Ahogy látszólag elég illogikus volt Olaszország első világháborúba való belépése korábbi szövetségesei ellen, ugyanolyan érthetetlennek tűnik, hogy 1940-ben annak az országnak az oldalán léptek ismét háborúba, melyet Mussolini alig öt évvel korábban még „a gyilkosok és a pederaszták országának” nevezett, uralkodó ideológiájáról pedig kijelentette, hogy az „az őserdei germán törzsek forradalma Róma latin civilizációja ellen”.

Az események ilyetén alakulása ezúttal nem csupán a Duce ideológiai flexibilitásának volt köszönhető, hanem az angol külpolitika ostobaságának is. Nagyrészt az ő szűklátókörűségük és beképzeltségük sodorta át Mussolinit annak az embernek az oldalára, akit nem sokkal korábban még „borzalmas szexuális degeneráltnak” minősített, és akit 1934-es találkozójuk után röviden így jellemzett: „Micsoda bohóc!”

Akármennyire is megvetette Hitlert, Mussolini mindig is elismerte az első világháború utáni békeszerződések igazságtalanságát, és szorgalmazta azok revízióját, már csak azért is, hogy Németország jogos követeléseit legalább részben kielégítve kihúzzák a német nacionalizmus és revansizmus méregfogát. 1933-ban egy négyhatalmi konferencia összehívását javasolta, melyen Anglia, Franciaország, Olaszország és Németország részvételével megvitatták volna a békeszerződések felülvizsgálatát, és békés korrekcióját. A javaslatot, melyhez a Duce nagy reményeket fűzött, Anglia és Franciaország azonnal elutasította, és élénken tiltakoztak ellene a háború legnagyobb nyertesei, a puszta létezésüket is a versaillesi szerződéseknek köszönhető kisantant államok is.

A kudarc ellenére Mussolini még ezt követően sem óhajtott Hitlerrel közösködni, noha nagy csodálójának, aki szinte példaképének tekintette, már hatalomra jutása előtt egyik legfontosabb külpolitikai célkitűzése volt az Olaszországgal való szövetség, melynek érdekében habozás nélkül kész volt lemondani a Dél-Tirolra támasztott német/osztrák igényről. Az 1934-es találkozójukon még egyértelműen Mussolini játszotta a prímet, mellette Hitler csak egy megszeppent kishivatalnoknak tűnt. Az egyetlen téma, melyről Mussolini hajlandó volt tárgyalni, Ausztria kérdése volt, melyet az olaszok ütközőállamnak tekintettek köztük és Németország között, s melynek semlegessége éppen ezért nagyon fontos volt számukra. Mussolini, aki személyes jó barátja volt az osztrák kancellárnak, Engelbert Dollfussnak, tisztában volt a két ország egyesítésére irányuló német szándékokkal, és figyelmeztette Hitlert, ne próbáljon beavatkozni Ausztria belügyeibe. Ezt a Führer készségesen meg is ígérte.

Alig másfél hónappal a találkozó után azonban az osztrák nácik, akiket az SS is támogatott, puccskísérletet hajtottak végre Bécsben. Megrohanták a kancelláriát, és Dollfusst megölték. (Talán érdemes hozzátenni, Ausztriában természetesen szó sem volt semmiféle demokráciáról. Dollfuss ugyanolyan fasiszta diktátor volt, mint Kelet- és Közép-Európa szinte összes többi országának vezetője.) Maga a puccs végül gyorsan megbukott, ám az eset a háború szélére sodorta Olaszországot és Németországot.

Hogy Hitlernek volt e valami köze az osztrák nácik akciójához, az vitatott kérdés. Valószínűleg nem, legalábbis Franz von Papen visszaemlékezései szerint, aki azt írta, mikor a puccskísérletet követő napon találkozott Hitlerrel, az láthatóan teljesen pánikban volt, hangosan szidta az osztrák nemzetiszocialistákat, és attól tartott, az eset egy új Szarajevóvá fog válni.

Mussolinit nem kevésbé feldúlták a történtek. Eltekintve attól, hogy az események idején Dollfuss családja éppen nála vendégeskedett, és a kancellár feleségével ő kellett, hogy tudassa férje halálhírét, különösen kellemetlenül érintette, hogy Hitler látszólag bolondot csinált belőle, és megszegte a néhány héttel korábban tett ígéretét Ausztria semlegességének tiszteletben tartásáról. A Duce őrjöngött dühében. Elrendelte a mozgósítást, és azonnal négy hadosztályt vezényelt a Brenner-hágóhoz, hogy fegyveresen is beavatkozzon, ha a németek benyomulnak Ausztriába. Mussolini arra is kész volt, hogy hadat üzenjen Németországnak, de csak akkor, ha ebben Anglia és Franciaország is támogatja. A két nyugati ország azonban a füle botját sem mozgatta az ausztriai eseményekre. Végül miután Hitler újabb ígéretet tett, hogy nem avatkozik be az osztrák belügyekbe, valamint feloszlatta az Osztrák Légiót, és megtiltott minden kapcsolatfelvételt az osztrák nácikkal, a válság elcsitult, és a nyugati támogatás nélkül maradt olasz hadsereget visszarendelték az osztrák határtól.

