Spee hajórajának pusztulása, valamint az Emden és a Karlsruhe elsüllyedése után a németeknek csupán két cirkálójuk maradt az Európán kívüli vizeken, a Königsberg – a Nürnberg testvérhajója – és a Dresden. Az előbbi már nem jelentett semmilyen veszélyt a kereskedelmi hajózásra, hiszen az angolok beszorították a tanzániai Rufiji folyó torkolatába, ahová a mélyebb merülésű brit cirkálók ugyan nem tudták követni, de a torkolat előtt járőrözve megakadályozták, hogy ismét kijusson a nyílt vizekre. A Königsberg még hónapokig tartotta magát, míg végül 1915 júliusában két Nagy-Britanniából átvezényelt, kis merülésű monitornak sikerült lőtávolságra megközelítenie, és 15 cm-es ágyúikkal végeztek vele. A cirkáló életben maradt legénysége ezt követően csatlakozott Lettow-Vorbeck szárazföldön harcoló csapataihoz.

A Dresden azonban még komoly veszélyt látszott jelenteni a britek számára, akik úgy gondolták, a falklandi sikert és a Coronelért állt bosszút csakis a német cirkáló elsüllyesztése teheti teljessé. Akárcsak korábban az Emden esetében, Churchill most a Dresdenre is „vérdíjat” tűzött ki, magas jutalmat ígérve a hajó elpusztításáért.

A német cirkáló megtalálása nem ígérkezett egyszerű feladatnak. Chile déli tengerpartja olyan erősen tagolt, amihez legfeljebb csak a norvég partokat lehet hasonlítani. Szigetek, félszigetek, öblök és fjordok ezrei nyújthattak menedéket a német hajónak, s a briteknek most mindet át kellett vizsgálniuk. Stoddart tengernagy vezetése alatt a brit cirkálók és segédcirkálók módszeresen kutatták át a partokat, nem törődve a rossz időjárással, és persze a chilei vizek semlegességével sem. A hajók készletei is erősen fogyatkoztak, a karácsonyi és újévi ünnepi menü például sózott húsból és tésztapudingból állt. Január harmadikán egy újabb hajót választottak le a köteléktől, a Cornwall cirkálót, melyet visszarendeltek Angliába.

A Dresden valójában már egyáltalán nem jelentett olyan veszélyt, ahogy az angolok feltételezték. A cirkáló egész legénységét sokkolta a katasztrofális kimenetelű falklandi ütközet, melyben hajójuk egyébként egyetlen lövést sem adott le. A chilei kikötőkbe visszatérve látniuk kellett azt is, hogy a brit győzelem egészen más viszonyokat teremtett számukra, mint amilyeneket korábban tapasztaltak. A német kolónia támogatására továbbra is számíthattak, viszont a helyi hatóságok barátságos jóindulata a múlté lett. A nemzetközi szerződések által megszabott keretek között igénybe vehették a kikötők szolgáltatásait, de ezen kívül a továbbiakban már nem számíthattak a chileiekre.

A sikertelenség hatására a cirkáló legénységének harci morálja mélypontra süllyedt, a kereskedelmi hajózás elleni további támadások ötletét teljesen feladták, és kizárólag az utánuk kutató ellenség elől való rejtőzködésre koncentráltak. A hátralevő hónapokban a Dresden csupán két kis angol vitorlást süllyesztett el, melyek véletlenül az útjába kerültek. (Nem igazán érthető, reménytelen helyzetüket látva a németek miért nem internáltatták magukat valamelyik chilei kikötőben?)

A terepet jól ismerő helyi német, vagy német származású révkalauzok segítségével a cirkáló a következő hónapokban a déli partvidék eldugott, a térképeken sokszor nem is szereplő kis öbleiben bújt meg. A hajó ellátását igen nehezen tudták csak biztosítani, az élelmiszerellátást a környező szigeteken folytatott vadászattal lehetett csak úgy-ahogy megoldani, a szén pedig, bár időnként egy-egy kisebb bárka hozott némi utánpótlást, egyre fogyott. Márciusra mind az élelmiszer, mind az üzemanyag ellátás az összeomlás szélén állt, ezért a Dresden végül kimerészkedett búvóhelyéről, hogy az északi kikötőkben megpróbálja feltölteni készleteit.

Március nyolcadikán a német hajó a nyílt tengeren, nagyjából Coronel magasságában, váratlanul találkozott a rá vadászó Kent cirkálóval. A kiváló időben, jó látási viszonyok között a két hajó őrszemei nagyjából tízmérföldes távolságból vették észre egymást, az ágyúk lőtávolságán kívül. Az angolok december nyolcadika óta most találkoztak először a német cirkálóval. A Dresden azonnal elfordult az angol hajótól, és teljes sebességre gyorsítva igyekezett elmenekülni a nála lassabb Kent elől. Mintegy ötórás üldözés után sikerült is eltűnniük a britek szeme elől.

Az eredménytelen hajsza után a Kent befutott Coronelbe szenelni, és közben riasztotta a közelben tartózkodó Glasgow-t, és az Orama segédcirkálót. A három hajó együttesen kutatott tovább a Dresden után, melyről feltételezték, hogy kifogyó szénkészletei miatt nem mehetett messzire. Kilencedikén azonban az angolok elfogták a Dresdenről a német szénszállítóknak küldött rádióadást, melyben a cirkáló megadta pontos tartózkodási helyét. Miután az angolok eddigre már olvasni tudták valamennyi német rejtjelkódot, az üzenetet megfejtve megtudták, hogy a német cirkáló a Juan Fernandez szigeteknél, a Robinson Crusoe sziget egyik öblében horgonyoz. (Mások szerint a chilei szigetek kormányzója dobta fel az angoloknál a Dresdent.)

