A Tennessee-t néhány nappal a leytei ütközet után visszavezényelték a nyugati partra, a régóta esedékes nagyjavításra. A csatahajó november 26-án érkezett meg Bremertonba, ahol a hajó szárazdokkba állt, a legénységet pedig szabadságolták. A Big Five többi csatahajója a Hetedik Flotta kötelékében tovább folytatta a Fülöp-szigeteken előrenyomuló csapatok tüzérségi támogatását, melynek során majdnem mindegyikük szerzett kisebb-nagyobb sérüléseket, többnyire a kamikazéknak köszönhetően.
A Coloradót november 27-én találta el két kamikaze, melyek súlyos fedélzeti károkat, és nagy emberveszteséget okoztak a hajónak, melynek legénységéből 19 tengerész meghalt, 72 megsebesült. Sérülései ellenére a csatahajó december közepéig folytatta a szigetek ágyúzását, és csak ezt követően tért vissza a Manus-szigeti támaszpontra, ahol elvégezték a sérülések ideiglenes javítását. A Colorado 1945 január elsején tért vissza a flottához, hogy részt vegyen a Lingayen-öbölben tervezett partraszállás előkészítésében. Kilencedikén azonban ismét megsérült, ezúttal „baráti tűz” következtében. A mélyrepülésben támadó japán gépekre tüzelő légvédelmi ágyúk tüzérei sokszor annyira belefeledkeztek a lövöldözésbe, hogy lövegeikkel akkor is követték a támadó gépeket, amikor azok már saját hajók közelébe, vagy éppen takarásába kerültek. Az ilyesfajta balesetek nem mentek ritkaságszámba, és gyakran komoly veszteségekkel jártak, mint ebben az esetben is. A Colorado nyitott állásokban elhelyezett légvédelmi ágyúinak kezelői között nagy pusztítást végeztek a becsapódó gránátok repeszei, melyek 18 tengerészt öltek meg, 51-et pedig megsebesítettek. Magában a hajóban nem keletkeztek komolyabb károk, az Ulithinél elvégzett javítások után a Colorado néhány héttel később ismét csatlakozott a már az okinawai partraszállásra készülődő flottához.
A Maryland-et november 29-én érte találat, a kamikaze a két első lövegtorony mellett csapódott a fedélzetbe. A becsapódás ereje és a robbanás nemcsak a két felső fedélzetet, hanem még a páncélfedélzetet is átszakította, és nagy tüzet okozott a hajó belsejében. A csatahajó legénységéből 31 ember halt meg, és 30 megsebesült. A Maryland december közepén tért vissza javításra Pearl Harborba, ahol egyúttal elvégezték tűzvezetésének és légvédelmi fegyvereinek a korszerűsítését is. A csatahajó április elején, Okinawánál csatlakozott újra a flottához.
A kamikazék támadásait a California sem vészelte át épségben. A csatahajót 1945 január hatodikán találta el egy Zero, mely a felépítmény hátsó részén csapódott be a légvédelmi ágyúk közé. Ezzel gyakorlatilag egy időben valamelyik másik hajóról egy 127 mm-es gránát is eltalálta a hajót, mely kilőtte a California egyik saját 127 mm-es lövegtornyát. A túlbuzgó tüzér nyilván a Zeróra tüzelt, és akkor sem hagyta abba a lövöldözést, amikor az már elérte a Californiát. Mindkét sérülés nagy tüzet okozott a hajón, amit gyorsan megfékeztek, de az emberveszteség ezúttal is nagy volt, 44 tengerész meghalt, 155 megsebesült. Magában a hajóban nem keletkezett komolyabb kár, a California a helyszínen elvégzett ideiglenes javításokat követően január végéig a flotta kötelékében maradt, csak azután tért vissza a nyugati partra javításra, és karbantartásra. A csatahajó május elején tért vissza a hadszíntérre.
A Tennessee karbantartása 1945 január 27-én fejeződött be, és a csatahajó február másodikán már ismét úton volt a hadszíntér felé. Egy rövid Pearl Harbori majd saipani megállót követően a csatahajó még éppen időben csatlakozott Task Force 54 kötelékhez ahhoz, hogy részt vehessen az Iwo Jima-i partraszállás tüzérségi támogatásában.
Iwo Jima kis sziklaszigete Saipan és Japán között fekszik, és a repülőteréről felszálló vadászgépek a szigetország első védelmi vonalát jelentették az amerikai bombázókkal szemben. Az itt települt japán bombázók ráadásul elég közel voltak ahhoz, hogy alkalmanként egy-egy rajtaütéssel lepjék meg az amerikai kézre került saipani és tiniani repülőtereket. Hogy ezt a bosszantó tényezőt kiküszöböljék, az amerikai hadvezetés úgy döntött, még az igazi, nagy hadműveletnek tervezett okinawai partraszállás előtt, szinte csak afféle ujjgyakorlatként, elfoglalják Iwo Jimát is. Ezzel egyrészt szabad utat biztosítanak a B–29-eseknek Japánig, másrészt a sziget repterét elfoglalva oda vadászalakulatokat telepíthetnek, melyek így bevetésük egész ideje alatt védelmet biztosíthatnak az amerikai távolsági bombázóknak. A korábbi sikereken felbuzdulva úgy számították, egy hét alatt lebonyolítják az egész akciót.
Azonban nemcsak az amerikaiak tanulmányozták a korábbi partraszállásokat, hogy a tanulságokat levonva továbbfejlesszék a támadó eljárásokat, hanem a japánok is nagy figyelemmel követték a történéseket, és a tapasztalatok alapján igyekeztek tökéletesíteni a védelem módszereit. Ahogy Iwo Jima egyre közelebb került a frontvonalhoz, úgy erősítették egyre jobban a sziget helyőrségét, míg végül az eredeti ötezer helyett már több mint húszezer katonát zsúfoltak össze a kis szigeten.