Újabb egy évnek kellett eltelnie, mire a németek Saar-vidéki bevonulása, s a német hadsereg és légierő újrafelfegyverzésének megindulása meggyőzte az angolokat és a franciákat, hogy Hitler tényleg veszélyes lehet számukra, és most már készek voltak tárgyalni az olaszokkal. A három miniszterelnök, MacDonald, Flandin, és Mussolini, az olaszországi Stresában találkozott, 1935 áprilisában. A határozott fellépést szorgalmazó franciákkal és olaszokkal ellentétben az angolok nem voltak hajlandóak semmilyen kötelezettséget vállalni. Aláírták ugyan a németeket elítélő nyilatkozatot, de nem voltak hajlandóak semmilyen ígéretet tenni arra, hogy a fegyverszüneti egyezmények újabb megsértése esetén ténylegesen is készek fellépni Németország ellen.

Az angolok ugyanis jó szokásuk szerint már megint külön utakon jártak. Nem különösebben érdekelte őket sem Ausztria, sem a Saar-vidék, hanem kizárólag a saját érdekeik és a saját biztonságuk, melyet a Royal Navy garantált. A megelőző években sok fejfájást okoztak nekik a francia és az olasz flottafejlesztések, melyeket nem tudtak korlátok közé szorítani. Bár a két ország elsősorban egymás ellen fegyverkezett, az angolok saját érdekeltségeiket is veszélyeztetve látták, ezenkívül jókora presztízsveszteséget jelentett nekik, hogy nem tudtak befolyást gyakorolni az érintettekre. Most viszont egy megértő és készséges tárgyalófélre találtak, aki kész volt tiszteletben tartani a britek kéréseit és kívánságait. Alig két hónappal a stresai egyezmény megkötése után az angol és német külügyminiszter, Hoare és Ribbentrop, aláírták az angol–német tengerészeti egyezményt, mely hivatalosan is lehetővé tette a németek számára egy új hadiflotta kiépítését.

Mindez a németek ellen nagy nehezen létrehozott angol–francia–olasz szövetség felrúgását jelentette, ami szabályos sokkhatásként érte a másik két felet, akiket London semmiről sem értesített. A korabeli jelentések szerint „Mussolini majdnem a plafonig ugrott”, amikor értesült a történtekről, és nem volt kisebb a megrökönyödés a francia oldalon sem. Valószínűleg ez volt az a pont, ahol a Duce először gondolkozott el komolyan azon, érdemes e neki ilyen szövetségesekre támaszkodnia? És ha Mussolininek netán még voltak efelől kételyei, azt a britek rövidesen eloszlatták.

Az újabb töréspontot Etiópia – akkoriban Abesszínia – jelentette. Az ország már régóta az olasz gyarmatosító törekvések célpontja volt, már csak kizárásos alapon is, hiszen ez volt az egyetlen, még független afrikai ország, az olaszok tehát már nem is tudtak volna mást gyarmatosítani. A szomszédos Eritrea, és Szomália keleti része egy ideje már olasz kézen volt, logikusnak látszott tehát, hogy a köztes területet is megpróbálják megszerezni. Az olaszokat ezenkívül a revánsvágy is hajtotta, hiszen jól emlékeztek arra a szégyenletes és megalázó vereségre, amit negyven évvel korábban, az első gyarmatosítási kísérletkor, az etióp csapatok az olasz seregre mértek.

Az újabb beavatkozásra jó ürügyet szolgáltatott egy szomáliai olasz határállomás elleni etióp támadás, 1934 novemberében. Olaszország ezt követően csapatokat vezényelt Eritreába, ahol nagy mennyiségű hadianyagot is felhalmoztak, egyértelművé téve ezzel szándékaikat. Mussolini a francia és angol politikusokkal való találkozásain, így a stresai értekezleten is, egyértelműen célozgatott a várható háborúra, ám soha semmilyen tiltakozást nem tapasztalt partnerei részéről. A franciák egyenesen közölték vele, amennyiben Olaszország lemond tunéziai követeléseiről, és kiáll Ausztria függetlensége mellett, szabad kezet adnak nekik Etiópiában. Az angolok hallgattak, majd amikor az olaszok megindították a támadást, hirtelen hangos tiltakozásba kezdtek. Szankciókat hozattak Olaszország ellen a Népszövetségben, és fenyegetőzéseikkel a franciákat is rákényszerítették arra, hogy ezeket megszavazzák.

A brit külpolitika ilyen alakulása nem kis részben az új külügyminiszternek, Anthony Eden-nek volt köszönhető, aki kimondottan gyűlölte Mussolinit, mivel az egy korábbi tárgyaláson megsértette őt. Eden inkább a németekkel akart egyezségre jutni, akik szerinte civilizáltabbak és kompromisszumkészebbek voltak, mint az olaszok. Ahogy később Henry Kissinger írta: „Nagy-Britannia vezetőinek szembe kellett volna szállniuk Hitlerrel, és kiegyezniük Mussolinivel. Ők pont az ellenkezőjét tették, kiengesztelték Németországot, és szembefordultak Olaszországgal.”

Az angolok elég gyorsan rájöttek, hogy rossz lóra tettek, és már következő évben feloldották a szankciókat Olaszország ellen, addigra azonban már késő volt. Az angolok kétszínű magatartását és a franciák tehetetlen gyengeségét tapasztalva Mussolini úgy látta, a nyugati demokráciák szövetségesként részben értéktelenek, részben megbízhatatlanok. 1936 januárjában közölte a római német nagykövettel, javítani akarja a Németországgal való kapcsolatokat, és nem ellenzi egy szoros szövetség létrehozását Ausztria és Németország között. Az év végén megalakult a Róma-Berlin tengely, következő évben pedig Olaszország csatlakozott a Németország és Japán által létrehozott antikomintern paktumhoz.