Március 14-én reggel a három brit hajó három irányból közeledve jelent meg a sziget előtt, hogy a Dresden semerre se tudjon megszökni előlük. Az angol hajók tíz óra után nyitottak tüzet az ellenségre. Megjelenésük teljes meglepetésként, horgonyon állva érte a németeket. A Dresden-nek esélye sem volt a szökésre, és nem is tudott volna hová menekülni, hiszen ekkor már csak nyolcvan tonna szene maradt, ami arra sem lett volna elég, hogy a chilei partokat elérjék a hajóval, ezen kívül a hajtóművek is elhasználódtak, és generáljavításra szorultak. Az ellenállás nyilvánvalóan teljesen reménytelen volt, így néhány lövés leadása után a cirkáló parancsnoka, Fritz Emil Lüdecke sorhajókapitány bevonta a hajó zászlaját, és felvonta a fehér lobogót, egyik tisztjét, Wilhelm Canaris hadnagyot – a német katonai hírszerzés, az Abwehr későbbi vezetőjét – pedig az angol hajókhoz küldte, hogy a fegyverletétel feltételeiről tárgyaljon. A németek ezzel azonban csak az időt akarták húzni, hogy mialatt Canaris az angolokkal tárgyal, legyen idejük kiüríteni és elsüllyeszteni a hajót.

Mialatt a britek a tüzelést beszüntetve és Canarissal tárgyalva a fegyverletételre vártak, azalatt a személyzet elhagyta a Dresdent, majd a kapitány parancsára megnyitották a fenékszelepeket, és felrobbantották az elülső lőszerraktárt.Talán ezúttal is felesleges hozzátenni, hogy az angolok természetesen semleges, tehát elvileg védett felségvizeken támadták meg és süllyesztették el a Dresdent. (A chilei kormány ezt nem hagyhatta szó nélkül, de egy formális tiltakozással és egy formális angol bocsánatkéréssel le is zárult az ügy.)

A cirkáló legénységéből nyolc ember vesztette életét, tizenhatan megsebesültek. A hajó legénysége kimenekült a közeli szárazföldre, és később chilei internálótáborokba kerültek.

A német cirkáló egyik túlélője azonban angol hadifogságba került, ahol egész kellemes sora volt. A Dresden elsüllyedése után ugyanis a közelebb nyomuló Glasgow fedélzetéről egy tengerész észrevette, hogy valaki úszik a vízben. Az angolok sikeresen kimentették a fuldoklót, egy disznót a német élelmiszerkészletből. A szerencsés malacot az angol tengerészek a Tirpitz névre keresztelték, és kinevezték a cirkáló kabalaállatának. A Glasgow tengerészei hősies helytállásáért Vaskereszttel tüntették ki Tirpitzet, mint a Dresdenen legtovább kitartó német tengerészt. Egy évvel később, amikor Tirpitz már kihízta a cirkálón rendelkezésére álló életteret, áthelyezték a Royal Navy portsmouthi tüzérségi iskolájához. A derék sertés pályafutása 1919-ben ért szomorú véget, amikor egy jótékonysági árverésen tekintélyes összegért, 1785 fontért értékesítették, és vágóhídra küldték. Az összeget az angol Vöröskereszt kapta meg. Tirpitz preparált feje máig megtekinthető a londoni Imperial War Museum trófeái között.

Az eredeti Ostasiengeschwader azonban még a Dresden pusztulásával sem semmisült meg teljesen. A kötelék két segédcirkálója ugyanis még mindig a tengeren volt.

A Prinz Eitel Friedrich még korábban, Valparaisónál elvált Spee kötelékétől, hogy a kontinens nyugati partjainál folytassa az ellenséges kereskedelmi hajók utáni vadászatot. Decemberben a segédcirkáló három angol és francia hajót süllyesztett el, majd miután hírét vették a falklandi eseményeknek, úgy döntöttek, áthajóznak a keleti partokhoz, és ott folytatják tovább a portyázást. Érdekes módon úgy tűnik, a németek kísérletet sem tettek arra, hogy megpróbálják összehangolni a Dresden és a Prinz Eitel Friedrich tevékenységét.

A segédcirkáló szilveszter napján megkerülte a Horn fokot, majd a következő hónapokban újabb nyolc teherhajót süllyesztett el Dél-Amerika keleti partjai előtt. Márciusra azonban a hajó helyzete tarthatatlanná vált, szén és élelmiszerellátását nem tudták tovább megoldani, gépei pedig kezdtek elhasználódni. Március 11-én a hajó befutott Newport News kikötőjébe, ahol az amerikaiak internálták. Egy hónappal később egy másik leharcolt német segédcirkáló, a Kronprinz Wilhelm is ugyanide futott be. A két hajót az Egyesült Államok hadba lépése után az amerikaiak lefoglalták, s a Prinz Eitel Friedrichet De Kalb, a Kronprinz Wilhelm-et pedig Baron von Stauben néven állították saját szolgálatukba. A háború további részében a két hajó amerikai csapatszállítóként működött, majd a háború után személyszállítóként tevékenykedtek tovább amerikai szolgálatban. A hajdani Prinz Eitel Friedrichet 1934-ben, a Kronprinz Wilhelm-et 1924-ben bontották le.