A védelem parancsnoka, Kuribayashi Tadamichi tábornok, még japán viszonylatban is nagyon képzett és művelt tiszt volt, aki egyebek között az Egyesült Államokban, a Harvard egyetemen is tanult. Kuribayashi teljesen tisztában volt az ellenállás reménytelenségével, de úgy gondolta, minél nagyobb erőt tud felmutatni és minél nagyobb veszteséget okoz az amerikaiaknak, azok annál inkább meggondolják, indítsanak e támadást a japán szigetek ellen is. A józanságukat megőrző japán tisztek többsége már szintén csak ebben bízott, vagyis hogy ha elég nagy veszteségeket okoznak az amerikaiaknak, azok a további áldozatok elkerülése érdekében talán hajlandóak lesznek elfogadható békefeltételeket felkínálni Japánnak.
Kuribayashi alaposan tanulmányozta a korábbi szigetcsaták lefolyását, és az addigi doktrínákkal ellentétben úgy döntött, nem a tengerparton próbálja megtörni a támadókat, hanem tagolt, mélységi védelmet épít ki a sziget közepén álló Suribachi hegy körül, ahol a védelem támaszkodhatott a sziklába vájt, kiterjedt alagútrendszerre is. A főhadiszállás nyomására a tábornok végül ugyan kénytelen volt a védelmet kiterjeszteni a tengerpartra is, erejének zömét azonban továbbra is a Suribachi hegynél vonta össze.
Az amerikai partraszálló erő több mint 450 hajóból állt, melyek fedélzetén csaknem 70 ezer amerikai tengerészgyalogos és katona készülődött a partraszállásra. A szárazföldi csapatok vezérkara korábban tíznapos tüzérségi előkészítést tartott szükségesnek, de végül csak három napot engedélyeztek. A partraszálló csapatok támogatására kijelölt öt csatahajó, köztük a szinte csak néhány órával korábban megérkezett Tennessee, február 16-án hideg, borongós időben kezdte meg a kijelölt célpontok ágyúzását. Csatlakoztak hozzájuk a flotta zuhanóbombázói is, melyek szintén alaposan megszórták a szigetet.
Az amerikaiak meglepetésére Iwo Jima felől nem érkezett válasz, a japán ágyúk hallgattak. Kuribayashi megtiltotta tüzéreinek, hogy viszonozzák az ellenséges tüzet, nehogy elárulják az ütegek helyzetét. A japán tüzérek néhány esetben azonban nem tudtak uralkodni magukon, így például a hadművelet második napján, február 17-én, amikor a felderítésre küldött búvárokat szállító naszádok túl közel merészkedtek a partokhoz, s néhány japán üteg tüzet nyitott rájuk és az őket fedező Tennessee-re. A japánok jókora pusztítást vittek végbe a kis naszádok között, a csatahajó közelében becsapódó gránátok repeszei pedig a Tennessee egy tengerészét megölték, öt másikat megsebesítettek. Ugyanekkor viszont a tűzmegnyitással a japán ütegek felfedték pozícióikat, és a következő órákban a Tennessee ágyúi egymás után kilőtték őket.
Az ágyúzás és bombázás három napon át folytatódott, s mikor február 19-én az első tengerészgyalogosok partra szálltak a szigeten, néma csend fogadta őket. A szárazföldön és a hajók fedélzetén mindenki meg volt győződve róla, hogy a szigeten egyetlen eleven japán sem maradt. Valójában Kuribayashi tábornok ismét megtiltotta a tüzelést, meg akarta várni ugyanis, amíg az amerikaiak kiérnek a partra, és csak akkor nyitott tüzet, amikor az egymás utáni hullámokban érkező támadók ott feltorlódtak. Mindez kínos meglepetés volt az amerikaiaknak, akiket ezután további meglepetések vártak. A part menti védővonalat, melyet a tokiói parancsnokság erőltetett rá Kuribayashira, még aznap felszámolták, a védelem gerincét képező Suribachi hegy azonban szilárdan tartotta magát. A nagyon jól kiépített, alagutakkal összekötött japán bunkereket nagy áldozatok árán egyenként kellett kifüstölni. Újabb szokatlan eleme volt a harcoknak, hogy elmaradtak az éjszakai tömeges, és rendszerint öngyilkos támadások – az amerikai zsargonban „banzai attack” –, a japán tábornok ugyanis ezeket is szigorúan megtiltotta csapatainak. A szórványos japán ellentámadásokat ezúttal mindig tüzérségi előkészítés előzte meg, és a japán katonák kúszva, nem pedig a géppuskáknak nekirohanva közelítették meg az amerikai állásokat. A régimódi stílusban, Kuribayashi parancsait figyelmen kívül hagyva, a védők egyetlen támadást indítottak csak, melynek során az ezer támadó japán katonából csaknem 800-at kaszaboltak le az amerikai fegyverek.
A rendkívül elszánt, jól szervezett és találékony védelem leküzdése az amerikaiaknak a tervezett egy hét helyett végül több mint egy hónapba került, s az utolsó ellenállási gócokat csak március 26-ára sikerült felszámolni. Iwo Jima elfoglalása addig soha nem látott veszteségekkel járt. Ez volt az egyetlen alkalom a csendes-óceáni harcok történetében, amikor az amerikai csapatok számszerű összvesztesége nagyobb volt, mint a japánoké. A szigeten partra szállt, nem egészen 70 ezres sereg teljes vesztesége meghaladta a 30%-ot, összesen 6.800 halottat, és több mint 19.000 sebesültet vesztettek. A 22 ezres japán védősereg ezúttal is szinte az utolsó szálig elesett, az amerikaiak mindössze 216 foglyot ejtettek. (Bár hihetetlenül hangzik, de a sziget alagútjaiban és bunkereiben még évekig bujkált néhány japán katona. Az utolsó kettő csak 1951-ben adta meg magát.)
A sziget egyébként később nem váltotta be az amerikai hadvezetés hozzá fűzött reményeit, és kiderült, hogy elfoglalása stratégiai szempontokból jelentéktelen előnyökkel járt csupán. Tarawához hasonlóan tehát alighanem Iwo Jima is felesleges véráldozat volt.
