Mikor 13.20-kor Spee az angol csatacirkálók elé fordult, hogy két páncéloscirkálója feláldozásával biztosítsa a többiek menekülését, a három német könnyűcirkáló dél felé fordult, és a tőlük telhető legnagyobb sebességgel igyekeztek elszakadni az őket üldöző ellenségtől. A brit kötelékből ugyanekkor szintén kivált három cirkáló, melyek a németek után eredtek. Az élen a coroneli ütközet túlélője, a Glasgow haladt, 26 csomós sebességgel, mögötte pedig néhány mérfölddel lemaradva a Kent és a Cornwall igyekezett lépést tartani a német hajókkal. Mindkét cirkáló a Coronelnél elsüllyesztett Monmouth testvérhajója volt, tehát névleg páncéloscirkálók, de fegyverzetük alapján inkább erős könnyűcirkálóknak lehetett tekinteni őket. Az ekkor már sem újnak, sem korszerűnek nem tekinthető, 1901-ben illetve 1902-ben vízrebocsátott 9.800 tonnás hajók a maguk 14 darab 152 mm-es ágyújával tűzerőben jelentősen felülmúlták a német cirkálókat, viszont hivatalos csúcssebességük csupán 23 csomó volt. Ez a sebesség építésük idején kiválónak számított, ekkoriban viszont már nem volt valami kiemelkedőnek tekinthető. Papíron mindegyik német cirkáló gyorsabb volt náluk, esélyeik tehát nem tűntek igazán jónak arra, hogy utolérjék az ellenség hajóit.
A német cirkálók egymás mellett rohantak dél felé, de nem egymással párhuzamosan, hanem legyezőszerűen szétbontakozva, és egymástól folyamatosan távolodva. A leggyorsabb hajó, a jobb szélen haladó Dresden, rövidesen jócskán megelőzte a többieket, és több mérfölddel eléjük vágott. A leglassabb és legöregebb cirkáló, a Leipzig középen haladt, míg néhány mérfölddel tőle balra, valamelyest előtte a Nürnberg. A Glasgow tőlük nagyjából hét, a másik két angol cirkáló pedig 11 mérföld távolságból üldözte a németeket.
Másfél órás üldözés után, délután háromkor a Glasgow majdnem 11 km-es távolságról tüzet nyitott 152 mm-es ágyúiból a hozzá legközelebb eső német hajóra, a Leipzigre. Az angolok abban bíztak, sikerülhet megrongálniuk és lelassítaniuk a német cirkálót, amivel lehetővé tennék, hogy végre a Cornwall és a Kent is utolérje azt. A brit gránátok rövidesen villába fogták a Leipziget, találat azonban nem érte a német hajót. A Leipzigről is leadtak néhány válaszlövést, ami szintén nem talált. A két másik angol cirkáló legénysége a fedélzeteken tolongva figyelte a Glasgow és a Leipzig lövésváltását, és hangosan éljeneztek, amikor az angol gránátok becsapódtak az ellenséges cirkáló mellett. Sokáig azonban nem élvezhették a kibic biztonságos szerepét, ugyanis a két hajó közben méterről méterre dolgozta le az őket a németektől elválasztó távolságot, és nemsokára ők is lőtávolságon belülre értek. Nem sokkal három óra után mindkét hajón elrendelték a harci riadót, a fedélzeten szurkoló legénység pedig harcállásaiba rohant.
Közben viszont a német cirkálók már annyira eltávolodtak egymástól, hogy világossá vált, az angol hajóknak is szét kell szóródniuk, ha nem akarják, hogy az ellenség egérutat nyerjen. Fél négy körül a Cornwall parancsnoka, Walter Ellerton kapitány jelzett a tőle balra haladó Kentnek: „Enyém a középső célpont, ha maga fogja a bal oldalit.”
A jelzés vétele után a Kent, miután leadott néhány sortüzet a Leipzigre, most már csak a bal oldali német cirkálót, a Nürnberget követte, és a többiektől bal felé távolodva rövidesen elszakadt a többi angol hajótól. Az öreg angol cirkáló számára a papírforma szerint reménytelen volt, hogy utolérhesse a gyors német hajót. Az 1908-ban szolgálatba állított Nürnberg ugyan már szintén nem tartozott a legújabb és legkorszerűbb cirkálók közé, de 24,1 csomós csúcssebességével elvileg rávert a 23 csomóra képes Kentre. Azonban a Kent nemrégiben került ki a nagyjavításról, melynek során gépeit átvizsgálták és kijavították, ezenkívül megtisztították a hajófeneket is. A Nürnberg viszont, mely ekkor már több mint három éve nem volt nagyjavításon, fél éve egyfolytában a tengeren volt, hajtóművei már alapos szervizre szorultak volna, és a hajófenéken is nyilván vastag lerakódások lehettek.
A biztonsági előírásokat figyelmen kívül hagyva mindkét hajó gépészei túllépték a kazánok megengedett terhelését, hogy elérjék a lehető legnagyobb sebességet. A Kent fűtői úgy dolgoztak, mint még soha. Nem is annyira a kitűzött jutalom lelkesítette őket, hanem inkább a bosszúvágy dolgozott bennük. A tisztek ugyanis természetesen nem mulasztották el nyomatékosan felhívni a figyelmüket arra, hogy azt a hajót üldözik, amely Coronelnél szándékosan hagyta vízbe fulladni az ő testvérhajójuknak, a Monmouthnak a legénységét. A fűtők tehát most beleadtak apait-anyait, és mintha az életük függött volna tőle, úgy lapátolták a szenet a kazánokba. Az eredmény megdöbbentette, és egyben csodálattal töltötte el a cirkáló tisztjeit. A Kent, mely addig soha nem ért el 23,5 csomósnál nagyobb sebességet, most túllépte a 24 csomót, sőt, az egyik tiszt visszaemlékezése szerint egy rövid ideig elérték a 25 csomós sebességet is.
A fűtők kemény munkája meghozta a maga gyümölcsét. A Kentet és a Nürnberget elválasztó távolság lassan, de biztosan csökkent, és délután ötkor az angol cirkáló parancsnoki hídján állók látták, hogy a német hajó hátsó ágyúi tüzet nyitnak rájuk. Ezt látva a britek üdvrivalgásban törtek ki, hiszen ez azt jelentette, hogy végre lőtávolságra sikerült megközelíteniük az ellenséges hajót. Hogy ez pontosan mekkora távolságot is jelentett, azt nem tudták, ugyanis a cirkáló a nagy sebesség és a túlerőltetett gépek vibrációja miatt annyira remegett és rázkódott, hogy az optikai távolságmérőket nem tudták használni.