Mussolini továbbra is rendkívül ellenszenvesnek találta Hitlert és rendszerét, de azt kellett látnia, hogy erőszakos fellépésével a német diktátor mindent elért, amit akart, s a nyugati demokráciák a nyílt konfrontációt elkerülendő előbb-utóbb minden esetben teljesítették követeléseit. Ezt látva Mussolini egyre szorosabbra fonta kapcsolatait a sikeres nemzetiszocialista rendszerrel, és utánozni kezdte azt, nyilván abban a hitben, hogy ezzel leutánozhatja a németek sikereit is. Hitlert továbbra sem kedvelte, de már tartott tőle, és kezdte csodálni. Alighanem az első találkozójuk után alig két héttel lezajlott „hosszú kések éjszakája” volt az a fordulópont, ahol megváltozott a véleménye az általa addig szánalmas pojácának tartott Hitlerről. A történtek Mussolinit mélyen felháborították, ám ugyanakkor lenyűgözte a német diktátor gátlástalansága, határozottsága, és könyörtelensége. (Ugyanúgy, ahogy Sztálin is ekkor kezdte el becsülni német kollégáját, különösen mivel az a híresztelés terjedt, Hitler sajátkezűleg végzett Röhm-el.) Következő, 1938-as találkozójukon már egyenrangú félként találkoztak Hitlerrel, ezt követően pedig egyre inkább a német diktátor vált kettejük közül a domináns személyiséggé, aki mellett Mussolini egyre jobban belekényszerült a másodhegedűsi szerepkörbe.

A Duce mindezt jól látta, ám továbbra is meg volt győződve róla, hogy országa Németország mellett tud leginkább feltörni, a német szövetség tehát minden személyes ellenérzése dacára létszükséglete Olaszországnak. Hogy személy szerint mi volt a véleménye Hitlerről, azt jól szemlélteti Ciano egyik feljegyzése. Nem sokkal a háború előtt egy napon Ciano észrevette, hogy apósa a szokásosnál is gondterheltebb és mogorvább. Mikor megkérdezte, mi történt, kiderült, hogy Mussolini épp egy táviratot fogalmazott meg, melyben gratulált Hitlernek egy sikertelen merényletkísérlet szerencsés túléléséhez. Mussolini panaszkodott, milyen keserves feladat volt a távirat megfogalmazása, és meg is magyarázta, miért: „Egyetlen olasz sem érezhet örömet, amikor arról értesül, hogy Hitler megmenekült a haláltól.”

Az Anschlusst Mussolini végig ellenezte, de 1938-ban már nem tudott, és nem is akart ellenkezni Hitlerrel – akit a háta mögött továbbra is „átkozott németnek” nevezett –, aki az olasz jóváhagyásért cserébe lemondott minden Dél-Tirollal szemben támasztott német követelésről. (Az Anschluss egyébként ugyanolyan rögtönzés volt, mint minden, amit Hitler és a nácik csináltak. Nem volt semmilyen előre kidolgozott terv, a megszállást néhány nap alatt készítették elő, a pillanatnyilag éppen kedvező körülményekre reagálva, és azokat gyorsan kihasználva.)

Hogy valamennyire fenntartsa azt a látszatot, hogy Olaszország egyenrangú partnere Németországnak – amit persze ekkor már senki sem vett komolyan –, Mussolini, most már állandóan a német Vezért utánozva, mindig igyekezett reagálni Hitler lépéseire. A prágai bevonulásra válaszul például megszállta Albániát, gondolva, ha Hitler elfoglal egy országot, akkor az egyenlőség elve alapján neki is ezt kell tennie, hogy ne látszódjon ő se kisebb embernek, mint a Führer. Az egyébként, hogy Hitler ezúttal sem egyeztetett vele, és nem is tájékoztatta semmiről, annyira feldühítette, hogy egy rövid ideig a német szövetség felmondását fontolgatta, és ismét csapatokat vont össze az északi határon. Ennél messzebbre azonban ezúttal sem merészkedett. Ahogy már előző évben megjegyezte: „Nem lehetek mindig én az, aki felvonul a Brenner-hágónál. 1934-ben még le tudtam volna győzni a hadseregét. Most már nem tudom.”

A nagy háborútól kezdetben igyekezett óvatosan távol tartani magát, ám amikor 1940 tavaszán a francia fronton bekövetkezett a nagy német áttörés, úgy látszott, itt az utolsó pillanat, hogy a győzteshez csatlakozzon, és részesedjen a diadalból anélkül, hogy nagyobb áldozatokat kelljen hoznia érte. Franciaország nyilvánvalóan verve volt, Angliáról pedig mint mindenki más, az olaszok is azt hitték, nem lesz képes folytatni a harcot szárazföldi szövetségese nélkül, és kénytelen lesz békét kérni a németektől. Mussolini úgy érezte, gyorsan meg kell ragadnia a kínálkozó lehetőséget, amíg nem késő. Ahogy Cianónak megjegyezte: „Nem ülhetek a fotelban hátradőlve, és a harcot nézve. Amikor túl leszünk a háborún és eljön a győzelem, így üres kézzel maradok!”