A Tennessee március hetedikéig tartózkodott a sziget partjainál, hogy ágyúival támogassa az ott harcoló tengerészgyalogosokat. A harcok során új taktikát honosítottak meg, az „egyágyús sortüzet”, ugyanis észrevették, hogy pontcélok leküzdése során így sokkal pontosabban tudnak célozni, mint a három vagy hatágyús sortüzeknél. Hetedikén aztán a csatahajó visszaindult az Ulithi atoll felé, hogy lőszert és üzemanyagot vételezzen, és csatlakozzon az ott már javában gyülekező, Okinawa megszállására készülő flottához.
A Tennessee tizedikén érkezett meg Ulithihez, ahol még aznap felvette a surigaói ütközet után altengernaggyá kinevezett Jesse Oldendorfot, aki a csatahajó fedélzetéről irányította volna a partraszállást támogató flottát. Oldendorf azonban még 24 órát sem töltött a Tennessee fedélzetén, amikor egy balesetben súlyosan megsérült, és kénytelen volt partra szállni. Helyét öt nappal később Morton Deyo ellentengernagy foglalta el. A Tennessee, és az Iceberg hadműveletben résztvevő több mint 1200 hajó, március 21-én futott ki Okinawa felé.
A sziget elfoglalásával az amerikaiak végleg elvágták a Japánt a déli szigetekkel, az ország legfontosabb, és ekkor már szinte egyetlen nyersanyagforrásával összekötő útvonalat, saját maguknak pedig újabb fontos légi és haditengerészeti támaszpontot szereztek, mely kiindulási pontként szolgált volna a japán szigetek elleni, őszre tervezett nagy invázióhoz. Okinawa azonban mind Formosához, mind pedig Japánhoz elég közel volt ahhoz, hogy az ottani repülőterekről a japán légierő gépei támogatást tudjanak nyújtani a sziget védőinek. Így aztán a partraszállást követően a flottát Okinawa közelében kellett tartani, hogy az anyahajók gépei védelmet tudjanak biztosítani a saját csapatoknak mindaddig, amíg a szigeten elfoglalt repülőtereket üzembe nem helyezik.
A szigetek már rutinszerű bombázása március 26-án kora hajnalban kezdődött. Miután az aknaszedők megtisztították a partmenti vizeket, a Tennessee és a hadműveletben részt vevő többi csatahajó lőni kezdte a japán állásokat. Először nagy, 15 km-es távolságról nyitottak tüzet, majd óvatosan egyre közelebb araszoltak a partokhoz. A bombázás egész nap folytatódott, aztán éjszaka a szokásos gyakorlatnak megfelelően a csatahajók hátrébb húzódtak, és a nyílt vizeken cirkálva töltötték az éjszakát, majd másnap hajnalban visszatértek, és folytatták az ágyúzást.
A korábbi szigetcsatákkal ellentétben, ahol a szigetek repülőtereit a szárazföldi hadsereg távolsági bombázói és az anyahajók repülőgépei már hetekkel a partraszállás előtt megsemmisítették, Okinawánál számítani lehetett a Formosán és a japán szigeteken állomásozó légierő ellencsapásaira. Miután képzett és tapasztalt pilótáikat eddigre szinte már mind elvesztették, a japán hadvezetés elsősorban a kamikazék bevetésében bízott. Az öngyilkos alakulatok pilótái nagyobbrészt újoncokból álltak, akiknek kiképzése rendszerint csak a legelemibb pilótaismeretek elsajátítására terjedt ki. A kamikazék tulajdonképpen az irányított fegyverek egy sajátos válfaját képezték, melyek esetében a bonyolult távirányítás helyett maga a pilóta vezette célba a robbanóeszközt. Bizonyos szempontból ez nagyon hatékony eljárás volt, hiszen ezt a vezérlést nem lehetett semmilyen műszaki eszközzel megzavarni, vagy megtéveszteni. A célba vett hajók legénysége a kamikazékkal szemben olyan tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, mint a V–2 célterületén élő lakosság a német rakétákkal szemben. Ennek megfelelően a kamikazék morális hatása még nagyobb volt, mint az anyagi. Az okinawai hadművelet hónapjai alatt több ezer amerikai tengerészt voltak kénytelenek betegállományba helyezni, vagy pihenőre küldeni idegösszeomlás miatt.
Valójában persze a kamikaze korántsem volt olyan halálos fegyver, mint a V–2, azzal ellentétben ugyanis a kamikazékat le lehetett lőni, méghozzá viszonylag könnyen. Ezt éppen a japánok könnyítették meg az amerikaiaknak, ugyanis öngyilkos pilótáikat többnyire elavult gépekre ültették. Az ósdi, merev futóműves, nemegyszer kétfedelű gépeken repülő, teljesen zöldfülű, még manőverezni se nagyon tudó pilóták potya célpontot jelentettek az amerikai vadászoknak, és komolyabb sikereket csak tömeges bevetés esetén remélhettek.
A Tennessee az első kamikaze támadást március 17-én vészelte át, találatot nem kapott, bár az egyik repülő a hajó bal oldalától nem messze csapódott a vízbe.
A szárazföldi célpontok ágyúzása egészen a partraszállás kijelölt napjáig, április elsejéig folytatódott. (Az, hogy a partraszállásra éppen bolondok napján került sor, számos gúnyos és önironikus megjegyzést váltott ki a tengerészgyalogosokból.) Az L-Nap (L-Day) reggelén, hatalmas ágyúzás után, közel 200 ezer amerikai katona kezdte meg a partraszállást Okinawa szigetén. A partra szálló tengerészgyalogosok nem kis meglepetésükre semmilyen ellenállásba nem ütköztek, sem aznap, sem a következő nap, és zavartalanul nyomultak előre a sziget belseje felé. Mindenki azt hitte, a japánok ellenállása végre megtört, és feladták a harcot.
