetén.

 

Az éjszakai harc egy nagyon fontos eszköze lehetett volna a radar is, de erre az olasz hadihajóknak még egy jó darabig várniuk kellett, pedig maga az eszköz tulajdonképpen már készen állt. Ugo Tiberio csoportja már a harmincas évek végére kifejlesztett egy használható radarkészüléket, mely eddigre ugyan már elavultnak és alacsony teljesítményűnek számított az angol radarokkal szemben, de még ebben a formájában is értékes segítség lehetett volna az olasz hadihajók számára. (Pontos tűzvezetésre ekkor még az angol radarok sem voltak képesek, téves tehát az a sok helyen olvasható állítás, hogy Matapánnál a radarirányítású angol tüzérség végzett az olasz hajókkal. Az angol hajók közül csak néhány volt radarral felszerelve, és azokat sem használták tűzvezetésre.) A radarokból azonban még csak a prototípusok léteztek, s az olasz ipar nem volt felkészülve egy ilyen bonyolult berendezés sorozatgyártására. A matapani katasztrófáig az olasz haditengerészet sem mutatott érdeklődést az új eszköz iránt. Jó darabig eltartott, mire a gyártást sikerült megszervezni, és beindítani. A flotta hajói közül először a Carini torpedónaszád kapott kísérleti jelleggel egy EC3 radarkészüléket, mellyel a felszíni hajókat 12 km-es, a repülőgépeket optimális esetben akár 80 km-es távolságból is észlelhették. A radar nem volt pontos, inkább csak felderítésre és figyelmeztetésre szolgált, de az olasz hadihajók ilyen minőségében is igen nagy hasznát vették volna. Augusztusban a flotta zászlóshajóját, a Littoriót is felszerelték egy ilyen radarral, a többieknek azonban egészen 1943 tavaszáig várniuk kellett. A sorozatgyártás beindult ugyan, és az olasz fegyverletételig mintegy 40 darab Gufo (Bagoly) névre keresztelt radart állítottak szolgálatba, csakhogy ezekkel először nem a hajókat, hanem a flottatámaszpontokat, és az olasz kikötőket látták el. Ami egyébként mélyen jellemző az olasz haditengerészet parancsnokságára, akik láthatóan ezúttal is fontosabbnak tartották a közvetlen partvédelmet, mint a tengeri hadműveleteket. Az olaszok háborúból való kilépéséig mindössze 14 olasz hadihajót szereltek fel Gufo radarral. (Az olaszok a németektől is kaptak néhány radart.)A Gufo radar antennája.

A Gufo radar antennája.

 

A matapáni ütközet tehát hasznos tanulságokkal járt az olasz haditengerészet számára, bár ezeket a tanulságokat már korábban, sokkal kisebb áldozatok árán is levonhatták volna. Sokat tanultak az esetből, de a legfontosabb tanulságot nem tartották szükségesnek levonni. Ez pedig az lett volna, hogy az olasz haditengerészet vezetése nem alkalmas a flotta irányítására. A vereség okait vizsgáló bizottság semmilyen személyi konzekvenciát nem állapított meg, és nem is nagyon vizsgálta, milyen hibás vezetői döntések vezettek a katasztrófához. A tengernagyok, függetlenül attól, hogy személy szerint kedvelték, vagy nem kedvelték egymást, mindvégig szolidárisak voltak, és kitartóan falaztak egymásnak.

Nem feszegették azt sem, mennyi értelme volt egyáltalán az egész hadműveletnek. Ekkora flottát kiküldeni csak azért, hogy egy gyors rajtaütést intézzenek a kereskedelmi konvojok ellen, ugyanolyan értelmetlen dolog volt, mint a Bismarck két hónappal későbbi, hasonló célú kiküldése az Atlanti-óceánra. Kereskedelmi hajók elleni bevetéshez néhány nehézcirkáló is elég lett volna rombolók mellé, ha pedig az olaszok tényleg valami nagy hadműveletet akartak, akkor rejtély, miért nem tudtak várni még néhány napot, április elsejéig, amikor tarantói sérüléseinek kijavítása után a Littorio ismét csatlakozott a flottához. (Iachino, aki egyébként a hadművelet tulajdonképpeni szülőatyja volt, utólag maga is bírálta a túl nagy erők mozgósítását. A rombolók mellé szerinte két cirkáló is elég lett volna.)

A vereség közvetlen következménye az volt, hogy a flotta hónapokig nem mozdult ki a biztonságos partmenti vizekről, és nem lépett ismét akcióba. A britek egész nyáron zavaratlanul folytathatták szállításaikat Gibraltár és Alexandria között, komolyabb kockázatot legfeljebb csak a német légierő jelentett a hajók számára. Májusban, a Tiger hadművelet keretén belül, a görög vizeken megtépázott alexandriai flotta számára az angolok ismét utánpótlást és erősítést juttattak el Gibraltárból, egyebek között átirányítva Alexandriába a Queen Elizabeth csatahajót, a Naiad és a Fiji cirkálót, és négy rombolót. A konvoj szinte teljesen zavartalanul jutott el céljához, mindössze egy aknára futott teherhajót vesztettek. A Máltára indított két konvoj is ugyanígy célba ért. Az angolok szinte teljesen zavartalanul tevékenykedhettek a Földközi-tengeren, és ellencsapás nélkül támadhatták a líbiai kikötőket, egészen Bengházi-ig.Utánpótlást szállító teherhajó fut be Málta kikötőjébe.

Utánpótlást szállító teherhajó fut be Málta kikötőjébe.

 

Iachino több támadási tervet is benyújtott, hogy a haditengerészet és a légierő teljes erejét egy pontra koncentrálva a Málta körüli vizeken, tehát az olasz partok biztonságos közelében csapást mérjenek az ellenségre, és elvágják annak Gibraltár és Alexandria közti összeköttetését, a Supermarina azonban összes beadványát elutasította. Mussolini és Ugo Cavallero, aki decemberben vette át az olasz összfegyvernemi főparancsnokság (Comando Supremo) vezetését a görög fiaskó miatt menesztett Badogliótól, egészen hasonló ötlettel állt elő, ám Riccardi ennek megvalósítását is elszabotálta.

A matapáni vereség, és az olasz haditengerészet azt követő látványos, bár igazából csak látszólagos összeomlása mérhetetlen szégyent jelentett az olasz fegyveres erők számára, bár a katonai vezetés erről igyekezett nem tudomást venni. A Regia Marina nemcsak az angol haditengerészet számára lett gúny és megvetés tárgya, hanem a német szövetséges számára is. Az olasz haditengerészet számára a háború első évében – 1940 júniusától – nyújtott gyalázatos teljesítmény, melyet a matapáni katasztrófa tetőzött be, olyan szégyenfoltot jelentett, melyet soha többé nem tudott lemosni magáról. Ez az első év teljesen rányomta a bélyegét a Regia Marina megítélésére, és akármi is történt később, az már nem volt képes feledtetni ezt a kudarcsorozatot. A történeti tárgyú könyvek mind a mai napig ennek az időszaknak a fényében ítélik meg az olasz haditengerészet háborús szereplését.

