A segítséget kérő Pola és a Zara közti üzenetváltást a Vittorio Venetón is vették, ahol Iachino is csak ekkor szerzett tudomást arról, hogy egyik cirkálóját találat érte. Negyed kilenckor Cattaneo is tájékoztatta főparancsnokát a történtekről, egyben kérte, engedélyezze két romboló visszaküldését a Polához, hogy segítsenek a bajba jutott hajón. A zászlóshajó rádiósainak hibájából azonban az üzenet csak tíz perccel később jutott el Iachinóhoz, aki 20.18-kor, már azután, hogy Cattaneo elküldte üzenetét, de még azelőtt, hogy ő ezt megkapta volna, utasította Cattaneót, két cirkálójával és rombolóival forduljon vissza a Pola megsegítésére. Cattaneo felismerte, hogy az üzenetek elkerülték egymást, ezért nem engedelmeskedett azonnal, hanem 20.24-kor ismét rákérdezett, és kérte az előbbi üzenet megerősítését.

Közben Iachino megkapta Cattaneo első üzenetét, ám úgy vélte, két kis romboló kevés lesz ahhoz, hogy segítséget tudjanak nyújtani a Polának. Ezért 20.45-kor ismét megerősítette az 1.Osztag visszafordulását elrendelő parancsát, majd negyedórával később a biztonság kedvéért azt még egyszer leadatta Cattaneónak.

Cattaneo úgy látszik nem lehetett teljesen meggyőződve a vállalkozás értelme felől, mert szemmel láthatóan vonakodott az arra való utasításokat végrehajtani. Csak a parancs harmadik megismétlését követően, hat perccel kilenc óra után vált ki a kötelékből, s két megmaradt cirkálójával és négy rombolójával elindult vissza a Pola felé. Hezitálásából utóbb sokan arra következtettek, a tengernagy felismerte, milyen veszélyekkel jár ez a vállalkozás. A Zara egyik túlélője később szintén azt állította, a közelben tartózkodó angol hadihajókról érkező jelentések nagy aggodalmat váltottak ki a cirkáló tisztjei között. (Bár magam részéről nem igazán tartom hihetőnek, de egy netes forrás szerint Cattaneo jelezte Iachinónak: „Katasztrófába küldetek.”) Ennek azonban ellentmond az, hogy későbbi viselkedése alapján a tengernagy úgy tűnik, teljes biztonságban érezte magát. Ha valamitől tartott, az alighanem nem az éjszakai harc volt, hanem a másnap reggel, amikor a sérült Polát vontatva kellett volna valahogy kikerülniük az angol repülőgépek hatósugarából.

A történteket utólag elemzők egészen érthetetlennek találják Iachino viselkedését is. A tengernagyot a nap folyamán többször is figyelmeztették, hogy az ellenség felszíni egységei a nyomában vannak, s ezek között nagy valószínűséggel egy anyahajó, és legalább egy csatahajó is tartózkodik. Utoljára éppen akkor kapott egy újabb, erre vonatkozó jelentést a főparancsnokságról, amikor értesült a Pola sérüléséről. Az öt perccel nyolc óra után érkező üzenetben a Supermarina arról tájékoztatta Iachinót, a rádiófelderítés ellenséges hadihajókat jelzett az ő pozíciójától 75 mérföldre délkeletre. (Cunningham valójában 55 mérföldre volt.) Az olasz tengernagy azonban biztos volt benne, ezek ugyanazok a cirkálók, melyekkel a nap folyamán már összecsapott, és nem aggódott miattuk nagyon, különösen hogy a Vittorio Veneto rádiósai negyedórával korábban fogták el Pridham-Wippell egyik rádióüzenetét, melyben elrendelte cirkálóinak a sebességük csökkentését. Egy másik, szintén este befutó jelentés szerint pedig olasz gépek Krétától délre észleltek, és támadtak meg egy ellenséges konvojt. (Ez alighanem Buscaglia korábbi jelentésének a megismétlése volt.) Mindezek ismét arra a következtetésre vezették Iachinót, hogy az angol csatahajók, ha egyáltalán a tengeren vannak, messze vannak, és nagy valószínűséggel már visszafordultak Alexandria felé. A tengernagy meggyőződése volt, hogy legfeljebb az angol cirkálók és rombolók követik őket, de ilyen erős köteléket azok nem mernek megtámadni, így ők sem készülhetnek éjszakai harcra. Ahogy később írta: „Soha nem merült fel bennem, hogy ilyen közel lennénk a brit flottához. Azt hittem, a brit cirkálók visszafordultak, és csak két romboló maradt hátra, hogy kövessen minket.” Saját magukból kiindulva az olaszok egyébként is úgy vélték, az angolok ha csak lehet, szintén kerülni fogják az éjszakai összecsapásokat. Iachino törzsének tisztjei közül senki sem ellenezte a cirkálók visszaküldését, az egy Eliso Porta korvettkapitányt kivéve, aki a rádiófelderítés irányítójaként ekkor már gyanút fogott, hogy nagyobb ellenséges erők is lehetnek a közelben.

Porta később erről ezt írta: „Iachino tengernagy hajlamos volt azt hinni, hogy Cunningham osztagában csak egyetlen csatahajó van, és hogy ennek az osztagnak a nagy része messze van tőlünk, s visszafelé tart a támaszpontjára. A helyzetnek ez a felfogása azonban éles ellentétben állt a mi értelmezésünkkel, mely az elfogott üzenetek összességének elemzése alapján olyan benyomást keltett számunkra, hogy az angol hajók nagyobb számban vannak jelen, és közelebb is vannak egymáshoz. Annyira meg voltam győződve ezeknek a következtetéseknek a megalapozottságáról, hogy személyesen mentem fel a parancsnoki hídra, elmagyarázni a főparancsnoknak, hogy véleményem nem egy megfejtett táviraton, hanem az ellenséges rádióforgalmazás elemzésén alapul. Iachino végighallgatott, és aztán egyetlen szó nélkül elbocsátott. Azzal a benyomással távoztam, hogy véleményem nem egyezik a taktikai helyzetről alkotott képével, és úgy gondolja, hogy mi tévedünk, ami valójában tényleg könnyen megtörténhetett volna.” Iachino később azt állította, nem emlékszik ugyan erre a beszélgetésre, de Porta a megérzését nem tudta semmilyen „komoly információval” alátámasztani.

