Az európai szempontból a világ végén fekvő, zord éghajlatú Falkland-szigetek lakossága ekkoriban mintegy kétezer főt számlált, akiknek túlnyomó része a keleti szigeten élt. A szigetek egyetlen nagyobb települése Port Stanley két utcából álló városkája volt, ahol nagyjából ezer ember élt. A Falkland-szigetek kormányzói feladatait ekkor már tíz éve Sir William Lamond Allardyce látta el. Az indiai születésű, és korábban a trópusokon szolgáló Allardyce számára nem kis nehézséget jelenthetett a zord éghajlathoz való akklimatizáció, de hivatalát kifogástalanul ellátta.

Cradock hajórajának veresége után a falklandiak biztosak voltak benne, hogy ők lesznek a németek legközelebbi célpontjai, ezért amennyire lehetőségeikből tellett, megszervezték a város védelmét. A fegyverfogható férfilakosságból megalakították a helyi milíciát, a partok mentén figyelőszolgálatot hoztak létre, a kikötő bejáratát pedig házilag barkácsolt aknákkal zárták el. Egy német támadás esetén felkészültek a város kiürítésére is. A hivatalokban elégették a titkos dokumentumokat, a lakosok pedig a kertekben elásták értékeiket. November 13-ától a védelmet erősítette a Canopus is, melyet a belső kikötőöböl déli oldalán zátonyra futtattak. A hajó innen tűz alatt tudta tartani a belső kikötőbe és Port Stanley-be vezető szűk átjárót, valamint a délkeleti szektorban, ahol a tengert és az öblöt csak alacsony dombok választották el, a tenger felé is tüzelhetett, fedezve ezzel a szigetek errefelé elhelyezkedő rádióállomását is. A hajó előárbocának árbockosarát kibővítették, és erről a megfigyelőállásról állandóan szemmel tartották a kikötő bejáratához vezető útvonalakat. A csatahajó és a part között közvetlen telefonvonalat létesítettek, melyen keresztül rögtön riasztani tudták a kormányzóságot és a milíciát. A Canopus felépítményeit és kéményeit többszínű álcázófestéssel látták el, hogy minél jobban beleolvadjanak a kikötőt övező dombok hátterébe. A páncélos kisebb ágyú közül néhányat leszereltek, és átadtak a partvédelemnek.

Sturdee flottája december hetedikén, a délelőtti órákban érkezett meg a kikötőbe. A tengernagy nem hitt abban, hogy Spee elhagyja a chilei partokat, és úgy gondolta, a német cirkálók a chilei szigetek között bujkálva fogják zavarni a brit kereskedelmi hajózást. Éppen ezért a lehető legrövidebb időt szándékozott csak a szigeteken tölteni, s egy gyors szenelés és karbantartás után már kilencedikén tovább akart indulni a Horn-fok felé. Megérkezésekor csupán három szénszállító tartózkodott a kikötőben, s ezekről haladéktalanul megkezdték az Inflexible, a Bristol és a Glasgow széntárolóinak feltöltését. A Bristol, a Carnarvon és a Cornwall kazánjaiban teljesen kioltották a tüzet, hogy azokon elvégezzenek néhány sürgős javítást. Az Invincible-nek más problémái voltak, a hajócsavarra tekeredett kábeltől ugyanis még mindig nem sikerült megszabadulnia, ezért befutás után a búvárok azonnal nekiálltak eltávolítani ennek maradványait.

A két csatacirkáló, valamint a Carnarvon, Cornwall és Kent cirkálók a külső kikötőben vetettek horgonyt, míg a két kisebb merülésű könnyűcirkáló, a Bristol és a Glasgow, a sekélyebb belső öbölben, Port Stanley városa előtt horgonyzott le. A Macedonia segédcirkáló a kikötő bejárata előtt őrködött. A hajót másnap reggel a Kentnek kellett volna leváltania.

Bár az angolok ekkor még nem tudtak róla, de december hetedikén este három másik hajó is a szigetek partjaihoz érkezett. A Picton-szigetet előző nap reggelén elhagyó német teherhajók érkeztek meg, melyek a cirkálók előtt haladva derítették fel a környező vizeket. A hajók sem útközben, sem a szigetek partjainál nem találkoztak semmilyen ellenséges hajóval, a mögöttük haladó német cirkálók tehát teljes biztonságban hitték magukat. A három teherhajó éjszaka érkezett meg Falklandhoz, és hogy ne riasszák fel a helyőrséget, Port Stanley-től jó 15 mérföldre délre, Port Pleasant előtt vetettek horgonyt. Ha kicsit tovább mennek, hogy felderítsék a kikötőt, idejében figyelmeztethették volna Spee hajóit, de minden bizonnyal parancsuk volt rá, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet.

1914 december nyolcadikán reggel szokatlanul tiszta időre és ragyogó napsütésre ébredtek Falklandon.Az öbölben álló hadihajók hajnalban ismét megkezdték a szénfelvételt. Az Inflexible csatacirkálón folytatták az előző nap félbehagyott szenelést, az Invincible és a Carnarvon cirkáló pedig ekkor kezdte meg tárolói feltöltését. A Kenten felfűtötték a kazánokat és megkezdték a kifutás előkészítését, hogy a terveknek megfelelően reggel nyolckor felváltsák a kikötő bejárata előtt járőröző Macedoniát.

Hajnalban a fővárostól délre, a Port Pleasant lábánál fekvő tanya gazdájának felesége, bizonyos Mrs. Felton, szokásához híven felküldte két cselédjét a hegy tetejére, hogy tartsák szemmel a tengert, és jelentsék, ha valami szokatlant látnak. A cselédeknek ezúttal nem kellett sokáig fagyoskodniuk a huzatos hegytetőn. Ahogy a kora reggeli órákban kivilágosodott, füstfelhőt vettek észre a déli láthatár peremén, ahol nem sokkal később két hadihajó körvonalai bontakoztak ki a reggeli párából. Valamiért csak ezt követően vették észre, hogy a hegy lábánál elterülő öbölben három másik hajó horgonyoz, melyek a hadihajók feltűnésekor maguk is kifutottak az öbölből.

A tanyát telefonvonal kötötte össze a várossal, így Mrs. Felton azonnal továbbítani tudta a hírt. Nagyjából ugyanakkor, vagyis nem sokkal fél nyolc után, amikor a telefonhívás befutott Port Stanley-be, a város déli határán fekvő, 140 méter magas Sapper Hill tetején elhelyezett őrszem is észrevette a füstfelhőt, amit pár perccel később már a Canopus árbockosarában gubbasztó megfigyelő is látott. A távcsöveken keresztül rövidesen két hadihajót pillantottak meg, melyek mögött azonban újabb füstoszlopok tűntek fel.

A zászlóshajót, az Invincible-t teljesen beburkolta a szénpor felhője, s a hajóról láthatóan nem vették észre a Canopus zászlójelzéseit – a rádiótilalom még érvényben volt –, ezért öt perccel nyolc előtt a Glasgow leadott ágyúiból egy figyelmeztető lövést. A brit hadihajókon egyébként nem okozott nagy felfordulást az ismeretlen hajók feltűnéséről szóló jelentés, a legénység ugyanis többnyire azt hitte, a Csendes-óceánról érkező japán cirkálók közelednek a szigethez. A hajókon folytatták a megkezdett szenelést, illetve nyugodtan reggelihez ültek.