 Lazuló tengerészek az Indomitable anyahajó fedélzetén, 1942 nyarán.

Lazuló tengerészek az Indomitable anyahajó fedélzetén, 1942 nyarán.

 

Az olasz haditengerészet háborús szereplésének, sőt, magának az olasz haditengerészetnek a megítélése a szakirodalomban általában eléggé negatív, az utóbbi időkben megjelenő munkák némileg árnyaltabb véleménye ellenére is. A flotta látványos kudarcai homályba borították azt is, amit ténylegesen megtettek. Elsősorban azt, hogy minden felkészületlenség és szervezetlenség dacára azért mégiscsak megoldották valahogy az észak-afrikai erők utánpótlásának a szállítását. Erre vonatkozólag a szakirodalomban néha meghökkentő dolgokat lehet olvasni, például azt, hogy az angol flotta és légierő ezeknek a szállítmányoknak a hatvan százalékát (!) elsüllyesztette. A statisztika azonban ezt egyáltalán nem igazolja. A kimutatások szerint a tengeri úton útnak indított hadianyag szállítmányok 88 százaléka, a csapatszállításoknak pedig a 92 százaléka megérkezett a célkikötőbe. Persze hogy onnan eljutottak e még valahová, az más kérdés. Az angol hajók és repülőgépek rendszeresen támadták az olasz kézen levő afrikai kikötőket, és megérkezésüket követően sok kereskedelmi és hadihajót süllyesztettek el azokban.

Ha pedig sikerült a rakományt kirakodni, a kikötőkből még igen hosszú út állt előttük a frontvonalig. A főleg Tripoliba érkező szállítmányoknak jó kétezer kilométert kellett megtenniük, mire elértek Rommel El-Alamein előtt álló csapataihoz, s e hosszú út alatt szinte folyamatosan támadta őket az angol légierő. Valahogy senkinek sem jutott eszébe megszervezni, hogy az utánpótlást a görög kikötőkből indítsák, közvetlenül a frontvonal mögött fekvő kikötőkbe. Ezen a területen persze nem voltak felszerelt kikötők, de azért csak találtak volna néhány alkalmas öblöt, ahol egy-két ideiglenes mólót létesítve a kisebb hajókból ki tudták volna rakodni a szállítmányukat.

A háború során az olaszok 1200 konvojt indítottak útnak Líbiába, majd az utolsó hónapokban Tunéziába. Miután az itteni kikötők kis befogadóképességűek és rosszul felszereltek voltak, a konvojok túlnyomó többsége legfeljebb 3-4 hajóból állt. A nagyszámú konvoj biztosítása igen nagy feladatot rótt az erre a feladatra – is – teljesen felkészületlen olasz haditengerészetre, amely azonban ennek ellenére viszonylag hatékonyan tevékenykedett ebben a szerepben. Ennek azonban meg is fizették az árát, a konvojt kísérő hadihajók, főleg rombolók és torpedónaszádok, hatalmas veszteségeket szenvedtek. A háború elején főleg az angol tengeralattjáróktól és az éjszaka az olasz konvojokra vadászó, radarral felszerelt angol rombolóktól, a háború második felében pedig az egyre nyomasztóbb fölényben levő angol és amerikai légierőtől.Tüske a köröm alatt. A kép jól megvilágítja Málta jelentőségét, amit az olaszok és a németek soha nem ismertek fel. A szigetek repülőtereiről az olasz haditengerészet szinte egész működési területét támadni lehetett.

Tüske a köröm alatt. A kép jól megvilágítja Málta jelentőségét, amit az olaszok és a németek soha nem ismertek fel. A szigetek repülőtereiről az olasz haditengerészet szinte egész működési területét támadni lehetett.

 

Az olasz haditengerészet 1941 végétől egész sikeresen látta el Málta blokádját is. A szigetek 1942 tavaszára közel kerültek az összeomláshoz és a kapitulációhoz, s céltudatosabb vezetés mellett az olaszok anélkül is megszerezhették volna, hogy partra szálltak volna a szigeteken. Az olasz hadvezetésnek azonban nem nagyon volt semmiféle koncepciója, elképzelése arról, hogy tulajdonképpen mit is akar elérni a háborúval, és hogyan akarja megvívni azt.

Ez a koncepciótlanság fokozottan igaz az olasz haditengerészet vezetésére is. A két háború közötti években kiváló olasz szakkönyvek és elemzések jelentek meg a jövő tengeri háborújának alapelveiről, azonban úgy tűnik, az olasz tengernagyoknak a gyakorlatban nem nagyon sikerült eldönteniük, mit is akarnak csinálni, hogyan akarnak harcolni, illetve hogy akarnak e egyáltalán harcolni?

Az embernek néha határozottan az a benyomása, az olasz haditengerészet vezetése az osztrák–magyar haditengerészet első világháborús stratégiáját utánozta. A tengernagyok szemmel láthatóan azt tekintették legfőbb feladatuknak, hogy megőrizzék a flottát a háború utánra. Az a rövid időszak, 1942 első fele, mely alatt a nagy olasz hadihajók viszonylag aktívak voltak, nem a flottavezetésnek volt köszönhető, hanem inkább Mussolininak és Cavallerónak, akik, ha szabad így fogalmazni, folyamatosan rugdalták Riccardi seggét, mozduljon már meg végre. Ha Riccardin múlik, legszívesebben nyilván bezárta volna a hadihajókat egy nagy páncélszekrénybe, és zsebre vágta volna a kulcsot.

Az o-m haditengerészettel való analógia azonban egy döntő ponton teljesen fals. A haditengerészet ugyanis teljesen jelentéktelen tényező volt a Monarchia szempontjából. Nem lett volna képes sem olyan győzelmet aratni, sem olyan vereséget szenvedni, ami a háború sorsát érdemben befolyásolja. A háború kimenetele szempontjából majdnem mindegy volt, a flotta mit csinál, illetve hogy csinál e egyáltalán valamit.Az épülő Littorio.

Az épülő Littorio.