Az olasz haditengerészet a háború előtt az éjszakai összecsapások lehetőségét teljesen figyelmen kívül hagyta. Olasz hadihajók a két háború között soha egyetlen lövést sem adtak le sötétedés után. Az éjszakai harcra való felkészítés teljesen hiányzott a hajók és a legénység kiképzési anyagából, gyökeres ellentétben az angol gyakorlattal. Az olasz tengernagyok szemmel láthatóan úgy képzelték el a tengeri háborút, hogy sötétedéskor a harcok véget érnek, a küzdő felek elpakolják fegyvereiket, vacsoráznak, elmennek aludni, és aztán másnap a napkelte és egy kiadós reggeli után újra kezdik a lövöldözést.

Cattaneo pontosan e felfogás szellemében járt el. Ahelyett, hogy azonnal, teljes sebességgel rohant volna vissza sérült cirkálója mellé, hogy azt minél előbb vontatókötélre tudja venni, a kapott parancsra való többszöri rákérdezgetéssel egy teljes órán át húzta az időt. Ez lehetett volna annak a jele is, hogy a tengernagy tart egy éjszakai összecsapás lehetőségétől, az ezt követően történtek azonban egyáltalán nem ezt mutatják, hanem éppen arra utalnak, hogy Cattaneo teljes biztonságban érezte magát. A tengernagy kényelmes, 16 csomós sebességgel ballagott visszafelé, rombolóit pedig nem küldte előre felderítésre, hanem beállította őket szép libasorba felállított köteléke végére. (Ezt az intézkedést utóbb a rombolók fogyatkozó üzemanyagkészleteivel próbálták magyarázni. Cattaneo jelezte is Iachinónak: „Az Alfieri osztag maradék hatótávolsága nagyon korlátozott, és vészhelyzetben, amit szinte biztosra veszek, nem teszi lehetővé a használatukat.”) A lövegtornyokat szabályos helyzetbe, egyenesen előre, illetve hátra fordították, és még csak az ágyúcsöveket lezáró dugókat sem vették ki. A szolgálaton kívüli legénységet aludni küldték.

Az olasz vezetés újabb hanyagsága volt, hogy Iachino nem látta el Cattaneót egyértelmű utasításokkal. Utasította az 1. Osztagot, forduljon vissza a Pola megsegítésére, de arra nem tért ki, pontosan mit is kell érteni ezen a segítségen, Cattaneo vegye vontába a sérült hajót, vagy pedig csak legénységét mentse ki. Eleinte nyilván mindenki az előbbire gondolt. Pisa részletes jelentést adott hajója állapotáról, ami nyilvánvalóvá tehette mindenki előtt, a Pola önerőből aligha fog lábra állni. A Polához közeledve, nem sokkal tíz óra előtt, Cattaneo utasította is a Fiumét, tegyék meg az előkészületeket a vontatásra. Először nyilván Iachino is erre gondolt, később azonban úrrá lett rajta az óvatosság, és talán elfogta valami rossz előérzet is. Negyed tízkor újabb üzenetet küldött Cattaneónak – akinek már korábban elküldte a rádiófelderítés jelentését az észlelt ellenséges kötelékről –, melyben utasította, hagyjon fel a Pola mentésével, amennyiben ellenséges erők jelenlétét észleli. (Eleve nem is nagyon lehet érteni, hogy képzelték az olaszok azt, hogy az angol légierő és haditengerészet támadásainak kitéve a magatehetetlen Polát sikerülhet elvontatni a több mint 400 mérföldre fekvő hazai kikötőkig.)

Világos parancsot azonban ez az üzenet sem tartalmazott. Az utasítás értelme nyilvánvalóan az volt, ha ellenséges erők tartózkodnak a közelben, Cattaneo süllyessze el a Polát, lehetőleg persze a személyzet kimentése után. Ezt azonban Iachino ilyen egyértelműen nem fogalmazta meg. A Cattaneónak küldött üzenetet, nyilván jóváhagyásra és megerősítésre várva, elküldte a római főparancsnokságra is, ahonnan azonban nem érkezett rá reagálás. Éjszakai összecsapás miatt a Supermarina sem aggódott, azonban tartottak tőle, hogy a sérült Polát vontató cirkálók másnap reggel könnyű célpontot jelentenének az angol repülőgépeknek, és a még a térségben tartózkodó brit cirkálóknak és rombolóknak. (Minden bizonnyal ettől félt Cattaneo is, nem egy éjszakai ütközettől.) Ezért olyan üzenetet fogalmaztak meg Cattaneónak, melyben egyértelműen utasították arra, süllyessze el a Polát, ha annak megmentése túl kockázatosnak bizonyulna. Az ügyeletes tengernagy azonban nem kívánta magára vállalni egy ilyen üzenet következményeinek a felelősségét – feltehetően Iachino ugyanezért nem adott egyenes utasítást a Pola elsüllyesztésére –, ezért azt jóváhagyásra továbbította a flottaparancsnoknak, Riccardi tengernagynak. Azonban Riccardi, az olasz haditengerészet főparancsnoka, úgy látszik szintén kis embernek érezte magát ahhoz, hogy vállalja a felelősséget egy cirkáló elvesztéséért. Szépen továbbpasszolta tehát a felelősséget azzal hogy egyenesen Mussolinihez fordult, hagyja jóvá ő is egy ilyen értelmű parancs kiadását. (A történet úgy lenne igazán kerek, ha Mussolini meg Hitlerhez fordult volna tanácsért.) Miután a Duce jóváhagyta az intézkedést, a megfogalmazott utasítás elindult szépen visszafelé azon az úton, amelyen érkezett. Mussolinitől Riccardihoz, Riccarditól pedig a Supermarinához. Miután útközben mindenhol gondosan dokumentálták és iktatták, a parancsot végül leadták a Zara cirkálónak, amely azonban addigra már kétezer méter mélyen feküdt a tenger fenekén.

Eközben zavar és tanácstalanság uralkodott az angol zászlóshajó parancsnoki hídján is. Bolt korvettkapitány jelentése nyomán most már tisztában voltak az ellenség erejével, de még mindig bizonytalanok voltak az alkonyati torpedótámadás eredményeit illetőleg. A pilóták biztosak volna benne, hogy az olasz csatahajót érte találat, a támadó kötelék náluk tapasztaltabb parancsnoka viszont visszafogottabban ítélte meg a támadás eredményét, és egy cirkáló megtorpedózását jelentette a Warspite-nak. A pilótákat nem tudták kikérdezni, mivel a támadásban részt vevő gépek a krétai Malame repülőterén szálltak le, miután nem akarták a Formidable-t kockáztatni, és a kötelék helyét az ellenséges felderítőgépeknek elárulni azzal, hogy bekapcsolják az anyahajó leszállófényeit.