A Cormoran, a volt Rjazan, valamiért nem tartott Spee hajóival, hanem a Csendes-óceán középső részén maradt, és magányosan portyázva próbálta az ellenség kereskedelmi hajóit támadni. A segédcirkáló azonban egyáltalán semmilyen eredményt nem ért el, s tevékenységének 127 napja alatt egyetlen kereskedelmi hajót sem süllyesztett el. December 12-én a hajó befutott az ekkor még semleges, amerikai kézen levő Guam szigetére, hogy feltöltse szénkészleteit. Az amerikai hatóságok azonban arra hivatkozva, hogy a szigeteken nincsenek elégséges széntartalékok, nem tették lehetővé a német hajó számára, hogy kiegészítse üzemanyagkészleteit. Miután a Cormoran-nak nem maradt annyi szene sem, hogy elérhesse a legközelebbi semleges kikötőt, a segédcirkáló kapitányának nem maradt más választása, mint hogy internáltassa a hajót. Miután a kis szigeten nem tudták máshová elhelyezni a németeket, a legénység a kikötőben álló hajón maradt. Mikor az Egyesült Államok is hadba lépett Németország ellen, az amerikaiak megpróbálták elfoglalni a Cormorant, melyet azonban legénysége felgyújtott, és elsüllyesztett. A hajót elfoglalni akaró amerikai tengerészgyalogosokkal való összetűzésben hét német tengerész vesztette életét, a többieket az Egyesült Államokba szállították, és a háború hátralevő részét egy ottani fogolytáborban töltötték.

1915 júliusára tehát az angolok minden német cirkálót és segédcirkálót elsüllyesztettek, vagy semleges kikötőben való internálásra kényszerítettek, mely a háború kitörésekor a tengereken tartózkodott. A legeredményesebb közülük az Emden volt, mely tevékenységének három hónapja alatt 31 kereskedelmi és hadihajót fogott, illetve süllyesztett el, összesen több mint 100 ezer BRTvel. Eredményesen tevékenykedett még a Karlsruhe és a Kronprinz Wilhelm is, melyek szintén ötvenezer BRT feletti hajóteret semmisítettek meg. A többiek által elért eredmények már jóval szerényebbek voltak, a Prinz Eitel Friedrich 33 ezer tonna hajóteret süllyesztett el, míg a Leipzig, a Dresden, és a Königsberg alig néhány hajót írhatott csak a számlájára, a Cormoran és a Cap Trafalgar pedig teljesen sikertelen volt.

Az elért eredmények tehát összességében véve nem voltak jelentősek, és nemcsak megrendíteni, de különösebben még megzavarni sem tudták az angol kereskedelmi hajózást. Egyébként eleinte még maguk az angolok is sokkal rosszabbra számítottak. A háború kezdetén még úgy vélték, a német cirkálók igen nagy károkat fognak okozni kereskedelmi hajózásuknak, s leküzdésük nagy erők bevetését fogja majd igényelni, és sokáig fog tartani. Ehhez képest alighanem az Emden volt az egyetlen hajó, melynek eredményei megérték azt a veszteséget, melyet a cirkáló elsüllyedése okozott a német haditengerészetnek. A többiek elvesztése valószínűleg nem volt rentábilis a Kaiserliche Marine számára, vagyis elvesztésük minden bizonnyal nagyobb veszteséget jelentett a németeknek, mint az általuk okozott kár az angoloknak.

Nehezen érthető okokból azonban a németek valamiért mégis úgy gondolták, a portyázó hadviselés remekül bevált, és a következő években, egészen a háború végéig, egyre újabb és újabb hajókat küldtek ki az óceánokra, hogy ott az ellenséges kereskedelmi hajókra vadásszanak. Ezek persze már nem a haditengerészet cirkálói voltak, hanem kereskedelmi hajókból átépített segédcirkálók, melyek jóval könnyebben tudták álcázni magukat, mint a hadihajók.

Ezek a hajók, melyek feladata az volt, hogy az antant államok, főleg természetesen Nagy-Britannia kereskedelmi hajózását az Európától távol eső vizeken is zavarják, a háború hátralevő részében valóban értek el eredményeket. Ezeket nemcsak fedélzeti fegyvereiknek, hanem a fedélzetükön szállított nagyszámú aknának is köszönhették, melyekkel olyan távoli vizeket aknásíthattak el, ahol ellenségeik nem is számítottak aknaveszélyre.

A segédcirkálók közül a legeredményesebb az eredetileg Pungo néven vízrebocsátott, 9.800 tonnás Möwe volt, mely 1916-ban és 1917-ben megtett két útja során összesen 40 ellenséges hajót süllyesztett el, mintegy 200 ezer BRTvel. Portyázásai előtt a hajó aknarakóként is tevékenykedett, s az egyik általa telepített akna küldte a tengerfenékre az angol King Edward VII. páncélost.

Kiemelkedően sikeres volt a 11.200 tonnás Wolf is, mely egyetlen, 1916 és 1918 között megtett, 451 napos útja alatt 37 ellenséges hajót süllyesztett, illetve fogott el, több mint 110 ezer tonnával. A Wolf már két felderítőrepülőgépet is hordozott fedélzetén.