 

Olaszország helyzete ettől 180 fokban eltért. Az országnak a haditengerészet volt az egyetlen esélye a győzelemre. És ez az esély szerény véleményem szerint határozottan megvolt. A francia flotta gyors lenullázása után az olaszoknak csak a Royal Navy-vel kellett megküzdeniük, mely ugyanekkor le volt kötve az Atlanti-óceánon is, a németek ellen, majd 1941 végétől a japánok ellen is az Indiai-óceánon. Az olasz flotta ellen a britek túlerőt tudtak volna kiállítani Gibraltárban, vagy Alexandriában, de a kettőn együtt egyszerre nem. (A teljes erőt nem is vonhatták össze Alexandriában, mivel Gibraltárban mindig erős köteléket kellett állomásoztatni, hiszen innen tartották szemmel az Atlanti-óceán középső részét is.) A két támaszpont közötti összeköttetést pedig az olasz félszigetről és Szicíliából könnyen el lehetett vágni. Ez annyit jelent, hogy az olasz haditengerészet túlerőt tudott volna létrehozni a számukra elsődleges célpontnak számító alexandriai angol kötelékkel szemben, és azt leküzdve már könnyen megszállhatták volna Máltát. A háború első heteiben a sziget légvédelmét mindössze három darab (!) kétfedelű Gloster Gladiator vadászgép biztosította, a helyőrség pedig néhány ezer rosszul felszerelt katonából állt. Ha az alexandriai hajórajt sikerül lekötni vagy megsemmisíteni, az olaszok egyetlen rohammal elfoglalhatták volna a szigetet.

Az olaszok számára tehát az egyetlen mód a háború megnyerésére az lett volna, hogy mihelyt erre lehetőség nyílott, vagyis 1940 őszétől, a haditengerészet teljes erejét harcba küldik a megosztott ellenséges erők egyik fele, lehetőség szerint az alexandriai flotta ellen. Minden hezitálás az angolok kezére játszott, akik az Egyesült Államokra támaszkodva egyre erősebbek lettek, míg az olaszok folyamatosan gyengültek.

Alexandria és Málta semlegesítése után pedig minden erőt Líbiába kellett volna átirányítani, nem visszatartani a legjobb hadosztályokat Olaszországban, és nem belevágni a totálisan értelmetlen görög hadjáratba. A harcok szinte teljesen a tengerparti sávban zajlottak, és a frontvonal nagy része a hajóágyúk lőtávolságán belülre esett. Ha a régi, és másra nem nagyon használható olasz csatahajók a part 15-20 kilométeres sávjában tüzérségi támogatást adnak a saját szárazföldi csapataiknak, az – feltételezve persze az utánpótlás zavartalanságát és a német támogatást – megadhatta volna azt a lökést, ami az Alexandriáig hátralevő száz kilométer megtételéhez hiányzott. Egyiptomot elfoglalva pedig talán már kedvező békefeltételeket lehetett volna kipréselni a britekből.A Barham a háború előtt.

A Barham a háború előtt.

 

Ez persze csak találgatás. Más kérdés, hogy lett e volna Mussolininak elég esze ahhoz, hogy egy ilyen helyzetet kihasználjon arra, hogy viszonylag ép bőrrel kimeneküljön a háborúból. Valószínűleg nem lett volna. Az is kérdés, Hitler vajon jó szemmel nézte volna az olasz különbékét? Talán igen, legalábbis ezt látszanak alátámasztani a háború végén tett kijelentései, melyek szerint: „Bárcsak kihagyták volna az olaszok ezt a háborút! Bár maradtak volna a nem harcolásnál! Milyen mérhetetlen értéke lett volna az ilyen viselkedésnek barátságunk és közös érdekeink mellett! Még a szövetségesek is érdekelve voltak ebben, mert bár nem tartották sokra Olaszország katonai erejét, de ilyen kudarcra alighanem ők sem számítottak. … Nyíltan szólva, az olasz szövetség mindenütt az utunkban volt. … A legjobb szolgálat, melyet Olaszország nekünk nyújtani tudott, abban állt volna, hogy nem avatkozik bele a háborúba. Ezt a nem beavatkozást rendkívüli módon értékelni tudtuk volna.”

Akárhogy is alakultak volna a dolgok, Olaszország háborús sikere alapvetően a flottán múlott. Úgy tűnik, ezt csak maguk az olaszok nem ismerték fel. A haditengerészet korábban kizárólag a franciák elleni háborúra készült, taktikájukat erre dolgozták ki, és még hajóikat is a rivális francia hadihajók elleni harcra számítva tervezték meg. Az angol haditengerészet elleni harc lehetőségét figyelembe se vették, az ilyen esetben követendő stratégiát soha nem dolgozták ki, és egyáltalán nem is gondolkoztak egy ilyen eshetőségen. Amikor aztán ez mégis bekövetkezett, az láthatólag teljes meglepetésként érte az olasz haditengerészet vezetését, akik jó ideig nem tudtak mit kezdeni ezzel a helyzettel. A flotta vezetése rögtön a háború elején leszögezte, védekező taktikát kíván folytatni, és a nagy hadihajókkal nem óhajt támadólag fellépni. Hogy ez mekkora stratégiai őrület, annak megértéséhez elég a térképre nézni. A hosszú félsziget északi végétől eltekintve minden oldalról tengerrel körülvett ország – hogy a szigetekről ne is beszéljünk – hosszú, és nyílt tengerpartját lehetetlen teljes hosszában hatékonyan védelmezni. Az egyetlen esély a védelemre, ha sikerül elverni a partoktól az ellenséget. A passzív védekezés ebben az esetben biztos öngyilkosság, különösen hogy számbeli hátrányban levő ellenséggel szemben alkalmazták azt. (Legalábbis a háború első felében.)

Az osztrák-magyarhoz hasonlóan az olasz haditengerészet vezetése is úgy tekintett a flottára, mint amelynek az önmagában vett létezése az érték, nem pedig úgy, mint egy eszközre, ami arra szolgál, hogy felhasználásával valamely célt elérjenek. Fő törekvéseik arra irányultak, hogy a nagy áldozatok árán kiépített felszíni flottát, elsősorban a nagy hadihajókat, épségben megőrizzék a háború utánra. Akárcsak annak idején Haus tengernagy, az olaszok is azt szajkózták, a flottát csakis a döntő ütközetben szabad bevetni. Ez elég indok volt arra, hogy minden bevetést megtagadjanak, mondván, az még nem döntő jelentőségű, tehát abban nem szabad kockáztatni a hajókat. Így aztán ők is szabad kezet adtak az ellenségnek, és lehetővé tették, hogy az sok kisebb-nagyobb ütközetben farigcsálja szét a csak félgőzzel harcoló olasz flottát. A nem döntő összecsapásokban az olaszok annyi hajót vesztettek, hogy mire a döntés ideje valóban elérkezett, nem maradt flottájuk, amit a közben megerősödött ellenséggel szemben bevethettek volna.A befejezés előtt álló Roma, a Littorio osztály utolsóként elkészült csatahajója.

A befejezés előtt álló Roma, a Littorio osztály utolsóként elkészült csatahajója.