1940 nyarára az olasz haditengerészetnek már készen volt a hivatalos stratégiája, melyet az európai háborúba való belépés esetén követni szándékoztak. Az ellenség – ekkor még mindig a franciákra gondoltak – várható túlereje miatt a flottának defenzív taktikát írtak elő, melyben a nagy egységeknek a hazai partok és az afrikai gyarmatokkal való összeköttetés védelmét kellett biztosítaniuk, míg a kisebb hajók, főleg a tengeralattjárók, rajtaütésszerű támadásaikkal gyengítették volna az ellenfelet. A felszíni flottát igyekeztek együtt tartani, hogy szükség esetén maximális erőt tudjanak kifejteni. A hivatalos stratégiát jól összefoglalta Guido Po tengernagy 1940-ben írt tanulmányának három pontja, mely szerint:

1. A felszíni flottát defenzív, a tengeralattjáró flottát offenzív célokra használják fel.

2. Olaszország kedvező földrajzi elhelyezkedését kihasználva a flotta és a légierő elvágja az ellenség összeköttetési vonalait. (Gibraltár és Alexandria között.)

3. A légierővel való széleskörű együttműködés pótolja az anyahajók hiányát.

Az alapelveket tehát szépen lefektették, ám a gyakorlati megvalósítás feltételeiről senki sem gondoskodott. A flotta már régóta a védekező hadviselésre készülődött, de senki sem törődött az ehhez szükséges eszközök kifejlesztésével, illetve a védekező taktikák kidolgozásával és begyakorlásával. A flotta egyáltalán nem készült éjszakai harcokra, és nem is látták el a hajókat az ehhez szükséges eszközökkel. Ami még különösebb, hogy nem dolgozták ki a konvojok felállításának módszereit, és a védelmüknél használandó taktikai eljárásokat sem, holott a Líbiával való összeköttetés biztosításához ez alapvető lett volna. A konvojharcot tehát nem vették figyelembe a felkészülésnél, és egyáltalán nem is gyakorolták azt.

Hiányoztak tehát a modern tengeri hadviseléshez szükséges eszközök, a repülőgép-anyahajók, a radarok, az aktív szonárok, de a legnagyobb probléma az volt, hogy hiányoztak az elképzelések is arról, hogy pontosan hogyan is kívánják felhasználni a hadihajókat, és milyen célokra. Nem voltak taktikai elgondolások, sem pedig konkrét stratégiai célkitűzések. Mint oly sok más fegyveres testületre, az olasz haditengerészetre is elég találó lett volna Napóleonnak a megjegyzése, melyet közel 150 évvel korábban eredetileg az osztrák hadseregre tett: „Szamarak vezette oroszlánok.” Az utóbb elterjedt vélekedéssel ellentétben az olasz haditengerész nem volt sem gyáva, sem fegyelmezetlen, sem pedig képzetlen, ám a megfelelő harci eszközöket és a megfelelő irányítást egyaránt nélkülözte. Cunningham utóbb így vélekedett ellenfeléről: „Míg harcászati eljárásaik reménytelenül elavultak voltak – nagyjából megfeleltek a mi első világháborús módszereinknek –, addig egyénileg sok esetben a bátorság rendkívüli példáit produkálták.”

1940 júniusában az olasz haditengerészet állományába hivatalosan négy csatahajó, nyolc nehéz és tizennégy könnyűcirkáló, 128 romboló, 62 MAS naszád, és 115 tengeralattjáró tartozott. A hadbalépés idején a flotta teljesen még fel nem töltött személyi állománya 75 ezer emberből állt. Az irányítás papíron a fegyveres erők legfelsőbb parancsnoka, vagyis Mussolini kezében volt, a tényleges, operatív irányítás azonban természetesen a flottaparancsnok, Domenico Cavagnari tengernagy feladata volt. A flotta főerői Tarantóban állomásoztak, ezenkívül kisebb, cirkálókból, rombolókból és torpedónaszádokból álló kötelékek állomásoztak Velence, La Spezia, és Nápoly kikötőiben, valamint a szicíliai kikötőkben, illetve a görög Lerosz szigetén, valamint az eritreai Massawa kikötőjében. A tengeralattjárók többsége Tarantóban, La Speziában, és Szicíliában állt.

Mire az olaszok beléptek a háborúba, Franciaország veresége már nyilvánvalóan csak napok kérdése volt. A flotta vezetése már csak ezek miatt sem készülhetett nagyobb tengeri hadműveletekre, és a főerőket nyilván ezért hagyták a túlsó oldalon, Tarantó kikötőjében. Francia és olasz hadihajók között a hátralevő néhány napban valóban nem került sor összeütközésre. Az oráni francia kötelék megfuttatta az egyik konvojuk közelébe kerülő olasz cirkálóköteléket, ám a hajók ekkor sem kerültek lőtávolságon belülre egymáshoz. Az egyetlen harci tevékenység, mely a tengereken zajlott, az volt, hogy egy francia cirkáló és romboló kötelék június 14-én lőtte Genova környékét. Az olasz haditengerészetnek csak néhány naszádja tartózkodott a térségben, melyek érdemi ellenállást nem tudtak kifejteni. Ebben nem is volt semmi meglepő, az azonban már baljós, és a jövőre nézve nem sokat ígérő fejlemény volt, hogy az oly sokat magasztalt Regia Aeronautica nemcsak előre jelezni nem volt képes a támadást, hanem megzavarni sem tudta azt, sőt, utólag sem tudott semmilyen kárt okozni a visszavonuló francia hajókban. A támadás ideje alatt egyetlen olasz repülőgép sem tűnt fel Genova fölött, s a megtorlásnak szánt ellencsapást is csak órákkal a támadás után tudták elindítani. Az ellenséges flotta üldözésére nagy erőkkel felszálló olasz bombázókötelékek azonban még csak megtalálni sem tudták a francia hajókat.