Az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy a csatahajót, és legalább egy cirkálót sikerült torpedókkal megrongálni. A sötétség beállta előtt érkezett utolsó jelentés szerint az ellenséges kötelék mindössze 13 csomóval haladt, amiből arra lehetett következtetni, a csatahajó súlyos sérüléseket szenvedett. Sötétedés után Cunningham utasította az ellenségtől a becslések szerint alig tíz mérföldre levő Pridham-Wippellt, cirkálóival nyomuljon előre, vegye fel ismét az érintkezést az olasz kötelékkel, és kövesse őket. Jó esély látszott arra, hogy a 22 csomós sebességgel haladó angol csatahajók is utolérhetik az ellenséget, azonban a számítások szerint erre a találkozásra az éjszakai órákban került volna sor. A kérdés az volt, megkockáztassák e az éjszakai ütközetet?

Az angol hajók harckészsége úgy általában is, de az éjszakai harcot tekintve különösen felülmúlta az olaszokét, és ezzel az angolok tökéletesen tisztában is voltak. Ezúttal azonban egy igen erős ellenséges kötelékkel álltak szemben, amely különösen a nagyszámú torpedóromboló miatt aggasztotta az angol tiszteket. Nem volt kétséges, hogy az olaszok mindent elkövetnek majd sérült zászlóshajójuk védelme érdekében. A győzelemben az angol tisztek természetesen így is biztosak voltak, de tartottak tőle, hogy egy ilyen győzelem értéke nem állna arányban az érte vállalt kockázattal, és az esetleges veszteségekkel. Ha tovább üldözik az olasz hajókat, másnap hajnalra a Szicíliában állomásozó német bombázók hatósugarán belülre kerülnek, ami végzetes következményekkel járhatott volna az éjszakai összecsapásban megsérült angol hajókra nézve. Ezenkívül, bár az angol flotta éjszakai harci technikája elvileg messze felülmúlta az olaszokét, a háború kitörése óta eltelt időben az alexandriai köteléknek nem nagyon volt alkalma gyakorolni az éjszakai harcot.

A törzs tisztjeinek többsége amellett volt, túl kockázatos lenne éjszakai ütközetbe bonyolódni egy ilyen erős ellenséggel, ráadásul olyan vizeken, ahol másnap légitámadásokra lehet számítani. Általában úgy vélték, inkább meg kellene várni a másnap hajnalt, annak ellenére, hogy ezzel még közelebb kerülnének a szárazföldön állomásozó ellenséges bombázókhoz. Kora hajnalban aztán az angol csatahajók nagy fölényben levő tüzérsége és a rombolók torpedótámadása gyorsan, és az éjszakai harchoz képest viszonylag kockázatmentesen elintézhetné a sérült olasz hajókat, majd ugyanilyen gyorsan visszavonulnának, még mielőtt a német és olasz bombázók beavatkozhatnának az ütközetbe. A tisztek talán arra gondoltak, a tarantói és a genovai támadásnál is egészen közel hajóztak az olasz partokhoz, és nem lett semmi bajuk.

Cunningham egy darabig türelmesen hallgatta egymással vitatkozó tisztjeit, majd pár perccel nyolc óra előtt, amikor közeledett a szokásos vacsoraidő, ingerülten beléjük fojtotta a szót. A törzs tisztjeit szokásos stílusában seggfejeknek, begyulladt, hitvány bandának és gyáva görényeknek nevezte, s hogy éreztesse neheztelését irántuk, kijelentette, a szokásos gyakorlattól eltérően egyedül vacsorázik a kabinjában. „Vacsora után majd meglátjuk, különb vagyok e maguknál!” (Emlékirataiban később azt írta, „figyelmesen meghallgatta” tisztjei véleményét és javaslatait.)

Vacsora közben Cunningham-nek volt ideje rá, hogy alaposan megrágja a kérdést, és mérlegelje a döntési lehetőségeket. A tengernagy pályafutása nagy részét a rombolókon töltötte, melyeknek már korábban is egyik legfontosabb feladata volt, hogy éjszakai torpedótámadásokat intézzenek az ellenséges flotta ellen. Cunningham tehát specialistája volt az éjszakai harcnak, és ezt a szakmai tudását később a Rodney csatahajó kapitányaként, majd tengernagyként is igyekezett kamatoztatni. Ebben támogatókra talált feletteseiben, Ernie Chatfield és William Fisher tengernagyokban, akik a Földközi-tengeri Flotta parancsnokaiként maguk is alaposan tanulmányozták az éjszakai harc problematikáját. Az 1934-es nagy flottagyakorlaton Fisher Földközi-tengeri Flottája egy váratlan éjszakai támadással győzte le „ellenfelét”, a Honi Flottát. A sikerben oroszlánrésze volt Cunningham-nek, aki ekkor a Földközi-tengeri Flotta rombolóinak a parancsnoka volt, s egy viharos tengeren, éjszaka végrehajtott torpedótámadással szétzilálta az ellenség kötelékét, és súlyos károkat okozott neki, előkészítve ezzel Fisher csatahajóinak a támadását. Aligha lehet kétséges, hogy a tengernagy ezúttal is ezt a forgatókönyvet akarta követni.

Tisztjeivel ellentétben tehát Cunningham határozottan favorizálta az éjszakai harcot, ami nagyon jól megfelelt a tengernagy lendületes egyéniségének. Korábban is híres volt arról, hogy csatahajóival is úgy manőverezett, mint a rombolóival, gyors támadásokat és gyors visszavonulásokat hajtott végre velük, és ha a szükség úgy hozta, nem habozott megbontani a csatasort sem. A vitorlások korából örökölt, és valamiért egészen a második világháborúig életben maradt taktika, mely a csatahajók összecsapását úgy képzelte el, hogy azok egymással párhuzamosan, libasorban haladva lövik egymást, ekkor már kezdett kikopni a gyakorlatból, de Cunningham újításai még így is merésznek számítottak.

A tengernagy tehát két döntési lehetőség előtt állt. Ahogy utóbb írta: „Az volt tehát a kérdés, elindítsuk e a torpedórombolókat a nehezen leküzdhető célpont elleni támadásra, vagy várjunk reggelig, abban a reményben, hogy akkor majd a hajnali világosságnál bocsátkozhatunk harcba. Ebben az esetben viszont a flottát minden bizonnyal súlyos légitámadásoknak tettük volna ki. Elhatároztam tehát, hogy támadást indítunk a rombolókkal, majd harcba vetjük a csatahajókat is.”