A segédcirkálók közül azonban a legnagyobb publicitást alighanem a Seeadler kapta, ami nem is annyira a hajó által elért eredményeknek, hanem inkább magának a hajónak volt köszönhető. A többi, eredetileg rendszerint teherhajónak vagy utasszállítónak épült, dízel vagy gőzmeghajtású segédcirkálóval ellentétben ugyanis a Seeadler klasszikus, háromárbocos vitorlás volt, mely így küllemében is valódi, „romantikus” kalózhajónak tűnt.

Az 1878-ban szolgálatba állított vitorlás eredetileg amerikai zászló alatt hajózott, Pass of Balmaha néven. 1915 nyarán a hajó gyapotot szállított Arhangelszkbe, amikor Norvégia partjai közelében az angol Victorian cirkáló feltartóztatta. Az angol parancsnok számára valamiért gyanús volt a hajó, ezért az amerikaiak tiltakozása ellenére zsákmánylegénységet küldött át a vitorlásra, melyet az angol partok felé irányítottak. A hajóra, ismét csak az amerikaiak tiltakozása ellenére, angol zászlót vontak fel. Az amerikaiak rossz előérzetei beváltak, ugyanis nem sokkal később a hajót feltartóztatta a német U–36 tengeralattjáró, mely a vitorlást alapos átvizsgálás céljából Cuxhaven kikötőjébe vitte. A németek az amerikai tengerészeket később szabadon engedték, a vitorlást azonban lefoglalták.

Egy évvel később egy német tengerésztiszt fejéből pattant ki az ötlet, hogy a vitorlást segédcirkálóvá kellene átalakítani. Ennek több előnye is volt. Egyrészt az ártalmatlan külsejű háromárbocosról senki nem gondolta volna, hogy felfegyverzett segédcirkáló, másrészt a hajó nem függött az üzemanyag utánpótlástól, mint a gőzhajók, melyek szén vagy olaj utánpótlásának biztosítása a távoli tengereken ekkor már egyre nehezebb feladat volt a németek számára.

A közben Seeadler névre átkeresztelt vitorlást felszerelték két 105 mm-es ágyúval, két kiskaliberű gyorstüzelővel, és segédhajtóműként beépítettek rajta egy dízelmotort is. A hajó 1916 december 21-én indult útnak, és a következő 225 nap során összesen 16 ellenséges hajót zsákmányolt, több mint 30 ezer tonna összvízkiszorítással. Bár mind az angol, mind az amerikai haditengerészet hajtóvadászatot tartott a segédcirkálóra, a Seeadler végzetét mégsem az ellenséges hadihajók okozták, hanem egy váratlanul kitörő hurrikán, mely a Tahiti közelében, Mopelia szigeténél horgonyzó hajót partra sodorta.

A fenti néhány példa azonban inkább kivételnek számított. A segédcirkálók többsége ennél lényegesen szerényebb eredményeket ért el, vagy éppen teljesen eredménytelenek maradtak, és sokan rajta is vesztettek. A németek mégis elégedettek voltak az elért sikerekkel, olyannyira, hogy a következő háborúban az egész haditengerészeti stratégiájukat erre a portyázó hadviselésre alapozták.

Ez már csak azért is érdekes és érthetetlen, mert a németek amúgy Mahan leglelkesebb rajongói voltak, márpedig az amerikai tengernagy nagy sikerű könyvében pont az ellenkezőjét tanácsolta a feltörekvő haditengerészeteknek, mint amit a németek végül csináltak. A történelmi példákat vizsgálva Mahan arra a következtetésre jutott, hogy a portyázó hadviselés, a guerre de course, a kudarc biztos receptje. Nemcsak a tengerek feletti uralmat nem lehet megszerezni az ilyesféle gerilla hadviseléssel, hanem pusztán ezzel még az ellenség kereskedelmi forgalmát sem lehet megbénítani. A tengeri útvonalak feletti ellenőrzést megszerezni, és az ellenség kereskedelmi hajózását megbénítani Mahan szerint csak egy módon lehet, a tengerek feletti uralom megszerzésével, amit viszont csak az ellenség hadiflottájának elpusztításával lehet elérni. A guerre de course erősen másodlagos jelentőségű, sikereket lehet vele elérni, de a háború kimenetelére nézve döntő hatása soha nem lesz.

A két világháború végül ismét Mahant igazolta, s a német haditengerészet, bár végül megtalálta a portyázó hadviselés igazi fegyverét, a tengeralattjárót, mindkét esetben teljes kudarcot vallott.

Talán érdemes még annyit megjegyezni, hogy a felszíni portyázó hadviselés a tengeralattjáró háborúval ellentétben végig megőrizte a régi időkre jellemző, humánus és lovagias jellegét. A segédcirkálók parancsnokai, kevés kivételtől eltekintve, mindig a legszebb tengerészhagyományok és a tengerész bajtársiasság szellemében jártak el, kivívva ezzel az ellenség nagyrabecsülését is. A Möwe kapitánya, Nikolaus zu Dohna-Schlodien, minden körülmények között ragaszkodott hozzá, hogy az általa elsüllyesztett hajók minden túlélőjét kimentse, nemegyszer saját hajója kockáztatásával is. Tekintélye olyan nagy volt az angolok előtt, hogy mikor a második világháború után lakóhelye angol megszállás alá került, a helyi brit katonai parancsnok külön rendeletben adta parancsba beosztottainak, hogy a Dohna-Schlodien család nyugalmát semmilyen módon nem szabad megzavarni.