A Kent parancsnoki hídján a tisztek feszülten figyeltek, és várták az ellenséges lövedékek becsapódását. Azonban nem láttak semmit. Eldördült a német cirkáló második sortüze, és az angolok ismét nem láttak egyetlen becsapódást sem. Csak a harmadik sortűz után vették észre, hogy a német gránátok nem előttük, hanem mögöttük csapódnak be, holott meg voltak győződve róla, hogy a nagy távolság következtében a német lövések rövidre sikerülnek majd. A britek itt szembesültek először azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a kisebb kaliber ellenére a német ágyúk lőtávolsága felülmúlja a saját hathüvelykes lövegeikét. Ez a német ágyúk nagyobb csőemelkedési szögének volt köszönhető, azok csöveit ugyanis az akkoriban nagynak számító, 30 fokos szögben lehetett emelni, ami a gránátok számára 12.200 méteres lőtávolságot tett lehetővé. A 15 cm-s angol ágyúkat ezzel szemben csak feleekkora szögben lehetett emelni, és ezzel a 15 fokkal a nagyobb kaliber ellenére alig 11 km-es lőtávolságot tudtak csak elérni. (Később a csőemelkedési szöget 20 fokra növelték, amivel sikerült elérni a 13.350 méteres lőtávolságot.)
A Kent kilenc perccel öt óra után nyitott tüzet elülső ágyúiból, azonban az ő lövései valóban rövidre sikerültek. Ennek ellenére folytatta a tüzelést, bár eredményt nem ért el, mivel a pontos célzást az erős vibráció, s a közben borúsra forduló időjárás, és a szemerkélő eső egyaránt megnehezítette. Nem sokkal később az angol hajó kissé balra fordult, hogy a jobb oldali kazamatákban levő ágyúit is a célra tudja irányítani.
A következő fél órában folytatódott az üldözés és a tűzpárbaj. Az angol tüzérek megtettek minden tőlük telhetőt, azonban nagy bosszúságukra egyetlen találatot sem észleltek. Csak később derült ki, hogy valójában két angol gránát is eltalálta a német hajót, és megrongálta annak kormányszerkezetét. A németek ugyanekkor csak egyetlen találatot értek el a brit cirkálón, mely azonban nem okozott komolyabb károkat.
Az őt ért sérülés ellenére ekkor még mindig a Nürnberg állt jobban. A két találat nem csökkentette sebességét, és mivel lassan kezdett sötétedni, jó esély látszott rá, hogy a sötétedés beálltáig távol tudja tartani üldözőjét, majd az éjszaka leple alatt elmenekülhet előle. Pár perccel fél hat után azonban a németek minden reménye füstté vált. Gyors egymásutánban a Nürnberg két kazánja is felrobbant, s a hajó sebessége pillanatok alatt 19 csomóra esett vissza. Utólag már nem lehet biztosan megállapítani, mi okozta a kazánrobbanást, de általában azt tartják valószínűbbnek – a Nürnberg túlélői is ezt erősítették meg –, hogy a német cirkáló már régóta karbantartásra szoruló kazánjai a túlterhelés miatt robbantak fel, nem pedig egy angol találat következtében.
A Kent most már gyorsan közeledett a német hajóhoz, és negyedóra múlva már csupán öt és fél kilométer választotta el tőle. A menekülés reménytelenségét látva a Nürnberg parancsnoka, Karl von Schönberg sorhajókapitány ugyanúgy tett, mint korábban Spee, vagyis kilencven fokkal balra fordulva keresztbefordult az őt üldöző angolok előtt. A Kent parancsnoka, John Allen kapitány, szintén ugyanúgy tett, mint a fő összecsapásban a saját főparancsnoka, Sturdee altengernagy, vagyis az ellenséget követve maga is elfordult, de kisebb szögben, mint a németek, így a továbbiakban a két hajó egymással azonos irányban, de nem teljesen párhuzamos, hanem egymáshoz lassan közelítő pályán mozgott.
A távolság gyorsan csökkent, s húsz perccel később a két hajó már szinte közvetlen lőtávolságról, alig két és fél kilométerről lőtte egymást. Mindkét fél ágyúi folyamatosan tüzeltek. A központi tűzvezetést nem használták, vagyis nem összehangolt sortüzeket lőttek, hanem az egyes ágyúk önállóan, helyi célzással tüzeltek. Az ágyúdörgés folyamatos volt, a hajók rázkódtak és dülöngéltek, s állandóan hallatszottak a robbanások, valamint a hajót ért lövedékek és repeszek csattanásai. Az angol cirkáló mélyén a legénység aggódva figyelte a fedélzetek felől folyamatosan érkező dübörgés hangját, s miután a találatok és a saját ágyúk lövéseinek robaját nem tudták megkülönböztetni, azt hitték, a hajót folyamatosan találatok érik, és a helyzetük nem áll valami jól.
A tisztek persze próbálták oldani a feszültséget, s amikor elterjedt a hír, hogy a németek szétlőtték a cirkáló egyik kéményét, egyikük így nyugtatta meg az aggodalmaskodó tengerészeket: „Minden rendben. Elvégre van belőlük néhány, nem?”
A britek ezen a távolságon már a nagy robbanóerejű HE lövedékeiket használták, melyeket lyddite töltettel láttak el. Ez gyakorlatilag ugyanaz, mint az orosz–japán háborúban nagy hírnevet szerzett simoza, s a hatása most is elsöprő volt. Az angol gránátok rövidesen a német cirkáló mindkét árbocát ellőtték, a kéményeket szitává lyuggatták, a fedélzeti lövegeket pedig egymás után némították el. A lyddite-el megtöltött gránátok robbanásai hatalmas lyukakat téptek a Nürnberg testébe, s lángba borították a cirkálót, mely háromnegyed hatkor már csak tíz csomóval vánszorgott előre.