Miután végzett a vacsorájával, és visszatért a hídra, Cunningham fél kilenckor utasította a Második és a Tizennegyedik Flottilla nyolc rombolóját – a kilencediket, a Vendettát, géphibák miatt még a délután vissza kellett küldeni Alexandriába –, hogy Philip Mack sorhajókapitány parancsnoksága alatt hajózzanak előre, Pridham-Wippell cirkálói után, és intézzenek torpedótámadást a becslések szerint 33 mérföld távolságra levő olasz hajók ellen. A kiadott parancs szerint: „A rombolók támadják torpedóikkal az ellenséges hadihajókat. Az ellenséges flotta középpontjának becsült iránya és távolsága a zászlóshajótól 286 fok, 33 mérföld, 20.30-kor. Ellenség iránya és sebessége 295 fok, 13 csomó.”Maga Cunningham a három csatahajóval, és a csatasorba beállított, a Valiant és a Barham között hajózó Formidable anyahajóval, négy romboló kíséretében követte őket.

Az elképzelés az volt, Pridham-Wippell felderíti az ellenséget, és célra irányítja Mack rombolóit, támogatva azok támadását. A rombolók éjszakai támadásai lehet, hogy el is döntik az ütközet sorsát, és végeznek a sérült olasz csatahajóval. Ha mégsem, akkor Cunningham délkelet felől érkező csatahajói adják majd meg a kegyelemdöfést az ellenségnek.

A szépen elgondolt tervbe azonban hiba csúszott, mivel az olaszok nem úgy viselkedtek, ahogy azt a britek várták. Az angolok ugyanis nem tudtak róla, hogy Iachino sötétedés után északnak fordult, és alábecsülték az ellenséges kötelék sebességét is. Az angolok azt hitték, a súlyosan sérült olasz csatahajó a legközelebbi kikötő, Messina vagy Augusta felé tart, a Veneto azonban valójában elég jó állapotban volt ahoz, hogy Tarantóba térjenek vissza vele. Az olaszok 323 fokos irányban haladtak, 19 csomós sebességgel, a felderítés utolsó jelentéseire alapozó britek viszont egy 295 fokos irányban, 13 csomós sebességgel haladó flottát kerestek.

Miután jócskán alábecsülték az olasz kötelék sebességét, Pridham-Wippell este csökkentette cirkálói sebességét – ezt a parancsát fogták a Vittorio Venetón –, nehogy túlzottan előrefusson. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy az angol cirkálók végül ha nem is sokkal, de elvétették az olasz hajókat. Mack sorhajókapitány pedig a közben már idejétmúlttá vált felderítői jelentésekre alapozva túlságosan délre és nyugatra kereste az ellenséget, abban a hitben, hogy az egyenesen Szicília felé hajózik, hogy mielőbb az ott állomásozó légierő védőernyője alá kerüljön. A siker esélyét az angolok tovább rontották azzal, hogy a rombolók nem bontakoztak szét felderítésre, hanem kötelékben maradtak. Utóbb ezt Cunningham is nehezményezte, pedig igazság szerint ezért ő is felelős volt, mivel rombolóit nem felderítésre, hanem hangsúlyozottan torpedótámadásra küldte előre. Az angolok nem hitték, hogy az olaszok eltűnnek a szemük elől, és biztosak voltak benne, a korábban jelzett sebesség és irányadatok alapján hamar rábukkannak az ellenségre. Nem látszott tehát szükségesnek, hogy a rombolókat szétszórják, ami a felderítéshez jobb lett volna, a torpedótámadást viszont megnehezítette volna, mivel az ellenség megtalálása után a rombolókat ismét össze kellett volna vonni a támadáshoz.

Az olasz flottát tehát sem Pridham-Wippel, sem pedig Mack nem találta, és már nem is találhatta meg, viszont rábukkantak valami másra. A radarral felszerelt Orion és Ajax cirkálók negyed kilenc után, tőlük hat mérfölddel balra, egy ismeretlen hajót észleltek. 15 perccel később azt is sikerült megállapítani, hogy a hajó mozdulatlanul áll. Pridham-Wippell a radarjelzések alapján nem tudta eldönteni, az ismeretlen hajó egy cirkáló, vagy pedig az olasz csatahajó. Miután feladata az olasz flotta megtalálása volt, a tengernagy úgy vélte, elegendő, ha jelzi az ismeretlen hajó pozícióját Mack-nak és Cunningham-nek, ő pedig folytatja tovább az útját, hogy megtalálja a többi olasz hajót is. Mack kapitány rombolói jó helyzetben voltak ahhoz, hogy támadást intézzenek a mozgásképtelen cirkáló ellen, a rombolókon azonban nem fogták Pridham-Wippell jelentését, így a kötelék úgy ment el az olasz hajó mellett, tőle délre, hogy észre sem vette azt. A Pola likvidálása így a Force A feladata maradt.

Az Orionról érkező jelentés nem sokkal kilenc óra után jutott el Cunningham kezébe. Miután nem lehetett kizárni, hogy az olasz csatahajóról van szó – bár valószínűtlen volt, hogy védelem nélkül magára hagyták volna –, az angol kötelék a megbénult hajó jelzett pozíciója felé fordult. A hajókon riadót rendeltek el, s törzsének tisztjeivel együtt Cunningham is elfoglalta helyét a Warspite parancsnoki hídján. A tengernagy fel-alá sétált a híd bal oldalán, amerről az ellenség feltűnését várták, és távcsövén keresztül a sötétséget fürkészte. A tenger csendes volt, a holdfény nélküli, csillagfényes éjszakában körülbelül öt és fél kilométerre lehetett ellátni.

Három perccel este tíz óra után az egyetlen, radarral felszerelt csatahajó, a Valiant képernyőjén feltűnt az ismeretlen hajó, nagyjából hat mérföld távolságban, balra elöl. A radar szerint a hossza valamivel több mint 200 méter volt – valójában 183 méter –, ami ismét felélesztette a reményt, hogy az olasz csatahajót, a Vittorio Venetót találták meg. Cunningham parancsára az angol kötelék negyven fokkal balra fordult, és a hajók harcvonalban, egymással párhuzamosan és egymás mellett haladva közeledtek az ellenséghez. A balszárnyon hajózó két romboló, a Greyhound és a Griffin, a fordulás után a csatahajók elé került, ezért a tengernagy utasítására a csatahajók előtt a kötelék jobb oldalára vágtak át, hogy ne kerüljenek a saját, és a feltételezett ellenséges csatahajó közé.