A nem sokkal ezután bekövetkező francia fegyverszünet nagymértékben megváltoztatta az erőviszonyokat Földközi-tengeren. A francia flotta kiesése után az olaszok immár csak a Royal Navy térségben állomásozó erőivel néztek szembe, melyek összességében véve ugyan hatalmas erőt képviseltek, ám megosztottak voltak a tenger két végében levő két nagy flottatámaszpontjuk között, melyek közt az összeköttetést az olasz félsziget támaszpontjairól könnyen el lehetett vágni.

Az öt csatahajóból, két anyahajóból, tíz cirkálóból, és 37 rombolóból álló angol erőket nagyjából egyenlő arányban osztották meg az alexandriai Mediterrán Flotta, és a gibraltári Force H között. Együttesen nagyjából azonos erőt képviseltek a Regia Marinával, kétfelé osztva azonban hátrányban voltak az olaszokkal szemben. Magától értetődően adódott a lehetőség, hogy a két kötelékkel az olasz flotta egyenként vegye fel a harcot, és külön-külön számoljon le velük. Ezen felbuzdulva Mussolini és a fegyveres erők főparancsnoksága július elején megváltoztatta a haditengerészetnek adott általános utasításokat. Az addigi passzív, védekező stratégiát felülírva elrendelték, hogy a flotta fő feladatának az elszigetelt ellenséges erők harcra kényszerítését kell tekinteni, melynek érdekében a felszíni flottának támadólag kell fellépnie az ellenséggel szemben.

A flottaparancsnok, Cavagnari tengernagy, nyíltan nem utasíthatta vissza ezeket az utasításokat, ám igyekezett olyan formába átültetni azokat, amikből a főparancsnokság és a beosztott parancsnokok egyaránt saját elképzeléseiknek megfelelően értelmezhették a kapott direktívákat. Az új utasítás már nem védekezésről, hanem „aktív védekezésről” szólt, amit mindenki úgy értelmezett, ahogy akart. Cavagnari ezenkívül, a feltételes módot továbbra is sűrűn használva, engedélyezte a támadó fellépést az olyan ellenséges kötelékekkel szemben, melyek nem erősebbek a saját erőknél, olyan körülmények között, melyek kedvezőek a saját erők számára, és addig, amíg ezek a kedvező körülmények meg nem változnak, vagyis amíg az ellenség erősítést nem kap, vagy ki nem kerülnek abból a körzetből, melyben a saját légierő támogatást tud nyújtani a harcoló egységeknek. Cavagnari tehát a főparancsnokság óhajainak megfelelően elviekben engedélyezte a felszíni erők támadó bevetéseit, de ugyanekkor olyan feltételeket támasztott ezekkel szemben, melyek rögtön lehetetlenné is tették az eredményes fellépést.

Az olasz flottaparancsnok óvatosságát némileg indokolta, hogy a papíron rendelkezésre álló hat csatahajóból ekkor még csak négy állt szolgálatban, és mindössze kettő volt ténylegesen is bevethető állapotban, az első világháborúból visszamaradt, de a harmincas években teljes átépítésen átesett Cavour és Cesare. A csatahajók közül ezek voltak a leggyengébb egységek, melyek gyenge páncélzatuk és fegyverzetük okán egyetlen angol csatahajóval szemben sem tudhattak volna helytállni. A két modern csatahajó felszerelése még javában zajlott, és az erőltetett tempó dacára még hetekig eltartott. (Bergamini tengernagy véleménye szerint a kapkodva elvégzett munkák később sok kárt okoztak a hajóknak.) A Littorio szolgálatba állítását még tovább késleltette az 1. lövegtorony barbettájában július hetedikén kitört tűz. A károk helyreállítása visszavetette a hajón folyó munkálatokat, ami miatt végül a Vittorio Veneto készült el elsőként. A csatahajókat augusztusban végül bevethetőnek minősítették, bár a gépek beüzemelésével és az ágyúk belövésével igazából csak októberre végeztek. Ugyanez volt a helyzet a két Doria osztályú csatahajóval, melyek szintén csak az őszi hónapokra kerültek ténylegesen is bevethető állapotba.

A flottának az első hetekben így ütőképes csatahajók nélkül kellett szembenéznie a brit haditengerészettel, mely természetesen nem volt olyan nagyvonalú, hogy várjon addig, amíg az olaszok szolgálatba állítják két új csatahajójukat. Az első összecsapásra rövidesen sor is került, nagyjából ott, ahol számítani lehetett rá, a Jón-tengeren, a déli olasz partok közelében.

Az olasz flotta Inigo Campioni tengernagy vezetése alatt július hetedikén futott ki Tarantóból, hogy egy Bengháziba tartó konvojnak biztosítson fedezetet. Az olaszok ekkoriban kezdték megerősíteni gyengén felszerelt líbiai seregeiket, melyek éppen az Egyiptom elleni támadásra készülődtek. A konvoj Líbiába szállított ellátmányt és erősítést, melynek megérkezése nagy fontossággal bírt a tervezett támadás szempontjából. Jelentőségének megfelelően a konvojt a haditengerészet főerői biztosították, a két Cavour osztályú csatahajó, hat nehéz és nyolc könnyűcirkáló, valamint 16 romboló. Az olaszok három csoportra osztották erőiket, egy kisebb kötelék közvetlen fedezetet biztosított, míg a főerők két csoportra osztva a konvojtól mintegy 35 mérföld távolságban fedezték annak útját.

