Mint mindenki mást, a Kelet-ázsiai Hajórajt is teljesen váratlanul érte a háború kitörése. 1914 júniusában a hajóraj még békésen készülődött a német kézen levő Csendes-óceáni szigetek közötti szokásos nyári körútjára. A két páncéloscirkálón esedékes javításokat ezúttal is a japán Nagasaki kikötőjében végezték el, ahonnan a két hajó június 28-án futott ki első úti célja, a Carolina-szigeteken fekvő Truk felé. Ide július hetedikén érkeztek meg, és 15-én indultak tovább Ponapéra. Innen néhány nap múlva tovább kellett volna hajózniuk a Bismarck-szigetek és Új-Guinea felé, azonban Spee ekkor már érezte a puskaporszagot a levegőben.

Könnyűcirkálói közül még egyik sem volt vele. Az Emden Tsingtaóban maradt, a Nürnberget pedig még korábban leválasztották a kötelékről, és Mexikó nyugati partjaihoz küldték, ahol az ottani német érdekeltségeknek kellett védelmet nyújtania az országban dúló permanens polgárháború – a mexikóiak szerint „forradalom” – pusztításaival szemben. A hajót nem sokkal korábban váltotta le a Leipzig cirkáló, és a Nürnberg San Franciscóba indult, hogy készletei feltöltése után visszatérjen Tsingtaóba. Miután a korabeli rádiókészülékekkel a cirkáló az óceán túlsó oldaláról nem volt közvetlenül elérhető, Spee táviratot küldött San Franciscóba, melyben sürgette a Nürnberg visszatérését, és utasította, ne hajózzon vissza Tsingtaóba, hanem Ponapéban csatlakozzon hozzá. A cirkáló július végén érkezett meg a szigetre.

Spee egészen augusztus hatodikáig Ponapén tartózkodott. A tengernagy nyilván várta, mi fog történni Európában, és igyekezett kidolgozni flottájának stratégiáját a számításba jöhető helyzetekre. Ekkor még nem lehetett tudni, mi fog történni. Még bízhattak abban is, hogy az események nem fognak háborúig fajulni. Háború esetén pedig alighanem a francia és orosz hadüzenet tűnt a legvalószínűbbnek. Az Angliával való hadba lépés nem tűnhetett nagyon valószínű lehetőségnek, a Japánnal való háború még kevésbé. Ettől függetlenül a tengernagynak nyilván ezeket az eshetőségeket is számításba kellett vennie.

Hosszú várakozása arra utal, nehezen tudott döntésre jutni. Háború esetén elsődleges feladata a kínai és Csendes-óceáni német gyarmatok védelme, illetve az ellenséges országok kikötőinek és kereskedelmi hajózásának a támadása volt. Hajóraja ezt a feladatot akár az együttes francia–orosz hadüzenet esetén is el tudta volna látni, mivel azoknak a térségben jelenlevő tengerészeti erői nem képviseltek olyan ütőerőt, mely nagyságrendileg felülmúlta volna Spee hajóraját.

Angol hadüzenet esetén a helyzet már sokkal súlyosabb lett volna, de még mindig nem teljesen reménytelen. Az angolok a kínai kikötőkben – számos kisebb hajó mellett, melyek a nyílt vizeken nem jöhettek számításba – öt cirkálót állomásoztattak, Martyn Jerram altengernagy parancsnoksága alatt. A Triumph, a Minotaur, a Hampshire, a Newcastle és a Yarmouth összességében véve valamivel nagyobb tűzerőt képviselt, mint a német hajóraj, viszont két-három csomóval kisebb köteléksebességre volt képes, ráadásul a Triumph éppen javítás alatt volt. Nem sokat dobott az angol kötelék ütőerején a Szingapúrban állomásozó, Sir Richard Peirse vezette három cirkáló, a Swiftsure, a Dartmouth, és a Fox sem. Az angolok a bevett gyakorlatnak megfelelően régebbi, elavulófélben levő hajóikat állomásoztatták a távoli vizeken, s ezek a cirkálók többnyire régebbi építésű, viszonylag lassú hajók voltak, régi típusú, kis lőtávolságú ágyúkkal felszerelve. A német hajók ugyan számbeli hátrányban voltak, viszont a legtöbb angol cirkálónál gyorsabbak voltak, és korszerűbb, nagyobb lőtávolságú ágyúkkal voltak felszerelve. Egy esetleges összecsapás esetén tehát helyzetük nem lett volna teljesen reménytelen.

Egészen más volt a helyzet az ausztrál vizeken állomásozó hajórajjal, annak ellenére, hogy az mindössze négy hadihajóból állt. (A kisebb, parti vizeken használatos egységeket leszámítva.) A Sydney, Melbourne, és Encounter cirkálók mellett ugyanis a Sir George Edwin Patey ellentengernagy parancsnoksága alatt álló kötelékhez tartozott az Australia csatacirkáló is. Az Indefatigable osztályba tartozó hajó építésének költségeit az ausztrál domínium fedezte, s a csatacirkáló hivatalosan a Royal Australian Navy (Királyi Ausztrál Haditengerészet – RAN) kötelékében teljesített szolgálatot, az Ausztrália környéki vizeken. A 22 ezer tonnás hajó nyolc darab 305 mm-es ágyúval volt felszerelve, és sebessége elérhette a 28 csomót is. A vele való találkozás végzetes lett volna a németekre nézve, hiszen a hajó sebességi fölénye lehetetlenné tette az előle való menekülést, tűzereje pedig elsöpörte volna a német cirkálókat. Ugyanakkor viszont ez csak egyetlen hajó volt, és a németek okkal reménykedhettek abban, hogy a tágas óceáni vizeken kis szerencsével sikerül elkerülniük az Australiát.