Az álmos reggeli hangulatnak csak akkor szakadt hirtelen vége, mikor negyed kilenckor a zászlóshajó jelezte: „Azonnali gőzfejlesztés. Jelenteni, ha készen állnak.” Nem sokkal később egy újabb jelzés egyértelművé tette a helyzetet: „Ellenség a láthatáron!” (Enemy in sight.)

A hajókon hirtelen nagy sürgés forgás kezdődött. A szenelést félbeszakították, a teherhajók pedig gyorsan eltávolodtak a hadihajóktól. A kazánházakban megfeszített, kemény munka kezdődött. A fűtők ahogy csak bírták, lapátolták a szenet a kazánokba, hogy minél gyorsabban elérjék a kifutáshoz szükséges gőznyomást. A Kent-nek nem voltak ilyen problémái, mivel a cirkáló már amúgy is éppen a kifutáshoz készülődött, hogy felváltsa a Macedoniát. A Bristolon viszont előző nap teljesen kioltották a tüzeket, és már nekiálltak a kazánok tisztításának is. A cirkáló így végül csak a többiek mögött jócskán lemaradva tudta elhagyni a kikötőt. Hasonló helyzetben volt a Cornwall is, melyen a riadó elhangzásakor épp a hajtóművek karbantartását végezték. A bal oldali gőzgép alacsony nyomású hengerének tetejét már leszerelték, és most az egész gépészbrigád lázas tempóban dolgozott rajta, hogy gyorsan újra összerakják a gépet. Megfeszített munkájuknak köszönhetően a cirkáló végül képes volt a többiekkel együtt elhagyni a kikötőt, s két és fél órával a riadó elhangzása után már húsz csomóval haladt, ami lehetővé tette, hogy lépést tartson a többiekkel.

Sturdee, miután leadatta a gőz fejlesztésére felszólító jelzését, a legszebb brit hagyományok szellemében tisztjeivel együtt nyugodtan levonult az étkezőbe reggelizni. A hajók fedélzetét közben amennyire lehetett, gyorsan megtisztították a szénportól, és mihelyt a kazánokban elérték a megfelelő gőznyomást, megkezdték a kifutást.

A legközelebbi két hajó a Gneisenau és a Nürnberg volt. Mintegy 10-12 mérföldre mögöttük, tőlük délkeletre közeledett a szigetek felé a kötelék többi hajója, a Scharnhorst, a Dresden és a Leipzig. A három teherhajó horgonyzóhelyét elhagyva a kötelék mögé próbált besorolni.

A Gneisenau és a Nürnberg jól láthatóan nem a kikötő bejárata felé tartott, hanem az attól délre fekvő partokhoz, az úgynevezett Hookers Point-hoz, ahol a szigetek rádióállomása is volt. Az angol megfigyelők szerint a Gneisenau fedélzetén szokatlanul sok tengerész tartózkodott, és úgy gondolták, a két első hajó feladata feltehetően az volt, hogy ágyútűzzel, és egy kisebb különítményt partra téve, lerombolják az állomást. A mögöttük haladó többi cirkáló ezt követően nyilván a kikötő ellen intézett volna támadást.

Valószínűleg tényleg valami hasonló volt a németek szándéka. A Gneisenau-nak amúgy is létszámfeleslege volt, hiszen Valparaisóban tartalékosokat vett fel, ezen kívül a Titania legénysége is a páncéloscirkálóra szállt át, tehát nem jelenthetett volna különösebb gondot, hogy a cirkáló legénységéből egy kisebb különítményt állítsanak össze, mely partra szállva elfoglalta volna a szigetek rádióállomását. A németek terve azon alapult, hogy a szigeteken nem állomásozik sem komolyabb szárazföldi, sem pedig tengeri erő. Arra számítottak, hogy a Canopust esetleg a kikötőben találják, de az öreg páncélostól nem tartottak különösebben.

A Canopus megfigyelői az árbockosárból nyomon követték a két német hajó közeledését, és folyamatosan jelentették a lőelemeket a tűzvezető állásnak. A csatahajó parancsnoka arra várt, hogy a németek elég közel kerüljenek, azonban nem sokkal kilenc óra után a két ellenséges hajó egy éles fordulattal váratlanul északkeleti irányba fordult, és távolodni kezdett a partoktól. Látva, hogy az ellenség nem fog közelebb jönni, Heathcote Grant kapitány kiadta a tűzparancsot. 09.20-kor a Canopus első lövegtornyának 305 mm-es ágyúi nagyjából 12 ezer méteres távolságról leadták az ütközet első lövéseit.

A nagy távolság és a tüzérek gyakorlatlansága dacára a Canopus pontosan tüzelt. Egy gránátja a hátsó kémény közelében eltalálta a Gneisenau-t, bár nagy károkat nem okozott. Az angol megfigyelők a Nürnbergen is jelentettek egy találatot, de a németek ezt később cáfolták. A német hajók közben felvonták a hadilobogót, és délkelet felé kanyarodva igyekeztek vissza a főerők felé.

A német hajók váratlan elfordulását egyesek azzal magyarázzák, a két cirkáló távolabb akart kerülni a Canopus ágyúitól, másrészt pedig ekkor vették észre a kikötőt éppen elhagyó Kent-et, és meg akarták támadni az angol hajót. Azonban az, hogy a németek a parancs ellenére felhagynak a kijelölt célpont elleni támadással, és egy számukra semmilyen közvetlen veszélyt nem jelentő ellenséges hajó ellen indulnak, mely nagyjából húsz percen belül amúgy is bekerült volna a Scharnhorst ágyúinak lőtávolságába, egész valószínűtlenül hangzik. Ha pedig ki akarták volna kerülni a Canopus lövedékeit, nem távolodniuk kellett volna a partoktól, hanem éppen ellenkezőleg, közelebb menni hozzájuk, hogy a dombok takarásába kerüljenek. (A Canopus egyébként is csak akkor nyitott tüzet, amikor a német hajók már visszafordultak.) A fordulat valódi oka igazából az volt, hogy a Gneisenau előárbocának kosarában ülő megfigyelők ekkor vették észre a kikötőt takaró dombok fölé magasodó tripod árbocokat. Ilyen árbocok pedig csak a dreadnoughtokon és a csatacirkálókon voltak.

A hír borzalmas megrázkódtatást jelentett a német hajók parancsnoki hídjain állóknak, ahogy az egyik tiszt később mondta: „Próbáltuk nem elhinni.” A Canopusra számítottak, azt is elképzelhetőnek tartották, hogy néhány cirkáló is lesz a kikötőben, de senki sem gondolta, hogy a britek képesek lesznek csatacirkálókat küldeni a szigetekre úgy, hogy a németek erről nem szereznek tudomást. Mikor megerősítették, hogy nagy hadihajók tartózkodnak a kikötőben, a Gneisenau parancsnoka, Otto Maerker sorhajókapitány, azonnal hátraarcot vezényelt, és menekülni próbálva teljes sebességgel távolodni kezdett a szigettől, miközben figyelmeztette a veszélyre a többi német hajót is.