Valójában a szigeten állomásozó 117 ezres japán hadsereg parancsnoka, Ushijima Mitsori tábornok, ugyanazt a taktikát követte, mint amilyet korábban Iwo Jimán Kuribayashi szeretett volna megvalósítani, vagyis a part menti területeket feladva teljes erejét a sziget belsejében, annak jól védhető déli részén vonta össze. Az amerikaiak csak napokkal a partraszállás után ütköztek bele a japánok első védővonalába, és szembesülhettek a kiábrándító valósággal, hogy a japánok harci morálja a legkevésbé sem tört meg. A következő hetekben ugyanolyan véres közelharcban kellett elfoglalniuk minden talpalatnyi földet, mint a korábbi szigetcsatákban. Okinawáról visszatérőben az egyik tengerészgyalogos a következőképpen foglalta össze az átélteket: „Most már nem kell félnem attól, hogy a pokolra jutok, hiszen már voltam ott.”
Okinawa megszállása hivatalosan csak június 22-én fejeződött be, bár egyes elszigetelt japán alakulatok itt is kitartottak egészen a háború végéig. Néhány nappal a harcok vége előtt, június 19-én, egy japán gránát repeszei végeztek az amerikai csapatok főparancsnokával, Simon Bolivar Buckner tábornokkal, majd másnap elesett egy újabb amerikai tábornok, Claudius Easley is. (Buckner a legmagasabb rangú amerikai tiszt volt, aki a háborúban, harcban vesztette életét.) Velük együtt összesen 12.513 amerikai katona vesztette életét Okinawán, és mintegy 39 ezren sebesültek meg. Rajtuk kívül még több mint 30 ezer katonát kellett egészségi okok – főleg különféle trópusi betegségek és idegösszeomlás – miatt kivonni a harcvonalból.
A haditengerészet vesztesége 4.900 halott volt. A flotta, szinte kizárólag a kamikazéknak köszönhetően, elvesztett 30 hajót – valamennyi kisebb egység, romboló vagy szállítóhajó – és megsérült több mint 360 hajó. A legfeljebb 250 kg-os bombákkal célra zuhanó kamikaze repülők az erősen páncélozott célpontokban nem voltak képesek komolyabb károkat okozni, és a váratlanul szívósnak bizonyuló nagy amerikai anyahajók közül sem voltak képesek elsüllyeszteni egyet sem, bár többet súlyosan megrongáltak.
A japán oldalon ezúttal is odaveszett szinte az egész helyőrség. Ushijima tábornok és még életben levő törzstisztjei a harcok befejeződése előtt öngyilkosságot követtek el. Az amerikaiak nagyjából tízezer hadifoglyot ejtettek, ami a korábbiakhoz képest viszonylag nagy számnak tekinthető. Ezt akkor, és általában azóta is, úgy értékelték, hogy a növekvő számú hadifogoly annak jele, hogy a japánok harci morálja azért mégis kezdett megrendülni. Valójában azonban a magukat megadó japánok nagyobb része tulajdonképpen nem japán volt, hanem okinawai bennszülött, akiket a japánok néhány héttel, vagy néhány hónappal a partraszállás előtt erőszakkal soroztak be.
A bennszülöttek, akik magukat nem tartották japánnak – Okinawa 1879-ig független királyság volt –, egyébként is komoly veszteségeket szenvedtek. A becslések nagyjából 50 és 150 ezer közé teszik a civil áldozatok számát. Nagyobb részük a harcok során vesztette életét – mind a japánok, mind az amerikaiak válogatás nélkül lőttek mindenre, ami mozgott –, sokakat a japánok öltek meg, mert nem engedelmeskedtek a katonaságnak, és sokan öngyilkosok lettek. Az előrenyomuló amerikai csapatoktól való félelmükben főleg a szigeteken élő japánok követtek el nagy számban öngyilkosságot, de sok bennszülött lakos is önkezével vetett véget életének. Saipanhoz hasonlóan a japán hatóságok ezúttal is kimondottan ösztönözték a civileket az öngyilkosságra, és ez az ösztönzés nem minden esetben merült ki a szóbeli rábeszélésben, hanem nagyon sok esetben erőszakkal kényszerítették erre az embereket.
Az amerikaiak legtöbbször korrekt módon viselkedtek a helyi lakossággal szemben, akik általában tényleg meglepődtek rajta, az ellenség nem az az emberevő vadállat, amilyennek a hatóságok korábban lefestették őket. Ugyanakkor viszont az amerikai katonák is gyakran erőszakoskodtak a civilekkel, főleg természetesen a nőkkel, amit az amerikai hivatalos szervek igyekeztek elhallgatni. Általában nem ez volt a jellemző, de azért az amerikai katonák sem voltak mind makulátlan Grál lovagok.
A Tennessee április hetedikéig támogatta ágyúival a tengerészgyalogosokat, amikor lőszerfelvételre és egy rövid pihenőre visszavonták a közeli Kerama-szigetek között létesített horgonyzóhelyre, ahol a tengerészet rögtön a partraszállást követően utánpótlási bázist alakított ki. A pihenőből azonban semmi sem lett, mivel alig néhány órával megérkezését követően a csatahajót újra a tengerre vezényelték, ahol csatlakozott a többi öt csatahajóhoz. A kötelék észak felé indult, hogy feltartóztassa a közeledő Yamatót, ha netán az anyahajók repülőgépei nem tudnák azt megállítani. A csatahajó-kötelék parancsnoka, Morton Deyo ellentengernagy kérte főparancsnokától, bízza rájuk a japán csatahajót, Spruance azonban, el akarván kerülni a felesleges veszteségeket, rövid habozás után elutasította a kérést. A Yamatóval néhány órával később végeztek az anyahajók gépei, a hat amerikai csatahajó pedig visszatért Okinawához. (Jellemző egyébként az amerikai felfogásra, hogy még ekkor sem voltak képesek az új, gyors és nagy tűzerejű csatahajókat elvonni az anyahajók közeléből. Ezekre úgy tekintettek, mint légvédelmi hajókra, melyek elsődleges feladata az anyahajók légvédelmének erősítése.)