Mivel később Spee és teljes törzskara odaveszett Falklandnál, csak találgatni lehet, milyen tervei voltak a német tengernagynak. Erről számos feltételezés és találgatás kering a szakirodalomban, melyekhez szerényen én is hozzájárulok a magaméval. Úgy gondolom, francia és orosz hadüzenet esetén, amire számítani lehetett, hogy együtt fog megtörténni, Spee kötelékben tartotta volna hajóit, és szükség esetén ütközetet vállalt, esetleg kezdeményezett volna a francia és orosz hajórajokkal, lehetőleg persze külön-külön. Az elavult és nem túl nagy harcértéket képviselő francia és orosz cirkálórajokkal szemben jó esély látszhatott a győzelemre, mely után a németek, persze csak az angol és japán semlegesség mellett, a helyi vizek urai lettek volna. Jól felszerelt tsingtaói támaszpontjukról kiindulva blokád alá vehették volna Vlagyivosztokot, az indokínai francia gyarmatokat, vagy további hadműveleteket indíthattak volna a Csendes-óceáni francia szigetek elfoglalásáért. Az európai vizeken a Kaiserliche Marine az egyesült orosz és francia flottákkal szemben is nagy fölényben volt, így valószínűtlen eshetőségnek tűnt, hogy azok onnan erősítést tudnának küldeni a távol-keleti vizekre.

Az angol hadüzenetet számításba véve azonban a dolgok már egészen más színben tűntek fel. Az angol cirkálórajokkal még az Australia nélkül is kockázatosnak tűnhetett az összecsapás. Egy cirkálókötelékek közötti ütközet esetén a németeknek itt is voltak ugyan esélyeik, csakhogy egy ilyen győzelemmel nem nyertek volna semmit. A franciák és oroszok elleni, feltételezett győzelem döntő jelentőségű lehetett volna a Csendes-óceáni hadszíntéren, az angolok azonban – a németekkel ellentétben – könnyedén pótolni tudták volna ütközetben elszenvedett veszteségeiket. Várható volt, hogy a britek rövid időn belül túlerejű flottaköteléket vonnak össze a kínai vizeken, mellyel blokád alá veszik a németek egyetlen számításba jöhető támaszpontját, Tsingtaót. Az Angliával való háború esetén többé nem számíthattak a britek szoros szövetségesének, Japánnak a jóindulatára sem. Mindezeket figyelembe véve úgy vélem, angol hadüzenet esetén Spee feloszlatta volna hajóraját, és flottahadműveletek helyett a klasszikus guerre de cours-ba, azaz portyázó hadviselésbe fogott volna, az ellenség kereskedelmi hajózása ellen. A kötelék cirkálói és felfegyverzett kereskedelmi hajói önállóan vívták volna meg a maguk háborúját, hogy az ellenséges hadihajókkal való összecsapásokat lehetőleg kerülve, minél nagyobb károkat okozzanak a kereskedelmi hajózásnak.

A legnagyobb probléma kétségtelenül a hajóraj utánpótlásának kérdése volt. Mivel angol hadüzenet esetén Tsingtaót, mint támaszpontot le lehetett írni, a németeknek mobil hadviselésre kellett berendezkedniük, vagyis menet közben kellett készleteket vételezniük és a hajók karbantartását elvégezniük, a nyílt tengeren, vagy felszerelés nélküli horgonyzóhelyeken. Újabb nagy probléma volt, hogy a térségben nem nagyon volt olyan semleges kikötő, ahonnan az utánpótlást be lehetett volna szerezni. Kína és Japán angol befolyás alatt állt, s a térségben legfeljebb a Fülöp-szigeteki amerikai kikötők jöhettek ilyen szempontból számításba, és esetleg a holland kézen levő indonéz szigetek.

Hasonló logisztikai nehézségekkel kellett szembenéznie annak idején Suffren hajórajának az Indiai-óceánon, vagy Rozsgyesztvenszkij flottájának a Csuzima felé vezető úton, és mindketten egész jól megoldották a feladatot. A németek tehát remélhették, ők sem fognak rosszabbul teljesíteni. Hosszú távon persze helyzetük tarthatatlan volt, de ekkor még mindenki biztos volt benne, hogy a háború néhány hónapon, legrosszabb esetben egy éven belül véget ér.

Spee augusztus hatodikán az ezen a napon bekövetkezett angol hadüzenetről még nem értesülve futott ki Ponapéból a két páncéloscirkálóval, valamint a Nürnberggel és a Titania ellátóhajóval. Még korábban üzenetet küldött kínai vizeken állomásozó hajóinak, hagyják el Tsingtaót, és csatlakozzanak hozzá a flotta titkos támaszpontján, a Mariana-szigetek északi részén fekvő kis Pagan-sziget lagúnájában.

Az egyre növekvő háborús feszültséget jól érzékelték Tsingtaóban is, ahol megkezdték a Kína területén élő német tartalékosok bevonultatását, és visszahívták a különböző kínai kikötőkben tartózkodó ágyúnaszádokat. A még Tsingtaóban állomásozó Emden kapitánya, Karl von Müller korvettkapitány, tartott attól, hogy az oroszok lekoppintják a japánok ötletét, és közvetlenül a hadüzenet után, vagy még előtte, meglepetésszerű torpedótámadást intéznek a kikötőben álló hajók ellen. Hogy ezt elkerülje, még július 31-én kifutott a kikötőből, nehogy a támadó ellenség horgonyon állva találja hajóját. Az oroszokban persze nem volt annyi találékonyság, hogy egy ilyen akció eszükbe jutott volna. A háború felkészületlenebbül érte őket, mint a németeket.

Az augusztus másodikán bekövetkezett orosz hadüzenet után az Emden a koreai vizekre indult, hogy ott ellenséges hajókra vadásszon, és negyedikén az oroszok számára oly balszerencsés Csuzima-szorosban elfogta a Rjazan teherhajót. Miután zsákmányát eljuttatta Tsingtaóba, az Emden az időközben felfegyverzett Prinz Eitel Friedrich-el augusztus hatodikán végleg elhagyta a kikötőt, és a Pagan-sziget felé indult, hogy csatlakozzon a kötelék többi hajójához. Négy nappal később követte őket a Cormoran-ra átkeresztelt Rjazan is, melyet sebtében felfegyvereztek, és a német ágyúnaszádokról toborzott legénységgel láttak el. A teherhajók szintén elhagyták a kikötőt, melynek védelmére csak az öreg ágyúnaszádok, és az S90 torpedónaszád maradt hátra. Még július végén csatlakozott hozzájuk az osztrák–magyar Kaiserin Elisabeth cirkáló is. A 15 cm-es ágyúkkal felszerelt öreg teknő viszonylag kis sebessége (19 csomó) és nagy szénfogyasztása miatt nem követhette a német cirkálókat, s inkább a kikötő védelmének erősítésére igyekeztek felhasználni.