A Seeadler parancsnoka, Felix von Luckner, aki mikor hajója élelmiszerkészletei kimerülőben voltak, először a legénység fejadagját csökkentette, nem pedig a vitorláson őrzött hadifoglyokét, szintén nagyon népszerű volt angol nyelvterületen. A Seeadler útjáról írott könyve az egyik legnagyobb korabeli bestseller volt az Egyesült Államokban.

Luckner a háború után a legtöbb tengerésztiszthez hasonlóan a német szélsőjobb táborát erősítette, és közeli jó barátja volt Reinhard Heydrich-nek. Később azonban eltávolodott a hitlerizmustól, olyannyira, hogy a háború végén a náci hadbíróság távollétében halálra ítélte, mert városa, Halle, az ő befolyására adta meg magát ellenállás nélkül az amerikai csapatoknak.

Hitlernek egyébként nem volt szerencséje a háborús hősökkel. Az Emden elsőtisztje, Helmuth von Mücke, aki a cirkáló elsüllyesztése után az Indiai-óceánon, Arábián és Törökországon keresztül hazavezette az Emden tengerészeinek egy csoportját, kezdetben szintén szimpatizált a szélsőjobbal, sőt, egy jó ideig a Nemzetiszocialista Pártnak is tagja volt. Később azonban teljesen szembefordult hajdani elvtársaival, élesen bírálta Hitler rezsimjét, és a pacifizmus eltökélt híve lett. Mücke a harmincas évek végén éveket töltött különböző koncentrációs táborokban, majd 1940-től – romló egészségére és korábbi, háborús érdemeire tekintettel – a háború végéig házi őrizetben tartották.

A német portyázó háborúnak, legalábbis kezdetben, a német gyarmatok védelme, és ellátásának biztosítása is az egyik célja volt. Az angolok fölényes túlereje azonban ezt gyorsan meghiúsította. A német gyarmatok rögtön a háború első hónapjaiban mind angol és japán kézre jutottak, kivéve Német Kelet-Afrikát, melynek kiváló katonai parancsnoka, Paul Emil von Lettow-Vorbeck alezredes – a háború végére dandártábornok – a berlini főparancsnokság és a helyi kormányzó parancsaira többnyire ügyet sem vetve egészen a háború végig tartani tudta magát, és csak az anyaország összeomlása után tette le a fegyvert.

Lettow-Vorbeck 1919 márciusában szabályos diadalmenetben, a Brandenburgi kapun keresztül bevonulva tért vissza életben maradt embereivel Berlinbe. Következő évben részt vett a monarchia visszaállítását célzó Kapp féle puccskísérletben, majd ennek kudarca után kilépett a hadseregből, és a kereskedelmi szférában tevékenykedett tovább. Az ex-tábornok később semmilyen együttműködésre nem volt hajlandó az általa megvetett nácikkal, és egy beszélgetés során állítólag szemtől-szembe küldte el Hitlert melegebb éghajlatra, amikor az felkínálta neki a londoni nagykövetséget. Lettow-Vorbeck tekintélye olyan nagy volt, hogy a nácik még ezt követően sem mertek hozzányúlni, bár a Gestapo a háború végéig megfigyelés alatt tartotta.

A német hajók és tengerészek hősies, utolsó lőszerig való ellenállása Falklandnál többnyire ugyanolyan tiszteletet és elismerést váltott ki a katonai körökben, mint tíz évvel korábban az orosz hajók hasonlóan heroikus küzdelme Csuzimánál. Miután a németek elleni hecckampány ekkoriban még nem volt csúcsra járatva, többnyire az angolok is megadták az elismerést a legyőzött ellenségnek. Sturdee az ütközet után díszvacsorán látta vendégül a csatát túlélő néhány német tisztet, amikor pedig a Leipzig túlélői elhagyták a Glasgow-t, az angol cirkáló legénysége felsorakozott a korlátoknál, és háromszoros hurrával búcsúztatta őket.

Természetesen már ekkor is voltak olyanok, akik a lobogó zászlóval elsüllyedő német hajók végsőkig való ellenállásában elsősorban az embertelen német barbarizmus és fanatizmus megnyilvánulását látták. 1919-ben megjelent könyvének a falklandi csatáról szóló utolsó fejezetében – „A tengerészeti etika egy kérdése” – Arthur Pollen is ezt a nézetet támogatta.

„Amennyire meg tudom ítélni, ebben a háborúban történt meg a nagy szakítás a régi tradíciókkal. A régi hagyomány természetesen az volt, hogy a hajó, mely erejétől telhetően a végsőkig küzdött az ellenséggel, minden szégyen nélkül megadhatta magát a győzteseknek. Az egy évszázaddal korábbi háború hadbíróságainak feljegyzései tanúsítják, hogy a tiszteket, akik hasonló körülmények között feladták harcképtelen hajójukat, minden esetben felmentették a vádak alól, ha megállapítást nyert, hogy minden tőlük telhetőt megtettek a győzelemért. Magától értetődőnek tartották, hogy puszta embertelenség lenne tűz vagy víz általi halálra ítélni azt a legénységet, mely egyébként bátran harcolt.