 

Abban a néhány esetben, amikor – rendszerint külső nógatásra – a Supermarina rászánta magát a nagy hadihajók bevetésére, a parancsnokot mindig rendkívül részletes, mindent előre megszabó utasításokkal látták el. Az egyéni kezdeményezésekre szinte semmilyen tér nem nyílt. A főparancsnokság ráadásul a folyamatban levő hadművelet közben is állandóan beavatkozott az irányításba, s az éppen aktuális felderítői jelentések alapján szinte egyik óráról a másikra módosították a terveket, vagy dolgoztak ki új haditervet. Ennek rendszerint az lett a következménye, hogy a főparancsnokságról a flottát a kifutás után hol ide, hol oda rángatták, majd egy-két nap után megijedtek, és visszarendelték a hajókat a kikötőkbe, anélkül hogy azok akárcsak megpillantották volna az ellenséget. A háború után írt könyvében Romeo Bernotti tengernagy – a húszas években Cavagnari fő riválisa, aki szintén esélyes volt a flottaparancsnoki kinevezésre – erősen kritizálta a haditengerészetnek ezt a túlcentralizált vezetését, és annak minden kockázatot kerülni igyekvő magatartását. Bernotti a német Hermann von Blume tábornokot idézte: Aki csak olyan döntéseket mer meghozni, melyek következményei nem tartalmaznak semmi ijesztőt, az hamarosan az ellenség markában találja magát.

A flotta tétlenségét a háború alatt nagyrészt az üzemanyaghiánnyal igyekeztek indokolni, és állandóan kérésekkel ostromolták a németeket, adjanak néhány tízezer tonna olajat a flotta pillanatnyi működésének a biztosítására. Amikor aztán a németek 1943 szeptemberében megszállták az országot, a raktárakban felhalmozott élelmiszer és lőszerkészletek mellett nagy megdöbbenésükre hatalmas mennyiségű üzemanyagot is találtak, ami hónapokra biztosította a Wehrmacht ellátását. Ahogy Jodl később megjegyezte: „Egy jó időre beütött a jólét a német hadseregben. Ez volt az egyetlen komoly szolgálat, melyet az olaszok valaha is tettek az érdekünkben!

Alig hihető, hogy a Supermarina vezetése ne tudott volna ezekről a tartalék készletekről. Hogy mégsem nyúltak hozzájuk, az feltehetően azért lehetett, mert arra tartalékolták, amit ők elsődleges fontosságúnak tartottak, vagyis hogy a háború után biztosítsák velük a flotta működését. A flotta háború alatti működése másodlagos jelentőséggel bírt, ami az olasz tengernagyokat nem nagyon érdekelte. Nyilván úgy gondolták, ha a németek akciót akarnak, adjanak hozzá üzemanyagot, ők a tartalék készleteikhez ezért nem fognak hozzányúlni!Mussolini a Littorio fedélzetén. Mögötte Iachino tengernagy, tőle a képen balra a flottaparancsnok, Arturo Riccardi.

Mussolini a Littorio fedélzetén. Mögötte Iachino tengernagy, tőle a képen balra a flottaparancsnok, Arturo Riccardi.

 

A nagy felszíni hadihajóknak az olaszok is elsősorban reprezentációs jelentőséget tulajdonítottak, s úgy vélték, azok elsődleges és szinte kizárólagos feladata az erődemonstrációval való elrettentés, és hogy puszta megjelenésükkel demonstrálják az őket megépítő ország nagyságát. Nonszensznek tűnt számukra, hogy a hajók épségét másodlagosnak tekintett célok érdekében tegyék kockára. A Supermarina vezetésén belül teljesen komolyan felmerültek olyan vélemények is, hogy a líbiai szállításokat teljesen le kellene állítani, mivel azok nem érik meg a hadihajók elvesztésének kockázatát. A tengernagyok inkább hagyták volna veszni az egész olasz gyarmatbirodalmat, és hagyták volna az ellenség kezére jutni az Olaszországgal szemben fekvő észak-afrikai területeket, ahonnan az ellenséges flotta és a légierő már közvetlenül támadhatta volna az országot – ahogy 1942 novembere után történt is –, csakhogy a féltve őrzött hadihajókban ne essék kár!

Ennek megfelelően az olasz haditengerészet nem rendelkezett semmilyen világos koncepcióval, stratégiai és taktikai elképzelésekkel a haditengerészet felhasználását illetően. Sokat beszéltek a flotta és légierő együttműködésének szükségességéről, azonban annak gyakorlati megvalósítására semmilyen konkrét lépést nem tettek. Nem dolgozták ki a konvojrendszert, illetve a konvojok védelmének taktikai eljárásait, és egyáltalán nem gyakorolták az éjszakai harcot. Ugyanígy nem foglalkoztak a tengeralattjáró harcászattal, s elzárkóztak a technológiai újdonságok fejlesztésétől, és azok rendszeresítésétől. Egészében véve találó Cunningham azon megjegyzése, mely szerint az olasz haditengerészet műszaki színvonalát, taktikai eljárásait és általános harckészségét tekintve nagyjából a Royal Navy első világháborús szintjén állt.

Ismét hozzá kell tenni, ez nem a hajók és a tengerészek hibája. Az olasz hadihajók számos téren elmaradtak az angol egységekhez képest, ugyanis nem ellenük, hanem a hasonló francia hadihajók ellen készültek. Az óceáni térségekre tervezett angol hadihajók általában szerkezetileg sokkal erősebbek, jobb páncélzattal és erősebb fegyverzettel felszereltek voltak, mint a hasonló olasz hajók, melyeket kizárólag a mediterrán vizeken való használatra, és elsősorban a szerkezetüket és páncélzatukat tekintve hasonlóan gyenge francia hadihajók elleni bevetésekre számítva terveztek. Az olasz hadihajók ennek ellenére sem voltak egyértelműen alárendeltek az angolokkal szemben. A Zara osztályú nehézcirkálók, vagy az Abruzzi osztályú cirkálók voltak olyan jók, mint bármelyik angol cirkáló, a Littorio osztályú csatahajók pedig mindennél jobbak voltak, amit az angolok, vagy akár a franciák be tudtak volna vetni ellenük. A kisebb hajók esetében pedig a minőségi hátrányt ellensúlyozhatta volna a mennyiségi fölény.Egy innovatív olasz elképzelés. Tengeralattjáró tankhajó terve 1934-ből.

Egy innovatív olasz elképzelés. Tengeralattjáró tankhajó terve 1934-ből.

 

Az olasz tengerészek nagy általánosságban nem voltak olyan fegyelmezettek, mint angol társaik, ám az egyáltalán nem állítható, hogy képzetlenek, vagy motiválatlanok lettek volna. Az olasz tengerészek jól végezték a dolgukat, és Cunningham véleménye szerint sok esetben „a hősiesség ragyogó példáit” produkálták. 1943-ra persze az ekkor már nyilvánvaló vereséget, és az addigi erőfeszítéseik értelmetlenségét látva megroppant az állomány belső tartása, ám a harcok első egy-két évében a harci morál még kimondottan jó volt.