Spee hajóraja augusztus 11-én érkezett meg a Pagan-szigetre, az Emden és a Prinz Eitel Friedrich egy nappal később futott be. Itt gyülekeztek a flotta szállítóhajói, és ide futott be néhány környéken rekedt német tehergőzös is. Mire azonban a hajók megérkeztek, már értesültek arról is, hogy közben Nagy-Britannia is hadat üzent Németországnak. Ez –feltételezhetően – arra késztette Spee-t, hogy életbe léptesse a B tervet. Ez alighanem abból állt volna, hogy a hajók szétszóródnak, és a továbbiakban magányos portyázókként vadásznak az ellenséges kereskedelmi hajókra. Amikor Spee elrendelte hajóinak a gyülekezőt Pagan-nál, eredetileg még nem ez lehetett szándéka, mert nem sok értelme lett volna csak azért összegyűjteni a köteléket, hogy aztán rögtön újra feloszlassa azt. Márpedig lényegében ez történt. A hajók három napot töltöttek csak a Pagan-szigetnél, utána ismét kifutottak, de nem együtt. Az Emden végleg elvált a köteléktől, és az Indiai-óceán felé indult, rövid, de eredményes portyájára a Bengáli-öbölben és a Ceylon környéki vizeken. A viszonylag jól felfegyverzett Prinz Eitel Friedrich és Cormoran szintén hátramaradt, hogy segédcirkálóvá átminősítve a Csendes-óceáni szigetek között vadásszon az ellenséges kereskedelmi hajókra. A mexikói Mazatlan kikötőjében állomásozó Leipzig azt az utasítást kapta, maradjon a kontinens nyugati partjai előtt, és ott zavarja az ellenséges hajóforgalmat. Erre leginkább a Kanada nyugati partjain fekvő kikötők előtt ígérkezett jó lehetőség.

Maga Spee a két páncéloscirkálóval és a Nürnberggel az Eniwetok-szigetek felé futott ki, de néhány nappal később a Nürnberg is levált a kötelékről. A cirkáló Spee utasítására a Titaniával együtt a Hawaii-szigetek felé indult, hogy a még semleges, amerikai Honolulu kikötőjében tájékozódjon a háborús helyzet felől, és távírón felvegye a kapcsolatot a berlini Admiralitással. A Tsingtaót az anyaországgal összekötő kábeleket ugyanis a britek természetesen a hadba lépés első perceiben elvágták, megszakítva Spee összeköttetését az anyaországgal.

A két német páncéloscirkáló Eniwetoknál feltöltötte szénkészleteit, majd ezt követően Spee, miután megbeszélték az újabb találkozó helyét és idejét, semleges kikötőkbe küldte szénszállítóit, töltsék fel raktáraikat. A német cirkálók augusztus 22-én futottak ki újra, néhány napot eltöltöttek Majurónál, majd szeptember hetedikén megérkeztek a Karácsony-szigetekhez. A Honoluluból érkező Nürnberg itt csatlakozott újra a kötelékhez. Miután átadták Speenek a legfrissebb híreket, újságokat, és a Berlinből érkezett táviratokat, a Nürnberg ismét különvált, és a Fanning-sziget felé indult, ahol szétrombolta a britek ottani rádió és távíróállomását, majd a partra szálló német tengerészek elvágták a kábeleket.

Eközben Spee értesült róla, hogy ausztrál és új-zélandi csapatok szálltak partra a német kézen levő Szamoa-szigetén. Hajóival rögtön a sziget felé indult, abban bízva, meg tudja lepni a partraszálló flottát, és az azt biztosító hadihajókat. A német cirkálók azonban elkéstek. Szamoa már két héttel korábban az angolok kezére került, s mire Spee szeptember 14-én a sziget elé érkezett, ott már egyetlen hajót sem talált. Nem látván értelmét, hogy kísérletet tegyen a sziget visszafoglalására, Spee harc nélkül visszafordult és elhajózott, nyilván a szigetet megszálló új-zélandi ezred nagy megkönnyebbülésére.

A német páncéloscirkálók ekkor már több mint egy hónapja hajókáztak fel-alá a szigetek között, anélkül hogy egyetlen lövést leadtak volna az ellenségre. A tettvágytól égő német tengerészek egyre elégedetlenebbek voltak, és elkeseredésüket csak fokozhatta, hogy tehetetlenül, a távolból kellett végignézniük, ahogy az ellenség egymás után elfoglalja a német kézen levő szigeteket. Nyilván Spee is érezte, hogy valamit mégis csinálnia kellene hajóival. Eredeti szándéka amúgy is az lehetett, hogy két páncéloscirkálójával a Csendes-óceán keleti részén fekvő francia gyarmati szigeteket fogja támadni, és nyilván ezért húzódott hajóival egyre jobban kelet felé. A legígéretesebb célpont Tahiti fővárosa, Papeete lehetett, melynek kikötője viszonylag nagy hajóforgalmat bonyolított le, ráadásul raktáraiban, mint azt a németek is nagyon jól tudták, több mint ötezer tonna, kiváló minőségű cardiffi szenet tároltak a francia hajók számára.

Papeete valószínűleg kezdettől fogva kiemelt helyen szerepelt a németek listáján, és most elérkezett a megfelelő alkalom a támadásra. A rossz időjárás miatt a német hajók a tervezetthez képest néhány nappal később, szeptember 22-én értek a sziget partjai elé. Hogy az ellenséget megtévesszék, francia zászló alatt közelítették meg a kikötőt.

A franciákat azonban nem sikerült sem megtéveszteni, sem meglepni. Eleve számítottak rá, hogy a térségben portyázó német hadihajók célpontjai lesznek, és amikor néhány nappal korábban jelentették a két páncéloscirkáló feltűnését Szamoa előtt, rögtön sejtették, hogy az ellenség feléjük tart.