Az a haditengerészet, amely minden másiknál több harcban vett részt, létezésének abban a szakaszában, amikor szinte folyamatosan harcban állt, tudta, a hasonló helyzeteket hogyan kell egyszerre racionális, és keresztényi módon megítélni. Most úgy tűnik, ez a tengeri háború azokat, akik habozás nélkül a végsőkig küzdöttek, barbár önmegsemmisítésre ítéli, mikor a további harcra már nem képesek. Ez az egyetlen alternatívája az ellenség zsákmányszerző dicsőségének. De ez utóbbi valóban olyan elviselhetetlen megaláztatás lenne? Ha így gondoljuk, szakítunk a régi hagyományokkal, de nem igazán jó irányba. Ezzel egy pogány értékrendet honosítunk meg, és ez nem a sztoa pogánysága, hanem az indiánok rideg, érzéketlen barbarizmusa.”

Első nekifutásra persze akár egyet is lehet érteni Pollennel. Nekem azonban azok a szerzők, akik a britek humánus és keresztényi viselkedését méltatják, alapból gyanúsak, a britekre ugyanis háborúikban a legkevésbé sem volt jellemző a humánus és keresztényi viselkedés. Ezúttal is élek a gyanúval, hogy a fenti szöveg – bár a szerző valószínűleg komolyan gondolta – igazából csak azt a célt szolgálta, hogy a kordivatnak megfelelően ezzel is rúgjanak egyet a németekbe, vagyis a barbár hunokba.

Mint már írtam, az események idején az angolok többnyire nagyon is tiszteletreméltónak tartották a németek viselkedését Falklandnál, sőt, sokan voltak, akik még így is túl puhánynak tartották őket. Egy angol költő és történész, Sir Henry Newbolt például a következőket írta: „Gondolják csak meg, mit jelentett volna a németeknek, ha egy Cradock zászlaja lobog azon a december nyolcadikán a Scharnhorst árbocán. Elképzelhetik őt, amikor a nagy csatacirkálókat kifutni látja a kikötőből, és felvonja a jelzést: „Azonnali támadást indítok.”, és azzal teljes sebességgel, egyenesen megindul feléjük. A sebességük még nem nagy, ott és akkor meg lehet közelíteni őket. Micsoda harc lett volna! Nem holmi impotens szanaszét menekülés, nem órákon át tartó kínlódás, melyben ide-oda kanyarogva próbálják kivonni magukat az ellenség számukra elérhetetlen távolságról tüzelő ágyúinak csapásai alól, hanem elszánt közelharc, melyben minden lövés talál, esélyt adva számukra, hogy a vég előtt még kemény csapást mérjenek az ellenségre, egy nagyszerű, követendő példát adva ezzel fegyvernemüknek.”

A harcias angolokkal szemben, akik az egyetlen elfogadható taktikának a nelsoni hagyományokon alapuló „fejjel a falnak” csatatervet tekintették, a németek viselkedése szinte a szeretetreméltó emberi gyarlóság példájának tűnik. Nem rohantak neki azonnal a túlerejű ellenségnek, bár adott esetben talán tényleg ez lett volna a célravezetőbb, hanem azt tették, amit a legtöbb, saját életét féltő ember reflexből cselekedne, vagyis azonnal menekülni próbáltak. Spee csak akkor fordult szembe az ellenséggel és vállalta a reménytelen harcot, amikor világossá vált, hogy a menekülésre semmi esélye, viszont saját feláldozásával talán megmentheti a többieket. Vagyis nem a dicsőséges halált keresték – japán módra –, hanem a kényszerűségnek engedve, és racionális megfontolásokból vették fel a harcot. Viszont mihelyt ezt megtették, valóban a végsőkig küzdöttek.

A modern hadihajókon azonban a végsőkig való harc némileg mást jelentett, mint annak idején a vitorlásokon. Pollen az általánosan elfogadott véleménynek hangot adva úgy véli, a napóleoni idők korszakában humánusabb volt a tengeri hadviselés, és sokkal megértőbbek voltak a magukat megadó hajóparancsnokok iránt. Azonban nem kell különösebben sokat tanulmányozni a tengeri hadviselés történetét ahhoz, hogy belássuk, ez egyáltalán nem így van. Szemléltetésnek az is elég lehet, ha vetünk egy pillantást a Trafalgárnál odaveszett francia és spanyol hajók veszteségadataira.

A nevezetes Redoutable, ahonnan Nelsont a halálos lövés érte, akkor adta meg magát, amikor az angol ágyúk már kidöntötték mindhárom árbocát, szétlőtték a kormányát, és már csak néhány ágyúja maradt üzemképes. A hajó embervesztesége meghaladta a 80%-ot, 643 fős személyzetéből 522-en elestek, vagy megsebesültek. A sorhajó kapitánya, Jean Lucas, még ekkor is csak tisztjei hosszas rábeszélésére volt hajlandó bevonni a zászlót. A francia zászlóshajó, a Bucentaure, semmivel sem járt jobban. A Redoutable-hoz hasonló módon tönkrelőtt hajó legénységéből több mint 450 ember került a veszteséglistára. 75% körüli volt az emberveszteség többek között például a Fougueaux, az Intrepide és az Aigle, illetve a spanyol San Augustin és Santissima Trinidad sorhajókon is. Az Intrepide parancsnoka, Louis Antoine Infernet kapitány, még ilyen körülmények között sem volt hajlandó megadni magát, végül tisztjei fogták le és zárták a kabinjába, hogy végre bevonhassák a hajó zászlaját.