A németek ezzel szörnyű hibát követtek el. A brit csatacirkálók fölényes sebessége miatt a harcot sehogyan sem kerülhették el, márpedig egyetlen esélyük ezek ellen a hajók ellen éppen az lett volna, ha sikerül kis lőtávolságra megközelíteni őket, ahol már saját, kisebb kaliberű ágyúik is hatásosan tüzelhetnek. A nyílt tengeren erre semmiképp nem lett volna módjuk, hiszen a két angol hajó sebessége a hivatalosan megadott 25 csomóval szemben elérte a 26,5 csomót is, míg a német páncéloscirkálók legfeljebb 22,5 csomóra voltak képesek. (Próbajáratain az Invincible elérte a 28 csomós sebességet is.) A tengeren tehát a brit hajók választhatták meg nemcsak az ütközet helyét, hanem a lőtávolságot is. Az, hogy a kikötőben érték a két csatacirkálót, remek lehetőség lett volna arra, hogy egy azonnali, gyors támadással még horgonyon, vagy kifutás közben, a kikötő bejárata előtt támadják meg a brit hajókat, olyan távolságról, ahonnan a német 21 cm-es ágyúk is hatásosan tüzelhettek volna. A helyzet ugyanis az volt, hogy az angol csatacirkálók páncélzata valójában gyengébb volt, mint a német páncéloscirkálóké. A fő páncélöv mindkét esetben 152 mm vastag volt, de a német hajókon nagyobb területet védett, mint az angolokon. Ha sikerül kis távolságra, nagyjából 6-7 ezer méterre megközelíteni az angol csatacirkálókat, a német gránátok minden gond nélkül képesek lettek volna átütni azok páncélzatát. Tízezer méter távolságról viszont már csak 12 cm-es KC acélt küzdhettek le, a brit csatacirkálók tehát ilyen távolságon már sérthetetlenek voltak a német cirkálók számára. Ugyanezen a tízezer méteres távolságon viszont az angol 305 mm-es ágyúk lövedékei simán átvitték még a 25 cm vastag páncéllemezeket is.

Maerker tudhatta, ha ezek a hajók kijutnak a kikötőből, nekik mindenképpen befellegzett. Azonnal a kikötő bejárata felé kellett volna fordulnia, amit húsz perc alatt elérhetett volna, és közvetlen közelről megtámadni a brit hajókat, amikor azok még horgonyon állnak, vagy a kikötőbejáraton erőlködnek kifelé. Ez természetesen a biztos öngyilkossággal lett volna egyenlő, de egy ideig feltartották volna a briteket, komoly károkat okozhattak volna nekik, és ezalatt a német kötelék többi hajója egérutat nyerhetett volna.

Pochhammer utóbb azt állította, mikor észrevették a brit csatacirkálókat, ő rögtön mondta parancsnokának, hogy két lehetőségük van, a menekülés, vagy az azonnali támadás. Maerker az előbbi mellett döntött, a német hagyományoknak megfelelően. Ezért persze nem lehet nagyon kárhoztatni. Nyilván tudatában volt annak, hogy a támadás a bizonytalan eredményekért cserébe a biztos pusztulást jelentené hajója számára. Alighanem abban bízott, több órába fog telni, mire az angol hajók felfűtik kazánjaikat és kikecmeregnek a kikötőből, s ezalatt kis szerencsével behozhatatlan előnyre tehetnek szert. A németek talán azt is tudták, hogy az időjárási viszonyok romlása várható, s bíztak benne, hogy a közelgő zivatarzóna fedezete alatt el tudnak menekülni az ellenség elől.

Maerkernek néhány másodperce volt arra, hogy a válsághelyzetben döntsön, és ahogy az ilyen esetekben oly gyakran előfordul, rosszul döntött. (Egyébként a Gneisenauról érkező jelzésre válaszolva Spee is azonnal visszavonulást rendelt el.) A németek megint úgy időzítették a támadásukat, hogy fényes nappal közelítettek meg a célpontot, amikor, akárcsak Tahitinál, az ellenség már messziről észrevette közeledésüket, és elég ideje volt arra, hogy felkészüljön a harcra. Mikor a németek észrevették az ellenséges hajókat, azok kazánjait már javában fűtötték fel, és a Bristol kivételével egy órán belül képesek voltak elhagyni a kikötőt. Ha Spee éjszaka, vagy legalábbis kora hajnalban támad, akkor ahogy mondani szokás, a támadás letolt gatyával érhette volna az egész kikötőt. Így viszont az ellenség már felkészülten várta őket, és képes volt azonnal reagálni. Maerker és Spee ezt láthatta volna, és azt is, egy-két óra nem lesz elég ahhoz, hogy behozhatatlan előnyhöz jussanak. Az angol könnyűcirkálók rájuk tapadtak volna, és mindaddig követték volna őket, amíg a csatacirkálók utol nem érik a menekülő német hajókat. A brit haditengerészet félelmetes hírneve azonban ezúttal is megtette a magáét, s mint máskor, a németek ezúttal is megfutottak a Royal Navy glóriája elől.

A németeknek a kis távolságból vívott tűzharc volt az egyetlen esélyük arra, hogy eredményt érjenek el a tűzfölényben levő ellenséges hajókkal szemben. Maerker elpuskázta ezt a lehetőséget, és Spee sem bírálta felül beosztottja döntését, hanem ő is azonnal menekülni próbált. Az ütközet végkimenetele természetesen az azonnali támadás esetében sem lett volna kérdéses, ám a németek számára biztosan nem olyan egyoldalú vereséggel végződött volna, mint ahogy később történt. Mialatt pedig a két páncéloscirkáló leköti az ellenséget, a német könnyűcirkálók egérutat tudtak volna nyerni. Spee néhány órával később ezzel is próbálkozott, ám kint a nyílt tengeren, ahol már a sebességi fölényben levő angol hadihajók dönthették el, milyen távolságról kívánnak harcolni.

A brit hadihajók közül elsőként a már amúgy is kifutásra készülő Kent hagyta el a kikötőt, nem sokkal kilenc óra előtt. A cirkáló parancsot kapott Sturdee-tól, hogy a Macedoniával együtt maradjon a kikötő előtt, és amíg a többiek nem csatlakoznak hozzá, szorítkozzon a megfigyelésre. A Glasgow háromnegyed tíz körül ért ki a tengerre. A két másik cirkáló és a csatacirkálók ekkor mozdultak meg, és indultak kifelé. Először a Carnarvon hagyta el a kikötőt, utána az Inflexible, az Invincible, végül a Cornwall. A hajók fél tizenegy körül értek ki a nyílt tengerre, ahol tisztán láthatták a tőlük 12-13 mérföld távolságban, délkelet felé menekülő német hajókat.

Az ütközet ezzel tulajdonképpen el is dőlt, még mielőtt a harcoló felek egyetlen lövést leadtak volna. Sturdee sem gondolhatta ezt másként, mert rögtön a kifutás után leadatta azt a jelzést, melyet általában a csata legvégén, a már menekülő ellenség üldözésekor szoktak leadni: „Általános üldözés.” (General chasing.) A kristálytiszta időben, húszmérföldes látótávolság mellett a németeknek nem volt hová menekülni a náluk gyorsabb angol hajók elől. A két flotta tűzerejének összehasonlítgatásába pedig ebben az esetben nem is érdemes belemenni. Nyolc 305 mm-es ágyújának három tonna lövedéksúlyú oldalsortüzével bármelyik angol csatacirkáló egymaga csaknem kétszer akkora tűzerőt képviselt, mint Spee összes hajója együttvéve.