Az Okinawa előtt álló amerikai flotta április 12-én esett át az első tömeges kamikaze támadáson. A hajnali óráktól kezdve Deyo hajóit egymás utáni hullámokban folyamatosan támadták a japán gépek. Délután kettőkor érkezett a hatodik támadó hullám, melynek gépei a Tennessee-t és kísérőhajóit vették célba. A légvédelem a legtöbb gépet lelőtte, de az egyik kísérőromboló, a Zellars, találatot kapott. Nem sokkal három óra előtt öt gép tűnt fel, melyeket a csatahajó légvédelme ahogy közeledtek, sorban egymás után leszedett. Az első gép nagyjából 3,5 km távolságra zuhant le, az utolsó pedig közvetlenül a hajó orra előtt csapódott a vízbe. Azonban mialatt a légvédelem figyelmét lekötötte ez a balról támadó öt gép, jobb felől egy mélyrepülésben közeledő Aichi D3A zuhanóbombázónak – anyahajóról leselejtezett, merev futóműves típus – sikerült észrevétlenül közel férkőznie a csatahajóhoz. Mire a légvédelem észrevette a közeledő repülőt, az már két kilométerre volt csak a Tennessee-től, és bár a gépágyúk azonnal tüzet nyitottak rá, megállítani már nem tudták. Az öngyilkos pilóta jól láthatóan a parancsnoki hidat vette célba, és azt nem sokkal elvétve a főárboc alatt csapódott be a légvédelmi ágyúk közé. A lapos szögben becsapódó, darabokra hulló gép ezután mint a vízen kacsázó kavics, végigcsúszott a légvédelmi állások között, roncsdarabokkal és égő benzinnel terítve be azok kezelőit, majd hátul, a 3–as lövegtorony mellett becsapódott a fedélzetbe. A gép 125 kg-os bombája csak ekkor oldódott ki, és a felső fedélzetet átszakítva a hajó belsejében robbant.
Magában a csatahajóban sem a becsapódó repülőgép, sem a bomba nem okozott nagy károkat, a légvédelmi ágyúk személyzete között viszont jókora pusztítást végzett. A csatahajó a háború alatt ekkor szenvedte el legnagyobb emberveszteségét, legénységéből 25 tengerész meghalt, 104 megsebesült.
A Tennessee még aznap este egy újabb támadást vészelt át. Este kilenc felé a hajót váratlanul világítólövedékek borították fénybe. Heffernan kapitány gyanút fogott, és teljes fordulatot vezényelt. Éppen idejében, ugyanis rögtön ezután egy torpedó ment el a hajó mellett, majd felrobbant annak farvizében.
Az elesett tengerészeket másnap a tengerbe temették, a sebesülteket pedig átszállították a Pickney kórházhajóra. A sérülések ideiglenes befoltozása után a csatahajó már 14-én visszatért a partok közelébe és folytatta a szigeten harcoló amerikai csapatok tüzérségi támogatását. Csak miután a szárazföldi helyzet stabilizálódott, és a japánok a belső védelmi vonalakra szorultak vissza, vonult vissza a Tennessee az Ulithi atollhoz, az alaposabb javítások elvégzése végett.
A Big Five két másik csatahajója is szerzett újabb sérüléseket Okinawánál. A West Virginiára április elsején este zuhant rá egy kamikaze, mely a hajó felépítményét találta el. A repülőn szállított bomba szerencsére nem robbant fel, és később sikerült hatástalanítani. Valószínűleg ennek is volt köszönhető, hogy az emberveszteség ezúttal viszonylag mérsékelt volt, a hajó legénységéből négy ember halt meg, és hét megsebesült.
A Maryland-et április hetedikén találta el egy 250 kilós bombával felszerelt Zero, mely a hármas lövegtorony jobb oldalába csapódott. Az erős páncélzatú lövegtorony működőképes maradt, de a tetején elhelyezett 20 mm-es gépágyúkat megsemmisítette a robbanás, mely tüzeket okozott a hátsó felépítményben is. A csatahajó legénységéből 16 ember meghalt, 37 megsebesült. A Maryland még egy hétig folytatta a sziget ágyúzását, csak ezt követően tért vissza a nyugati partra javításra, és légvédelmi fegyverzetének korszerűsítésére. A csatahajó tűzvezetését is korszerűsítették, új radarokat kapott, és egy új rátétet (bulge) szereltek fel a hajó oldalára. A munkálatok augusztusig elhúzódtak, és a Maryland már csak a japán fegyverletétel után állt ismét szolgálatba.
A Tennessee június kilencedikén tért vissza Okinawához, és a harcok befejeződéséig a sziget előtt cirkált. A parton harcoló tengerészgyalogosok mint korábban, most is igen nagyra értékelték a csatahajók által számukra nyújtott segítséget, mely a kritikus pillanatokban sokszor sorsdöntő jelentőségű volt a harcok kimenetelére nézve. Pontos tüzelésével a Tennessee különösen kivívta a GI Joe-k elismerését, és a parton harcoló tengerészgyalogos hadosztályok többször is köszönőlevélben fejezték ki hálájukat az értékes segítségért.
Június 23-án visszatért a hajóra az időközben felépült Oldendorf altengernagy, és a Tennessee ettől fogva a Ryukyu-szigeteknél állomásozó amerikai flotta zászlóshajója lett. A következő hetekben a flotta különböző kötelékei a szigetek környékén járőröztek, hogy dél felől is blokád alá vegyék Japánt, illetve a kínai partok előtt, Sanghaj környékén lerakott aknamezőket szedték fel, míg az anyahajók gépei a japán kézen levő kínai kikötőket támadták. A flotta ezzel a tevékenységével már a japán szigetek elleni, októberre tervezett partraszállásokat készítette elő.