Az említett hajók életben maradt tisztjeit a hadbíróság utóbb nemcsak felmentette, hanem követendő példának állította őket a többi tiszt elé. A megadás számukra valóban nem jelentett szégyent, mert mindenki úgy gondolta, ezek az emberek csakugyan megtettek minden tőlük telhetőt a győzelemért, és tisztességgel harcoltak lehetőségeik végső határáig. Ez a végső határ azt jelentette, hogy a megadásra akkor került sor, amikor a hajó már harc és mozgásképtelenné vált, vagyis sem menekülni, sem a harcot folytatni nem volt képes. Azok a tisztek viszont, akik nem mentek el eddig a pontig, és hajójuk lobogóját akkor vonták be, amikor az még képes lett volna a további harcra, már nem számíthattak a hadbíróság dicséretére. Ha a megadásra valóban túlerejű ellenséggel szemben került sor, általában így is felmentették őket, ám az ilyen eset többnyire nem tett jót a karrierjüknek.

Pollen és több más szakíró szerint a modern korban másként kezelték az ilyen eseteket, és a megadást megengedhetetlen szégyennek tekintve elvárták, hogy a parancsnok inkább elsüllyessze hajóját, mint hogy megadja magát az ellenségnek. Erre példaként rendszerint a Nyebogatov elleni eljárást hozzák fel. (Mást nem is nagyon tudnak, mert a modern korban ilyen eset nem fordult elő több.)

Ez az elképzelés azonban alapjában téves, amit éppen a bizonyítására felhozott precedens mutat meg egyértelműen. Nyebogatovot ugyanis nem azért ítélték halálra, mert megadta magát, hanem azért, mert úgy adta meg magát, hogy hajói még aránylag épségben voltak, és bőven volt még lőszerük is. A bíróság úgy vélte, Nyebogatov hajóinak állapota még lehetővé tette volna a harc folytatását. Aztán hogy ennek a harcnak már nem sok értelme lett volna, azt a bíróság már lényegtelen mellékkörülménynek tekintette.

Ugyanekkor viszont ugyanez a bíróság a magát szintén megadó Orjol páncélos valamennyi tisztjét felmentette minden vádpont alól, mert bizonyítottnak tekintették, hogy a súlyosan sérült, és a lőszerből gyakorlatilag teljesen kifogyott hajó már valóban nem volt képes a további harcra. Az Orjol tisztjei tehát valóban a végsőkig harcoltak, mindent megtettek, ami tőlük tellett, számukra tehát már nem jelentett szégyent a kapituláció.

Az 1906-os hadbíróság tehát ugyanúgy működött, mint az 1806-os. A vizsgálat tárgya nem az volt, a kapitány miért nem süllyesztette el a hajóját a megadás helyett, hanem az, megtett e minden tőle telhetőt a győzelemért a megadás előtt. Ha a hajó megadására annak harcképtelen állapotában került sor, a kapitány számíthatott a felmentésre.

Azonban mire egy modern hadihajó harcképtelen állapotba kerül, addigra rendszerint már úton van a tengerfenék felé. A vitorlás korszakban ez másként nézett ki, hiszen az akkor használatos tömör ágyúgolyókkal szinte lehetetlen volt elsüllyeszteni egy faépítésű sorhajót. A fahajók süllyedése ráadásul többnyire sokáig tartott, ami lehetőséget adott a legénységnek a menekülésre. Egy modern, acélból készült hadihajó viszont néhány perc alatt képes elmerülni, ami a sebesültek és a hajó mélyében szolgálatot teljesítők számára a menekülést gyakorlatilag lehetetlenné teszi. Az Orjol is csak azért úszta meg Csuzimánál, mert az éjszaka véget vetett az ütközetnek, még mielőtt a japán ágyúk megadták volna a hajónak a kegyelemdöfést. Éjszaka a sérülések egy részét sikerült kijavítani, a vizet részben kiszivattyúzni, így a páncélost a felszínen tudták tartani. Másnap pedig Nyebogatov olyan gyorsan megadta magát, hogy a hajót már nem érték újabb találatok.

Az Ostasiengeschwader hajóinak végzetét megvizsgálva láthatjuk, a Dresden és a Nürnberg de facto megadta magát, a Leipzig pedig, noha nem vonta be zászlaját – bár a kapitány ezt afféle pilátusi „mosom kezeimet” módon tulajdonképpen engedélyezte –, reménytelen helyzetében végül segítséget kért az ellenségtől, amit az megadásként értelmezett. A Scharnhorst addig harcolt, amíg végleg harcképtelenné nem vált, aztán pillanatok alatt elsüllyedt, még mielőtt megadásra, vagy akárcsak a hajó szervezett kiürítésére gondolni lehetett volna. A Gneisenau ellenállása volt talán a legmakacsabb, amit Pollen az orosz Szuvorov csatahajó csuzimai harcával állít párhuzamba. Mindkét hajó tényleg a végsőkig harcolt, a Szuvorov tengerészei a hajó egyetlen megmaradt ágyújával – majd a legvégén állítólag már csak puskákkal – még süllyedés közben is lőtték a japánokat. A németek ennyire azért nem voltak fanatikusak, a Gneisenau kapitánya legalább elrendelte a harc beszüntetését, és a hajó elhagyását. Hogy a fenékszelepeket megnyitották e, vagy sem, lényegtelen részletkérdés, a német hajó enélkül is menthetetlen volt. Az angolok is úgy vélték, a Gneisenau és a Leipzig túlélői saját hősiességüket akarták még jobban kidomborítani a fenékszelepek megnyitásáról szóló történettel. (És talán a zászlók bevonásának, és a segítségkérésnek az utólagos letagadásával is.)

