A XVII. század végére egyértelművé vált, hogy a tengerek ura Nagy-Britannia maradt. Uralkodó pozíciójukat az angolok Gibraltár 1704-es, majd Málta 1798-as megszállásával tették vitathatatlanná és megtámadhatatlanná. A britek ezzel gyakorlatilag bekerítették Európát. Erről a három pontról – hazai kikötőikből, Gibraltárról és Máltáról – az angolok lényegében Európa tengeri kereskedelmének valamennyi útvonalát ellenőrzésük alatt tudták tartani. Ettől kezdve a tengereken, és közvetve egész Európában csak az történhetett, amit a britek akartak, illetve amit megengedtek.

Az Európa feletti gyámság megszerzése és a vetélytársak háttérbe szorítása után az angolok megkezdték a terjeszkedést a világ többi része felé is. Először a stratégiai pontokat szállták meg, ahonnan kiindulva aztán kiterjeszthették uralmukat az adott térség egészére. Az angolok kezdetben a spanyol módszer szerint gyarmatosítottak, vagyis a meghódított területeket inkább csak nyersanyagbázisnak és felvevő piacnak tekintették. Hozzáállásuk az amerikai gyarmatok elszakadása után változott meg. A történtekből okulva gyarmataikat a továbbiakban nem egyszerűen afféle függelékként kezelték, hanem megpróbálták őket integrálni a birodalom szerkezetébe. Az állam saját kezébe vette a gyarmatosítást és a gyarmatok irányítását, melyek addig tulajdonképpen ki voltak adva gebinbe, különféle társaságoknak. Kiépítették a központilag szervezett gyarmati közigazgatást, felállították a gyarmati hadseregeket, a viszonylagos önállóságot élvező gyarmatokon bevezették a brit mintára megszervezett igazságszolgáltatást, közoktatást, és államháztartást. Ahogy Patrick Buchanan írja: „Amikor a britek megérkeztek Afrikába, primitív törzsi társadalmakat találtak. Amikor távoztak, utakat, vasutakat, telefon és távíró rendszereket, farmokat, gyárakat, halászatot, bányákat, képzett rendőrséget és közszolgálatot hagytak maguk mögött.” Vagyis a gyarmatosítók a semmiből felépítették az európai országokban működő teljes infrastruktúra hálózatot.

Ennek egyebek mellett az volt a következménye, hogy ezeknek a gyarmatoknak a többsége veszteséges volt. Egyes kereskedelmi cégek és különböző vállalkozások persze alkalmanként jól megszedték magukat, ám maguknak a gyarmatosító országoknak összességében véve nem volt rentábilis a gyarmatok fenntartása. Kiépítésük és fenntartásuk ugyanis többe került, mint amennyit az ottani kereskedelem és ipar visszatermelt az anyaországnak, a „szegény, elnyomott népek kizsákmányolása” tehát a valóságban egyáltalán nem működött hatékonyan. Jason Sharman ezt írta a gyarmatosító országokról: „Az a kérdés, hogy a gyarmatbirodalmak valóban növelték e katonai vagy gazdasági kapacitásukat, igencsak kétséges, különösen ha figyelembe vesszük az új birtokok létesítésének, helyőrséggel való ellátásának és igazgatásának költségeit. Az a tény, hogy a kormányzati rendelettel újonnan létrehozott társaságok, melyek azért alakultak, hogy learassák ezeknek a tengerentúli lehetőségeknek a termését, csaknem mindig veszteségesek voltak, és gyakran tönkre is mentek, vagy csak az adófizetők költségén menekültek meg, jelzi az új gyarmatok csekély kereskedelmi hasznát. Egy számítás szerint „a Brit Birodalom … legalábbis 1880 és 1912 között, nem termelt profitot. Valójában anyagi támogatásra szorult.” Még ahol a gyarmatok hasznot hoztak – jellemzően az elit egy szűk rétege számára –, ott sem egyértelmű, vajon ugyanilyen vagy még nagyobb profitot el lehetett e volna érni tisztán piaci kereskedelemmel, vagy beruházásokkal, hódítás és formális alávetés nélkül.”

A gyarmatosítás fő mozgatórugói tehát nem racionális megfontolások voltak. A fő ösztönzés valószínűleg egy irracionális tényező, a nagyhatalmi versengés volt. Az európai országok gyarmatosítottak, egész egyszerűen csak azért, mert látták, hogy a vezető nagyhatalom, a mindenki által utánzott Nagy-Britannia is gyarmatosít. A gyarmatosítás ugyanolyan nagyhatalmi presztízskérdés volt, mint a csatahajó építés. Nem számított valamirevaló hatalomnak, amelyik nem rendelkezett csatahajókkal és gyarmatokkal. Igazából egyikről sem tudták, mire is kellene használniuk és hogyan, de a nagyhatalmi megjelenéshez mindkettő hozzátartozott. Az európai országoknak többnyire semmilyen koncepciójuk nem volt a gyarmataikat illetően, melyek csak nyelték a pénzt, hasznot pedig szinte egyáltalán nem hajtottak. Sharman szerint: „Nem arról van szó, hogy az európai hatalmak szándékosan irracionális külpolitikát folytattak, amiről tudták, hogy elszegényíti és sebezhetőbbé teszi őket. A kor szelleme sugallta, hogy kötelező jelleggel a birodalom a megfelelő intézményi forma a nagyhatalmak számára, és hogy a gyarmatok birtoklásán át vezet az út a nemzeti nagysághoz. A birodalmakat a nemzeti siker és nagyság eszközének, másrészt önmagában való célnak is tekintették.”