Erről a távolságról persze a német tüzérek sem tudták eltéveszteni célpontjukat. Gránátjaik derékba törték a Kent főárbocát, és jókora pusztítást vittek végbe az angol cirkáló fedélzetén. A cirkáló oldalába is számos lyukat szakítottak a német lövedékek, azonban a vízvonal alatt nem érte találat az angol hajót. A kiskaliberű gránátok összességében véve nem okoztak igazán súlyos sérüléseket az ellenségnek, azonban egyikük mégis majdnem a németek javára billentette az ütközet kimenetelét. A gránát a kazamatákban elhelyezett egyik 15 cm-es ágyú közelében csapódott be, s a robbanás és a repeszek annak szinte teljes személyzetét megölték, vagy megsebesítették. A repeszek kisebb tüzet okoztak, mely átterjedt a lőszerliftben levő kivetőtöltetekre is. A kordit gyorsan lángra kapott, és az a veszély fenyegetett, hogy mint később sok más esetben, a tűz a liften keresztül eléri a lőszerraktárat. A helyzetet a tengerészgyalogság egyik őrmestere, Charles Mayes mentette meg, aki lélekjelenlétét megőrizve azonnal lezárta a lőszerlift csapóajtóját, majd félelemtől megbénult embereibe lelket verve a legközelebbi tűzcsapról gyorsan megkezdte a tűz oltását. Mayes ezért később Bátorságért Érdemérmet, és húsz font jutalmat kapott.
Nem sokkal hat óra után a német cirkáló elfordult jobbra, valószínűleg azért, hogy az őt lassan megelőző és eléje vágó Kent ne foghassa a T alakzat szárába. A Nürnberg fedélzete ekkor már merő romhalmaz volt, a hajónak alig néhány ágyúja tüzelt csak, és távcsővel az angol cirkálóról is jól lehetett látni a fedélzeten, az ágyúk körül heverő halottak tömegét. Tíz perccel később a német hajó megint elfordult, ezúttal balra, egyenesen a Kent felé. Egyesek szerint döfőorrával akart nekirontani ellenfelének, azonban a hajó ekkor már annyira le volt lassulva, hogy ez aligha sikerülhetett volna neki. Valószínűbb az a feltételezés, hogy a cirkáló parancsnoka egyszerűen csak a hajó még épen maradt jobb oldali lövegeit, melyek a harcban addig még nem vettek részt, kívánta tüzelési helyzetbe hozni, mivel a hajó bal oldalán már csak két üzemképes ágyú maradt.
A Kenten azt hitték, a németek torpedótámadásra készülnek, ezért a német hajóval ellentétes irányba fordulva igyekeztek eltávolodni a Nürnbergtől. Negyed hétkor ismét az ellenséggel párhuzamos irányba fordultak, és folytatták a tűzharcot a láthatóan az utolsó perceit élő német cirkálóval. Fél hét körül a már csak szórványosan tüzelő Nürnberg teljesen megállt, és öt perccel később beszüntette a tüzelést. Miután azonban a hajó nem vonta be zászlaját, az angolok folytatták a harcot, és folyamatosan lőtték tovább a mozgás és harcképtelen roncsot, óvatosan közelítve hozzá. Csak három perccel hét óra előtt szüntették be ők is a tüzelést, mikor a Nürnberg bevonta zászlaját. (A németek ezt utóbb tagadták.)
A britek megkezdték az előkészületeket a túlélők kimentésére, azonban rövidesen kiderült, hogy a német gránátok a hajó valamennyi csónakját tönkretették. Mialatt az angolok a két legjobb állapotban levő csónakjukon igyekeztek gyorsan befoltozni a repeszek ütötte lyukakat, a Nürnberg lassan jobb oldalára dőlt, majd fél nyolc körül elmerült a hullámokban. Miközben a hajó süllyedt, néhány német tengerész gyűlt össze annak tatfedélzetén, és egy német lobogót lengetve a cirkálóval együtt merültek el.
Az angolok tőlük telhetően igyekeztek kimenteni a roncsok között vergődő csekély számú túlélőt, azonban a mentőcsónakok hiánya és az erős hullámzás nagyon megnehezítette a dolgukat. Bár egészen a teljes sötétség beálltáig, este kilenc óráig kutattak a túlélők után, mindössze 12 német tengerészt sikerült kimenteniük, de ezek közül is öten később belehaltak a kihűlésbe. A Nürnberg 322 fős legénységéből tehát összesen heten maradtak életben, a többiek, köztük Spee nagyobbik fia, Otto, a hajóval együtt pusztultak el.
A kimentett német tengerészek egyike később elmondta, a Nürnberg fedélzetén ők úgy tudták, a britek felrobbantották a falklandi kikötők berendezéseit, és Afrika nyugati partjaihoz vonultak vissza.
A Kent összesen 37 találatot kapott az ütközet során. A cirkáló siralmas látványt nyújtott, fedélzete romokban hevert, oldalán lövedékek és repeszek ütötte lyukak tucatjai tátongtak, de a látszat ellenére a hajót nem érte súlyos sérülés. A 105 mm-es német gránátok ezúttal is hatástalannak bizonyultak, a cirkáló páncélzatát egyetlen helyen sem tudták átütni. Az emberveszteségek is viszonylag csekélyek voltak, a Kent legénységéből nyolc ember elesett, nyolc megsebesült. A német gránátok egyike tönkretette a hajó rádióadóját, így a cirkáló, bár fogta a többiek jelzéseit, maga nem tudta felvenni velük a kapcsolatot.
A hajótöröttek kimentése közben a Kent tengerészei különös látványra lettek figyelmesek. A cirkáló közelében váratlanul előbukkant a ködből egy nagy vitorlás hajó, alighanem ugyanaz, melyet a csatacirkálók legénysége is látott néhány órával korábban. A teljes vitorlázattal haladó hajó méltóságteljesen vonult el dél felé, majd nem sokkal később eltűnt a sötétségbe boruló láthatáron. A kísértethajó később bevonult a Royal Navy legendáriumába, s az ütközetben részt vevő hajók legénysége a háború során, a későbbi tengeri csatákban még többször is látni vélte a vitorlást.
A Kent harci lobogója, melyet a szokásoknak megfelelően a névadó megye előkelő hölgyei készítettek és ajándékoztak a cirkálónak, darabokra szakadt az ütközetben. Allen kapitány összegyűjtötte a maradványokat, és elküldte az adományozóknak, akik amennyire lehetett, összefércelték azt, és aztán a megtépett hadilobogót a Canterbury katedrálisnak adományozták. A Kent számára egy új selyemlobogót készítettek, melyet a csata évfordulóján, 1915 december nyolcadikán adtak át a cirkálónak.