Az olasz haditengerészet sikertelensége tehát egyértelműen a vezetés már említett hiányosságaiban kereshető. Mussolininak legkésőbb 1941 vége felé azt kellett volna tennie, amit Hitler ha elkésve is, de 1943 februárjában tényleg megtett, vagyis ki kellett volna rúgnia a haditengerészet egész vezérkarát, és a helyükre tehetséges, agilis fiatal tiszteket ültetnie, amilyen azért akadt egypár az olasz haditengerészetnél is.

Hogy melyik szépreményű fiatal – 50 körüli – tengernagy lett volna alkalmas arra, hogy Cavagnari és Riccardi helyére lépjen, azt utólag már nem nagyon lehet megállapítani. Az az azonban biztos, háborús vezetőként az övékénél gyengébb eredményeket elérni aligha tudtak volna. Adódik tehát a kérdés, miért nem rúgta ki Mussolini idejében az alkalmatlan vezérkart, amikor pedig erre minden lehetősége meg lett volna?Az olasz utcai harcos.

Az olasz utcai harcos.

 

A válaszhoz vissza kell utalnom a történelmi előzményekre. A legendákkal ellentétben sem a fasizmus, sem a nemzetiszocializmus nem magától, önerejéből jutott hatalomra, hanem a baloldali hatalomátvételtől tartó jobboldali, konzervatív erők juttatták kormányra őket. Ezekbe a konzervatív erőkbe pedig bele kell érteni a fegyveres erők vezetését is. A két rezsim vezetőjének, még Hitlernek is, de Mussolininak különösen, egy egész sereg kompromisszumot kellett kötnie, és sok mindenkivel ki kellett egyeznie, hogy feljussanak a csúcsra, és ott meg is maradjanak. Főleg Mussolininak kellett bonyolult tojástáncot járnia, hogy ne sértsen meg bizonyos érdekeket. (A hajdani anarchistából és szocialistából így lett a királyság, az egyház, és az arisztokrácia híve és védelmezője. Majd miután ezek ejtették, ismét szocialistává vedlett vissza.) Akármennyit is beszéltek róla, nem volt semmiféle fasiszta, vagy nemzetiszocialista forradalom. Mindkét diktátornak át kellett vennie a régi elit képviselőit, köztük a tábornokokat és tengernagyokat, és jóban kellett velük lenniük, ha hatalmon akartak maradni.

Ezenkívül azt is figyelembe érdemes venni, hogy mindkét diktátor hülye sznob volt, alsó sorból felkapaszkodott parvenü, akiknek hízelgett, hogy a régi rendszer nagyságai befogadták őket. (Legalábbis ők ezt hitték.) Amikor végül kenyértörésre került sor, nem a régi katonai vezetést cserélték le, hanem inkább saját korábbi bajtársaikat likvidálták. Hitler szó szerint lefejezte az SAt, míg Mussolini csak feloszlatta, vagy integrálta a hadseregbe és a csendőrségbe a Harci Szövetség (Fascio di Combattimento) rohamcsapatait. Amikor a harmincas évek elején Balbo javasolta a Ducénak a fegyveres erők fasizálását, a régi vezetés leváltását, s új, fiatal, tehetséges, és elvhű tisztekre való lecserélését, Mussolini elutasította a javaslatot, Balbót pedig kinevezte kormányzónak Líbiába, hogy eltávolítsa a hatalom közeléből. (Érdekes pedig belegondolni, mire juthatott volna Olaszország a háborúval, ha a Decima MAS nem kivétel, hanem norma.) A többi quadrumvirt ugyanígy igyekezett távoli területekre, Etiópiába vagy a görög szigetekre kinevezni, amit az érintettek, így Balbo is, általában száműzetésként értékeltek.A Decima MAS toborzóplakátja.

A Decima MAS toborzóplakátja.

 

A két diktátor így a fegyveres erők régi parancsnokságával indult a háborúba. Ez önmagában még nem lett volna nagy baj, ha ezt a régi parancsnokságot tehetséges és rátermett tisztek alkotják. Általában azonban, főleg az olaszoknál, nem ez volt a helyzet. A fasiszta rezsimek országaik konzervatív erőinek támogatásával kerültek hatalomra, és a tisztikarok is ebbe a konzervatív rétegbe tartoztak. A konzervativizmust azonban ebben az esetben nyugodtan értelmezhetjük maradiságként, és vaskalaposságként is. Ennek a konzervativizmusnak, és magának a fasizmusnak erősen feudális jellege volt, ezt képviselték a tisztikar reakciós vezetői is, mint a minden újítástól irtózó Cavagnari, vagy német megfelelője, Erich Raeder.

Hitler és Mussolini úgy gondolta, a korábbi uralkodó osztály elfogadta őket vezetőikként. Valójában erről szó sem volt. A régi elit felkapaszkodott jöttmenteknek tekintette mindkettejüket, akikre a baloldali veszéllyel szemben átmenetileg szükség van. A történészek általában úgy kezelik Hitler kirohanásait tábornokai ellen, mint egy önkritikára képtelen mentális beteg kísérleteit, hogy kudarcainak felelősségét másokra kenje. Valójában azonban a német tábornokok tényleg nem engedelmeskedtek Hitlernek. Csak vonakodva hajtották végre utasításait, a parancsokat gyakran felülbírálták, és vagy nem, vagy csak részben hajtották végre azokat, a jelentéseket pedig meghamisították. Nagyon gyakran jó okkal tették mindezt, és a helyzetet egyre kevésbé átlátó Hitler átgondolatlan, ostoba parancsait teljesen érthető megfontolásokból ignorálták. A lényeg szempontjából azonban mindez mellékes. Akár ostoba parancsokat adott Hitler, akár nem, mint főparancsnokuknak, a tábornokoknak engedelmeskedniük kellett volna neki. Naplójában Goebbels így írta le a helyzetet: Íme, itt a tényállás: senki sem teljesíti Hitler parancsait! Minden tábornok azt teszi, ami neki tetszik, a legfelsőbb hatalomnak nem rendeli alá magát. A Wehrmacht csúcsán tisztogatást kellett volna végrehajtani. Ha a legfelsőbb szinten nincs rend, senki ne csodálkozzon azon, ha az alárendeltek saját útjukat járják.

A tény tehát az, a vezérkar ellenállásával szemben Hitler képtelen volt akaratát érvényesíteni. Ez még inkább érvényes Mussolinira, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg a német vezérkarban általában jó képességű tisztek szolgáltak, addig az olasz harctéri parancsnokok között egyetlen tehetség sem akadt, talán valamennyire Balbót és Amadeo di Savoy-Aosta herceget kivéve, akik viszont rögtön a háború elején elestek. Az olasz vezérkar többi részét nem a tehetség, hanem a rang és a protekció juttatta pozíciójába.A Littorio és a Vittorio Veneto Málta előtt, az olasz fegyverletétel után. Az előtérben az angol Havelock romboló.