Az olaszok ekkor már tudtak róla, hogy az alexandriai angol flotta is kifutott Málta felé, és azt hitték, őket akarják elfogni. Valójában azonban az angolok is konvojt kísértek, és a Sir Andrew Browne Cunningham altengernagy vezette, három csatahajóból, egy anyahajóból, öt cirkálóból és 16 rombolóból álló flottájukkal a Máltáról Alexandriába tartó két konvojt fedezték.

A két flotta július nyolcadikán ért egymás közelébe. Campioni délután az ellenség felé fordult, ám olyan utasítást kapott a főparancsnokságtól, ami megtiltotta, hogy hajóival éjszakai összecsapásba bocsátkozzon. Az olaszok abban bíztak, légierejük, mely egész délután támadta az angol hajókat, kellően meggyengíti majd az ellenséget. Az olasz bombázók azonban, melyek szokásuknak megfelelően nagyjából négyezer méterről hajtottak végre magassági bombázásokat, nem sok kárt tudtak okozni az ellenségnek, csupán egy cirkálót sikerült súlyosabban megrongálniuk.

Az angolok délután északnak fordultak, abban bízva, elvághatják az ellenség visszavonulási útját Taranto felé. Az olaszok követték az angolokat, de nem sokkal ezután szem elől tévesztették őket, és egészen másnap délig nem voltak pontos információik az ellenség hollétéről. Csak kilencedikén értesültek róla, hogy az angol hadihajók alig 90 mérföldre vannak előttük. Campioni, aki egy lépést sem tehetett a főparancsnokság jóváhagyása nélkül, délután egy órakor végre engedélyt kapott rá, hogy a két csoportban haladó ellenség egyik kötelékével felvegye a harcot, és azt megpróbálja közelebb csalogatni az olasz partokhoz.

Elsőként a két flotta cirkálói kerültek harcérintkezésbe egymással, akik délután negyed négykor nyitottak tüzet, a cirkálók esetében nagynak számító 21.500 méteres lőtávolságról. Az olaszok meglepően jól céloztak, és három perc alatt sikerült belőniük az ellenséget. Közvetlen találatot egyik fél sem ért el, de a közelben becsapódó olasz gránátok hatására az angol parancsnok néhány perces összecsapás után félbeszakította a harcot, és visszavonult hajóival. Eredménytelenek maradtak az angol Eagle anyahajó gépeinek a támadásai is.

Az olasz csatahajók félórával később értek lőtávolságon belülre, és tíz perccel négy előtt tüzet nyitottak a társait messze megelőző Warspite-ra. (A szokásos gyakorlatnak megfelelően az angol kötelék különböző osztályú és különböző képességű csatahajókból állt, ami ezúttal is azzal a következménnyel járt, hogy a valamivel lassabb Malaya és a mindössze 18 csomóra képes Royal Sovereign akadályozták a 23-24 csomós sebességre képes Warspite-ot a harcban.) Az angol hajóra csak a Cesare tüzelt, mivel az olaszoknál az volt a gyakorlat, hogy nem tüzeltek ketten ugyanarra a hajóra, nehogy a tűzvezetés összetévessze a különböző hajókról érkező lövedékek becsapódását. A Cavournak a Malayára kellett volna tüzet nyitnia, mihelyt az angol hajó lőtávolságon belülre ér.

Az olasz haditengerészet szokásos gyakorlatának megfelelően a Cesare igen nagy távolságról, 26.400 méterről nyitott tüzet, és az olasz tüzérek ezúttal is jól céloztak. Az olasz lövedékek veszélyesen közel csapódtak be az angol csatahajóhoz, az első közvetlen találatot azonban mégis a britek érték el. Egy perccel négy előtt egy angol 38 cm-es gránát csapódott be a Cesare fedélzetébe, és a 37 mm-es gépágyúk számára felhalmozott készenléti lőszert felrobbantva nagy tüzet okozott. A szellőző-berendezések csövein át a tűz és füst bejutott a gépházakba, és négy kazánházat kénytelenek voltak kiüríteni. A csatahajó sebessége 18 csomóra esett vissza, és jó esély látszott rá, hogy a gyorsabb angol hajó megközelítheti az olasz csatahajót, és végezhet vele. Az olaszok azonban azonnal füstfüggönyt vontak fel, és alighanem ennek köszönhetően az angolok nem ismerték fel időben, mi is a helyzet. Ahelyett, hogy gyors támadásba ment volna át, a Warspite leírt néhány kanyart, hogy a mögötte haladó Malaya – a Royal Sovereign reménytelenül lemaradt – be tudja érni. (Olasz állítás szerint ők is elértek egy találatot a Warspite-on, az angol csatahajó kitérése tehát ezzel is magyarázható.) Hogy az angolok figyelmét ezzel is eltereljék, az olasz cirkálók is újból támadásba mentek át, és négy órakor ismét tüzet nyitottak az angol hajókra. Az újabb összecsapásban az olasz Bolzano nehézcirkáló három találatot kapott, és könnyebben megrongálódott.