Nyilván Sturdee-nak sem voltak kételyei az ütközet kimenetele felől, mert negyed tizenkettőkor csökkentette az addig 25 csomóval haladó csatacirkálók sebességét, és bő egy órán át ráérős, húszcsomós sebességgel követte a német hajókat, hogy három páncéloscirkálója, a Kent, a Cornwall és a Carnarvon, melyek régi hajtóművei a többiekénél lassabban voltak képesek elérni a hajók maximális sebességét, fel tudjon zárkózni a kötelékhez. A tengernagy az elöl haladó Glasgow-nak is utasítást küldött, ne távolodjon el három mérföldnél távolabb a köteléktől, nehogy a németek lerohanják a túlzottan előre merészkedő hajót. Az ellenségnek így módja volt ugyan valamelyest növelni a köztük levő távolságot, emiatt azonban Sturdee nem aggódott túlzottan, hiszen tudta, csupán öt mérföldet kell ledolgoznia ahhoz, hogy az ekkor 13 mérföldre levő ellenség bekerüljön a csatacirkálók harminc és feleseinek lőtávolába. A tengernagy fél tizenkettőkor engedélyezte, hogy a legénység ebédhez üljön, és maga is nyugodtan levonult a tiszti étkezdébe.

A Bristol, melynek éppen a kazánjait javították mikor a németek feltűntek a kikötő előtt, csak egyórás késéssel volt képes követni a többieket. A cirkálóra kifutás közben érkezett meg az értesítés, hogy három, feltehetően ellenséges szállítóhajót észleltek Port Pleasant előtt. Az információt azonnal továbbították Sturdee-nak, aki a Bristolt és a Macedoniát rögtön a megadott térség felé irányította, próbálják meg elfogni a német teherhajókat.

Sturdee-t utóbb kritizálták, miért csökkentette hajói sebességét, ahelyett hogy gyors csatacirkálóival azonnal lecsapott volna az ellenségre. A tengernagy azonban tartott attól, hogy ha két hajójával nagyon előrefut, a német könnyűcirkálók egérutat nyerhetnek a lemaradt angol cirkálók elől, mialatt az ő két csatacirkálóját a két német páncéloscirkálóval vívott harc köti le. Amúgy valóban nehezen érthető, Spee miért nem rendelte el kötelékének már ekkor a szétszóródást, és tartotta cirkálóit még jó darabig a 22,5 csomóval haladni képes páncéloscirkálók mellett. A 24-25 csomóra képes német cirkálók ekkor még alighanem képesek lehettek volna a még viszonylag távol levő angol cirkálók elől elmenekülni, és azok sötétedésig már nem tudták volna ledolgozni a köztük levő távolságot. Spee azonban egészen addig együtt tartotta hajóit, amíg az angolok tüzet nem nyitottak. Ekkor viszont az üldöző hajók már annyira megközelítették őket, hogy a német cirkálók már nem voltak képesek elmenekülni előlük. A német tengernagyot valószínűleg megtévesztette, amikor Sturdee 11.20-kor csökkentette kötelékének sebességét, és azt hitte, az angol cirkálók nem képesek nagyobb sebességre, a csatacirkálók pedig nem akarnak megválni fedezetüktől. Akárhogy is történt, Spee ezzel újabb hibát követett el.

A német tengernagy közben nyilván visszaemlékezett a néhány nappal korábban megtartott haditanácsra, melyen Pochhammer szerint a Nürnberg parancsnoka, Karl von Schönberg kivételével minden cirkálókapitány ellenezte a vállalkozást. Spee most bűnbánóan jelezte a Gneisenaura, Maerkernek: „Úgy látszik, mégis maguknak volt igazuk.”

12.20-kor, miután végeztek az ebéddel, Sturdee úgy döntött, ideje végre lezárni az ügyet, és csatacirkálói sebességét a gyakorlati maximumra, 26,5 csomóra növelte. A két fél közti távolság ettől kezdve már gyorsan csökkent, és háromnegyed egykor az angol tengernagy engedélyezte hajóinak, hogy tüzet nyissanak, mihelyt az ellenség ágyúik lőtávolába ér.

Elsőként az Inflexible nyitott tüzet az elülső lövegtornyából, öt perccel egy óra előtt, majd rögtön ezután megszólaltak az Invincible ágyúi is. A két csatacirkáló a hozzájuk legközelebb eső német hajóra, a Leipzig-re tüzelt, a 305 mm-es ágyúk lőtávolságának széléről, mintegy 14,5 km-es távolságról. (A kicsi maximális csőemelkedés miatt a brit lövegek legnagyobb lőtávolsága mindössze 15.040 méter volt, amit még a 21 cm-es német ágyúk is felülmúltak.)

A német hajók rendezetlen összevisszaságban menekültek délkelet felé. Elöl a Dresden haladt, majd mögötte és tőle balra majdnem egy vonalban egymás mellett a Scharnhorst, a Gneisenau, és a Nürnberg. A Dresden mögött, a többiektől kissé elmaradva a leglassabb könnyűcirkáló, a Leipzig igyekezett a többiek után.

A brit csatacirkálók az előttük levő német hajókra csak elülső lövegtornyaikból, és a jobb oldali Q toronyból tudtak tüzelni. A nagy távolság miatt viszonylag lassú tempóban tüzeltek, hogy ne pazarolják feleslegesen a lőszert. A távolság ellenére azonban a brit ágyúk egész pontosan lőttek. Közvetlen találatot ugyan még nem értek el, de többször is villába fogták a két hátul haladó cirkálót, a Leipzig-et és a Nürnberg-et. A felcsapódó, hatvan méter magas vízoszlopok sokszor teljesen eltakarták az ellenséges hajókat, tovább nehezítve az angolok számára a célzást.

Az angol cirkálók a Glasgow-t kivéve némileg lemaradtak a náluk gyorsabb csatacirkálók mögött, és legénységük most egy darabig páholyból figyelhette az ütközetet. Ahogy a Cornwall egyik tisztje utóbb írta: „Képzeljék el a ragyogó napsütést a felhőtlen égen, a nyugodt, lágyan hullámzó tengert, melyben hajónk 23 csomónál is nagyobb sebességgel száguldott előre. Az emberek tolongtak a tornyok tetején, és minden elérhető szegletben, mintha csak a Crystal Palace egymás feletti páholyaiból néznék a kupamérkőzést. A látvány gyönyörű volt. A nagy hajók hatalmas hullámokat verve rohantak előre. Ágyúik fényes villanásait a kordit sűrű, barna füstfelhője követte, és jól látszottak a lövedékek által felvert hatalmas vízoszlopok is.”