A Downfall hadművelet előkészítő támadásai októberben kezdődtek volna, magára a partraszállásra pedig november elsején került volna sor, Kyushu-szigetén. A tervek szerint az amerikaiak szinte mindent bevetettek volna, amijük volt, és ez nem volt kevés. (Az Európában felszabadult Royal Navy szintén nagy erőkkel vett volna részt a hadműveletben.) Az Okinawáról induló hadműveletben soha nem látott nagyságú haditengerészeti erő, összesen 42 anyahajó, 24 csatahajó, és csaknem félezer cirkáló és romboló vett volna részt. A következő lépést, a tokiói öbölben végrehajtott partraszállást, 1946 márciusára tervezték.
Iwo Jima és Okinawa védőinek fanatikus elszántságát részben éppen az a hit táplálta, ha elég erős ellenállást fejtenek ki, és elég nagy veszteségeket okoznak az amerikaiaknak, azok kétszer is meg fogják gondolni, indítsanak e közvetlen támadást a japán anyaország ellen, és a várható veszteségeket elkerülendő, talán hajlandóak lesznek egy a japánok számára is elfogadható békeszerződésbe belemenni.
Mindez azonban merő illúzió volt. Az amerikaiak tudták, hogy megvan a lehetőségük és a képességük Japán teljes lenullázásához, és fel sem merült bennük, hogy a feltétel nélkül, teljes kapituláción kívül bármiféle alternatív megoldást kínáljanak fel a japánoknak. A szigetcsatákban elszenvedett, a vártnál jóval nagyobb veszteségek azonban mégis bizonyos habozásra késztették az amerikai vezetést. A korábbi tapasztalatok alapján úgy becsülték, Kyushu elfoglalása legalább százezer amerikai katona életébe fog kerülni. Az amerikai hadügyminiszter, Henry Stimson megbízásából készült elemzés pedig úgy vélte, az összes japán sziget elfoglalása 400-800 ezer amerikai áldozatot fog követelni – csak az elesetteket számítva –, míg a japán oldalon 10 millió halottal számoltak.
Az amerikai hadvezetést ezek az adatok egyáltalán nem rendítették meg. Ahogy MacArthur kijelentette: „Véleményem szerint a legcsekélyebb indok sincs arra, hogy megváltoztassuk a hadművelet terveit.” A Japán elleni támadás elintézett tény volt, és júliusban már teljes gőzzel folytak az előkészületek. A Kyushu elleni támadásra készülve a hadsereg félmillió Bíbor Szív kitüntetést rendelt meg, melyeket a harcokban megsebesült katonák között osztottak volna ki.
A politikai vezetés azonban már nem intézte el egy vállrándítással a sok százezres becsült veszteségeket, és utasítást adott az új titkos fegyver, az atombomba bevetésére, abban a reményben, ezzel sikerül jobb belátásra téríteni a japánokat. A hadsereg vezetése az atombombákat az invázió támogatására, egy a hadműveletet előkészítő csapásra akarta felhasználni, és a stratégiai célpontokra legalább hét atombomba ledobását tartották szükségesnek. A tábornokok egyáltalán nem bíztak abban, hogy az erőfitogtatásként ledobott bombák hatással lesznek a japánokra, és pazarlásnak tartották a két atomtámadást. Tulajdonképpen igazuk is volt, mivel a japán hadvezetés nagyobb része a két atomtámadás után is a további ellenállás mellett volt, sőt, a két bomba csak még jobban felpiszkálta a háborús elszántságot. Ez talán különösen hangzik, de nem árt figyelembe venni, hogy az addigi vereségek nagyrészt a haditengerészet vereségei voltak, mely a háború három éve alatt gyakorlatilag teljesen felmorzsolódott. A hatalmas, milliós létszámú hadsereg jóformán a háború végéig érintetlen maradt. A szigeteken, valamint a Kínában és Burmában elszenvedett veszteségek sem voltak olyan nagyságrendűek, ami bénító hatással lett volna a hadsereg vezérkarára, mely úgy gondolta, a háború – legalábbis számukra – még csak most kezdődik. A flotta láthatóan nem bír az amerikaiakkal, akiknek a megállítása az ő feladatuk lesz, ha azok megpróbálnak partraszállni Kínában, vagy az anyaország szigetein. Ezek a tisztek még az atombombák ledobása után sem egyeztek volna bele a fegyverletételbe, de még egy Japán számára súlyos feltételeket szabó békeszerződésbe sem.
Azonban ez volt az a pillanat, amikor Hirohito császár életében először és utoljára élt a császári tekintély adta hatalmával, és saját elhatározásából utasította főparancsnokait az ellenállás beszüntetésére. A hír hallatán Tokió környékén katonai lázadás tört ki, a felkelők egy csoportja még a császári palotába is betört, hogy megakadályozzák a megadást bejelentő császári beszéd rádióban való lejátszását. A lázadók még a testőrség parancsnokát is megölték, de a császárra végül nem mertek kezet emelni. (A japán hadvezetés széles látókörére és technológiai tudására jellemző egyébként, hogy Hirosima után néhány nappal szigorú parancsban utasították a hadsereg fejlesztési osztályát, hogy nyolc hónapon belül állítsák elő és szállítsák le a hadseregnek a japán atombombát…)
Talán érdemes egyébként még egyszer megjegyezni, hogy az amerikai haditengerészet eredetileg egyáltalán nem akart partra szállni Japánban. Saipan és Okinawa után ők Formosán (Tajvanon) és aztán Kínában akartak partra szállni, ahol számíthattak volna Csang Kaj-sek hadseregének és a kínai lakosságnak a támogatására, valamint a szovjet hadsereg már ekkor is valószínűsíthető beavatkozására. Ezt követően aztán a haditengerészet és a légierő totális blokád alá vette volna a japán szigeteket, és a számítások szerint egy-két éven belül megadásra kényszerítették volna az országot. A Japán elleni közvetlen támadás a hadsereg – vagyis MacArthur – rögeszméje volt, melyet sikerült ráerőltetniük a politikai vezetésre is.