A Littorio és a Vittorio Veneto Málta előtt, az olasz fegyverletétel után. Az előtérben az angol Havelock romboló.

 

Az ellenpélda az orosz diktátor, Sztálin, aki a háborúra készülődve először rendet csinált a fegyveres erőkön belül. A harmincas évek végének tisztogatásait a történészek általában végzetes hibaként értékelik, ami a háború előestéjén lefejezte az orosz hadsereget. Valójában azonban Sztálin egyáltalán nem csupa lángészt végeztetett ki. A tisztogatások elsősorban a felesleges, és koloncként magával cipelt vízfejtől szabadították meg a hadsereget, és persze azoktól a tisztektől, akik nem voltak kellően lojálisak a rendszerhez, és a legfelsőbb vezetőhöz. Mire a háború elkezdődött, a tisztikar lojalitása vitán felül állt, a szabályt erősítő néhány kivételtől eltekintve. A régi tökfejek likvidálása megnyitotta az utat a tehetséges fiatal tisztek előtt, akik az első hónapok káoszát túlélve később aztán lezúzták a németeket.

Sztálin elég nagy önállóságot adott a tábornokainak, akik akár vissza is beszélhettek a generalisszimusznak. Ha különvéleményük helyességét harctéri sikerekkel tudták alátámasztani, fényes karrier állt előttük. Ha nem, mentek a levesbe. De hogy egy tábornok megpróbáljon Sztálin háta mögött, a vezér tudta nélkül külön utakon járni, az elképzelhetetlen volt, és ha valaki mégis kísértésbe esett, az azonnali hétmilliméteres agyvérzést kockáztatta. (A tarkólövés korabeli meghatározása, utalva a kivégzéseknél általában használt 7,65 milliméteres Walther pisztolyra.)

Két másik kollégájával ellentétben Sztálin valóban teljhatalmú diktátor volt, és nem mellesleg sokkal józanabb, racionálisabb elme, mint a két másik rögeszmés fantaszta. Nem kötötték a régi szabályok, és nem kellett kompromisszumokat kötnie a régi uralkodó garnitúrával. Hitlernek és Mussolininak sem a helyzetük, sem a vezetői képességeik nem tették lehetővé, hogy hozzá hasonló eredményességgel reformálják meg a fegyveres erőket. Teljes mértékben elmondható tehát rájuk is: Tetszettek volna forradalmat csinálni!

 108.jpg

 

 

Forrásmunkák.

 

Erminio Bagnasco – Augusto de Toro: „The Littorio class

Aldo Fraccaroli: RN Zara

Gordon Hogg - Steve Wiper: Italian heavy cruisers of World War II

Mark Stille: Italian battleships of World War II

Luigi Donolo – James Tritten: The history of Italian naval doctrine

http://www.regiamarina.net/detail_text_with_list.asp?nid=38&lid=1

http://www.ibiblio.org/hyperwar/UN/UK/UK-Med-II/UK-Med-2-4.html

https://alexgbolnych.narod.ru/medwin/index.htm

https://it.wikipedia.org/wiki/Battaglia_di_Capo_Matapan#

https://www.ocean4future.org/savetheocean/archives/56614

 

 

 

 

 

21 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr2819096333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Galaric 2026.05.10. 20:24:01

Érdekes volt, köszi!

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2026.05.14. 13:08:17

a trieszti magyar kikőtőről nem írtatok? vagy az ár kereskedelmi hajózás?

Szalma Botond beszélt róla elég szabatosan

savanyújóska 2026.05.16. 10:08:44

@tesz-vesz: Nem igazán illik ide. Egyébként sem világos, mit akarnak ezzel, és miért?

SirHiggins 2026.05.16. 19:29:54

Végtelenül szomorú ez. Sokkal jobbat érdemeltek volna az olaszok :/
És érthetetlen is. Olaszország technikai újításokban, kísérletezőkedvben a világ élvonalában volt.
Jó hajókat is építettek. Repülésben az élvonalat képviselték. Mindenkinél előbb kezdtek modernizálásba
(kb. erre is b.sztak rá, hogy túl korán jött).
Úttörő elméleti munkákat írtak.
És akkor tessék, mégis értelmezhetetlen volt a vezetés a háborúban.

A másik: a 'what if' scenáriókban érdemes figyelembe venni az olasz néplelket is.
Nem volt mindegy, hogy mikor-miért harcoltak.

SMS_Vakapád 2026.05.19. 22:41:33

Köszönjük a sorozatot!
Tehát, ha az olaszok be tudták volna fejezni az anyahajóikat, akkor a terveik szerint arra pazarolták volna el őket, hogy a hadihajóknak légifedezetet biztosítsanak? Volt egyáltalán olyan repülőtípus, amit erre a célra lehetett volna rendszeresíteni? Másrészről -a térképet nézegetve- nekem nem tűnik eleve elrendeltnek a "szárazföldi telepítésű repülők biztosítják a hajókat" koncepció bukása, főleg '41 nyarától, amikor a Luftwaffe megjelenése, valamint Görögország elfoglalása miatt kibővültek a lehetőségeik (bár Máltát nem ártott volna elfoglalni).
Emiatt talán annyiban lehetne megvédeni a görög hadjáratot, hogy az olaszok északról akarták bekeríteni a briteket, csak az erőforrások nem voltak elegendőek hozzá. (időjárás, nehéz terep stb.)

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2026.05.20. 09:36:32

@SMS_Vakapád: A számok alapján a koncepció nem elvetélt. A páncélos hajókat nagyrészt a torpedóbombázók süllyesztették el. Ha minden ilyen sikerült lelövöldözni, akkor valójában a csatát a megmaradó páncélosok döntenék el. És a britek CV ereje nagyrészt vicc volt 1944-ig, akkor volt olyan, hogy a Tirpitz bombázásra összevontak 5 db-ot rövid időre. Az átlag meg az volt, hogy 1 db volt kint röhejes gépparkkal.

Az, hogy a csatahajóknak leáldozott az amiatt van, mert teljesen egyoldalú felállásban vetették be őket. A közel 0 vagy ténlyegesen már légi fedezetű csathajókat lemészároló CV-s csoportok nem érvek. Nézd meg, hogy hány száz bevetés kellett a Yamato és Muszasihoz. 250-350 bevetés meg 10-15 torpedó találat és 10+ bombatalálat. A bomba találatok egyike sem veszélyeztette tudásunk szerint a hajó úszóképességét. A torpedó találatok számítottak, a bombák "csak" lemészárolták a fedélzeten levőket.