Bár a britek egyelőre nem értek el találatot, a németek számára végre nyilvánvalóvá vált, hogy a két csatacirkáló elől nem tudnak elmenekülni. Húsz perccel egy óra után Spee drasztikus lépésre szánta el magát. Jelzést adott le hajóinak: „A páncéloscirkálókkal feltartom az ellenséget, ameddig csak tudom. A könnyűcirkálók szóródjanak szét, és meneküljenek, ha lehetséges.” Ezt követően a két páncéloscirkálóval nyolcvan fokkal balra, kelet felé fordult, keresztbe fordulva az őt üldöző angol hajók előtt. Az addig egymás mellett haladó két hajó most egymás mögé, csatasorba állt fel, az élen a zászlóshajóval a Scharnhorst-al. Fél kettőkor a német hajók is tüzet nyitottak, mintegy 12 ezer méteres távolságról.

Senkinek sem lehettek kétségei afelől, hogy ez a kétségbeesett lépés a biztos pusztulást jelenti a két német hajó számára. Nyilvánvalóan ezt Spee is teljesen tisztán látta, ám úgy vélte, két páncéloscirkálója feláldozásával lehetővé teszi gyorsabb könnyűcirkálói számára a menekülést. Láthatta, elmenekülni nem tud, ha pedig halad tovább az eredeti irányba, a britek egyenként lövik szét hajóit, olyan távolságból, ahonnan ők maguk nem képesek kárt okozni az ellenségnek. A megadás szóba sem jöhetett, a korabeli katonai szellemmel ez teljesen összeegyeztethetetlen lett volna. (Talán érdemes még annyit megjegyezni, hogy a hadsereg tábornokaival ellentétben a tengernagyok nem a front mögött, kényelmes és biztonságos fedezékekből irányították haderejüket, hanem közvetlenül az első vonalból vezényeltek. Mondhatjuk úgy is, ők nem küldték, hanem vezették katonáikat a harcba, és zászlóshajójuk parancsnoki hídján állva jobban ki voltak téve az ellenséges tűznek, mint a legtöbb matrózuk. Spee tehát úgy vállalta a reménytelen harcot, hogy saját sorsa felől se lehettek kételyei, és úgy vezette a biztos pusztulásba páncéloscirkálóit, hogy azok fedélzetén egyik fia, Heinrich is ott szolgált.)

A döntés tiszteletreméltó önfeláldozás volt ugyan, de haszna már nem sok volt. Spee-nek három órával korábban, Port Stanley előtt kellett volna meghoznia ezt a döntést, amikor még volt rá esélye, hogy olyan feltételeket tud rákényszeríteni ellenfelére, melyek lehetővé teszik, hogy legalábbis esélye legyen komoly károkat okozni az ellenségnek, és számottevő ideig feltartóztatni azt. A német tengernagy azonban, emberileg érthető módon, halogatta a végzetes döntés meghozatalát, és a végsőkig reménykedett abban, hogy sikerülhet megszökniük üldözőik elől. Csak mikor már a legkisebb remény sem volt erre, szánta el magát a végső megoldásra, erre a kétségbeesett kamikaze akcióra.

Az ellenség manőverét látva Sturdee szintén elfordult balra, és két csatacirkálóját csatasorba állítva a németekkel párhuzamosan haladt tovább keleti irányba, 24 csomós sebességgel. Ugyanekkor viszont három cirkálóját, a Kent-et, a Cornwall-t és a Glasgow-t utasította, vegyék üldözőbe a német könnyűcirkálókat, melyek a páncéloscirkálóktól elszakadva dél felé fordultak, és a tőlük telhető legnagyobb sebességgel igyekeztek menekülni az angolok elől. A negyedik brit cirkálónak, a Carnarvon-nak esélye sem volt arra, hogy utolérje a német hajókat, ezért Sturdee utasítására a csatacirkálók mellett maradt. A legfeljebb 22 csomós sebességre képes Carnarvon a köteléktől erősen lemaradva igyekezett a csatacirkálók után.

A fordulást követően az egymással most nagyjából párhuzamosan haladó hajók teljes oldalsortüzeket tudtak leadni egymásra. A németek használhatták hajóik 12 darab 21 cm-es ágyúját, és igyekeztek elég közel férkőzni az angolokhoz ahhoz, hogy a 15 cm-es lövegeiket is be tudják vetni. Ezt a britek lehetővé is tették nekik, ugyanis valamivel kisebb szögben fordultak el, mint a német hajók, a két kötelék tehát nem teljesen párhuzamosan, hanem egymáshoz lassan közelítő, konvergáló irányba haladt. A távolság csökkenni kezdett, egészen tízezer méterre, sőt egy rövid ideig az alá is. Ezen a lőtávolságon a német tüzérek már elemükben érezték magukat, és még egyszer megmutatták, hogy nem véletlenül nyerték el a császár kupáját. A két német cirkáló főleg az angol zászlóshajóra, az Invincible-re tüzelt, melyet háromnegyed kettőkor ért az első találat, majd ezt követően a becsapódások száma a lőtávolság csökkenésével egyenes arányban növekedett. A német gránátok jókora fedélzeti károkat csináltak, ám nem tudtak súlyosabb sérüléseket okozni az angol hajónak. Nem annak erős páncélzata miatt, ahogy azt sok helyen olvasni lehet, hanem mert a kisebb kaliberű német gránátok ilyen távolságból képtelenek voltak leküzdeni a brit hajók kategóriájukhoz képest valójában gyengécske páncélzatát, és csak a páncélozatlan részekben voltak képesek sérüléseket okozni. Ugyanekkor viszont az angol 305 mm-es lövedékek könnyedén áttörték a német páncéloscirkálóknak nagyjából az angol csatacirkálókéval megegyező vastagságú páncéllemezeit.

A brit csatacirkálók elvileg képesek voltak a teljes, nyolcágyús oldalsortüzekre is, mivel a hajók szárnytornyai közül az ellenséggel ellentétes oldalon levőt is át lehetett fordítani a másik oldalra, tehát a bal oldali torony ha kis szögben is, de tüzelhetett jobb felé is. A gyakorlatban viszont ezzel a lehetőséggel nem szoktak élni, mivel a fedélzet felett átlövő torony ágyúinak légnyomása komoly károkat szokott okozni a felépítményekben és a fedélzeti szerelvényekben. A csatacirkálók valószínűleg Falklandnál is csak hatágyús sortüzeket adtak le, ami a német hajók ellen bőven elég volt. A két angol hajó a sorban nekik megfelelő helyen haladó német cirkálóra tüzelt, az Invincible a Scharnhorstra, az Inflexible a Gneisenaura. A brit tüzérek sem céloztak rosszul, mindkét német hajón találatokat értek el. A Gneisenau túlélői szerint a cirkálót az ütközetnek ebben a szakaszában három találat érte, ami legalább ötven embert megölt vagy megsebesített a hajó legénységéből.

A becsapódások növekvő száma közben ráébresztette a briteket, hogy csökken a távolság köztük és a németek között. Háromnegyed kettő után Sturdee ezért még jobban elfordult balra, hogy a neki kedvezőbb nagy lőtávolságra húzódjon vissza. A németek nem követték a manővert, hanem sűrűn cikkcakkolva az eredeti irányban haladtak tovább, ami azzal járt, hogy a két fél közötti távolság most gyorsan növekedni kezdett. Két óra után a két köteléket már 15 km választotta el egymástól, s a németek megint kikerültek az angol ágyúk lőtávolságából. Most ismét csökkenteni kellett a távolságot, ezért az angolok majdnem kilencven fokkal jobbra kanyarodtak, egyenesen a német hajók felé.