A Cornwall és a Kent fél öt körül nyitott először tüzet a Leipzigre, amely valamelyest jobbra fordult, hogy kitérjen a lövedékek elől. A német hajók így kezdtek legyező alakzatban széthúzni, s az őket addig egy bolyban követő angol cirkálóknak is hasonlóképpen kellett tenniük. A Kent balra kanyarodva a Nürnberg után eredt, míg a Cornwall tovább követte a Leipziget. A Glasgow parancsnoka, John Luce kapitány egy ideig habozott, menjen tovább a Leipzig után, vagy inkább vegye üldözőbe a Dresdent, mely a többieket jobb felől jócskán megelőzve addigra már kezdett eltűnni a láthatáron. Luce végül úgy döntött, marad a Leipzig mögött, attól tartott ugyanis, a német cirkálónak különben sikerülhet megszöknie a Cornwall elől. A gyors Glasgow könnyedén tudta tartani a lépést a németekkel, és Luce úgy érezte, az üldözés sikere azon múlik, cirkálójának ágyúi képesek e lelassítani annyira a német hajót, hogy azt a Cornwall is utolérhesse.
Bár később senki sem dörgölte Luce kapitány orra alá, de ez a döntés alighanem hiba volt. Az angol hajók közül ugyanis egyedül a Glasgow-nak volt esélye arra, hogy utolérhesse a Dresdent. A német cirkáló az Emden testvérhajója volt, de tőle eltérően már turbinás hajtóművekkel rendelkezett, így 23 helyett 25 csomós sebességre volt képes, amivel Spee hajórajának leggyorsabb cirkálója volt. A brit kötelékből a csatacirkálókat és a Falklandnál hátra maradt Bristolt leszámítva csupán a 26 csomós sebességű Glasgow lehetett volna képes arra, hogy siker reményében vegye üldözőbe a német hajót. A Glasgow azonban ehelyett a németek leglassabb cirkálója, az 1906-ban szolgálatba állított, csupán 22,5 csomóra képes Leipzig mögött maradt, melyet ugyanekkor a Cornwall is üldözőbe vett. A Cornwall papíron szintén 23 csomóra volt képes, de ahogy testvérhajója, a Kent képes volt utolérni a Leipzignél gyorsabb Nürnberget, úgy a Cornwall is képes lett volna segítség nélkül is elfogni a valójában még nála is lassabb német hajót. A Cornwall tűzerőben sem szorult rá a Glasgow segítségére, hiszen 14 darab 152 mm-es lövegével nagy fölényben volt a német hajó tíz darab 105 mm-es ágyújával szemben. A Glasgow végül valóban nem sokkal járult hozzá a Leipzig legyőzéséhez, viszont azzal, hogy a Cornwall mellett maradt, futni hagyta a Dresdent, mely hat óra felé végképp eltűnt a britek szeme elől. (Egyes források szerint a Leipzig egyik lövedéke az összecsapás elején megrongálta a Glasgow egyik kéményét, és ez lecsökkentette a brit cirkáló sebességét, melynek így nem is lett volna esélye utolérni a Dresdent.)
Fél öt után a két üldöző már folyamatosan lőtte a Leipziget, bár a nagy, mintegy tízezer méteres távolság miatt egyelőre még csak lassú tempóban tüzelve. A Leipzig szintén tüzet nyitott, a számára veszélyesebb hajóra, a Cornwallra. A német tüzérek elég jól céloztak, lövedékeik többször is villába fogták az angol cirkálót, de közvetlen találatot ők sem értek el.
Az első találatot az angolok érték el, 16.42-kor, amikor a Cornwall egy 15 cm-es gránátja telibe találta a német hajó előárbocának tűzvezető állását, tönkretéve a tűzvezető berendezéseket, és megölve a cirkáló tüzértisztjét. A Leipzig erre addigi irányától kissé jobbra fordult, hogy kitérjen a lövedékek elől.
A lőtávolság közben hét és fél kilométerre csökkent, és nem sokkal öt előtt a németek is elérték első találataikat az angol cirkálón. Látva, hogy az ellenség belőtte a hajóját, Ellerton kapitány szintén jobbra fordult, egyrészt hogy kitérjen a német gránátok elől, másrészt azért, hogy végre teljes oldalsortüzeket tudjon lőni az ellenségre, melyre addig csak az angol cirkáló elülső ágyúi tudtak tüzelni. A Cornwall a Leipzig tatja mögött keresztezte a német hajó nyomdokvonalát, és átkerült annak jobb oldalára. A két angol cirkáló, mely eddig kétfelől követte a német hajót, most annak jobb oldalán, egymás mögött, csatasorban haladva folytatta az ellenség üldözését.
A fordulattal azonban a Cornwall megint távolságot vesztett, s miután a lőtávolság ismét kilencezer méter fölé nőtt, tíz perccel öt óra után ismét beszüntette a tüzelést. A cirkáló gépészei és fűtői azonban ugyanolyan lázas tempóban dolgoztak, mint Kenten szolgáló társaik, s az addig soha nem mért sebességgel, 24 csomóval haladó angol hajó gyorsan ledolgozta lemaradását. Fél hatkor, nyolc kilométeres távolságról ismét tüzet nyitottak a Leipzigre, mely szintén tovább lőtte az angol cirkálót. A német tüzéreknek sikerült eltalálniuk a megfelelő távolságot, és a következő néhány percben a Cornwallt gyors egymásutánban kilenc találat érte. A brit cirkáló kénytelen volt gyors kitérőmanőverekbe kezdeni, és valamelyest ismét távolabb húzódni a kellemetlenül pontosan tüzelő németektől.
Az időjárás közben kezdett rosszabbra fordulni, erősödött a szél és a hullámzás, a ködös, párás levegő lecsökkentette a látótávolságot, ráadásul lassan kezdett sötétedni is. Negyed hétkor Ellerton kapitány úgy döntött, ideje végre döntésre vinni a dolgot, és lezárni a hosszúra nyúló üldözőharcot, mielőtt még a német hajónak sikerülne elmenekülnie a leszálló éjszakában. Az angol tüzérek átálltak a lyddite töltetű gránátokra, a cirkáló pedig, vállalva a kisebb lőtávolság miatti nagyobb kockázatot, közelebb húzódott a német hajóhoz.
Fél hét után érkezett meg rádión a hír, hogy a főerőknek sikerült elsüllyeszteniük mindkét német páncéloscirkálót. Az örvendetes újságot természetesen azonnal közölték a legénységgel, akik az egész hajón kitörő örömmel és lelkes éljenzéssel fogadták a jó hírt.