Akkor képzeld el, ha a földközin kb. 1 db UK CV 10-30 gépes erejét lelövöldözik és akkor megindul egy fölényben levő ellenfél páncélosokkal feléd. Azon kívül, hogy elmenekülsz mit lehet csinálni? Semmit. Csak ugye mivel CV-k képesek 30 csomóra is ezért lényegében csak cirkálók és rombolók tudnák talán utolérni vagy azok sem. Mert 200 km távolság difit 4-5 csomós sebesség difivel is 22 óra alatt küzdesz le. Nagy sebességet ennyi időre nem is tudnak tartani. Ha az ellenfél csak kényelmes 20-25 csomóval menkül, az üldözőnek akkor is nyélgázon kéne menni 1 napig. Amire képtelen.

A CV-k ereje igazából az area effect volt, hogy a gépekkel a szárazföldre is csapást mértek és mivel 200+ km távolságból elsüllyesztettek bármit és kvázi mindig el tudtak menekülni. Csak erre nem került sor a jenkiknék, mert 8-10 CVs csoportok mindent is lemészároltak, mert légi ellenállás kvázi nem volt. Midwaynél ugye majdnem eljött az, hogy mindkét oldal egyformán kimerült. Ha nem kétszer bombázták volna a Yorktown-t, akkor a végén 1 vs 1 CV küzdelem maradt volna lóf*sz mennyiségű géppel. Ott valóbájban, ha beállalják, akkor a japó csatahajók lazán elzavarhatták volna a jenkiket. Egyszerűen olyan mennyiségű páncélos volt, amivel egy kimerült CV semmit sem tud kezdeni.

Érdekes, hogy ez senkinek nem tűnt fel...

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2026.05.20. 09:41:33

@SMS_Vakapád: A szárazföldről biztosítás 100-150 km távolság felett elvetélt, mert az őrjáratozási idő tart a 0-hoz. A CV ott hajózik a páncélos mellett és onnan megy fel a gép. Rohadtul nem mindegy.

De ehhez meg kell a lokátor is ám a hajókon, amik legalább 100-150 km távolságból észlelik a közeledő célokat, hogy legyen idő reagálni és lelőni a támadókat.

A vicc az, hogy a korbeli gépek olyan lassúak, hogy a max. 250 km/-val krúzoló támadók ellen még az is faktor, hogy a hajó csoport irányt vált és 20-25 km/h cirkáló sebesség helyett 40 km/h-val menekülni kezd.

A relatív sebesség 275 km/h közeledés helyett 210 km/h-ra zuhanhat. 150 km észlelési távnál ez kb. 10 perc eltérést jelent. Ez sok. Nagyon.

SMS_Vakapád 2026.05.20. 20:00:47

@molnibalage:
De ha van egymástól 200-300 km-re szárazföldi repülőtered, akkor 100-150 km-en belül tudsz légi fedezetet biztosítani, nem? Trapiani, Syracusa, Messina, esetleg Korfu, Navarino, Kréta, Benghazi, Tobruk, Tripoli, Bizerta? Nyilvánvalóan nem lehet mindenhol több tucat gépet állomásoztatni, de igény szerint lehet mozgatni a gépeket, a reptereket meg ki lehet építeni abból a pénzből, amit a hordozón megspóroltunk.

SMS_Vakapád 2026.05.20. 20:40:49

@savanyújóska:
"Más kérdés, hogy lett e volna Mussolininak elég esze ahhoz, hogy egy ilyen helyzetet kihasználjon arra, hogy viszonylag ép bőrrel kimeneküljön a háborúból"
Az osztrák káplárnak nem ugyanazt kellett volna tennie? A brit invázió bukása után ("elnapolása") csapást mérni a britekre ott, ahol tud - sztem ez legközelebb Észak-Afrikában volt- és béket kötni, ehelyett belekezdett '41 nyarán egy 2 frontos háborúba, pedig attól 1871 óta mindenki óvta németeket - hiába.

"Valójában azonban a német tábornokok tényleg nem engedelmeskedtek Hitlernek"
Daniel Allen Butler Rommelről írott könyvében azt írja, hogy Rommelnek '42 végétől megrendült a bizalma a Führerben, és nem bízott többé a német győzelemben. Bírálói általában megjegyzik róla, hogy az '33 után kiépülő rendszer kedvezményezettje volt és karrierje emiatt emelkedett - érdemtelenül- ilyen magasra, tehát ha egy alapvetően lelkes, rendszerhű, ráadásul szintén "parvenü" tábornok így gondolkodott a háború közepén, akkor feltételezem, hogy ezzel nem volt egyedül a Wehrmachtban.

bz249 2026.05.20. 22:26:50

@SMS_Vakapád: az a gond, hogy Eszak-Afrikaban nem lehetett donto csapast merni a britekre, mivel egyedul a szuezi csatorna volt ertekes (az is csak modjaval). Ez viszont 1940 szeptembere utan nem volt elerheto, mert az osszes (egyebkent kiepitetlen) olasz kikoto elesett, az olaszok egyebkent sem akartak Tobrukba szallitani, es igy maradt az, hogy Tripolobol kellett ellatni a tamado eket 1 darab szilard burkolatu utat hasznalva.

A SZU megtamadasaban legalabb benne volt, hogyha gyoznek akkor kiralysag van (es kapjak az atomot, de ezt 41-ben nem lehetett tudni).

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2026.05.20. 23:36:52

@SMS_Vakapád: Ne csak távolságot nézzünk, hanem kierpülési és őrjáratozási időt.
Hatalmas difi az, hogy mozog a reptér a vízen és elev a védendő céllal mozog. Lehet akármennyi reptered is közelében nem lesz ekkora távolságnál a hordozónak képességekben.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2026.05.21. 14:47:13

@SMS_Vakapád: Amúgy is ez elégtelen bármire is. Még Málta elfoglalásához is kevés. Ahhoz, hogy effektív légi fedezet legyen ez nem elégséges.

savanyújóska 2026.05.22. 08:37:18

@SMS_Vakapád: "arra pazarolták volna el őket, hogy a hadihajóknak légifedezetet biztosítsanak?"

Légifedezetet biztosítani a saját flottának, és lehetőség szerint támadni az ellenség flottáját, mi másra használták volna őket? Az olaszok legfeljebb egy vagy két anyahajó szolgálatba állításában bízhattak – az első csak néhány hónapon múlt –, és ezeknek se lett volna olyan nagy gépállománya, hogy azzal tömeges bevetéseket indíthattak volna.

"Volt egyáltalán olyan repülőtípus, amit erre a célra lehetett volna rendszeresíteni?"

Az Aquilián a Re2001-est akarták rendszeresíteni, és felderítőgépként a FiatG50-est.