Remek alkalom látszott kínálkozni arra, hogy a németek eredeti irányukat tartva, vagy éppen egyenesen az angolok felé fordulva, ismét gyorsan csökkentsék a kettejük közti távolságot, hogy a saját ágyúik számára kedvezőbb, tízezer méter alatti lőtávolságról vegyék fel a harcot az ellenséggel, méghozzá azok útirányát keresztezve, vagyis a T szárába fogva őket.

Spee azonban ehelyett szintén elfordult, először délkeletnek, majd pár perccel később délnek, teljes gőzzel igyekezve távolodni az ellenségtől. A német tengernagy egyértelműen az időhúzásra játszott, s nyilván úgy gondolta, egy lendületes támadással esetleg tudna némi kárt okozni az ellenségben, de ezzel végeredményben csak egy dicsőséges, de gyors vereséggé rövidítené le az ütközetet. Az ő érdeke ezzel szemben az volt, hogy minél tovább feltartsa a brit hajókat, lehetőséget adva ezzel saját könnyűcirkálóinak a menekülésre. Az, hogy eközben milyen kárt okoz az ellenségnek, már csak másodlagos szempont volt. A tűzszünet egyben jó alkalmat adott arra is, hogy a német hajókon összeszedjék és elszállítsák a sebesülteket, s amennyire lehet, gyorsan kijavítsák a kisebb sérüléseket, és eloltsák a tüzeket.

Két óra után tehát ismét elhallgattak az ágyúk, a nagy távolság miatt mindkét fél beszüntette a tüzelést. A hajók a tőlük telhető legnagyobb sebességgel dél felé haladtak, miközben a britek gyorsan dolgozták le a hátrányukat. Az angol csatacirkálókról közben bal felől hirtelen egy teljes vitorlázattal haladó háromárbocost pillantottak meg, tőlük alig néhány mérföldnyi távolságra. A hajó megjelenése nagy meglepetést okozott, hiszen a tiszta időben, kiváló látási viszonyok között az őrszemek addig nem vették észre a látszólag a semmiből felbukkanó vitorlás közeledtét. A későbbi vizsgálatnak sem sikerült kiderítenie, milyen hajó lehetett az ismeretlen vitorlás, mely aztán afféle kísértethajóként híresült el a brit flottában.

A titokzatos szellemhajó persze nem vonta el teljesen az angolok figyelmét a német páncéloscirkálókról. A gyors brit hajók ismét hamar beérték a németeket, és háromnegyed háromkor, mikor a lőtávolság 13,5 kilométerre csökkent, Sturdee ismét kiadta a tűzparancsot.

Miután az újabb összecsapást már sehogyan sem tudta tovább halogatni, Spee ugyanazt tette, mint az ütközet elején, vagyis kilencven fokkal balra kanyarodva megint keresztbefordult az őt üldöző angol hajók előtt. Sturdee úgyszintén elfordult, de most sem pontosan olyan szögben mint a németek. A két hajóraj tehát nem pontosan egymással párhuzamosan, hanem egymást közelítő útvonalon haladt, egymás mellett. A kettejük közti távolság lassan csökkent, egészen nyolcezer méterre.

Míg az összecsapás első szakaszában a hajók ágyúi viszonylag lassú tempóban tüzeltek, addig most mindkét fél részéről teljes erőbedobással folyt a közdelem, s a tüzérek igyekeztek olyan gyorsan tüzelni, ahogy csak tudtak. Az angolok próbálták gyorsan eldönteni a küzdelmet, a németek pedig igyekeztek kihasználni a viszonylag kis lőtávolságot arra, hogy legalább komolyabb károkat okozzanak az angol hajóknak. Az egyik angol tiszt utóbb így írta le az eseményeket: „A dolgok ekkor hirtelen felgyorsultak, s a helyzet elmérgesedett. A levegő megtelt süvítő lövedékekkel és robbanásokkal, de a mi 12 hüvelykes ágyúink is félelmetes munkát végeztek. … A zaj leírhatatlan volt. Gránátok süvítettek az árbocok kötelei között, s amikor valamelyikük eltalálta a hajót és felrobbant, az egész hajó remegett és dülöngélt. A leszakadó acéllemezek robaja, s a felépítményt csapkodó repesz szilánkok hangja olyan volt, mintha több ezer üres fémkannát vagdaltak volna egymáshoz.”

Bár az angol zászlóshajó ekkor is számos találatot kapott, azok a brit tisztek, akik képesek voltak higgadtan szemlélni az eseményeket, megállapították, hogy a német hajók közel sem tüzelnek olyan pontosan, mint az első összecsapáskor. A páncéloscirkálók az ütközet első szakaszában látszólag nem szenvedtek komolyabb sérüléseket. Bár több találatot kaptak, sebességük nem csökkent, tüzelésük nem lassult, és nem volt rajtuk látható semmilyen nagyobb sérülés. A hajókon keletkezett tüzeket gyorsan eloltották. Ezúttal viszont már a brit csatacirkálókról is látni lehetett a német hajókon keletkezett károkat, és hogy tüzelésük nemcsak pontatlanabbá, de érezhetően szórványosabbá is válik, s kevesebb ágyú vesz részt a sortüzekben, mint korábban. A Scharnhorstot három óra körül érte az első komolyabb sérülés, amikor hatalmas tűz keletkezett az orrán, melyet később sem tudtak eloltani. A cirkáló több ágyúja is elhallgatott, a hajó kezdett balra dőlni, fél négy körül pedig egy becsapódás kidöntötte a harmadik kéményét. A Gneisenau kisebb károkat szenvedett, részben talán azért is, mert az előtte haladó zászlóshajóból gomolygó, egyre sűrűbb füst eltakarta a hajót az Inflexible tüzérei elől.

A két német hajó majdnem végig az Invincible-re tüzelt, mely a csata során összesen 22 találatot kapott, nagyrészt a 21 cm-es ágyúktól. A becsapódások jókora fedélzeti károkat okoztak, de a hajó fontosabb részeiben nem voltak képesek komoly kárt tenni, mivel a távolság miatt a gránátok nem tudták átütni a brit hajó 15-17 cm vastag páncélzatát. A hátsó parancsnoki hidat két találat is érte, de semmilyen különösebb kárt nem okozott benne. A toronyban levőket csupán a beszivárgó füst és a lőporgázok zavarták munkájukban. Találatot kapott az „A” lövegtorony homloklemeze is, pontosan a torony két ágyújának nyílása között, ám a 170 mm vastag páncéllemezt a gránát nem volt képes átütni, s a toronyban végül semmilyen sérülést nem okozott. A csatacirkálóban a legnagyobb kárt az egyik vízvonal alatt becsapódó német gránát okozta, mely a „Q” lövegtorony közelében szakított jókora lyukat a hajótestbe, melyen keresztül a víz elárasztotta az egyik közeli széntárolót. A sérülés következtében az Invincible nagy mennyiségű vizet vett fel, és megdőlt jobbra. A dőlést az egyik bal oldali rekesz ellenárasztásával kellett kompenzálni. Bár a nagy távolság megvédte az angol hajót attól, hogy a német gránátok komolyabb kárt tegyenek benne, így is igen nagy szerencse volt, hogy emberéletben nem esett kár. Szinte csodával határos módon az angol zászlóshajó egyetlen embert sem vesztett, s mindössze egy tengerész sebesült csak meg.