A tulajdonképpen váratlan japán fegyverletétel a Ryukyu-szigetek körül járőrözve érte a Tennessee-t, melyen szeptember hetedikén Harley Cope kapitány váltotta Heffernant a csatahajó parancsnoki tisztségében. A hajó következő feladata ezt követően a japán szigeteket megszálló katonaság biztosítása volt Kobe és Osaka körzetében. Az amerikaiak arra számítottak, egyes japán alakulatok folytatják a fegyveres ellenállást, és később meglepetésként érte őket, hogy mindenki engedelmeskedett a császári parancsnak. A Tennessee szeptemberben a partra szálló csapatokat fedezte, ám beavatkozni sehol sem kellett, s egyetlen lövés sem dördült el.
A csatahajó szeptember végén a Tokiói-öbölben vetett horgonyt, az egyik legnagyobb japán haditengerészeti támaszpont, Yokusaka előtt. A Tennessee nagy érdeklődést kiváltó szomszédok mellé került, itt gyűltek össze ugyanis a japán flotta túlélő hajói. Az amerikai tengerészek között különösen az egyetlen, viszonylagos épségben megmaradt japán csatahajó, a Nagato váltott ki nagy érdeklődést. A Tennessee tengerészei itt ötnapos eltávozást kaptak, melyet azonban nem élveztek igazán, a parton ugyanis az általános pusztuláson kívül mást nem nagyon találtak.
A háború befejeztével a csatahajók számára már nem maradt több feladat a Csendes-óceánon. Október 13-án Oldendorf altengernagy levonta zászlaját a Tennessee árbocáról, és átszállt a Springfield cirkálóra. Két nappal később a Tennessee, testvérhajója, a California kíséretében útnak indult a leszerelésükre kijelölt kikötő, Philadelphia felé. Miután az átépítés során megnövelt szélességük miatt a két csatahajó nem tudott átkelni a Panama-csatornán, a fél világot megkerülve, az Indiai és az Atlanti-óceánon keresztül jutottak el úti céljukhoz.
A Big Five másik három csatahajója a Csendes-óceánon maradt, és a Magic Carpet hadművelet keretében részt vettek a leszerelt katonák hazaszállításában is. Pearl Harbor és a nyugati part között többször fordulva közel húszezer katona tért vissza a fedélzetükön az anyaországba.
Még mielőtt elhagyta volna a Tennessee-t, Oldendorf beszédet intézett a legénységhez, melyben bejelentette, Elnöki Dicséretre (Presidental Unit Citation) terjesztette fel a hajót, a csatahajók közül másodikként, a következő indoklással: „Az ellenséges japán erők ellen az 1944 január 31 és 1945 június 21 közötti harcokban tanúsított kiemelkedő hősiességéért. Tizenhárom nagy hadműveletben folytatott pusztító pontosságú, intenzív bombázásával a Tennessee a partraszállások előtt módszeresen rombolta az ellenség védelmének erejét, óriási jelentőségű, koncentrált tűztámogatásával közvetlenül fedezve a kétéltű járműveket. Az invázió után pontos tüzelésével támogatást adott a partokon harcoló csapatoknak, lehetővé téve erőinknek az előrenyomulást a Csendes-óceánon, s megakadályozva a nagy véráldozatokat. Az ellenséges parti tüzérség, bombák, torpedók, és kamikaze repülők válaszcsapásainak ellenállva merész és felkészült legénysége elvégezte az ideiglenes javításokat, melyekkel a hajót a különösen válságos és veszélyes időkben is harckészültségben tudták tartani. A történelmi jelentőségű Surigaói ütközetben a csatahajó nagymértékben hozzájárult a Japán Haditengerészet egy erős, legalább két csatahajót tartalmazó kötelékének elpusztításához. A Tennessee-nek az Aleutoktól a Ryukyu-szigetekig nyújtott ragyogó teljesítménye tükrözi a bátor és hősies tisztek és tengerészek nagyszerű csapatmunkáját, mellyel az Egyesült Államok Haditengerészetének legnemesebb hagyományait folytatták.”
(Az Elnöki Dicséretet egyébként a Tennessee végül nem kapta meg, helyette a Forrestal által 1944 decemberében alapított Navy Unit Commendation kitüntetést ítélték oda a hajónak.)
A Tennessee október 15-én futott be Szingapúrba, ahol az ötnapos tartózkodás alatt a legénység is kimehetett eltávozásra a városba. A rossz idő mellett az angol vendégszeretet sem nyerte el különösebben az amerikai tengerészek tetszését, akik úgy vélték, a helyi kereskedők a háború veszteségeit rajtuk akarják behozni, amikor a vacak, langyos angol sört palackonként három dollárért sózzák rájuk.
A következő megállónál, a ceyloni Colombo kikötőjében, ahová a csatahajók október harmincadikán futottak be, már szívélyesebb fogadtatásra találtak, az angol telepesek és katonák egyaránt tárt karokkal várták az amerikai vendégeket.
Egy 12 napos tengeri út után, miközben az ilyenkor szokásos ceremóniák megtartásával a hajók átszelték az Egyenlítőt, a kötelék november 15-én érkezett meg Fokvárosba. A Tennessee és a California voltak az első amerikai csatahajók, melyek látogatást tettek a dél-afrikai kikötőben, és érkezésük nagy érdeklődést váltott ki a lakosság körében. Az érkező csatahajókat hatalmas, sok ezres tömeg üdvözölte a kikötőben, ahol a csatahajók nyílt napot tartottak, a harmincas évek óta most először. A négynapos látogatás alatt mindenre kíváncsi civilek ezrei lepték el a hajók fedélzetét, míg az amerikai tengerészek a városban lettek a szórakozóhelyek, és a helybeli családok otthonainak megbecsült vendégei.
Négynapos, mozgalmas fokvárosi tartózkodás után a két hajó november 19-én hagyta el az afrikai partokat, és az Atlanti-óceánt hosszában átszelve a Pearl Harbori támadás negyedik évfordulóján, 1945 december hetedikén érkeztek meg Philadelphiába, ahol másnap a két csatahajót hivatalosan is besorolták az úgynevezett Tizenhatodik Flotta, vagyis a haditengerészet tartalékállományban álló hajói közé.