A cirkálók ugyanis az elszenvedett sérülések miatt a fenékszelepek nélkül is mindenképpen elsüllyedtek volna. A faépítésű vitorlások viszont, hacsak nem ütött ki rajtuk nagy tűz, árbocaik ellövése, ágyúik elnémítása után is a felszínen maradtak, s egy ilyen úszó roncs kapitánya mit tehetett volna mást, előbb-utóbb megadta magát. Egy vitorlás sorhajót elsüllyeszteni csak úgy lehetett volna, ha felgyújtják, vagy felrobbantják a lőszerraktárát. Nem volt ugyan jellemző, de ezért akadt erre is néhány példa. Hogy az angol haditengerészetnél ilyesmi csak ritkán történt, annak oka nem az angolok példamutató humanizmusa és keresztényi viselkedése volt, hanem egyszerűen csak az, hogy a britek nem nagyon kerültek olyan helyzetbe, ami ilyen döntés elé állította volna a hajók kapitányait. De ha ez mégis megtörtént, akadt azért jó néhány angol parancsnok is, aki kész volt arra, hogy a „megadás gyalázata” helyett inkább magával együtt elpusztítsa hajóját is.

Spee-nek és kapitányainak Pollen féle minősítése tehát nagyrészt alaptalan rágalom, amivel a szerző csak maga is beállt az első világháború alatt felállt, és máig működő kórusba, ami a németek kegyetlen barbarizmusát és fanatizmusát harsogja. Ebben a véleményben ugyanaz a kettős mérce érhető tetten, ami az angolszász dominanciájú modern történetírást azóta is jellemzi. Az angol hadihajók úgy jártak ki-be a világ összes semleges államának felségvizeire, mintha a sajátjuk lett volna valamennyi, ellenben ha a németek – vagy egy évszázaddal korábban korábban a franciák – merészkedtek be valahová, Londonban és Washingtonban azonnal óriási volt a felháborodás, és ötös hangerővel tiltakoztak a semlegesség durva és gyalázatos megsértése miatt nemcsak a németeknél, hanem az illető ország kormányánál is, melyre általában erős nyomást is gyakoroltak, hogy még a nemzetközi jog által amúgy megengedett mértékben se teljesítsék a német hadihajók igényeit. Az angol történetírók, mint Pollen, rosszallóan csóválják a fejüket, hogy a fanatikus németek harcképtelen hajóikon sem vonták be a zászlót – ami több esetben nem is igaz –, s így arra kényszerítették a humánus és keresztényi briteket, hogy tovább lőjék őket. (Sturdee is azon a véleményen volt, hogy mivel a németek formálisan nem adták meg magukat, nem is kellett volna őket kimenteniük.) Viszont amikor egy hónappal korábban az angol Monmouth cirkáló tett ugyanígy, azt általában a hősiesség szép példájaként emlegetik, és ebben az esetben azon vannak felháborodva, hogy a németek is tovább lőtték a harcképtelen, de magát meg nem adó hajót.

Pollen embertelen pogányságnak minősíti a megadás elutasítását. A derék brit hazafi ezzel azonban pogánynak minősíti azokat a brit hazafiakat is, akik a két világháborúban a megadás vagy visszavonulás helyett inkább a túlerejű ellenséggel szembeni reménytelen harcot választották, mint például Cradock, vagy később Loftus Jones, illetve a következő háborúban Edward Kennedy, Gerard Roope, és sokan mások. A legkirívóbb példa alighanem az Acasta rombolóé, mely a következő háborúban megtorpedózta az akkori Scharnhorstot, majd menekülés helyett négy 120 mm-es ágyújából tovább lőtte a 35 centi vastag páncélzatú német csatacirkálókat, amíg azok néhány jól irányzott lövéssel a tenger fenekére nem küldték a rombolót, és egy fő kivételével a teljes legénységét. Az Acasta parancsnoka, Eric Glasfurd, simán megtehette volna, hogy a sikeres torpedótámadás után füstfüggöny védelme alatt nagy sebességével élve visszavonul, rádión riadóztatja a közelben tartózkodó angol hajókat, majd a németek távozása után visszatér a közben elsüllyedt Glorious és Ardent túlélőit menteni. Glasfurd azonban kijelentette: „A Flotta nem tesz ilyet!”, és a visszavonulás helyett ott maradt a németekkel kakaskodni, amíg azok szét nem lőtték az ő hajóját is. A brit szakírók szerint mindez a Royal Navy Richard Grenville fémjelezte hagyományaival összhangban levő dicsőséges viselkedés, míg ugyanezt a viselkedést a németek vagy a japánok esetében persze pogány barbarizmusnak minősítik.

A helyzet azonban ezúttal is az, hogy az európai népeknek nem nagyon van mit egymás orra alá dörgölniük. A fanatizmus, barbarizmus, kegyetlenség egyikük számára sem ismeretlen fogalom, bár leginkább persze csak a másikban látják meg azt. Hogy ebből következően a XX. században Európával az történt, ami történt, az nagyon is közös munka és közös felelősség volt.

Forrásmunkák

Henry Edmund Harvey Spencer-Cooper – „The battle of the Falkland Islands”

Arthur Hungerford Pollen – „The Navy in battle”

Oliver Warner – „Great sea battles”

Geoffrey Regan – „Haditengerészeti baklövések”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Falklandi_csata

https://hu.wikipedia.org/wiki/Coronel-foki_csata