A tengernagy alighanem arra készült, hogy közvetlen lőtávolságra megközelíti a mozgásképtelen hajót, aztán jobbra fordulva csatasorba rendezi hajóit, és tüzet nyit az ellenségre. A törzs tisztjei ismét óvatosságra intették Cunninghamet, attól tartva, az ellenség talán csapdát állított, és a mozdulatlan célpont mögött olasz rombolók bújtak meg. Cunningham azonban ezúttal is gyorsan elhallgattatta az aggodalmaskodókat: „Ha ellenséges hajó áll az utunkba, majd legázoljuk, hogy megállapítsuk, milyen erős, és mennyi idő alatt tudjuk a tenger fenekére juttatni!”

22.20-kor az ismeretlen hajó távolsága már csak két és fél mérföld volt. A rombolók átvágtak a jobb oldalra, hogy ne legyenek útban, a csatahajók pedig készülődni kezdtek a fordulásra, és a tűz megnyitására. A hajót most már az angol csatahajók megfigyelői is láthatták, és némi csalódással látták, hogy nem csatahajóról van szó. De most már nemcsak a britek látták az ellenséget, hanem a Poláról is észrevették a közeledő hajókat. Abban a meggyőződésben, hogy az őket keresgélő saját cirkálóit látja, Pisa kapitány segélykérő rakétákat lövetett fel, hogy segítse társait a tájékozódásban. Az, hogy éjszaka, olyan vizeken, amelyekről tudták, hogy ellenséges hajók tartózkodnak ott, az olaszok nyugodtan rakétázgattak, ismét csak azt jelzi, mennyire nem volt fogalmuk sem az éjszakai harcról, mennyire nem készültek rá, és mennyire nem is számítottak ilyesmire.

A rakétákkal a Pola jól megvilágította saját magát, és Cunningham már éppen ki akarta adni a tűzparancsot, amikor a törzs nemrégiben kinevezett új főnöke, John Edelsten sorhajókapitány, váratlanul újabb hajókat vett észre, melyek jobbról közeledve egyenesen az angol csatahajók orra előtt készültek átvágni a Pola felé. Cunningham visszaemlékezése szerint: „22.25-kor Edelsten sorhajókapitány, a törzs új főnöke, a látóhatárt kémlelve rezzenéstelen hangon jelentette, hogy a hajóorrtól jobbra két nagy hajót lát, melyek jobbról balra haladva keresztezik flottánk haladási irányát. Szememhez emeltem a távcsövet, s én is megpillantottam az ellenséget. Power fregattkapitány, a tengeralattjáró flotta volt tisztje, akinek nagy gyakorlata volt a hajók körvonaluk alapján történő azonosításában, azonnal megállapította, hogy mindkét hajó Zara típusú, nyolchüvelykes lövegekkel felszerelt cirkáló.” Az ellenséges hajókat csaknem ugyanekkor a jobb szélen hajózó Stuart romboló megfigyelői, és a Valiant radarja is észlelték.

Cunningham azonnal az új, nagyobb célpont felé fordult. Rádión rögtön elrendelte csatahajóinak, hogy forduljanak negyven fokkal jobbra, és álljanak csatasorba. Ezzel némileg eltért a Royal Navy harcászati előírásaitól, ami ilyen esetekre azt rendelte el, hogy a nagy hadihajóknak el kell fordulniuk az ellenségtől, s a rombolókat kell előreküldeni felderítésre, és megelőző csapás mérésére. Az agresszív és rámenős Cunningham tehát ezúttal is úgy manőverezett csatahajóival, mint a rombolókkal. A fordulás után a Warspite haladt az élen, őt követte a Valiant, majd a Formidable anyahajó, és a sor végén a Barham. A Formidable kakukktojás volt az alakzatban, és igazából semmi keresnivalója nem volt a csatasorban, ám jelenléte megfelelt az anyahajók alkalmazásáról a háború előtt kialakított angol doktrínáknak. A britek anyahajóikat nem önálló csapásmérő erőként készültek alkalmazni, hanem a csatasor közvetlen fedezeteként. Az elképzelések szerint a viszonylag erősen páncélozott angol anyahajók a számukra védelmet biztosító csatasorban foglaltak volna helyet, repülőgépeik pedig felderítést végeztek volna a csatahajók számára, illetve biztosították azok vadászvédelmét. A csatasorból csak a tűz megnyitása előtt váltak volna ki, hogy annak harcban részt nem vevő oldalán foglaljanak helyet, a kisebb hajókkal együtt. Az angolok ezúttal is eszerint jártak el.

A közeledő hajók valóban Cattaneo cirkálói és rombolói voltak, melyeket azonban nem Edelsten vett észre először. Fél órával korábban az Orion cirkáló radarja is észlelte az ismeretlen hajókat, Pridham-Wippell azonban nem jelentette őket, mivel azt hitte, Mack rombolóit látja, melyek a mozgásképtelen olasz hajó ellen készülődnek támadásra. A tengernagy még ki is tért észak felé, nehogy megzavarja a támadásra felsorakozó rombolókat! Ezzel a kitéréssel aztán csak még jobban északra került az olasz flotta útirányához képest, és végképp elvesztette a lehetőséget, hogy megtalálja őket.

Cattaneo és Cunningham flottájának találkozása tulajdonképpen fatális véletlen volt. A két kötelék az éjszaka sötétjében merő véletlenségből majdnem percnyi pontossággal érkezett ugyanarra a helyre. Ha Cattaneo csak öt perccel később érkezik, Cunningham valószínűleg már kiadja a tűzparancsot a Polára, és a torkolattüzektől felriasztott Cattaneo kötelék még idejében észbe kap, és el tud menekülni. Ha az olasz tengernagy fél tíz körül ismeretlen okból nem rendeli el húsz percre a sebesség 22 csomóra növelését, és végig marad a 16 csomónál, az olaszoknak szinte biztosan meglett volna ez az öt perc késésük, ami a túlélésükhöz hiányzott.