A gyarmatosítás mozgatórugói között nem szabad megfeledkezni a saját faji és kulturális felsőbbrendűségükben szilárdan hívő európai országok civilizatórikus küldetéstudatáról sem. A korabeli felfogás szerint ugyanis a fehér ember isteni küldetése volt, hogy világszerte terjessze a civilizációt és a kultúrát, no meg persze a keresztény hitet. Teljesen komolyan gondolták, hogy a gyarmatosítás egyben afféle keresztényi misszió is, mellyel önzetlenül jót tesznek az elmaradott, barbár népeknek. Igazából valóban nem lehetne azt mondani, hogy ez a civilizációs tevékenység teljességgel káros és haszontalan lett volna. A hajdani gyarmati országok nagy része máig abból él, amit az utólag annyira megvetett gyarmatosítók annak idején felépítettek.

(A tökkelütött nyugati értelmiség, mely a legújabb korban oly lelkesen és buzgón dolgozik a saját civilizációja ellen, a Nyugat egész térhódításában csak egy történelmi anomáliát lát. Sharman szerint például az európai gyarmatosítók csak azért voltak képesek legyőzni a csodálatos keleti birodalmakat, mert valami fatális véletlen folytán mindig pont akkor érkeztek, amikor azokat megbénították a belső viszályok, vagy legyengítették a járványok. A szerző nem is leplezi azon reményét, hogy a Nyugat törvényszerű bukásával visszaáll a világ rendje, vagyis a keleti megabirodalmak dominanciája. Ahogy könyvének utószavában is írják: „A Nyugat dominanciája inkább a kivételt, Ázsia 21. századi felemelkedése pedig a normákhoz való visszatérést jelenti.”)

Az első német gyarmatosítási próbálkozásokat már a XVII. században megtették a brandenburgi fejedelmek, rövid életű kereskedelmi állomásokat létesítve a Karib-tengeren és az afrikai partokon. A hamvába holt kísérleteket követően hosszú szünet következett, és csak a német egyesítést követően támadt fel ismét az érdeklődés tengerentúli területek megszerzése iránt. A német gyarmatosítást azonban tovább késleltette, hogy a birodalom kancellárja, Otto von Bismarck, nem tulajdonított nagy jelentőséget a gyarmatszerzésnek. Csak mikor az egyesült Németország már eléggé megerősödött, kezdett óvatos gyarmatpolitikába, gondosan vigyázva arra, hogy emiatt ne kerüljön összeütközésbe Angliával. A németek elsősorban a még fel nem osztott afrikai területeken láttak lehetőséget saját gyarmatrendszer kiépítésére. 1885 februárjában, a Berlinben megtartott Kongó Konferencián, ahol az európai hatalmak lényegében felosztották egymás között Afrikát, Németország megkapta a mai Kamerun, Togo, Ruanda, Namíbia és Tanzánia területének nagy részét. Még ebben az évben megszerezték maguknak a Csendes-óceánon Új-Guinea északi részét, melyet 1899-ben kiegészítettek a spanyoloktól megvásárolt Karolina és Mariana-szigetekkel, valamint Szamoával.

A kínai területek is hamar magukra vonták a németek figyelmét. Már 1861-ben, a második ópiumháborút követően megkötöttek Pekingben egy kínai-porosz egyezményt, mely megengedte a porosz hadihajóknak a kínai vizek használatát. A többi országhoz hasonlóan a németek is elsősorban a nagy lélekszámú kínai lakosság által jelentett, nagynak gondolt piacot szerették volna megnyitni saját áruik előtt. Ehhez kereskedelmi állomásokat kellett nyitni, amihez viszont szükségesnek látszott egy kikötő megszerzése is.

A pekingi egyezmény után néhány évvel, 1868 és 1871 között, Ferdinand von Richthofen a berlini kormány megbízásából feltérképezte a kínai partvidéket, hogy megfelelő helyet találjon a leendő német tengerészeti támaszpont számára. E célra Richthofen báró végül a Santung félsziget déli oldalán fekvő Kiauchau öblöt találta a legmegfelelőbbnek, és jelentésében ennek megszerzését javasolta a német kormány számára.

Abbeli meggyőződésükben, hogy a kínai piacokra való betörés igen nagy jelentőséggel bír, a németek 1881-ben egy cirkálóköteléket állítottak fel, mely a Távol-Keleti, elsősorban a kínai vizeken volt hivatva védelmezni a német érdekeket. Négy évvel később azonban, a berlini konferenciát követően, Németország igen nagy, és gazdasági szempontból jelentősnek tűnő afrikai területeket szerzett meg magának, melyeket sokkal fontosabbnak gondoltak, mint a kínai kapcsolatokat. A távol-keleti cirkálóköteléket átvezényelték az újonnan megszerzett gyarmatokra, ahol ezekből a hajókból alakult meg a német Afrikai Cirkáló Kötelék. A kínai vizeken mindössze két kis ágyúnaszád maradt, s a területről hosszú időre elfeledkeztek a berlini hivatalokban.

A többi európai országhoz hasonlóan a németek érdeklődése is a kínai–japán háború idején ébredt fel ismét a Mennyei Birodalom iránt. A gyors japán sikerek nyilvánvalóvá tették a kínai birodalom tehetetlenségét, s az európai nagyhatalmak igyekeztek gyorsan újabb pozíciókat szerezni a térségben, attól tartva, a japánok megelőzik őket, és egymaguk szerzik meg a területre az összes koncessziót. 1894-ben Paul Hoffmann ellentengernagy parancsnoksága alatt újra felállították a Kelet-ázsiai Hajórajt, az Ostasiengeschwadert, az Irene könnyűcirkálóból és három ágyúnaszádból. Hoffmann túl gyengének találta kötelékét, és javaslatára a három öreg ágyúnaszád helyett később a Prinzess Wilhelm és Cormoran könnyűcirkálókkal, valamint a Kaiser páncélos fregattal egészítették ki a hajórajt.