A cirkálók közben párhuzamos irányban haladva, és lassan közeledve tovább lőtték egymást. Az angol hajók gránátjainak tűzfölénye a kis lőtávolságon gyorsan érvényesült. Amikor az első lyddite gránátok becsapódtak, a német cirkálón meg voltak győződve róla, hogy az ellenséges cirkáló fedélzetén nagykaliberű ágyúkat helyeztek el, és most ezekből tüzelnek rájuk. A lövedékek ugyanolyan borzalmas pusztítást vittek végbe a Leipzigen, mint a Kent gránátjai a Nürnbergen. Háromnegyed hétre a német cirkáló orrától a tatjáig lángokban állt, felépítményei romokban hevertek, első kéményét a találatok kidöntötték, a másodikat kettétörték. A kéményekből és a gépházak szellőzőkürtőiből füst és gőz tört elő, s az ágyúk egymás után hallgattak el. A németek elértek még néhány találatot a Cornwallon, de negyed nyolcra a Leipzig lőszerkészlete kifogyott, s valamennyi ágyúja elnémult. (Az utolsó percekben a Leipzig állítólag néhány torpedót is kilőtt az angol cirkálókra.) A német hajó ekkor már olyan rossz állapotban volt, hogy az angolok, akik meg voltak győződve róla, hogy az ellenség rövidesen megadja magát, beszüntették a tüzelést. A Leipzig lobogóját azonban továbbra sem vonták be, így nem sokkal később a britek ismét tüzet nyitottak, és lassú tempóban tovább lőtték a cirkálót. Háromnegyed nyolckor hatalmas robbanás történt a Leipzigen, melyet követően tőből dőlt ki a német hajó főárboca. Az angolok biztosak voltak benne, hogy a németek most már tényleg megadják magukat, és megint beszüntették a tüzelést. A Leipzig zászlója azonban továbbra is ott lobogott a hajó tatján, így az angolok nyolckor megint lőni kezdték a német cirkálót. Ekkorra már teljesen besötétedett, a nagy lángokkal égő német hajót azonban a tűz fénye továbbra is jól megvilágította.
Tíz perccel nyolc után aztán a Leipzig parancsnoki hídjáról fényjelzésekkel közölték, hogy a hajó bajban van, és segítséget kérnek. (A németek utóbb tagadták, hogy ilyen jelzéseket adtak volna le.) Bár a cirkáló zászlóját továbbra sem vonták be, az angolok beszüntették a tüzelést, és közelebb mentek a német hajóhoz, felkészülve a hajótöröttek kimentésére, majd a süllyedő Leipzig közelébe érve leengedték az épségben maradt csónakokat. (A számomra kevéssé hihető legenda szerint Luce kapitány folytatni akarta a Leipzig ágyúzását, azonban a Glasgow tüzérei megtagadták, hogy tovább lőjék a már jól láthatóan süllyedő német hajót.)
A német cirkálón közben Johann Siegfried Haun fregattkapitány a fedélzetre hívta még életben levő tengerészeit. A cirkáló eredetileg 341 fős legénységéből most mintegy 50-60 ember gyűlt össze Haun körül, aki a hajó tatja felé mutatva így szólt hozzájuk: „Ott van a zászlónk, és bárki, aki úgy gondolja, levonhatja. De én nem fogom megtenni.” Nem tette meg más sem, noha az angolok ekkor még mindig lőtték a Leipziget. A kapitány ezt követően elrendelte a cirkáló elhagyását, majd megnyittatta a fenékszelepeket. A német tengerészek ezután a tengerbe vetették magukat, s a roncsokba és függőágyakba kapaszkodva próbálták fenntartani magukat a jeges vízben.
A lángokban álló, drámai látványt nyújtó Leipzig egyre jobban dőlt balra, végül húsz perccel kilenc óra után felborult, és gyorsan elsüllyedt. Egy perccel később hatalmas víz alatti robbanás rázta meg a tengert, alighanem a süllyedő hajó kazánjai robbanhattak fel. A robbanás több angol csónakot is megrongált, és minden bizonnyal jókora pusztítást végzett a vízben vergődő túlélők között is.
A teljes sötétségben a csónakok a cirkálók fényszóróinak sugarainál keresgélték a roncsok között a hajótörötteket, de nem sokat találtak. A jéghideg, alig négyfokos vízből összesen csupán 18 embert sikerült kimenteniük, de ezek közül is ketten később belehaltak a kihűlésbe. A német tisztek sípjaikkal együtt ugrottak a tengerbe, ami megkönnyítette számukra, hogy a sötétben felhívják magukra a hajótöröttek után kutató angol csónakok figyelmét. Valószínűleg a sípoknak volt köszönhető, hogy a 16 túlélőből heten tisztek voltak. (A Nürnberg hét túlélőjéből is hárman tisztek voltak, alighanem ugyanezen okból.) A kimentettek között volt a Leipzig torpedótisztje, aki ismerősként léphetett a Cornwall fedélzetére, mivel öt évvel korábban egyszer már járt vacsoravendégként az angol cirkálón, amikor az baráti látogatást tett Kielben.
Egy másik túlélő egy Valparaisóban felvett tartalékos volt, aki civilben Ausztráliában, a Sydney-i bíróságon dolgozott német tolmácsként. Mikor az egyik angol csónakról kihalászták a vízből, a német fogvacogva, de az angol tengerészek nagy meglepetésére tökéletes angol kiejtéssel megjegyezte: „Ez kibaszott hideg volt!” Az illető később nagy érdeklődést keltett azzal a kijelentésével, mely szerint a behívó parancsot június 26-án kapta meg, tehát két nappal Ferenc Ferdinánd meggyilkolása előtt. Utóbb erre alapozva gyártottak néhány jól hangzó összeesküvés elméletet, de szerintem valószínűbb, hogy azért mozgósítottak, mert a németek valami nagyobb szabású hadgyakorlatra készülődhettek azon a nyáron.
A cirkáló túlélői később azt mondták, tudomásuk szerint Spee eredetileg a Rio de La Plata-hoz akart hajózni, hogy ott szenet vegyenek fel, de miután a Horn-fok környékén elfogtak egy angol szénszállító hajót, ami megoldotta a flotta szénproblémáit, a tengernagy terveit megváltoztatva a Falkland elleni támadás mellett döntött.