A Cesarén közben a négy kiesett kazánból kettőt sikerült újra beindítani, és a sebességet 22 csomóra növelni. Campioni úgy döntött, sérült csatahajójával nem kockáztatja meg a további harcot, és flottájával visszavonult Messina felé. Tíz perccel öt óra előtt Cunningham tengernagy is elrendelte az angol hajóknak a visszavonulást. A következő órában mindkét fél a rombolók torpedótámadásaival próbálkozott, de eredményt egyikük sem ért el. A késő délutáni órákban ismét megérkeztek az olasz légierő gépei, és tömeges bevetésekben támadták a hajókat. Az olasz pilóták biztos találatok özönét jelentették, valójában azonban semmilyen kárt nem okoztak az ellenségnek. Szerencsére a saját hajóknak sem, ugyanis a bevetett gépek majdnem fele az olasz hajókat bombázta.

Mivel mindkét fél azt hitte, az ellenség az ő konvojait akarta elfogni, mindketten győzelmet jelentettek, hiszen mindegyik konvoj sértetlenül eljutott célkikötőjébe. Az olasz flotta nem teljesített rosszul, és a hajók általában véve helytálltak az ellenséggel szemben, bár a kisebb hajókon feltűnően sok műszaki meghibásodás fordult elő. Az olaszok egyáltalán nem viselkedtek gyáván, hiszen nagyobb sebességükkel könnyen ki is térhettek volna a harc elől. Jól céloztak és jól is manővereztek, s az erőviszonyok ismeretében elégedettek voltak flottájuk teljesítményével.

A sérült Cesare kijavítása egy hónapot vett igénybe. A hajót nagyjából 24 km távolságról érte a találat, amit általában a legnagyobb távolságnak tartanak, amelyről csatahajó közvetlen találatot ért el. Az állítás persze némileg kétségbe vonható, hiszen egy hónappal korábban a német Scharnhorst nagyjából ugyanilyen messziről találta el a Glorioust, és máig vitatott, melyik csatahajó tüzelt nagyobb távolságról.

A Punta Stilói ütközet tehát egyáltalán nem késztette nagyobb óvatosságra a Regia Marina vezetését. Néhány nappal később azonban bekövetkezett az első, komolyabb veszteséggel járó vereség, amikor az ausztrál Sydney könnyűcirkáló és öt romboló Kréta közelében találkozott két olasz könnyűcirkálóval, és rövid üldözés után elsüllyesztették közülük az egyiket, a Bartolomeo Colleonit. Az olasz hajók papíron jóval gyorsabbak voltak az angol cirkálónál, harci körülmények között és teljes terhelés mellett azonban valódi gyorsasági fölényük nem volt számottevő. Ennek köszönhetően elég hosszú ideig maradtak az angol ágyúk lőtávolságán belül ahhoz, hogy a Sydney tüzérei belőhessék magukat, és egy szerencsés találatot érjenek el a Colleonin, amely mozgásképtelenné vált, s végül az angol rombolók három torpedója végzett vele.

A vereség bosszantó volt ugyan, de nem számított súlyosnak. Az igen gyenge szerkezetű cirkálókról mindenki tudta, hogy nagyon sebezhetőek, és nem szabad azonos erejű, vagy túlerőben levő ellenséggel harcba szállniuk. A haditengerészet tekintélye nem csorbult, és továbbra is úgy gondolta mindenki, hogy a flotta egy félelmetes ütőerőt képviselő alakulat. Badoglio marsall, a fegyveres erők főparancsnoka, nyilván ezért is fordult július végén a haditengerészet vezérkarához, hogy felkérje őket, dolgozzák ki a flotta haditerveit az egyiptomi brit erők ellen a közeljövőben megindítandó offenzíva tenger felől való támogatására. Cavagnari azonban hallani sem akart az ötletről, és kijelentette, nem hajlandó értékes hajóit a saját támaszpontoktól ilyen távol, és az ellenséges támaszpontokhoz ilyen közel kockára tenni. A flottaparancsnok nyomatékosan leszögezte, a hadsereg közvetlen támogatása nem tartozik a flotta feladatai közé. (Ez a magatartás szöges ellentétben állt az angolok hozzáállásával.)

Az olasz flotta passzivitásán felbuzdulva az angolok, akik pedig korábban azt is fontolóra vették, hogy kiürítik a Földközi-tengert, elhatározták, hogy erősítést juttatnak el Alexandriába, méghozzá nem Afrika megkerülésével, hanem a békebeli útvonalon, Málta érintésével. Az első hetek tapasztalatai megmutatták, hogy Cunningham flottájának kiöregedett, Revenge osztályú csatahajói, melyeken a két háború között nem hajtottak végre komolyabb korszerűsítéseket, nem igazán alkalmasak a gyors olasz hajók elleni hadműveletekre. Hogy az alexandriai köteléket ütőképesebbé tegyék, ide vezényelték a harmincas években átfogó korszerűsítésen átesett Valiant csatahajót, a vadonatúj Illustrious anyahajót, és két cirkálót. A hajók augusztus végén indultak Gibraltárból, bekísértek egy konvojt Máltára, ahol a hadihajók feltöltötték üzemanyagtartályaikat, majd Cunningham közben beérkező hajóihoz csatlakozva továbbindultak Alexandria felé. Útközben szinte csak úgy mellékesen végiglőtték a szardíniai olasz támaszpontokat is. A „Hats” hadművelet teljes sikerrel zárult, az angolok egy hajót sem vesztettek, csupán néhány kereskedelmi hajó szenvedett kisebb sérüléseket az olasz bombatámadások következtében.