Támaszpont hiányában azonban a flotta kénytelen volt a kínai kézen levő Sanghaj, az angol Hong Kong, és a japán Nagasaki kikötőire támaszkodni, és az ottani hatóságok jóindulatától függött. Ez a helyzet hosszú távon nem volt tartható. Ahogy a kínai német nagykövet a berlini hatóságokkal egyetértésben megfogalmazta: „Hajóink nem úszkálhatnak örökké a környéken úgy, mint holmi hajléktalan csavargók.”

Hoffmannt 1896 júniusában Alfred von Tirpitz ellentengernagy váltotta a kötelék élén, akinek egyik legfontosabb feladata volt, hogy támaszpontnak való helyet keressen a kínai partvidéken. Tirpitz több számításba jövő lehetőséget is megvizsgált, és végül ugyanarra a következtetésre jutott, mint annak idején Richthofen, vagyis hogy a német igényeknek legjobban a Kiauchau-öböl felelne meg.

Tirpitz azonban nem sokáig töltötte be ezt a posztot. Már következő év tavaszán leváltották, és a tengerészeti minisztérium  irányításával bízták meg. Tirpitz rögtön elvesztette érdeklődését a távol-keleti vizek iránt, és a későbbiekben már nem sokat foglalkozott a Kelet-ázsiai Hajóraj kérdésével.

Tirpitzet Otto von Diederichs ellentengernagy váltotta a kötelék élén, aki szintén sürgette a Kiauchau-öböl megszerzését. A berlini hivatalokban ugyan továbbra is viták folytak róla, melyik hely felelne meg leginkább a flotta igényeinek, sőt arról is, kell e egyáltalán támaszpont a flottának Kínában, de a hatóságok azért megtették az első puhatolózó lépéseket a kínai kormányzat felé a terület megvásárlásának ügyében. A kínaiak azonban elutasították a német javaslatokat.

1897 november elsején a kínaiak meggyilkoltak két német katolikus misszionáriust, a Shantung félszigetet is magába foglaló Shandong tartomány területén. Az eset nagyszerű ürügynek tűnt arra, hogy a rá való hivatkozással a németek fegyverrel érvényesítsék érdekeiket. Néhány nappal később Diederichs táviratban érdeklődött Berlintől: „Kihasználhatjuk az incidenst további céljaink érdekében?” A birodalmi kancellár, Chlodwig von Hohenlohe-Schillingfürst, óvatos fellépést szeretett volna, és elutasította a fegyveres beavatkozás gondolatát. Mielőtt azonban ilyen értelmű táviratát elküldhette volna Diederichsnek, az eseményekről tudomást szerezve beavatkozott az ügybe II. Vilmos is. A harcias császár behatására Berlin végül arra utasította Diederichset, azonnal induljon útnak a Kiauchau-öböl felé.

A tengernagy értett a szóból. Rendelkezésre álló két hajója, a Kaiser fregatt és a Prinzess Wilhelm cirkáló, azonnal felvonta a horgonyt, és útnak indult az öböl felé. Diederichs a Jangcén járőröző Cormoran kiscirkálót is visszarendelte a kötelékhez. A negyedik hajó, az Irene cirkáló, éppen javításon volt Hong Kongban, így ő nem csatlakozhatott a hajórajhoz.

A három német hajó november 13-án érkezett meg a Kiauchau-öböl bejáratának északi oldalán fekvő kis Tsingtao városka elé. A felderítésre kiküldött csónakok ugyan jelentették, hogy a város környékén nagy létszámú kínai katonaság állomásozik, ez azonban nem vette el Diederichs kedvét a támadástól. A két évvel korábbi kínai–japán háborúban szánalmasan leszerepelt kínai katonaságot általában semmire sem becsülték, és nem tartották ütőképes fegyveres erőnek. Az események ezúttal is igazolták ezt a vélekedést.

14-én hajnalban a német hajókról 717 tengerész szállt partra, miközben a Cormoran behajózott a kikötőbe, hogy szükség esetén tűztámogatást tudjon nyújtani a csapatoknak. Erre azonban nem volt szükség. Diederichs lóhátról irányította csapatait, akik gyors egymásutánban foglalták el az érdemi ellenállást nem tanúsító kínaiaktól a laktanyákat, parti erődöket, és lőszerraktárakat. A németeknek két órára sem volt szükségük ahhoz, hogy megszállják a kikötő egész területét.

A berlini diplomaták közben elbizonytalanodtak, a fegyveres fellépéssel nem e ingerlik fel maguk ellen a térségben érdekelt angolokat és oroszokat, s egy újabb táviratban a harcok beszüntetésére, és a kínai kormánnyal való tárgyalásokra szólították fel a tengernagyot. Diederichs, aki úgy vélte, a gyáva civil hivatalnokok ki akarják venni a kezéből a győzelem babérjait, erre dühösen visszatáviratozott, és közölte, már kiadta a proklamációt, melyben bejelentette Tsingtao elfoglalását és annektálását, s ezt ő nem hajlandó visszavonni. Némi huzavona után, feltehetően a császár újabb közbeavatkozására, a külügyminisztérium és az Admiralitás végül jóváhagyta Diederichs proklamációját, és gratulált a tengernagynak a sikerhez. II. Vilmos nem sokkal később altengernaggyá léptette elő Diederichs-et.