Az Inflexible csupán három találatot kapott, melyek csak kisebb sérüléseket okoztak a hajónak. A csatacirkáló legénységéből egy ember elesett, három megsebesült.

A német gránátok okozta sérüléseknél a briteket lényegesen jobban zavarta az, hogy a rossz oldalról kapták a szelet, ami így a kémények és az ágyúk füstjét visszafújta a hajóra, komolyan megnehezítve ezzel a tüzérek számára a célzást. 15.18-kor Sturdee ezért hajóival balra fordult, majd egy teljes kört leírva a német hajók mögött, azok nyomdokvonalát keresztezve nyugati irányba fordult. Ezzel egyrészt a szél felőli oldalra került, tehát a továbbiakban az a füstöt elfújta a hajóktól, másrészt pedig ezzel a manőverrel fedezte a közelgő Carnarvont is. Az angol páncéloscirkáló egészen idáig hiába próbálta utolérni a csatacirkálókat, és csak a küzdő felek többszöri irányváltása, illetve a német hajók lelassulása tette lehetővé számára, hogy végre megközelítse a harc helyszínét. Csakhogy a cirkáló közben átkerült a német hajók jobb oldalára, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a két páncéloscirkáló megfordul, és egy gyors támadással lerohanja az angol cirkálót. A németektől addig balra levő csatacirkálók nem tudtak volna idejében közbelépni, viszont így a fordulás után a hajók a németek és a Carnarvon közé kerültek, tehát az angol cirkáló a továbbiakban már biztonságban volt. A németek figyelmét egyébként valóban nem kerülte el a Carnarvon, és a túlélők szerint a tüzérek utasítást is kaptak rá, hogy mihelyt a cirkáló lőtávolságon belülre ér, helyezzék át rá a tüzet.

Spee ezúttal már nem próbálkozott újabb kitörési kísérlettel. A korábbiaktól eltérően most nem próbált meg eltávolodni az angoloktól, hanem követte azok manőverét, és fél négykor maga is nyugatnak kanyarodott. A német tengernagy nyilván tudta, hogy hajói a végét járják, és sérüléseik miatt lecsökkent sebességük már nem tesz lehetővé semmilyen kitérő manővert. A jobbra fordulásnak ezen kívül megvolt az az előnye is, hogy végre bevethették a hajók jobb oldalán elhelyezett, a harcban addig még részt nem vett lövegeket is.

A német cirkálók sérülései jól láthatóak voltak a brit hajókról is. A távcsöveken keresztül jól látszottak a szétzúzott felépítmények összevissza görbült lemezei, a Scharnhorst oldalán tátongó hatalmas lyukak, és azokon keresztül a hajó belsejében tomboló tüzek. Látni lehetett az elhallgattatott ágyúk különböző irányokba meredő csöveit, és azt is, hogy kéményeken keresztül már nemcsak a füst, hanem a gőz is árad, nyilván a széttépett gőzvezetékekből.

Látva, hogy az ellenség az utolsókat rúgja, Sturdee elhatározta, hogy megadja a kegyelemdöfést a németeknek. Pár perccel négy óra előtt hajóival nagy ívben déli irányba fordult, hogy megközelítse az ellenséget, és közvetlen közelről végezzen vele. Fordulás közben végre a Carnarvonnak is sikerült elég közel jutni az ellenséghez ahhoz, hogy tüzet nyithasson 19 és 15 cm-es ágyúiból. A németeket ettől kezdve tehát már három angol hajó tartotta tűz alatt.

Spee igyekezett elfordulni az ellenségtől, és déli irányba kanyarodott, azonban zászlóshajója ekkor már a haláltusáját vívta. Az angol lövedékzáporban a Scharnhorst felismerhetetlen romhalmazzá változott, és már csak szórványosan tüzelt néhány ágyúja. Négy órára minden árboca és kéménye ledőlt, a hajó orrától tatjáig lángokban állt, és egyre jobban megdőlt balra.

Negyed öt körül a páncéloscirkáló váratlanul balra kanyarodott, és egy félkört leírva az addigival ellentétes irányba fordult. Hogy a hajó kormánya sérült e meg, vagy Spee egyszerűen csak próbált kikerülni a tűzvonalból, hogy a legénység számára esélyt adjon a menekülésre, nem lehet tudni. Rögtön ezután a páncéloscirkáló hirtelen balra dőlt, majd váratlan gyorsasággal felborult, és orral előre elmerült a hullámokban, miközben két hajócsavarja még mindig forgott.

A német zászlóshajó olyan gyorsan süllyedt el, hogy az még az angol megfigyelőket is megdöbbentette. Leírásuk szerint amikor a Carnarvon leadta a német hajóra utolsó sortüzét, az még a felszínen úszott, mikorra azonban a lövedékek becsapódtak, a Scharnhorstnak már nyoma sem volt.

A gyors süllyedés a legénység túlnyomó része számára nyilván lehetetlenné tette a menekülést. A Gneisenauról nagyjából ötven hajótöröttet láttak a zászlóshajó elsüllyedése után a vízben úszni, azonban sem a német, sem pedig az angol hajók nem voltak abban a helyzetben, hogy a mentésre gondolhattak volna. Sturdee később visszaküldte a Carnarvont, kutasson hajótöröttek után, azonban a cirkáló már sem túlélőket, sem roncsokat nem talált. A Scharnhorst mind a 860 emberét, köztük Spee altengernagyot, magával vitte a hullámsírba.

Maga Spee a süllyedéskor még biztos életben volt, ugyanis néhány perccel a Scharnhorst elsüllyedése előtt jelezte a mögötte haladó Gneisenaunak: „Meneküljön, ha gépei állapota ezt lehetővé teszi.” A Gneisenau gépeinek állapota azonban ezt nem tette lehetővé. A hajó nem szenvedett olyan károkat, mint a Scharnhorst, és még minden ágyúja üzemképes volt, ám a sérülések következtében már legfeljebb csak 16 csomós sebességre volt képes. Ez már semmire sem volt elég, s Maerker kapitány már nem tehetett mást, mint hogy többé-kevésbé tartva az eredeti, délnyugati irányt, a hajó pusztulásáig tovább folytatja a reménytelen harcot.

A német zászlóshajó elsüllyedése után Sturdee, nem egészen tisztázott okokból, két nagy kört írt le hajóival, majd valamivel távolabbra húzódott a Gneisenautól. Öt óra körül ismét párhuzamos irányba fordult a németekkel, és kezdte megelőzni a lelassult páncéloscirkálót. Reménytelen helyzetében a Gneisenau továbbra is elszántan folytatta a küzdelmet, és több találatot ért el az angol hajókon. Az óriási túlerővel szemben azonban már nem állhatott meg sokáig.