Mindez szinte biztosan fedélzeti matrózpletyka lehetett, aminek sok alapja aligha volt. A németeknek nem voltak nagyobb gondjaik a szénnel, a semleges, és többnyire barátságos dél-amerikai kikötőkből a magukkal vitt teherhajók különösebb nehézség nélkül biztosítani tudták a flotta ellátását. Úgyszintén csak matrózpletyka lehetett a cirkáló tengerészeinek másik állítása, mely szerint a Leipzig nagy mennyiségű aranyat vitt magával. Hogy ez milyen arany lehetett, honnan származott és milyen célból cipelték magukkal, arról a túlélők persze nem tudtak felvilágosítást adni.
Angol részről az ütközetben a Glasgow két találatot kapott, egy tengerésze meghalt, négy megsebesült. A Cornwall-t összesen 18 találat érte, amik jókora pusztítást okoztak a fedélzeteken és néhány csúnya lyukat ütöttek a hajótestbe, azonban a páncélozott részekben ezúttal sem tudtak semmilyen kárt okozni. A hajó egyetlen embert sem vesztett, és sebesültjei sem voltak. A Cornwallon a csata egyetlen áldozata a hajó kanárija volt.
Az angol cirkálók csekély veszteségeinek oka, a kiskaliberű német gránátok hatástalanságán és a szerencsén kívül, nyilván az volt, hogy a brit cirkálók lövegeit – a Cornwallt leszámítva – zárt lövegtornyokban, és szintén zárt, jól páncélozott kazamatákban helyezték el, míg a német könnyűcirkálókon az ágyúkat a főfedélzet szélein építették be, és azokat csupán lövegpajzs védte.
A Bristol könnyűcirkáló, melyen aznap reggel éppen a kazánokat tisztították, csak jókora késéssel volt képes követni a többieket. A kikötőt egy órával társai után elhagyó cirkáló épp azon erőlködött, hogy megpróbálja utolérni a kötelék többi hajóját, amikor Sturdee-hoz befutott a német teherhajók feltűnéséről érkező jelentés. Miután nem sok esély látszott arra, hogy a Bristol képes lesz behozni lemaradását, a tengernagy azt az utasítást küldte neki, csatlakozzon a kikötő előtt hagyott Macedoniához, s fogja el, és semmisítse meg a szállítóhajókat.
Bár a jelentések három teherhajóról szóltak, a helyszínre érkező angol hajók csak kettőt találtak, a Santa Isabel-t és a Baden-t. Rövid üldözés után délután két óra körül utolérték a lassú tehergőzösöket, s ágyúikat rájuk szegezve közölték a németekkel, tíz percük van arra, hogy elhagyják a hajóikat. A fegyvertelen teherhajók nem tudtak, és nem is akartak ellenállni, s engedelmeskedtek a felszólításnak. Miután fedélzetükre vették a németeket, a britek zsákmánylegénységet küldtek át az elhagyott hajókra.
Nem lehet tudni, a harmadik hajó, a Seydlitz, mikor és miért szakadt el társaitól. A Macedonia őrszemei a déli láthatáron észrevették ugyan egy ismeretlen hajó füstjét, mely azonban már olyan távol volt, hogy üldözése nem kecsegtetett sok sikerrel, és a távolság miatt a hajót nem is tudták azonosítani.
Az angolok egészen az esti órákig megszállva tartották a két tehergőzöst, majd este nyolckor a Santa Isabelt, fél tízkor pedig a Badent is kiürítették, és elsüllyesztették. Nem lehet tudni, ennek mi értelme volt, hiszen a két vadonatúj, modern teherhajónak a Royal Navy is jó hasznát vette volna. Általában azt feltételezik, a Bristol kapitánya, aki talán értesült a Dresden szökéséről, azt hitte, az ütközetnek még nincs vége, és hajójának lesz még valami feladata a német cirkálók üldözésében. Csakhogy a két teherhajót a Macedonia is biztonságban kikötőbe tudta volna kísérni, ehhez nem volt szükség a Bristolra.
A Seydlitz december tizedikén épségben befutott egy argentin kikötőbe. A németek megpróbálták kórházhajónak minősíttetni a hajót, melyre nem vonatkoznak a hadihajókra érvényes szabályok, az argentinok azonban segédcirkálóként kezelték, és január végén internálták a Seydlitzet. A hajó a háború után visszakerült Németország tulajdonába, és 1933-as lebontásáig utasszállítóként működött a Németország és Észak-, illetve Dél-Amerika közti vonalakon.
Az ütközet végül az erőviszonyoknak megfelelő végeredménnyel zárult. Az Ostasiengeschwader gyakorlatilag megsemmisült. Csupán a Dresden menekült meg – mely eredetileg nem is tartozott a Kelet-ázsiai Hajórajhoz –, valamint a Seydlitz. A Montevideóból induló két német teherhajó, a Mera és az Elinore Woermann, az eseményekről értesülve félútról visszafordult, és december tizenegyedikén visszatért a kikötőbe, ahol az uruguayi hatóságok később internálták őket. A kötelék összes többi hajója odaveszett, a hadihajók szinte teljes legénységével együtt. A négy elsüllyedt cirkáló 2.432 emberéből alig kétszázan maradtak életben, és kerültek angol fogságba. Őket, és az elfogott teherhajók legénységét néhány nappal később a Macedonia és a Crown of Galicia teherhajó szállította Angliába.
A kimentett németekkel az angolok korrektül bántak, bár a túlélők utóbb szóvá tették a brit tengerészeknek azt a szokását – amit más esetekben is feljegyeztek –, hogy azonnal minden megmaradt értékükből kizsebelték a hajótörötteket, és ezt olyan természetesnek vették, hogy nem is értették, mit kifogásolnak ezen a németek? Sturdee díszvacsorán látta vendégül a túlélő német tiszteket, ahol Pochhammer visszaemlékezései szerint általában udvariasan, de időnként mégis nagyon bunkó módon viselkedett, például megpróbálta rávenni a német tiszteket, hogy angol társaikkal együtt igyanak György király egészségére. Sturdee később levelet írt Pochhammernek, melyben közölte, a hajótöröttek kimentése különleges kegy volt a britek részéről, akik nem lettek volna erre kötelesek. A kimentettek további sorsa és a velük szembeni bánásmód pedig attól függ, azok hogyan viselkednek a továbbiakban.