Hogy frissen szerzett pozícióikat megerősítsék, a Földközi-tengerről még ebben az évben átvezényelték a Kelet-ázsiai Hajórajhoz a Kaiserin Augusta cirkálót, következő év, 1898 januárjában pedig a Darmstadt utasszállító fedélzetén egy tengerészgyalogos zászlóaljat is Tsingtaóba küldtek. A kínai kormány is kénytelen volt lenyelni a békát – mást nem nagyon tehettek –, és március hatodikán hivatalosan is elismerték a város feletti német ellenőrzést. A hivatalos szöveg szerint Tsingtaót ugyanúgy bérbe adták 99 évre Németországnak, ahogy Hong Kongot az angoloknak. Az egyezményt a Reichstag áprilisban ratifikálta, és a hónap végén kinevezték a város első kormányzóját is, Carl Rosendahl sorhajókapitány személyében. A kormányzói állást később is mindig tengerésztisztek töltötték be, akik nem a német külügyminisztériumnak, hanem közvetlenül a berlini Admiralitásnak voltak alárendelve.

A németek papíron csupán Tsingtao városát szerezték meg, a gyakorlatban azonban annak ötven kilométeres körzete is az ő fennhatóságuk alá került, melyet hivatalosan biztonsági övezetnek neveztek, és kínai katonaság nem állomásozhatott rajta. Ezen kívül az egész Shantung-félsziget német befolyás alá került, akik megkapták a térség bányáinak üzemeltetési jogát, és koncessziót a vasútépítésekre. Mindezt a többi nagyhatalom jóváhagyásával, akik a német példán felbuzdulva maguk is hasonló módon igyekeztek újabb kínai területeket szerezni. Az oroszok a németekkel egyidőben szállták meg a Sárga-tenger túlsó partján a Liaotung-félszigetet Port Arthurral, az angolok Weihawei-t – ahonnan a németeket és az oroszokat egyaránt szemmel tudták tartani –, a franciák pedig Kwang-Chou-Wan kikötőjét.

A terület megszerzése, biztosítása, és alapos feltérképezése után a németek a századforduló körül megkezdték egy európai színvonalú kikötő felépítését. Az ócska kis halászkikötő helyén alig egy évtized alatt – óriási ráfordítással – modern kikötőváros épült fel, széles, villanyvilágítással ellátott utcákkal, vízvezeték-hálózattal, iskolákkal, kórházakkal, bankokkal, impozáns kormányzati épületekkel, a kikötőben raktárakkal és dokkokkal, s az egész körül egy tágas, kényelmes villanegyeddel az európai lakosság számára. 1910-re elkészült a Shantung Vasútvonal, mely kapcsolódott az orosz Transszibériai vasútvonalhoz, így – legalábbis elméletileg – létrejött a Tsingtao és Berlin közötti közvetlen vasúti összeköttetés.

Mindez nyilván a német érdekeket szolgálta, és miattuk jött létre, azonban egyáltalán nem lehetne azt mondani, hogy a kínaiak nem profitáltak semmit a dologból. (Már csak azért sem, mert nem sokkal később az egész az övék lett, méghozzá teljesen ingyen.) A virágzó biznisz vonzására a városba tódultak a kínai kereskedők és iparosok, s az általános életszínvonal Tsingtao környékén sokkal magasabb volt, mint a belső kínai területeken. A többi európai nációhoz hasonlóan persze a németek is többnyire lenézték a bennszülötteket, viszont ennek ellenére a kínai parasztoknak és kézműveseknek itt jobb bánásmódban volt részük, mint amiben saját mandarinjaik és földesuraik részesítették őket. Szun Jat Szen 1912-ben tett látogatást Tsingtaóban és környékén, s a látottakról így nyilatkozott: „Le vagyok nyűgözve. A város Kína jövőjének igazi mintaképe.”

Aligha meglepő tehát, hogy az idegenellenes, nacionalista mozgalmak leginkább ott találtak támogatókra, ahol az idegenek csupán szórványosan voltak jelen, vagyis a kínai kézen maradt területeken. A lakosok itt a gyarmatosítók jelenlétének semmilyen előnyét nem érezték, a gyarmatosítás hátrányait viszont annál inkább. A pekingi császári udvar, mely legalább olyan mértékben volt felelős a csökkenő életszínvonalért és a növekvő szegénységért mint az idegen kizsákmányolók, szintén igyekezett az elégedetlenséget a külföldiek irányába fordítani, rájuk hárítva a teljes felelősséget az ország siralmas állapotáért.

Az elszegényedő kínai tömegek elégedetlenségét, mely kezdetben egyaránt fordult a külföldiek és a saját kormányzatuk felé, a császári udvar végül sikeresen használta ki, s fordította teljesen a külföldi gyarmatosítók felé. Egyre szaporodtak a külföldiek elleni támadások, és annak ellenére, hogy az európai nagyhatalmak petícióban követelték a kínai kormánytól a lázadók szigorú megbüntetését, a császárnő nemcsak hogy nem tett semmit a lázongások megfékezése érdekében, hanem nyíltan biztatta és támogatta a lázadókat. Ennek a politikának lett az eredménye az 1900-as boxerfelkelés.

Az Igazság és Egyetértés Ökle Szövetség 1890 körül jött létre, s tagságát eleinte főleg az északi tartományokban élő, elszegényedett parasztok és kézművesek alkották. A mozgalom tagjai a kínai harcművészeteket gyakorolták, amit az európai megfigyelők a boksz valamilyen helyi fajtájának gondoltak. Innen eredeztethető a boxer elnevezés.