A kényelmes tempóban haladó olasz kötelék szokatlan elrendezése sok találgatásra ad okot. Már az is sok zavart okozott, hogy az alakzat hajóinak sorrendjét illetően ellentmondásos beszámolók láttak napvilágot. Az angol jelentésekben az áll, hogy egy romboló, a britek feltételezése szerint az Alfieri haladt elöl, mögötte a Zara és a Fiume, majd a három másik romboló. Ugyanakkor viszont a túlélő olasz tengerészek később egyöntetűen állították, mind a négy romboló hátul haladt, és Cunningham már idézett visszaemlékezése is egyértelműen arról beszél, hogy a két cirkálót látták meg először, tehát ezek haladtak az élen. Talán az okozhatta az elnézést, hogy a Valiant radarja szerint az elöl haladó hajó kisebb volt, mint a sor második egysége. A britek tehát később arra gondolhattak, egy a Zara osztálynál kisebb hajó haladt elöl. Igazából eleinte egy könnyűcirkálóra gondoltak, s a jelentésekben az ütközet eredményei között később még jó darabig egy Bande Nere osztályú könnyűcirkáló elsüllyesztéséről is beszámoltak. Miután azonban kiderült, hogy olasz könnyűcirkálók nem tartózkodtak a közelben, valószínűleg azt hitték, akkor nyilván a rombolók zászlóshajója, a Vittorio Alfieri haladhatott az élen.

Az Alfieri azonban valójában nem a kötelék első, hanem a harmadik hajója volt. A radar nyilván tévedett. A korabeli, a későbbi típusokhoz képest még elég kezdetleges radarok nem voltak elég érzékenyek ahhoz, hogy a céltárgy pontos méreteit meg lehessen határozni velük. Nem sokkal korábban 200 méternél nagyobb hajóként érzékelték a 183 méter hosszú Polát, és valószínűleg most is valami ilyesmi történhetett. Az elöl haladó két, egyforma hosszúságú hajó közül az elsőt a radar valamiért rövidebbnek mutatta, s mikor később az ütközetről szóló jelentéseket készítették, a radar észlelései alapján feltételezték, elöl egy kisebb hajó haladhatott, és ezt a megfigyelők akkor nem vették észre. Később aztán persze a szemtanúk is már úgy emlékeztek vissza, hogy látták az elöl haladó rombolót.

Mindez persze csak feltételezés. A hajók sorrendjének meghatározása körüli zavar később is éreztette hatását, s mivel nem tudták biztosan, melyik hajó hol is haladt, sokáig akörül is nagy bizonytalanság volt, tulajdonképpen ki-kit süllyesztett el, és hol? Máig nincs egyértelműen tisztázva, az olasz hajók tulajdonképpen pontosan hol süllyedtek el, és hogyan jutottak el odáig? A csatáról készült térképeken a süllyedések helyeit, és az olasz hajók odáig vezető útvonalát majdnem mindenhol máshogyan tüntetik fel.

Cattaneo hajói nagy valószínűséggel a következő sorrendben vonultak: elöl haladt a zászlóshajó, a Zara, mögötte a Fiume, majd a négy romboló, a Vittorio Alfieri, a Vincenzo Gioberti, a Giosue Carducci, és az Alfredo Oriani. A hajók egymás mögött, szabályos libasorban haladtak. Harckészültség nem volt elrendelve, a szolgálaton kívüli legénység békésen szendergett ágyaiban. Csak a Fiume tatfedélzetén volt némi mozgás, ahol a Pola vontatására készülődve előkészítették a vontatásra szánt kábeleket.

A hajóknak ez a sorrendje viszont megint csak teljesen érthetetlen. Az olasz flotta ugyan egyáltalán nem volt felkészülve az éjszakai harcra, de annyi eszük azért az olasz tengernagyoknak is volt, hogy a szabályzatban előírták, éjszakai meneteknél a rombolóknak kell elöl haladniuk, felderítő alakzatban. Az elöl haladó rombolók figyelmeztették a mögöttük haladó nagyobb egységeket ismeretlen hajók feltűnésére, ellenséges hadihajók felbukkanásakor pedig megelőző csapást mérhettek volna rájuk, amivel időt adtak volna a nagy hadihajóknak arra, hogy csatarendbe álljanak, és eldöntsék, felveszik e a harcot, vagy kitérnek az ellenség elől.

Teljes rejtély, mi késztette Cattaneót arra, hogy eltérjen az előírásoktól, a rombolók fogyatkozó üzemanyagkészlete ezt nem indokolja. Lehetne azt feltételezni, hogy arra gondolt, az ellenséges vizeken, ahol jó eséllyel lehetett arra számítani, hogy ha egy ismeretlen hajó feltűnik, az ellenséges hadihajó lesz, a tengernagy a kis rombolók védelmében állította az élre a nagy hadihajókat, hogy azok fogják fel a támadók első csapását. Csakhogy a cirkálók szemmel láthatóan egyáltalán nem voltak felkészülve a harcra. A lövegtornyok a szabályos nyugalmi helyzetben egyenesen előre, illetve hátra néztek, és még a csöveket elzáró dugókat sem vették ki az ágyúcsövekből. A hajókon harckészültség sem volt elrendelve, a 16 csomós sebességgel haladó kötelék olyan zavartalan nyugalommal hajókázott, mintha csak valami békebeli parádén vennének részt.

Láthatóan a parancsnoki hidakon álló olasz tisztek is így érezték, ugyanis egészen a tűzmegnyitás pillanatáig nem vették észre a mellettük felvonuló nagy angol csatahajókat, melyekről pedig az angol tisztek szabad szemmel is teljesen tisztán látták az olasz hajókat. Érthetetlen és menthetetlen viselkedésükért az olaszok rövidesen drágán megfizettek.

Az ellenséges hajók feltűnésekor Cunningham azonnal jobbra fordította flottáját, és a csatahajók ágyúit a Poláról átirányították a két cirkálóra. Az angol tisztek hihetetlennek tartották, hogy az olaszok még mindig nem vették észre őket, noha az első hajók közti távolság végül már három kilométer alá csökkent. A két egymással párhuzamosan, és egymással ellentétes irányban haladó flotta egymás mellé ért.

Az utolsó percek feszült izgalmáról utóbb sokan megemlékeztek. Cunningham így írt erről: „Az ezután következő, végtelenül hosszúnak tűnő percekre sokáig fogok emlékezni. A sűrű, csaknem tapintható csöndben csupán az irányzókészülékek fémes zaját hallottuk – a tüzérek az új célpont felé fordították a lövegcsöveket –, s a parancsnoki híd mögötti irányzótoronyból felhangzó halk, szaggatott parancsszavakat. Közvetlenül magunk előtt, a sötétben, látni csak a tengelyükön elforduló, az ellenséget becélzó tizenöt hüvelykes lövegtornyokat láttuk. Soha életemben nem éltem át izgalmasabb pillanatot, mint amikor a tüzérségi irányítótoronyból egy nyugodt hang végre jelentette: „Irányzék a célon!” Az ágyúk tehát felkészültek a tüzelésre, és a tüzérek az elsütő billentyűkön tartották a kezüket. Az olaszok közvetlen lőtávolságon belül, 3.800 yardnyira voltak tőlünk.”