Bár Papeete volt a Csendes-óceáni francia gyarmatok középpontja, a helyőrség mégis inkább csak jelképes volt. Összesen csupán 25 katona és 20 csendőr biztosította a rendet a szigeten. A védelem fő erejét nem is ők képezték, hanem a kikötőben állomásozó Zélée ágyúnaszád, melyek parancsnoka, Maxime Destremau korvettkapitány, rangidős tisztként egyben a kikötő védelmének a vezetője is volt. Destremau természetesen nem táplált illúziókat afelől, régi kis naszádjának milyen esélyei vannak a német hadihajók ellen, és amikor megérkeztek a hírek az ellenség várható megjelenéséről, leszereltette hajójának ágyúit, és azokat a partvédelemnél igyekezett hasznosítani. A Zélée egyik 100 mm-es lövegét és 65 mm-es ágyúit a szárazföldön ásták be, a négy 37 mm-es gyorstüzelőt pedig a kikötőben összeszedett Ford teherautók platóira szerelték fel. A Zélée 160 tengerésze is partra szállt, a hajón csupán tíz ember maradt, hogy a taton meghagyott 100 mm-es ágyút működtessék. A Zélée-n kívül egyetlen hajó maradt a kikötőben, a német Walkure hűtőhajó, melyet a franciák a háború első napjaiban fogtak el. Sejtve, mi lehet a németek elsődleges célpontja, Destremau megtette az előkészületeket a szénraktárak felgyújtására is, ha az ellenség partra szállna a kikötőben.

A franciák szeptember 22-én, reggel hét órakor észlelték először a kikötő felé közeledő páncéloscirkálókat. A hajók tatján lengő francia lobogó nem volt valami jó ötlet Spee részéről, hiszen a franciáknak egyáltalán nem voltak négykéményes cirkálóik, így a zászlók egy pillanatra sem tévesztették meg őket, s azonnal tudták, a régóta várt ellenséges hadihajók tűntek fel a láthatáron. A kikötőben azonnal riadót fújtak, a katonák és tengerészek elfoglalták helyüket a frissen felállított parti ütegeknél, és három figyelmeztetőlövést adtak le a hajók felé, felszólítva őket, hogy azonosítsák magukat. A cirkálók tatjáról erre levonták a francia lobogót, és a német zászlót felvonva jelzésekkel megadásra szólították fel a helyőrséget. Mikor a franciák ezt elutasították, a német hajók nyolc órakor mintegy hatezer méteres távolságból tüzet nyitottak a kikötőre, majd fél tíz körül – miután udvariasan megvárták, hogy a menekülő lakosság elhagyja a települést – a városra is. A francia ágyúk viszonozták a tüzelést, de találatot nem értek el, és a kis kaliberű lövedékek amúgy se lettek volna képesek komolyabb károkat okozni a német hajókban. A németek először a parti ütegekre tüzeltek, ám mivel a jól álcázott ütegeket nehezen tudták bemérni, rövidesen áthelyezték a tüzet a kikötőben álló hajókra. Úgy gondolván, hogy az ellenség a kikötőbe készül benyomulni, Destremau elrendelte a hajók elsüllyesztését, és a szénraktárak felgyújtását. A kikötőben álló hajókon megnyitották a fenékszelepeket, de a német lövedékek előbb végeztek velük, mint a szelepeken beáramló víz.

Spee valójában egyáltalán nem akart behajózni a kikötőbe, mert azt hitte, a franciák elaknásították a bejáratot. A város fölé tornyosuló sűrű, fekete füstfelhő azt is nyilvánvalóvá tette, a szénraktárakat se érdemes már megkeresnie. A német cirkálók 11 óra előtt beszüntették a tüzelést, és rövidesen eltűntek a keleti láthatáron.

A támadással a németek így végül is nem sokat értek el. Elsüllyesztették az öreg, elavult kis Zélée-t, és a saját korábbi teherhajójukat, a Walkure-t, ezen kívül súlyos károkat okoztak a város lakónegyedeiben is, melyek részben leégtek. A szénraktárakat sem sikerült megszerezni, igaz, ezek felgyújtásával a franciák is elvesztették az ott tárolt készleteiket. Az emberveszteség szerencsére csekély volt, köszönhetően annak, hogy Papeete lakosságának nagy része a támadás előtt, illetve alatt elmenekült a városból. Francia részről csupán két civil lakos vesztette életét, míg a német hajókon nem voltak veszteségek. A támadás legnagyobb hozadéka német szempontból alighanem csak az volt, hogy az akció morálisan jó hatással volt a tétlenségtől elcsüggedt német tengerészekre, és végső soron elképzelhető, Spee csupán ennyit akart elérni az egésszel.

A német tengernagy egyébként is nagyon ódivatúan bonyolította le az akciót. Ahelyett, hogy éjszaka, vagy a kora hajnali derengésnél közelítette volna meg a kikötőt, a reggeli órákban érkezett, amikor hajóit az ellenség már messziről észrevette, elegendő időt biztosítva így a védelemnek a felkészülésre. Ezután egy jó ideig a franciákkal való társalgással bíbelődött, megadásra szólítva fel az ellenséget, amit az persze visszautasított. Spee végül is a nagykönyv szerint járt el, ahogy a nemzetközi jog előírta, katonai szempontból azonban ez nem volt valami hatékony eljárás. Papeete-nél ez nem okozott különösebb nehézséget, azonban később Falklandnál részben ugyanezek a hibák voltak a katasztrófa okozói. Müller kapitány az Emden-nel nem ennyire szabályszerűen, de sokkal hatékonyabban tevékenykedett, míg az angolok a háború első percétől kezdve nagy ívben letojták a nemzetközi jog összes előírását.

A kikötőben okozott kár így is elég nagy volt. A német gránátok lerombolták a kikötői létesítményeket és raktárakat, melyek helyreállítását később nagyrészt a környékbeli német gyarmatokról internált, és kényszermunkára ide vezényelt német civilekkel végeztették el. (Amivel szintén megsértették a nemzetközi jog előírásait.) A francia felső vezetés a károkért főleg Destremau-t tette felelőssé, azzal vádolva, rosszul irányította a város védelmét, s elhamarkodottan süllyesztette el a hajókat, és gyújtotta fel a raktárakat. A kapitányt – aki súlyos összetűzésbe került Tahiti civil elöljáróival is – letartóztatták, és Toulonba szállították, ahol a hadbíróság két hónap felfüggesztett börtönre ítélte. Ez csupán formális büntetés volt, s Destremau-t már 1915 februárjában kinevezték a Boutefeu romboló parancsnokává. Beosztását azonban már nem tudta átvenni, mivel megbetegedett, és március hetedikén meghalt. A később újra lefolytatott vizsgálat aztán tisztázta a vádak alól, és 1918-ban poszthumusz Becsületrenddel tüntették ki.