Az olasz flotta augusztus 31-én futott ki Tarantóból, hogy útját állja az ellenségnek, azonban nem sokkal a kifutás után a főparancsnokság 20 csomóra lassította le a kötelék mozgását, nehogy azok éjszaka találkozzanak az ellenséges flottával. Az olaszok éjszakai harcoktól való fóbiás félelme miatt a hajók végül elvétették az ellenséget, ráadásul éjszaka a légifelderítés is szem elől tévesztette őket. Nem lévén tisztában az angolok helyzetével, a főparancsnokság a szokásosnál is óvatosabb volt, és nem engedte a hajókat túl messze eltávolodni dél felé a hazai partoktól. Mikor pedig másnap rosszra fordult az idő, az egész köteléket visszarendelték Tarantóba.

A kifutással az olaszok semmit sem értek el, a parancsnokság nem engedte olyan messzire a hajókat, hogy azoknak esélyük lett volna harcérintkezésbe kerülni az ellenséggel. Visszatérve Campioni tengernagy nyíltan kritizálta a főparancsnokságot annak túlzott óvatossága miatt, és mert állandóan beleszóltak a folyamatban levő hadműveletekbe. Sok más tiszttel együtt Campioni is úgy gondolta, a főparancsnokság szemmel láthatóan Rómából akarja levezényelni a tengeri ütközeteket.

Szeptember hetedikén egy újabb kifutásra került sor, amikor a felderítés jelentette, hogy a Force H keleti irányban elhagyta Gibraltárt. Az olasz hajók napokon át keresték az ellenséget, és egészen Szardíniáig elhajóztak, ám nem találtak semmit. Mint később kiderült, az angol hajók a megtévesztésül keletnek tett kitérőt követően éjszaka visszafordultak, és kihajóztak az Atlanti-óceánra, az igazi célpont, Dakar felé.

Szeptember végén egy újabb angol konvoj, az MB5 indult Gibraltárból Máltára. Az olasz flotta ismét kifutott, de túl messzire ezúttal sem jutott. Miután a felderítés szem elől tévesztette az ellenséget, a főparancsnokság már a kifutást követő napon visszarendelte a köteléket.

Hogy az olaszok félelme az éjszakai ütközetektől nem megalapozatlan, az rövidesen bizonyítást nyert. Október 12-én éjszaka a Passero-foknál a radarral felszerelt Ajax és York cirkálók egy olasz rombolót és két torpedónaszádot – méreteik alapján az utóbbiak inkább kísérőrombolóknak tekinthetők – elsüllyesztettek, egy naszádot pedig megrongáltak. Angol részről csupán az Ajax szenvedett kisebb sérüléseket az egyik romboló 120 mm-es gránátjaitól.

Október végén Mussolini ismét fel akart vágni Hitler előtt, és hadat üzent Görögországnak, abban a hitben, egy gyors győzelemmel helyreállíthatja tekintélyét, melyet az olasz fegyveres erők addigi szerencsétlenkedései alaposan megtépáztak. Ennél ostobább döntést aligha hozhatott volna. Az olasz hadsereg, melyről addigra már egyértelműen kiderült, hogy a lándzsákkal és kovás puskákkal felfegyverzett afrikai bennszülöttekkel való harcon kívül semmire sem alkalmas, már addig is több fronton volt lekötve, és azokat is alig bírta tartani. Görögországgal feszült volt a viszony, de a görögök semmi olyat nem tettek, ami a hadüzenetet indokolta volna.

Ahogy előre látni lehetett, a görög háború katasztrófába torkollott. A görögök nemcsak visszaverték az olasz támadást, hanem benyomultak Albániába is, és alighanem onnan is kiverték volna a szerencsétlen olaszokat, ha a németek nem avatkoznak közbe. A görögök elleni támadással tehát Mussolini nem lazította a németektől való függőségét, hanem még tovább növelte azt.

Az olasz haditengerészet látszólag kedvező helyzetben volt ahhoz, hogy végre valami hasznosat csináljon, amivel segíti Olaszország háborús erőfeszítéseit. A kisded görög flotta semmilyen akadályt nem jelenthetett, a célterület, a nyugati görög partok, pedig úgyszólván ott volt a Tarantóban állomásozó olasz flotta orra előtt. El is készült a haditerv Korfu megszállására, ahonnan a flotta ellenőrizni tudta volna a görög partok mentén zajló hajóforgalmat, és támogatni tudta volna a hadsereg déli szárnyát. A partraszállást néhány régi cirkáló és romboló fedezte volna, a főerőknek csak akkor kellett volna kifutni Tarantóból, ha az alexandriai angol flotta megkísérelt volna közbeavatkozni.

A hadműveletet azonban különböző okokra hivatkozva többször is elhalasztották, végül novemberben végleg törölték. A haditengerészet nem volt hajlandó arra sem, hogy végrehajtsa a Mussolini által kért, a szárazföldi erők déli szárnyát tehermentesítő partraszállást Prevezánál. Ezt a hadműveletet is addig húzták-halasztották, mígnem az események alakulása végképp feleslegessé nem tette azt. Az olasz haditengerészet vezérkara közölte is Mussolinivel, szerintük a görög szigetek megszállásának stratégiailag nincs akkora jelentősége, ami indokolná a flotta kockáztatását. A féltve őrzött flottát azonban röviddel ezután a legbiztonságosabb kikötőjében érte akkora veszteség, mely egy elvesztett nagy tengeri ütközettel volt egyenértékű.

(Folyt. köv.)