1900 június huszadikán a boxerek megölték a pekingi német nagykövetet, az általuk különösen utált Klemens von Ketteler bárót – egy hónappal korábban ugyanígy végeztek a japán nagykövettel is –, és ostrom alá vették a pekingi diplomáciai negyedben levő európai nagykövetségeket. Egy nappal később, június 21-én, a császári udvar nyíltan a felkelők mellé állt, és hadat üzent a gyarmatosító országoknak, méghozzá az egyszerűség kedvéért egyszerre valamennyinek. (A kínai tartományok kormányzói többnyire nem engedelmeskedtek, és megtagadták a mozgósítást.)

Az utókor gyakran hajlamos afféle romantikus szabadsághősöknek tekinteni a boxereket, akiknek korabeli megítélése azonban még honfitársaik között is ellentmondásos volt. Sokan szimpla banditáknak tartották őket, akik nem a szabadság vágya, hanem a fosztogatás vágya által vezérelve rohanták meg a külföldiek házait és raktárait. A felkelésnek erős vallásos jellege is volt, mivel a felkelők legütőképesebb csapatainak a katonái főleg a kínai muzulmánok közül kerültek ki. A boxerek nagy vérfürdőt rendeztek a kínai keresztények között, akiket hihetetlen kegyetlenséggel, tízezrével gyilkoltak le. (A statisztika szerint a boxerek legalább százszor annyi kínait öltek meg, mint külföldit.)

Az európai hadseregekkel szemben azonban a boxerek már nem vitézkedtek annyira, mint a védtelen civilekkel szemben, noha közben a császári hadsereg is csatlakozott hozzájuk. A százezres felkelősereg még arra sem volt képes, hogy a néhány száz fő által védett pekingi diplomáciai negyedet elfoglalja. (A védelem vezetője, a pekingi angol katonai attasé, Claude Maxwell MacDonald, utóbb meg is jegyezte, ha nem kínaiak, hanem zulu vagy indián harcosok veszik őket ostrom alá, a felmentő sereg már csak üszkös romokat és hullákat találhatott volna.) Pusztán óriási túlerejüknek köszönhetően a diplomáciai negyed felmentésére indított első támadást a boxerek még vissza tudták verni, ám a néhány héttel később megindított második támadás már elsöpörte őket, noha a koalíciós hadsereg még ekkor is csak 20 ezer főt számlált. A boxerek viselt dolgainak ismeretében az európaiak sem sokat finomkodtak ellenséggel, és nem kímélték a civil lakosságot sem. (A felmentő seregben egyébként jelen volt egy 75 fős kis osztrák–magyar tengerészkülönítmény is, a diplomáciai negyed védelmében pedig 33 o-m tengerész harcolt.)

A boxerlázadás után Kínának óriási, 450 millió dolláros kártérítést kellett fizetnie a nyugati nagyhatalmaknak, akik az összeg kifizetésének biztosítékául lefoglalták Kína sókereskedelemből és vámokból származó bevételeit. Az ország területét befolyási övezetekre osztották, Nagy-Britannia ellenőrzése alá került Tibet, Asszam, Szecsuan, és a Jangce torkolata, Franciaország elfoglalta Indokínát, az oroszok pedig megszállták Mandzsúriát, és ígéreteik ellenére a lázadás leverése után sem vonultak ki onnan, ami pár évvel később háborút eredményezett a térségben szintén érdekelt Japánnal. Az ígéretes vadászterületen még olyan, a gyarmatosításban korábban nem sok szerepet játszó középhatalmak is megjelentek, mint Olaszország, a Monarchia, vagy Belgium. A felbomlás szélére került Kína valószínűleg csak azért kerülte el India sorsát, s őrizte meg önálló államiságának legalább a látszatát, mert az egymásra féltékeny, és egymással is folyton marakodó európai országok nem tudtak megegyezni a területek elosztásáról.

A boxerlázadás idején a német Kelet-ázsiai Hajórajt Emil Felix von Bendemann altengernagy vezette, aki a lázadás idején cirkálóival a Sárga-tengeren járőrözött. Bendemann tengerészei és négy cirkálója tevékenyen részt vettek a Hai folyó torkolatánál fekvő, stratégiai fontosságú Taku erőd ostromában és bevételében, 1900 júniusában. Az eset érdekessége – később nyilván érthető lesz, miért –, hogy a németek oldalán harcoló angol tengerészkülönítmény parancsnoka, és az ostrom egyik irányítója Christopher Cradock sorhajókapitány volt, akinek II. Vilmos ezért később a Korona Rendet adományozta, és díszkardot küldött neki.

Taku bevétele után a német hajók legénységéből egy 500 fős alakulatot állítottak fel, melyet Otto Weniger hadnagy parancsnoksága alatt a Peking felmentésére induló hadseregbe soroltak be. A köteléket közben jelentősen megerősítették, számos kisebb hajó mellett ideiglenesen átvezényelve hozzá a Kurfürst Friedrich Wilhelm, Weissenburg, Brandenburg, és Wörth csatahajókat, valamint a Fürst Bismarck páncéloscirkálót. Ebben az időben 12 nemzet 250 hadihajója állomásozott a kínai vizeken, ezekből 24 német volt. Az érdekelt országok mintegy 70 ezer katonát mozgósítottak a lázadók ellen, ebből 17 ezret a németek küldtek Kínába.