"nekem nem tűnik eleve elrendeltnek a "szárazföldi telepítésű repülők biztosítják a hajókat" koncepció bukása"

Az olaszoknak nem voltak távolsági vadászgépeik. A meglevő hatótávolsága általában 500-750 km volt, ami ha telerakjuk velük a part menti repülőtereket, papíron lefedi az olasz haditengerészet működési területét. Viszont ha harci tevékenységre kerül sor, tövig nyomják a gázpedált, és a gyakorlati hatótávolság a töredéke a papíron megadottnak. A Me109 bevetési ideje általában 30-40 perc volt. És ha nincs is semmi veszély, mire a repülőterekről elérik a több száz kilométerre levő hajókat, nagyjából annyi idejük marad, hogy tisztelegjenek nekik, és fordulhatnak is vissza. Így megoldani a folyamatos légifedezetet igen jó szervezést, és nagyon sok repülőgépet igényelne. A gyakorlatban legfeljebb a repülőterektől 100-150 kilométeren belül tudtak volna érdemi légifedezetet adni a hajóknak, ami még a Földközin se egy nagy távolság.

"Az osztrák káplárnak nem ugyanazt kellett volna tennie?"

Próbálta, de Churchill nem állt szóba vele, és mindenki másnak is megtiltotta, hogy reagáljon a német próbálkozásokra.

@molnibalage: "Ha minden ilyen sikerült lelövöldözni, akkor valójában a csatát a megmaradó páncélosok döntenék el."

Ha a felek kölcsönösen lelövik egymás repülőgép állományát. A gyakorlatban viszont valamelyik oldal mindig elérte a légifölényt, ami el is döntötte az ütközet kimenetelét. Ha viszont a légifölény megszerzése mindent eldönt, akkor mi értelme van csatahajókba beruházni az anyahajók helyett?

"ha bevállalják, akkor a japó csatahajók lazán elzavarhatták volna a jenkiket "

Persze, de ez ugyebár csak utólagos okoskodás. Mi látjuk mi történt, és a helyzet milyen lehetőségeket adott, de akkor ezt egyik oldalon sem látták át. Ahogy éppen Fletcher mondta, a tengeri csata mindig sötétben való tapogatózás.

@bz249: "Eszak-Afrikaban nem lehetett donto csapast merni a britekre"

Nem, de Egyiptom elfoglalásával és Eritrea visszaszerzésével kijutottak volna az Indiai-óceánra – közvetlen kapcsolat a japánokkal –, megszerezték volna az iraki olajmezőket, vagy legalábbis elvágták volna az angolok hozzáférését ezekhez, és dél felől bekerítették volna a Szovjetuniót.

SMS_Vakapád 2026.05.22. 09:23:30

@savanyújóska:
"mi másra használták volna őket?"
Önálló csapásmérő erőként, a hajóegység legerősebb tagjaként, nem ez volt a '40-es években az előre mutató koncepció?

@savanyújóska , @molnibalage Köszönöm a válaszokat, meggyőztetek. :)
Utolsó gondolat: ha az olaszok japán harci szellemmel és német technikával rendelkeztek volna (volna, volna...), akkor esetleg legyűrték volna az angolokat tengeri légierő nélkül is. :)

@bz249: amiket Zoli említett, ezen felül szinte biztosan elesik Palesztína, Jordánia és Ciprus, ami ha másra nem is jó, rombolja a brit morált.

SMS_Vakapád 2026.05.22. 09:34:26

@savanyújóska:
"Az osztrák káplárnak nem ugyanazt kellett volna tennie?"
Ezt arra válaszul írtam, hogy Hitler kesergett az olaszok bénaságán a háború végén, pedig csak az olasz hadüzenet miatt volt valami halvány esélye a békére, ti. ha sikerül neki az olaszok kezdeti makacsságát letörni és német egységekkel támadni Egyiptomot. Egy -Spanyolországhoz hasonló- semleges Olaszország esetén (ahol aztán utóbb a Duce ágyban, párnák közt hal meg 83 éves korában, mint spanyol elvtársa...agyrém...) ez az opció nem lett volna meg.

bz249 2026.05.22. 10:13:25

@SMS_Vakapád: @savanyújóska: igen 1940 nyaran-oszen megvolt az elvi lehetoseg, hogy a britek leirjak a veszteseget. Viszont onnantol, hogy Churchill eldontotte, hogy vegigjatszak es a brit vezetes ezt elfogadta ez nem volt opcio. Ha Szingapur nem volt eleg akkor Egyiptom sem lett volna az.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2026.05.22. 19:32:19

@savanyújóska: Nem rémlik olyan eset, hogy koszos 10-15 zubó és torpedóvető csatahajókötelékeket küldene hullámsírba. A szomorú igazság, hogy hogy páncélosokat a zubók komolyan megrongálni nem tudnak és a manőverező célok + AAA miatt 15-20 topredóvető gépből talán 1-2 ér el találatot.

Te magad írtad le, hogy a Muszasisak 18 torepedó találat kellett.
Az, hogy egy megfogyatkozott gépállományú angol CV elsüllyesszen még egy nehézcirkálót, még az a sci-ki közeli terület, nemhogy egy csatahajót.

A CV vs BB = mészárlást mindenki a jenki féle korlátlan fölény ÉS 200-300 gépes támadásokból vezeti le. 20-30 támadó gép csak megcsipkedni tudta volt a Muszasit. Az, hogy B. ellen döntő szerepe volt a Swordfishnek az egetverő szerencse. Amikor a hajó közepét találta el a torpedó kb. 0 kárt tett benne. Még a hajó sebességét se sikerült csökkenteni.

bz249 2026.05.23. 18:28:23

@molnibalage: a problema inkabb az, hogy a csatahajo harc feltetele az ellenseg egyuttmukodese. Ha bontani akarja a harcot jellemzoen kepes megtenni.

SMS_Vakapád 2026.05.24. 12:42:01

@bz249:
Az tiszta sor, hogy Churchill végig akarta vinni a háborút a végső (amerikai...) győzelemig, és ebben a brit vezetés partner is volt '40 nyarán, de ez utóbbiak nem voltak olyan konok idióták, mint az isteni W.Ch, szóval elvi lehetősége fennállt annak, hogy meggondolják megukat, és lecserélik a brit(/amerikai) héjját, mert ez nem úgy áll, mint ahogy te írod, hogy "Ha Szingapur nem volt eleg akkor Egyiptom sem lett volna az", hanem Egyiptom (és vele a teljes Közel-Kelet) a Földközi-tenger és az Indiai óceán kapuja ÉS Szingapúr, az Indiai- és a Csendes-óceán kapuja együtt.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2026.05.24. 17:39:15

@bz249: Ez pontosan így van.
Csak, ha az ellenféle egyelten lehetősége, hogy elfut akkor stratégiai szinten = azzal, hogy "azt csinálok ott a környéket, amit akarok":
süti beállítások módosítása