Sturdee még így sem érezte teljesnek a győzelmet. Mihelyt végzett a két páncéloscirkálóval, rádión azonnal érdeklődött a Dresden felől, merre látták utoljára a német hajót. A tengernagy a Carnarvont visszaküldte Falklandra, hogy átvegye a flotta szénszállítóinak védelmét, maga pedig a csatacirkálókkal a Tűzföld felé indult, hogy átkutassa annak kikötőit. A Glasgow a Magellán-szorosban kereste a német hajót, a Bristol pedig a Falklandtól délre eső sarki vizeken kutatott az eltűnt cirkáló után. A Cornwall kénytelen volt visszatérni Port Stanley-be, hogy feltöltsék széntárolóit.
A briteket leginkább a Kent eltűnése aggasztotta, a cirkáló ugyanis az újra meg újra megismételt hívójelzések ellenére sem adott életjelet magáról. A Bristol egyik feladata az volt, hogy a Dresden mellett a Kent után is kutasson. Az angolok csak másnap délután nyugodhattak meg teljesen, amikor a Kent, mely szétlőtt rádióadója miatt nem tudta felvenni a kapcsolatot a többiekkel, befutott Port Stanley-be.
Az angol hajók a rosszra forduló esős, ködös időben három napig kutattak a német cirkáló után, míg végül az üzemanyagkészlet fogyása miatt felhagytak a kereséssel, és december 11-én ismét összegyűltek Port Stanley kikötőjében. A szigetek lakossága kitörő lelkesedéssel köszöntötte a diadalmas hajókat, melyeket a kikötőben állandóan csónakok és bárkák sokasága vett körül, hogy utasaik megcsodálhassák a hajók testén tátongó, német lövedékek által ütött lyukakat. A lelkes civilek azonban nem csupán bámészkodtak, hanem minden tőlük telhető segítséget megadtak a tengerészeknek, s tevékenyen részt vettek a hajók készleteinek feltöltésében, és a sérülések kijavításában is.
A nagy angol győzelem híre közben bejárta a világot, s a Föld minden tájáról áradtak az üdvözlő táviratok a Falkland-szigetekre. A király, V. György, és a londoni Admiralitás mellett egyebek közt gratulált a győzelemhez a francia és az orosz haditengerészet is. A diadal teljesen helyreállította a brit tekintélyt Dél-Amerikában, ahol ezt követően a német szimpatizánsok háttérbe szorultak, s a hagyományosan erős angol kapcsolatok támogatói, és az angol érdekek kiszolgálói kerültek fölénybe.
Spee kötelékének elpusztítása után a Royal Navynek nem maradt említésre méltó ellensége a világ tengerein, eltekintve persze az Északi-tengerre beszorított német flottától, mely azonban nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy kimerészkedjen kikötőiből. Néhány szakíró szerint ez a kényszerű semmittevés volt az egyik ihletője a Dardanellák elleni, később csúfos felsüléssel végződő hadműveletnek. Arthur Pollen szerint: „Mr. Churchill azonban képtelen volt tétlenkedni, és a Kísértő elültette élénk fantáziájú elméjében azt az őrült ötletet, hogy a fel nem használt hajókkal és tengerészekkel tovább gyarapítsa babérjait a Dardanellák erődjeinél, és a német mozsárágyúk ellen Liege-nél, Maubeuge-nél, és Antwerpennél. A falklandi ütközet eredményeinek megítélésénél így szembe kell állítanunk annak azonnali és messze hangzó eredményeit a megalázó Gallipoli kudarccal.”
A német hajók elsüllyesztéséért összesen 12.160 font, úgynevezett zsákmánypénzt osztottak szét a csatában résztvevő angol hadihajók legénysége között, melyből a tengerészek átlagosan fejenként öt fontot kaptak. A jutalmat megítélő bizottság úgy találta, a Canopus, bár leadott néhány lövést a német hajókra, tulajdonképpen nem vett részt az ütközetben, így a csatahajó legénysége kimaradt az osztozkodásból. Heathcote Grant kapitány megtámadta a zsákmánybíróság döntését, ám annak ellenére, hogy fellebbezését Sturdee és tisztjei is támogatták, a bíróság 1916 januárjában végképp elutasította a Canopus igényét.
A csata után természetesen hullottak a kitüntetések az angol hadihajók legénységére. Maga Sturdee bárói rangot kapott a győzelemért. A dicsőség hullámai még a falklandi kormányzót is elérték, akit következő évben a Falklandnál lényegesen kellemesebb éghajlatú Bahama-szigetek kormányzójává neveztek ki. Allardyce aligha bánta a dolgot. A német hajókat észrevevő, és a flottát időben riasztó civil őrszemek sem maradtak jutalom nélkül. Az ellenség feltűnését először jelentő Muriel Felton kormányzati kitüntetést kapott, és egy ezüsttálcát az Admiralitástól, cselédje, aki tulajdonképpen észrevette a német hajókat, pedig egy ezüst teáskannát kapott Sturdee tengernagytól. A Sapper Hill-i őrszemnek Sturdee, saját zsebből, öt font jutalmat adott.
Bár a diadal hírét az angol közvélemény és a Royal Navy is nagy lelkesedéssel fogadta, Fisher azért nem mulasztotta el, hogy ne rúgjon néhányat régi ellenfelébe. Sokáig kritizálta a csatacirkálók szerinte indokolatlanul nagy lőszerfogyasztását, és úgy vélte, Sturdee hibát követett el azzal, hogy a német páncéloscirkálók elsüllyesztése után az Inflexible-t nem küldte azonnal a Dresden üldözésére. A First Sea Lord bírálatai azonban többnyire nem voltak megalapozottak. Az Invincible az ütközetben 513, az Inflexible 661 darab 305 mm-es gránátot lőtt ki. A találati arányt elég nehéz megbecsülni, hiszen lehetetlen megállapítani, pontosan hány lövedék találta el a német hajókat. A csatacirkálók tüzértisztjei a találati arányt 6,5%-osra becsülték, míg egyes későbbi elemzők alig egy százalékra saccolták azt. Utóbbi érték azonban egészen valószínűtlen, hiszen ebben az esetben a két német hajót összesen csak 12 találat érte volna, ami biztosan nem lett volna elég azok elsüllyesztéséhez. A 305 mm-es ágyúk tényleges találati aránya inkább 3-4 % lehetett, ami egyáltalán nem számít rossz értéknek, és a későbbi ütközetekben a brit hadihajók általában ez alatt teljesítettek. Ez az arány már csak azért sem számít rossznak, mert a két csatacirkáló ekkor még valószínűleg nem volt felszerelve a Dreyer asztallal, a régi tűzvezető és célzókészülékekkel pedig nehéz művelet volt a sűrűn cikk-cakkoló német hajók bemérése. Az angol hajók tehát a körülményekhez képest jó találati aránnyal tüzeltek, és annyi lövedéket használtak fel a német hajók elsüllyesztéséhez, amennyire szükségük volt.