Miután elhagyták Tahitit, a német hajók északkeletre fordultak, és négy nappal később megérkeztek a Marquesas-szigetekhez, ahol Nukuhivánál ismét csatlakozott hozzájuk a Nürnberg és a Titania. A cirkálók a már ott várakozó teherhajókról feltöltötték szénkészleteiket, majd október másodikán ismét útnak indultak, tovább keletnek, a Húsvét-sziget felé.

Az angol hadüzenet után Spee eredeti célja az lehetett, hogy könnyűcirkálóit és felfegyverzett kereskedelmi hajóit minden irányban szétküldi a Csendes-óceánon, hogy azok egyszerre több területen támadják az ellenség kereskedelmi hajózását. Az Emden az indonéz szigeteknél és az Indiai-óceánon, a Prinz Eitel Friedrich és a Cormoran a Marshall és a Carolina-szigetek körül, a Leipzig Észak-Amerika nyugati partjai előtt, a Nürnberg pedig feltételezhetően Francia-Polinézia környékén. A két, együttesen komoly ütőerőt képviselő páncéloscirkáló alighanem együtt maradt volna, hogy amennyire lehet, védjék a német gyarmatokat, illetve támadják a polinéziai francia kikötőket. Tsingtao elveszettnek volt tekinthető. Ha a német hajók a kikötőben maradnak, az angolok, akik a közeli Weihawei-ből könnyen zárolhatták a várost, ugyanúgy beszorították volna a németeket Tsingtaóba, mint tíz évvel korábban a japánok az oroszokat Port Arthurba.

A német főerők elsődleges hadműveleti területe ezek szerint alighanem nagyjából az Új-Guinea, Szamoa, Új-Zéland által határolt terület lett volna. Azonban időközben ismét történt egy olyan váratlan esemény, ami felborította a németek korábbi számításait. Bár szerződéseik nem kötelezték őket erre, és katonai segítségükre az angoloknak sem volt igazán nagy szükségük, Japán augusztus 23-án hadba lépett az antant államok oldalán Németország ellen. A japánok ezzel egyrészt lojalitásukat igyekeztek bizonyítani nagy és hasznos szövetségesük, Nagy-Britannia felé, másrészt a kínai és Csendes-óceáni német gyarmatokra igyekeztek rátenyerelni.

A japán hadüzenet után a német hadihajóknak egész egyszerűen nem maradt semmi keresnivalójuk a Csendes-óceánon. A Japán Császári Haditengerészet hadba lépésével az erőviszonyok oly mértékben az antant oldalára billentek a térségben, hogy a németek a továbbiakban ott labdába sem rúghattak. Már az Australia csatacirkálóval megerősített angol–francia–orosz cirkálókötelékek is kilátástalanná tették, hogy a németek akár csak részlegesen is ellenőrzésük alatt tartsák a helyi vizeket, a japán flotta beavatkozásával pedig az eredményes guerre de course lehetősége is szétfoszlott. A Császári Haditengerészet nagy csatacirkálói közül ekkor még csak a Kongo és a Hiei állt szolgálatban, de a német hajókra halálos fenyegetést jelentettek a 305 mm-es ágyúkkal felszerelt Tsukuba és Ibuki osztályú páncéloscirkálók is. Általában a japán dreadnoughtok is gyorsabbak voltak európai társaiknál és Spee páncéloscirkálóinál, s több tucat cirkálójuk állt készen arra, hogy felhajtsa, és eléjük terelje a német hajókat.

A helyzet már szeptemberben nagyon forróvá válhatott volna a németek számára, ha a japánok és az angolok nem azzal vannak elfoglalva, hogy egymással versengve igyekezzenek minél több német gyarmatot minél gyorsabban bekebelezni. Augusztus elején az ausztrál hajók egy tévesnek bizonyult jelentés alapján egy hétig keresgélték hiába a német cirkálókat Rabaul körül. A flotta parancsnoka, Patey ellentengernagy – szeptembertől altengernagy – ezután kelet felé, Tahiti környékén akart tovább kutakodni a németek után, ám az Admiralitás Patey tiltakozása ellenére fontosabbnak tartotta Szamoa, Új-Guinea, és a Bismarck-szigetek megszállását és a birodalomhoz csatolását. A nagy erőkkel felvonuló angol–francia expedíciós erők ellenállás nélkül foglalták el ezeket a német területeket, melyek védelmét a néhány fős helyi milíciákon kívül legfeljebb a szintén kis létszámú bennszülött rendőrség jelentette. (Az újabb keletű elképzelésekkel szemben a gyarmatokon a rendet nem a korbácsos fehér rabszolgatartók, hanem a bennszülöttekből felállított rendőrség biztosította.)

A hajókat az Admiralitás ezután visszarendelte az ausztrál vizekre, attól tartva, a Papeete elleni támadás után a németek délnyugatra fordulnak, és az ausztráliai kikötők előtti vizeken fognak portyázni. Patey ismét tiltakozott, mivel biztos volt benne, a németek keletnek tartanak, Dél-Amerika felé. Tiltakozását ezúttal is figyelmen kívül hagyták, és az Australia kísérő cirkálóival együtt egészen novemberig az Új-Kaledónia, Szamoa, és Új-Zéland körüli vizeken járőrözött, s csak a coroneli vereség után irányították őket az amerikai partokhoz. (De akkor is rossz helyre.) A japánok szintén hetekig el voltak foglalva a Marshall és a Carolina –szigetek megszállásával, illetve Tsingtao indokolatlanul nagy erőkkel fenntartott blokádjával.

A japán hadba lépés felborította a németek B tervét is, és most elő kellett volna venni a C tervet. A német hajók hosszú pihenőkkel megszakított, lassú és tétova vonulása kelet felé azonban arra látszik utalni, hogy ilyen C terv nem létezett. A kötelék mozgásából és tevékenységéből bizonytalanságot érezni ki, Spee valószínűleg maga sem tudta, mit csináljon.