A Warspite kapitánya, Douglas Fisher, azt az előírást követve, mely szerint az ismeretlen hajókat fel kell szólítani, igazolják kilétüket, elrendelte a hajó jelzőtisztjének, szólítsa fel a hajókat, azonosítsák magukat. Cunningham azonban dühösen közbevágott: „A fenébe az igazoltatással! Lőjön!”

Az események nagyon gyorsan követték egymást, hiszen alig három perc telt el azóta, hogy az angolok megpillantották Cattaneo hajóit. 22.27 – kor Cunningham kiadta a tűzparancsot, és a Warspite ágyúi alig három kilométeres távolságból, a lőtávolság alsó széléről, leadták első sortüzüket az olasz sor második hajójára, a Fiuméra. Ugyanebben a pillanatban a csatahajók előtt, tőlük kicsit balra haladó Greyhound romboló felkapcsolta fényszóróját, és megvilágította vele a zászlóshajó célpontját, a Fiumét. A Valiant 3.600 méter távolságból az olasz zászlóshajóra, a Zárára tüzelt. A csatasor harmadik hajója, a Formidable anyahajó, a tűzmegnyitás pillanatában egy éles fordulattal jobbra kivált a kötelékből, és igyekezett gyorsan eltávolodni a harc színhelyétől. Az anyahajó egyik tisztje így emlékezett vissza ezekre a percekre: „Sosem leszek képes pontosan rekonstruálni az események sorrendjét azon a végzetes estén. Nem tudom megmondani, felriadva mit hallottam először, a csatahajók ágyúinak a dübörgését, vagy a Formidable riasztócsengőit. Csak arra emlékszem, hogy rohantam fel a létrákon a harcálláspontomra, és kétségbeesetten próbáltam egyszerre felvenni a mentőmellényt, a sisakot, a fülvédőt, és a tűzálló overált. Szörnyű robbanások mennydörögtek, és szó szerint rázkódott az egész repülőgép-anyahajó. A tájoló platformjához rohanva leírhatatlan látvány tárult elém. Torkolattüzek vakító villanásai, fényszórók cikáztak, és szörnyű tüzek tomboltak a tűz alatt álló hajókon.

Hamarosan kiléptünk a kötelékből, és élesen jobbra fordultunk. Nem láttam az olasz hajók kétségbeesett menekülési kísérleteit, ahogy fordultunk, a felépítmény mindent eltakart. A Formidable teljes sebességgel menekült a szörnyű látványosság elől, mivel az anyahajó hasznossága egy tüzérségi párbajban igen korlátozott volt, a kockázat viszont igen nagy. Hamarosan láttuk, hogy a csatahajók is fordulnak, miközben az ellenséges rombolók torpedóit kerülgették.”

A Barham a mozdulatlan Polára készült tüzet nyitni, de parancsot kapott, hogy álljon be a Formidable helyére, így ágyúit átirányította Cattaneo köteléke felé. (A Pola egyébként pillanatokkal azelőtt, hogy az angolok tüzet nyitottak volna, ismét fellőtt két segélykérő vörös rakétát. A cirkálón feltehetően még mindig azt hitték, a saját hajóikat látják, és amikor azok elfordultak, azt hitték, nem vették észre őket.)

Ilyen kis távolságból az angol ágyúk szinte el sem tudták téveszteni célpontjaikat. Az első sortűz döbbenetes hatását Cunningham így írta le: „Reflektoraink az első sortűzzel egy időben kigyulladtak, és valóságos lidérctáncba kezdtek, elvakítva az ellenséget. Harcálláspontomról kitűnően követhettem annak a hat nagy lövedéknek a röppályáját, amelyek közül öt átütötte, és lángba borította az olasz cirkáló felső fedélzetét. Tisztjeimmel megkönnyebbülten néztünk össze. Douglas Fisher kapitány, a Warspite parancsnoka, aki kiváló tüzér hírében állt, az első sortűz hatását látva meglepődve és elképedve kiáltott fel: Úristen! Ezt aztán eltaláltuk!”

Az angol hajók tüzérsége korábban egyáltalán nem a pontosságával tűnt ki, amit Cunningham később tett epés megjegyzése is tükröz, mely szerint ilyen kis távolságról még az ő tüzérei sem voltak képesek célt téveszteni. A tüzérség gyatra teljesítménye egyébként az egész Royal Navy-re jellemző, közismert probléma volt. A flottaparancsnokoknak évente jelentést kellett küldeniük az Admiralitásra, melyben beszámoltak róla, hajóik tüzérsége milyen fejlődést mutatott fel az elmúlt évben. A Mediterrán Flotta a háború kitörése után meglehetősen leterhelt volt, és Cunningham-nek kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy ilyen beszámolókat irkáljon. Az Admiralitás viszont igényt tartott az elmaradt jelentésekre, és többször megismételt követelésükre Cunningham 1942 elején végül ezt válaszolta: „A Mediterrán Flotta tüzérségénél 1940-41 során SEMMILYEN előrelépés nem történt. Azonban nagy veszteségek és nehézségek árán újra meg kellett tanulnunk az Armada korának régi tanulságait. A legfontosabb tanulság az volt, hogy a Mediterrán Flotta bármely hajója számára, a csatahajóktól a tengeralattjárókig, a helyes harci távolság a pisztolylövésnyi. (Manapság 2000 yard, vagy kevesebb.) Erről a távolságról ugyanis még egy haditengerész tüzér sem tud hibázni.”

A Warspite első sortüzében műszaki okok miatt csak hat ágyú vett részt, melyek rendkívül jó eredményt nyújtva elsőre öt találatot értek el. Miután az angolok idejében rájöttek, hogy nem a keresett olasz csatahajóval, hanem cirkálókkal állnak szemben, minden bizonnyal nem páncéltörő, hanem a gyengén páncélozott célpontok ellen használatos nagy robbanóerejű (High Explosive) gránátokat használták, melyek 59 kilónyi robbanótöltete több mint elég volt ahhoz, hogy darabokra tépjék az olasz cirkálókat.