A Dresdent Sturdee az ütközet befejezése után gyakorlatilag azonnal üldözőbe vette, és semmilyen jelentősége nem lett volna, ha az Inflexible-t már rögtön a Gneisenau elsüllyesztése után a német cirkáló után küldi. Ez az egy-két óra semmit nem jelentett volna, hiszen a Dresden és az Inflexible ekkor már több mint száz kilométerre volt egymástól, vagyis teljesen reménytelen volt, hogy az angol csatacirkáló utolérje a német hajót. Közvetlen üldözés helyett a Dresden lehetséges úticéljait kellett célba venni, és az angolok pontosan ezt is tették, amikor a csata után végigkutatták a sarkvidéki vizeket és a Tűzföld környékét, ahol a legvalószínűbb volt, hogy a német cirkáló menedéket fog keresni.
Egyébként a falklandi volt a történelem utolsó tengeri ütközete, mely tisztán hadihajók közti tüzérségi párbajból állt. A csatában nem vettek részt sem tengeralattjárók, sem repülőgépek, s az ütközetben nem játszottak szerepet sem a torpedók, sem az aknák. (A Leipzig állítólag kilőtt három torpedót, de ezek nem találtak célba. Az angolok azt hitték, a menekülő cirkálók aknákat szórtak el maguk mögött, de ez is téves feltételezés volt.)
A csatával kapcsolatban sok helyen olvasható az az állítás, mely szerint a brit hajók az ütközetben a Coriolis-erő figyelmen kívül hagyása, illetve téves kompenzálása miatt lőttek olyan pontatlanul. A Föld forgása következtében a mozgó testekre, például a kilőtt lövedékekre ható, és azokat irányukból kitérítő tehetetlenségi erő ugyanis a két féltekén ellentétes irányba hat. A legenda szerint a brit tűzvezető készülékek az északi féltekén ható Coriolis-erő kompenzálására voltak beállítva, és azokat elfelejtették a déli féltekén ellentétes irányba ható erőnek megfelelően átállítani. Ennek következtében az angol gránátok mintegy száz méterrel tévesztették el célpontjukat.
Eddig a legenda. A történetet évtizedekkel a csata után, valószínűleg csak a nyolcvanas évek elején írták le először, a Coriolis-erő hatásának szemléltetése végett. A sztori azóta meglehetősen széles körben elterjedt, nyilván mert kis színes történetként segít feldobni kicsit az unalmas fizika órákat. Valóságalapja azonban aligha van. Az angolok ugyanis egyáltalán nem lőttek rosszul Falklandnál, sőt, jobban lőttek, mint később az Északi-tengeri ütközetekben. A Coriolis-erő miatti céltévesztés egyetlen korabeli beszámolóban, vagy szakkönyvben sincs még csak megemlítve sem. Az pedig, hogy a világ összes tengerein jelen levő angolok megfeledkeztek volna célzókészülékeiknek a déli féltekére való átállításáról, teljesen valószínűtlenül hangzik. Ha tűzvezető berendezéseik a lőelemek kiszámításánál a rengeteg más tényező mellett figyelembe vették a Coriolis-erőt is, akkor biztosak lehetünk benne, hogy azt nem mulasztották el a déli félteke viszonyaira átállítani. De igazából az sem biztos, hogy a korabeli készülékek egyáltalán figyelembe vették a Coriolis-erő hatását. A Dreadnought Project oldalán, ami ilyen kérdésekben általában megbízható, azt állítják, a Falklandnál is használt tűzvezető berendezések a Coriolis-erőt nem is vették figyelembe a lőelemszámításnál. Az erő által okozott eltérés ugyanis olyan csekély volt, nagyjából 50 méter tíz mérföldes lőtávnál, hogy azt teljesen jelentéktelennek tartották, ennél ugyanis még az ágyúk szórása is sokkal nagyobb volt. A Coriolis-erőt csak a későbbi, fejlettebb tűzvezető berendezések vették számításba a célzásnál.
Egyébként is, ha a lövedékek valóban egy ilyen hiba miatt tévesztették volna el célpontjukat, ez a céltévesztés akkor is csak az első sortűznél jelentkezett volna. A becsapódó lövedékek által felvert vízoszlopokat figyelve a tüzértisztek ugyanis a céltévesztésnek megfelelően korrigálták a lőelemeket, módosítva az irányzékon. Tehát akármi is történt, a Coriolis-erő hatása nem játszhatott semmilyen említésre érdemes szerepet az ütközetben.
December 13-án, miközben hajói készleteit töltötték fel, és a csata után szükségessé vált kisebb-nagyobb javításokat végezték, Sturdee értesült róla, hogy a Dresden befutott Punta Arenasba, és éppen szenet vesz fel. A brit hajóraj erre azonnal elhagyta Port Stanley-t, és a lehető leggyorsabban megindultak a Magellán-szoros felé. A kötelék leggyorsabb hajója, a Bristol, másnap délután érte el a chilei kikötőt, ahol megtudták, hogy a német cirkáló előző nap, este tízkor futott ki, nyugati irányba. Az angol hajók a következő napokban átkutatták a Magellán-szoros és a Tűzföld zegzugos partvidékének minden horgonyzóhelyét, a német hajót azonban sehol sem találták. (Gondolom, felesleges is hozzátenni, ez a környék amúgy semleges terület volt, ahová a brit hadihajók elvileg nem hajózhattak volna be hadi célokkal.) Sturdee folytatni akarta a kutatást, azonban az Admiralitás zászlóshajójával együtt visszarendelte Gibraltárba. Az Invincible december 16-án hagyta el Port Stanley-t, és Montevideó, Rio de Janeiro, és Pernambuco érintésével indult vissza a Földközi-tenger felé. Sturdee távozása után a kötelék parancsnokságát Stoddart ellentengernagy vette át.
December 24-én a másik csatacirkáló, az Inflexible is visszaindult a Földközi-tengerre, majd 1915 január harmadikán a Cornwallt is visszarendelték Angliába.
(Folyt. köv.)