Nem teljesen világos, a németek mikor szereztek tudomást Japán hadba lépéséről. Valószínűleg a Hawaii-ról visszatérő Nürnberg hozhatta az első híreket, szeptember elején. Spee néhány héttel később, a hónap második felében juthatott döntésre. Feladta korábbi elképzelését a magányosan portyázó cirkálók által folytatott guerre de course-ról, és hajóinak ismét gyülekezőt rendelt el, ezúttal a Húsvét-szigetnél.

Hogy mi is volt ez az időközben felállított C terv, arra vonatkozóan csak találgatások léteznek, mivel senki sem maradt életben azok közül, akik ezt elmondhatták volna. A szakirodalom általában öt lehetséges verziót említ meg. Ezek:

1. A kötelék hazatér Németországba.

2. A kötelék áthajózik az Atlanti-óceánra, és annak északi részén, az Anglia körüli vizeken támadja a szigetországot ellátó teherhajókat.

3. A hajók a továbbiakban az Atlanti-óceánon, Afrika nyugati partjainál tevékenykednek, az ottani francia és brit kikötők ellen.

4. A cirkálók a dél- és kelet-afrikai német gyarmatok partjaihoz tartanak, hogy ott harcoló csapataikat a tenger felől támogassák, illetve zavarják az ellenük harcoló angol csapatok utánpótlási vonalait.

5. A hajók Dél-Amerika keleti partjai előtt portyáznak tovább.

Érdekes, hogy az újabb kori írások nagy része szinte elintézett tényként kezeli, hogy a német hajók az első pontnak megfelelően hazafelé tartottak, és vissza akartak térni Németországba. Jómagam, a régebbi szakirodalommal egyetértésben, ezt lehetetlen és kivitelezhetetlen vállalkozásnak tartom. A széntüzelésű hajóknak közel sem volt olyan mozgási szabadságuk, mint a régi vitorlásoknak, vagy későbbi olajtüzelésű társaiknak. Nemcsak hatótávolságuk volt kisebb, hanem az üzemanyagfelvételt is csak kikötőben, vagy legalábbis nyugodt vízen tudták lebonyolítani. Az oroszoknak tíz évvel korábban ugyan sikerült hasonló nehézségek közepette a fél világot megkerülni flottájukkal, azonban útjukat végig békés, semleges vizeken tették meg, az ellenséges hadihajók háborgatása nélkül. A németeknek viszont egy nagy erőkkel ellenőrzött hadműveleti övezeten kellett volna keresztülhajózniuk, ahol a nyílt tengeri szenelés már csak a rossz időjárás miatt is igencsak bizonytalan kimenetelű vállalkozás lett volna, ha pedig semleges vizekre vonulnak, biztosan számíthattak arra, hogy jelenlétükről néhány órán belül tudomást szereznek Londonban. A köteléket a britek felkészülten várták volna, és hogy Scapa Flow közelében elhajózva a német hajók elérjék a hazai kikötőket, arra kisebb esély volt, mint tíz évvel korábban arra, hogy az orosz flotta a felriasztott, és helyzetükkel tisztában levő japán hadihajók között sértetlenül elérje Vlagyivosztokot.

Mindezek mellett Spee nyilván azt is figyelembe vette, hogy a már nem igazán modern cirkálókra a Hochseeflotte kötelékében igazából nincs nagy szükség, jelenlétük annak harckészségén nem sokat javít. Hajói tehát sokkal nagyobb szolgálatot tehetnek Németországnak a távoli tengereken, mint a hazai vizeken.

Egyébként később azok a felfegyverzett segédcirkálók, mint például a Spee kötelékébe tartozó Prinz Eitel Friedrich, melyek a szénutánpótlás elmaradása, vagy a gépek elhasználódása miatt nem tudták folytatni tevékenységüket, többnyire meg sem kísérelték a hazatérést Németországba, hanem inkább semleges kikötőkben internáltatták magukat. Az első verziót tehát szerintem nyugodt lélekkel elvethetjük, és ugyanilyen megfontolásokból figyelmen kívül lehet hagyni a második pontot is. Az Anglia környéki vizekre vinni a hajókat biztos és gyors öngyilkosságot jelentett volna.

A harmadik, és különösen a negyedik pont viszont már sokkal ésszerűbb lehetőségnek tűnik. Németország komoly területekkel rendelkezett Afrikában, különösen a déli és keleti partok környékén, ahol a Csendes-óceáni gyarmatokkal ellentétben számottevő katonai erőt is fenntartott. A kelet-afrikai gyarmatokon állomásozó német csapatok – a mellettük végig kitartó bennszülött katonasággal együtt – egészen a háború végéig állták a sarat a britekkel szemben, és csak az európai frontokon bekövetkezett összeomlás, és a fegyverszünet megkötése után tették le a fegyvert. A gyarmatok jól kiépített és jól felszerelt kikötőkkel rendelkeztek, ahol a háború kitörésekor sok teherhajó ott rekedt, s ezek könnyen biztosítani tudták volna a flotta ellátását. A gyarmatok gazdasága is elég fejlett volt már ahhoz, hogy legalább élelmiszerrel el tudja látni a német hajókat.

A szomszédos dél-afrikai területeken az angolok csak nem sokkal korábban verték le a területet eredetileg gyarmatosító hollandok, a búrok felkelését. A németek számíthattak rá, ha sikereket tudnak felmutatni, és csapataikkal benyomulnak a térségbe, a búrok is melléjük fognak állni. Ez a feltételezés valóban nem volt alaptalan, ugyanis a búrok a legkevésbé sem a britek iránti hűség és elkötelezettség jegyében fogtak fegyvert az angolok oldalán, hanem csupán a kényszernek engedve, s végül annyian dezertáltak, és álltak át az ellenség oldalára, hogy a németek egy egész búr hadosztályt állítottak fel belőlük. A namíbiai német helyőrséget az angol túlerőnek végül csak 1915 júliusára sikerült megadásra kényszeríteni.