A régebbi, de még használható hadihajókat a haditengerészet nem selejtezte ki, hanem konzerválva tartalékállományba helyezte. Ezek között volt a Big Five valamennyi csatahajója, melyek szintén „molyzsákba” kerültek. A Tennessee és a California Philadelphiában, a másik három csatahajó a seattle-i Csendes-óceáni Tartalék Flottánál. A haditengerészet különösen a három felújított csatahajótól vonakodott megválni, melyeket a sebesség kivételével szinte minden más téren egyenrangúnak tartottak az új csatahajókkal. Sokan úgy vélték, célszerűbb volna ezeket a hajókat szolgálatban tartani az új csatahajók helyett, mivel üzemeltetésük sokkal olcsóbb és gazdaságosabb volt, s a szárazföldi célpontok elleni támadásokra, melyeket ekkor már a csatahajók szinte kizárólagos feladatának tekintettek, ugyanúgy megfeleltek.
A Tennessee és a California elég sokáig álltak a philadelphiai kikötőben, ugyanis olyan sok hadihajót kellett lekonzerválni, hogy a hajógyárak egyszerűen nem győzték a munkát. A két csatahajót végül 1946 augusztusában helyezték hivatalosan is tartalékállományba. Ezt követően eltávolították róluk a felesleges berendezéseket, a fedélzeti nyílásokat, ágyúcsöveket lezárták, a gépeket lezsírozták. A konzerválási munkák végeztével a két csatahajót 1947 február 14-én a philadelphiai tengerészeti támaszpont egyik szárazdokkjában helyezték el.
A csatahajók a következő évtizedet a szárazdokkban állva töltötték, míg végül az 1959-es nagy selejtezési hullám megpecsételte az ő sorsukat is. 1959 március elsején testvérhajóival együtt a Tennessee-t is törölték a haditengerészetnél szolgálatban álló hajók jegyzékéből, majd július tizedikén 725 ezer dollárért lebontásra eladták a baltimore-i Betlehem Steel Corporation vállalatnak. A nagy múltú veteránt július végén átvontatták Baltimore-ba, ahol a következő hónapok során szétbontották.
A standard csatahajók többsége nem sokkal élte túl a háborút. A Nevada és a Pennsylvania 1946 júliusában a Bikini-szigeteknél végrehajtott kísérleti atomrobbantások célhajói között szerepelt. Mindkét hajó felszínen maradt a robbantások után, majd a Nevadát később visszavontatták Pearl Harborba, ahol egy 1948-as hadgyakorlaton a csatahajók célhajójaként használták. A Nevada még ezt is túlélte, s végül torpedóvető gépek küldték a hullámsírba, Pearl Harbortól nagyjából 100 km-re délnyugatra. A Pennsylvania szintén túlélte az atomkísérleteket, melyeket követően a hajót visszavontatták Kwajaleinre, ahol 1948 februárjában egy hadgyakorlaton torpedóvető gépek süllyesztették el a veterán csatahajó roncsait.
A Pearl Harbornál elsüllyedt Oklahomát 1942-1943 során kiemelték, és az ideiglenes javításokat a haditengerészet szárazdokkjában elvégezve ismét úszóképessé tették. A csatahajót elvileg társaihoz hasonlóan ki lehetett volna javítani és felújítani, azonban az amúgy is magas költségeket az Oklahoma esetében tovább növelte volna az elöregedett gőzgépes hajtóművek szükségszerű cseréje. A flottavezetés végül úgy döntött, a csatahajó felújítása egyszerűen nem éri meg a ráfordított költségeket, ezért a hajót 1944 szeptember elsején kivonták a szolgálatból. 1946 decemberben a leszerelt hajótestet lebontásra eladták az oakland-i Moore Drydock Company cégnek. 1947 tavaszán a csatahajót vontatókötélre vették, hogy lebontásra San Franciscóba szállítsák, azonban az Oklahoma május 17-én egy viharban leszakadt a vontatókötélről, és Pearl Harbortól mintegy 900 km-re nyugatra elsüllyedt.
A felrobbant Arizona helyreállítása nyilvánvalóan teljesen reménytelen volt, kiemelésével nem is próbálkoztak. A hajó felépítményeit elbontották, használható ágyúit és lövegtornyait kiemelték. A ronccsá vált hajótestet emlékhelyként és hadisírként megőrizték, a hajó fölé a hatvanas évek elején emlékművet építettek.
A New Mexico osztály három csatahajóját a haditengerészet vezetése a Big Five hajóihoz hasonlóan szerette volna tartalékban tartani, azonban a költségvetés ezt nem tette lehetővé. A New Mexicót 1947 februárjában leselejtezték, majd lebontásra eladták. Ugyanerre a sorsra jutott az Idaho is. A Mississippi 1946-tól tüzérségi iskolahajóként, majd kísérleti és célhajóként teljesített szolgálatot. A hajó fedélzetén próbálták ki a rendszeresítés előtt álló Terrier és Petrel rakétarendszereket is. A csatahajót 1956 szeptemberében selejtezték le. Felmerült, hogy a névadó állam megveszi és múzeumhajóvá alakítja át a csatahajót, a tervet azonban végül nem sikerült megvalósítani. A Mississippit 1956 végén ócskavasként eladták, és lebontották.
A Big Five hajóinak háború utáni sorsa a Tennessee-vel volt azonos. 1947-ben valamennyi csatahajót tartalékállományba helyezték, majd 1959 március elsején mindegyiküket kivonták a szolgálatból, és ez év nyarán lebontásra eladták őket.
Forrás
Norman Friedman – „U.S. Battleships – An illustrated design history”
William MacBride – „Technolgical Change and the United States Navy, 1865-1945”
Myron J. Smith – „Volunteer State Battlewagon”
William H. Cracknell – „USS Tennessee – Battleship 1920-1959”
http://www.navweaps.com/
https://en.wikipedia.org/wiki/Standard-type_battleship
https://en.wikipedia.org/wiki/Tennessee-class_battleship
https://en.wikipedia.org/wiki/Colorado-class_battleship