A zászlóshajó által leadott első sortűz után pár másodperccel a többi angol hajón is felkapcsolták a fényszórókat, és világítólövedékeket lőttek ki, melyek fényárba borították az olaszokat, akiket teljes meglepetésként ért a támadás. A Valiant két első lövegtornya szintén a Fiumére lőtte ki a csatahajó első sortüzét, aztán a lövegeket átirányították a Zárára, melyre az angol csatahajó három perc alatt öt teljes sortüzet lőtt ki. A Barham szintén a Zárát lőtte, melyre négy sortüzet adott le. A csatahajók 38 cm-es főtüzérségével majdnem egyszerre léptek működésbe a másodlagos tüzérség 15 cm-es ágyúi is, melyek először a cirkálókra, majd az olasz rombolókra nyitottak tüzet. Eközben az eredetileg a jobb szárnyon haladó angol rombolók is megpróbáltak közelebb férkőzni az olasz hajókhoz, hogy torpedótámadást indítsanak ellenük. Cunningham tartott attól, hogy tüzérei a heves lövöldözésben összetévesztik saját rombolóikat az ellenséges egységekkel, ezért a túl közel kerülő Griffin-t rádión szólította fel, hogy tartsa magát távol a csatahajóktól. A rombolónak leadott parancs így hangzott: „Félre az útból, fiacskám!” (A Griffin parancsnoka, John Lee-Barber korvettkapitány, később viszont úgy emlékezett vissza, a tengernagy egész pontosan ezt mondta: „Tűnj el az útból te kibaszott seggfej!”)

A Warspite két teljes sortüzet adott le a Fiuméra, melyre a Valiant elülső ágyúi is leadtak egy sortüzet. Ilyen távolságból szinte nem volt olyan lövés, ami célt tévesztett volna. A 38 cm-es gránátok hatalmas darabokat szakítottak ki a hajó oldalából, egész lövegtornyokat téptek ki a helyükről, és hajítottak a levegőbe, s a hajó pillanatok alatt lángba borult. Cunningham így írta le a látványt: „Az olasz cirkáló állapota leírhatatlan volt. Láttuk, ahogy egész lövegtornyok, és más, a hajótestből kitépett törmelékek kavarognak a levegőben, és aztán zuhannak a vízbe a hajó oldala mellett. A hajó rövid időn belül égő fáklyává változott, és orrától a tatjáig lángokban állt.”

A ronccsá lőtt, égő, és oldalára dőlt Fiuméra láthatóan nem volt értelme további gránátokat pazarolni, ezért a Warspite a Zárára irányította át ágyúit, melyet egy rövid ideig mindhárom angol csatahajó tűz alatt tartott. A szerencsétlen olasz cirkálót találatok tucatjai rázkódtatták meg, és rövid időn belül arra a sorsra jutott, mint a Fiume, s magatehetetlenül sodródó, úszó ronccsá változott.

A messze hátul, a láthatáron felvillanó torkolattüzek halvány fényeit az olasz flotta zászlóshajóján, az ütközet helyétől mintegy 50 mérföldre északnyugatra haladó Vittorio Venetón is észrevették. Iachino nem volt tisztában vele, pontosan mit is látnak, de azért mindkét kötelékparancsnokát felszólította rádión, jelentsék helyzetüket, és hogy támadják e őket. Sansonetti rövidesen bejelentkezett, Cattaneo azonban nem válaszolt, amiből a parancsnokság már sejthette, mi is történik ott hátul.

Az angol csatahajók alig négy perc leforgása alatt ronccsá lőtték mindkét olasz nehézcirkálót, akiket olyan váratlanul ért a támadás, hogy válaszolni sem tudtak az angol lövésekre. 22.31-kor a Warspite parancsnoki hídján álló tisztek úgy látták, hogy az olasz rombolók irányt változtatnak, és feléjük tartanak, nyilván abból a célból, hogy torpedótámadást indítsanak a csatahajók ellen. A tengernagy ezért kilencven fokos egyidejű fordulatra utasította hajóit, hogy jobbra fordulva kitérjen az olasz rombolók elől. A 38 cm-es ágyúk elhallgattak, csupán a 15 cm-es lövegek folytatták még egy darabig a tüzelést, melyek az olasz rombolókat lőtték.

A lövöldözésbe belefeledkezett angol tüzérek azonban kis híján egyik saját rombolójukat lőtték ki. A fordulás után ugyanis az addig előttük haladó rombolóik, melyek éppen az olasz hajókat próbálták megközelíteni, a bal oldalukra kerültek, és majdnem ugyanabból az irányból lehetett látni őket, mint az olasz rombolókat. A Havock rombolót, mely nem kapcsolta fel fényszóróit, a Warspite tüzérei olasz hajónak nézték, és a bal oldali 15 cm-es ágyúkból tüzet nyitottak rá. Csak a szerencsén múlott, hogy az angol romboló nem jutott arra a sorsra, mint olasz társai. A csatahajó gránátjai villába fogták a Havock-ot, de a Warspite parancsnoki hídján szerencsére még azelőtt észbe kaptak, és leállították a tüzelést, hogy a romboló közvetlen találatot kapott volna.

Rögtön ezután egy újabb malőr történt, ami megint egy angol hajót hozott veszélyes helyzetbe. A Formidable, amely a tűz megnyitásakor jobbra kivált a kötelékből, és teljes sebességgel igyekezett távolabb kerülni a harc színhelyétől, ekkor már öt mérföld távolságban volt a csatahajóktól. Miután azok a két olasz cirkálót szétlőtték, és tüzet szüntetve elfordultak tőlük, fényszóróikat körbejáratták a tengeren, hogy megállapítsák, nincsenek e további olasz hajók a környéken. A Formidable a Warspite egyik fényszórójának a csóvájába került, és mint ismeretlen hajóra, a csatahajó tűzvezető állásában azonnal kiadták rá a tűzparancsot. Az anyahajó mérete majdnem megegyezett a Vittorio Venetóéval, tehát amikor a Warspite tüzértisztje meglátta az „ismeretlen objektumot”, rögtön arra gondolhatott, vagy az olasz csatahajó, vagy egy újabb, menekülni akaró olasz cirkáló lehet az. A csatahajó parancsnoki hídján álló tisztek az utolsó pillanatban tudták csak visszavonni a már kiadott tűzparancsot, éppen mielőtt az ágyúk tüzelni kezdtek volna.

Nyilván ez a baleset is megerősítette Cunningham azon elhatározását, hogy kivonja nagy hadihajóit a veszélyeztetett zónából, és a sérült olasz hajók eltakarítását rábízza a rombolóira. Miután kiadta a parancsot csatahajóinak a tüzelés beszüntetésére, és csatlakozásra szólította fel anyahajóját, 23.12 – kor a következő utasítást adta le hajóinak: „Valamennyi egység, amely nem az ellenséges hajók elsüllyesztésével van elfoglalva, vonuljon vissza északkeleti irányba.”

(Folyt. köv.)