A környékbeli vizeken a britek aránylag gyenge erőket állomásoztattak, ha tehát a német hajók átvonulnak Afrika déli és keleti partjaihoz, jó eséllyel megszerezhették volna legalább a részleges ellenőrzést a helyi vizek felett. Ezzel egy Anglia számára nagyon fontos területen, az India/Ausztrália és Nagy-Britannia közötti útvonalon zavarhatták volna meg a hajóforgalmat. Ezen kívül a szárazföldön harcoló német csapatok utánpótlásán is sokat javíthattak volna, részben a semleges kikötőkből érkező szállítmányok biztosításával, részben pedig a zsákmányolt angol hajók készleteinek lefoglalásával. Ha sikereket érnek el a britekkel szemben, számíthattak volna a búrok legalább részbeni átállására is.

Persze ennek a forgatókönyvnek is van néhány gyenge pontja. Elsősorban az, hogy a nyugat-afrikai partokon és az Indiai-óceánon alig találtak volna olyan semleges kikötőt, melyen keresztül az utánpótlást biztosítani lehetett volna. Fokvároson át Ceylonon keresztül az ausztrál partokig az Indiai-óceánt gyakorlatilag végig angol és francia gyarmatok, s jól kiépített haditengerészeti támaszpontok vették körbe. Nagyjából ugyanez érvényes a nyugat-afrikai partokra is. A németek az indonéziai holland gyarmatokon kívül legfeljebb saját gyarmataik néhány kikötőjére számíthattak, melyekről viszont nem lehetett biztosan tudni, meddig tudják majd megtartani őket.

Lényegében ebből következik az is, hogy bár a dél-afrikai brit cirkálókötelék aránylag gyenge volt, a környező területekről, Indiából, vagy az Atlanti és a Csendes-óceánról, a britek gyorsan képesek lettek volna erősítést eljuttatni itteni erőikhez. A német cirkálókötelék tehát legjobb esetben is csak néhány hónapig számíthatott sikerre.

Ez utóbbi érv azonban talán nem nyomott annyit a latban, mint ahogy utólag feltételezik. Miután hajói lőszerellátását nem lehetett biztosítani, Spee semmiképp sem számíthatott arra, hogy cirkálói képesek lesznek fél évnél tovább tevékenykedni az anyaországtól távoli, ellenséges vizeken. Talán részben ezért is volt olyan passzív a Csendes-óceánon, mivel a lőszerkészletet a tényleges hadműveleti területen való felhasználásra igyekezett tartogatni.

A lőszer elfogyása után pedig a legénység partra szállhatott volna, hogy a Kelet-Afrikában harcoló csapatok oldalán, a szárazföldön küzdjön tovább. Háromezer jól képzett és jól felszerelt, magas harci morállal rendelkező tengerész felbecsülhetetlen értékű segítséget jelentett volna az afrikai német erők számára.

Az afrikai verziót tehát nem lehet egyértelműen elvetni. Egy ilyen vállalkozás olyan nyereséget jelenthetett volna a németeknek az Afrikában folyó gyarmati háborúban, amiért már megérte volna kockáztatni. Mindezek ellenére azonban úgy vélem, Spee igazi terve mégis inkább a dél-amerikai partok előtt folytatott cirkálóháború lehetett.

Dél-Amerika legnagyobb előnye a semlegessége volt. Míg az Indiai-óceánon alig lehetett olyan kikötőt találni, mely nem az antant országok kezén volt, addig Dél-Amerika partjai mentén végig az összes kikötő menedéket és utánpótlási bázist jelenthetett a németek számára. (Leszámítva az északi partokon fekvő néhány kis francia és angol gyarmatot.) Az itteni országok többnyire erős angol gazdasági és politikai befolyás alatt álltak, azonban ettől függetlenül nemcsak a lakosság soraiban, hanem az elit egy nagy részében is erősek voltak az angolellenes érzelmek. Ennek egyik oka egyebek mellett az volt, hogy a lakosság egy nagy részét a német bevándorlók tették ki, akiknek a befolyása lényegesen nagyobb volt, mint amennyit a puszta számarányok indokoltak volna. A Németországból érkezett bevándorlók –nem igazán meglepő módon – nemcsak a legképzettebb, hanem az egyik legszervezettebb társadalmi réteget is jelentették. A hivatalokban és a gyárakban a vezető tisztségeket nagyrészt német származású állampolgárok töltötték be, s a műszaki értelmiség nagy részét szintén a német származású mérnökök és technikusok alkották. (Brazília lakosságának például még a néhány évvel ezelőtti adatok szerint is mintegy tíz százalékát német anyanyelvűek adják.) A németek tehát nemcsak a dél-amerikai országok baráti semlegességére, hanem a lakosságuk egy nagy hányadát kitevő német bevándorlók feltétlen támogatására is számíthattak.

Bár a dél-atlanti vizek Nagy-Britannia számára talán nem voltak olyan nagy fontosságúak, mint a Dél-Afrika körüli útvonalak, az itteni hajóforgalom azért szintén nagyon jelentős volt. Itt tevékenykedve a németek elvághatták volna a Horn-fokon át vezető, nagy forgalmú vonalat, és Brazíliától délre megbéníthatták volna az egész dél-amerikai brit kereskedelmet. Ez elsősorban az angol élelmiszer-behozatalra jelentett volna súlyos csapást, de az itteni réz, ezüst és mangán bányákból származó érc sem juthatott volna el az angol gyárakba. A lőszer fogytával pedig a német cirkálók innen is áthajózhattak volna az afrikai partokhoz, hogy a tengerészek a hajók elsüllyesztése után a szárazföldön harcoljanak tovább. (Ahogy az később például a Königsberg esetében is történt.)

És végül egy utolsó érv a dél-amerikai német cirkálóháború mellett, hogy egyedül ez az elképzelés ad értelmet a Falkland-szigetek elleni későbbi támadásnak.

Spee tehát szétszórt hajóinak ismét gyülekezőt rendelt el, ezúttal a Csendes-óceán egyik legfélreesőbb és legelhagyatottabb helyén, a Húsvét-szigetnél. Két páncéloscirkálója, valamint a Nürnberg és a Titania már eleve vele volt, a többieket rádión, és a semleges kikötőkből küldött táviratokkal igyekezett visszarendelni.