A hajót egymás után érték a találatok, melyek félelmetes pusztítást okoztak a cirkálóban. Egy angol gránát egyszerűen kitépte helyéről, és a tengerbe dobta az egyik oldalsó 21 cm-es lövegtornyot, egy másik pedig kidöntötte az első kéményt, mely rádőlt a mögötte levő kéményre. A túlélők szerint a hajó 760 fős legénységéből ekkorra már közel hatszázan elestek vagy megsebesültek, a harcképes állapotban levők azonban továbbra is rendületlenül kitartottak helyükön. Voltak persze kivételek is. A hajó elsőtisztje, Hans Pochhammer, a tűzoltók munkáját irányította, akik kétségbeesetten próbálták megfékezni a hajón tomboló tüzeket. Miközben a hajót járta be, Pochhammer a kantin közelében belebotlott az egyik fűtőbe, aki mikor kérdőre vonták, mit keres itt fenn, zavartan csak annyit tudott válaszolni, hogy vizet inni jött fel a kazánházból. Pochhammer kijelentette, a fűtőnek nem volt joga elhagyni szolgálati helyét, és pisztolyával helyben agyonlőtte a szerencsétlent.

Az angol hadihajók tüzében a Gneisenau fél hatra szinte ronccsá vált. A német tüzérek negyed hatkor érték el utolsó találatukat az Invincible-en, ezt követően a cirkáló tűzereje rohamosan csökkent. Nemcsak az ágyúkat lőtték ki egymás után az angolok, hanem a lőszer is kezdett elfogyni. A brit gránátok záporában a hajó zászlaját többször is ellőtték, de pár perc múltával mindig újra felvonták a lobogót. Fél hat után a Gneisenau már szinte teljesen megállt, ágyúi elhallgattak, s miután zászlaját sem vonták fel újra, a britek azt hitték, a hajó megadta magát. Sturdee elrendelte a tüzelés beszüntetését, és nagy ívet leírva a német hajó felé fordult. A tűzszünetet elrendelő jelzéseket azonban még le sem adták, amikor a Gneisenau egyik ágyúja ismét elkezdett tüzelni. A szemből közelítő angol csatacirkálók erre ismét elfordultak, hogy oldalsortüzet tudjanak leadni a német hajóra. Egyébként mint később kiderült, a Gneisenau ellőtt zászlaját azért nem vonták fel újra, mert a hajón egyszerűen nem maradt több zászló, amit fel lehetett volna vonni.

Pár perces tüzelés után a német cirkáló ágyúja ismét elhallgatott, majd öt perc múlva leadott még egy utolsó lövést. A Gneisenau ekkor már erősen jobbra dőlt, s a kéményekből előtörő füst és gőz szinte teljesen beborította a hajót. A páncéloscirkáló szemmel láthatóan már süllyedt, így Sturdee tíz perccel hat óra előtt beszüntette a tüzelést. Közelebb érve az angolok jól láthatták, hogy a német legénység a fedélzeten gyülekezik, készülve a hajó elhagyására. Maerker kapitány sorakozót rendelt el az életben maradtaknak, majd megköszönve helytállásukat, azt javasolta nekik, a függőágyakba és a vízen úszó fatörmelékbe kapaszkodva próbálják fenntartani magukat a vízen. Néhány túlélő szerint a lőszer elfogytával a kapitány elrendelte a fenékszelepek megnyitását is, bár a becslések szerint legalább ötven találatot kapott hajó már e nélkül is nyilvánvalóan süllyedőfélben volt.

A Gneisenau olyan lassan dőlt az oldalára, hogy a fedélzeten gyülekező legénység egyszerűen átsétált a boruló hajó oldalán át a hajófenékre. A cirkáló hat órakor végül felborult, és pár perccel később lassan eltűnt a hullámok között, sok száz embert rántva magával a pusztulásba, köztük Spee kisebbik fiát, Heinrich-et. A jeges, alig négyfokos vízben több mint kétszáz hajótörött próbálta fenntartani magát, ám az erősödő hullámzásban és a jéghideg vízben életük attól függött, milyen gyorsan mentik ki őket az angolok.

A brit hadihajók a hajótörötteket elérve megálltak, és rögtön elkezdték a mentést. A hajókon már a Gneisenau süllyedését látva megtették az előkészületeket a túlélők kimentésére, ám a britek dolga nem volt egyszerű. A két csatacirkáló legtöbb csónakját szétlőtték a németek, a többiek pedig tele voltak vízzel, amivel ütközet előtt töltötték fel őket, hogy ne kapjanak könnyen lángra. A csónakokat tehát először gyorsan használható állapotba kellett hozni, és valahogy vízre bocsátani, ami ugyancsak nem ment egyszerűen, mert a csónakdaruk egy része szintén megsérült. Az angol hadihajók oldalain köteleket engedtek le, és mentőbójákat dobtak ki. Az egyik kadét visszaemlékezései szerint: „Minden kötelet kidobtunk, amit csak tudtunk, és próbáltuk a kötelek végeit a hajók oldalától alig pár méternyire, erőtlenül vergődő szegény ördögök közelébe dobni.”

Persze nem mindenki volt ennyire segítőkész. A jó brit propaganda korábban heteken át harsogta, hogy az elvetemült és barbár németek Coronelnél szándékosan hagyták vízbe fulladni az elsüllyedt angol cirkálók tengerészeit, tehát most a britek közül jó néhányan a tenger fenekére kívánták az összes német tengerészt. A korlátnál felsorakozó angol matrózok közül sokan harsányan gúnyolták és szidták a vízben úszókat, és remekül szórakoztak a fuldokló németek vergődésén. Ettől eltekintve az angolok a mentést ezúttal korrektül és gyorsan lebonyolították. Ennek ellenére már csupán 190 német tengerészt tudtak kimenteni. A sebesülteknek eleve nem sok esélyük volt az életben maradásra, és a gépházakban dolgozók közül is számos emberrel végzett a sokk, amikor felhevült testtel a jeges vízbe ugrottak. A kimentettek közül is nem sokkal később többen belehaltak a kihűlésbe, őket másnap teljes katonai tiszteletadás mellett temették a tengerbe.

A legmagasabb rangú túlélő a Gneisenau elsőtisztje, Pochhammer fregattkapitány volt, akit az Inflexible halászott ki. Rajta kívül csupán néhány tiszt élte túl a hajó pusztulását, köztük egy fiatal hadnagy, aki az egyik 210 mm-es lövegtoronyban szolgált. A saját harci erényeit talán kissé kikozmetikázó hadnagy elmondása szerint lövegtornyát találat érte, mely rajta kívül mindenkit megölt a toronyban. Ezután átment a kazamaták egyik ágyújához, melyet azonban nem sokkal később szintén elpusztított egy angol gránát. A rettenthetetlen hős ezután egy harmadik lövegnél próbálkozott, mely azonban pár perccel később szintén telitalálatot kapott, ami ismét megölt mindenkit, kivéve az elpusztíthatatlan hadnagyot, akit végül a Carnarvon mentett ki a vízből. A tengerek német hőse aznap este az angol cirkáló tiszti étkezdéjében fojtotta sörbe a bánatát, és miután ez a művelet sikerrel járt, mielőtt eltántorgott volna aludni, még udvariasan meghajolt angol kollégái felé, és széles mosollyal a következőket mondta: „Uraim, hálásan köszönöm mindannyiuknak. Önök nagyon kedvesek hozzám, és én a pokolba kívánom valamennyiüket!”

(Folyt. köv.)