A német császár, II. Vilmos is élénk érdeklődéssel követte a kínai eseményeket, melyet a civilizáció küzdelmének tekintett a barbársággal. Legtöbb kortársához hasonlóan Vilmos is meg volt győződve a fehér faj felsőbbrendűségéről, és arról, hogy isteni küldetésük a világ feletti uralkodás, s nem is mulasztott el egyetlen alkalmat sem arra, hogy ennek a meggyőződésének hangot adjon. Beszédeiben gyakran emlegette fel a kelet felől fenyegető sárga veszedelmet, s a boxerlázadás leverésére induló német csapatokat személyesen búcsúztatta. Ebből az alkalomból előadott, a sajtóban később „hun beszéd” néven elhíresült szónoklatában a következőképpen indította útnak seregeit: „Kegyelmet ne adjatok, foglyot ne ejtsetek!”

Politikusként Vilmos sokszor jobban tette volna, ha inkább hazudik valamit, vagy befogja a száját. Az önhitt és harcias, ám valójában szerény uralkodói képességekkel rendelkező császár, aki magát a világ egyik leghatalmasabb uralkodójának képzelte, azonban nem érezte szükségét az ilyesféle megfontoltságnak. Unokatestvéréhez, II. Miklóshoz hasonlóan ő is alacsonyabb rendű fajnak tekintette a sárgákat, és ezt egyáltalán nem is titkolta. A kínai–japán háború után a németek követelték a leghangosabban a japán hadsereg kivonását a meghódított kínai területekről, majd Tsingtao megszállása után nagyvonalúan felajánlották az oroszoknak a kikötő használatát. A téli hónapokban az addig Vlagyivosztokban állomásozó orosz Csendes Óceáni Flotta mindig belefagyott a jégbe, így egy jégmentes kikötő használati joga sokat jelentett volna számukra. Azonban a német okkupációval lényegében egy időben az oroszok megszerezték maguknak Port Arthurt és Dalnyijt, így már nem volt szükségük a németek által felkínált lehetőségre.

Később, az orosz–japán háború idején is a németek támogatták a legaktívabban az oroszokat, a nagyhatalmak közül szinte egyedüliként. A Tsingtaóban állomásozó Kelet-ázsiai Hajóraj a harcok ideje alatt persze szigorúan tartotta magát a semlegességhez. A kikötőbe menekült orosz hajók lefegyverzését és internálását minden teketória nélkül, gyorsan végrehajtották, a hadműveleti területektől pedig igyekeztek távol tartani magukat. Rozsgyesztvenszkij flottájának közeledtével valamennyi német kereskedelmi és hadihajót összegyűjtötték a Kiauchau-öbölben, ahonnan csak a csuzimai orosz vereség után engedélyezték újra a kifutásukat.

A békeévekben a német hajók rendszeresen cirkáltak nemcsak a kínai vizeken, hanem az óceániai német gyarmatokon, és gyakran meglátogatták az angol, orosz, amerikai kikötőket is. Leginkább a Tsingtaóhoz legközelebb fekvő, jól felszerelt kikötők gazdáival, a japánokkal igyekeztek fenntartani a jó kapcsolatokat. A német hadihajók nagyjavítását, melyhez Tsingtaóban még nem álltak rendelkezésre megfelelő dokkok és műhelyek, rendszerint japán kikötőkben végezték el. A német hajókat egy alkalommal a japán császár is meglátogatta.

Mindezzel azonban a németek nem tudták kompenzálni Vilmos fennhéjázó és rasszista magatartását, melynek legsúlyosabb következménye alighanem a Japánnal való hivatalos viszony megromlása volt. A japánok pedig kezdetben kimondottan keresték a németek barátságát, akiket Európa legnagyobb ipari és katonai hatalmaként nagyon tiszteltek. A japán hadsereg modernizálását porosz mintára hajtották végre, és úgyszintén porosz mintára íródott Japán első alkotmánya. Csak találgatni lehet, milyen hatása lett volna a történelemre, ha Vilmos és kancellárjai keblükre ölelik a japánokat, akik így az első világháborúban talán német szövetségesként vettek volna részt.

Tsingtao és az ott állomásozó Kelet-ázsiai Hajóraj kiemelt figyelmet élvezett a német kormányzat részéről. Hatalmas összegeket fordítottak a kikötő kiépítésére és fejlesztésére, bár a szárazföld felőli védelmi állások kiépítésén spóroltak, mivel úgy gondolták, ugyan ki támadná meg a szárazföld felől Tsingtaót? Lehetséges fenyegetésként csupán egy újabb kínai felkelést vettek számításba, és a korábbi tapasztalatok alapján úgy vélték, a kínai hordák nem jelentenek semmilyen számottevő kockázatot.

Az Ostasiengeschwader is a német haditengerészet egyik elit alakulatának számított, melynek parancsnoksága mindig is nagy presztízzsel járó feladat volt. Ez a beosztás afféle belépő volt a német haditengerészet legfelsőbb vezetésébe, s Tirpitz és Diederichs mellett később is olyan tisztek töltötték be ezt a pozíciót, akik ezt követően fontos beosztásokat kaptak a berlini Admiralitáson is, mint például Heinrich von Preussen, vagy Friedrich von Ingenohl. A berlini vezetés nagy reményeket fűzött a kötelék utolsó parancsnokához, gróf Maximilian von Spee altengernagyhoz is, aki 1912 december negyedikén vette át a hajóraj parancsnokságát.

Az ősi rajnai nemesi családból származó Spee 1861 június 22-én született Koppenhágában. 1878 tavaszán lépett be a német haditengerészethez, s változatos pályafutása során többek között kikötőparancsnokként, a Tengerészeti Akadémia tanáraként, és számos hajó tisztjeként, illetve parancsnokaként teljesített szolgálatot, többek között a Kelet-ázsiai, és a Kelet-afrikai cirkálókötelékeknél is. Ellentengernagyi kinevezését 1910 januárjában kapta meg, majd 1913 novemberében altengernaggyá léptették elő.