Az ekkor már az Indiai-óceánon hajózó Emden Spee számára elérhetetlen volt. A Leipzig a háború kitörésekor a mexikói Mazatlan kikötőjében állomásozott, innen augusztus elején futott ki, hogy Észak-Amerika nyugati partjai előtt vadásszon az ellenséges kereskedelmi hajókra. A cirkáló a hónap közepén feltűnt Vancouver előtt – más források szerint soha nem ment San Francisco fölé – és a kanadai hatóságok tartottak tőle, hogy a németek támadást intéznek Esquimalt dokkjai ellen. Ezt megelőzendő, két tengeralattjárót vásároltak az Egyesült Államoktól, és gyorsan ide vezényelték a Rainbow könnyűcirkálót. Hogy ez riasztotta el a németeket a kanadai kikötők elleni támadástól, vagy eleve eszükbe sem jutott ilyesmi, nem tudni. Mindenesetre a Leipzig szeptember közepén már a Galapagos-szigeteknél volt, és onnan kiindulva vadászott a brit teherhajókra Közép-Amerika és Peru partjai közelében. Sok sikert azonban nem ért el, tevékenységének két hónapja alatt összesen két hajót süllyesztett csak el, az angol Elsinore és Bank Fields tehergőzösöket. A cirkáló október 14-én csatlakozott újra az Ostasiengeschwader-hez, a Húsvét-szigetnél.

A Csendes-óceáni szigeteknél hátrahagyott két segédcirkáló, a Prinz Eitel Friedrich és a Cormoran sem járt sikerrel. A hajók legnagyobb problémája nem az ellenséges kereskedelmi hajók elleni harc, hanem az utánpótlás, főleg a szén beszerzése volt. A két segédcirkáló egyáltalán semmit nem ért el, és egyetlen ellenséges hajót sem zsákmányoltak. A Prinz Eitel Friedrich-et Speenek sikerült rádión elérnie, és visszarendelte a hajórajhoz. Mivel a segédcirkáló túl messze volt, a találkozásra egy későbbi időpontot, és nem a Húsvét-szigetet, hanem a Juan Fernandez-szigeteket jelölték ki. Hogy a Cormorant Spee nem érte el, vagy nem is akarta visszarendelni, nem lehet biztosan tudni. A hajó a Csendes-óceánon maradt, és tovább folytatta eredménytelen portyázását a korallszigetek között.

Ekkor már egy újabb hadihajó is útban volt a Kelet-ázsiai Hajóraj felé, az eredetileg Mexikó keleti partvidékén állomásozó Dresden könnyűcirkálót ugyanis a berlini Admiralitás Spee hajórajához vezényelte át. Az Emden testvérhajója korábban a német kirendeltségek és állampolgárok védelmét látta el Mexikó keleti kikötőiben. A hajó jelen volt Veracruz amerikai megszállásánál, és a megbuktatott németbarát elnököt, Victoriano Huertát ő szállította Jamaicára.

A háború kitörésekor a Dresden már visszatérőben volt Németországba, és a leváltására küldött Karlsruhe könnyűcirkáló megérkezése után éppen elhagyni készült a karibi vizeket. A cirkáló a Virgin-szigetekbeli St. Thomas kikötőjében készülődött az Atlanti-óceánon való átkelésre, amikor megérkezett a berlini Admiralitás utasítása, hogy maradjanak a térségben, és a háború kitörése esetén folytassanak cirkálóháborút az ellenség kereskedelmi hajózása ellen. A Dresden egy ideig Brazília északi partvidéke előtt cirkált, majd egy újabb utasításra dél felé indult, hogy Dél-Amerika nyugati partvidékén csatlakozzon Spee erőihez.

A cirkáló útközben több angol kereskedelmi hajót is megállított, ám miután azok rakománya nem minősült hadiszernek, a nemzetközi egyezményeknek megfelelően szabadon engedték őket. (Gyökeres ellentétben az angol gyakorlattal.) Csupán két kereskedelmi hajót süllyesztettek el, az angol Hyades és Holmwood tehergőzösöket. A cirkáló szeptember ötödikén érkezett meg a Horn-fok közelében fekvő Orange-öbölbe, ahol csaknem két hetet töltött, hajtóműveit javítva, és az ott várakozó gőzösökről ellátmányt és szenet vételezve.

A Dresden szeptember 18-án, a Magellán-szorosban összetalálkozott az angol Ortega teherhajóval, melynek azonban a sziklazátonyokkal teli part menti vizekre hajózva, ahová a cirkáló nem merte követni, sikerült elmenekülnie. Az Ortega természetesen rögtön értesítette Londont a német hajó feltűnéséről, és az Admiralitás sejtette, hogy a cirkáló minden bizonnyal Spee osztagához készül csatlakozni. A Dresden ezt követően a chilei partok előtt cirkált, majd miután sikerült rádión kapcsolatba lépni Spee hajóival, a Húsvét-sziget felé indult, ahová két nappal a főerők előtt, október tizedikén érkezett meg.

Október közepére tehát az eldugott kis Húsvét-szigetnél, melynek lakói még a háború kitöréséről sem értesültek, az Ostasiengeschwader ismét összeállt, az Emden helyett a Dresdennel kiegészítve. Spee nagy megkönnyebbülésére mindezidáig egyik hajóját sem érte sérülés. A cirkálók a szénszállító gőzösökről feltöltötték üzemanyag készleteiket, a sziget egyetlen nagygazdájától, egy angol kereskedőtől pedig friss húst és zöldséget vásároltak. (Miközben a megrendelt árut szállította a hajókra, a németek kihallgatott beszélgetéseiből a kereskedő rájött, hogy hazája éppen hadban áll Németországgal. A derék brit a következő hetekben nagy izgalmakat állt ki, nem volt benne biztos ugyanis, hogy a németek által adott csekket a bankok be fogják e váltani? A cirkálók távozása után a lehető leggyorsabban Valparaisóba utazott, ahol nagy megkönnyebbülésére a csekket szó nélkül készpénzre váltották. A kiváló üzletember így végül nagyszerű bizniszt bonyolított le az ellenséggel.)

A német kötelék október 18-án hagyta el a Húsvét-sziget partjait, és indult a következő szenelési hely, a Juan Fernandez-szigetek felé, ahol a Prinz Eitel Friedrich-nek is csatlakozni kellett hozzájuk. A hajók feltehetően ezután indultak volna Valparaiso érintésével a Horn-fok és az Atlanti-óceán felé.

(Folyt. köv.)