Spee örömmel fogadta az Ostasiengeschwader élére történő kinevezését, s örült az önálló parancsnoki beosztásnak. Magával vitte két, hadnagyi rangban levő fiát is. Otto a Nürnberg, Heinrich a Gneisenau fedélzetén teljesített szolgálatot. A Kelet-ázsiai Hajóraj irányítását a parancsnokok általában másfél-két évig töltötték be, s 1914 augusztusában Spee már a leváltását várta. Kijelölt utódja is megvolt, Friedrich Gadeke ellentengernagy személyében, akinek néhány héten belül útnak kellett volna indulnia Németországból Tsingtao felé.

Az Ostasiengeschwader kötelékébe ebben az időben közel húsz hajó tartozott. A hajóraj magját a két nagy páncéloscirkáló, a Scharnhorst és a Gneisenau képezte. A korábbi Roon osztályú cirkálók növelt változatának számító testvérhajókat a német haditengerészet 1904-ben rendelte meg, és 1907 októberében, illetve 1908 márciusában állították szolgálatba őket. A napóleoni háborúk porosz generálisairól elnevezett hajók valójában már elkészültükkor sem voltak igazán élvonalbeli egységek. Viszonylagos elavultságuknak volt köszönhető, hogy az eredetileg a Hochseeflotte kötelékében alkalmazni kívánt hajókat végül a Távol-Keletre vezényelték át, mivel úgy találták, az új dreadnoughtok és csatacirkálók kíséretében már nem állják meg a helyüket. Mindez bevett gyakorlat volt a korabeli haditengerészeteknél, akik első vonalbeli hajóikat lehetőleg az anyaország védelmében, hazai vizeken vonták össze, és kevésbé értékes hadihajóikat irányították a gyarmati területekre, ahol azok elsődleges feladata amúgy is csak a rendfenntartás, illetve a kereskedelmi forgalom ellenőrzése volt, és persze a kezdetleges haditechnikával rendelkező bennszülöttek elrettentése. A Scharnhorst 1909-ben, a Gneisenau 1910-ben érkezett meg Tsingtaóba. A Kelet-ázsiai Hajóraj zászlóshajója végig a Scharnhorst volt, melynek parancsnoki tisztségét 1914-ben Felix Schultz sorhajókapitány látta el.

A 144,6 méter hosszú, 21,6 méter széles, 8,4 méter merülésű hajók vízkiszorítása 12.780 tonna volt. Három gőzgépük 27.760 Le teljesítményre volt képes, mellyel a cirkálók a 22,7 csomós sebességet érhették el. A 10 csomós gazdaságos sebesség mellett hatótávolságuk elérte az 5.000 mérföldet. A fő övpáncélzat vastagsága 150 mm, a lövegtornyok páncélzata a legvastagabb helyeken 180 mm volt.

A páncéloscirkálók kategóriájukban erős fegyverzetű hajóknak számítottak. Főtüzérségük nyolc darab 210 mm-es lövegből állt, melyekből négyet két ikerlövegtoronyban a hajók orrán, illetve tatján helyeztek el, négyet pedig a hajók két oldalán a főfedélzeten, egyes tornyokban.

A másodlagos tüzérséghez tartozott hat darab 150 mm-es ágyú, melyeket az oldalsó 210 mm-es lövegek alatti kazamatákban építettek be, és 18 darab, a kazamatákban és a fedélzeten elhelyezett 88 mm-es ágyú. A cirkálók ezen kívül négy darab 450 mm-es, a vízvonal alatt beépített torpedóvető csővel is fel voltak szerelve. A hajók, melyek a birodalmi Németországot voltak hivatva az idegen vizeken reprezentálni, jól képzett, válogatott legénységgel voltak ellátva. A háború előtt megtartott utolsó két lőgyakorlaton, 1913-ban és 1914-ben, a Gneisenau tüzérei nyerték el a császár által a legjobb lőeredményeket elérő hajó számára alapított kupát. A Scharnhorst mindkét alkalommal a második helyezést érte el.

A két páncéloscirkálón kívül a kötelék magját még három könnyűcirkáló alkotta, a Nürnberg, a Leipzig, és az Emden. A Leipzig 1906 decemberében, a másik két cirkáló 1910-ben csatlakozott a kötelékhez. A három hajó a háború előtti német flottafejlesztés tipikus terméke volt. Könnyű és gyors hadihajók, ám gyenge védettséggel rendelkeztek, és csupán 105 mm-es ágyúkkal voltak felfegyverezve. A hasonló kategóriájú angol hajók vízkiszorítása legalább ezer tonnával volt nagyobb, mint a németeké, és fegyverzetükben helyet kaptak a nagyobb kaliberű, 152 mm-es ágyúk is. A német könnyűcirkálókat elsősorban felderítésre, és a kereskedelmi hajók elleni portyázásokra építették, nem arra, hogy felszíni ütközetekbe bocsátkozzanak az ellenség hadihajóival.

A három könnyűcirkáló ugyan nem tartozott egy osztályba, méreteik és fegyverzetük mégis szinte teljesen azonos volt. A 115-118 méter hosszú hajók vízkiszorítása 3.400 tonna körül volt, fegyverzetük tíz darab 105 mm-es lövegből, néhány kis kaliberű gyorstüzelőből, és két darab, a vízvonal alatt beépített, 45 cm-es torpedóvető csőből állt. A 105 mm-es ágyúk lőtávolsága a közhiedelemmel ellentétben nem csak hogy nem volt kisebb az angol cirkálók 15 cm-es hajóágyúinál, hanem a nagyobb csőemelkedési szögnek köszönhetően felül is múlta azokat. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy a gránátok rombolóereje a kis kalibernek köszönhetően messze elmaradt az angol ágyúkétól, különösen nagyobb lőtávolságokon.

Egy feltételezett összecsapás esetén a németek elsősorban nem is az ágyúk nagy lőtávolságában, hanem hajóik sebességében bíztak. A cirkálók tervei azonban még 1905 előtt készültek, a gőzturbinák elterjedése előtt. A hajók a régi, háromhengeres gőzgépekkel voltak felszerelve, melyek 13-16 ezer lóereje a 23-24 csomós sebesség elérésére volt elegendő. A cirkálók tervezése és építése idején ez még kiválónak számított, azonban az első világháború idejére az új hajtóművekkel szerelt hajók már rájuk vertek. Az 1910-ben épített angol Glasgow könnyűcirkáló például a maga 4.800 tonnájával jóval nehezebb hajó volt, fel volt szerelve két 15 cm-es ágyúval is, ám 22 ezer lóerős Parsons turbináinak köszönhetően elérhette a 25 csomós sebességet is. Így aztán a német cirkálók a későbbi összecsapásokban sokszor képtelenek voltak lerázni az ellenséget, és ki voltak szolgáltatva az övékénél nagyobb kaliberű ágyúiknak.

Ez az öt cirkáló jelentette a német kötelék fő ütőerejét. Az Ostasiengeschwader többi hadihajója csupán kisegítő és ellátó feladatokra szolgált, nyílt tengeri hadműveletekre nem volt alkalmas. Ezek közé tartozott a négy Iltis osztályú ágyúnaszád, az Iltis, a Tiger, a Luchs, és a Jaguar. Valamennyi a századforduló körül készült, 62 méter hosszú, 720 tonnás kis hajó, melyek régi gőzgépeikkel legfeljebb 14 csomós sebességre voltak képesek. Fegyverzetük mindössze négy darab 88 mm-es ágyúból, és hat 37 mm-es gyorstüzelőből állt. Feladatuk a járőrözés és felderítés, a parti vizek ellenőrzése, és a csempészet elleni harc volt, illetve szükség esetén a partmenti területeken a szárazföldi csapatok tüzérségi támogatása.

A másik két ágyúnaszád, az Otter és a Vaterland, még náluk is kisebb és gyengébb volt. A 314 tonnás hajócskák a két 52 mm-es ágyújukkal és három géppuskájukkal csak rendészeti feladatok ellátására, és a part menti vizeken, illetve a folyókon végzett járőrözésre voltak alkalmasak, ugyanúgy, mint a 280 tonnás Tsingtao, melyet felszereltek egy 88 mm-es ágyúval is.

Az Ostasiengeschwader kötelékébe tartozott még egy hadihajó, az S90 jelű torpedónaszád. A 61 méter hosszú, 570 tonnás kis hajó a három 50 mm-es löveg mellett fel volt szerelve három 45 cm-es torpedóvető csővel is, 6.500 lóerős gőzgépeivel pedig sebessége elérte a 27 csomót.

A hajóraj kötelékébe tartozott még hat ellátóhajó is, a Titania, a Prinz Eitel Friedrich, a Cormoran, a Baden, a Santa Isabel, és a Seydlitz, melyeket háború idején ágyúkkal felszerelve segédcirkálóként is bevethettek az ellenség kereskedelmi hajózása ellen. (A kereskedelmi hajóknál tonnában megadott adatok nem vízkiszorításban, hanem az űrtartalmat kifejező BRTben értendők.)

A legnagyobb közülük a 8.865 tonnás, eredetileg utasszállítóként épült Prinz Eitel Friedrich volt, mely békeidőkben a Tsingtao és az anyaország közti posta és személyszállítást látta el, beleértve természetesen a csapatszállító feladatokat is. Az 1904-ben szolgálatba állított, 154 méter hosszú, 15 csomós sebességre képes hajót a háború kitörésekor felszerelték négy 105 mm-es ágyúval, és hat darab, az ágyúnaszádokról leszerelt 88 mm-es löveggel.

A 143 méter hosszú, 7.950 tonnás, 1903-ban épült Seydlitz szintén utasszállítónak készült. A háború előtti években főleg a távol-keleti és ausztrál kikötők voltak az úti céljai. A háború kitörése az ausztráliai Sydney kikötőjében érte, melyet még a hivatalos hadüzenet előtt sikerült elhagynia, és később a chilei vizeken csatlakozott Spee hajórajához. A hajót fegyverzettel már nem tudták felszerelni.

A flotta ellátóhajói közé tartozott a két vadonatúj, modern szénszállító hajó, az 1913-as építésű, 7.500 tonnás Baden, és az 5.200 tonnás Santa Isabel, valamint az 1895-ben épült, 1187 tonnás Titania teherhajó, mely eredetileg egy finn hajótársaság részére készült. A németek 1910-ben vásárolták meg, és ettől kezdve a távol-keleti cirkálókötelék ellátóhajójaként működött.

A 3.430 tonnás, német hajógyárban épült Cormoran eredetileg Rjasan néven, teherhajóként szolgált az orosz kereskedelmi flottában. A gőzösnek abban a „megtiszteltetésben” lehetett része, hogy ő lett az Emden cirkáló első zsákmánya. A németek rögtön a háború kitörése után, augusztus negyedikén, a koreai partoknál fogták el a hajót, melyet azonnal Tsingtaóba szállítottak, és Cormoran névre átkeresztelve saját kötelékükbe sorolták be. A 104 méter hosszú, 15 csomós sebességre képes hajót nyolc 105 mm-es ágyúval szerelték fel.

(Folyt. köv.)